Mindig csodálkozom azokon az embereken, akik arra vállalkoznak, hogy a férfiasságról és spiritualitásról szóló eme előadás-sorozaton részt vegyenek anélkül, hogy pontos fogalmuk lenne arról, hova is vezethet ez az egész. Mindama témák közül, melyekkel az utóbbi években foglalkoztam, ez a téma váltotta ki a legerősebb érzelmeket hallgatóimból. Gyakran tartok lelkigyakorlatokat katolikus papok számára. Tavaly óta ezeken a ,,férfiasságról'' is beszélni szoktam, s meg kell állapítanom, hogy semmilyen más téma nem vált ki hasonlóan élénk érdeklődést. Az ,,Új-Jeruzsálem'' családi közösségben, amelyben élek, a hétvégi szemináriumokon hasonlóképpen próbára tettem s az ottani férfiakkal alaposan végigbeszéltem az eme témára vonatkozó gondolataimat és téziseimet. Az ekképpen szerzett tapasztalatok tehát annak reményével kecsegtetnek, hogy a téma nagyon is aktuális, s hogy segítségére lehet a férfiaknak abban, hogy jobban megértsék magukat, s pozitív irányba változhassanak.
Esetemben nemcsak arról van szó, hogy keresztény szellemű férficsoportok vagy férfifelszabadítási mozgalom jöjjön létre - bár ez is jó lenne. Mindenekelőtt az egyes férfihoz és annak tudatalattijához fordulok. Célom az, hogy a tudatalatti kapui kinyíljanak, hogy valami tudatossá váljék - olyasvalami, amit az ember, bár feleségével vagy kedvesével is megbeszélhet, de mégis leginkább férfibarátaival fog megbeszélni.
Papként és szerzetesként természetesen szívesen hivatkozom egy bibliai történetre, ami egy ideje a szemem előtt lebeg. Ha alaposan a mélyére tekintünk, úgy észrevehetjük - talán csak második pillantásra -, hogy ez a szöveghely igen sokat jelenthet témánk vizsgálatában:
Egy másik szombaton bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember akinek a jobb keze el volt sorvadva. Az írástudók és a farizeusok figyelték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy legyen alapjuk vádat emelni ellene. De ő belelátott gondolataikba, ezért így szólt az elsorvadt kezű emberhez: ,,Állj fel és gyere ide a középre!'' Az felállt és odament. Jézus odafordult hozzájuk: ,,Kérdem tőletek, szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet menteni, vagy pusztulni hagyni?'' Ezzel végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: ,,Nyújtsd ki a kezedet!'' Az szót fogadott, és meggyógyult a keze. Az írástudók és a farizeusok esztelen haragra gerjedtek, és egymás közt elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek Jézussal. (Lukács evangéliuma 6,6-11)
Lukács evangéliumának eme öt verse számomra egyfajta példázat mindarról, amiről beszélni akarok. Benne a férfi három típusa bukkan fel: Az első a száradt kezű ember, aki számomra társadalmunk férfitagjainak nagy részét testesíti meg, akik előreviszik a világot. A jobb kéz a cselekvés keze, az a kéz, ami dolgozik, alkot, megváltoztatja a világot. Ez a kéz elszáradt, elhalt, funkciójában gátolt.
A nyomorék a gyenge férfi. Róla azt mondja az Írás, ő ott volt a zsinagógában. Egyszerűen csak ott van. Funkciója nincs, semmit sem kezdeményez. Nem ő lép Jézushoz, nem kér tőle semmit. Jézus szólítja meg őt. Számos más bibliai történetben maguk az emberek jönnek kérésükkel Jézushoz.
Itt Jézus a cselekvő fél. Majdhogynem neki kell rávennie a férfit, hogy az engedje magát meggyógyítani: ,,Kelj fel, és állj elő!'' Mindamellett a férfi passzivitása ellenére is engedelmeskedik: amit Jézus parancsol, megteszi. Ám nem szól egy árva szót sem; nem csak béna, a száján is lakat van. A csodatétel után nem mond köszönetet, nem is szalad el, hogy a vele történteket elhíresztelje, mint ahogy az a legtöbb más csodálatos gyógyulási esetben történik. Ő a passzív férfi, nem cselekszik, mindig csak reagál. Nem kelt bennünk olyan benyomást, mint az a férfi, aki kezébe veszi életét, vagy bármiféle célja van. Ő az igen nagyszámú férfinak, ha ugyan nem a férfiak többségének prototípusa. Ez nemcsak a mi társadalmunkra, hanem az általam ismert legtöbb kultúrára is érvényes. Vedd el tőlük a pénzt, a szexet és a hatalmat - s a legtöbb férfinak ezen a földön nincs többé miért élnie. Képtelenek arra, hogy eldöntsék, miként s miért élnek, s hogy kik akarnak lenni valójában. Ez az egyik oka annak, miért van manapság oly kevés férfispiritualitás, s miért találunk oly kevés határozott férfijellemet. A legtöbb férfi képtelen arra, hogy belülről értse meg s ösztönözze magát. Külső ösztönzésre van szükségük, valami olyasmire, ami gerjeszti, dicséri, támogatja, biztosítja őket, mielőtt valamire vállalkoznának. Ez ellentéte annak, amit én ,,spirituális személyiségnek'' nevezek. A spiritualitás azt jelenti: belső, szellemi energiaforrásból élünk. A ,,spiritus'' a szellem latin szava, s ez túl van pénzen, szexen és hatalmon (már ha nekem is szabad e három kulcsszót használnom, melyekről mi, igehirdetők, oly szívesen lamentálunk.)
Bár a Lukács-i idézetben egy gyógyulástörténetről van szó, végül joggal merül fel a kérdés: valóban meggyógyult ez az ember? Maga a történet nem ad támpontot erre. Talán jobb keze újra hasznavehető - minden más életterületen azonban semmi nyoma változásnak.
Évekig foglalkoztam azzal, hogy betegeket gyógyítsak meg az ima erejével. Eközben tanúja voltam, mily csodálatos módon gyógyultak meg egyesek testileg néha a legrövidebb idő alatt. Ám mindeközben valami mást is tapasztaltam, mégpedig olyasvalamit, ami ráadásul ugyanazt a sémát követve ismétlődött: ha ezeket a testi gyógyulásokat nem kísérte hamarosan szellemi, lelki vagy érzelmi változás, a korábbi szimptómák egy idő után kiújultak. Feltételezem, hogy a jézusi történetben sem volt ez másképp. ,,Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!'' Ezzel odafordult a bénához: ,,Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!'' (Mk 2,10) A testi gyógyulás mindig azt is követeli az embertől, hogy belsőleg változzon, megújítsa személyiségét, lelkét, életcélját.
Azután ott vannak a farizeusok és az írástudók. Ők az egyház emberei, a vallás képviselői. Komolyan veszik vallásukat, mégis meg próbálják akadályozni azt, hogy valóságos, az egész életet megváltoztató találkozás jöjjön létre Isten és ember között. Jézus jelképezi az életet, a szabadságot, valami teljesen újat - ám éppen a vallás képviselői akarják az igazi eseménynek, az élet és halál közötti találkozásnak útját állni. Az intézményesített vallás mind a mai napig igen gyakran működik e minta szerint. A farizeusok saját gondolati váraik és elveik foglyai, képtelenek arra, hogy a hátuk mögött hagyják végre önnön ideológiájukat. Ugyanezt a játékot tapasztaljuk ma is: egymást legyűrő ideológiákat, saját gondolati várukba zárt embereket. Történetünk öt versében a következőket tudjuk meg a farizeusokról: leskelődnek, nem vállalnak elkötelezettséget, hanem biztos álláspontról megfigyelnek. Kritizálnak, és távolságot tartva ítélnek meg: ,,vajon gyógyít-e majd szombatnapon, hogy vádat találjanak ellene?'' Ezek az emberek a hatalmi konzervatívok. A meglévőt akarják megtartani, ám nem a valóságos értékek megőrzésének, hanem saját pozíciójuknak, hatalmuknak, biztonságuknak a megtartása céljából. Nehéz ilyen emberekkel együtt dolgozni. Könnyebb a dolgunk az értékkonzervatívokkal. Ám azokkal az emberekkel, akiknél mindig a hatalom puszta megtartásáról és a rendszer stabilizálásáról van szó - s mindezt a vallás és az értékek hangzatos szavaival kendőzik -, nemigen lehet közös vállalkozásba fogni. Merthogy az ő esetükben egyáltalán nem arról van szó, amiről beszélnek. A vallással bármilyen célból vissza lehet élni, mint ahogy azt jelenleg Amerikában láthatjuk. Minden Istenért és a hazáért van. A farizeusokról és az írástudókról az derül ki továbbá: vannak gondolataik, ám nem mondják ki azokat. Hallgatnak, amikor Jézus kérdezi őket. Végül azonban haragra gerjednek, sértve érzik magukat - és akkor már beszélnek! Arról vitatkoznak egymással, hogy mivel foghatnának ki Jézuson. ,,Hogy tudnánk ezt a szabadságot, ezt az életet, ezt a gyógyulást elfojtani?'' Ezek a férfiak háromszorosan rabok: gondolataikban, félelmeikben és a csoportban, amelybe tartoznak. Nem önállóan lépnek fel, hanem klikkben. Az uralkodó vallási álláspontot képviselik, úgy gondolkodnak, ahogy ,,gondolkodik az ember''. Csoport nélkül képtelenek a gondolkodásra. Nem egyéniségek, hiányzik önálló tudatosságuk, saját lelkiismeretük. A csoportgondolkodás e helyen az egyéni belső meggyőződés látszatát kelti. Ily módon biztos lehet abban az ember, hogy erkölcsileg kifogásolhatatlan életet él, sehol sem kelt visszatetszést. Ám aki így él, nem képes arra, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyek valódi lelki döntéseket igényelnek.
S végül ott van a férfi Jézus. E mindössze öt versben megtudjuk róla, hogy megy, tanít, felismer és elébe megy a vádaskodásnak, anélkül azonban, hogy pánikba esne. (Igehirdetőként jól tudom, mit jelent ellenséges hallgatóságnak beszélni, amely csak arra vár, mikor esel csapdába, hogy aztán a fejedre olvashassa: eretnek vagy, nem szíveled a szentatyát, vagy valami ehhez hasonlót. Ezt már jó előre tudják, így aztán meg is fogják találni azt, ami megerősíti őket.) Jézus minden indulat nélkül a szemébe néz ezeknek az embereknek. Ismeri gondolataikat. Beszél, pontosabban, útmutatást ad: ,,Kelj fel, állj elő és nyújtsd ki a kezed!'' Jézus rendelkezik belső autoritással, egyfajta ,,félelemnélküliséggel''. Ő tudja, hogy mit akar. Ő maga az, aki konfrontálódik hallgatóságával. ,,Kérdem tőletek, szabad...'' Mindegyikükkel szembenéz, nem kerüli ki tekintetüket, szemtől szemben találkozik ellenfeleivel. Vár, s azután újra megszólal: ,,Nyújtsd ki a kezedet!'' Jézus nem mentegetőzik, nem magyarázkodik, ő szól - s az megtörténik. Nem vár tapsra, szemmel láthatóan nincs szüksége elismerésre. Elviseli, hogy azok szövetkezzenek. Képes szenvedni anélkül, hogy sértve érezné magát.
S rögtön ezután a történet után áll az Írásban: ,,...kiment a hegyre imádkozni'', majd ezután választ ki tizenkét férfit apostolául. Én ezt a következőképpen értelmezem: Eme történet légköre, mint említettem, számomra nem ismeretlen: amikor az ember olyanokhoz beszél, akik nem értik mondandóját és ellenségesek iránta. Az én tapasztalatom ebben a dologban az, hogy ha az embert negatív energiák veszik körül, akkor átveszi azokat. Ez szörnyen terhes lehet, hacsak nincs az embernek egészen vastag bőre. Már az is elég, ha negatív érzületű családban élünk, előbb vagy utóbb magunk is negatív érzületűvé válunk. Ezért nem csodálkozom azon, hogy Jézus kilép ebből az emberileg elviselhetetlen helyzetből, otthagyja a farizeusokat, írástudókat s az elszáradt kezű embert is, hogy új szellemi energiát gyűjtsön. Imádkoznia kell, kapcsolatba kell lépnie Atyjával. Fel kell töltődnie, el kell mélyülnie. Ezután azonban ő maga az, aki új közösséget állít tizenkét férfiból, mintha csak azt akarná ezzel mondani: ,,Eme világ férfiaitól nincs többé mit várnom. Hiábavaló az ő köreikben igazságot vagy szabadságot keresni. Vagy elszáradtak, vagy önnön gondolataik és félelmeik rabjai. Keresek hát néhány olyan embert, akit én tudok tanítani, akiknek megmutathatom, hogy más módja is van az életnek, a tapasztalásnak, az értésnek.'' Ez a kezdete annak a közösségnek, amelyet ma úgy hívunk: ,,egyház''.
Bibliai alapmotívumként egy rövid Jézus-mondást szeretnék használni, amely minduntalan elhangzik János evangéliumában: ,,Én és az Atya egyek vagyunk''. Jézus jól érzi magát fiúlétében s az Atyához való fiú-kapcsolatában. A mai társaságok sokaságában minduntalan olyan férfiakkal futok össze, akiknek életmottója így hangzik: ,,Én és az Atya különbözünk.'' Meglátásom szerint ez mindenekelőtt az ipari forradalomra vezethető vissza.
Az ipari forradalom óta a nyugati társadalomban minden kapcsolatok közül az apa-fiú kapcsolat szenvedte a legtöbb kárt, mondhatni majdhogynem teljesen megsemmisült. Korábban a fiúk az apák közvetlen testi és lelki közelségében nőttek fel. Szántáskor elkísérték őt a mezőre, mellette álltak, ha a kovácsnál járt - bármit tett az atya, abban részük volt. Az én apám már kilencévesen traktort vezetett szülei tanyáján. Része volt apja világának. Tudatában volt saját fontosságának, s így nem kényszerült arra, hogy egy életen át saját értékét bizonygassa. Kezdettől fogva létezett egy olyan közeg, ahová ő is tartozott, ahol bizalmat élvezett, elismerték, tehetségét megnyilváníthatta és kibontakoztathatta. Az ipari forradalmat követően a férfiak elhagyták a házat, hogy gyárba járjanak - vagy pedig a hivatalba. A fiúk kirekesztődtek eme világokból. Így sok lélekben űr alakult ki. Ebbe a vákuumba démonok fészkelték be magukat: bizalmatlanság a saját férfiassággal, az apával, bármiféle autoritással szemben, valamint a saját szexualitással szembeni félelem. Más kultúrákban tett utazásaim során felfedeztem olykor különbségeket is. A legegyértelműbb különbség a mi kultúránkhoz képest Afrikában tudatosult bennem. Sok afrikai fiatalembernél megfigyeltem azt a fajta öntudatot és önbizalmat - sok esetben már tizennégy éves fiúk esetében is -, amelyet a mi társadalmunkban a legtöbb férfinál még harmincas évei közepén sem lehet megtalálni: sem abban, ahogyan járnak, sem abban, ahogyan mozognak, vagy ahogyan egymással beszélnek. Harmincéves korunkban még mindig csak ott tartunk, hogy bebocsátásért könyörögjünk a férfiklub ajtaja előtt. Bizonygatni próbáljuk, hogy méltóak vagyunk erre. Kisstílű játékszereket gondolunk ki magunknak, mint a pénz, a szex, a hatalom, a presztízs, s olyan státusszimbólumokat, mint a lakóhely, a nyaralási cél, az öltözködés, a ,,menő'' fellépés, s mindezt csakis azért, hogy ott toporoghassunk a férfiasság ama bizonyos ajtaja előtt.
A helyzet Japánban a legrosszabb. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Japán gazdaságilag az egész világot túlszárnyalja. Mindenekelőtt rendelkeznek azzal az összetartozás-érzéssel, amely a mi számunkra teljesen ismeretlen, tekintve, hogy olyannyira individualisták vagyunk. S ehhez társul az is, hogy a gyermekeket szinte kizárólag az anyák nevelik. S mi a következmény? Alighogy a fiúk kikerülnek a pubertás korból, máris ezer okot keresnek arra, hogy együtt lehessenek, egymást kölcsönösen erősítgessék, majd pedig vállon veregessék magukat a kölcsönös ,,atyáskodás'' feletti büszkeségükben. Nyilvánvalóan azt próbálják egymástól megkapni, amit apjuktól soha nem kaptak meg: férfierőt. Tokió hemzseg az efféle, jól öltözött fiatalemberektől. A hivatalt a főnök távozása után egy-két órával hagyják csak el, bármilyen más magatartás sértésszámba menne. Minduntalan bizonyítaniuk kell neki, hogy férfiak. A cég iránti lojalitás nem ismer határokat. S ha ez nem lenne elég: amikor végül elindulnak, még véletlenül sem hazafelé, a feleségükhöz, a gyerekeikhez veszik útjukat. Inkább közösen elmennek vacsorázni. Minden étterem dugig van ilyen férfitársaságokkal. Ám ez még mindig nem elég. Ezután nyilvános fürdőket látogatnak meg, majd az este rendszerint egy eszméletlenségig tartó ivászattal végződik. Éjjel tizenegy tájban a metrószerelvények zsúfolásig telnek hazafelé tartó részegekkel. Ez az életstílus pusztítóan hat a családi életre. A külső megfigyelő legalábbis nem tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy ezek a férfiak önigazolást keresnek, azért, hogy más férfiaktól időt és energiát nyerjenek.
S ugyanezek a ,,menőnek'' tűnő férfiak otthonukban teljesen megváltoznak. A pénzt leadják a feleségüknek, aki minden más életterület, a ház és a gyerekek felett uralkodik. Otthon a férfinak nincs szava. A cég az egyetlen hely, ahol mondhat valamit - valószínűleg ezért is túlóráznak szívesen oly sokáig.
Jamaikában a rabszolgaság következményeképpen a családok nagy többsége tönkrement, s ez teljesen szétrombolta a közösségi életet. Nagy hallgatóság előtt beszéltem itt a témáról. Amikor az ,,atya'' s az ,,atyaság'' szót kiejtettem, hirtelen mély csend telepedett az emberekre, akik előadásomat korábban élénk figyelemmel követték. Érezni lehetett, hogy valami nagyon mélyen érintette őket - az volt az, aminek mindig hiányát szenvedték, az igazi atya, az a férfialak, akiben megbízhatnak.
A latin-amerikai országokban évszázadokon át alig lehetett az Istenről, az Atyáról, Jézusról úgy beszélni, hogy abból az emberek értsenek vagy megvalósítsanak valamit. Ezért hát a katolikus egyházban mindig csak Máriáról volt szó. Máriával lehet kapcsolatom. Mária nő. Megvan az oka annak, hogy sok ország miért volt nyitottabb a túláradó Mária-kultusz, mintsem Jézus iránt. E föld sok férfiúja bizalmatlan a férfiszeretettel szemben, mert sohasem élhették meg azt, hogy ez a szeretet mély, megbízható és folyamatos. Ha ilyen embereknek mondják azt, hogy Isten szereti őket, aligha képesek ezt elképzelni. Isten az ő képzetükben férfi. Mivel Isten férfi, félnek tőle. Isten olyasvalaki, aki figyeli és büntetni akarja őket. Hiszen az egyetlen, amit apjukról hallottak, így hangzott: ,,No megállj, ha apád hazajön, majd megkapod a magadét!'' Az apa alakja nem más a számukra, mint távollevő ítéletvégrehajtó.
S mintha nem lenne az önmagában is elég rossz, hogy a legtöbb fiú oly kevés apai szeretetet élt át, ráadásul még olyan képet is kaptak az apáról, mely az anya nézőpontján szűrődött át. Legtöbben úgy éltük meg gyermekkorunkat és fiatalságunkat, hogy eközben minduntalan azt hallgattuk, amint anyánk leszedi apánkról a keresztvizet. Eközben öntudatlanul is megerősödik az apa tehetetlenségének és lehetetlenségének képzete. Ám egy energiát nem lehet azon keresztül megérteni, hogy mindig csak másvalakinek az interpretációjában találkozunk vele. Az energiát közvetlenül kell megtapasztalni. Sok férfi csak az anyja szemüvegén keresztül láthatott férfienergiát.
Ezen a ponton közbe kell vetnem valamit: amit mondok, az nem feminizmusellenes. Nem vagy-vagyról van szó. Amit mondok - s ezt már radikális feministákkal is megbeszéltem - kiegészítésül szolgál. Az igazi feministának nem kell félnie attól, amit mondok. Megjegyzésemet ,,férfifelszabadításnak'' is lehet nevezni. Azt gondolom, nekünk, férfiaknak, kétszer akkora szükségünk van felszabadulásra, mint húgainknak és nővéreinknek. Mi, férfiak, sokkal inkább rabok és megkötözöttek vagyunk, mint a legtöbb nő. Sokkal inkább szerepeket játszunk, s igen kevés azoknak a férfiaknak a száma, akik kimondják: ,,Mindez szükségtelen.'' Ezért is örülök annyira a közösségünknek, amelyben kölcsönösen megengedjük egymás szabadságát, ahol nem kell olyannak lenni, amilyennek elvárják. Kísérletet teszünk arra, hogy felfedezzük az Evangélium értékeit, azokat az értékeket, melyeknek végül is az egyház értékeinek kellene lenniük.
Az antik irodalomban a középkorig bezárólag a ,,szent ember'' volt az eszménykép, akihez mindenki igazodott. A spiritualitás akkoriban a férfi sajátja volt. Ez teljesen megváltozott. Többé nem kívánunk a férfiaktól mély lelki elmélyülést. Az asszonyok lehetnek vallásosak, járhatnak a templomba s férfiként toleráljuk ezt, esetleg félszívvel velük is megyünk. Ha ezt az előadás-sorozatot nem ,,kizárólag férfiaknak'' hirdettem volna meg, valószínűleg több nő ülne itt, mint férfi. Mert a vallás az ő birodalmuk. Úgy vélem, borzasztóan nagy árat fizettünk azért, hogy templomainkban elveszítettük az autentikus férfi-spiritualitást, az igazi férfitudatot. Bár férfiak vannak a csúcspozíciókban, mi, papok, elnőiesedtünk. Színes ruhákat viselünk, olyakor csipkedíszítéssel. Fel lehet tenni a kérdést: Ez alternatíva? Nyilvánvaló, hogy az egyházat férfiak tartják a kezükben, de valóban azt a férfienergiát sugározzák-e, amire szükségünk van?
E helyen szeretnék egy kisebb vázlatot ismertetni, amely segítségünkre lehet abban, hogy az összes eddigi észrevétel egységbe rendeződjön. A bal oldalon fent jelzett kiindulópont az ,,átlagos férfi''. Ezen azt értem, ami a társadalom számára ,,férfiasnak'' számít. Ennek többségét öntudatlanul is magunkba építjük, s többé éppen ezért nem teszünk fel ezzel kapcsolatban kérdéseket. Befolyásol és meghatároz bennünket, de soha nem gondolkodunk el rajta. A legtöbb férfi a férfiasság eme uralkodó sablonja szerint viselkedik. Csak az utóbbi években történt nyugaton valami meglepő: férfiak sokasága lépett rá erre az útra azért, hogy kitörhessen a sablonból. Én ezt a ,,nőiséghez vezető útnak'' nevezem. A romantika korát kivéve, talán soha korábban nem engedte meg magának ilyen sok férfi, hogy végre érzései legyenek, s kimutassa azokat. Ma már lehetséges érző szívűnek lenni, amint azt egyes filmek is mutatják. Már nem John Wayne az egyetlen férfiideál. Nem kell többé állandóan az ő férfiasságát felmutatni. Sok nő olyan férfit kíván magának, aki megérti őt, aki lágy és gyenge is tud lenni, akivel beszélni lehet. Ez új és nagy szabadságot jelent. Én ezt a János apostolhoz vezető útnak nevezem. János apostol férfi voltában olyannyira biztos, hogy megengedheti magának, hogy fejét Jézus keblére hajtsa, a tizenkét tanítvány körében, akik mindannyian férfiak. Nem szégyenkezik, nem fél ettől. A legtöbb férfi számára ez manapság elképzelhetetlen lenne. Olyan elemi félelmünk van mindattól, ami csak a legtávolabbról is a homoszexualitásra emlékeztet, hogy aligha lehetséges egy férfinak a másik férfi iránti érzéseit kimutatni. Egészen máshogy van ez János evangéliumában. Az evangélium végén a szerző még egyszer nyomatékosan utalást tesz a tanítványra.
,,Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére hajolt és megkérdezte tőle: »Uram, ki árul el?« - az követi.'' (Jn 21,20) S éppen hogy büszke erre a közelségre. Ez a mi kultúránkban még csaknem elképzelhetetlen. Ezért választottam a ,,kedvenc tanítványt'' az első utazás patrónusává.
Az első utazásnak a gyengeséghez van némi köze. Gyakran beszélünk arról, hogy a nő ,,gyengévé'' tesz bennünket. A nő ugyanis szükségünkre és a teljesség utáni vágyra emlékeztet bennünket. Férfiként elborzadunk a gyengeségtől. A hatalom és az erő imponál nekünk. A hamis férfierő prototípusát az Evangéliumban Péter testesíti meg. Nem képes elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell és meg kell halnia. ,,Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.«'' (Mt 16,22) Arra is kész lenne, hogy Jézus helyett haljon meg - s mégis csődöt mond, amikor egy szolgálólány(!) megkérdezte tőle, hogy Jézushoz tartozik-e. A végén elmenekül. A ,,gyenge'' János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal! Mivel magába engedte a szeretet gyengeségét, a megfeszített kiszolgáltatott odaadása elől sem kell kitérnie.
Eme első belső utazást rendszerint a nőkhöz (anyánkhoz, húgunkhoz, kedvesünkhöz, feleségünkhöz) való kapcsolatunkon keresztül tesszük meg. Sok férfi számára társa jelenti a nagy lehetőséget, hogy közelebb kerüljön saját ,,női feléhez''. Annak, aki cölibátusban él, miként én is, ennek ellenére is meg kell próbálnia ezen az úton járni, s ez nem mindig könnyű. Ám ez az első utazás nem minden. Ezt közösségünkben saját tapasztalatom árán tanultam meg. Közösségünket 1972-ben alapítottuk meg, jómagam s egy csapat fiatalember, többségükben egy katolikus gimnázium volt diákjai. Tizenhárom éven át éltem meg velük együtt, ahogy felnőtté válnak. Legtöbbjük ma már harmincas éveiben jár, házas, több gyermek apja. Családi közösségünk ma már mintegy 270 felnőttet és 170 gyermeket számlál. E fiatal családok többségében a következőt tapasztaltuk: a gyermekeknek két anyjuk volt. Mivel a mi körünkben az első utazás nemcsak hogy megengedett volt, de támogatást is élvezett, a legtöbb fiatalember melegszívű, szerető, érzékeny és házias lénnyé vált - hála Istennek! De valami hiányzott belőlük. Mindeme képességet magukévá tették, de nem volt többé életcéljuk. Hiányzott az előrevivő energia, a határozottság és az autoritás. Csodálatos dolog az, ha tizennyolc éves fiúk körbeülnek, gitároznak, dalokat énekelnek Jézusról és más szentekről. Ám ha huszonnyolc éves korukban még mindig ezt teszik, s még mindig arra várnak, hogy más mondja meg nekik, mit tegyenek - nos, akkor már nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez a legnagyobb bölcsesség. Ezért kezdtünk el beszélgetni egy bizonyos ,,második utazásról'' is. S amint nekiláttunk, azonnal tisztulni kezdett a kép, miről is van itt szó.
Ebben az időben esett meg, hogy Patrícia nővér, egy Orsolya-rendi apáca, aki közösségünk vezetőségének is tagja, egy ízben szinte szaladva esett be irodámba. A neves feministának, Betty Fredan-nak ,,A második lépés'' (Németül megjelent: Rowohlt, 1982) című könyve volt nála. Ez a könyv gyakorlatilag pontosan azt mondja, amit én is mondani akarok - az asszonyok számára. Így szólítja meg a feministákat: Mi, nők, elkezdtük már belső ,,utazásunkat a férfiasság' irányába. Számos, erős öntudattal bíró, határozott és céltudatos nő akad már. Ez nagyszerű. De valahogy ezzel mégsem merülhet ki a dolog. Kell lennie egy második stádiumnak: visszafelé, az igazi, mély nőiesség irányába. A szerző nem ezt a kifejezésmódot használja, a férfiak számára azonban én mégis így fogalmaznék. A ,,nőiesség'' felé vezető utazásunk után - anélkül hogy feladnánk mindazt, amit ott megtanultunk - újból útra kell kelnünk, mégpedig a ,,férfias oldal'' mélységei felé. Ezt nevezem én Keresztelő Szent János útjának. A Keresztelő útja magányos út. Hogyan ábrázolják? Egyedül a pusztában, a társadalmon kívül. Ha valaki rászorul arra, hogy mindenkinek tetsszen, harmóniában éljen, mindenfelől simogassák, akkor sohasem lesz ,,Keresztelő Szent János'' belőle. Az nem a társadalom ételeit eszi, hanem sáskán és vadmézen él, a kitaszítottak, a társadalom peremén élő csoportok táplálékán. Nem a menő divatot követi, ahogy az Jeruzsálemben a módi. Ruhája teveszőrből készült. Ő igazi ,,vadember''. A mitológia alig használja ezt a szót, mi azért vezetjük be, mert komikusan cseng és provokáló. Arra kényszeríti az embert, hogy szembekerüljön ezzel a férfias energiával. Nem hímsovinizmus vagy macsóság az, amiről beszélek, hanem az az a vadság, ami Istenünknek is része. G. S. Lewis mondja Istenről: ,,Tudja, Ő vad.'' S aki találkozni akar ezzel a vad Istennel, az legyen kész arra, hogy ő maga is ,,vaddá'' váljon.
Mit csináltunk mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust. Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten vad oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, ,,szellemi'' oldalától való félelemmel azonos. Nevezhetnénk ezt a részt ,,passiónak'' (s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én ,,férfienergiának'' nevezem. A második utazás némiképpen különbözik az elsőtől. Azonban fontos, hogy nem szabad feladni vagy elveszíteni azt, amit az első utazás során nyertünk. Azok a férfiak, akik nem járták végig valójában az első utat - és ez egyértelmű figyelmeztetés! - aligha érthetik meg azt, amire gondolok. Az első utazás ismerete híján szinte törvényszerű a félreértés, s az a téves következtetés, hogy a kemény, belevaló hímsovén az, akiről beszélek. Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó.
A lelkigyakorlatokon mindig a következő szituációt élem meg a korosodó papokkal: Mivel fiatal éveikben mélyen beléjük vésték, hogy nem lehetnek puhányok vagy nőiesek, egyikükből-másikukból - hogy keresetlenül fejezzem ki magam - egyfajta vallási zupás őrmester lett, akiknek az az elve: minél keményebb, annál jobb. Többnyire jó sportolók, alkalomadtán egy-egy vaskos viccet is megeresztenek, s olykor a poharat sem vetik meg. Arról mesélni nekik, hogy foglalkozniuk kellene ,,női oldalukkal'', nos, ez az én számomra, aki aránylag fiatal lelkigyakorlat-vezető vagyok, a lehetetlenséggel határos. Ha azonban arról ejtek szót, hogy ,,vademberekké'' kellene válniuk, azonnal nyitott fülekre találok, s feszülten figyelik, mire is gondolok. Csak ezután tudom óvatosan ,,beleverni a fejükbe'', hogy a második utazás az első nélkül nem lehetséges. Érdekes az a vers Máté evangéliumában, amelyben Jézus Keresztelő Szent Jánosról beszél: ,,Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.'' (Mt 11,11) Jézus mindenkinél nagyobbra tartotta Keresztelő Szent Jánost. Sok teológus azon a véleményen van, hogy Jézus eredetileg a Keresztelő tanítványául akart szegődni, s ezt csak annak erőszakos halála akadályozta meg. (Érdekes módon éppen egy asszony érte el azt, hogy fejét vegyék.) Csak János elfogatása és börtönbe vetése után tér vissza Jézus északra, hogy megalapítsa saját mozgalmát és közösségét. Ami ezt a második utazást illeti, remélem, felnő egy spontán generáció, amelyik vállalkozik arra. Mert tulajdonképpen csak egy vadember képes közvetlenül átadni azt, mi is a vadember valójában. Puszta beszéddel itt nem megyek semmire. Csak annyit tehetek, hogy kissé benedvesítem mások ajkát, vagy elégedetlenséget ébresztek bennük eddigi állapotuk miatt. Csak miután találkozunk egy igazi ,,vaddal'', akkor leszünk képesek ezt az erőt megtapasztalni és magunkba fogadni. Az én elképzelésem nem fogható fel pusztán az értelemmel. Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. Csak így képesek az emberek egymást kölcsönösen befolyásolni. Mások által növekszünk, az olyan emberekkel való kapcsolatban, akik maguk is felnőttek. Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban - csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek?
Mit tegyünk azonban, ha hiányoznak ,,modelljeink''? Annyit mindenesetre megpróbálhatunk, hogy elkezdünk beszélni a dologról. Néhányan közülünk talán meg is próbálhatnának ily módon élni úgy, hogy lényük olyan részeiben bíznak meg jobban, amelyeket ez idáig egyáltalán föl sem fedeztek. Erre szeretnék bátorítani. Ma negyvenegy éves vagyok, és nem tudom, hogy mindezt értettem-e öt esztendővel ezelőtt. Húsz-harminc évesen valóban az a legfontosabb, hogy érintkezésbe lépjünk a nőiséggel. Amennyiben azonban olyasmiről van szó, mint a férfiklimax, vagy a nevezetes ,,midlife-crises'', úgy ez azt is jelentheti, hogy elérkezett a második utazás ideje. Ám senki nem mutatja meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra, hogy tovább fejlődjünk.
Indiában a férfi életét négy szakaszra osztják. Az első a tanítványság, ekkor az ember tanul, másoktól sajátítja el az életet. A második szakasz a családapaság, ekkor az ember megházasodik, gyermeket nevel, megtanulja feleségét szeretni, s hozzá hűnek lenni. A mi esetünkben rendszerint ezen a ponton véget is ér a dolog. A legtöbben közülünk maradék életüket azzal töltik, hogy otthon üljenek, gyerekeik látogatására várjanak, javítgassák házukat, felújítsák fürdőszobájukat, várják az unokákat, karácsonyi ajándékot vegyenek a családnak. Mindez egyszer csak félelmetesen sivárrá válik: olyan világ ez, ami állandóan önmaga körül kering, nincs többé célja. A gyerekeknek és az unokáknak már csak ajándékokat tud venni az ember, mert nincsenek többé világaik, amelyekbe csalogathatná őket. A harmadik szakasz Indiában a kereső vagy erdei remete életstádiuma. Miután az ember családot alapított és felnevelte gyermekeit, kiszélesíti világképét és tekintetét újra nagyobb összefüggések felé irányítja. Pontosan ez az a szellemiség, amely a mi hihetetlen nárcizmus által terhelt nyugati világunkban hiányzik. Nálunk a legtöbb ember képtelen arra, hogy átnézzen kertje kerítésén. Ennek következtében hiányzik a jó és a rossz közötti erkölcsi különbség-felismerés képessége is. A jó az, ha nekem van állásom, ha biztosítva vagyok. A jó politikusok azok, akik biztosítják a gazdasági növekedést és fellendülést - nálunk! Ez a mi globális tudatosságunk! El vagyunk szigetelve a világ többi részétől - semmi más nem érdekel bennünket, mint saját közvetlen jövőnk. Ez a hedonisztikus gondolkodás szembeszegül a történelemmel, és szellemi vakságról árulkodik. Szinte kényszerítő erővel kell ennek megtörténnie, ha a férfiak nem lesznek férfivá, megszállottá, ,,keresővé és erdei remetévé'', ha képtelenek arra, hogy többet lássanak annál, mint ami az ő és kicsiny életterük számára a jót jelenti. Arról van szó, hogy megtanuljuk látni azt, ami minden ember, Isten egész népe számára jó. Jézus Isten országáról prédikál: hatalmas képről, hatalmas családról. De még a legtöbb gyakorló keresztény is képtelen arra, hogy kövesse ezt a hatalmas látomást. Ez a vakság olyan mélyen belénk ivódott, hogy a legtöbben még azt sem veszik észre, hogy egyáltalán probléma van. Az a szellemiség, amelyről beszélnünk kell, így szól: van nagyobb világ a te konyhakertednél, templomtornyodnál. Ha nem tesszük meg a lépést e nagyobb világba, úgy ennek nagyrészt a férfiak és társadalmunk férfi vezetői az okai, akik maguk sem jutottak el az élet eme harmadik szakaszába.
Az indiaiak számára azonban még ez a harmadik szakasz sem a végcél, csak egy új út kezdete. A végcél abban áll, hogy öreg bölccsé váljon az ember. A negyedik szakaszban bezárul a kör, minden a helyére kerül. A dogmákat, elveket és ideológiákat maga mögött hagyta az ember. A bölcs öregség adománya - Pál szavaival élve - ,,a megbékéltetés szolgálata''. (2Kor 5) A bölcs nem harcol többé. A dolgok mindkét oldalát látja, és elfogadja azokat. Politikai vezetőink, bármilyen pártállásúak legyenek is, képtelenek az efféle integráló szemléletre. Az ideológiák el fognak pusztítani bennünket. Mert mindenki a maga csalhatatlan ideológiai frontvonalán áll - míg minden más látásmódra azt az ítéletet mondja ki, hogy azok gonoszak, tévesek vagy agyalágyultak. A bölcsesség magát az elfogadást jelenti. Csak nagyon kevés szelíd, valóban letisztult hetvenévessel találkoztam. Egy valóban bölcs nagyapa elfogadja, hogy háttérben van és biztonságot sugároz magából - ahelyett, hogy kirekesztettséget és szigorúságot árasztana magából. Mivel a legtöbb apa hiányt szenved az ilyen nagyapákban, ezért életútjuk felén túl, saját önmegerősítő játékuk foglyává válnak, s azt gondolják, hogy mindent maguknak kellene megcsinálniuk és teljesíteniük. Ezt az ördögi kört meg kell törni. S már fiatalon vagy középkorúan el kell kezdenünk ezért fáradozni.
Illusztrációként idézem a Grimm testvérek egyik meséjének, a Vasjankónak az első részét:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el a kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.
Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát, hogy lőjön neki egy őzet.
Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.
- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza. Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.
- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!
De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.
Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni. - Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.
- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.
- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozom meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!
Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély tó állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar, elkapta, és lerántotta a mélybe. A vadász, amikor ezt látta, visszafordult, s ment a királyhoz.
- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem, nyomában vagyok az erdőd titkának.
A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a tóból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.
A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.
Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben. Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beesett a ketrecbe. Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:
- Add ki a labdámat!
- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.
- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt. De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját. - Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás. A fiú azonban újra csak elszaladt.
Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.
- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.
- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.
A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult. A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet? - Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!
Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe. (A meserészlet Rónay György fordítása.)
A mese azzal kezdődik, hogy a király emberei nyomtalanul eltűnnek. A mese elején felvetődik a kérdés: Mi pusztítja el az embereket? Mi okból tűnnek el az erdőben? Az idegenben megvan a bátorság, hogy ennek a kérdésnek a végére járjon. Megtalálja a tavat, amelyben a vadember ül, s kutyáját a mélybe rántja. Az idegen erősítést hoz. Vödrökkel kimerik a tavat. A kép szimbolikus jelentése egyértelmű: az emberek arra vállalkoznak, hogy a tudattalan mélységéig jussanak el, hogy saját mélyrétegeikbe hatoljanak. Igen sok munkába kerül eme titokzatos világba behatolni, azért, hogy az ennek mélyén levő rettenetet felkutassák. S odalenn megtalálják a torzonborz óriást, Vasjankót.
Mivel nem tudják, hogy mit kezdjenek vele - túlságosan vad és félelmetes - be kell zárniuk. A ketrecet elviszik a kastély udvarára, ott felállítják, s megbámulják. Mi egyebet tehetnének vele? A vad energia túlságosan erős, s ők nem tudják, hogyan lehetne ezt az energiát megfékezni, vagy vele együtt élni. S akkor jön a kis nyolcéves királyfi, s játszik aranylabdájával. Az aranylabda a mitológiában gyakran a teljesség szimbóluma (vessük össze például a Békakirály meséjével, amelyben a királylány aranygolyója a kútba esik). Nyolcéves korban kezdődik az értelem kora, az első kitörés a gyermeki ártatlanságból. A fiú szóba elegyedik a vademberrel. Elbűvöli Vasjankó energiája. Vasjankó ki akar jutni a ketrecből. Ám a fiú fél attól, hogy a vadember árthat neki. Végül azonban a kalandvágy győzedelmeskedik. Vasjankó elárulja a fiúnak, hol van a kulcs. Aki csak egy kicsit is konyít a szimbolikához, rögtön egyértelmű a számára a kulcs rejtekhelye: az anya párnája alatt. A fiúnak, hogy kinyissa a ketrecet, az anya hálószobájába kell lopóznia és ellopnia a kulcsot. Meg kell szegnie az anya törvényét. Igen nehéz dolog az asszonyok tilalma ellen cselekedni, az anya szobájába lopózni és a kulcsot ellopni! Igen sok férfi van (nagy számban papok is), akik megpróbálnak jó fiúk lenni, és a mama (az ,,anya''egyház) kedvére tenni. Ez hamis lojalitás. Egy olyan igazsággal szembeni lojalitás, ami nem érdemli meg az igazság nevet. Valójában mindez azt jelenti, nem feltűnni, együtt játszani a csapattal, hogy mindenki szeresse az embert. Ez hamis férfiasság és hamis nőiség - úgymond semlegesség. Ezért hiányzik a politikából és az egyházból az igazi, hiteles vezetés, amely nem fél attól, hogy kimondja az igazságot. A ,,mély férfiasság'', ahogyan azt én értelmezem, az igazságossággal van kapcsolatban. Keresztelő Szent János kimondja az igazságot, kerül, amibe kerül. Az igazságosság eme hiányát a társadalomban és az egyházban én, legalábbis részben, a férfienergia hiányával magyarázom. Hiányzik az elszántság és hiányoznak azok a célok, amelyeket az ember helyesen felismert, hogy bármi áron kövesse.
Vissza a meséhez: a fiú belopózik anyja hálószobájába, ellopja a kulcsot, bátran visszatér, s végül ki meri nyitni a ketrecet. Nem tudja, mit tesz majd Vasjankó. Ám a szerencsétlenség elmarad. A vadember vállára veszi a fiút, s elszalad vele az erdőbe. Az első pillanatra veszélyesnek és rombolónak tűnő hatalom erővé és hatalmas energiává válik. Ennek az erőnek a birtokában szembe tud majd nézni az élet kihívásaival.
Ha számba veszem mindama erényeket, melyeket szemináriumaim során közvetíteni próbáltak nekem, úgy ezek többnyire ,,cégerények'' voltak: olyan erények, melyeket a főnökök hirdetnek odafentről, hogy egybetartsák a ,,boltot''. Mind ezen erényeket bizonyos szempontból ,,női'' erényeknek nevezném. A nő klasszikus szerepe a család összetartása, az arról való gondoskodás, hogy mindenki kedves és boldog legyen. Hála Istennek ez így van - s nem is szeretném leértékelni. De ha csak ennyiből áll a dolog, akkor hiányzik valami. Az egyház a következő értékeket közvetítette a számomra: alázat, engedelmesség, nyitottság, befogadókészség, bizalom, a megbocsátás képessége, türelem. Mindeközben egy egész sor, hasonlóan értékes, ellenkező előjelű erényt is látni vélek, amelyekre eme első csoport kiegészítéséül van szükség. Ám eme másfajta erényeket alig említik, s még kevésbé fogadják el egyenrangúként.
Egészséges öntudat - ez olyan ember sajátja, aki nemcsak reagál, de maga is cselekszik, aki tudja, hogy mit akar, hogy ki ő, aki tisztán, belülről fakadó autoritással és megkülönböztető képességgel tudja az igazságot felismerni, kimondani és tenni - nem dogmatikusan és ideologikusan, hanem együttérzőn, de mégis határozottan. A legtöbb ember egy életen át csak reagál arra, ami adott. Folyamatosan körülményeik áldozatai. Csak kevés ember jut odáig, hogy tisztán dönthessen: ilyennek kell lennie életemnek, itt és itt szeretnék tíz év múlva tartani. Csak kevés ember épít fel valóságos jövőperspektívát, s kész arra, hogy már ma megtegye az első lépéseket abból a célból, hogy álmai tíz év múltán valósággá váljanak. A legtöbben hagyják magukat sodortatni az árral, mások által élnek. Fontos, hogy értékeink tisztázottak legyenek: miként akarunk lakni, hogyan akarunk pénzünkkel bánni, hogyan akarjuk gyermekeinket nevelni, hogyan képzeljük el magunkat a munka világában.
Nemrégiben néhány közösségünkbéli fiatal család felkeresett, s elmesélték, hogy mostanában döntötték el, hogy családjuk életszínvonalát az 1975-ös kereseti nívón befagyasztották. E családok számára keresetük minden jövőbeli növekedése lehetőséget kínál majd arra, hogy többet megosszanak másokkal. Számomra ez aprócska példa annak az értékorientációnak a mikéntjére, amelyet én úgy nevezek: cselekvés a reakció helyett, döntés a beletörődés helyett.
Az engedelmesség erény, de egyszersmind egyéni felelősség is. A világ katolikus laikusai az emberiség legpasszívabb képviselői közé tartoznak, mert eddig még soha nem neveltük őket felelősségtudatra. Mi, papok, megmondjuk nektek, mit kell csinálnotok, ti fizettek, imádkoztok és bólintotok. A következmény a kreativitás és a kezdeményezőkészség mérhetetlen hiánya. Maga a papság is egy meglehetősen kevéssé kreatív csapat, amelyik inkább reagál, mintsem kezdeményez. Gyakran maguk is passzívak, s átengedik az egyházi felépítménynek, hogy vezesse az életüket. Alattvalóként várják, hogy Róma, vagy legalábbis a püspök atya, megszólaljon, megengedje vagy megtiltsa ezt vagy azt a dolgot, ahelyett, hogy egyszerűen azt tennék, amit az Evangélium mond. Nem az Evangélium, hanem az Egyház emberei lettünk - s a kettő nem feltétlenül ugyanazt jelenti. Hűségesek vagyunk a ,,céghez''. A legfőbb erény a felépítmény iránti hűség. Ez szép és jó dolog, ám az igazi nagysághoz, szentséghez vagy szellemiséghez a legcsekélyebb köze sincs. Nekem nem okoz problémát, hogy hű legyek egyházamhoz, s biztos vagyok abban, hogy papként fognak eltemetni. Ám nem képzelem azt, hogy ez lenne létezésem döntő pontja. Éppen ellenkezőleg: éppen ezen a ponton szokta az ember magát túlságosan is könnyen áruba bocsátani vagy elárulni. Mert megvan érte a fizetség. Így lehet karriert csinálni. Így dicsérik az embert - nemcsak fentről, hanem mindenfelől: az ember egy csodálatos, kedves lelkipásztor, senkinek sem árt. Pontosan ez történik más nagyüzemekben is, mindenekelőtt a gazdasági életben. Be kell tartani a játékszabályokat, így jutunk felfelé. Ez azt jelenti, hogy nem szabad valóban felelősségteljesen cselekednünk, vagy nyíltan kimondani az igazságot. Hazudnunk kell. Hiszen mindenki ezt teszi. Saját szüleink is ezt közvetítik felénk: ,,Tartsd be a játékszabályokat! Mi ebben a hazugság?'' Scott Peck írja ,,A hazugság népe'' című könyvében: Már életünk elején megtanuljuk azt a hazugságot, amit ,,sikernek'' neveznek - ez társadalmunk alapvető hazugsága.
Ezután olyan emberekkel kezdünk el barátkozni, akik ugyanabban a hazugságban hisznek. Végül össze kell házasodjunk valakivel, aki szintén ebben a hazugságban hisz. A ,,siker'' annyit tesz: jó környéken lakni, színvonalas kocsit vezetni, a gyerekeket első osztályú iskolába járatni.
Ha valaha is komolyan vettük volna Jézus igazságát és értékeit, nem lennénk képesek így gondolkozni és élni. Még maguk az egyházak is arra kényszerülnek, hogy fenntartsák ezt a hazugságot. (Ezt ugyan soha nem fogják elfogadni, sőt felháborodottan tiltakoznak, ha valaki mégis a fejükre olvassa. De vajon mi az, ami valóban számít az egyházban? Valóban más-e az, mint a ,,világ'' értékei?) Társadalmunk egésze régen eldöntötte már, hogy ugyanazt a hazugságot hiszi el. Ma az emberek újra jól érzik magukat amerikaiként. Mi vagyunk az elsők, senki sem áll fölöttünk a világban. Ezt nevezem én ,,kollektív nárcizmusnak'' - bibliai szavakkal élve: az igazi értékekkel szembeni szellemi vakságnak. Mindenki kedves, lojális és senki nem lóg ki a sorból. Peck írja könyvében: A gonosz a történelem során mindenekelőtt a tisztesség köntösét öltötte magára. A gonosz ritkán mutatkozik meg kendőzetlenül. Csak kevés ember választaná tudatosan a gonoszt. Hitler azt bizonygatta a németeknek, hogy ő a legjobbat akarja Németország számára. A németek készek voltak arra, hogy elnézzenek neki néhány gyengeséget és szépséghibát. Ezeket ,,a jó kedvéért'' nyelték le. Valamennyien olyasmit választunk, ami első pillantásra jónak tűnik. S ha el akarjuk érni azt, hogy valaki a rosszat is megvegye, úgy kell becsomagolnunk, hogy jól nézzen ki. Ha pedig az emberek saját önzésük foglyai, s nem képesek már egyénileg felelősséget vállalni, akkor messzemenőkig félrevezethetőek. Ezért van manapság a korábbi korokhoz képest is kiemelkedően szükség szellemi ítélő erővel bíró emberekre, akik képesek arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztessék. A ,,férfispiritualitás'' ehhez a tisztulási folyamathoz járulhatna hozzá, nevezetesen azzal a képességgel, hogy félelem nélkül nevén nevezzük a dolgokat.
A bizalom erény - ezt azonban kiegészítem az igazságossággal. A bizalom, úgymond, női erény. A női energia mindig kapcsolatra, közösségre vágyik. A férfienergia inkább távolságtartó. Természetesen mindkettőre szükség van. Ha azonban csak kapcsolatról, közösségről és közelségről van szó, akkor az emberek összeragadnak, egymástól függenek. Ezzel szemben a túl sok ,,férfias'' energia odavezet, hogy mindenki a saját útját járja, s lehetetlen valódi egységet találni.
Egy további ,,férfias'' erény: határozottság a nyitottsággal szemben. Ezen a döntéshozás képességét értem. Rengeteg információt és adatot halmoztunk fel, meghallgattunk sokféle véleményt, valamikor döntenünk kell. Az, aki dönt, mindig népszerűtlen, mert egyszerűen nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Ha félünk attól, hogy nem tetszünk majd mindenkinek, megtörténhet, hogy az ember minden döntést kikerül, nehogy valakinek a lábára lépjen. Gyakran túl gyorsan születik meg a döntés. Észlelés, odafigyelés, nyitottság - először ezek fontosak. De egyszer majd véget kell vetni az észlelésnek, s meg kell születnie az ítéletnek.
A megbocsátás fontos - ez az én számomra csaknem ugyanazt jelenti, mint az evangéliumban: megbocsátani magamnak, megbocsátani a világnak, megbocsátani azoknak, akik engem megbántottak. A megbocsátásból hatalmas energia és szabadság születik. Ez volt Jézus mindennél fontosabb ügye: megbocsátást vinni a világba. Nemrégiben koreai misszionáriusokkal találkoztam. Elmesélték, hogy a megbocsátás üzenete az egyik oka annak, miért volt képes az egyház Dél-Koreában olyan nagy teret nyerni. Társadalmilag és kulturálisan a koreaiak soha nem értették, hogy mi a megbocsátás. Ilyesmi egyszerűen nem létezett. Az embereknek egy életen át kellett a múlt sebeit cipelni. Az evangélium és az egyház kinyilatkoztatása ezeknek az embereknek főként abból áll, hogy valamit megtapasztaljanak ebből a megbocsátásból. Ám a megbocsátás mellett meg kell lennie annak is, amit én kemény szeretetnek nevezek. A kemény szeretet nevén nevezi a dolgokat, noha megbocsát, de ezt Jézus módján teszi, aki így szól: ,,Én sem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!'' (Jn 8,11) Jézus új irányt mutat, a tapasztalástól a megbocsátás felé. Jézus valóságos változást és irányváltoztatást követel. Ezt is csak lépésről lépésre, számos nehézséget leküzdve tanultam meg. Közösségi életünk első éveiben mindannyiunkat egyfajta erősítő és megerősítő teológia töltött el. Fontos volt számunkra, hogy az embereket pozitívan erősítsük meg, higgyünk bennük, s azt gondoltuk, ez elegendő ahhoz, hogy nagy jellemeket faragjunk belőlük. Ma már nem így gondolom. Ez csak az érem egyik oldala. Természetesen fontos, hogy az embereket megerősítsük és higgyünk bennük stb. - s valóban ennek kell először megtörténnie. Akik nem tapasztalták meg kezdetben, hogy szeretik őket, aligha képesek azt az önbizalmat kiépíteni magukban, amely képessé teszi őket arra, hogy kockáztassanak és önálló lépéseket tegyenek az életben.
Ám egyszer csak az egész villámgyorsan nárcizmusba és elbizakodottságba válthat át. Azt az embert, akit megerősítettek, hamarosan számon is kell kérni és úgymond kilökni a fészekből.
Nemrégiben coloradói barátaim meséltek nekem az égbe nyúló szirteken fészkelő sasok fiókanevelő szokásairól. Azóta jobban értem a bibliai képet, amely Istent a sashoz, s annak törődéséhez hasonlítja. Ha a fiókák már elég idősek, s ennek ellenére azt szeretnék elérni, hogy szüleik továbbra is gondoskodjanak róluk, eljön az a pillanat, amikor az anya- vagy az apasas kilöki őket a fészekből. A fiókák lezuhannak a szikláról. A szülők hagyják, hogy leessenek. A fiókák halálos félelmükben sivítanak és vijjognak. S mielőtt a földhöz ütődnének, az apamadár alájuk repül, és elkapja őket.
A férfienergiának az a feladata, hogy a megfelelő pillanatban, úgymond, megtegye a szükséges taszítást. Az az apa, aki túlságosan ,,anyás'', és fiát sohasem állítja kihívás elé, sohasem - tudatosan használom ezt a kemény szót - sebzi meg, az adósa marad gyermekének: nem adja meg neki az önállóság élményét. Nézzük az Atya, az Isten és Jézus kapcsolatát: az Isten-atya fiának megsebzője, engedi, igen, egyenesen kiköveteli, hogy Jézust sebezzék. (,,Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?'' Lk 24,26) Ez szükséges volt, mert ,,...az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást'' (Iz 53,5). Lelkivezetőként a legnagyobb hatást életemben azok a férfiak gyakorolták rám, akiket az apjuk sebzett meg: az apa alkoholista volt, hideg és megközelíthetetlen, túlságosan követelt, egyszerűen hiányzott. Amikor ezekkel a sérülésekkel fájdalmasan szembesültem, átéltem, hogyan lettek férfiak erős és mély személyiségekké. Azáltal, hogy ezek a férfiak szembesülni tudtak lelki sérüléseikkel, imáikban az atyához fordultak, s más férfiakkal való találkozásaik során ,,pótapát'' nyertek, éppen sebeik váltak adománnyá és erővé. Én őket minden más férfinál egészebb, érzékenyebb és teremtőbb személyiségeknek tapasztaltam meg. Teljes egészében még nem értem ezt. Szívesen írnék egyszer egy könyvet ,,Az apa mint megsebző'' címmel. Úgy tűnik, ez a pont fontos titkot őriz.
Úgy hiszem, mindaz, amit eddig mondtam, közelebb visz bennünket az autoritás óriási problémájához, amelyet legtöbbünk magával cipel, leginkább félelemként, bizalmatlanságként bármiféle autoritással szemben. Ugyanez összezavart szexualitásunk gyökereihez is elvezet. Ez esetben tehát nem valami új, érdekes trippről vagy módiról van szó. Ahhoz a ponthoz szeretnék eljutni, ahol legtöbbünk bizonytalannak, gyámoltalannak, képtelennek érzi magát. A Franciaországban és Kanadában fogyatékosokból és nem fogyatékosokból életközösségeket alakító Jean Vanier mesélte egy ízben nekem, amikor meglátogattam: ,,Miután tizenhat éve azon fáradozom, hogy gyógyító életközösségeket építsek fel, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a nyugati világban gyakorlatilag mindenki két alapvető szenvedést cipel magával: az összezavarodott szexualitást és egy mélyről fakadó, az autoritással szemben érzett problémát.'' Ez tipikus ,,aha-élmény'' volt a számomra, amely korábbi tapasztalataimat frappáns képletté tömörítette. Sohasem tapasztaltam olyasmit, hogy valaki azzal jött hozzám: ,,Szexuális problémáim egyáltalán nincsenek''. Szívesen találkoznék egy ilyen emberrel. Szexualitásunk évszázadokon át el volt nyomva, a tudatalatti árnyékvilágában kellett vegetálnia - ezért aztán nem is csoda, hogy oly kevés példakép van, akitől meg lehetne tanulni, hogy miként formáljuk szerelmi életünket teremtővé és pozitívvá. Az e területen megnyilvánuló túlélési taktikánk többnyire abból áll, hogy mindent elfojtunk vagy megtagadunk - illetve, hogy mindig ugyanazokat a ,,bűnöket'' gyónjuk meg annak reményében, hogy egyszer majd eltűnnek. Kell hogy legyen valamiféle pozitívabb nekifutás.
Számos embernek vannak az autoritással szemben is megoldhatatlan problémái. Képtelenek arra, hogy dűlőre jussanak olyanokkal, akik autoriter szerepet játszanak. Miután tizenhárom éven át voltam egy közösség vezetője, be kell valljam, hihetetlen, hogy mi mindent vetítettek ki rám. Mindenféle elfogadható ok nélkül gyűlölnek - esetleg ugyanilyen ok nélkül tisztelnek vagy szeretnek. Vagy ágyba akarnak veled bújni, mivel kisugárzásodtól le vannak nyűgözve, vagy ki akarnak nyírni. Szép lenne, ha több ember választaná a középutat, s meghagyna autoriter figurának, annak, aki vagyok. Nem vagyok szuperman, csak azért, mert ez a szerepem. Persze vannak bizonyos képességeim. De az az óriásimage, amellyel bennünket, vezéregyéniségeket körülvesznek - szörnyű! Természetesen mindez összefügg azzal a ténnyel is, hogy képtelenek vagyunk igazi autoritássá válni. Ha nem bízunk az autoritásban, s azt eleve megakadályozzuk, akkor sohasem vehetjük át az autoritás energiáját, nem nyerhetünk saját belső autoritást, sőt azt is kizárjuk, hogy esetleg jobban csináljuk azt. Ez ördögi kör. Ha az autoritást nem fogadják el többé, minden új nemzedék arra van kárhoztatva, hogy ismételje az ősök hibáit és viselkedési mintáit. Talán egy kicsit másnak látszik, de a felszín alatt ugyanaz marad. Aki mindig nemet mond a külső autoritásra, az sohasem képes igent mondani önnön belső erejére. Ennek következményei a hatalmi és manipulációs játszmák, s olyan emberek, akik a hatalomért, a szexualitásért meg a pénzért élnek, és képtelenek teremtő kapcsolatokra. A Biblia első könyvében ez áll: ,,Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.'' (Ter 1,26) Ez éppen hogy nem azt jelenti, hogy az asszonyok odaát vannak - mi pedig itt. Arról van szó, hogy megtaláljuk önmagunkban a ,,férfi-'' és ,,női'' energia egészséges kiegyenlítődését. S ebben én - mivel ezt manapság alig meri valaki megtenni - a férfi aspektust hangsúlyozom. Olyan részünk ez, amellyel szemben sokan bizalmatlanok vagyunk. De éppen a bennünk lévő kiegyenlítődés, saját ,,egésszé válásunk'' miatt kell saját ,,női oldalunkban'' megbízni, s bátorságot meríteni ahhoz, hogy elinduljunk. Csak miután melegszívű, alázatos, megbocsátásra kész, bizalomteljes oldalunkat megtapasztaltuk, akkor léphetünk rá a vad Keresztelő Szent János útjára.