Három csomaggal indultam. Volt egy vállra akasztható, könnyű, cipzáras oldaltáskám, Katit egy sötétkék vászonkenguruban a hasamon hordtam, egyik kezemben volt az utazóládája. Így elég jól tudtam közlekedni, a másik kezem szabadon volt. Kocsival levittek minket Aradra, ott kellett felszállnunk az Orient-Express-re.

Azokban a zavaros időkben nagyon kevesen utaztak ki Romániából, teljesen üres fülkében helyezkedtünk el. Katit a karomban tartottam, amíg integettünk, aztán kinyitottam a ládáját, belefektettem, én pedig leültem vele szemben. Nagyon féltem a vámtól. Féltettem Katit, talán kibontják, hogy nem rejtettem-e valamit a pelenkájába.

A kicsi lányt nem zavarta a vonat zakatolása, mire a határhoz értünk, elaludt. Kora hajnal volt még. Először a határőr érkezett, átvette az útlevelemet, valutaigazolást, mindent rendben talált, látszott, hogy tud már rólunk. Más volt a helyzet a vámossal. Ötvenes, kedélyeskedő vámos bácsi lépett be a fülkébe: „Hova utazik, asszonykám?” Mondtam, hogy Párizsba. „Disszidálunk, disszidálunk?” „Nem, a kislányomat viszem műtétre.” Ekkor vette észre Katit. Rögtön elkomolyodott, őszinte szánalom ült ki az arcára. „Mi baja van a kicsikének?” Pár szóval elmondtam, ő a legnagyobb sajnálatát fejezte ki, igazán reméli, hogy sikerül segíteni rajta, szerencsés utazást, a kicsinek gyógyulást kívánt, elköszönt és elment. Hihetetlen volt. Kati létének legnagyobb csodája mióta megszületett, hogy mindenkiből előhozta a mélyen elrejtett, legemberibb vonásokat: a szánalmat, együttérzést, segítőkészséget, a szeretetet. Talán ez az ő hivatása? Ezért kellett így születnie? Az ő jelenlétében megszűnik minden irigység, versengés, féltékenység, kialusznak a hátsó gondolatok. A támadva védekező emberek elvesztik agresszivitásukat, sértettségüket, a közömbösök érzőkké válnak, a komolytalanok elkomolyodnak, a közönséges viselkedésűek jól neveltek lesznek. Csodálatos hatalmat adott neki a Jóisten. Lám, még ez a vámos is, akinek hivatása a bizalmatlanság és kötekedés, érzékeny, sőt együttérző magánemberré válik.

Budapesten Kálmán várt, Melinda férje, Kati keresztapja. Náluk szálltunk meg. Ki akartam használni az engedélyezett három napot, hogy elvigyem Katit az Amerikai úti Idegsebészetre. Délután telefonáltam a barátnőimnek, volt kolléganőimnek az egyetemről, mindenkivel sikerült beszélnem, örvendtek, hogy kijutottunk a lezárt Romániából. Másnap, pénteken, Katit a keresztanyjára bíztam, én elmentem az Amerikai útra, hogy megkeressem Lekka doktort. Komoly, rokonszenves fiatal orvos, részletesen kikérdezett Katiról. Magammal hoztam az Erika leírását és néhány röntgenfelvételt. Azt mondta, föltétlen el kell készíteni a CT vizsgálatot, mert csak az mutatja meg a vízfejűség állapotát. A sürgősségre való tekintettel megpróbálja rávenni a kollégákat, hogy vasárnap délelőtt, soron kívül, az ambuláns betegek között Katit is megvizsgálják. Nem derült ki, honnan hallott rólunk, számomra ismeretlen volt az a debreceni orvosnő, akire hivatkozott.

Délután felhívtam a volt professzorom kolléganőjét, akit nem is ismertem, de aki beszélt Katiról párizsi barátnőjének, Klárának, tehát véső soron neki köszönhettük, hogy itt vagyunk. Örült a hívásomnak, mert mint kiderült, Klára épp Magyarországon van, s azt üzeni, ne induljunk hétfőn, mint terveztük, mert ő csak szerdán ér haza Párizsba repülővel, tehát nekünk csütörtökre kellene oda érkeznünk. Péntekre beszélte meg a konzultációt a párizsi professzorral. Arra kér, használjuk ki az időt, minél több vizsgálatot, CT-t, röntgenfelvételt készítsünk el Budapesten, mert odakinn ezek mind súlyos pénzekbe kerülnek.

Így hát szombaton elmentünk a Heim Pál kórházba, ahol elvégezték a legfontosabb vizsgálatokat. Este kikerestem a telefonkönyvből Dévény Anna számát, és felhívtam. Több róla vagy vele készült megrendítő rádióműsort hallottam, tudtam, hogy különleges tornagyakorlatokkal kezel olyan mozgássérült betegeket, akiknek járó- illetve mozgásképességéről az orvosok lemondtak. Nagyon sok munkája van, nincs ideje, hogy kitanítson segítőkész gyógytornászokat, akik megosztanák vele a munka nehezét. Annyi betege van, hogy már alig győz velük foglalkozni, s bár eredményei vitathatatlanok, sem az orvostársadalom nem ismeri el, sem a hatóságok nem hajlandók támogatni. Beszélgetésünkből kiderült, hogy spina bifidás betegekkel nem foglalkozik, csak agyi eredetű bénulással. Elnézést kértem a hétvégi zavarásért, és elköszöntem.

Vasárnap délelőtt elmentünk a CT-re. Szerencsére kocsit is vittem, s belefektettem a kislányt a másfél órás várakozás alatt. Lekka doktor is bent volt. Mindenki rendesen viselkedett: a nővér gyöngéd szeretettel vette át Katit, megkért, hogy várakozzam az előtérben, idegennek nem szabad belépnie a szobába. Rövid időre el kell altatniuk Katit, mert ő még nem érti meg, hogy nem szabad mozdítania a fejét a vizsgálat alatt. Pár pillanatig hallottam a sírását, aztán csend. Kb. 15 perc múlva kihozta a nővérke, láttam, hogy ébredezik, de még nincs magánál. Figyelmeztettek, hogy amíg teljesen fel nem ébred, ne adjak neki enni, nehogy kihányja. Az udvaron sétálgattunk a virágzó hársfák alatt, amíg vártuk az eredményt. Megkaptam a felvételeket is, mert magammal akartam vinni őket. Nagyon nagymérvű kamratágulatot és mintegy másfél centi vastag agykérget mutattak a képek, de az agya nem volt összepréselődve. Számítottam az eredményre, higgadtam vettem tudomásul. A szemfenékvizsgálatot még otthon elvégezték, az eredmény nálam volt. Nem talált semmi kóros elváltozást a szemorvos. Ez biztató volt, mert bizonyos szemfenéktünetek meglétekor már nem végzik el a shunt-műtétet.

Nehezen telt el a két nap az indulásig, bár szívesen voltam együtt Melindáékkal. Beszédtémánk volt bőven, és látogató is jutott délelőttre is, délutánra is. A megbeszélnivalók közt fő helyen az áttelepülésünk állt. Mindenki próbált lakásmegoldást találni, de nem sok sikerrel. Felmerült lakatlan vidéki parókia lehetősége, anyagi támogatás Gyulay püspök úrtól, albérlet havi tízezerért, aminek díját az első hónapokban barátaink összeadnák, stb. Mindez csak az ábrándok világában való tapogatózás volt, hisz még fogalmunk sem volt arról, mikor kapjuk meg az áttelepülési engedélyt.

Végre elérkezett szerda reggel, június 21-e. Azért jegyeztem meg a dátumot, mert már akkor észrevettem, úgy alakult, hogy az év legrövidebb éjszakáján fogunk utazni – a lehető legkevesebbet veszítem a látnivalók közül. Rajtunk kívül hárman voltak a fülkében: két kanadai fiatalember, akik Münchenbe mentek, és egy osztrák úr Bécsből. A határig mindenki begubózott, a magyar vámosok és határőrök érkezése-távozása oldotta fel a hangulatot. Az osztrák határőrök is alaposan ellenőrizték az útleveleket, hisz ekkor már jó ideje tartott az illegális kelet-nyugati népvándorlás. Osztrák területre érve mindenki mosolygóssá vált. Nekem volt a legnagyobb élmény, hiszen bár ismertem nyugati embereket, akiknek viselkedéséből, szavaiból megsejtettem valamit a kinti világból, most egészen új helyzet állt elő: én magam törtem be a tiltott-szabad területre. Tolmácsoltam az angolul beszélő kanadaiak és az osztrák bácsi között, ami izgalmas, de meglehetősen nehéz feladat volt, mert nagyon mélyről kellett előkotornom csekélyke, gimnáziumi német tudásomat. Azért a lényeget mindig sikerült továbbítanom egyik féltől a másikig. Jót mulattam magamban az osztrák úr önérzetes háborgásán, mikor meghallotta, hogy a fiúk következetesen németnek tartják, bár tudják róla, hogy bécsi. Kérte, magyarázzam meg nekik, hogy amiért azonos nyelvet beszélnek, attól még osztráknak lenni egészen mást jelent, mint németnek. Kati be volt takarva a ládájában, úgy hat hónapos ép, nyugodt kisbabának látszott. A fiúknak tetszett, mennyire kék, igazi kék a szeme, s különböző arc- és kézjátékokkal szórakoztatták, amit ő boldog nevetéssel díjazott.

Bécsben leszállt a bácsi, de senki sem jött a helyébe. Kati elaludt, a fiúk is elcsendesedtek. Ittam magamba a tájat, próbáltam leszűrni a települések képéből, mi az, ami speciálisan osztrák, majd ahogy a határon átjutottunk (észrevétlenül, semmi ellenőrzés nem volt), mi az, ami jellegzetesen német. Úgy tűnt, mintha Ausztriában ezt a sínpályát végig üdülők mellé telepítették volna. Hófehér falú, sötétbarna ablakkeretes, fa-erkélykorlátos házak, rengeteg piros muskátlival, Németországban már kevesebb volt a virág, több a bezárt zsalugáter. Szépek, modernek, tiszták voltak a házak, de többnyire hiányzott belőlük az a derű, ami olyan kedves látvánnyá tette az osztrák tájat.

Münchenben leszállt a két fiatalember is. Ahogy közeledtünk a francia határhoz, egyre ridegebbé váltak az épületek, egyre nagyobb szerephez jutott a kő, egyre kisebbhez a fa. Furcsa élmény volt, hogy megnyúlt a nappal. A nap járásával egyező irányba haladtunk, így mire sikerült megnyernie a versenyfutást, s lebuknia a láthatáron, két órával több volt, mint a budapesti naplementekor. Éjfélben megálltunk Strasbourgban. Kati már két órája aludt az egyik ülésen, én is lefeküdtem. Aludni nem tudtam, félálomban töltöttem az éjszaka hátralévő részét. Nem akartam gondolkozni, úgysem tudhattam, mi vár ránk. Nem volt helye a kételkedésnek, ha egyszer már elindultunk. Odabíztam magunkat Isten kezébe, hittem, hogy mindez az Ő akaratából történik.

Hat órára érkeztünk meg Párizsba. Hajnalodott. Katit magamra kötöttem, összecsuktam a ládáját, a csomagomat a vállamra vettem, és kiléptem a folyosóra. Az ablakon át rögtön megláttam Klárát, ő is észrevett. Mikor leszálltam, megpusziltuk egymást, nem volt szükség bemutatkozásra, természetesnek, tűnt, hogy azonnal felismertük egymást. Öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, világos színű nyári ruhát viselt. Kicsit idegesnek, izgatottnak tűnt, de ezen sem csodálkoztam, mert az írásából már következtettem rá, hogy az idegei nincsenek rendben. Előbb beálltunk a taxira várók hosszan kígyózó sorának a végére, de Klára türelmetlen volt, szólt, menjek szorosan mögötte, s megkerülve a korlátot, előre siettünk az éppen beálló taxihoz. Magyarázatként Klára a kicsire mutatott, senki nem méltatlankodott, mosolyogva bólintottak.

Fiatal néger sofőr vezette a taxit. Klára bemondta a címet, a sofőr tudta az utat. Többemeletes, szép, egyedi tervezésű modern épület bejárata előtt állt meg a taxi. Klára fizetett, kiszálltunk.

Nehezen tudom folytatni. Legszívesebben átugranám a következő órát, de sajnos, ami ekkor történt, az is hozzátartozik Kati életéhez, s a magaméból sem tudom kitörölni. Talán az is fokozta a sokkhatást, hogy egész éjszakai utazás állt mögöttem, s álmaim városába való érkezéskor történt. Na és teljesen váratlan volt, mert a levelek alapján Klárát idősödő, jótékonykodó, magányos hölgynek képzeltem el, akinek esetleg családos gyermekei vannak.

A bejárati ajtó automatikusan nyílt, ahogy közeledtünk felé. Beléptünk egy ragyogóan tiszta, tágas folyosóra, lábunk alatt sötétbarna szőnyegpadló, a falakat melegbarna, halvány, rücskös tapéta borította. Nagyon elegáns volt. Egy-két forduló után megálltunk egy szintén sötétbarna, aranygombos ajtó előtt. Klára beillesztette a kulcsát a zárba, beléptünk. Folyosószerű előszobában voltunk. Szemben csöpp konyha nyitott ajtaja, balra ebédlő, jobbra hosszan elnyúlt a folyosó, annyit láttam, hogy egy szemüveges férfi tűnik el egy ajtó mögött. Klára minden ízében remegett, de még mindig nem értettem, miért. Bevezetett az ebédlőbe. A modern francia lakásokban az ebédlő és a szalon egyetlen kb. 8x5 m-es szobában van. A bejárathoz közelebb, a szoba sötétebb részében állt az ebédlőasztal magas hátú székekkel, tálaló, ebédlőszekrény, majd az ablak felé fotelekből, díványból, dohányzóasztalból álló ülőgarnitúra, TV, vitrin. Katit letettük a díványra, én mellé ültem, Klára kiment. S akkor kint felharsant egy férfihang. Franciául ordított, eleinte semmit sem értettem. Klára próbálta halkan csitítani, de ez csak olaj volt a tűzre. Egy pillanatra csend lett, Kati elkezdett sírni. Erre berobbant a férfi az ebédlőbe, meglátta a kislányt, magából kikelve kezdett üvölteni. Klára falfehéren állt mellette, ha szóhoz jutott, dadogva próbált magyarázkodni. Két elemista korú kisfiú közömbös arccal figyelte a szülők veszekedését, ellenséges pillantásokkal méregettek minket. A férfi szóáradatából lassan megértettem annyit, nem is tudott a jövetelünkről. Szemére hányta Klárának, hogy napokig távol volt otthonról, itt hagyta őt a gyerekek, a háztartás gondjaival, s most még ráadásul ezeket is idehozta. A jelzőket szerencsére nem értettem. Klára sírva magyarázkodott, ez az a beteg kislány, akit meg kell műteni, de csak további szitkozódás volt a válasz. Szó nélkül elkezdtem öltöztetni Katit. Nem tudtam, hová megyek, de innen el. Gondoltam, valamelyik egyháznál, valahol csak szerzek annyi pénzt, hogy hazautazhassunk. A férfi észrevette szándékomat, hirtelen elhallgatott, odajött hozzánk, az arcomba meredt, és fojtott hangon rám szólt: „Restez ici! V'comprenez? Restez ici!” (Itt marad! érti? Maradjon itt!) Felvettem Katit, ránéztem, annyira megsajnáltam, hogy nem tudtam tovább uralkodni magamon, kitört belőlem a sírás. A férfi megfogta a karomat, felállított, szó nélkül kivezetett az ebédlőből, el a konyha előtt, kinyitotta a következő ajtót, és kijelentette: „Ez a hálószobánk, itt fognak lakni. Mi majd alszunk a szalonban”. Kifordult, és behozta a csomagjaimat, majd összeszedte az ágyról az ágyneműt, és kivitte az ebédlőbe. Én megkövülten álltam, Klára az ebédlő sarkában csendesen sírdogált. Visszajött a férj, párnákat, takarókat szedett elő, pillanatok alatt megágyazott, mondta, tegyem le Katit a franciaágyra, és menjek vele. A folyosó végéhez vezetett, benyitott a fürdőszobába. Végigmutogatta, mit hol találok, aztán visszakísért Katihoz. Egész idő alatt nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja. Most már tudom, hogy semmi baja nem volt velünk, csak Klárára volt dühös. Pedig Klára milyen boldog volt a váratlan hazautazása miatt: a TV1 őt kérte meg, hogy vezesse a stábot a magyar-román határra, készítsenek riportokat az ottlakókkal, a zöldhatáron átvergődőkkel, próbálják kideríteni, valóban az életüket kockáztatják-e ezek az emberek. Megtisztelő volt ez a szerep, de a francia férj nem értékelte.

Ahogy kiment tőlünk, s az ajtót betette maga mögött, az ordítás folytatódott. Borzasztóan tudnak a franciák veszekedni. Csendes társalgásban is megnyomják a szavak utolsó szótagját, de ha ráadásul felemelik a hangjukat, minden szó vége úgy hat, mint egy ostorcsapás. Lassacskán lehiggadt, csak az ajtókat csapkodta még, aztán a gyerekekkel együtt elviharzott. Klára bejött hozzánk, még mindig remegett. Kérte, ne vegyem komolyan a mai jelenetet, a férjének magas a vérnyomása, minden reggel cirkuszol. Most különösen azért dühöngött, mert Klára két nappal tovább volt Magyarországon, mint ahogy előre bejelentette, s minden gond a férfi nyakába szakadt. Klára előző este érkezett meg, elfelejtette mondani, hogy jövünk, csak reggel említette, amikor kirohant elénk az állomásra. A férj tudta, hogy valamikor meg fogunk érkezni. Különben sem szereti a Klára magyarországi útjait, úgy érzi, elvonják a figyelmét a családról, a gyerekekről, a rokonok, barátok csak kihasználják. Decemberben lakott náluk pár napig egy székely család, szemtelenek voltak, mindenhová hurcoltatták magukat, minden kellett nekik, s ráadásul valami pénzt is elvittek a lakásból. (Másnap 5 frankot találtam a fürdőszoba polcán: férj-uram próbára akart tenni. Persze, nem nyúltam hozzá, akkor már megpróbáltam mulatni rajta.)

Annyit még gyorsan elmondott Klára, hogy másnapra, péntek délutánra beszélte meg a találkozást a professzorral. Azt is említette, hogy levelet kapott Esquelbecq-ből, s telefonon is felhívták ottani ismerőseim. Úgy egyeztek, hogy péntek este újra hívják Klárát, addigra megtudjuk a konzultáció eredményét. Ja, és ma délelőtt meg fog jelenni egy úr, aki szabad idejében rendelkezésünkre áll, amíg itt vagyunk. Magyar származású, munkanélküli matematikatanár. Azzal Klára is felszedelőzködött, s munkába indult. Még visszaszólt, hogy együnk, amit találunk (Kati részére méregdrága bébiételek álltak az asztalon), s megmutatta, hogyan zárjam be a bejárati ajtót.

Nagyon rosszul éreztem magam. Mintha minden lendület kiveszett volna belőlem. Reméltem, helyrejövök, ha pihenhetek egy kicsit, és higgadtan, tiszta fejjel végiggondolhatom, mi a teendő. Annyit tudtam, hogy a lehető legkevesebb időt fogjuk ebben a házban tölteni. A másnapi kórházba menést azonban itt kell kivárnom. Átmentem a konyhába. Fáradtabb és csalódottabb voltam annál, hogy kellőképpen méltányolni tudjam a berendezést, de így is gyönyörködtem benne. Sötétbarna munkaasztal húzódott végig a jobboldali falon, a szemben lévő erkélyajtótól számítva: hűtő, fiókos szekrény, mosogatógép és villanytűzhely, a tetejük egybefüggő, tükörsima lap. Mosogatógépet sem láttam azelőtt, mégis a kerámialapos villanytűzhely lepett meg legjobban. Addig azt sem tudtam, hogy van ilyen, az elnevezését is később tanultam meg. Szép volt, biztonságos, könnyen tisztítható. Kis asztalka állt a szemközti fal mellett, annál lehetett egy-két személynek reggelizni, oda készítette ki Klára a Katinak szánt bébiételeket.

Tíz óra körül csengettek, s beszólt magyarul Béla, nyissam ki nyugodtan az ajtót, ő a kísérőnk. Épp csak bemutatkozni jött, holnap ő visz az orvoshoz. Most csak egy órája van, beugrott megnézni, nincs-e szükségünk valamire, s ha már itt van, hátha talál a hűtőben valami főtt ételt. Ritkán főz magának, s a munkanélküli segélyből nem futja éttermekre. Kérdeztem, miért nem tanít, azt válaszolta, nem éri meg a kínlódást. Sokkal több baja lenne, s a fizetése alig volna több a segélynél. Kis manzárdszobában lakik, nősülni szeretne, fülig szerelmes egy elvált magyar asszonyba, de nem meri neki megmondani, milyen körülmények között él, nehogy visszautasítsa. Most tehát valami lakás után kell néznie, ahová kihozhatná az asszonykát két gyerekével, stb. stb. Kedélyesen, apró heherészésekkel tarkítva, egyfolytában beszélt, amikor éppen üres volt a szája. Aztán felállt, s a másnapi találkozásig búcsút mondva, eltávozott.

Előszedtem a jegyzetfüzetemet, amelyben a címjegyzékem is volt, és megkerestem benne a címét és telefonszámát Álmos egyik volt diáktársának, aki francia lányt vett feleségül. Nem számítottam rá, hogy ebben a délelőtti órában otthon találom, de nem volt veszítenivalóm, tárcsáztam a számot. Már a „Halló!”-ból tudtam, hogy magyar emberrel beszélek, nem is próbálkoztam franciául érdeklődni. Ő volt. Pár szóval bemutatkoztam, majd vázoltam a helyzetünket, s megkérdeztem, nem volna-e mód rá, hogy náluk lakjunk, amíg itteni teendőinket elvégezzük. Elnevette magát, azt mondta, egyáltalán nem csodálkozik a fogadtatásunkon. A franciák nagyon furcsa emberek. Képzeljem el, nekik nagy lakásuk van, hárman laknak benne, mégis, ha az anyósáék feljönnek vidékről, föl sem merül, hogy náluk szálljanak meg, inkább szállodában laknak. Jó a kapcsolatuk, eljönnek ebédre, együtt töltik a délutánt, megvacsoráznak, azután mennek a szállodába. A franciák nem tudnak pár óránál tovább egy levegőt szívni valakivel, aki nem tartozik a legszűkebb családi körhöz. Ezt másoknál is észrevette. Mindenesetre, délután beszél a feleségével, aki orvosnő, és nagyon együtt fog érezni velünk, de nem hiszi, hogy befogadna az otthonukba. Azt inkább el tudja képzelni, hogy jövő héten, amikor elutaznak pár napra, ideadja a kulcsot, hogy távollétükben mi lakjunk az üres lakásban. Mert nem bizalmatlanságról van szó. Megköszöntem a szívességét, letettem a kagylót.

Este hat után jött haza a család. Előbb a férj. Márta elment a gyerekekért. Katival bent maradtunk a szobában. Egész nap nagyon csendesen, nyugodtan viselkedett a kicsi lány. Vacsorára Klára engem is előhívott, uborkamártást készített frissen sült borjúszelettel, utána bort ittak. Tévézés helyett én visszavonultam.

A második reggel hasonlóképpen indult, mint az első. Hajnali veszekedés, talán kicsit kevésbé hevesen, reggeli, aztán a férj elvitte a gyerekeket. Klára egy órával később ment hivatalba. Már lehiggadt, mire én kijöttem. Kati kezdte megszokni, hogy a reggeli tejét kicsit később kapja. Klára szólt, ne keressek csészét a házban, mert francia szokás szerint fületlen porcelántálkából isszák a reggeli italukat – többnyire híg feketekávét.

Délelőtt nem jött el a gavallérunk. Kettecskén üldögéltünk a lakásban. Arra gondoltam, második napja vagyok Párizsban, s itt kell rostokolnom bezárva, annyit látok a városból, amennyi az ablakkeretbe befér. A szemétszállítókat szerettem nézni, tegnap is láttam őket. Négerek voltak, gyorsan, ügyesen dolgoztak, ürítették a kukákat. A feltűnő az volt, hogy patyolattiszta, frissen vasalt munkaruhát viseltek minden nap. Rendőröket is láttam minden délelőtt a ház körül. Klára mesélte, hogy a magasföldszint alatti beugrókat gyakran foglalják el hajléktalanok, ami ellen lázadoznak a lakók.

Kettőkor megérkezett Béla, hogy elkísérjen az Hôpital des Enfants Malades-ba. Katit felkötöttem a hasamra, magamhoz vettem egy kézitáskát a papírjaival, CT- és röntgenfelvételeivel, és elindultunk. Kb. hatpercnyi gyaloglásra volt a legközelebbi metrómegálló. Semmi feltűnő nem volt az utcákon, talán csak annyi, hogy a modern, többemeletes lakóépületek mindegyike teljesen elütött a másiktól, színekkel, formákkal, merész vonalakkal próbálták változatosabbá tenni őket. Térképről tudtam, hogy a város északkeleti sarkában lakunk egy lakónegyedben. Feltűnt az is, hogy június végén együtt volt a zöldséges standokon az eper, kiwi, fóliázott sárga- és görögdinnyeszeletek, szőlő, sütőtök.

A metró nem volt olyan impozáns, mint a budapesti. A kocsik hasonlók voltak, de nem mozgólépcsőn, hanem rendes gyaloglépcsőn jutottunk le a peronra. Európa legrégibb földalattiján járunk. A lépcső mellett nyilak mutatták, melyik végállomás felé milyen irányba kell fordulni. Béla előre megmondta, s a kis metrótérképen meg is mutatta, melyik megállóban kell kiszállnunk. Kb. 25 perc metrózás után megérkeztünk. A napvilágra jutva, szemünkbe tűnt párszáz méternyire az Invalidusok csillogó aranykupolája. Mindenütt rendőrök serénykedtek: derékmagasságú, mozgatható korlátokat helyeztek el végig a járda szélén. Ma érkezett Párizsba Gorbacsov, 4-kor itt fognak elhajtani. Nem volt időnk csatlakozni az ácsorgókhoz, már csak három percünk volt háromig. Befordultunk egy mellékutcába, s rövidesen beléptünk az Hôspital főkapuján. Hatalmas épületegyüttes, később tudtam meg, hogy ez volt a világ első gyermekkórháza. 1802-ben alapították. Elég nehezen találtuk meg a Neurochirurgie (idegsebészet) feliratot. Bent, kérésünkre, egy hölgy azonnal Prof. Pierre Kahn szobájához vezetett. Kopogtattunk, beléptünk. Nagyon rokonszenves, 45 év körüli, magas, sötéthajú férfi volt a professzor. Angolul beszélgettünk. Türelemmel, figyelmesen hallgatta beszámolómat Katiról, olyannyira, hogy még azt is megkockáztattam, kikérem véleményét a vízfejűség alakulásáról: vajon nem történhetik-e meg, hogy a szervezet rájön, nem kell már fölöslegesen liquort termelnie, s lassanként magától megoldódik a probléma. Csak annyit válaszolt, minden él nélkül, hogy az ő tapasztalata szerint a szervezet mindig ugyanolyan mennyiségű liquort termel. Nagyon csodálkozott, hogy a háta magától hámosodott be, s míg meg nem vizsgálta, nem akarta elhinni, hogy hiányzik három bordája. Azt hitte, csak tévedésből mondok bordát a csigolyák helyett. Említettem neki, hogy ez a Jarcho-Levin szindróma tünete, de arról még nem hallott, mondta, még nem találkozott hasonló esettel. Kérdeztem, valóban szükségesnek tartja-e a shunt-műtétet. Azt mondta, igen, bár nem sürgős, mert úgy tűnik, a liquor talált magának valami elfolyási lehetőséget, a kutacs nem túl feszes. De a műtétre szüksége van, mert a folyadék az agyat a koponyához nyomja, s az agy állandóan szenved. „The brain is suffering.” Ezek a szavak győztek meg végül, hogy nem szabad tovább teketóriáznom. Megkérdeztem, vállalná-e a műtétet, mikor, mennyibe kerülne, bent lakhatnék-e Katival a kórházban. Vállalja, mondta, de a jövő hete foglalt, az azután hét keddjén jöjjünk vissza. Akkor megcsinálják a scanner vizsgálatot, s annak függvényében megműti. A műtétet követő éjszaka mellette maradhatok. Katinak még öt napot kell föltétlen a kórházban lennie, utána kivihetem, de újabb öt nap után vissza kell hoznom ellenőrzésre. Ha akkor is minden rendben lesz, akár indulhatunk is haza. Összeszámolta, az egész összesen harmincezer frankba kerülne, beleszámítva a szállásdíjamat is a lehető legolcsóbb panzióban. Arra vigyázzak, hogy a következő héten nehogy megfázzék a kislány, mert a legkisebb nátha is meghiúsítja a műtétet. A scannerre ad vizsgálati javaslatot a következő keddre, és kiállítja a kórházi beutalót is. Ez a konzultáció 500 frank. Béla csekkel fizetett, aztán eljöttünk.

Hazafelé se láttunk többet a városból, az utcán az izgalom tetőfokára hágott, közeledett a négy óra. Most sem volt időnk bámészkodni, Bélának programja volt. Útközben újból végighallgattam áradozását a szerelméről, aztán hazaértünk. A háziak még nem voltak otthon. Kati továbbra is nagyon szépen viselkedett, semmi gond nem volt vele egész úton. Megetettem, lefektettem. Hat után hazajöttek Kláráék. Valamennyien együtt érkeztek, a konyhában fogadtam őket. Kicsit oldottabb volt a hangulat. Klára kikérdezett az orvosnál tett látogatásunkról, amit válaszoltam, tolmácsolta a férjének és a gyerekeknek.

Este ketten hívtak telefonon. A bukaresti ismerős felesége érdeklődött a vizsgálat eredményéről, és felajánlotta a lakásuk kulcsát a következő hétre, majd késő este Marie-France hívott Esquelbecq-ből. Klára beszélt vele, megegyeztek, hogy másnap, szombaton reggel Katival vonatra ülök, ők várnak Dunkerque-ben.

Klára férje még mindig nem szelídült meg irányunkban annyira, hogy vállalja, kivisz kocsival reggel a pályaudvarra. Taxival mentünk, Klára elkísért – szombat volt, nem kellett munkába mennie. Kati a hasamon, az utazóláda a kezemben, a csomag a vállamon. Klára megvette a jegyet, s közölte, hogy Hazebrouk-ban kell leszállnom. Kérdeztem, miért nem Dunkerque-ben, este még arról volt szó. Nem, nem, azóta eszébe jutott, hogy Hazebrouk-ban, az utolsó előtti megállóhelyen. De honnan fogom tudni, mikor következik Hazebrouk? Dunkerque egyszerű lett volna, mert végállomás. A vonat végénél álló kalauz, aki a peronon kezelte a jegyeket, kérdésünkre megmondta, hogy jegyünk az utolsó előtti kocsiba szól, és 11 előtt 10 perccel érkezünk Hazebrouk-ba. Akkor még nem tudtam, hogy itt ezt másodpercre komolyan lehet venni. Láttam, hogy a hátsó két kocsira rá volt írva: Dunkerque, a többire nem, de mert nem én voltam otthon, rábíztam magam Klárára, ő pedig előre vitt a mozdony utáni második kocsiba. A fülkében, ahol helyet találtunk, egy háromtagú török család utazott. A ládát nem nyitottam ki, Katit az ölemben tartottam. Nagyon szeretett úgy ülni, rám simulva, mint a kenguruban, épp csak kilazítottam a pántokat. Elindultunk. Volt min töprengenem. Vajon ez a kocsi elmegy-e Dunkerque-ig? Hol kell leszállnom, hol várnak: Hazebrouk-ban vagy Dunkerque-ben? Hogy fogom megtudni, hogy Hazebrouk következik? Mintegy tízpercnyi utazás után próbáltam megkérdezni az útitársakat, vajon Dunkerque-be megy-e a kocsi. Sajnálkoztak, hogy nem tudják. Mit volt mit tenni, visszakötöttem Katit, átmentem a szomszéd fülkébe, ott sem tudták, azt tanácsolták, hogy keressem meg a kalauzt, most ment át a következő kocsiba. Én is átevickéltem Katival, megtaláltam, és megkérdeztem a kalauzt, melyik kocsi megy Dunkerque-be. Mondta, hogy innen a hatodik és a hetedik, közvetlenül a mozdony mögött. Tehát azok, amelyeken én láttam a táblát, csak úgy látszik, a tolatások során a mozdony a vonat másik végére került. Azt javasolta a kalauz, hogy szálljak le a következő állomáson, és menjek előre. Három percet áll a vonat. Visszamentem a fülkébe, felszedelőzködtem, kiálltam a folyosóra, s vártam, hogy megálljunk. Kb. negyed óra múlva lassított a vonat, és megállt. Sikerült kinyitnom az ajtót, nagy nehezen lekászálódtam, s elkezdtem szaladni az első kocsik felé. Katit igyekeztem bal kezemmel gyöngéden, de azért jó erősen magamhoz szorítani, hogy megkíméljem a zötyögéstől: nehézkesen tudtam futni a másik két csomag miatt. Végre elértem a megfelelő kocsit, s utolsó erőfeszítéssel felmásztam az első ajtóhoz. A kocsi peronján nekidőltem a falnak, s pár percig próbáltam levegőhöz jutni. Közben a vonat elindult. 9 óra múlt pár perccel. Ez másfajta kocsi volt, mint az előző, nem volt fülkékre osztva, leginkább egy repülő utasteréhez hasonlított. A csomagoknak külön fülkéjük volt a kocsi elején, oda lepakoltam, aztán helyet kerestem, és leültem. Lassacskán kezdtem megnyugodni, s töprenghettem a második kérdésen: hol szálljak le. Végül úgy döntöttem, mivel már úgyis van gyakorlatom a fel-leszállásokban, leszállok Hazebrouk-ban, de a lépcsőnél maradok, s ha nem integet senki, nem jön hozzám senki a vonat indulásáig, visszakapaszkodom, s elmegyünk Dunkerque-ig. Az végállomás, ott úgyis búcsút kéne vennünk a vonattól. Kb. egy órája mehettünk már, Katit közben megetettem (üvegből itta a tejét, utazáshoz nem is vittem neki mást). Másodszor állt meg a vonat, mikor ránéztem az órámra. Negyed tíz. Az lehetetlen. Jobban megnéztem: állt. Megártott az izgalom a kvarcórának. Az egyetlen fogódzóm az hazebrouk-i leszálláshoz az érkezési időpont volt. Épp egy utastársam ment el mellettem, megszólítottam, s megkérdeztem, hány óra. Furcsán nézett rám (Franciaországban sosem állnak meg az órák?), de válaszolt: 10 óra 10 perc. Még negyven percem volt. Beállítottam az órámat – Klárától kaptam ajándékba –, reméltem, most már nem hagy cserben.

Fél 11 után már erősen nyugtalan voltam. Nemsokára felkötöttem Katit, hátramentem a csomagjaimért. Kiálltam a peronra. Pontosan 10:50-kor állt meg a vonat. A mi kocsinkból nem volt más leszálló, kinyitottam az ajtót, leszálltam és körülnéztem. Sehol senki. Egyetlen utas szállt le, egyébként senki sem volt a peronon, az állomásépület bejáratánál sem volt forgalom. Hiába várakoztam, vissza kellett szállni a vonatra. Most már nem mentem be a kocsiba, a peronon ácsorogtam Katikámmal. Kb. 20 perc múlva megérkeztünk Dunkerque-be. Itt már volt forgalom, de minket itt sem várt senki. A vonat mellett álltam, míg szétoszlott a tömeg, aztán odamentem egy padhoz az állomásépület bejárata mellett. Olyan erősen fújt a szél – közel a tenger –, hogy nem mertem kint maradni. Reméltem, lesz majd hely a váróteremben. Bemegyünk, kivárjuk, mi lesz. Ha továbbra se jön senki értünk, találok valami módot arra, hogy eljussunk Esquelbecq-be. Hely? Még váróterem sem volt. Úgy látszik, ide mindenki pontosan érkezik autóval, az átszálló utasok pedig bemennek a szemközti szállodába.

A csomagokat kint hagytam a padnál, Katival bent ácsorogtunk az állomás előcsarnokában. Nagy táblák tagolták a teret, vonat- és autóbuszmenetrendek álltak rajtuk, azokat kezdtem böngészni, hátha megtalálom Esquelbecq-et. Már nagyon fájt a hátam, de nem volt hova leülni. Körülbelül 10 perce álldogáltam, mikor mellém lépett egy fiatalember, és így szólt: „mmmsziszá?” Pár pillanatig töprengtem, míg megjelent a szemem előtt a „sziszá” franciául leírva: „Cisar” – s máris tudtam, hogy ez én vagyok. Bólintottam. Erre elkezdett hadarni valamit, mire megállítottam, s kimondtam a jól betanult varázsszót: „Lentement, s'il vous plait” – lassan, kérem. Megértett, és tagoltan elismételte: telefonáltak a barátaim Hazebrouk-ból, arra kérnek, várjak nyugodtan, kb. húsz perc múlva ideérnek. Igyekeztem megkönnyebbülésemet beleragyogni a válaszmosolyomba: „Merçi, monsieur”. Most már simábban ment a várakozás, mindegyre odapislantottam a bejárati ajtóra, – fogalmam sem volt, kit várok. Kb. fél óra múlva nyílt az ajtó, belépett egy nagyon egyszerű külsejű, jóságos arcú, őszülő férfi. Látszott rajta, keres valakit, aztán meglátott minket, elmosolyodott, s kicsit zavartan odajött hozzánk. „Mmmsziszá?” – hangzott fel újból, de már tudtam a választ: „Oui, monsieur”. Kezet fogtunk, kimentünk a csomagokért, aztán át az előcsarnokon, kiléptünk az állomás előtti térre, odavezetett egy autóhoz. Nem szólt egy szót sem hazáig, csak néha bátorítólag rám mosolygott. Dunkerque-et elhagyva még egy kisvároson áthajtottunk, majd elérkeztünk Esquelbecq-be. De ott sem álltunk meg, kiérve a városból rátértünk egy mellékútra, amely különböző ültetvények között haladt. Lapos, majdnem alföldi jellegű volt a táj, itt-ott kis facsoportok, ligetek oldották az egyhangúságot. Nemsokára lefordultunk az útról. Egy postaláda jelezte, hogy magánterületre értünk, s párszáz méter után megálltunk egy virágágyásokkal szegett, hosszú, földszintes lakóház bejárata előtt. Az ajtó nyitva volt. Vagy 15 gyermek és 7-8 felnőtt lépett ki mosolyogva az ajtón, szabályos félkörbe álltak, elöl a gyerekek, mögöttük a szülők. Kiszálltam Katival, Pierre vitte a csomagokat. Mikor a csoporthoz értünk, valamennyien „Bon jour, Maria! Bon jour, Cathie!”-val üdvözöltek, majd a legkisebb gyermek előlépett, és átnyújtott egy színes szalaggal körülkötött nagy dobozt. – Hát ez más fogadtatás volt, mint Párizsban, alig tudtam visszatartani a sírást, éreztem, hogyan oldódik a feszültség bennem. Kölcsönös mosolygások közben betódultunk a házba. Leroskadtam egy székre, a többiek körbeálltak, s felbontottuk a dobozt. Hosszúszőrű, puha, halványdrapp játékuszkár került elő belőle. Egyik hölgy közelebb lépett, és bemutatkozott angolul: ő Hélène, a helybéli angoltanárnő, a mi fogadásunkra hívták el tolmácsnak. Bemutatta a többieket is. Marie-France, a ház úrnője, aki a csomagokat küldte, 40 év körüli, nagydarab, kedves asszony volt, az ő férje Pierre, aki elénk jött az állomásra. Kiderült, hogy Hazebrouk-ban várt, csak egy-két percet késett, és mire kiért a peronra, már csak a vonat utolsó kocsiját látta. A ház az övék. Az udvar vége felé eső részben van a lakásuk – ahol most vagyunk, az egy hozzáépített panzió ebédlője. Deszkalépcsőn lehet felmenni a padlástéri hálótermekbe, ezek egyikét, a kétszemélyest rendezték be számunkra. A gyerekek Marie-France tanítványai, ő katekéta – hitoktató. A felnőttek szülők, akik szintén hallottak érkezésünkről, és fogadni akartak. Már tudták, hogy a professzor egy hét múlva fog érdemben foglalkozni Katival, addig szívesen vendégül látnak. Jövő hét végén ugyan érkezik egy turistacsoport a panzióba, de már megegyeztek, hogy arra a két napra Nicole, egy négygyermekes édesanya, aki a szomszéd tanyán lakik, befogad minket. Mint egy kiszáradt szivacs, szívtam magamba a felénk áradó szeretetet.

Néhány fényképfelvétel készült, s aztán lassacskán mindenki távozott. Hélène is elment, magunk maradtunk a háziakkal. Azt már tudták, hogy ha lassan beszélnek, megértem, amit mondanak, s megpróbálok válaszolni. Megebédeltünk, és Pierre felvezetett a szobánkba. Hatalmas, szivacsmatracos vaságy, akasztós szekrény, és egy kis asztalka fért a csöpp manzárdszobába. Az ablak ferdén, a tető síkjában állt, csak az eget láttam. Katit lefektettem, kicsomagoltam, s én is melléfeküdtem. Nem tudtam, mivel fognak eltelni az előttünk álló napok, de az biztos, hogy jó emberek közé kerültünk.

Hat órakor felszólt Pierre, jöjjünk le vacsorázni. A család: három gyerek és a szülők, velünk ettek. Az asztalon két nagy porcelán tál állt, egyikben szeletekre vágott óriási paradicsomok, a másokban párolt karfiolrózsák. Vettem két-három szelet paradicsomot, aztán továbbadtam a tálat, s vártam, mikor jön a vacsora. Nem jött. Marie-France jól megrakta az ura meg a gyerekek tányérját paradicsommal és karfiollal, leült, vett magának is, jó étvágyat kívántak, és enni kezdtek. Nem akartam szégyenben maradni, én is nekiláttam a paradicsomnak, s hogy ne maradjak éhen, vettem még a paradicsomból és a karfiolból is. Legjobban a kenyér hiányzott. Mikor kiürültek a tányérok, Pierre kiment, majd visszatért egy fatálcával, amelyen vagy nyolcféle sajt volt. Mindegyiket bemutatták, kiválasztottam kettőt a rokonszenvesebbek közül, s egy-egy szeletkét a tányéromra tettem. Nagy megkönnyebbülésemre, Pierre megkérdezte, kérek-e kenyeret, kaptam egy papírvékony, négyzet alakú szeletet. A sajt után a gyerekek narancslét, a felnőttek pár korty vörösbort ittak. Hálát adtunk a vacsoráért, Marie-France leszedte az asztalt, bekapcsolták a tévét, én elköszöntem, s felmentem a szobánkba. Még sütött a nap, pedig már kilenc óra volt, Kati aludt. Elővettem a francia nyelvkönyvemet, s olvasgattam fél tizenegyig. Akkor lementem zuhanyozni, majd anélkül, hogy közben villanyt kellett volna gyújtanom, visszatértem a szobába, és lefeküdtem. Mélységes hálával köszöntem meg Istennek, hogy biztonságban vagyunk, s kértem, viselje gondját az otthon maradt gyermekeimnek is.

Másnap reggel hatkor lementem a konyhába megmelegíteni Kati tejét. Előző este Marie-France mindent megmutogatott. A konyhába menet át kellett haladnom a pingpong-termen, amelynek az egyik fala egy üvegtáblából állt. Megtorpantam az elém táruló látványtól. Hajnalodott. Szürkés-rózsaszínes köd gomolygott a táj felett – párás a levegő, mert közel a tenger. A ház mellett zöldségeskert, azon túl, kerítés nélkül, a mező következett. Távolabb egy-két facsoport rajzolódott ki homályosan, a korai fény meg-megcsillant a fák közötti csöpp tavacskák tükrén. A legközelebbi ligetnél két hófehér tehén feküdt, és békésen kérődzött. Végtelen nyugalom áradt a tájból. Itt minden olyan természetes volt. Nem volt szükség kerítésre, föl sem merült, hogy egymás tulajdonát megháboríthatnák. Kint lehetett tartani a szabadban a teheneket egész nyáron, találtak maguknak enni-innivalót bőven, senki nem bántotta őket.

Tíz órára misére mentünk. Már a vonaton, errefelé jövet feltűnt, mennyi gyönyörű gótikus templom van Észak-Franciaországban. Úgy látszik, itt nem voltak háborúk, az itteni emberek szerették, megóvták templomaikat. Egész Erdélyben 5-6 olyan templomot őrzünk, dédelgetünk, amilyet itt tucatjával találhatunk 50 kilométeres körzetben. Feltűnt az is, hogy a tornyokon kereszt helyett kakas van. Meg is kérdeztem már első nap, laknak-e errefelé protestánsok, hisz nálunk csak a református templomokon van kakas. Nagyon csodálkoztak, s elmagyarázták, hogy ez színkatolikus vidék, a kakas a Péter tagadását jelző kakasszóra emlékeztet.

Esquelbecq macskaköves főterének egyik oldalán áll a templom. A teret többi oldalon színes, két-háromszintes, szorosan egymáshoz tapadó, régi lakóházak keretezik. Szentendrét idézte fel bennem a látvány. A téren már gyülekeztek az autók. A Monsieur le Curé – a plébános – a templom bejáratánál állt. Marie-France bemutatott, s megkérdezte, áldozhatok-e. Az atya egy pillanatig gondolkozott, aztán azt válaszolta, biztos, ami biztos, gyónjak meg. Pár percet adott a felkészülésre, aztán kért, menjek vele az oltárhoz. Letérdeltünk egymás mellé az oltárral szemben. Mosolyogva biztatott, gyónjak, amilyen nyelven jólesik, ő ért egy keveset angolul, de Akinek a bűnvallás szól, megérti az anyanyelvemen is. Az angolt választottam, talán udvariasságból, ő latinul oldozott fel, majd franciául kiadta a penitenciát. Visszatértem a főhajóba, leültem Marie-France mellé. Mivel náluk megjelenik egy havi kiadvány, Imádkozzunk az Egyházzal címmel, amely minden vasárnapra közli a mise teljes szövegét s az ajánlott énekeket dallammal együtt, nem volt nehéz bekapcsolódnom a szertartásba. A körülöttem ülők kedvesen mosolyogva nyugtázták igyekezetemet. Itt éltem át először azt is, milyen ereje van az egymás kezét fogva elmondott Miatyánknak.

Az egyetemes könyörgések után Marie-France előrement a mikrofonhoz, pár szóval bemutatott minket, s miután hálát adott az Úristennek, mert lehetővé tette számukra, hogy együtt lehetnek egy Romániából érkezett édesanyával és gyermekével, kérte a közösséget, imádkozzanak együtt Kati gyógyulásáért. Ezt az imát utóbb nekem ajándékozta, kincsként őrzöm ma is.

Kifelé menet sokan odajöttek hozzánk, kezet nyújtottak, örömüket fejezték ki, hogy megismerhettek. Kati végig az ölemben volt, csak a gyónás alatt adtam át Marie-France-nak. Házigazdánk megmutatta a templom előterében lévő nagy falitáblát, amelyen a Kelet-Európában, s különösen Romániában élő keresztény testvérekért mondott könyörgések, folyóiratokból kivágott fotók és a Kati kinagyított képe volt kiállítva. Egy ilyen távoli, kicsi francia városban hónapok óta imádkoztak értünk.

Ebéd után a családdal kocsiba ültünk, és átutaztunk Dunkerque-be. Meglátogattuk Pierre kórházban lévő édesanyját. Belépve a Poliklinika épületébe, tökéletesen hangszigetelt, széles, világos folyosókon mentünk tovább, a fordulók le voltak kerekítve, még az üvegfalú fülke is, ahol az ügyeletes nővér ült, félkör alakú volt. Kis előtérből nyílt a kétágyas betegszoba. Az ágyak között hűtőszekrény, rajta rádió, telefon és különböző színű gombok: hívó és riasztógomb, és az ágyakkal szemközti falra ferdén felszerelt televízió indító gombja. Az előtérből nyílt a szobához tartozó WC és zuhanyozó. A hatalmas ablakból a háztetők felett a kikötőig lehetett látni. Még ez a beteg néni is örült nekünk, kérdezgetett, és igazi nagymamásan próbálta megnevettetni Katit. Ez sikerült is. Kati egész utunk során úgy viselkedett, mint akinek természetes életformája az állandó költözés, új arcok, új környezet látványa: nyugodt, békés volt.

A kórházból lementünk a tengerpartra. Otthon sosem jutottam el a Fekete-tengerre, ezért különösen nagy élmény volt az Északi-tenger. Sajnos olyan erősen és kitartóan fújt a szél, hogy nem mertünk Katival sokáig sétálni a homokban. A kikötő kevésbé hatott rám, túl sok volt a rúd, a cső, a vas, rengeteg autó, zaj, még a Marseille-ből éppen befutó hófehér utasszállító látványa sem ragadott meg. A tenger, a maga végtelenségével, megszólított, felelt rá egy hang valahol a lelkem mélyén, ismerősként köszöntötték egymást. De a kikötői nyüzsgés idegen volt mindattól, amit valaha láttam és szerettem, sajátomnak éreztem.

A vasárnapi vacsora annyiban különbözött az előzőtől, hogy egy-egy vékonyka szelet préselt sonkát is kaptunk a paradicsom és a karfiol mellé.

Másnap délelőtt vendégek érkeztek. Nicole, a négygyermekes „szomszédasszony” (ő lakott hozzánk a legközelebb, egy kilométerre, a város irányában), és Lucile, a barátnője. Külsőre tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Nicole fekete hajú, kreolbőrű, örökké nevető és nevettető 45 éves asszony, mindig piros blúzt viselt, és rengeteget dohányzott. Lucile fehérbőrű volt, kék szemű, szőke hajú, halványkék ruhát hordott, lassan, megfontoltan beszélt, ő volt az egyetlen, akinek minden szavát értettem. Lengyel volt az édesanyja, de ő már Franciaországban született, s a franciát tartotta anyanyelvének. Ők is levittek a tengerpartra, sajnáltam csökkenteni az örömüket, igyekeztem úgy viselkedni, mintha velük pillantanám meg először az Északi-tengert. Ez szinte igaz is volt, mert ragyogó napsütésben, teljes szélcsendben értünk a partra, egészen más arcát mutatta most a tenger. Akkora adag ananászfagylaltot vett nekem Lucile, hogy bármennyire sajnáltam, kénytelen voltam felét a szemétbe dobni. Már harmadik napja csak francia szót hallottam magam körül, egyre könnyebben tudtam én is kifejezni magam. Késő délutánig együtt voltunk, s lényegében sosem akadt el a beszélgetés az értetlenség miatt. Sokat kérdezgettek az otthoni életünkről, arról, hogyan lehet háztartást vezetni, főzni ott, ahol semmi sincs, egészségesnek maradni télen az alig fűtött lakásokban, s vidámnak a 3-4 órás esti áramszünetek idején.

A hét többi napján sem ültünk tétlenül. Látogatók jöttek-mentek. Volt, aki csak beugrott, hogy Katit lássa, mások ajándékot hoztak, beszélgettek, adakoztak. Kaptunk néhány gyönyörű albumot, Nicole meglepett egy frissen megjelent katolikus enciklopédiával, a Théo-val, egy másik család elegáns, összecsukható babakocsit ajándékozott Katinak. Ezért most különösen hálás voltam, nem kellett már mindenhová a hasamon cipelnem. Közben Marie-France gyűjtötte a pénzadományokat. Elhíresztelte a városban, hogy a Kati műtétéhez harmincezer frankra volna szükség, ami igaz is volt. A hölgy, aki minket Párizsba hozatott, az útiköltségen kívül máshoz nem tud hozzájárulni, ezért Marie-France kéri, hogy aki tud, segítsen. Minden frankot boldogan rakott a többi közé, esténként Hélène is átjött megszámolni a bevételt. Különösen büszkék voltak arra, hogy a városka polgármestere is küldött 500 frankot egy meleghangú levél kíséretében. Nagyon akartak segíteni, de igen rövid volt az idő.

Megtudtam végre azt is, hogy a címünket egy nemzetközi keresztény szervezet, a Christian Solidarity International juttatta el hozzájuk, ennek tagja Marie-France és a barátnői. A szervezetnek Németországban, Svájcban, Belgiumban és Franciaországban vannak központjai. Hogy ők honnan tudták meg a címemet, azt azóta sem tudom, csak sejtem, hogy valamelyik magyarországi barátnőmtől, akinek voltak nyugati kapcsolatai.

Számomra addig ismeretlen volt az az életforma, amit ezek az asszonyok éltek. Alig néhánynak volt állandó munkahelye, mint Hélène-nek az iskola. Ő fáradtabb, hajszoltabb is volt a többieknél. Nicole, Lucile, Marie-France és még jó néhány ismerősünk reggel útratette a családot: gyerekeket iskolába, férjet munkahelyre, aztán rendet raktak, telefonáltak egy-két barátnőnek, s hol itt, hol ott összegyűltek ketten-hárman. Beszélgettek, sétáltak, vásárolni mentek, délben ettek valamit, aztán pihentek, tévét néztek, olvastak, délután megint meglátogatták egymást. Volt idejük töprengeni: hol, kin, hogyan lehetne segíteni, milyen előadásokat, összejöveteleket, jótékonysági akciókat lehetne szervezni. Főzni csak hétvégén kellett komolyabban, hétközben csak a vacsorakészítés jelentett munkát. Nekik is megvoltak a maguk gondjai, hisz általában még iskolások voltak a gyermekek. Különösen az ő jövőjük, a felvételik, a munkalehetőségek, az állandóan romló anyagi helyzet jelentett problémát. De azt a stresszt, rohanást, hajszát, ami Kelet-Európában van, ők nem ismerik. Kiegyensúlyozottak, derűsek, s mert sokat imádkoznak, ha bajban vannak sem kapkodnak fűhöz-fához, nem esnek kétségbe. Elég nyugodt élettempójuk van ahhoz, hogy rögtön eszükbe jusson: saját erőből úgysem mennek semmire, bízzák Istenre a kiúttalannak látszó helyzeteket, s ők maguk ésszerűen, józanul, kapkodás nélkül igyekezzenek kijutni a bajból.

Északi tartózkodásunk legszebb napja a csütörtök volt. Lucile és férje, Alexander, egésznapos kirándulásra vittek. Előbb egy kedvelt kirándulóhelyüket mutatták meg: egy sokszáz hektáros, gondosan ápolt erdőbe mentünk. Már ahogy közeledtünk, lassítani kellett, mert százméterenként mesterséges buckák késztették fékezésre a vezetőket. (Akkor még nem ismertük a fekvőrendőröket.) Az erdő szélén tiltó tábla jelezte, hogy bár folytatódik az aszfalt, a négykerekű járműveknek tilos behajtani.

Évszázados fák között sétálva negyed óra múlva egy tiszta vizű kis tóhoz értünk. Rengeteg vadkacsa úszkált a part közelében. Katit levittem a vízhez, hogy ő is láthassa őket. Szelídek voltak, egy kacsamama öt kis csibéjével egészen közel úszott hozzánk. Körbesétáltuk a tavat, majd egy padon megettük a magunkkal hozott szendvicset. Amikor egy kocogó pár a tavat megkerülve harmadszor futott el előttünk, továbbindultunk.

Az erdei séta után egy műemlék jellegű városka központjában folyó régészeti ásatásokat néztük meg, majd félórás kocsikázás után elénk tárult a környék gyöngyszeme: St. Omer. Hatalmas gótikus katedrális uralja a várost. Arra gondoltam, mostmár azt sem bánom, ha úgy kell elhagynom Párizst, hogy nem látom a Notre-Dame-ot. Ennél nem lehet lenyűgözőbb. Ezt a tökéletes szépséget nem lehet túlszárnyalni az építészetben. Nehezen találtuk meg a kanyargó kis utcát, ami a bejárathoz vezetett, de így legalább többször körbejárhattuk kellő távolságból, hogy minden oldalról megcsodálhassuk változatos csipkézetét.

Mikor beléptünk, csend volt, ám ahogy a kórus alól kiértünk a főhajóba, megszólalt az orgona. Meg kellett állnom. Ez nem lehet véletlen, ez nekem szól: a kórus halkan énekelni kezdte a Salve Festa Dies kezdetű gregorián húsvéti himnuszt. Ez volt a kedvenc gregorián énekem, rajta van azon a kazettán, amit tíz éve, diákkoromban másoltam át egy német lemezről, s amit sikerült hazacsempésznem. Ez jelképezte számomra a húsvéti örömhírt. Mióta megvan, minden évben bekapcsoltam nagyszombat este, hogy bár így, egy kazetta segítségével, a himnusz végén felzengő harangszót hallgatva, egyesülhessek a világ összes katolikus templomában és kolostorában ujjongó keresztények örömével, akik együtt élhetik át azt a pillanatot, amikor a kétnapi csend után egyszerre szólal meg az orgona és a templom összes harangjai, jelképezve Krisztus feltámadását. Csak amikor újra csend lett, indultunk tovább, hogy lassan körbejárva, a St. Omer-i katedrális belső terének szépségét is magunkba fogadjuk.

St. Omer után hazafelé vitt az utunk. Elfáradtam, vacsora után Katival együtt én is lefeküdtem.

A kirándulás másnapján búcsút mondtunk a háziaknak, és a hátralévő napokra átköltöztünk Nicole-ékhoz. Ők is tanyán laktak. Nicole férje igazgató volt egy dunkerque-i gyárban. A ház és környéke híven tükrözte, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. A négy gyerek négy szobája fenn volt az emeleten, ezek egyikébe költöztünk mi be Katival. A két nagylány – Marie és Caroline, 14-16 évesek – talán örült is, hogy összeköltözhetett. Ők már elég önállóak voltak. Otthon töltötték a vakáció első napjait, olvastak, játszottak az apjuk számítógépén, tollasoztak, este beültek a kocsiba, s bementek a városba a barátaikhoz. Míg náluk voltunk, betartották pontosan a tizenegy órai hazaérkezést. Akkor kezdett sötétedni.

Hamar rájöttem, hogy Nicole természetének az örök mókázás, amit addig tapasztaltam, nem a legjellemzőbb vonása. Miután végigvezetett a házon, és mindent megmutogatott, visszaértünk a földszinti nappaliba, levett egy fényképet a szekrényről, és könnyes szemmel mutatta nekem. Egy pár hónapos kisbabát ábrázolt. Ő született negyediknek, de valami rendellenessége volt, és tízhónapos korában meghalt. Ezért érzett minket Nicole az első perctől közel magához. Míg együtt voltunk, úgy viselkedett velem, mintha testvérek lennénk, de én volnék a tapasztaltabb, idősebb.

Szombaton Lucile-ékhez mentünk ebédelni. Az ő otthonuk másképpen tükrözte a jólétet. Nicole-éknál minden vadonatúj volt, minden makulátlanul ragyogott. Lucile-ék idősebbek voltak, egyetlen lányuk már férjhez ment, nem lakott otthon. Ebben a házban minden régi volt. Szépen rendben tartott antik bútorok, faliórák, porcelánok, csecsebecsék, márkás festmények, szőnyegek, függönyök, egy régi családi kép a falon a férj, Alexander családjáról, s egy öreg bányászlámpa a dédnagyapától. Minden tárgyhoz valami emlék fűződött. Alexander, a mintanagyapa, elvitte Katit kocsikázni, ezalatt Lucile megmutatta a kertjét. Legjobban a házat körülvevő széles, teljes pompájában kéklő levendulaágyás tetszett.

Az ebédet közösen készítették. Étvágygerjesztőnek különféle sós ropogtatnivalókat kínált Lucile a konyhában, gyűszűnyi, sűrű, vörös burgundi bort ittunk hozzá. A főétkezéshez az ebédlőben ültünk asztalhoz. Leves itt sem volt. Egészben sült ponty volt a fő fogás, párolt vegyeszöldség körettel. Alexander négyféle mártást készített hozzá. Aztán gyümölcs, sajt és bor. Ebéd után a teraszon fagylaltoztunk, majd visszatértünk Nicole-ékhoz. Nem búcsúztunk el Lucile-éktól véglegesen, mert hétfőn ők fognak kikísérni a vonathoz. Nicole-nak be kell mennie a városba egyik gyermeke felvételijét rendezni.

Vasárnap újból templomba mentünk. Valami helyi szervezet, egylet megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelték. Mise után kék egyenruhás öregurak sorakoztak fel az oltár előtt, fogadalom-megújítás és zászlócsere volt, az új zászlójukat megáldotta a tisztelendő atya, majd énekeltek, s végül kivonultak a templomból. Megízleltem valamit apáink korából, amikor a templomnak még ilyenfajta közösségépítő szerepe is volt az emberek életében. A templomtéren díszfelvonulás következett, s egy fúvószenekar játszani kezdte a Marseilles-t. Kértem Hélène-t – ő kísért el a templomba –, maradjunk még, hadd hallgassam végig a himnuszt. Nem értette, miért olyan nagy élmény nekem, hogy Franciaországban, egy szabadtéri ünnepségen hallgathatom „eredetiben” a Marseilles-t.

Nicole-éknál ebédeltünk. Délután eljött Hélène. Beszámolt róla, hogy minden igyekezetük ellenére csak 6500 frankot sikerült összegyűjteniük. Kérte, próbáljunk beszélni az orvossal, végezze el a műtétet „hitelbe”, több forrásból várnak még pénzt, pár hónap alatt egészen biztosan meglesz a teljes összeg. Megkérdeztem, nem kerülnek-e kellemetlen helyzetbe, ha valamilyen okból elmarad a műtét, vagy az orvos nem vállalja. Vissza tudják-e adni a pénzt, vagy van-e mire felhasználniuk, mert én nem fogadhatom el csak akkor, ha Katinak szüksége van rá. Megnyugtatott, nem lesz belőle semmi gond, ha megmarad a pénz, senki sem fog csalódni. Megköszöntem neki mindent, megígértem, hogy levélben jelentkezem, aztán elbúcsúztunk.

Mióta eljöttünk Párizsból, nyugtalanított, milyen vizsgálatot akar az orvos kedden Katin elvégeztetni. Mi az a scanner? Hélène-t kérdeztem, ő hallott róla, de nem tudta pontosan, mi is az. Este vacsora után leültünk Nicole-ékkal a tévé elé híradót nézni. A fő politikai hírek után áttértek a napi eseményekre, s ezek közt egy riportot közvetítettek Párizsból, egy nemzetközi orvosi műszer-kiállításról. Három scanner szerepelt a képeken, ebből egyértelmű választ kaptam, hogy itt a computer tomograph-ot mondják scannernek, tehát CT-vizsgálat következik kedden.

10 órakor Nicole megkért, menjek ki vele a teraszra. Leültünk a kertbe vezető lépcsőre. Vodka, a csöpp kis sárga keverékkutya, gazdasszonya ölébe gömbölyödött. Nicole rámutatott szemben, a pázsit túlsó sarkán álló három kis nyírfára. Elmondta, hogy ezen a vidéken az a hagyomány, hogy a nyírfa szerencsét hoz, ezért minden ház mellé ültetnek egy kis nyírfacsoportot. Aztán átkarolta a vállamat, s kért, hogy maradjunk csöndben, nézzük az alkonyati kertet néhány percig, és soha ne felejtsük el ezt az estét. Kb. 10 perc múlva felálltunk, mindketten sírva mentünk be a házba.

Reggel Lucile-ék értünk jöttek. Nicole már korán elment. Összecsomagoltam, most már eggyel több csomagom volt, mert a kocsit is vinnem kellett. A többi ajándékot, az Hélène-től kapott ruhákat Marie-France-éknál hagytam, ők majd postán elküldik Budapestre.

Alexander segített felrakni a csomagokat. Ők is sírva búcsúztak tőlünk, aztán felszálltunk, s rövidesen visszaindult velünk a vonat Párizs felé.

Míg mi oda voltunk, Klára beszélt a professzorral. Megegyeztek, hogy kedden reggel bevisszük Katit, és felveszik a kórházba. Aznap ébredés után még szorosabban öleltem magamhoz kicsi lányomat, mint máskor. Nagyon féltem a műtéttől: egy vékony, műanyag csövet helyeznek be a koponyacsonton át az egyik agykamrába, majd hozzácsatlakoztatva a nyomást beállító szelepet, egy hajlékony csövet vezetnek végig a bőre alatt a hasüregig, hogy túlnyomás esetén levezesse az agyvizet.

Még hátra volt a CT. Reggel nyolcra bementünk a kórházba. Klára elkísért, kilencig velünk maradhatott. A portáról a harmadik emeletre irányítottak, ott voltak a kórtermek. Még alig kezdődött el a nap, egy-két nővér, takarítónő lézengett a folyosón, szennyes ruhákat, tiszta ágyneműt hurcoltak. Egyiküket megkérdezte Klára, vajon hol van fenntartva hely Kati számára. Az kelletlenül végigmért bennünket, majd bement egy ajtón. Pár perc múlva kijött, és megmondta a szobaszámot. Megkerestük a kórtermet, épp bent volt két fiatal nővérke, az egyik ágyat húzták át. A földön, alacsony ülőkébe csatolva nagyfejű, sovány félvér kisfiú üldögélt. Három éves lehetett, látszott rajta, hogy értelmi sérült. Bamba tekintettel nézte a kezeit, csóválta, nyújtogatta őket. A feje le volt borotválva, egyik fülétől a másikig, keresztül a feje búbján frissen behegedt vágás húzódott. Három ágy volt a szobában. A nővérek egy pillanatra abbahagyták a beszélgetést, megkérdezték, mit akarunk. Válaszunk után az egyik megmutatta, melyik lehet Kati ágya, kérte, pakoljunk le, majd visszatért a társához, közben fél méterrel arrább taszította a kisfiút, mert útjában volt. Sivár, rideg, szeretetlen környezet. Hát nem! Álltam, szorítottam Katit, egy pillanatra átéltem, hogy beteszem az ágyba, aztán itthagyom. Úgy, ahogy voltam, Katival, elindultam az ajtó felé. El innen, amíg nem késő! Szóltak, tegyem le a kislányt. Valahogy kinyögtem, hogy még előbb le kell vinnem a scannerre. Vállat vontak, beszélgettek tovább.

Egy másik épületszárny földszintjén volt a CT. Épp bevittek valakit, mikor megérkeztünk. Leültünk a folyosón. Félóra múlva Klára elment, adott egy kulcsot, hogy be tudjak menni a lakásba, ha senki sem lenne otthon. Újabb félóra telt el, mire kijött egy idősebb ápolónő, átvette a papírjainkat, s mondta, várjunk. Kati már nagyon éhes volt, a CT előtt négy órával nem szabad enni az altatás miatt, az esti teje óta nem kapott semmit. Sétálgattam vele a folyosón. Akik arra jártak, úgy néztek ránk, mint otthon a kényes nagyságák a cigányokra szoktak: mit keresnek ezek itt, mit rontják a levegőt ezek a csóró idegenek. Aztán kijött az iménti hölgy, valamit hadart. Kértem, mondja lassabban, hogy megérthessem. Erre ideges lett, de nagy nehezen rájöttem, azt akarja tudni, adhat-e kúpot a gyereknek, tudja-e tartani, mert ők kúppal altatnak, ami fél órán át hat. Mikor igent mondtam, kikapta a kezemből a kislányt, és eltűnt vele az ajtó mögött. Pár percig hallottam, hogy sír, aztán csend lett. Rögtön ezután egy csoport fehér ruhás, ápolt társaság érkezett, idősebb férfi hajlongott előttük. Angolul beszélgettek, orvosi küldöttség, azért jöttek, hogy megtekintsék a kórházat. Nagy hangon társalogva becsődültek a CT-vizsgálóba. Türelmetlenül vártam. Fél óra múlva Kati sírni kezdett. Rövidesen kijött a csoport, s továbbmentek a folyosón. Kati sírása ordítássá erősödött. Sosem hallottam még ilyen keservesen, kétségbeesetten sírni. Mindig ügyeltem, nehogy sírni kezdjen, mert az nagyon megnövelte a nyomást az agyban. Pontosan negyven percig tartott az ordítás. Azt hittem, megőrülök. Akkor kivágódott az ajtó, kijött a hölgy, szó szerint kezembe lökte az ordító kislányt, és visszament. Kati alig kapott levegőt. Csuromvizes volt az izzadságtól, pihés kis haja csapzottan simult a fejbőréhez. Az egyik szemhéja egészen be volt nyomva, a szeme egyáltalán nem látszott, a szemöldöke, a homloka tele volt sűrű, vörös csíkokkal. Megértettem a sírás okát. A vendégek miatt nem tudták a vizsgálatot elvégezni, amíg aludt a kislány, felébredt, sírni kezdett, s hogy ne mozdítsa meg a fejét a készülékben, valamit szorosan a fejére csavartak és lekötözték. Elkeseredett dühöt éreztem: hogy képesek így megkínozni egy ilyen gyermeket? Simogattam, becézgettem, nyugtatgattam, abban bíztam, a fáradtságtól elalszik, s az éhséget nem fogja érezni, hisz még hosszú ideig nem adhatok neki semmit. Vagy tíz perc múlva kijött az a nő, és rám mordult, mit akarok még. Mondtam, kérem az eredményeket, mert el kell vinnem a professzorhoz. Bement, egy nagy borítékkal jött vissza, s a kezembe nyomta. Leültem, hogy megnézzem, s észrevettem, hogy a budapesti felvételek, amiket beadtam, hiányoznak. Próbáltam kopogtatni, de nem nyitottak ajtót. Kerestem valakit, akit beküldhetnék, végül egy nyitott ajtajú irodába mentem be, s remegve próbáltam megmagyarázni, segítsen már valaki, hozza ki a papírokat, mert szükségem van rájuk az összehasonlításhoz. Egy kedves arcú, szemüveges nő megértette, mit akarok, leültetett, és kihozta a felvételeket. Tőle meg mertem kérdezni, hol találhatom meg Kahn professzort. Telefonon megtudta, hogy háromtól rendel a harmadik emeleti rendelőben. Megköszöntem, és kitámolyogtam. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hagyom itt Katit. Megmondta az orvos, hogy nem sürgős a műtét. Hazamegyünk, Budapesten újra elmegyek az Amerikai útra, s megbeszélem velük, megműtik-e most, vagy talán ráér, mikor áttelepülünk. Talán egy év múlva, ha Isten is úgy akarja.

Lehet, hogy el voltam kényeztetve Kati születése óta, mert mindenkitől csak jóságot és szeretetet tapasztaltam, de annyira rosszulesett, ahogy ebben a kórházban bántak a kislánnyal, hogy legszívesebben azonnal, szó nélkül hazaindultam volna.

Egy óra volt. A kórház udvarán utolért egy fiatal néger nő, valami iratokat vitt a hóna alatt. Láthatta elesettségemet – meleg volt, Kati aludt, nehezen vittem, nagyon fáradt voltam már –, mert megszólított, és megkérdezte, hova szeretnék menni. Mondtam, hogy Kahn professzor délutáni rendelésére. Rám mosolygott, hívott, menjek vele, elvezet odáig. Felmentünk a lifttel, én kiszálltam a harmadikon, ő továbbment. Nagyon hálás voltam a mosolyáért. Négerként ő talán átérezte, mit élek át.

Széles, vastagon bélelt folyosóra értünk ki, szemben nyitva volt egy ajtó. Beléptem. Hatalmas, 5-6 oszlopon nyugvó várócsarnokban voltunk. A padlót vastag, zöld szőnyeg fedte. Puha, mély fotelek álltak alacsony asztalkák mellett. Polcokon játékok, könyvek, autók, babák, labdák, építőkockák. A félkör alakú terem egyik harmadában két méter magas megmászható játszóvár állott. A jobboldali fal előtt pult, mögötte asztalok, két szék, hátul irattartó polcok. Öt orvos rendelője nyílt a váróból. Nemsokára egy szemüveges, kontyos, fiatal néger nő ült le az egyik, pult mögötti székre. Odamentem, s megkérdeztem, hol találhatnám meg Kahn professzort. A már ismert tekintettel rám nézett, s megkérdezte, elő vagyunk-e jegyezve mára. Mondtam, nem tudom, a scanner eredményeket szeretném megmutatni. Megnézte a listáját, persze nem szerepeltünk rajta, de kérte, adjam oda neki, amit hoztam, majd ő beviszi a professzorhoz, üljünk le. Újabb várakozás. Kati felébredt, most már meg mertem itatni. Gyűltek a betegek. Ahogy nézegettem őket, kezdtem megérteni, miért mér minket végig mindenki azzal a tekintettel. Rajtam ál-farmerszoknya volt vászonblúzzal, Katin egyszerű rugdalózó. Hiányzott a selyem, a csipke, a smink, a frizura – na és a fellépés: a gazdag ember önbizalma. Nem tudom, mi bajuk lehetett azoknak a gyermekeknek, vad hancúrozást csaptak valamennyien. A bájos anyukák, apukák alig győzték csitítani őket. Egyetlen komoly beteget láttam. Egy negyvenes, cicomátlan, komoly arcú édesanya tolta be tizenéves fiát tolókocsin. A pultnál kérte, tegyék lehetővé, hogy valahova lefektethesse a gyermekét a várakozás alatt, mert fájt neki az ülés. Visszautasították, itt nincs ágy. Kérte az asszony, hadd vihesse be valamelyik szobába addig, amíg sorra kerül. Nem és nem. Erre az anya mérges lett, kiemelte a fiát a kocsiból, s végigfektette hason a szőnyegpadlón, maga pedig beült a legközelebbi fotelba. Dohogva állt fel a hölgy a pult mögül, kiment, s nemsokára egy kékköpenyes, idősebb ember betolt egy hordágyat, és segített ráemelni a fiút. Hogy a látvány ne rontsa a hangulatot, áttolták egy szomszédos szobába.

Fél négy körül láttam, hogy a titkárnő a Kati borítékjával végigvonul a várón, és eltűnik egy ajtó mögött. Két beteg között kéredzhetett be a professzorhoz. Nemsokára kijött, odajött hozzánk, átadta a felvételeket, s azt mondta, a professzor üzeni, minden rendben, vihetem a kislányt felvételre. Kértem a nőt, legyen szíves, mondja meg a professzornak, hogy mindenképpen beszélni akarok vele, két percet kérek. Kelletlenül bár, de visszament. A professzor kiüzent, hogy amint a bent lévő beteg kijön, beszélhetek vele. Rövidesen kilépett egy kislány és az anyukája, a professzor vidám arccal kísérte ki őket. Mi már ott voltunk az ajtó előtt. Amikor meglátott, elkomorult, és beengedett. Bent felém fordult, és nagyon szigorúan így szólt angolul: „Asszonyom, én önöket nem fogadhatom a magánrendelésemen!” Szelíden válaszoltam: értem én, professzor úr, de búcsúzni jöttünk, nem akartam szó nélkül hazautazni. Megenyhült, megkérdezte, miért határoztam így. Mondtam, hogy elsősorban pénzügyi okai vannak, nem várhatom el a barátaimtól ezt az áldozatot. Ha – mint mondta – nem sürgős a műtét, hazamegyünk, s Budapesten, ha átköltözünk, ingyen is elvégzik. Sajnálkozott, hogy akkor nem lett volna szükség a délelőtti scannerre – na nem a kislányt sajnálta (nem is tudhatta, mi történt), hanem a fölöslegesen kidobott 1250 frankot, amibe a vizsgálat került. Megköszöntem a jóindulatát, kezet fogtunk – s minket is mosolyogva kísért az ajtóig.

Szinte futva menekültem. Úgy éreztem, megmentettem Kati életét. Nem volt bennem semmi félelem, aggódás a jövőtől, csak a megkönnyebbülés, hogy ettől a közeli veszedelemtől megszabadult. Azzal sem törődtem, mit fognak gondolni mások, hiába tettük meg ezt a nagy utat, hiába költötték ránk a pénzt. Nem volt hiábavaló. Komoly, tapasztalt szakember vizsgálta meg, s ha más eredménye nem lett is, megnyugtatott, hogy nem sürgős a műtét. Megkérem Klárát, beszélje meg valakivel a kórházban, hogyan juthatnék hozzá egy shunt-szerkezethez, azt mindenképpen hazavinném a biztonság kedvéért. Nem érdekel senki véleménye, Kati itt van a karomban, nincs életveszélyben, ez az állapota az orvosok szerint még sokáig fenntartható, nem fogom hiúságból egy ellenséges hangulatú helyen hagyni.

Hazafelé menet a Cluny megállóban kiszálltunk a metróból, hogy valamit megízleljek a város hangulatából. Egy megállónyit mentem gyalog, többre nem volt erőm. Az Andrássy út jutott eszembe, csak itt minden sokkal hatalmasabb: a fák, az utca, a lakóépületek.

Mire hazaértünk, már éreztem, hogy lázas vagyok. A háziak otthon voltak, elmeséltem, mit intéztünk. Megkértem Klárát, próbáljon szerezni egy shunt-öt, telefonáltunk Esquelbecq-be, küldjenek rá pénzt. Klára még hozzátette, hogy a hazautazás költségeit is abból kell fedeznünk, amit északi barátaink gyűjtöttek, mert ő csak az ideutazásunkra kapott pénzt egy jóindulatú tisztelendő atyán keresztül. Az most súlyos betegen kórházban fekszik, hozzá nem fordulhat. Szégyelltem magam, hogy mindent az esquelbecq-iek fizetnek, de nem volt más választásom. Klára hozzám küldött levelei olyan lelkesek, sürgetőek voltak, meg sem fordult a fejemben, hogy nincs meg az anyagi fedezete az utazásunknak, itt tartózkodásunknak, orvosi beavatkozásoknak.

A férj már annyira megenyhült irányunkban, hogy mikor meghallotta, rosszul érzem magam, ő hozta elő a lázmérőt, és ő adott gyógyszert. Korán visszavonultam Katival. Úgy terveztük, hogy csütörtök délben indulunk haza, így lesz egy szabad napunk.

Másnap reggel csak akkor keltem fel, amikor a férj már elment. A gyerekek vakáción voltak, Klára kivette a szabadságát. Hét végén ő is indult Magyarországra a gyerekekkel, de ők repülővel tervezték az utazást, föl se merült, hogy együtt mehetnénk. Én is türelmetlen voltam már, nagyon hiányoztak a gyermekeim. Esztert magas lázzal hagytam otthon. Igaz, hogy Budapestről és Esquelbecq-ből is sikerült felhívnom a szüleimet, tudtam, mindenki jól van, de még sosem voltam ilyen hosszú ideig távol a gyermekeimtől.

Egy darabig vártuk a kísérőmet, a tanár urat, azt ígérte, velünk jön egy kis városnézésre. Mikor láttam, hogy hiába várakozunk, bevettem egy lázcsillapítót, felöltöztünk, és elindultam Katival „Párizst látni”. Legalább kívülről megpillanthassam a Louvre-t és a Notre-Dame-ot.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kitettem a lábam a kapun, átadtam magam a csodának, hogy Párizsban lehetek. Ácsoroghattam kedvemre, Kati szokása szerint nyugodtan bámészkodott, számára minden tökéletesen beleillett a természet rendjébe. Magammal vittem a képeslapnyi metrótérképet. Jól el lehetett igazodni rajta, mert a megállók elnevezése jelezte, milyen nagyobb létesítmény van a közelben. Először az Operánál szálltunk ki, majd egy megálló után a Louvre következett. Ahogy az aluljáró lépcsőjén felfelé mentem, már látszott szemben a múzeum épülete. Épület? Monumentális épületkolosszus. Megbabonázva álltam az újságosstand mellett. Ha nem szégyellem, elsírom magam. Tudtam, nincs rá idő, hogy bemenjek, hogy legalább a Milói Vénuszt vagy a Mona Lisát megnézhessem. Órákba telne, míg megtalálnám őket. Fáradt és gyenge voltam, a lázam újra emelkedni kezdett. A főbejárat felé indultam, s közben Katinak magyaráztam, hogy még álmodni se mertem róla soha, hogy valaha itt lehetek. Olyan jó lett volna, ha velem van valaki, aki hasonlóképpen érez, vagy legalább valaki, akivel megoszthatom ezt az élményt. A környék tele volt turistákkal, néhányan ránk mosolyogtak, s én arra gondoltam könnyes szemmel, hát még ha tudnátok, hogy honnan és hogyan kerültünk ide!

Benn az udvaron álldogáltam pár percet, hogy az üvegpiramisok látványát is rögzítsem, aztán továbbmentünk, mindegyre visszanézve, hogy különböző perspektívákból gyönyörködhessem az épületben. A Tuilleriákba már nem volt idő bemenni, kis kerülővel visszajutottunk a metróhoz. Irány a Szajna, a Notre-Dame. A metrótérképre be volt rajzolva a folyó, rajta két sziget. A Pont Marie-n kiszálltunk. Elindultunk egy kis utcán a folyó felé. Rövid gyaloglás után kiértünk a partra. A Szajna látványa nem volt olyan lenyűgöző, mint a Duna Budapesten, inkább a bukaresti Ialomiţához hasonlított. Elindultunk a hídon. Tudtam, hogy a Notre-Dame-ot jobbra kell keresnem, de arra semmi se látszott. Ekkorát tévedtem volna? Már-már elcsüggedtem, mikor átértünk a túlsó partra. Hogy fogom megtalálni? Merre induljak tovább? Körülnézve megpillantottam egy utcanévtáblát: Rue de Deux Ponts. A két híd utcája. Eddig csak egyet láttam. Talán a kisebbik szigetre értünk, ez az utca átszeli, és a túlsó végén újabb híd következik. Bizakodva indultam tovább, és nem csalódtam. Rövidesen már látszottak a folyót szegélyező fák. Ráléptünk a hídra, s pár méter után tőlünk jobbra felbukkant a sziget, majd feltűntek a Notre-Dame csonka tornyai. Nem tudtam visszafojtani az örömömet, mosolyogva mentem végig a hídon. Alattunk éppen egy sétahajó úszott a fedélzetén zenekarral, fiatal párocskák vadul rángatták egymást, s gyors ritmusban rázták csípőjüket a Lambada dallamára. Már a hídról felmértem, hogy tudunk legegyszerűbben, legkisebb kerülővel eljutni a székesegyházhoz. A lépcsőkön leereszkedtünk a mólóra. Álldogáltunk egy kicsit a vízparton, rajtunk kívül csak egy nagymama járt arra az unokájával. A következő lépcsőnél felmentünk a felső rakpartra, elsétáltunk a filmeken gyakran látott, antikvár könyveket, bélyegeket, képeslapokat áruló standok előtt, majd a szigetre vezető hídon át eljutottunk a Notre-Dame-ot körülvevő parkba. Nem volt olyan fenséges látvány, mint a Saint Omer-i székesegyház, de sokkal otthonosabbnak, meghittebbnek éreztem, hiszen ő volt a sokszor látott, sokszor megálmodott „párizsi Notre-Dame”. Ha akartam se tudtam volna műértő szemmel figyelni az épületet. Nem a számokban, méretekben kifejezhető valóság, hanem a bennem kiváltott hatás volt a fontos. Lázas voltam, s ez csak mélyítette a benyomásokat. Megszólítottam Katit, hogy ráébresszem a pillanat nagyszerűségére, s csak akkor vettem észre, hogy csendessége nem a megszokott nyugalmából ered: elaludt. Mostmár egészen egyedül maradtam a Notre-Dame-mal. Bent a templomban sötét volt, nem sokat láttam, egy része a belső térnek fel volt állványozva. A rozettát akartam mindenképpen belülről kifelé is megnézni. Mikor újból kijöttem, éreztem, mennyire fáradt vagyok. Sokat gyalogoltam Katival a hasamon, fájt a hátam. A Notre-Dame túlsó falánál, amennyire lehetett, ráültem a szegélyre, s vagy tíz percig pihentem, élvezve a helyzetet. Kicsi Katim, lehet, hogy én nem sokat nyújtok neked az utunk során, még azt sem hagytam, hogy megoperáljanak, te viszont nekem nagyon szép ajándékot adtál: a lehetőséget, hogy itt támogassam a Notre-Dame falát, figyelhessem a járókelőket, a ravasz, de jókedvű fiatal árusokat, akik a legkisebb ajándéktárgyat is tízszeres áron adták a hely szellemétől megbabonázott turistáknak. Aztán elindultunk visszafelé. A Szajnát szegélyező vén platánok alatt Adyra gondoltam: talán látták őt erre járni. Emlékbe felszedtem néhány lehullott levelet.

Egy közeli ki könyvesboltban vásároltam egy pár albumot Párizsról és a Louvre-ról angolul és franciául. A franciát a „barátomnak” akartam hazavinni. Egy könyvet biztosan elfogadhat. Ugyanahhoz a metróállomáshoz igyekeztem visszaérni, amelyiken leszálltunk, így biztosan nem tévedünk el.

Ami ezután következik hazajövetelünkig, nagyon halványan él az emlékezetemben. Talán a láz lehetett az oka, hogy mintegy félálomban éltem néhány napig. Egy-egy éles kép rajzolódik csak ki előttem. Klára, amint lelkesen magyarázza: megtudta, honnan lehet beszerezni a műtéthez szükséges eszközt. Kahn professzor munkatársai szerint nagyon biztonságos, amerikai rendszerű shunt, ők is ezt használják, de ezt küldik az afrikai kórházakba is. A szerkezet biztonsága kiállta az ottani körülmények próbáját is, szinte lehetetlen befertőzni műtét közben. 3850 frank, péntekre ígértek egyet. Klára megnyugtatott, menjek nyugodtan haza, mármint Budapestre, ők is jönnek jövő hét végén, s magával hozza a shunt-öt is. Budapesten majd átvehetem tőle.

A hazautazásból csak arra emlékszem, hogy Németországban egy fiatal édesanyával utaztunk, aki két kisfiát vitte a nagyszülőkhöz. Mivel nem tudott se franciául, se angolul, elővettem egy papírlapot, s megpróbáltam németül leírni, hogy szeretném, ha pár percre kivinné a gyermekeket a folyosóra, amíg Katit tisztába teszem, nem lenne jó, ha a kisfiúk látnák, úgysem értenék meg, csak megzavarná őket a kislány torzsága. Máig csodálkozom, hogy érthető volt, amit írtam, de az asszony mosolygott, bólintott, és elvitte a fiúkat üdítőért.

Budapesten nem lakhattunk Melindáéknál, mert ő a két leánykával elutazott a nagyszülőkhöz. Egy másik baráti házaspárnál szálltunk meg. Negyedik emeleti panellakás, fölötte csak a lapos tető. Borzalmasan meleg volt. Azokban a napokban érkezett Bush elnök Budapestre, s tépte szét az érkezése utáni zuhogó esőben az előre megírt beszédét. Inkább egy spontán, kedélyes, rövid köszöntőt mondott. Komoly történelmi események kísérték utunkat. Kétszer két világ találkozását élhettük volna át, ha jobban odafigyelünk. A régi és új világét Budapesten június 16-án, az 56-os hősök temetésén, és a Kelet és Nyugat találkozását egy szer Párizsban, ahová Gorbacsov, és Budapesten, ahová Bush elnök látogatott velünk egyidőben. Nem érintett közelről egyik sem. Nálunk Ceauşescu uralma megdönthetetlennek látszott. Még vágyként sem fogalmazódott meg a vége, olyan kilátástalannak tűnt. Csak annyi volt biztos, hogy a magyarországi változások miatt még inkább el leszünk vágva a világtól, mint eddig.

Sikerült Klárával találkoznom Budapesten, átvettem tőle a shunt-öt tartalmazó dobozt, s már csak azon izgultam, nehogy a határon fel akarják bontani a sterilen lezárt készüléket. Az Amerikai útra nem mentem el, úgy éreztem, nem vagyok elég erős, hogy helytálljak, ha most meg akarnák műteni Katit. Nálam lesz a shunt, sürgős esetben otthon is beültetik, ha nem engednek ki Magyarországra.

A határon hála Istennek semmi baj nem történt. Igaz, hogy órákig tartottak a sorompó előtt, számlálhattuk az esőben szanaszét futkározó patkányokat. Tünde barátnőm sógora vitt haza autóval. Az enyhén spicces, de jóindulatú román vámos csak videót keresett nálunk, s mikor látta, hogy hiába, békén hagyott.