A gyerekek reggel ugyanúgy mentek iskolába, óvodába, mint máskor, így volt a legkevésbé megrázó az elválás. Mire hazajönnek, de legkésőbb a délután folyamán édesanyám is megérkezik, s átveszi a stafétát. Részletes utasítást írtam minden gyerekhez, hogy minél kevesebb zökkenővel essenek át az első napokon. Andrást nagyon nehezen hagytam ott, hisz még csak kilenchónapos volt, de arra gondoltam, itthon édesanyám és Álmos nagyrészt ki tudják tölteni azt az űrt, ami utánam marad, ha viszont Katikámat egyedül hagynám a vadidegenben, az neki sokkal, de sokkal rosszabb volna.

Útközben a karomban tartottam, ha pedig aludni akart, lefektettem magam mellé a hátsó ülésre, az előre elkészített kis fészkébe. Velünk jött Bori néni is, Dénes atya házvezetőnője, sokat mesélt, kérdezgetett, igyekezett elterelni a figyelmemet, oldani a hangulatot. Mint diákkoromban, most is úgy éreztem Pécs felé közeledve, hogy hazamegyek. A Mecsek nagyon emlékeztet a mi Meszesünkre, a környező dombok pedig a „szilágysági hepehupákat” idézik. Ha nem találnánk Budapesten otthonra, akkor legszívesebben Pécsett, vagy itt e falvak valamelyikében nevelném fel a gyermekeimet.

Pécsett egy kis bolyongás után először Anna nénihez, volt diáktársam egyedül élő édesanyjához mentünk, akivel előzőleg megbeszéltük, hogy nála lakhatom, amíg Kati kórházban lesz. Szomorú szeretettel fogadott, örült, hogy újra lát annyi év után, de nagyon sajnálta a kislányt. Leraktuk a csomagomat, telefonáltam a klinikára, és elindultunk. Katinak volt egy kis láza, a kutacsa erősen feszült, de nem volt kritikus állapotban.

A levélcím és Anna néni magyarázata alapján elég könnyen megtaláltuk a gyermekklinikát. Az udvaron keresztül lehetett megközelíteni a sebészetet. Az első emeleten, jó hangulatú előtérből nyíltak az ajtók. Dénes atyáék letelepedtek a várótermi fotelokba, én pedig Katival a karomban bekopogtattam Pintér tanár úrhoz. Alacsony, őszülő hajú, kedves, tiszta arcú ötven-ötvenöt év körüli, fehér köpenyes férfi fogadott. Rögtön a levelemet, a megfigyelőképességemet, a gondosságomat kezdte dicsérni, megköszönte, hogy hozzájuk fordultam, s kérte, menjek át Katival az osztályra, keressem Nidál doktort, ő majd elmondja a tennivalókat. Átmentem az előtéren, s benyitottam a szemben lévő ajtón. Egy asztalnál idősebb ápolónő ült, mögötte folyosó indult, amelynek jobb oldalán nyíltak a kórtermek, a végén voltak az orvosi szobák és a műtők. Odamentem a nővérhez, és Nidál doktor urat vagy doktornőt kerestem. Mondta, hogy doktor úr, és hátra kiáltott a folyosóra: „Nidál doktor!” Szemüveges, fiatal, mosolygós, fekete hajú orvos jött elő, később tudtam meg, hogy arab származású. Ismerősként üdvözölt, tudta, kik vagyunk, szólt az egyik nővérkének, menjen le a felvételi irodába, hozzon fel nyomtatványt, töltsük ki itt, ne kelljen lefáradnom a földszintre. Katit lefektettem egy pelenkázóra, s vártam. A folyosó végétől egy magas, jóképű, fiatal orvos közeledett, kérdezett valamit a szembe menő Nidáltól, ránk nézett, és odajött hozzánk. Kezet nyújtott, bemutatkozott, és rögtön mondani kezdte: mindannyian olvastuk a levelét, nem is mondhat semmi újat a kislányról, arra gondoltunk, talán kolléga, azért tudja ilyen alaposan megfigyelni a tüneteket, stb. Míg vele beszélgettem, mögöttem nyílt az ajtó, belépett a professzor, ránk mosolygott, s elindult a műtők felé. Szembejött vele egy negyven körüli, zöldköpenyes hölgy, a professzor megállította: „Jöjjön, Zsuzsa, mutassak be magának valakit!” Azzal karonfogta, és elindultak felénk. „A főműtősnőnk” – mutatta be nekem Zsuzsát, majd felé fordult: „Az anyuka M-ról hozta el a kislányát, spina bifida…” Zsuzsa rám nézett: „Aki a levelet írta?” „Igen.” Erre átölelt, könnybe lábadt szemmel megpuszilt, és gyorsan kiment az ajtón. Alig tértem magamhoz, már mellettem állt egy enyhén kopaszodó, feketehajú, bajuszos, vékony testalkatú, 35 körüli orvos. „Farkas András vagyok, én fogom műteni a kislányt. A leveléből mindent megtudtunk, legyen szíves, mondja el, mostani betegségekor milyen tüneteket észlelt.” Beszámoltam a vese-vizelet gondokról, aztán az elmúlt két nap történtekről. Mondta, hogy délután ő az ügyeletes, és alaposan meg fogja vizsgálni Katit. Megjött a nővér a papírokkal, ki is töltötte őket helyettem, nekem csak alá kellett írnom. A professzor odahívta a főnővért, és a következőket mondta neki: ez az az erdélyi anyuka, aki a levelet írta. Reggeltől estig bent tartózkodhat az osztályon, adjanak neki enni, és általában viselkedjenek úgy vele, hogy érezze otthon magát nálunk. Legszívesebben beíratnám az egyetemre, olyan jól tudja a dolgokat, hogy felvételiznie se kéne. Ezt már nekem mondta. Mindnyájan tudtuk, hogy ez jókora túlzás, de azért jólesett.

Azért írtam le ilyen részletesen ezt a fogadtatást, mert úgy hiszem, ebből a nagy szeretetből, amivel az első perctől kezdve körülvettek, töltődtem fel energiával, ebből merítettem újra és újra erőt mindahhoz, ami következett. Nem akarom összevetni a többi kórházzal, hisz az az általános, a természetes hangulat, ahogy ott, azokon a helyeken beszélgetnek és viselkednek a betegekkel és hozzátartozóikkal. Ez, ami engem a pécsi gyermekklinika sebészetén fogadott, kivételes, már-már egyedülálló. Negyvenöt napig éltem akkor ezek közt az emberek között, s végig lankadatlan figyelemmel és szeretettel vettek körül.

Négy kórterem volt. A műtők felől indulva az elsőben a nagylányok, a következőben a csecsemők, a harmadikban vegyesen kislányok, kisfiúk, 2-4 évesek, s a negyedikben a nagyfiúk voltak. Telítve volt az osztály, felvételes nap volt. Kati a csecsemőszobába került, pár órára egy másik babával közös ágyba.

Igazam volt, mikor rettegve gondoltam arra, hogy a gyermeksebészeten sok szívszorító látványban lesz részem: infúziók, ágyhoz kikötve vergődő apróságok, anyjuk után síró lábadozók. A picikkel voltam legtöbbet, hisz Kati végig köztük feküdt. Jobboldali ágytársa a második naptól kezdve a tizenhárom hónapos Kornélka volt. Két hétig tartották bent, sérvvel műtötték. Nagyon fiatal édesanyja volt, harminc kilométerre laktak Pécstől. Az anyja nem bírta elviselni a kórházi atmoszférát, összesen kétszer jött be egy-egy negyedórára megnézni a kisfiút. Bekerülés után, mikor magára hagyták, nagyon sokáig sírt Kornélka. Hiába szóltunk hozzá, vadul elkergetett mindenkit magától. Egész délután ordított, két-három rövid megszakítással. Másnap reggeltől lehetett szelídíteni. Ez legtöbb gyermekkel így zajlott. Ösztönös vidámságuk, érdeklődésük második napra lett úrrá az elkeseredésen. Mivel én voltam állandóan a kórteremben, lassacskán elfogadtak pótanyukának. Többen közülük anyának szólítottak, mert ezt hallották Katitól.

Katival nem sok dolgom volt eleinte. Igényelte, hogy a közelében legyek, hogy lásson, ha ébren van, de fel nem vehettem az infúzió miatt, játszani nem volt kedve. Nem tudtam volna olvasgatni, kézimunkázni, míg ő ott fekszik nagybetegen mellettem, s körülöttem 4-5 kisgyerek áhítja, hogy ölbe vegyék, megsimogassák, hogy szóljanak hozzá. A nővéreknek megszabott munkájuk volt. Órarend szerint kellett tisztába tegyék, katéterezzék, gyógyszerezzék a gyerekeket, vizsgálatra vigyék azokat, akiket kellett. Előjegyezték, előkészítették, lebonyolították a napi ötszöri etetést, s közben elvégeztek mindent, ami váratlanul adódott. A picik kórterméhez legalább egy nővér kellett volna, aki mindig jelen van, hogy észrevegye az épp aktuális tennivalókat. Pár napi ottlét után, mikor már otthonosan mozogtam a kórházban, és láttam, nem veszik rossznéven, ha segítek, magamra vállaltam ezt a szerepet. Tisztába tettem, megitattam, megetettem az apróságokat, s igyekeztem egy kicsit elviselhetőbbé tenni számukra a kórházi létet. A kisbabák műtétét megelőzte néhány kivizsgálási nap, ami elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük egymást, és így a legnehezebb időszakban, a műtétet követő napokban már tudtak örülni nekem. A sérvvel, különböző húgyúti problémákkal műtött kicsiket muszáj volt kikötni, hogy ne nyúljanak a sebükhöz, a vizeletet elvezető csőhöz. Ha ráadásul infúzió is volt a karjukra kötve, nagyon nehéz volt jókedvre deríteni őket. Anna nénitől kértem egy magnót, s bevittem az osztályra. Mária néni, a főnővér nagyon kedves, szolgálatkész volt, ő maga szerelte be a hosszabbítót, és ragasztotta biztonságossá a csatlakozásokat. Nálam volt Kati kedvenc kazettája az amerikai gyermekdalokkal, eleinte azt hallgattuk, majd az egyik anyuka, aki naponta bejárt nyolc hónapos kislányához vidékről, behozott egy 90 perces kazettát a 100 Folk Celsius együttes gyermekdalaival. Katinak ajándékozta, mikor hazamentek. A kislányt a nyakán műtötték, jól látható, diónyi daganatot távolítottak el. Együtt izgultam az édesanyával a gyönyörű kislányért, de hála Istennek, a szövettani vizsgálatok jók voltak.

Különösen nehéz volt a farkastorokkal műtött gyermekek helyzete. Egy másfél éves kislány nem érti meg, miért nem adnak neki enni. Azelőtt cumis üvegből ivott, most azt elvették, kiskanállal kellett itatni, ami hosszú, fárasztó munka volt neki is, a nővérnek is. Kértem, engedje, itassam én, hiszen így gyakrabban, egyszerre kevesebbet adhattam neki, nekem volt időm rá.

Ottlétünk alatt összesen három kisgyermek maradt Kati kórtermében két hétnél tovább. Keserves volt a sérvvel, fitymaszűkülettel műtött csecsemők szenvedését látni, de legalább számítani lehetett arra, hogy átesnek ezen az egy-két nehéz héten, és utána – jó esetben – egyszer s mindenkorra elfeledhetik a sebészetet. A farkastorokkal, nyúlajakkal született gyermekek perspektívája nem volt ennyire biztató, de általában csak kisebb szépséghibák, apró kellemetlenségek maradnak a műtéti heg gyógyulása után. Más volt a helyzet a kis Szandival. Kilenchónapos, gyönyörű, mosolygós, dundi, fekete hajú kisbaba volt. Más osztályokról is jöttek át hozzá nővérek babusgatni, szeretgetni, az ebédlőben hallottak róla a többiektől. Őt Pintér professzor műtötte, aki évekkel azelőtt sziámi ikrek szétválasztásával vált világhírűvé. Szandinak hiányzott a végbélnyílása, a hüvelyen át ürült a széklet. Nagyon nagy műtét volt, hosszú órákig tartott. Míg mi bent voltunk, ő volt az egyetlen, aki annyi vért vesztett, hogy pótolni kellett a műtét után bent a kórteremben. Nehezen lábadozott. Nem ehetett, hogy a széklet nehogy bekeményedjék, a fertőzést szinte lehetetlen volt elkerülni. Belázasodott, legyengült. Nagy fájdalmai lehettek, sokat sírdogált. Eleinte még próbált mosolyogni, de aztán már csak nézett a nagy fekete szemével. Mindenki sajnálta, az orvosok is aggódva álltak az ágya körül. Nagyon lefogyott, legyengült kis szervezete nem tudott ellenállni, kapott egy légcsőhurutot, minden köhintésnél elsírta magát. Aztán a sok kezelés mégiscsak segített, a fertőzések elmúltak, és a gyógyulás lassú folyamata elkezdődhetett.

Körülbelül tíz napja voltunk bent, mikor a szemben lévő ágyba új beteg került. Cigány kisfiú volt, azt mondták, csak két és fél éves, de négynek látszott. Ősszel leforrázta magát, alig tudták megmenteni. Azóta többször hozták az osztályra plasztikai műtétekre. Most éppen a könyökhajlatban lévő bőrt kellett kicserélni, hogy ki tudja nyújtani a karját. Egyik orvos magyarázta, hogy a cigányoknak etnikai sajátosságuk a gyors hámosodás, ami gyakran azzal jár, hogy a bőr összehúzódik. A nővérek ismerték már a kisfiút, nem nagyon örültek a viszontlátásnak. Azt mondták, annyira buta, hogy semmit nem fog fel, nem beszél, nagyon nehéz bánni vele, ha meg „rájön”, csak ül az ágyon, és ordít összefüggéstelenül. Eszembe jutottak a cigányasszonyaim, s megpróbáltam barátkozni a kisfiúval. Értelmesen nézett, de nem reagált, bármit mondtam neki. Második nap délben én etettem. Jó étvágya volt, megevett mindent, utána elaludt. Mikor felébredt, sírni kezdett. Odamentem hozzá, kérdeztem, mi baja, próbáltam nyugtatgatni, de csak sírt tovább. Talán isteni sugallatra, eszembe jutott egy diákkori élményem. Szekszárdon voltunk néprajzi kiránduláson, s egy cukrászdában, nagy meglepetésemre, minden szót értettem, amit a szomszéd asztalnál ülő, nagyhangú cigány házaspár egymásnak mondott, pedig nem magyarul beszéltek. Azóta olvastam is róla, hogy a dél-dunántúli cigányok a román nyelvnek egy régi, bejövetelük óta megőrzött változatát beszélik. „Vrei apă?” (Kérsz vizet?) – kérdeztem a kisfiútól. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást. Rám bámult, erre megismételtem a kérdést. Felült, és rámutatott a poharára. Megtöltöttem gyümölcslével, és a kezébe adtam. Egyhajtásra kiitta, visszaadta a poharat, lefeküdt, és nagy bizalommal rám nézett. Boldog volt, hogy megtalálta az egyetlen embert a kórházban, aki érthetően szól hozzá. Én is boldog voltam. Nagy siker volt, már csak azért is, mert elmondhattam a nővéreknek, hogy nem a butaság miatt volt szegény kisgyermek olyan értetlen, bamba. Ettől kezdve jó barátok lettünk. Sírt, ha kiléptem az ajtón, mindig újra és újra meg kellett nyugtatnom, hogy visszajövök hozzá. A nagyszülei meglátogatták, de ők magyarul beszélgettek előttünk egymás között.

A harmadik kis beteg, akivel hosszú időt töltöttünk együtt, Brigitta, nyitott gerinccel született, béna lábú, vízfejű kisbaba volt. A kéléje ép volt, nála nem állt fenn a fertőzésveszély. Őt sem akarták kiadni a kórházból születése után, de végül az apa sarkára állt, és mikor a kislány féléves lett, addig követelte, hogy hazavihesse gyermekét a helyi kórházból, hogy végülis engedtek neki. Elküldték a kislányt ide a sebészetre, hogy mielőtt hazakerült, a shunt-műtétet és a gerincrekonstrukciót elvégezzék rajta. Látszott, hogy értelmileg ép a kislány, a szülők, a rokonok nagy szeretettel vették körül. Mikor ő bekerült, már tudtuk, hogy mi sem megyünk haza, míg a shunt-műtétet el nem végzik, de Kati még nem volt műthető. Szinte örültem a kis Brigittának, hisz vele átélem, mi fog történni Katival. Talán szándékosan tették a mellettünk lévő ágyba, így állandóan szemmel tarthattam.

Kati állapota nem sokat változott az első napokban. Állandóan lázas volt. Három-négy óránként mértem a lázát, s ha végbélben 38 fölé emelkedett, kisadag lázcsillapító kúpot adtam neki, mert 38,5 fölött azonnal hányni kezdett. Nagyon le volt gyengülve, azelőtt gömbölyű lába, karja, válla erősen lefogyott, s a kicsi test véznasága feltűnővé tette a fej abnormális méreteit.

Három orvos foglalkozott vele. Jainsch doktor a vizelettel, vesével, húgyutakkal kapcsolatos vizsgálatokat végezte, Farkas doktor szava volt a döntő mindenben, hisz ő fogja operálni, legtöbbet mégis Hock doktorral, az osztályos orvossal voltunk együtt. Megéreztem, hogy nagyon szereti Katit, de a többi beteggel is ő viselkedett legközvetlenebbül az orvosok közül. A nővérek féltek tőle, mert – bár néha viccelődött velük – többnyire maró gúnnyal reagált minden mulasztásra. S ez rosszabb volt, mint a professzor korholása. Én is megkaptam egyszer tőle a magamét, amiért vizit közben beléptem a kórterembe, és kértem valamit Kati kezelésével kapcsolatban. Csúnyán rám szólt – igaza volt –, én kioldalogtam, s nagyon szégyelltem magam, amellett hogy rosszulesett a durva hangnem. Délután ő volt az ügyeletes, megszólítottam, mert úgy éreztem nem tetézhetem az itteni elviselnivaló feszültséget még egy konfliktussal is. Elnézést kért a reggeli türelmetlenségéért, kérte, értsem meg, ő úgy szereti ezt a kislányt, mintha a saját gyermeke lenne, s a tehetetlenség teszi ingerültté, mert nem tudnak javítani az állapotán. Ettől kezdve úgy éreztem, van egy jó barátom a klinikán, akihez bármi felmerülő gondommal fordulhatok. Farkas doktorral akkor még nem tudtam barátkozni, bár több közös pont volt az életünkben: ő is hívő katolikus volt, hat gyermek édesapja, a felesége angoltanár, a székesegyház körül szerveződött nagycsaládos csoport vezetője. Kedves volt, szívesen válaszolt a kérdéseimre, de kapcsolatunkban mindig az orvos-beteg viszony volt a meghatározó.

Tudtam, hogy ő fogja műteni Katit, ő volt kiképezve ezekre a spina bifidához kapcsolódó műtétekre. Lelkes fiatal orvosnak láttam, aki él-hal a munkájáért, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon annyira indokolt a műtét, ahogy ő állítja, vagy csak gyakorolni akar, bizonyítani a tehetségét. Napokig nyugtalanított ez a kérdés, mígnem bementem a professzorhoz, s nyíltan megkérdeztem. Nem csodálkozott, nem sértődött meg, és attól, amit válaszolt, teljesen megnyugodtam. Azt én is tudtam, hogy minden nap ebéd után a professzor és a sebészek összegyűltek megbeszélésre. Most elmesélte a professzor, hogy ilyenkor szokták megtárgyalni a várható műtéteket is. Vannak nehéz, vitás esetek, amikor nem tudnak dönteni. „Olyankor, ha minden érvünk pro és kontra elfogyott, végül felteszem a kérdést a kollégának, aki műteni fogja a kis beteget: akkor is megműtenéd, ha a saját gyermeked volna? Higgye el, nem egy műtét maradt el emiatt. Farkas doktor is csak akkor fogja megműteni Katikát, ha a helyében a saját gyermekét is megműtené.”

Egy kétségem ezzel eloszlott, de még mindig féltem a műtéttől, még mindig szerettem volna megúszni. Körülbelül két hete voltunk a klinikán, Kati egy-két napig volt infúzió nélkül ezalatt. Az első vizsgálatok már a vesére irányultak, megállapították, hogy a hólyagzáró izom nem működik. Állandóan tele a hólyag pangó vizelettel, és ennek egy része visszafolyik a vesékbe, gyulladásban tartva a vesemedencét. Ilyen esetekben helytelen a préselés, amivel én próbálkoztam, mert a visszafolyást, a refluxot is erősítem vele. A pécsiek, Magyarországon először, sajátos módszert vezettek be az állandó ki- és visszaszivárgás elkerülésére: a háromóránkénti tiszta katéterezést. Ennyi idő alatt az előző katéterezéssel teljesen kiürített hólyagban nincs idejük a baktériumoknak elszaporodni. Ezzel elérik, hogy a hasonló gonddal küszködő nagyobb, különben ép, gerincsérves gyermekek szobatisztává váljanak, megszabaduljanak a pelenkától, és zavartalanul járhassanak közösségbe. Általában csak öt éves kor után állítják be a katéterezést, amikor a gyermek saját magának el tudja végezni. A reflux és a gyulladások miatt Katit is elkezdték katéterezni. Engem is megtanítottak rá, míg bent voltunk a kórházban, kellőképpen begyakoroltam, hogy otthon is folytathassam.

Alig evett valamit Kati. Harmadik naptól kezdett tejet inni, majd pár nap múlva hajlandó volt néhány szem rizspelyhet elropogtatni. Attól kezdve az volt a tápláléka. A kutacsa többnyire feszes volt, lüktetett, a seb a hátán piros, duzzadt volt.

Március első napjainak egyikén az ebéd utáni csendes pihenőn észrevettem, hogy Kati nyakán és mellkasán piros foltok jelennek meg. Nem akartam zavarni az orvost, nem szóltam senkinek. Aztán furcsán, hangosan kezdte kapkodni a levegőt, a piros foltok szaporodtak, a nyaka furcsán hátrabicsaklott. Rohantam ki a folyosóra, épp jött Hock doktor. Behívtam Katihoz, aki ekkor már kifacsarodott, megmerevedett karokkal feküdt, szaggatottan, kapkodva szedte a levegőt, a szeme kifordulva. Hock doktor elrohant, pár szó utasítást ordított a folyosón, szaladtak a nővérek, injekciók, infúzió, pár perc múlva a görcs felengedett, Kati megnyugodott.

Az ágya fölött egymásra néztünk az orvossal: – Mi volt ez? – Nem tudom, de ha maga nem ül itt mellette… – És ha a doktor úr nem jött volna azonnal…

Az agynyomás erősödésére gyanakodtak. Kb. három nap múlva újra megjelentek a piros foltok. Nem vártam meg a folytatást, azonnal hívtam az orvost. Ekkor Farkas doktor is jelen volt. Az injekciók rögtön hatottak, kialakult ugyan a görcs, de enyhébb volt, és csak pár másodpercig tartott. A délutáni megbeszélés után Farkas doktor bejött hozzám, s elmondta, úgy döntöttek, hogy mivel már kétszer volt életveszélyben az agynyomás miatt, viszont még nincs olyan állapotban Kati, hogy a shunt-műtétet elvégezzék, az agyban felgyűlt folyadékot kifelé fogják elvezetni egy elzárt rendszerben. A klinikán még nem végezték ezt a beavatkozást, de külföldi tanulmányai során gyakorolta. Ez a kis műtét arra is jó lesz, hogy állandóan vizsgálni tudják a liquor állapotát, mert a shunt-műtét időpontja elsősorban attól függ, mikor csökken le annyira a fehérjemennyiség a liquorban, hogy az elzáródás veszélye megszűnjön. Reméli, most már belátom, hogy szükség van a műtétre. Hát igen. Tovább nem tétováztam.

Még aznap, március hetedikén délután beszerelték Kati koponyájába a kutacson keresztül a levezetésre szolgáló műanyag csövecskét. A cső egy átlátszó mérőhengerbe torkollott, amit úgy kellett az ágyra helyezni, hogy a cső kinti vége pár centivel magasabban legyen az agykamrában lévő másik végénél. Így csak olyankor távozott a liquor, ha erősödött a belső nyomás.

Tizennyolc napig volt Kati koponyáján a felszerelés, ritkábban vehettem ölbe, mert olyankor mindig le kellett zárni a drainage-t. Az agynyomás-csökkenés pozitív hatásai azonnal érződtek: csökkent a láza, már nem emelkedett 38 fölé. A levett liquort naponta vizsgálták, steril volt.

Lassan teltek a napok. Reggel nyolctól este fél hétig voltam bent a kórházban, amikor Kati rosszul volt, éjjelre is mellette maradtam. Ültem az ágya mellett. Márta, az éjszakás nővér megszánt, s éjszakára egy vékony vászonruhát adott nekem, le is zuhanyozhattam. Jólesett a gondoskodása, 26-27 fok meleg volt állandóan a kórteremben.

Amikor nem maradtam bent, Anna néninél töltöttem az éjszakát. Esténként sokat beszélgettünk. Érdekelte minden, nagy szeretettel, együttérzéssel kérdezgetett az elmúlt tizenkét év eseményeiről. Azóta nem találkoztunk. Sokat segített a bátorítása, a bizalma, a dicsérete. Elhitette velem, hogy valóban olyan erős vagyok, mint amilyennek ő lát.

Esténként felhívott Álmos, így állandóan tudtam az otthoniakról. A másfél hónap alatt két hétvégét töltöttem otthon, egyszer pedig Álmos jött le Pécsre a három „naggyal”. Megértették, hogy Katinak most nagyobb szüksége van rám, mint nekik, de azért erősen hiányoztunk, nagyon vártak haza.

Egyik este azt telefonálta Álmos, hogy levelet kaptam Budapestről. Névtelen levél volt. Valakinek nem tetszett, amit tőlem a 168 óra olvasói levelei közt olvasott. Egy rádiós adás után fogtam tollat, s arra kértem Mester Ákost, hasson oda, hogy fiatal munkatársai ne a román szekustisztek stílusában faggassák a magyar külügyminisztert és másokat. Álmos elégette a kapott levelet, szerinte nem kell az ilyesmivel törődni. Megpróbáltam én is elfelejteni, de nyugtalanított. Két hét múlva újabb levélről számolt be Álmos, mostmár éreztem a hangján, hogy fel van háborodva. Ugyanaz a kézírás, ocsmány szavak nekem címezve. Mostmár nem égette el, lehet, hogy még szükség lesz rá. Mikor Húsvétra hazamentem, elolvastam. Megdöbbentett az izzó gyűlölet, ami a szavakból, az írás lendületéből áradt. Az a pár sor a 168 órában ezt nem válthatta ki. Emögött más van, de mi? Édesanyám megmutatta egy-két ismerősnek a faluban, s egybehangzóan az volt a vélemény, hogy ezt valaki helybéli írogatja, akit valamiért zavar, hogy mi ott élünk, és így akarja elérni, hogy elköltözzünk a faluból. Ami azt illeti, elérte célját. Nem bánom, akárhová, csak el innen! Ez volt jóakaróink tanácsa is, azt mondták, úgysem fognak az illetők békén hagyni, míg el nem költözünk a faluból.

Elmentem Pécsett az OTP-be, hátha árulnak olcsó lakást, amit különböző szociális kedvezményekkel, hosszúlejáratú kölcsönnel megvásárolhatnánk. Két lehetőség is kínálkozott, egyik túl rövid határidőre kérte a jelentkezést, a másik épületsort augusztusban kezdik építeni. Mikor lesz abból költözés? És hol kap Álmos állást? Írtam Orfűre Nagy Bandó Andrásnak. Megígérte, hogy próbál segíteni, bár Orfűn és környékén nincs semmi kilátás építészállásra. Elmentem a püspökségre is, ők is ígértek üres plébániát a jugoszláv határ mellett hitoktatói állással.

Március közepén műtötte Farkas doktor Brigittát. Hosszú műtét volt, elvégezte a rekonstrukciót is, a kélét eltávolította, összevarrta a bőrt, és behelyezte az agykamrába a shunt-öt. Az Amerikai úti idegsebészetről kapta a készüléket, amely a szívkamrába vezeti a liquort. A műtét után hamar javult a kislány állapota. Volt ugyan egy kis fertőzése, de ahhoz képest, mekkora műtéteken esett át, gyorsan rendbe jött, egy hét múlva már fel lehetett ültetni támogatva, hogy a liquorkeringés javuljon. A hátán a seb gyönyörűen gyógyult. Bár féltem a műtéttől, jó volt elképzelni, hogy valamikor Kati háta is ilyen sima lesz. Most föl sem merült, hogy elvégezzék Katin a rekonstrukciót, annyira le volt gyengülve. Elég lesz neki most a shunt-műtét, a nagy gerincoperációra majd visszajövünk, ha fölerősödött.

Március 25-re jegyezték elő Katit shunt-műtétre. Előtte való napon behoztam a Franciaországból kapott shunt-öt, kértem Farkas doktort, tanulmányozza át a prospektust, hátha jobb lesz azt beültetni Katinak.

Másnap reggel nem is találkoztam az orvossal, Katit háromnegyed 8-kor bevitték a műtőbe. Karcsi, a műtős fiú, kétszer is kijött rágyújtani, megnyugtatott, hogy minden rendben halad, jó kezekben van Kati: Erzsike altatta, Farkas doktor műti, Jainsch doktor van mellette. Nem imádkoztam szavakkal, csak ahogy ültem a padon a folyosón, úgy éreztem, valami erő indul ki belőlem Isten felé, amely egyesül a Belőle kiáradó fénnyel, és együtt sugározzák be a műtőben Katit és az orvosokat.

Tizenegykor kihozták Katit. Vastag pólya volt a fején, a kezén infúzió, aludt. Farkas doktor mosolygott, elmondta, hogy minden rendben ment, végülis azt a shunt-öt tette be, amit tőlem kapott, jobb rendszere van, mint a németnek.

Kati szépen ébredt. Kicsit bágyadt volt és szomjas, nem ihatott, de nyugodtan viselte a sorsát. Első éjjel bent maradtam. Másnap tovább javult az állapota. Harmadnap volt egy kis hőemelkedése, de hamar elmúlt az is. Lassacskán táplálni lehetett, lekerült róla az infúzió.

Akkor kezdtem érezni, mennyire fáradt vagyok. Megérkezett a harmadik névtelen levél, ez már fenyegetést is tartalmazott: bárkit érhet baleset, az én „fattyaimat” is. Ettől kezdve aludni se tudtam. Remegtem, már a betegekkel se foglalkoztam olyan odaadással, mint azelőtt, szívesebben ültem a széken Kati ágya mellett, és bámultam magam elé.

A mélypont a műtét utáni ötödik napon délután következett. Kis cigány barátom megint az osztályon volt, de most a nagyobbacska gyerekek szobájában. Hallom egyszer, hogy elkezd sírni, sír-sír keservesen, s óbégat. „mamă, mamă!” Nem bírtam tovább, átmentem hozzá. Ült az ágyon, csuromvíz volt a lepedője, a pizsamája, még a kötés is átnedvesedett a combján. Onnan hántották le a bőrt, hogy pótolják a karján a hiányt. Csíphette szegényt a nedves géz. Levetkőztettem, a szekrényből előszedtem tiszta pizsamát, tisztába tettem, s elkezdtem felöltöztetni. Ekkor lépett be az egyik fiatal nővérke, aki mindig úgy járt-kelt az osztályon, mintha valaki bántotta volna. Ingerülten odajött, kivette a kezemből a tiszta pizsamát, és fojtott hangon így szólt: „Nézze, anyuka, valaki már meg kell mondja magának, hogy túlzás, amit csinál. Nem elég, hogy a maguk kórtermében beleszól a dolgokba, még ide is átjön. A többieknek se tetszik, csak ők nem mernek szólni. Meglátja a főnővér vagy a professzor úr, hogy az anyuka pelenkáz, s akkor mi kapunk ki, mert nem végezzük rendesen a munkánkat”. Stb., stb. Csak álltam, nem tudtam megszólalni. Hebegni kezdtem, de nem is engedett szóhoz. „Nem érdekel, ha megharagszik, valaki meg kell, hogy mondja már.” Kitámolyogtam a kórteremből. Visszaültem a székre Kati ágya mellé. Eszembe jutottak a jelenetek, amikor a nyakamba fogóztak a gyerekek, láttam a mosolyokat, a könyörgő tekinteteket, amikor nem tudtam segíteni, csak azzal, hogy mellettük maradtam. Láttam Andreát a szomszéd kórteremben, aki nem engedte, hogy felgyújtsam a villanyt, mert az azt jelenti, hogy este van, és már nem jön az anyukája – hányszor olvastam neki mesét, hogy elaludjon –, és a többieket, akiknek a kórházi szenvedésén, úgy éreztem, könnyítek egy kicsit. Ez mind rossz volt? Hiábavalóság? Ártottam vele a nővéreknek? Bosszantottam őket, terhükre voltam, csak nem mertek szólni? Fojtogatott a sírás. Kimentem a konyhába. Ott volt Emília nővér, de már nem tudtam uralkodni magamon. Álltam az ablak előtt, és csorgott a könnyem. A duzzogó nővérke bejött, elkezdett mosogatni. Emília kiment, én erőt vettem magamon, s megszólaltam. „Itt engem akkora szeretettel fogadtak, amit nem érdemeltem meg. Engedték, hogy bent legyek, ennem adtak, pedig senki sem ismert. Úgy gondoltam, viszonzok valamit ebből a segítségből, ha megkönnyítem a nővérek munkáját, s elvégzem, amit én is el tudok végezni. Tőlem senki semmit nem fogadott el, se az orvosok, se a nővérek. Ennyit tudtam adni, hogy foglalkoztam a gyerekekkel. A kis cigányfiú meg különösen a szívemhez nőtt, hisz egy darabig a Kati szobájában volt, ott ismertem meg, s én voltam az egyetlen, aki tudott beszélni vele, mert csak románul értett.” A beszédtől egy kicsit lehiggadtam, s visszamentem Katihoz. De már nem tudtam helyrejönni. Olyan voltam, mint egy leeresztett léggömb. Amennyi energia bennem volt, amivel végig tudtam csinálni ezt a hat hetet, az mind elszállt, kiégettnek, üresnek éreztem magam.

S ez az állapot többé nem változott. Néha egy-egy pillanatra felvillant valami fénysugár, egy-egy pillanatra kizökkentem a fásultságból, de ez nem sokáig tartott. Kati rohamos javulását is közömbösen vettem tudomásul.

Pedig otthonról nagyon jó hírt kaptam. Levél érkezett az Új Kalász című katolikus folyóirat főszerkesztőjétől, akinek megírtam állás- és lakásgondjainkat. Azt írta, tudomására jutott, hogy a Budai Hegyekben, valahol a Petneházy rét tájékán a Magyar Cserkészszövetség nemzetközi cserkészparkot létesített, és oda keresnek gondnokot. A cserkészvezetőség úgy vélte, hogy egy sokgyermekes erdélyi család is megfelelő volna, akiken ezzel segíthetnének. Ők biztosan keveset mozdulnának el otthonról, fő feladatuk a terület őrzése volna. A főszerkesztőnő, Mária néni, rögtön jelezte a Cserkészszövetségnek, hogy mi vagyunk. Engem arra kért a levélben, hogy ha megfelel nekünk ez a munka a szolgálati lakással, mi is vegyük fel a kapcsolatot a vezetőséggel.

Hogy megfelel-e? Szebb a legszebb álmainknál. A Budai hegyekben lakni! Isten veled, Alföld! Megkerestük Anna nénivel a Petneházy rétet a Budapest térképen. Rajta volt a szélén, tehát a várostól sem lesz messze. És bár nem taníthatok, sok-sok fiatal lesz körülöttem. Cserkészpark! A cserkészet mindig valami csodálatos fényben ragyogott előttem, aminek az emlegetése kemény, meglett emberek szemébe könnyeket csalt. Édesapám cserkésztiszt volt valamikor, később pedig, ha már csapata nem lehetett, minket próbált a cserkészet szellemében nevelni. Borikáék altatódala éveken át a cserkészek tábortűz-záró éneke volt: „Szellő zúg távol, alszik a tábor…”

Hazamenetelünk előtti este a mindig duzzogó nővérke odajött hozzám. „Én soha életemben senkitől, még az édesanyámtól sem kértem bocsánatot. De most kérem, bocsásson meg.” Szó nélkül átöleltem, megpusziltam. Hát mégsem hagyom el úgy a kórházat, hogy rossz emlékem maradjon róla. Leültem a székre, megszokott helyemre, bekapcsoltam a magnót Katinak. Már nem volt a fején a kötés, láztalan volt, csak még nagyon gyenge. Megfogtam a kezét. A 100 Folk Celsius, Heilig Gábor énekelt, úgy éreztem, most nekünk szól a dal: „Ne félj, vigyázok rád, melletted leszek, / Vigyázom minden léptedet, / És amíg szükséged lesz rám, / Neked is csodát rejt a világ.”

Másnap reggel öt órakor lehoztam a csomagjaimat Anna nénitől. Hatkor már ott volt értünk a mentő a kórház udvarán.

Elindultunk. Hazafelé megyünk, új élet, új remények felé. Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy velünk voltál, hogy az öledben tartottál, amikor a legnehezebb volt. Köszönöm, hogy megtartottad ezt a drága kicsi életet. Áldd meg azokat, akik segítettek ebben. Csak arra kérlek, Uram, most, hogy újra letettél a földre, maradj mellettem. Maradj mellettünk, segíts, tölts fel újra szereteteddel, hogy bírjam tovább, amíg szükségük van rám, amíg rám bízod őket. Ámen.