„Ha azonban a só ízetlenné válik – mivel sóznak azután?”, kérdezi Jézus kihívólag tanítványait (Mt 5,13). Ami azonban a legrosszabb: nincs módja a megjavításának. „Másra nem való, mint hogy kivessék és eltapossák.” – fűzi hozzá választ is adva.
Ami értéket jelent a kereszténység, annak nincs valódibb és fontosabb mértéke, mint a béke. „A földön békesség az embernek...” – így fest a kezdetek legendája (Lk 2,14). 2000 év után mindenki számára látható, hogy nem csak a római, hanem az evangélikus és ortodox egyházak csupa tisztességtelen indoklás alapján hétmérföldes csizmával távolodtak el a hegyibeszéd üzenetétől.
„Máig terjedően a Hegyibeszédet csak élni lehet – talán egyedülállóként, azonban a politikában nem, a gazdaságban nem, az egyházban nem élhető, ott is legfeljebb a kolostorban.” Ez a „keresztény” teológia hivatalos tájékoztatása. Ugyanis: „A Hegybeszéd az Isten Országának rendje. Az Isten Országa azonban még nem jött el.”
Egy hindut kell meghallgatnunk, hogy másképp és valóságosabban fogjuk fel a dolgot. Mahatma Gandhi szerint „A keresztény Nyugaton soha nem létezett kereszténység, különben nem onnan indultak volna ki újra és újra a legborzalmasabb háborúk.”
Mi haszna van a Vatikánban pompázatos körülmények között megszervezett 2000 éves ünnepségnek, ha a látványos önmutogatás kísérlete során csak egyre világosabban mutatkozik meg mindazon szándékok visszautasítása, amit egyszer kezdetben elképzeltek?
Az egyszer világos, hogy Jézus számára nem az jelentett problémát, hogy az „Isten uralma „késlekedhetne”, vagy „késlekedett volna”, azaz szükségessé vált egy „egyház” létrehozása, amely évezredről évezredre biztosítana bennünket, hogy adventi szellemben mindig csak szépen tovább kell „várnunk” az Isten uralmának „eljövetelét”. Amikor Ő beszélt, példabeszédeket mondott, például a „királyról”, aki elkészítette a menyegzői lakomát, és megdöbbenéssel vette tudomásul, egyedül, magában, hogy micsoda értelmetlen mellébeszélésekkel intézték el a „meghívottak”, hogy „ne kelljen” megjelenniük a király asztalánál (Mt 22,4.8). Nem az Isten késlekedik, mi vagyunk azok, akik nehezen vagyunk hajlandók eltalálni hozzá. És miképp győzhető le ez a „nehézség”, ez az, amiről itt most szó van.
Öt lépcsőn kell fellépni ahhoz, hogy ami „egyháznak”, mégpedig az „Úr egyházának” nevezi magát, végre ismét kezdjen tenni valamit az „Úrral”, a népek reménységével: vagyis végre valósággá váljon a béke a földön.
A békét, amely ezt a nevet megérdemli, mégannyi halottal sem lehet „előbombázni”, nem lehet ideparancsolni, kényszerítő módon elrendelni. De nem is az „igazságossá műve”, amint azt gyakran mondják, sőt épp az ellenkezője Az emberiség történetében még egyetlen háborús fél sem nevezte saját ügyét „igazságtalannak”. A béke egészen egyszerűen ott bontakozik ki, ahol a klíma emberileg jótékonyan enyhe. Egy virág a hómező szélén ez a béke. De miképp beszélünk mi elég „enyhén” egymással?
Puszta történeti információnak tekintjük, hogy Jézus Istenről példabeszédeket mondott. De amikor Jézus költőként és prófétaként lépett föl, ez a történetileg biztosan hitelesített tény messze távol állt az intézményesített, Istenről a szószékekről hangzó beszédtől, messze távol állt a pásztorlevelek hatósági nyelvezetétől, a dogmatikai tanító iratok önfejűsködésétől, az erkölcscsőszködő kazuisztika (szőrszálhasogatás) tudálékos nagyképűségétől. Tüntető tiltakozás van abban, hogy Jézus nem volt hajlandó kora teológusainak – és ezzel minden kor teológusainak! – nyelvét beszélni. A tekintéllyé tett hagyomány nyelvét, a hatósági tekintélynek azokat a formuláit, azokat az agyafúrt fogálmi fordulatokat, amelyek csak arra szolgáltak, hogy szögesdrótot húzzanak az emberek közé, itt az igazhívők, odatúl a tévtanítók, itt a tévhitesek, ott a hitetlenek! És mindig a kész beszédformulák Istene, akinek az utolsó napig már nem kell mondania semmit, hiszen az „Ő” igazhívő egyháza bizony ismeri őt, őrzi Igéjét, isteni teljhatalom erejében magyarázza azt, másrészt garantálja az igazságot Isten képviseletében, maga a továbbélő Krisztus, az „Isten népe”... Hogyan lehetne akár csak a prófétai riadalmat elfelejteni, amivel kezdődött?
„Ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani” (Mt 3,9) – erre figyelmeztette Keresztelő Szent János zsidó kortársait, akik büszkén hivatkoztak arra, hogy ők „Isten népe”. Istent nem lehet megtalálni a „születés kegyelméből”, Isten csak a saját, személyes egzisztencia komolyságában lelhető fel. Jézus ezzel teljes mértékben egyetértett. Azonban beszélt egy másik, mindent megváltoztató élményről: Aki Isten kezébe adja magát, az nem büntető, borzalmas, mindig csak feltételek alapján és mindig csak papi áldozatok miatt megbocsátó Istennek fogja megtapasztalni Őt, hanem kinyílik a szeme a nyitott égre, meghallja hangját, amely ezt mondja neki: „Az én gyermekem vagy”.
Eszerint Jézus Galilea falvaiban soha nem akar valami mást hirdetni, mint a gyermeki bizalom magatartását az „atyai” (anyai) Isten iránt, aki túl a papi áldozatbemutatások félelmi rituáléján előzetes teljesítmény nélkül megbocsát, mivel jól ismeri az összes emberi „megbánási erőfeszítések” teljes kilátástalanságát.
Az egyetlen nyelv, amelyen Jézus a maga felfedezését terjeszthette, csak a szabad, nyitott, kényszerítetlen, meghívó, megértő, képekben gazdag, az Ő költői nyelve lehetett. Csak ez jut el mindenkihez és nem rekeszt ki senkit. Éppencsak kötelező, mert nem sérti az embert, csak ez juttat el új eszmékhez, nem válik neológiává, mivel összebékít, nem felfegyverkezésre uszít. A megértés terét tágítja, felszabadítja azokat az érzéseket és élményeket, amelyek messze a morális döntések zónája alatt lehetővé teszik az élet valódi átalakítását.
A különbség világos.
Minden vallási ideológia fanatizmushoz, csoportkényszerhez – háborúhoz vezet. Megöli az Istent, mivel Őt a mindig is ismert dogmabálvánnyá alacsonyítja. Visszaél az életfontosságú só használatával, amit nagy tömbökre törnek a Holt-tenger partján, a tűzhely tapasztásához házi használatra, hőszigetelőként a tűz ellen, majd pedig a só kiizzik, és többé szó szerint semmire sem alkalmas.
A „szisztematikus teológusok” és „dogmatikus docensek”, „felvigyázók” által őrzött egyháza számára már pusztán Jézus költői nyelve a jégkorszak végét jelentené, a hóolvadás és a lavinaveszély elmúltát minden tarvágott hegyi lejtőn. És mégis, minden előre látható „katasztrófa” ellenére éppen ebben van az első lépés az eredet visszanyerésének irányában.
Miképp kell szolgálja a békét egy „egyház”, amelyik maga is tele van neurózisokkal? Itt van a bűnkomplexum: hogyan békülök ki bűneimmel végtelenül megbántott Istennel? Itt van az alacsonyabbrendűségi komplexum: te bűnös, tévelygő ember, az igazságot csak engedelmességed és alázatod révén találhatod meg, a tévedhetetlen, isteni Tanítóhivatal, vagy a bibliai betűszerinti hűség tévedhetetlensége segítségével. Vagy az apakomplexum: mit mond a pápa? Vagy az anyakomplexum: milyen alázatos a Madonna? Az ödipuszkomplexum: hányszor vétkeztél gondolatban, szóban és cselekedetben, magadban vagy mással...?
Ezek a neurotikus jelenségek önmaguk körül köröznek. Nemcsak gyógyíthatatlanok, hanem komolyan véve azokat, már magát a betegséget jelentik Eredetük azonban messze mélyebben fekszik, közvetlenül az első lépcsővel állnak összefüggésben: azzal, hogy elveszett a költői nyelv a vallás térségéből.
Most 100 éve annak, hogy az ateista Sigmund Freud felismerte, hogy az olyan emberek, akik nem tanulják meg, hogy hallgassanak álmaik költészetére, nem képesek eljutni tudatalattijuk legnagyobb részéhez, és különféle elfojtásaik következtében szükségképp megbetegszenek. A psziché képeit kellő érzékenységgel tekintetbe venni, nem cenzúrázni, hanem elfogadni – e két dolog, mint alapmagatartás, volna képes gyógyítani az embereket.
Béke, így nevezik azt, ami elkezdődne az egyes ember lelkében. De hogyan jusson el békére önmagával akár egyetlen ember is, vagy legyen megelégedett, ha lelkének jelentős részei módszeresen el vannak idegenítve. Lukács elbeszélése szerint (8,2) Jézus a Magdalai Máriából hét gonosz lelket űzött ki. Mi zajlik egy emberben, akinek énje gyenge a kívülről érkező ellentmondások saját felelőssége talaján történő feldolgozásához, akinek személyisége egymásnak ellentmondó szabályzó mechanizmusok kötegére esik szét? Miképp hatott Jézus asszony lelkére, amivel lehetővé tette, hogy oldalán visszanyerje saját életét? És miféle „lelkigondozást” kellene kitanulni, hogy akár csak valamit is meg lehetne tenni abból, ami megfelelne a mintakép Jézusnak? Ezek volnának a kérdések, amelyeket az „egyháznak” fel kellene tennie.
Jól jegyezzük meg: Jézus számára a betegek gyógyítása soha nem volt működésmódjának olyan peremjelensége, amelyről lemondott volna „Menjetek, gyógyítsátok a betegeket, űzzétek ki a tisztátalan lelkeket...” (Mt 10,1) – kifejezetten ezzel bízta meg tanítványait, amikor elküldte őket, hogy hirdessék „Isten Országának” elközeledtét. Költészet és terápia, látomás és megértés, álom és el nem ítélő odafordulás – a nyitott ég és a szív tágassága magától értetődő egységet alkottak számára, így ha megérintette bőrét egy „leprásnak”, gyengédségével meggyógyította őt, és ha megsimogatta egy vaknak a szemét, eltűnt a kilátástalanság, és fény oldotta fel annak lelki sötétségét. Ha egy néma ajkát, vagy egy megsüketültnek fülét simogatta meg, képes volt ajándékát saját újra megtalált nyelvükké tenni.
Mindezek a történetek az Újszövetségben azért váltak lehetségessé, mert létezik az emberi ínség tudomásulvételének költői formája, ha már nem is a názáreti Jézus életéről írt költeményekből származnak. Ezek képi bevezetések az átélt emberiességhez, álomösvények az ember felszabadításához és meggyógyításához annak lelki félelméből és szétszakításából. Ezek pszichoszomatikus szimbolikából élnek.
A Tiberisz melletti „egyház” számára Jézus üzenetének ez a „kősótömbje” félreismerhetetlenül a történelmi „csodák”, szentségi „üdvözítő kegyelmek” és metafizikus abszurd mocsarává alakult át. De nemcsak az, hogy erkölcsi szigorral az emberi lélek nagy részeit ördögivé tették, hanem a 2000. év környezetében isteni igazságként fáradhatatlanul hirdetik a hitet az ördögök létében. Az ördögűzés külön rituáléját írták elő kötelezőként az új kiadásban. II. János Pál kihirdette, miben látja a „tudás és hit” egységét, az ördög volt az, aki a halált a világba hozta, ami a teremtéskor Istennek nem állt szándékában... Ehhez azt kell mondani: Ha Jézus jóságával „démonokat” űzött ki – akkor azokat egyesek újra bevezetik. Emberek az ördög markában, a Sátán bűne által fizikailag tönkretett természeti rend, isteni megbízatásból végzett exorcizmusok (ördögűzések) – ami pusztán szimbólumként még talán tartalmat és értelmet jelent, ostobasággá és értelmetlenséggé válik. Az ilyen beállítottság nem csak azt jelenti, hogy a 20 század végén még mindig vonakodnak a pszichológia és biológia szellemi értelmezésétől. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a tudat elidegenedett állapotát összecserélik a „hittel”; azt jelenti, hogy 150 évvel Ludwig Feuerbach után a 19. század valláskritikájának annak központi kérdésében utólag adnak.
És az értelem teljes kiüresítését jelenti, a vallásos tartalmakat kifejező szimbólumok értékfosztását a mágiáig terjedően.
Például a „lakoma”, vagy az „eucharisztia ünneplése”. Amikor Jézus embereket hívott asztalához, akkor ez az egy asztal maga volt a tudatos botrány, mert Ő mindnyájukra gondolt, és éppen rájuk: a koldusokra, a kurvákra, a vámosokra, a törvényről mit sem tudó „vidéki népre”... A mindenki összetartozásának ebből a jeléből a római egyház képes volt a véget nem érő szakadás viszály- almáját létrehozni. A szakadás végighúzódik minden vegyes felekezetű családon, minden vegyes egyházi összejövetelen, minden egyes személy lelkén, és mindenki láthatja, minek kell történnie. Csak az közelíthet az „Úr asztalához”, aki minden szempontból a római rendelkezések hitre és erkölcsre vonatkozó rendelkezéseivel összhangban van, elismeri a római pápát, aki ma a szenteli a püspököket, akik megint maguk szentelik a papokat, s így egyedül ők rendelkeznek a bor és kenyér színeinek átváltoztatási teljhatalmával”...
Bizonyos, hogy Jézus üzenetének „hóolvadása” kilépteti medrükből a gátak közé szorított és bebetonozott folyókat, de a partok mentén csak e második lépcső erejében virágzik ki gazdagon az új élet.
Hogy a béke miképp lehetséges, e kérdéssel kapcsolatos minden pszichológai elmélet egyetlen fontos megállapításon alapszik: a háború nem az egyes emberek szadizmusainak összege; a háború társadalmi csoportok agressziójának szervezett kiélési formája. Ezért aki el akarja kerülni a háborút, az nem ússza meg szociálpszichológia művelése nélkül. Elemeznie kell azon csoportok szellemi állapotát, amelyek célja abban gyökerezik, hogy határaiknál ellenségeket találjon, azokat távol tartsa, sót, amennyiben „szükséges”, meg is semmisítse őket És ez az e házakra is illik - többé-kevésbé Hatalmas az intézményes kísértés. Az egyházban és a katonaságban, mindkét intézményben archaikus „tömegpszichológia” uralkodik, egyrészt a „gond” az „örök üdvősségért”, másrészt a saját csoportszövetség fennmaradásáért és becsületéért érzett féltés. A csoportszövetség militáns együtt tartása a külső „ellenséggel”, és annak belső, saját sorok között megbúvó „ötödik hadoszlopával” szemben, e két tényező alkotja az intézményes erőszak ilyen csoportszövetségeinek fő célját. Az ilyen csoportosulásoknak nem áll érdekében, hogy elősegítsék a személyek egyediségének kifejlődését, és hogy egymás közötti párbeszédre buzdítsák azokat, hanem céljuk a csoport tagjainak, mint sorszámoknak zárt formációban történő egységesítése a vezérkar által meghatározott parancsstruktúrák keretei kőzött. Az ilyen típusú védelmi csoportoknak szükségük van olyan „rohamcsapatra”, amely mind ideológiai, mind katonai szempontból képes és kiképzett arra, hogy a vélt, vagy valóságos „ellenfelet” „kizárja”, illetve „kikapcsolja”. Kialakítják tehát a merev vezetési struktúrákat, a felsőbbséggel szemben a szolgai magatartást, a központi hivatalok betelepítését „megbízható férfiakkal, a pragmatizmusra és csoportegoizmusra vonatkozó minden kérdés korlátozását, valamint minden tanácsadásból és kivitelezésből származó emberi tapasztalat elcsökevényesítését. Ami a legrosszabb ebben a szemléletben, hogy összecserélik Istent a csoport „testületi szellemével”, amely utóbbi meghatározza az ilyen állandó védekezésre berendezkedett közősségek szellemi arculatát.
Az evangéliumok sok helye tanúsítja, milyen másképp képzelte el Jézus azoknak az embereknek együttélését, akik az Ő oldalán tanultak bizalmat. „Közületek senki se neveztesse magát 'atyának', vagy 'mesternek' vagy 'tanítónak' – mert egyetlen Atyátok, Mesteretek és Tanítótok legyen, az, aki a mennyekben van” (Mt 23,8-10). Egyetlen ilyen mondat, ha valóban követnék, jelentené például a „hivatali tekintély”, a „Szentatya”, együtt a maga „kiváltságosaival” (prelátusok), „sarokvasaival” (kardinálisok, bíborosok), és „felvigyázóival (görögül: episkopoi) megszűnését. „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő...mindnyájan egyek vagytok Krisztusban” – így értelmezte Pál (Gal 3,28) a Jézus értelmében vett emberi közösséget.
A szétrombolhatatlanság igényének csak egyetlen csoport tagjai felelhetnek meg, akik megtanulták, hogyan kell élni egymással a „megnemérdemelt”, teljesítményhez nem kötött formában (Mt 16,18). Az ilyen csoportnak azonban le kell győznie félelmét az uralkodó hatalommal szemben, végérvényesen időszerűtlennek kell tartsa a hierarchikus rend kasztgondolkodását. A saját fennmaradásnak állandó aggodalma a félelem a nőtől, a félelem a saját ösztönöktől, a menekülés mindattól, ami nem „ellenőrzött”, az állandó gond a saját fettmaradásért – mindezeken az emberréválás kezdeti állapotából ránkmaradt vezérfossziliákon egyszer s mindenkorra túl kell lépni. A „sziklaalap” nem az uralkodó pápai hatalommá hamisított Péter. Jézus értelmében csak az építi „homok” helyett „szikla” alapra házát, aki éli a hegyibeszéd igéit (Mt 7,24-27).
Nyilvánvaló, hogy ez a 20. század épp úgy végződik, ahogy kezdődött – vérengzően, vérszomjasan, mértéktartás nélkül, korlátozatlan készséggel az ölésre és emberek, asszonyok, gyermekek, állatok tönkretételére. Máig terjedően egyetlen egy háború, az újra felfegyverzés, a fegyverkezés, a háború előkészítésének egyetlen formája sem létezik, amelyben az egyházak – valóban „római” módon – nem a zászlóra tett esküt, és nem a katonák „hivatási-szakmai hozzáértését”, hanem a polgári szolgálat szempontjait vették volna figyelembe, még kevésbé, hogy kiegészítették volna azt a „rendes” lelkigondozás szolgálatával. Elképzelhető Jézus tábori püspökként az újonnan berendezett berlini palotában? Ez még csak a harmadik lépcső, amelyre rá kell lépni az emberréválás azon irányában, amelyet a Názáreti mutatott meg nekünk. De ez a lépcső azzal azonos, hogy le kell rombolni az egyházi állam falait, a Vatikán oszlopcsarnokait, a reneszánsz öltönyeinek, a pápai monarchiának és a főpapi póznak modernizálását. Az újra felvirágzó élet a mindenfelé áradó olvadékvíz szélén le őzi a ketreceket és túlburjánzik a rácsokon. Elveti magjait, és a szél széthordja azokat, ahová csak akarja.
Úgy tűnik, a kővetkező lépést bizonyos értelemben magunkban kell megtennünk, távol az egyház kialakult képétől. Az egyháznak tulajdonképp ellentársadalmat kellene alkotnia trón és oltár istentelen házasságával szemben, amely követendő jelképpé vált a „keresztény” Nyugat számára a római birodalom napjai óta, mint az ókori Kelet fáraói és istenkirályai által gyakorolt szakrális államhatalom öröksége. Az ugrópont azonban itt az a kérdés, miképp bánnak a pénzzel?
Vajon mire jók az egyre borzalmasabb háborúk? A kérdés megválaszolásához lényegében a gazdaság tényezőit kell látni.
Lehetetlen dolog fenntartani egy olyan agresszív rendszert, mint a kapitalizmus, és közben a békét várni eredményként. Az sem segít semmit, hogy mint II. János Pál pápa és más egyházi emberek éppoly jószándékkal, mint amilyen hatástalanul, a harmadik világ országai érdekében meg kívánják nyesni a nyugati gazdasági rendszer bizonyos „kinövéseit”. A rabszolgákat nem szabadítják fel azzal, hogy rabtartó uraiknak beszélgető körben és a: ablakból mondott beszédekben diplomatikusan azt ajánlja, hogy tegyék könnyebbé a láncokat és vékonyabbá a korbácsokat. Rendszereket megváltoztatni csak a rájuk sajátosan jellemző kritériumok mentén lehet. Mit lehet tehát tenni?
Amint Jézus közel tudta hozni Istent az emberekhez, anélkül, hogy teológus lett volna, ahogy gyógyította az embereket, anélkül, hogy orvos vagy pap lett volna, ahogy egymáshoz vezette a csoportokat, anélkül, hogy társadalomtudós lett volna, úgy érvényre tudta juttatni az emberiességet anélkül, hogy művelője lett volna a közgazdaság tudományának. Valami egyszerű, nyilvánvaló ismeret állt rendelkezésére, amely mindenben és teljesen fedésben állt a zsidó próféták felfogásával: A másik ember bajából az ember nem csinál üzletet, sem úgy, hogy a fizetésképtelentől zálogot foglal le, sem úgy, hogy a kölcsön pénzért többletet számít fel, sem úgy, hogy a hitel felvevőjét a kamattal és kamatos kamattal fokozatosan a megsemmisülésbe kényszeríti. A Krisztus előtti 6. század elején Ezekiel még be tudta vésni a Babilonba száműzöttek fejébe ezt a gondolkodásmódot (Ez 18,8-9). Jézus számára azonban, aki csak „szegényeket” látott és azokat „boldogoknak” mondta, ha kitartanak szegénységük mellett (Mt 5,3), ebből a magatartásból valami egészen egyszerű dolog adódott. Ha egyszer a pénz már nem az az eszköz, amelynek segítségével még több pénzt lehet „csinálni”, hogy ez által a gazdagokat egyre jobban eltávolítsák a nincstelenektől, úgy Isten előtt már egyáltalán csak egy módja lehet annak, hogy az ember „helyesen” bánjék a pénzzel. Ha pénzt kölcsönzöl, mondja Jézus, annak add, aki azt biztosan nem tudja visszafizetni neked, mert, és ezzel kell kiegészíteni a szöveget, neki van rá a le nagyobb szüksége (Lk 14,13-14).
Könnyen elképzelhető, micsoda harag támadt Jézusban, amikor látta Jeruzsálemben, miképp virágzik e fajta Banco divinoként, Isten bankjaként a templom, ahol a papok értették, hogyan kell az emberek Isten iránti félelméből pénzt és adót bezsebelni. A Hannás-ház az onnan kikerült összes főpapokkal együtt, ez az Istenből és üzletből összepréselt szent-látszatszent keveréke a zsugoriságnak – és Jézus tiltakozása ellenük, a Jeremiástól idézett ige a rablók barlangjáról (Jer 7,11) ellenzőinek fülében betölthette a mértéket (Mk 11,15-19). Létezett számára más választás? Egész üzenetének magját a feltétlen megbocsátás az ember iránt tette ki! Hogyan lett volna lehetséges itt bűntudatukat a templomkassza szaporítására kizsákmányolni, és tönkretenni őket gazdasági tartozásokkal?
Semmiképp sem elegendő, hogy a zsidók példájára az „ezredforduló” idején „jobel-évet” kiáltsanak ki, és másoktól, az ipari országoktól követeljék az adósság elengedését a föld harmadik és negyedik országai számára. Bárki, aki „felkeresi Rómát láthatja a Vatikán palotáit, a pompás épületeket méltósághordozóikkal együtt, látja a dísz és pompa muzeális formáit, és tudja: ez pontos visszatükrözése annak, ami egyszer a „föld sója” jelszóval kezdődött. Maffiózó csinákolmányok, üzletszerű titkos diplomácia, bankok és médiumok érvényre juttatása titkos szerzetesrendek segítségével mint az Opus Dei vagy a Szent Sír Lovagjai – mindez szükséges addig, amíg „Isten Igéjét” éppen nem maga a jóság és emberiesség hitelesíti – költőien, gyógyítóan, békéltetően, megbocsátóan –, hanem amíg mindezt lefelé a hatalom csökkenésének irányában dogmatikailag oktatni, igazgatói módon diktálni és dekoratív módon demonstrálni kell. De Isten ügyéből nem lehet „államot” csinálni. A lét és a birtoklás „szegénysége” inkább azt az előfeltételt jelenti, hogy az ember közel legyen magához és az emberek ez; ez a feltétele annak, hogy komolyan tanuljunk egymástól; ez képezi az alapot ahhoz, hogy azonos síkon közlekedjünk egymással. Csak ez a magatartás valóban „gyógyító”. És ezért nem helyes kemény pénzeszsákokban tárolni azokat abban az agyrémben, hogy egy napon majd annál „exportképesebbé” válhatnak.
Elhangzik Jézus egyetlen szava: „Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24), és elolvadnak az utolsó jégtömbök is. Más vegetáció terjed el, és létrejönnek az élet új formái. Már nem a jégkorszak hatalmas állatai uralkodnak a tundrákon, hanem a fauna és flóra élénk sokfélesége telepszik meg azokon a tájakon, ahol azelőtt csak síkos üresség létezett.
Kinek jelent nyereséget a háborúk roppant sok szenvedése? Ki húzza a nyereséget a népek közötti állandó békétlenségből? A válasz egyszerű: kizárólag a fegyverkezés konszernjei, a bankok és a telekspekulánsok. Csak ők nyernek a háború előkészítésén, annak végrehajtásán, a háború utáni újjáépítésen és a következő háborúhoz szükséges újrafelfegyverzésen. De hogy az erőszak spirálisa mindig így tovább képes pörögni, annak előfeltétele, hogy az emberek birkaként követik a pénz logikáját. Amint valami a piacon csereeszközként mindent jelenthet, hirtelen egyedüli jelentőségűvé emelkedik.
Mi az érték? Minek van értéke?
Úgy tűnik, egyedül annak van értéke, ami, mint ár, „realizálható” a piacon. (Vigyázat, a szerző nem „áruról” beszél, mint Marx, hanem „árról”, tehát mára eljutottunk oda, hogy marxi fogalomból már kikapcsolódott az emberi munka értékteremtő funkciója. A ford) És így, viselünk mi állandó háborút a teljes természet ellen. Egy folyóvölgy szépsége – ezt annak adjuk el, aki a legtöbbet ígér érte. A brazíliai őserdőben akkora területek, mint Belgium és Hollandia együttvéve – rongyos tízmillió Dollárért. Háziállatokat: tyúkokat, disznókat, marhákat életfogytiglani kínzásra adunk el – egészen nyilvánvalóan így „kívánják” ezt a brüsszeli EU piaci irányelvei. A tőke és a munka „globalizálásánál” fél kontinensek újra rabszolgává tétele, az „olcsó munkaerő országaiként” – ez, ahogy értelmezik nálunk, megszolgált jogunk, ez kötelességünk a fennmaradásért folytatott harcban. De mindenki érezheti, ez az élet végét jelenti. Mindez csak akkor működik egyáltalán, ha, és amikor minden értéktudat halott.
Ma sokszor panaszkodnak, mindenekelőtt „jobb” körökben, a felnövekvő fiatalság aggasztóan hajlamos az erőszakra és cinizmusra, túlságosan csekély tudatuk van a morális értékekről. De ugyanezen körök láthatóan fel sem fogják, hogy a maguk konzervatív felfogása, amely egyenlőségjelet tesz Isten és üzlet, egyház és fogyasztás, gyónás és bank közé, mindent lerombol, ami érték. Ha a pénz válik a legfontosabb értékmérővé, minden értékes értéktelenné válik.
Két tapasztalat létezik, amely feltartóztathatja életünk kiárusítását.
Az egyik tapasztalatot Jézus még egyszer kifejti a hegyibeszédben. Máté véleménye szerint ezt azoknak tartotta, akiknek „rosszul ment dolguk” (Mt 4,24), és éppen ezeket hívta fel arra, hogy ismerjék fel saját valódi értékűket. Még ma is irigylik az olyan férfit, mint Salamon – aki csupa dínom-dánomban élt; még mindig nagy dolog az emberek fölötti hatalom, s ezen belül, hogy szükség esetén e csapásra sok embert meglehet ölni; még mindi csodálatos dolog, ha valakinek sikerül „győztesként” felülkerekedni a harcban. De hát valóban ez az az életstílus, amit akarunk? Jézus teljesen helyes módon jelenti ki, minden virág szebb, mint Salamon király; ha egyszer helyesen tekintjük, minden ember a maga szegénységében mindenekfelett értékes és méltó a szeretetre (Mt 6,29). Fennáll a fenyegetés, hogy az egész élet beletorzul a félelembe, a félelem biztosításába, az állandó gondban-lét miatt, hogy holnap jobb legyen; de közben elmulasztjuk a lehetőséget, hogy ma valóban éljünk (Mt 6,34). És a „nagyság”, a „nagy”, mi a nagy? Hát nem egyedül az, ami segít a másik ember életén (Mk 10,43)? Itt a trónokon ülő hatalmasok már nem jelentenek példaképet és mértéket. Ha Jézus szemével nézi az ember őket, valamiképp tragikomikusnak tűnnek. Sziklaként állnak ott, de a víz elfolyik mellettük, és alámossa a kőzetet, tehát valamikor leomlanak. A kultúra igazi forradalma abban áll, hogy nem engedjük tovább korrumpálni saját értéktudatunkat.
„Az életet kell szolgáld, ezért meg kell tanulnod ölni” – így adják elő ezt a 18 évesek számára kötelességszerűen még mindig a földkerekségen. „Igazságosságot akarsz – akkor meg kell tanulnod, hogyan juttatod érvényre azt erőszakkal”. „Békét akarsz – akkor gyakorold magad alkalmasint a háborúban”. (Jó, hogy a Szerző legalább paranoidnak nevezi az előző érveléseket. Azonban nem szól arról, hogy a mindenkit kielégítő és megnyugtató jog fogalma – hiszen mindenki úgy gondolja, ennek révén áll elő az igazságosság – mennyire idegen éppen kikényszeríthetősége miatt Jézus hegyibeszédben megfogalmazott értékrendjétől. KIO 407-425. old.) E paranoid dialektikának megfelelően a 20. században soha nem adódott olyan szempont, amely a megtartóztatásra kényszerített volna bennünket.
Verdun – nem, Drezda – nem, Hirosima – nem, a hidrogénbomba – nem, a neutronbomba nem, a napalmbombák borzalma – amit csak tökéletesítettek a Nato kazettásbombái; a dum-dum lövedékek fájdalmai – amiket a Navy Seals, a Marines, a Green Berets, a Special Forces gyakorló lövedékeivel tanultak ki... Így válik az ember világhatalommá, de így veszíti el az ember emberségét.
Itt az ideje, hogy végre érvként normális érzéseket juttassunk érvényre. Az együttérzés olyan értéktudat, amely bizonyos dolgokat egy határnál tovább nem hajlandó elfogadni és azokkal együttműködni. Például ilyen a kétségbeesettek ezreinek „kiutasítása” (ahogy ma ezt nevezik, a „coole” dresszúra, ahogy kiképzők egyik generációt a másik után a katonaság killing jobjaira, ahogy érző élőlények milliárdjait durván felhasználják a vágómarha piacon a „bevétel” puszta növelésére, ahogy hatalmas földterületeket bürokratikus úton átminősítenek „kutatási területté”, hogy biztosítsák Németország jó ipari helyzetét... Végtelen hosszú azon szenvedések listája, amelyek együttérzésre várnak. Most azonban arról van szó: Jézus látomása, emberi evidenciája, Isten Országának földi megvalósulására vonatkozó „álma” nyilvánvalóan nem volt tévedés. Az emberiességnek Ő volt, és ma is Ő a feltétele. Valamiképp mindenki tudja, mi a jó, és mi a rossz. De aztán jön egy kis félelem, és már mindent másképp csinálunk. De hogyan van az, hogy a biztos tönkremenetel sem jelent már elég okot ahhoz, hogy valamit igaznak lássunk? Különben megértettük volna Jézust. Akkor nem ünnepelnénk egy pompázatos 2000 éves ezredfordulót; egyszerűen hozzákezdenénk, hogy Jézust szószerint vegyük. Mint „sós” keresztények használnánk a sót, amelyről Jézus prófétailag beszélt, és amely az elhanyagolás következtében egyre sápadó egyházi kifejezéssé vált Így tekintve a keresztények sója igényli Jézus elszántságának borsát. Ami azt jelenti: szint kell vallani – szóban és tettben egyaránt.
Fordította: Hampel Károly.
Forrás: Publik-Forum 99/12.
