A tanításról szólva külön meg kell emlékezni a doctrina christiana, vagyis a hittan tanításáról.
Az V. Lateráni zsinat előírási szerint a hitoktatás a városi tanítók kötelezettsége volt. A tanterület vezetője a XIII. Gergely pápához benyújtott emlékiratban azt állítja, hogy ezen kötelességnek társaival együtt eleget is tett:
„… collégium magistrorum… omnio officio ac pietate pueros per viam virtutis doctrinaeque christiane compillere non desinit.” Sajnos azonban ennek a tanításnak az eredménye nem volt, és nem is lehetett kielégítő. Mert először is gyakran magukban a tanítókban nem volt meg a kellő tudás, sem a kellő piteas. Másodszor pedig a római ifjúságnak csak egy kis része járt az iskoláikba. Ezért a tridenti zsinat megint a püspökök és a plébánosok gondjaira bízta a hitoktatás gyakorlati megvalósítását. Ennek volt köszönhető, hogy a helyzet jelentősen megváltozott, különösen mikor V. Pius „Ex debito pastoralis officii” kezdetű bullájával megismételte és pontosabban meghatározta a tridenti zsinat idevágó rendelkezéseit. Az egész Egyházat, de különösen Itáliát lelkes reformszellemes hatotta át, amely a hitoktatásnak is nagy lendületet adott. Nemcsak lelkes papok, de buzgó világiak is beálltak ebbe a szép apostoli munkába. Mégpedig nem elszigetelten, hanem szervezetten. Szent és áldozatos emberek kezdeményezése nyomán új társulatok és iskolák keletkeztek külön erre a célra. Rómában az első olyan társulat 1560-ban létesült egy milánói nemes Marcos Gusani és Néri Szent Fülöp egyik tanítványa, P. Enrique Pietra fáradozására. Alig múlt el két év és már öt templomban el tudták látni a doctrina christiana tanítását. A munkaközösség lelke, Gusani más paptársaival közös életet kezdet. XII. Gergely 1575-ben a tiberisentúli Szent Ágota templomot adta nekik, amiért is agatistáknak nevezték el őket. 1596-ban VLLL; Kelementől elnyerik az exemptio-t, mint külön kongregació. Majd 1598-ban, Cusani halála után, a munkaközösség két részre oszlik: a papokból megalakul Congregazione de Padri della Dottrina Christiana, a világiakból pedig egy Archiconfraternitas.
Az apostoli munka sikeréhez a lelkesedés és szervezettség mellett még az is kellett, hogy a tanítás egységes elgondolás és terv szerint papok számára megírta a Doctrina Cristiana-t, a világiaknak pedig egy másik könyvet a következő címmel: Dichiarazione piu copiosa della Dottrina Cristiana. Ezekhez járult 1603-ban J. B. Sarafini Doricetto.
De fontos szerepet játszottak a hittan tanításában a jezsuiták is. Ezen öt fejezet között, amelyeket szent Ignác már 1541-ben, pedig akkor még nem is beszélt tökéletesen olyszút, 46 napon keresztül tanította hittanra a kisgyermekeket a kis Santa Maria della Strada templomban. Kevéssel később ugyancsak ő másokat is beszervezett és megtanította őket a hitoktatás módszerére. A jezsuiták ezen apostolkodása terén nagy lépés volt a Coll. Romanuum megnyitása 1551 februárjában. Ez mindjárt kezdettől fogva úgy lépett működésbe, mint „scuola di grammatica, dumanita e Dottr. Cris. gratis.” Az intézeti szabály rendelkezése szerint eredetileg minden héten a pénteki napot kellett a hitoktatásnak szentelni: „Legatur dieveneris in singulis scholis doctrina christiana pro captu omnium.” Hogy tanárok és tanulok mekkora hévvel adták magukat később erre a hitoktatásra, arra csak következtetni tudunk abból a tényből, hogy a húsvéti és a nyári szünet alatti, otthont és üdülést otthagyva, apostoli portyázásokat rendeztek a pápai birtokokon, ahova szent képeket és hittan könyveket vittek magukkal. Ha arra gondolunk, hogy 1567-ben a növendékek száma már ezer körül volt, akkor láthatjuk, milyen nagy lehetett a jezsuiták befolyása a római gyermekek és ifjak vallási nevelésére.
A jezsuitákkal párhuzamosan jelentős része volt az ifjúság vallásos nevelésében Néri Szent Fülöpnek is és nemkülönben az ő oratoriánusainak. És nemcsak annyiban, hogy majdnem mindig ő és fiai alapították és segítették a Romában már 1560-tól megjelenő és a doctr. chr-ügyét szolgáló első társulatokat, hanem azon nagy szeretet révén is, amelyet szent Fülöp személyesen is mindig tanúsított a romai ifjúság iránt. Mert valóban, a híres szent Onofrius-i összejövetelek, amelyeket mindig szabadban, bensőséges és családias légkörben, bágyadozással és muzsikával egybekötve rendeztek és ahol gyakran egy kisgyermek tartott szentbeszédet társainak és a többi jelenlévőnek, ezek az összejövetelek, jó alkalmat szolgáltattak a keresztény hit és erkölcs erőteljes és nagyon gyakorlatias tanítására is. Ezenkívül bizonyára különleges gonddal nevelték az oratoriánus atyák az Oratorium de la Vallicella növendékeit – nemeseket és szegényeket vegyesen –, akiket már Néri Szent Fülöp idejében is ott oktattak és neveltek pietas-ra és világi tudományokra. Ezeknek a száma ötvenen felül volt.
Meg kell még emlékezni Róma egy másik ősi kollégiumáról, a Collegio Clementinó-ról is. Ezt VIII. Kelemen alapította. Vezetését a somasca-i atyákra bízta. A jezsuita Collegio Romano-hoz hasonlóan ez is jelentősen előmozdította a maga kizárólag nemesi körében a doctr. chr. tanítását. Ezt abból is lehet következtetni, hogy az említett atyáknál ez már nemes hagyomány volt. Megbízható adatok szerint ugyanis Itália különböző részein fejtettek ki katechizáló tevékenységet.
Nem mulaszthatjuk el annak a megjegyzését sem, hogy a tridenti zsinat nemcsak azzal segítette elő oly üdvös gyümölcsök beérését, hogy Rómában is nagy számban támaszkodott teljesen a gyermek-hitoktatás szentügyének szentelt kongregációkat, szent papokat és világiakat, hanem a „Catechismus ex decreto Concilii Tridentini ad Parochos” kiadásával is, amely mint egyetlen szöveg biztosította az egyöntetűséget a hitoktatásban.
Ennek a végleges és hivatalos katekizmusnak a mintájára írta meg néhány évvel később Roberto Belarmino bíboros – VIII. Kelemen rendeletére – két igen híres katekizmusát a következő címekkel: Dottrina Christiana breve perche si posan impapare a memoria és Dichiarazione piu copiosa della Dottrina Christana per uso de quelii che insegnano si fanciulli e alle altre persone semplici. Az első a gyermekek számára készült és azért volt rövid, hogy kívülről meg tudják tanulni. A második már bővebb volt és azoknak szolgált segédkönyv gyanánt, akik tanították a hittant akár gyermekeknek, akár más tanulatlan embereknek.
Röviden összefoglalva a római hitoktatás helyzetét megállapíthatjuk, hogy a XVI. század második felében számos és vitathatatlanul nem jelentéktelen kezdeményezés történt. A más társulatokban működő apostolok is tehettek legalább annyit. De igazán mégis csak a Coll. Romano növendékeiről mondhatjuk el, hogy valóban állandó és rendszeres hitoktatásban részesültek. Mert komoly ellenőrzés hiányában a templomi hitoktatásban kevesen vettek részt, a tridenti zsinat fegyelmi büntetései ellenére. Tanulságos ezzel kapcsolatban látni, hogy hogyan próbálta meg hatékonyan ellenőrizni a fiatalok templomba járását Gabriel Paleotti érsek Bolognában. Kiadott egy „minden plébánostól megtartandó szabályzatot” – Regola da servarsi per tutti li curati. Ebben úgy intézkedett, hogy a város ill. község fenyítő közegének, a correctornak társaságában kötelesnek elmenni „házról házra, és írásba foglalni a plébániához tartozó összes fiatalok nevét húsz évtől lefelé, feltüntetve családi- és keresztnevüket. Továbbá hogy melyik polgárnál dolgoznak, illetőleg azt, hogy azt, hogy a magukén dolgoznak.”
Különösen a legszegényebb megfelelő gondoskodás. A Coll. Romano csak olyanokat vett fel, akik már tudtak írni és olvasni. A Collegium ezen szabálya akaratlanul is távol tartotta kapuitól azt az igen sok szegény gyermeket, akiknek nem volt tanítóik nem voltak tanítóik és így nem volt módjuk arra, hogy az elemi ismereteket elsajátítsák és ugyanakkor elestek a rendszeres hitoktatás jótéteményétől is.
Másrészt a hetenként egyszeri hitoktatás egyáltalán nem lehetett elegendő különösen azoknak, akiknek hol írástudatlanság miatt, hol pedig könyv hiánya miatt nem volt módjuk a megtanultak átismétlésére. De magában nem lehetett elegendő arra sem, hogy szilárdan megalapozza a gyermek vallási és erkölcsi életét alapvető elemi ismeretek nélkül, az írásban és olvasásban való jártasság nélkül, szellemi és erkölcsi képességeinek harmonikus kifejlesztése nélkül. Az írástudatlan gyermeknek mindent emlékezetből kellett megtanulnia. Márpedig a szükséges ellenőrzés és ismétlések nélkül az emlékezet magában véve nagyon-nagyon bizonytalan alap a mindennapi élet és a tudatlanság meg a nyomor által felszított szenvedélyek sodrában. Ezért bizony csak a kevesekben tudott megszületni igazán erős hit, a rationabile obsequium és még kisebb volt azoknak a tanulóknak a száma, akikben meg is tudott maradni az élet mindennapos küzdelmeiben. Jól látták ezt azok, akik – Itália más részén – a hitoktatás mellett írást és olvasást is tanítottak. Ezen a téren különösen figyelemreméltó Castellino de Castello kezdeményezése Milánóban. Munkatársai is voltak, akiket társulatban szervezett. A szabályzatot nyomtatásban is kiadta a következő hosszú cím alatt: ez a kisgyermekek Szolgái Társulatának Szabályzata, amely ünnepnapokon írásra, olvasásra és jó keresztény erkölcsökre tanítja a fiúcskákat és leánykákat, ingyenesen és Isten iránti szeretetből. Keletkezett Milánóban, az 1546-ik évben.
A század vége felé, 1593-ban Rómában is elérte tetőpontját ez a felfogás. Így történt ez a tiberisentúli szent Dorotea templomnál működő Doctrina Christiana Archiconfraternitas kebelében is, melynek tagjai úgy döntöttek, hogy segíteni fogják azt a mindennapos iskolát, amely 1597-ben nyílt meg Kalazanci Szent József kezdeményezésére, ugyanazon templomhoz tartozó épületben.
Miután láttuk az értelmi, erkölcsi és vallási elemi oktatás állapotát ugyanebben a korszakban. Mindenekelőtt nem szabad felejteni, hogy akkor még nem volt világos és határozott választóvonal az oktatás különböző fokozatai között. Azért van, hogy az írás, olvasás és számolás mellett a városi tanítók is tanították kis növendékeiknek a grammatika első elemeit is. Ettől a kezdetleges nyilvános középfokú oktatástól eltekintve azonban a század közepéig nem volt egyetlen igazi intézmény sem erre a célra. Ezt a nagy hézagot azután a Collegium Romanum pótolta 1551-ben. Itt egymásután öt osztályban tanították a grammatikát, azután következett egy osztály a humanióráknak és a retorikának. Tanítottak latint, görögöt és hébert. Ingyenes és nyilvános jellege, valamint egyes tanárainak nagy hírneve miatt a Collegium hamarosan nagyon megérdemelt hírnévre tett szert és sok növendéke lett. Később XIII. Gergely pápa gazdag alapítvánnyal látta el és az örök város legtekintélyesebb intézmény lett, minden felsőbb oktatás szilárd alapja, minden más jezsuita kollégium prototípusa és mintaképe, a „Ratio Studiorum” bölcsője lett, minden felsőbb oktatás szilárd alapja, minden bölcsője. Egészen 1595-ig csak a Coll. Romanorum foglalkozott olyan ifjú középfokú tanításával, akik nem készültek papi pályára. Papnövendékek számára több kollégium is volt Rómában. Ezek közé tartozott a Collegium Germaniko-Hungarikum is. De tanulmányikat ezek is mind a jezsuita kollégiumban végezték.
A közoktatásnak ez a helyzete természetesen siralmas volt. hogy a bajt némileg orvosolja, VIII. Kelemen pápa 1595-ben egy második tanító kollégiumot alapított és annak vezetését a somasca-i atyákra. Ennek a Colegio Clementino-nak azonban nemesi jellege volt, csak nagyon kisszámú és nagyon előkelő származású növendéke volt és azért oktatására. Jellemzésül megemlítjük, hogy ennek az iskolának 1602-ben volt 94 olasz és 12 illir növendéke, 10 tanára és 28 alkalmazottja.
Mindent összegezve tehát befejezésül megállapíthatjuk, hogy majdnem az egész XVL. században a jezsuita Collegium Romanorum egyedül viselte a nyilvános középfokú oktatás terhét és hogy ez szegények és gazdagok előtt egyaránt nyitva állt, „Cuiusvis conditionis admittentur scholastici…”
Végére értünk annak a vizsgálódásnak, amelyet a XVI. századi Róma társadalmi és erkölcsi viszonyainak, továbbá nevelésügyének szenteltünk. Láttuk, hogy Róma ebben a korban sok szociális intézménnyel rendelkezett és számos nagylelkű kezdeményezéshez adott indítást az égető társadalmi, erkölcsi és nevelési probléma megoldása céljából. Hála a pápák gondoskodásának ás a különböző társulatok áldozatos munkájának, a szegények is jelentős segítséghez jutottak. A jelek szerint a Collegium Romanum és a sapientia egyetem jól ellátták a közép és felső oktatást. A plébánosok, a papokból és világi apostolokból álló munkaközösségek és a Coll. Romanum fáradozása nyomán a hitoktatás is kezdett jó úton haladni, és mégis hiányzott valami. Hiányzott az ingyenes népiskola a szegények számára. Vagyis egy olyan iskola, amely befogadná az összes nevelésre szoruló szegény gyermeket, eltérően a városi tanítóktól, akik csak igen kevesen tanítottak ingyenesen, Kalazancius korában hatot, vagy nyolcat iskolánként. Hiányzott egy olyan iskola, amely már zsenge kortól kezdené tanítani őket, és amely az oktatás az írás és olvasás tanításával kezdené, eltérően a Jézus-Társaság kollégiumától. Hiányzott egy olyan iskola, ahol szentéletű és jól képzett tanítók tanítanak és amely összhangban lenne az új idők ritmusával, amikor szinte napról-napra növekedett a szegény néprétegek, a szegény munkások és a fiatal dolgozók száma. Az iskola, amely fogékony lenne a könyvnyomtatás gyors elterjedésével kezdődő új kor szellem iránt. Egyszóval hiányzott így igazi népiskola, amely számolna a szegények valódi szükségleteivel és nemcsak pillanatnyi segítséget tudna nyújtani nekik, hanem végleges orvoslást is, mind lelki és értelmi, mind pedig társadalmi téren.
Nos, ennek az iskolának a kigondolására, megalapítására és megszervezésére az isteni gondviselés Kalazanci szent Józsefet jelölte ki. Hogyan? Mindjárt látni fogjuk.
A piarista iskola alapításának okai. Kalazancius ideálja és célja
Láttuk már, hogy a XVI. sz. végén Róma társadalmi és erkölcsi helyzete, valamint nevelésügyi helyzete, valamint nevelésügyi helyzete kétségtelenül megfelelő megoldást sürgetett. Szükség volt valakire, aki éles szemmel belelátna a baj tüneteibe és szerencsés megérzéssel megtalálná a hatékony orvoslást is és azonkívül megjelenne benne az az akarat, erő és áldozatos lelkület, amely feltétlenül szükséges az orvoslás gyakori megvalósításához, állandó szervezet megteremtéséhez, a kívánt cél eléréséhez. Ebben a fejezetben látni fogjuk, hogy ilyen gondviselésszerű ember volt Kalazanci Szent József.
Az első fejezetek egyikében láttuk már, hogy az első évek bizonytalanságai után 1595-ben hogyan határozza el Kalazancius, hogy véglegesen Rónában marad, rómaivá és szenté lesz. Több apostolkodó társulatnak is tagja lett. Ezek közül különösen ki kell emelnünk kettőt, mert ezek döntő hatással voltak életének további alakulására. Ezek a Confraternitas Duodecim Apostolorum és a Confraternitas Doctrinae Christianae. Neki, aki mindig szenvedélyes hűséggel és állhatatossággal szerette teljesíteni minden kötelességét, apostolkodása során feltétlenül látnia kellett Róma szegényeinek igazi helyzetét és értékelnie kellett annak a tanításnak az érdemeit és hibáit, amely előttünk is nyitva állott egyrészt értelmi téren, másrészt pedig az erkölcsi és vallási nevelés terén. Valójában ezek az élmények indították őt a nagy lépés megtételére, vagyis a piarista iskola megalapítására. Sok évvel később, 1644-ben, maga Kalazancius is beszélt ezekről az élményekről röviden felidézve az új intézmény alapítását, első lépéseit és küzdelmeit. Ide tartoznak még Kalazancius egyes mukatársainak és tanítványainak a vallomásai is, amelyek már kicsit bővebben és mindig nagy-nagy kegyelettel mondják az iskolaalapítás hátterét és előzményeit. Mivel mindegyik említést tesz a Tizenkét Apostol Társulatának szerepéről, talán nem érdektelen néhány szót szólni ennek céljáról. Ez a társulat olyan szegényekről igyekezett gondoskodni, akik valami okból pl. betegség miatt koldulni nem tudtak, továbbá olyan betegekről, akiket nem lehetett korházba szállítani. Ezek még a többi szegénynél is elhagyatottabbak voltak és Jobban rászorultak a leleményes keresztény szeretet szolgálatára. Az említett társulat kb. 2000 aranytallér értékű alamizsnát juttatott nekik évenként. Azt, aki ezeket a szegényeket felkutatta, személyesen gyámolította és közöttük a szegényeket felkutatva, szeretet és áldozatkészség. És ez az érdemszerző feladat rendesen Kalazanciusnak jutott, bizonyára nem véletlenül. Lássuk tehát először hogyan idézi fel maga Kalazancius majdnem egy fél évszázad távlatából a piarista iskola megindulását: „Ami az iskola keletkezését illeti, az röviden így történt: Együtt dolgoztam a Doctrina Christianae két nagy három másik tagjával, akik el szoktak menni a Tiberisen túlra tanítani egy bizonyos iskolába, amely a Szt. Dorothea templom mellett működött. Ebben az iskolában a tanulók nagy részének mindegyike fizetett valamit havonként. Azonban társaim közül az, délelőtt ott volt, délután már nem jött el. Mikor tehát meghalt a plébános, aki nekünk átengedett egy kis termet és egy alacsony kis szobát, elhatároztam hogy az iskolát átteszem magába Rómába. Jól ismertem ugyanis az ottani nagy szegénységet, mivel Szent Apostolok társaságának tagjaként hat vagy hét évig látogattam Róma összes területeit. Tiberisen túli munkatársaim közül csak egy jött velem. Így került az iskola Rómába és lassan-lassan Congregatio és későbben Ordo lett belőle.” (Ep. VIII, 232).
Egy másik forrás már szerencsére részletesebben mondta el az első piarista iskola születését: „Ami József atyánk a Szent Apostolok Társaságának visitátoraként hat vagy hét évig bejárta Rómát, mint már föntebb említettük, és ő maga is írta nekem egyik levelében. Látogatásai közben igen sok kisgyermeket látott, akiket a szüleik szegénységük miatt nem tudtak iskolába járatni. Ezek így a testi és lelki romlás utjára tértek átadva magukat mindazoknak a bűnöknek, amelyekre a nyomor és a dologtalanság szokta tanítani az embereket. Sokan nem tudták még a miatyánkot és az üdvözlégyet sem, nem is szólva az üdvösségre szükséges többi dologról. Másrészt észrevette, hogy nagyon sokan közülük kitűnő szellemi képességgel vannak megáldva és meg volt győződve arról, hogy ezek igen jó eredményt tudnának elérni, hajó irányban foglalkoznának velük. Ez igen nagy lelki haszonnal is járna számukra. Ahogy ő maga mondta el nekem, nagy ösztönző hatással volt rá a szegényeknek ez a szörnyű elhagyatottsága, szegénysége. Mert hiszen a város egyes negyedeiben működő tanítók ezek közül a szegények közül csak hatot-nyolcat tanítottak ingyenesen iskolánként. Mentségül arra hivatkoztak, hogy a római szenátustól és a római néptől sem kapnak olyan fizetést, hogy több fiút taníthatnának ingyen. Igyekezett rábeszélni a jezsuitákat, hogy nyissanak elemi iskolát is. elment a Capitoliumra a város vezetőiket és megpróbálta kieszközölni, hogy Isten talán neki szánta ezt a feladatot. Benne bízva nagy-nagy szeretettel alávetette magát ennek az isteni akaratnak. Kötelességének érezte, hogy vállalja ezt az Istennek annyira tetsző munkát, hogy segítse a szegény gyermekeket és a tudományokkal együtt megtanítsa őket a keresztény hitre is. elhatározta tehát hogy iskolát nyit és ezt meg is tette VIII. Kelemen pápa engedélyével 1597-ben a tiberisen túlon, a Szt. Dorothea plébánia szobáiban. Hét világi pap segített neki a Doctrina Christiana társulat tagjai közül. De ezek sem tudtak állandóan segíteni, minthogy valami hivataluk volt a Cancellaria-n. a plébániai szobákon kívül kibérelt még egy közeli házat is évi harminc aranyért, ami azon a helyen és ilyen áron nagyon jól meg felelt. Ott, Rómának legszegényebb negyedében kezdte el a tanítását. Iskolájának a Scuole Pie nevet adtam mivel nem akart belőle semmiféle hasznot, csak Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét. Az említett templom plébánosa már előbb is tanított, azonban a nagyobb részének fizetni kellett, csak a saját plébániájához tartozó fiuk közül tanított néhányat ingyenesen, mert ezek viszont szolgálat tettek neki. „(Padre Berro: Come commincio la prima volta le scuole Pie in trastevera).
Hasonlóértelemben mondja el az eseményeket Lorenzo Ferreri testvér is: „Tudom, hogy szeretett József atya itt Rómához sok társulatnak és jótékony egyesületnek tagja volt, így a szent Apostolok Társaságának is. Ez utóbbiban sokszor volt vizitátor és alamizsna-osztogató. Ilyen alkalommal találkozhatott A Szt. Dorothea plébánián az ottani plébánossal és látta, hogy ez a plébános néhány kisdiákot tanítgat és Isten iránti szeretetből ő is segített neki. Ez a szeretetszolgálat annyira megtetszett neki, hogy szegénylátogatási és áhítatgyakorlatai után sokszor elment, hogy segédkezzen ezeknek a diákoknak az oktatásában. Ennek a hatására alakította meg a Kegyes iskolákat, hogy így segíthessen a szegényeken és taníthassa őket a lelki életre és a tudományokra. Azt szokta mondani hogy az iskolát a tudomány oktatására alapította, ami azonban csak csalétek a gyermekodavonására, hogy Isten félelmére tanítsa őket.(processus informativus auct. ord. 1650: Reg. Cal., 30, p. 529- 530).
Ezekből az értékes dokumentumokból a piarista hőskor lehelete, szelleme árad felénk a maga érintetlen tisztaságában. Olvasásukkor úgy érezzük, mintha üdítő forrásból merítenénk. Mintha nem is három és fél évszázad távlatából tekintenénk vissza, hanem saját szemünkkel látnánk hogyan dolgozik és küzd lankadatlanul Kalazancius a szegény gyermekekért, hogyan mozgat meg minden követ az érdekükben. Látjuk azután, hogy hogyan mozgat meg, hogyan erősödik és érik lelkében tetté az iskolaalapítás gondolata. Az alapítás igen nehéz és nagy lépés volt, de mégis csak az első lépés. Kalazancius áldozatos harca nem ért véget, sőt a neheze még hátravolt. Azért vizsgálódásunk sem állhat meg az alapítás megelőző kor elemzésénél, hanem ki kell terjednie szent Alapítónk egész életére. Hiszen ha hól megfontoljuk, az alapítás sem egyetlen esztendő műve volt, hanem egész életének küzdelmes, de nagyszerű vívmánya.
Bizonyos tehát, hogy Kalazanciust elsősorban a szegény és elhagyatott kisgyermekek és ifjak nagy tömege indította meg, akik dologtalanul, félig vad állapotban és bűnökbe merülve éltek. Hogy milyen szomorú volt Kalazancius tapasztalata ezen a téren azt mutatja azon emlékirat, amelyet tiszteletreméltó rendtársaknak, Dragionetti Gáspárral együtt ő maga szerkesztett és nyújtott be 1626-ban a Congregaco Sancti Officii-nek. Ebben az iratban kifejti, hogy a piarista iskolát azon szegény gyerekek tanítására és nevelésére alapította „akik közül sokan szüleik szegénységet nem tanulnak de mást sem dolgoznak, hanem naplopással és csavargással töltik életüket és könnyen különféle játékokra, különösen kártyázásra adják magukat. Amikor pedig nincs pénzük a játékra, akkor kénytelenek lopni először a saját otthonukban és később ahol éppen tudnak, vagy pedig más tisztességtelen úton szereznek pénzt.” Ezután némi anyagi segítséget kért, mert csak így tudja ő is „megsegíteni a szegény gyermekeket és megmenteni őket az akasztófától és a gályarabságtól, rendesen ott kötnek ki felnőtt korukban azok, akik már kiskorukban ilyen bűnökbe merültek.” (Reg. Cal., XII, p, 42.).
És a helyzet siralmas volt nemcsak kifelé, hanem befelé, a lélekben is. Kalazancius, mint ezen gyermekek gyóntatója saját tapasztalatából tudta, hogy „erkölcsi romlottság és a bűn zsarnoksága uralkodik a neveletlenekben.” Szerette volna megmenteni a biztos elkárhozástól azok nagy részét akik gyermekkorban halva meg kárhozatba mennének olyan bűnök miatt, amelyeket néha gátlás és megfontolás nélkül követtek el és igazi bánat nélkül gyóntak meg, ha ugyan el nem hallgatták őket.” (Memoriale al Cardinale Tonti). Másrészt mint éles szemű megfigyelő azonnal meglátta azt is, hogy ebből nagy bajok és veszélyek származnak a közrendekre is. Mert később ezek soraiból kerülnek ki azok, akik bűnös tetteikkel megzavarják a nép békéjét is és nyugtalanságot idéznek elő az emberek között. Azonban az elhagyatott római gyermekekben nemcsak a bűnök féktelen burjánzását látta meg, hanem a szinte hihetetlen tudatlanságot is… P. Castelli-vel együtt észrevette, hogy az egyéni és közéletben meglévő bajok nem annyira a természet romlottságából, mint inkább az ifjúság neveletlenségéből származnak. Ugyanakkor kiváló tehetségeket fedezett fel a szegények kötött, és fájt a lelke, hogy „igen tehetséges fiuk, akik nagy szolgálatot tehetnének a közösségnek, sötét tudatlanságban maradnak csak azért, mert nem volt módjuk a tudományok és egyben a jó erkölcsök megismerésére és elsajátítására”. A helyzet annál fájdalmasabb volt, mivel tapasztalatból tudta azt, hogy éppen ezek a nagyon tehetséges fiuk okozhatnak legtöbb bajt, ha rossz útra tévednek. Világosan látszik, hogy Kalazancius nem kezelte felszínesen a problémát. Állandó és elevenkapcsolatban élt a szegényekkel és így tisztán látta, hogy a keresztény társadalomra is káros lenne, ha meghagynák őket a tudatlanságban és a bűnben. Hiszen a társadalom számára is „igen fontos, hogy erkölcsös, engedelmes, nagyon művelt, hűséges és békeszerető polgárai legyenek, akik dicsőséget és megbecsülést tudnak szerezni maguknak is, de a hazájuknak is, a föld többi kormányzás méltóság előtt.”
De ugyanakkor bűn lenne még az isteni gondviselés ellen is, mert „a világ teremtésétől mostanáig isten sokat kiválasztott a szegények közül, akikből kiváló bölcselők, hittudósok lettek, akik világi tudományokban tűntek ki és sok magas méltóságot viseltek.”
A szegények elhanyagolása az ő szemében egyet jelentett volna az állampolgárok nagyobbik részének elhanyagolásával: „Cum in omni fere republica pro maiori parte incolae sint pauperes.” (Const) Sőt véleménye szerint azok a szegények képezik nemcsak a keresztény társadalom nagyobbik részét, hanem nagyon gyakran a jobbik részét is. bizonyos az, hogy Kalazancius jól látta a szegények egyre növekvő fontosságát az új világban és bizonyosan osztotta derék rend és munkatársának a véleményét és tapasztalatát, Castellinek, amely szerint „a szegények tartják fönn munkájukkal a világot.” Ugyanez a gondolat vissza-visszatér külsőknél is, akik rendünkkel nagyon együttéreztek és vele eszmei közösséget vállaltak, Campanella ezt írja: „Praeterea acquum ecse diximus ut meliores secundum naturám praefantur melioribus secundum opinionem, utiliores autem plebi bonae indolis secundum naturam sunt, quom nobiles obtusi aut negligentes.”(Liber ap. P, c.1) Francisco Firmiani ügyvéd, aki szintén a rend védelmére kelt, érvelés e közben ezt mondja: „…nam partue litterarum non requisit tam commoditae, sed ordorem atudendi cum labore, quae requisita raro vigent in nobilibus et divitibus, sed in humilioribus et pauperibus maxime.”(Difensa della Religiona).
Az idézetekből az is kiderül, hogy Kalazancius fiai nem egyszer osszehasonlítást tettek maguk és a jezsuiták. De megtették ezt sokan mások is s kívülálló kortársak közül. A varsóiak nézetéről már említés történt az imént s talán nem lesz érdektelen megismerni még néhány nevezetes ember véleményét. Ezek közé tartozik a kor híres filológusa, a német származású Schopius is. volt neki többek között valami nagyon ügyes módszere a latin tanítására. Kalazanci azért küldött hozzá Rómából Milánóba három fiatalt, hogy ennek a titkait tőle magától sajátítsak el. erre utal a következő idézet: Monse aprili vanerent ad me tres Clerici Scholarum Piarumqui vulgo Jesuitae reformati audiunt, quippe qui… nudis pedibus ambulent, et ludos apertos habeant ad pueros primis litterulis imbuendi et adhuc quidem meliori fide quam Jesuitae Religionam paupertatem colant.” Az említett növendékhez rendkívül kedves volt, amiért Kalazancius hálájából a rend minden érdemének részesévé tette. Ez volt a tudós első kapcsolata piaristákkal, akiknek itten lelkes barátja lett és még számosértékes szolgálatot tett. A jezsuitáknak viszont nagy ellensége volt, és sokat hadakozott ellenük. Ez a magatartása is világosan mutatja, hogy mi volt a felfogása ebben a kérdésben.
Rendünknek egy másik nagybatárja és jótevője volt Dietrichstein card. A nikolsburgi ház alapítója. Grammi érsek volt a titkára, aki így hasonlítja össze a két tanítórendet: „… ita puncta duo vel tria, in quibus ordo vester ab illis differt, maxime promovenda censeo, ut sunt pervulos singulari cura instruere in moribus, pietate, litteris, Scriptura et Arithmetica, in quo fatentur omnes qui Scholae nostras viderunt, stiam nonnulli de Societeate, ipseque Cardinalis et alii Magnates Patriae, quod superetis Patres Societatis.”(Reg.Cal;XVI)
Nem kevésbé érdekes tudni, hogy hogyan vélekedik akor lelkes szociális apostola, Althan gróf, II. Ferdinand tanácsadója, aki a császár országaiban hatalmas vallási, nevelési és szociális programot igyekezett megvalósítani. Az ő véleményét egyik nikolsburgi piarista leveléből ismerjük meg: „Ez a gróf úr felajánlotta, hogy alapit nekünk három helyet: az egyiket Csehországban, a másikat Ausztriában és a harmadikat Magyarországon. Ugyancsak ő alapított már hármat a jezsuita atyáknak és ellátta őket jó javadalmazással. Legutóbb ő építtette föl a noviciátusokkal is Bécsben. De nem nagyon van velük megelégedve, mivel nem vállalják a szegénységet.”
Láttuk, hogy egykorú komoly és tudós embereknek más volt a nézete, és igen nagyra becsülték a piarista iskolák munkáját. Sőt összehasonlítás alkalmával nem egyszer Kalazancius fiainak a javára döntötték. Megértették ugyanis, hogy a szegényekkel való törődéshez nagyobb igénytelenség, puritánság, áldozatosság kell. Tiszteletreméltó dolognak találták, hogy a fárasztó iskolai munka mellett házilag történt a nevelők magasabb tudományos továbbképzése! Valóban nagy lelkierő, lelkesedés és áldozatosság kellett ehhez és ezt méltányolták elsősorban de nemcsak ezt, hanem szép eredményeiket is.
Jezsuiták nem szívesen hallottak a mieink dicséretét, valahogy bántotta büszkeségüket. Meg is nehezteltek ránk és ez az érdem is erősen közrejátszott későbbi magatartásukban rendünk irányában. A válság idején nem jöttek segítségünkre, hanem inkább ők is igyekeztek lenyomni bennünket: Manet alta mente repostum iudicum Paridia! A piaristáknak haszon is származott ebből a versenyből. Mint az előbbi eset is mutatja ösztönözte a mieinket a továbbképzésre. Az azonban bizonyos, hogy nagyon bántotta őket a jezsuiták lekicsinylő és barátságtalan magatartása. Francesco Firmiani így ír a rend érdekében szerkesztett iratában:
„Nam cotidiana experientia videmus, quod isti pauperes et foctidi pueri consumerunt tempus declinando ad vitia et ad pessimos mores, pertubando eorum Parentes et domum, si non essent in civitatibus patres Scolarum Piarum, qui summa pietate ipsos erudierent et doctriana aliisque piis et salubribus documentis, quod facere dedignantur patres alterius instituti.
A híres filozófus Campanella hasonlóképpen fejezi ki magát liber apologeticus-ában: „Nec sufficit illis lectio librorum moralium, ut Jesuitis. Isti enim ad docendum populum non sunt instituti sicut scholarum Piarum professores…” Ugyanő bizonyos „murmur religiosorum-ról is” beszél. Ez azt jelenti, hogy bizonyos szerzetesek el akarták tiltani a piaristákat középfokú tanítástól, nehogy azután elpártoljanak a szegényektől. Campanella ilyesmitől egyáltalán nem tart, mert nem ilyeneknek ismeri őket: „Nec dubitandum esz, quiod aliquando pauperum curam neglesturi sunt. nam hoc habent ex instituto ac regula propriae religionis, ut patet ex Constitutonibus eorum. Est igitur illis essentiale, non accidentale, quemadmodum erat Jesuitis, pauperum cura.”
A felsorolt esetekben az összehasonlítás inkább a piaristáknak kedvez. Lehettek és bizonyára voltak más vélemények is, amikor viszont inkább a jezsuiták javára billent a mérleg. És ez így is van rendjén. Mindkét rend szép és értékes munkát végzett és ugyanazért a célért harcolt a maga módján a szentpáli elv szerint: alter quidem sic, alter vero aic. Az egyik inkább az előkelők körében, a másik inkább a szegényeknél. Az említett megnyilatkozásokból látható, hogy a Jezsuitáknál nagyon felrótták, hogy ne foglalkoztak a szegényekkel is. ők a szebb, könnyebb, előkelőbb részt választották, talán kényelmi szempontból. Ez így nyilván téves felfogás. A jezsuitákat nagyon komoly szempont vezette eljárásukban: a vezetőréteg megnevelésével reméltek nagyobb szolgálatot tenni a szent ügynek. Az is kétségtelen, hogy náluk a tanárképzés kitűnően meg volt szervezve, a piaristáknál ellenben igen sokáig megoldatlan maradt. Mégis voltak szép számmal kiváló nevelőink, sőt tudósaink. Elég itt csak a firenzei híres matematikusok csoportjára gondolni: Michelini, Settini, MorelliAmbrogi, akiknek tudományáról maga Galilei többször igen nagy elismeréssel szolt. Azért nemcsak szeretetben, de igazságtalan is volt a jezsuiták részéről, hogy nem egyszer humanista gőggel néztek a mieinkre. Emiatt panaszkodik pl. az egyik elöljáró Cagliari-ből: Egy másik ok is arra indít engem, hogy fönntartsam a teológiai studiumot azon atyák szára, akik a filozófiai tanfolyamot már elvégezték. Ez pedig nem más, mint a jezsuitákkal való versenyzés, akik nem hagyna bennünket élni és azt híresztelik rólunk, hogy mi nem tudunk semmit.”
