Szerencsére volt az udvari népség között egy öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről.
– Tudod mit – mondta Árnikának –, menjetek el a Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő tud segíteni rajtatok.
– Hol lakik? – kérdezte Árnika.
– Azt bizony nem tudom – mondta az öregasszony.
– Nem baj, majd megtaláljuk – mondta Dzsoni –, ha a világ másik végén lakik, akkor is megtaláljuk.
Nem sokat teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el a főudvarmestertől, el az udvari főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.
– Az a jó, hogy éjjel-nappal tudunk menni – mondta Árnika.
– Már hogy tudnánk éjjel-nappal – csodálkozott szegény Dzsoni –, aludni is kell valamikor.
– Ó, hát abban nem lesz hiba – mondta Árnika. – Reggeltől estig én leszek ember, te meg kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz. Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
Nagyon boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.
Hét nap, hét éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.
– Mit gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? – aggodalmaskodott szegény Dzsoni.
– Ne félj, Dzsoni – mondta Árnika –, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.
– Nagyon akarják, ugye?
– Igen.
– És ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni?
– Azt hiszem.
– Nem vagy benne biztos?
– Hát nem is tudom… abban vagyok csak biztos, hogy nagyon kell akarni.
Egy folyóparton mentek éppen – nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.
– Nicsak, ott egy birkanyáj – mondta Árnika –, akkor ott pásztornak is kell lennie, s talán útba tud igazítani bennünket.
Megtalálták a pásztort, egy fa hűsében heverészett.
– Hétfejű Tündérről még nem hallottam – rázta a fejét a pásztor –, de különben is azt tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.
– Miért? – kérdezte Árnika.
– Mert ezen a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett rabló – mondta a juhász. – Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.
– Márpedig, kedves bátyám – mondta Árnika –, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.
Azzal már ment is tovább.
– Bátor lány vagy, bátor – mormogta a juhász –, csak rá ne fizess.
Úgy tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával – aki persze, jól tudjuk, nem volt más, mint szegény Dzsoni –, de azért a szíve közepén ott homálylott egy picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a hírhedett rablóval.
De bizony alig gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a bokor mögül.
– Pénzt vagy életet! – mondta vérfagyasztó hangon.
– Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló – mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga –, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!
– De kacsád van – mondta Ipiapacs. – Akkor kacsát vagy életet!
Már lépett is, hogy elvegye a kacsát Árnikától.
– Akkor inkább az életem – mondta nagy elhatározással Árnika, és a háta mögé dugta szegény Dzsonit.
Ipiapacs, a hírhedett rabló hahotázni kezdett.
– Velem akarsz te ellenkezni – hahotázott –, ha rád fújok, elszállsz, mint a pitypang bóbitája.
– Árnika – suttogta szegény Dzsoni –, változzunk át.
S Árnika már mondta is:
– Legyek én a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. S hopp, már úgy is volt.
Ipiapacs, a hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért elordította magát:
– Ide a kacsát!
Mire szegény Dzsoni két akkora pofont adott Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy fölkiáltott tőle:
– Nagybőgő! – ugyanis nagybőgőnek nézte az eget. „Ennek fele sem tréfa!” – gondolta, és futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: – Ezt még megkeserülöd! Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!
Szedte a lábát szegény Dzsoni, néha még futott is.
– Amíg ki nem érünk Ipiapacs területéről, addig most már végig én maradok az ember, és te a kacsa – mondta Árnikának – én azért talán jobban el tudok velük bánni.
Pedig dehogy tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést, ágrecsegést – jött a rablóbanda.
– Ott van! – kiáltott Ipiapacs. – Elejbe!
Körülfogták szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül, nem bírt a tizenhárom rablóval. Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló:
– Most aztán itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.
– És reggelire kacsapecsenyét eszünk – tette hozzá az alvezér.
Elcsendesedtek a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj, hát ez lesz az életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.
– Te Dzsoni – suttogta.
– Tessék?
– Megszökünk.
– Ebből az erős vasketrecből? Ugyan már! – legyintett Dzsoni.
De Árnika tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát, kibújt a rácson. Könnyen megtehette, hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek is.
– Látod, Dzsoni – mondta Árnika –, minden rosszban van valami jó.
– Tényleg minden rosszban van valami jó?
– Azt szokták mondani.
– Most igen vagy nem?
– Sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is.
– Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó?
– Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom.
– És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?
– Abban semmi. Az fenékig rossz.
Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:
– Dobálj még, ez nagyon jó játék!
– Nahát – mondta szegény Dzsoni –, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!
– Micsodánk? – kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.
– Gömbérzéketek – ismételte meg szegény Dzsoni –, belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna. Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?
Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.
– Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni – harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló –, nekem mindent szabad!
– Lehet, hogy különben mindent szabad – magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.
Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.
– Na ebből nem élünk meg – mondta –, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!
– Hogyhogy nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek – mondta szegény Dzsoni.
– Miből? Ebből a játékból? – hitetlenkedett Ipiapacs.
– Ebből hát. Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ bármelyik csapatát le tudjátok győzni.
– Na de mire megyünk vele – akadékoskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, győzünk, győzünk, de miből élünk?
– Fényesen megéltek belőle – mondta szegény Dzsoni: – Sok pénzt kaptok a játékotokért.
– Hiszi a piszi – mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló. Szegény Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni nem kezdték a rablók, hogy igaza van.
– Csak borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába – mondta nekik szegény Dzsoni. – A többit majd én intézem.
Klakkba-frakkba vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.
– Ez az én futballcsapatom – mondta a városiaknak szegény Dzsoni –, bármelyik csapatotokat legyőzi.
– Nocsak, nocsak – mosolyogtak a városiak –, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.
– Na, fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket – mondta szegény Dzsoni.
– Fogadjunk – mondták a városiak.
– Jaj – suttogta Árnika –, honnan veszel ezer aranyat, ha kikapnak Ipiapacsék?
– Ne félj semmit – mondta szegény Dzsoni –, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.
– De nincsenek edzésben – akadékoskodott Árnika.
– Még hogy ők nincsenek edzésben – mosolygott szegény Dzsoni –, hiszen őket kergette hét ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.
Másnap délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán. Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.
– Ez a középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős – mondta az alpandúrkapitánynak.
– Nekem is – mondta az alpandúrkapitány.
Megkezdődött a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a Világhírű SC! A rablók nem ismertek elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.
Kilenc nullra győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.
– A legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt – suttogta boldogan szegény Dzsoninak. – A fene se lesz rabló ezután!
Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.
– Mondd csak, hogy is hívnak téged? – kérdezte szegény Dzsonit.
– Szegény Dzsoninak – mondta szegény Dzsoni.
– Nagyszerű – örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár –, hálából rólad nevezzük el a csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.
És úgy is lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát, az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.
– Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?
– Mert nem tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.
– Az emberek nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?
– Nagyon sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.
– Pedig mindenkinek van valamihez tehetsége?
– Igen. Mindenkinek.
– Ez biztos?
– Egészen biztos.
– Nekem például mihez van tehetségem?
– Majd ha megnősz, kiderül.
– És most semmi tehetségem nem derül ki?
– De igen. Nagyon jókat tudsz kérdezni.
– Most akkor azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre Árnikáék a Hétfejű Tündért?
– Ha akarod, megtalálhatják, de akkor vége lesz a mesének.
– Még egy kicsit ne legyen vége, jó?
– Én is úgy gondoltam. Mert még találkoznak a Rézbányai Győzővel.
– Ki az a Rézbányai Győző?
– Egy alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy, virágos rét közepén lakik, s azt lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik Rézbányai Győzőt.
– Miért, gonosz ember az a Rézbányai Győző?
– Egy picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.