Szegedi Piaristák

logo

    Lázár Ervin: Eredeti üzenet

    Korona és kard

    Miklós, a hírvivők ispánja két koppantást hallott belülről, ez volt a jel, hogy a király szólani óhajt vele. Kitárta a nehéz, faragott ajtót, belépett. A király baldachinos ágyban feküdt, a betegség meggyötörte.

    – Küldess Béla hercegért – mondta súlyos, koppanó szavakkal a király.

    Az emeleti folyosó árkádjai alól kiáltott le a várudvarra, megvárta, amíg a hírvivő nyeregbe pattan és kivágtat a kapun. Visszament a király ajtaja elé, éppen idejében, hogy bejelenthesse Salamon királyfit, aki kíséretével a szokásos reggeli látogatásra érkezett apjához.

    András király intett, hogy kéreti.

    A királyfi és kísérete a király szobájába lépett. Salamon apja ágya mellé állt, a király hosszan, szótlanul nézte a fiát. Aztán megfogta a kezét és így szólt:

    – Azt akarom, hogy halálom után te legyél a király!

    Pár pillanatig még szorította a fia kezét, mintha eljövendő, nagy veszedelmektől szerette volna megóvni, aztán keze fáradtan a takaróra csusszant, és egy parányi mozdulattal jelezte, hogy a látogatásnak vége.

    A királyfi mélyen meghajolt apja előtt, és kíséretével együtt elhagyta a termet.

    Kint az ajtó előtt már összegyűltek a főurak, András király hű emberei.

    – Küldd be őket – parancsolta Miklósnak a király.

    A főurak a király ágya köré sereglettek, Miklós odakinn az ajtó előtt hallotta, hogy a király leülteti őket, koppantak, nyisszentek a széklábak. Hallotta a király hangját is.

    – Érzem, hogy nem sokáig élek már – mondta a király – és azt akarom, hogy halálom után a fiam, Salamon legyen a király. Tudom, hogy ti mellettem vagytok, és tiszteletben tartjátok akaratomat, de azt is tudom, hogy öcsém, Béla herceg beleegyezése nélkül Salamon nem uralkodhat. Ezért is hívattam Béla herceget.

    Miklós érezte az ajtó előtt a benti feszültséget, egy pillanatra síri csend lett, majd mint egy hirtelen dobütés, felcsattant az egyik főúr hangja.

    – El vele az útból!

    – Ha azt akarod, hogy a fiad legyen a király, meg kell ölni Béla herceget – mondta egy másik.

    A feszültség feloldódott odabenn, egyszerre beszélt mindenki, Miklós kővé dermedve állt az ajtó előtt, Béla hercegre gondolt, akit rajongva szeretett a nép.

    – Meg kell ölni! Igen, Salamon lesz a király – hallatszott odabentről a főurak kórusa.

    Aztán röpke csönd támadt, és ebben a csendrésben szinte ijedten, elvékonyodott hangon szólalt meg András király.

    – De jog szerint őt, Béla herceget illetné a korona.

    – Nem. Nem őt illeti – mondták azonnal, egymás szavába vágva a főurak. – Salamont már megkoronáztattad, Béla herceg beleegyezésével. Akit megkoronáztak, az a király! Úgy van! Salamon lesz a király.

    – Azért hivattam ide Béla herceget – mondta a király, mert próbára akarom tenni. Hozzátok ide a koronát és a hercegséget jelképező kardot.

    A szolgák vörös posztóval terítették le az asztalt, a kincstárnok áhítattal nyitotta ki a vasabroncsokkal övezett aranyozott ládát, s a koronát és a kardot az asztalra helyezte.

    – Választhat – mondta halkan a király. – Segítsetek fölkelni.

    Két hívére támaszkodva nehézkesen kikászálódott az ágyból.

    – Az ablakhoz – mondta.

    András király hosszan nézte a várkaputól az erdős hegyek felé vezető utat, a szíve hevesen dobogott, ki tudja, mit szeretett volna jobban, hogy jöjjön már az öccse vagy inkább ne jöjjön soha.

    De akkor már az út végén felsejlett a porcsík, lassan-lassan a lovasok alakja is kibontakozott a messzeségből. A lovasok élén fölismerte az öccsét, Béla herceget.

    – Jön – mondta, és két ember visszatámogatta őt az ágyáig, de András nem feküdt vissza, királyi palástjában, ülve maradt az ágya szélén.

    Miklós meghallotta a várudvarra zúduló lovasok dobogását. Megjött – gondolta – és összeszorult a szíve. Szerette Béla herceget.

    Odabent felcsendült a király hangja.

    – Ha békességgel a hercegséget akarja és a kardot választja, legyen az övé. De ha a koronáért nyúl, öljétek meg.

    A szavak átszűrődtek az ajtón. Miklós összerezzent. A folyosón feltűnt Béla herceg magas alakja, egyedül jött, kíséretét odalent hagyta. Miklós mereven nézte a herceget, s mikor az bebocsáttatására várva megállt előtte, hirtelen odasúgta neki.

    – Ha kedves az életed, a kardot válaszd.

    Béla herceg értetlenül nézett rá, de magyarázkodásra nem volt idő, Miklós kitárta az ajtót és bejelentette:

    – Béla herceg.

    A herceg belépett királyi testvére elé, végigpillantott a feszült arcokon, nem értette, miért van az asztalon a korona és a kard, ide-oda rebbent a tekintete.

    A király ekkor így szólt:

    – Herceg, én megkoronáztattam a fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért. Neked azonban szabad akaratod van. Ha a királyságot kívánod, vedd a koronát – ha a hercegséget, válaszd a kardot; egyet közülük engedj át a fiamnak.

    Béla herceg előtt ekkor világosodtak meg Miklós szavai. Határozottan az asztalhoz lépett.

    A főurak keze kardjuk markolatára csusszant.

    Béla herceg fölemelte az asztalról a kardot, a király megkönnyebbülten fölsóhajtott, válla előreesett.

    – Legyen a fiadé a korona, és add nekem a hercegséget.

    A király minden erejét összeszedte, fölemelkedett, és meghajtotta a fejét az öccse előtt.

    Miklós odakinn az ajtófélfának támaszkodott, és megtörölte verejtékező homlokát.