Szegedi Piaristák

logo

Nyári nyitvatartás
NYÁRI ÜGYELETI NAPOK:
    2017. július 5                    9.00 – 13.00
    2017. július 12.                 9.00 – 13.00
    2017. július 19.                 9.00 – 13.00
    2017. július 26.                 9.00 – 13.00
    2017. augusztus 5.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 12.         9.00 – 13.00
    2017. augusztus 19.         9.00 – 13.00
    2017. augusztus 26 -tól    8.00 – 15.00
OSZTÁLYOZÓ-, JAVÍTÓVIZSGÁK IDŐPONTJA:
    2017. augusztus 28-án (hétfő)     9.00 órától

    Lázár Ervin: Hapci király

    Metrómese

    A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött.

    – Hurrá, én győztem – sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.

    – Az korántsem biztos – mondta a Harmadik. – Mondd a számot!

    – Hetvenkilenc.

    – Lemaradtál. Kettővel megelőztelek – örvendezett a Második Ajtó –, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.

    – Nyolcvanegy!? Az lehetetlen – hitetlenkedett a Harmadik –, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál?

    – Csak nem képzeled, hogy csalok!

    – Akkor te győztél.

    – Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?

    – Nem lapítok én – mondta durcásan az Utolsó Ajtó –, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen?

    – Azért mondd csak meg az eredményedet – mondta nagy kegyesen a győztes.

    Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.

    – Na, mondd már! – sürgette most már mind a három társa.

    – Egy – mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.

    – Mennyi? – ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. – Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.

    Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.

    – Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.

    – Hogy? Micsoda? – kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.

    – De nagyon jól állt neki – folytatta a habókos Utolsó Ajtó –, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék…

    – Az opál nem is kék – szakította félbe a Második Ajtó.

    – Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme – mondta határozottan az Utolsó Ajtó. – És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.

    A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.

    – Milyen volt a haja? – kérdezte az Első Ajtó.

    – Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny.

    – Nem is emlékszel a kezére!

    – Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.

    – Megsimogatott?

    – Azt hiszem.

    – Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?

    – Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.

    – Az csak véletlen volt. Kapaszkodott – mondta az Első Ajtó.

    – Szerintem simogatás volt – mondta a Második.

    – Hol szállt föl? – kérdezte a Harmadik.

    – Az Arany János utcai megállóban.

    – És meddig jött?

    – Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.

    – Mit mondtál, milyen blúzban volt?

    – Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam… s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítélet-napig…

    A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-blúzosról álmodtak.