Szegedi Piaristák

logo

Nyári nyitvatartás
NYÁRI ÜGYELETI NAPOK:
    2017. július 5                    9.00 – 13.00
    2017. július 12.                 9.00 – 13.00
    2017. július 19.                 9.00 – 13.00
    2017. július 26.                 9.00 – 13.00
    2017. augusztus 2.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 9.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 16.         9.00 – 13.00
    2017. augusztus 23 -tól    8.00 – 15.00
OSZTÁLYOZÓ-, JAVÍTÓVIZSGÁK IDŐPONTJA:
    2017. augusztus 28-án (hétfő)     9.00 órától

 

 

    Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

    Az igazságtevő nyúl

    A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.

    – Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?

    – Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.

    – Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!

    – Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.

    – Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?

    – Ítéletnapot.

    – No, addig fogsz jajgatni!

    – De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.

    A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).

    – Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!

    – Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.

    A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.

    – Jogod? Még hogy jogod?

    – Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.

    A Majom teli torokból nevetni kezdett.

    – Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.

    – Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.

    – Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.

    – Éppolyan – mondta a Hangya.

    – Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.

    – Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.

    – No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!

    – Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.

    Lementek a fa alá.

    – Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?

    – Látom – mondta a Hangya.

    – Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.

    Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.

    – Hol vagy?

    – Itt – morogta dühösen a Hangya.

    – No látod, bikfic!

    – Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.

    A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.

    – Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.

    Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.

    – Most te jössz!

    A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.

    – No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.

    A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.

    – Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!

    A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.

    – Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.

    – Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.

    A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.

    – Csakugyan legyőzted?

    – Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.

    – Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.

    – Nem volt.

    – Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.

    – Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.

    – Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.

    A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.

    – Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.

    – Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.

    – Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?

    – Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.

    Közben visszaért a Majom.

    – Kezdhetjük – mondta.

    – Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.

    A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.

    – Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.

    – Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?

    – De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.

    – Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.

    A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:

    – Csönd! Én vagyok a versenybíró!

    Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.

    – Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.

    A Majom dühöngött.

    – Majd a súlyemelés dönt! – ordította.

    – Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.

    – Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.

    – Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.

    – Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.

    A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.

    – Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.

    – Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.

    – Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.

    A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.

    – A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.

    – Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:

    – Majd a fára mászás!

    – Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.

    A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.

    – Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.

    A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:

    – Megálljatok!

    – Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.

    Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.

    – Győztünk – mondta a Nyúl.

    És ez igaz is. Győztek!