Lázár Ervin: Hét szeretőm

Mit akar ez a kerek arcú?

– Ha odaülnék? – kérdezte a kerek arcú, akinek mongolos, kissé lágy vonású arcán a kegyetlenségnek nyomát sem lehetett látni.

Éva maga alá húzta a lábát, a labilis, háromlábú szék megcsikordult a kövön. Lulu mozdulatlanul ült, oldalvást a fekete szemüveg mögül Évára nézett.

– Drága haverom – mondta egy részeg, és egy porhanyós arcú, kövérkés fiatalembernek átfogta a vállát. A porhanyós arcú nem figyelt a részegre, könnyed mozdulattal megrántotta a vállát, és tovább magyarázott. A részeg még egyszer próbálkozott, de a porhanyós arcú rászólt:

– Mész a francba.

– Naná, a francba… hehe… jól megmondta, mi? A francba!

A kerek arcú fél fordulatot tett a székén, aztán csak úgy ültében közelebb húzta a lányok asztalához.

– Te nagyon rendes lány lehetsz – mondta Évának.

Lulu elnevette magát, a fekete szemüveg mögött is látszott, hogy a szeme is nevet.

– Mit röhögsz? – kérdezte Éva.

– Semmit, csak úgy.

– Ki kérte az Unicumot? – kérdezte a presszósnő. Kövérkés, kelttészta-húsú nő volt, kicsit nyúzott, nem illett a presszópult mögé, de szemmel láthatóan jól érezte magát. Ettől függetlenül nem illett oda.

– Én kértem – mondta a részeg, és megbökte a porhanyós arcú vállát. – Igaz? Én kértem!

– Magának nem adok – mondta a presszósnő. – Ki kérte?

– Különben tökéletesen mindegy, hogy rendes vagyok-e vagy sem. Nem gondolod?

– Egyáltalán nem mindegy. És rendes is vagy. Hiába röhög a barátnőd, rendes vagy.

– Én? Min röhögök én? – kérdezte Lulu.

– Ha levennéd a szemüvegedet – mondta neki erre a fiú –, olyan lennél, mint egy várkisasszony… egy olyan csúcsos, fátylas sapka kellene a fejedre és egy trubadúr az ablakod alá.

– Nekem?

– Persze.

Lulu levette a szemüvegét. Pöttyök fénylettek a szemében kék szeme volt.

– Most olyan vagyok? – kérdezte.

– Most olyan – mondta a fiú.

Éva kuncogott.

– Mit nevetsz? – kérdezte a fiú.

– Semmit… eszembe jutott a tegnap este.

Megint nevetett, most már fanyarul.

– Na és? – kérdezte agresszíven Lulu.

– Semmi na és! Csak eszembe jutott.

A fiú hol az egyikre, hol a másikra nézett, a rövid, néhány szavas beszélgetés bezárt valamit előtte, érezte, hogy kiszorult a társaságból, de ez most különösképpen nem zavarta – máskor ilyenkor mindig zavarba jött vagy elszomorodott, nagy távolságot érzett maga és mindenki más között – most otthonosan nézte a két lányt.

– Nézd, a mongol leszólította a lányokat – mondta a szomszédjának a porhanyós arcú, és közben elismerően, jóságosan mosolygott. Hangosan mondta, a fiú feléje fordult, és rámosolygott. A mozdulat elején még nem tudta, hogy mosolyog majd, de meglátta a porhanyós arcú arcát, és elmosolyodott.

– Kérsz valami piát? – kérdezte az asztalok fölött a porhanyós arcú.

– Persze, Unicumot – válaszolt a fiú. – És te?

– Én is Unicumot! – kiabált vissza a másik.

– Egy Unicumot a mongolnak.

A kelttészta-húsú presszósnő hátat fordított, és levette a polcról az unicumos üveget. Hátulról is látszott, hogy nevet.

– Neki is egyet – intett a porhanyós arcú felé a fiú, mikor a presszósnő visszafordult.

– Már kitöltöttem – mondta.

– Ismered? – kérdezte Éva a fiút.

– Kicsodát?

– Azt a szivart, aki az Unicumot kérte.

– Nem.

– Együtt ittatok?

– Nem, most látom először. Jópofa, nem? Különben csak titeket ismerlek.

– Minket? Ne hülyéskedj – mondta Lulu.

– Persze.

– Te például várkisasszony vagy, nem hallottad? – mondta Éva.

– Csak ha leveszi a szemüvegét. Egyébként gyors- és gépíró vagy… de gyorsírni nem tudsz…

– Honnan tudod? – kérdezte csodálkozva Lulu.

Éva a fiú felé fordult, összehúzott szemmel nézte.

– Csak úgy… Tudom.

– Beszéltél rólam valakivel?

– Nem.

– Láttál valakivel?

– Tegnapelőtt. Egy autós pacákkal.

– A Jencivel? Ismered a Jencit?

A mongol arcú elnevette magát, kicsit előrehajolt, csukott szájjal nevetett.

– Nem látod, hogy hülyéskedik – mondta Éva –, sohasem látott. Bedőltél.

A presszósnő megállt mellettük.

– Melyik asztalra tegyem az Unicumot?

– Hát erre – mondta a fiú.

– Persze hogy erre – tette hozzá Éva. – És nekünk is hozzon egy üveg sört.

– Tényleg hülyéskedtél? – kérdezte Lulu.

– Dehogyis.

– Akkor mondd meg, hogy nekem mi a foglalkozásom – nézett rá Éva.

– Te, szeplős királynő, te műszaki rajzoló vagy.

A két lány felszabadultan nevetett.

– Mellélőttél.

– Miért, nem az vagy?

– Nem.

– Hát akkor mi vagy?

– Az előbb megmondtad: rendes lány!

A fiú azt várta, hogy megint nevetnek, de nem nevettek. Komolyan néztek rá, Éva szeme derűs volt és nyugodt, Lulu szemét nem látta, mert Lulu megint feltette a szemüvegét.

– Mi volt tegnap este? – kérdezte kis szünet után a mongolarcú, a hangja nem volt teljesen természetes, mintha elvesztette volna a biztonságát.

– Milyen tegnap este?

– Az előbb mondtad… hogy eszedbe jutott a tegnap este.

– Ja, az semmi, mellékes…

– Elmondhatod – mondta szigorúan Lulu, a szája kicsit megvetően lefelé görbült.

– Hát bejött hozzám Lulu, és azt mondta…

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy „jaj, de jól megtömtek”, ha annyira kíváncsi vagy.

– Micsodát?

– Azt, hogy jól megtömtek, süket vagy!

– A várkisasszony – mondta Éva.

– Na és te? – kérdezte a fiú Évától.

– Hogyhogy én?

– Te mit csináltál tegnap este?

– Ültem és röhögtem.

A fiú várakozó, feszült tekintettel nézte Évát, segélykérően – a lány nem szerette ezt a tekintetet, így csak a gyenge férfiak szoktak nézni, az erőtlenek, a tátott szájúak, az igazi férfiak birtoklóan és magabiztosan néznek, határozottság van bennük, szilárdság, aminek jó engedelmeskedni. Ez a fiú segélykérően nézett.

– Talán azt akarod megtudni, hogy szűz vagyok-e! – folytatta a lány, s ennek a hangnak csak felszínén fénylett valami kedélyes máz, belül gyilkos volt és gyűlölködő.

– Tudom, hogy nem vagy szűz.

– Ó, nézd a kis mindentudót, talán csak nem egyenesen Delphiből jöttél?!

– A klasszikus műveltség mindig örömmel tölt el – mondta a fiú szomorúan. – Majd gondolkozzál rajta később, hogy most miért utáltál meg. Jó?

Éva elfordította a fejét, máskor nem szokott adós maradni a válasszal – és nemcsak a sablonszövegek kész tárházából tudta előhúzni a válaszokat, az agya gyorsan váltott, és pillanatok törtrésze alatt tudta elválasztani a lényegtelent a lényegestől. Most mégsem szólt. Falat érzett maga előtt, amiről mindenféle válasz üres, banális puffanással pattant volna vissza.

Mit akar ez a kerek arcú, miért ült ide?

– Te tulajdonképpen ki vagy? – kérdezte Lulu.

Őszinte érdeklődés csengett a hangjában és rokonszenv. A rokonszenv nem a kerek arcúnak szólt, csak a szituációnak, amelybe mégis az ő révén kerültek. Lulu megérezte, hogy Éva most alulmaradt, és örült neki. Két nő barátságában vagy barátkozásában sohasem lehet mindkét fél egyenrangú. Az egyik alárendelt. Ez az alapja az egykori barátnők szívós gyűlöletének.

A kerek arcú nem örült ennek a parányi, de jól megérezhető rokonszenvnek.

– Nem szoktam ide járni, most vagyok itt először.

– Nem ezt kérdeztem, azt kérdeztem, ki vagy!

– Hogyhogy ki vagyok?

– Például elárulhatnád a neved.

– Ja, igaz, elfelejtettem bemutatkozni – mondta a fiú, és kicsit megemelkedett a széken, észrevehetően gunyorosan –, Illés Ézsaiás vagyok.

A két lány hangosan felnevetett, egyik sem hitte el, hogy így hívják a kerek arcút, bár Éva szerette volna, ha valóban így hívják, ez a nevetséges név sok mindent feloldott volna benne. Azt mondta:

– Miért nem Jézus Krisztus mindjárt!

– Nem Jézus Krisztus – mondta komolyan a fiú –, Illés Ézsaiás.

– Mutasd a személyidet – nyújtotta a kezét Lulu.

A személyiben tényleg ez a név állt: Illés Ézsaiás.

– Próféta úr – mondta Éva, és most meleg volt a hangja, Lulu grimaszt vágott rá.

– Hogy szoktak becézni?

– Sehogy. Illésnek hívnak vagy Ézsaiásnak.

– Ézsike – mondta Lulu, és röhögött.

Éva erre összehúzta magát, furcsán fintorgott, és azt mondta:

– Hülye!

– Mi, micsoda? Ki a hülye? – kérdezte Lulu.

– Te, te vagy.

A fiú erre jóízűen nevetett, és azt kérdezte:

– Nem akartok valamit inni?

– De, valami erőset – mondta Éva.

– Konyak jó lesz?

– Jó.

A presszósnő sután egyensúlyozott az összevissza álló székek között, néha meglökött egyet.

– Mondjál valamit magadról – mondta Éva.

A fiú megvárta, míg a presszósnő az asztalra teszi a poharakat, aztán előredűlt, a combjára könyökölt.

– Mit?

– Valami lényegeset. Mit tudom én.

A mongol egy darabig a falat bámulta, aztán elhúzta a száját, és alig észrevehetően legyintett.

– Nem jut eszembe semmi.

– De, most, amikor legyintettél, eszedbe jutott. Igaz?

– Igaz.

– Akkor mondd el.

– Marhaság.

– Nem baj, csak mondd.

– Egyszer sráckoromban egyedül mentem az országúton. A háború után történt közvetlenül. Nagy szénásszekerek jöttek velem szemben. Magyar hadifoglyok ültek rajtuk. Géppisztolyos katonák őrizték őket. És akkor a gomb…

– Miféle gomb?

– Mondom, hogy marhaság… mindegy… az egyik öreg magyar katona leszakította a sapkarózsáját, egy piros-fehér-zöld sávos gombot, és oda dobta elém.

– Na és?

– Nem mertem fölvenni. Féltem a katonáktól.

Kis ideig hallgattak. Lulu szeme nem látszott a szemüveg miatt, Éva hunyorgott. A porhanyós arcú megint átkiabált az asztalok fölött:

– Szótlan vagy, mongol!

A fiú feléje fordította az arcát, és elmosolyodott, de látszott rajta, hogy nem figyel oda.

– Aztán másnap, meg utána hetekig kijártam oda a gombot keresni. Bőgve csúszkáltam a fűben, de sohasem lett meg.

– Aztán mi történt? – kérdezte Lulu.

– Semmi – válaszolta a fiú –, semmi sem történt. Ezenkívül semmi.

Lulu egy darabig az ujjait vizsgálgatta, aztán azt kérdezte:

– Ezt miért mondtad el?

– Azt akartátok, mondjak magamról valami fontosat.

– S ez fontos volt?

– Igen, nagyon fontos volt – mondta Éva.

Lulu megrántotta a vállát.

– Nem vagytok normálisak!

– Jobb lesz, ha hazamegy – mondta a presszósnő a részegnek.

A részeg ott imbolygott a pult előtt, kezével néha nekitámaszkodott az üveglapnak, de csak egy pillanatra, mintha azt próbálgatná, meg tud-e állni támaszkodás nélkül. Nem nagyon tudott.

– Persze – mondta a porhanyós arcú –, hazamegy, és szunyál egyet.

Barátságosan megveregette a részeg karját.

– Az én fiamnak kétcsövű vadászpuskája van – mondta a részeg –, idejön, és dirr-durr… végetek.

A mutatóujjával megcélozta a presszóban ülőket, és kiabált: dirr-durr!

– Jézusmária, szíven talált! – nevetett Lulu.

– Kétcsövű vadászpuskája van… az én fiamnak…

– Meg egy részeges apja – mondta a porhanyós arcú. – Idejön a fia, és dirr-durr, két akkora pofont leken magának, hogy arról koldul.

– Meglehet – mondta sokkal halkabban a részeg –, dirr-durr, meglehet…

A nyitott ajtóban megjelent egy fiatalember. Jóképű srác volt – cérna nyakkendőt viselt.

– Nem ez a fia, fater? – kérdezte a porhanyós arcú.

A cérnanyakkendős sértődötten nézett körül, nem értette, mi történik. Mindenki ránézett, a lányok is. Elnevették magukat.

– Szia, Petya – mondta Éva –, nem is tudtuk, hogy kétcsövű vadászpuskád van.

– Miféle vadászpuska?… Mit marháskodtok!

– Az öreged mondta.

– Ez nem az én fiam – integetett büszkén a részeg –, az én fiam egy vállas, bikaerős kölyök. Ilyen válla van.

Mutatta a kezével, hogy milyen.

Petya lebiggyesztette a száját, és elfordult.

– Orfeumban kellene mutogatni azt a gyereket – csóválta a fejét a porhanyós arcú –, olyan válla van, mint egy bivalynak.

– Ahogy mondja – gesztikulált a részeg.

Petya leült a lányok asztalához, a mongol arcúnak kicsit el kellett húznia a székét, hogy helyet adjon neki. Éva felé húzta.

– Lebőgtél a vállaiddal – röhögött Lulu.

Petyának széles válla volt; jókötésű kölyök – gondolta a mongol arcú.

– Ez itt Illés Ézsaiás, ő meg Petya – mondta Éva.

A két fiú kezet nyújtott kényszeredett mozdulattal.

– Megvan? – kérdezte Petya Évától.

Éva bólintott.

– A srácok a Hangulatban lesznek, majd átmegyünk.

– Jenci is? – kérdezte Lulu.

– Jenci is – válaszolta Petya.

– Lányok kik lesznek? – kérdezte Éva.

– Lesznek.

A mongol arcú kényelmetlenül érezte magát, fészkelődött a széken. Aztán intett a presszósnőnek.

– Fizetek.

– Te is eljöhetsz – mondta neki Lulu.

– Dehogy jöhet, nem jöhet! – mondta hirtelen Éva.

A fiú fizetett, s csak aztán kérdezte:

– Hova?

– Nem mindegy, hogy hova? – mondta Éva. – Jobb, ha nem jössz.

Petya a fiúra nézett, s kicsit fölényesen, a tolakodónak kijáró visszautasítással mondta:

– Régi brancs, évek óta együtt vagyunk.

– De Éva nem megy – mondta a mongol arcú.

– Hogyhogy nem jön? Mi? Éva!

– Lehet, hogy nem megyek.

– Azt nem lehet. Kit húzunk elő helyetted?!

– Szóval helyettesíthetőnek tartasz?

– Alkalmankint igen! – mondta gúnyosan Petya, és Illés Ézsaiáshoz fordult.

– Ti régóta ismeritek egymást?

– Persze, régóta.

– Marha régóta – mondta Lulu –, most ült ide az asztalhoz.

– Mindegy – legyintett Petya –, de te jössz?

– Naná – mondta Lulu.

A porhanyós arcú felállt, odament a pulthoz, és elindult kifelé. A mongol arcú széke mögött megállt, a vállára tette a kezét, és azt kérdezte:

– Nem jössz?

– Még nem – válaszolta a fiú –, kicsit még maradok.

– Na, akkor szia!

A fiú hosszan nézett utána, és azt mondta:

– Kár, hogy elment.

– Miért kár? – kérdezte Éva.

– Csak. Nem tudom, miért.

Petya fölállt, Évát nézte.

– Mi akkor megyünk.

Lulu igazgatta a haját, a cigarettáját a kézitáskájába gyömöszölte.

– Szia.

Már az ajtóban voltak, mikor Éva hirtelen felugrott.

– Várjatok, én is megyek!

Azok ketten megálltak, kifele bámult mind a kettő, nem szóltak semmit.

– Jobb, ha megyek – mondta a mongol arcúnak Éva.

Egy darabig állt előtte, nézte a fiú arcát, de az nem szólt egy szót sem. Megrántotta a vállát, és elment.

A mongol arcú az asztalra könyökölt, mutatóujját végighúzgálta a fehér terítőbe szőtt kék vonalakon.

– Szabad? – mondta neki a presszósnő.

Hátradőlt a széken. A presszósnő lerázta a terítőről a hamut, az üres poharakat tálcára rakta. Mikor elment, a fiú nem dőlt előre, mert így éppen az arcába sütött a nap. Aztán fölállt és elment. A presszósnő ellenségesen köszönt neki.

Egy óra múlva jött vissza Éva. Az ajtóban megállt, körülnézett, aztán odament a pulthoz.

– Egy duplát kérek.

– Nem ül le, Évike? – kérdezte a presszósnő.

– Nem, inkább állok.

A presszógép sistergett, Éva a kelttészta-húsú nő kövér kezét nézte, ahogy szorította a fekete fogantyút, és piszkos szélű körme elkékült a töredezett vörös lakk alatt.

– Ez a kerek arcú máskor is ide szokott járni?

– Nem, most láttam először – mondta a presszósnő.

Egy darabig nézték egymást a gép fölött, aztán a presszósnő elfordította a fejét. Csak akkor szólalt meg újra, mikor a cukrokat rakta a csésze mellé:

– Már van ereje a napnak, Évike, vigyázni kell a szeplőkkel!

Barátságosan a lányra mosolygott, és eléje tolta a kávét.

– Igen – mondta Éva, és végighúzta ujjait az orra tövén. Arra gondolt, hogy nemsokára kezdődik a strandidény, s akkor majd zöld orgonalevelet ragaszt az orrára.


dugo@szepi.hu