Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

VII. fejezet,
amelyben Szilvia megszökik

– Induljunk – sürgetett bennünket Szigfrid –, elkésünk.

Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik.

– De én látni akarom az előadás elejét is – méltatlankodott Szigfrid.

– Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.

– Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?

– Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.

– Ki az az Arabella? Széttépem! – vicsorgott Szigfrid.

– Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! – szomorodott el a kisfiú.

– Á, te még sok mindent nem értesz – legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.

Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én.

Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.

– Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?

– Igaz, megfontoltan kell viselkedni – mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.

– Szigfrid! – mondtuk valamennyien szemrehányóan.

– Milyen voltam? – kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. – Pompás ugrás volt, mi?!

– Legszívesebben visszaküldenélek – mondta haragosan Peti.

– Á, ez volt az utolsó – magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. – Széttépem! – mordult fel.

– Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint?

– Egy tigris – sziszegte átszellemült arccal.

– Hol?

– Ott – mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.

Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.

– De hiszen az egy macska!

– Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!

– Fogjuk meg – javasolta Gabriella.

– Majd én! – kiáltott Szigfrid. – Megmutatom nektek hogy kell elfogni az ellenséget.

– Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!

Kétoldalt belekaroltunk. Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.

– Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.

– Macska volt.

– Nem számít, de menekült. Ez a lényeg – mondta elégedetten Szigfrid.

Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.

– Nézni akarom az előadást – morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.

– Széttépjem? – kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. – Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!

Baltazár és Szigfrid megölelték egymást.

– Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.

– Természetesen – mondta Szigfrid.

– Megváltozott a terv – fordult hozzánk Baltazár. – Arabella száma eggyel eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.

– Az előadást… nem lehetne nézni az előadást? – kérdezte reménykedve Szigfrid.

Baltazár gondolkozott.

– De azt hiszem, igen. Gyertek!

A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk. Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.

– Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.

Baltazár elment.

A porondon éppen a lovak dolgoztak.

– Á, szolgalelkű népség – legyintett Szigfrid. – Még rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem – és elfordult.

– Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.

– Ugyan, ez nem előadás – morogta. – Csak lovak.

A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.

Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.

– Ez igen! – mondta Szigfrid. – Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.

Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.

Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az artistákat. A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.

– Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet. Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.

A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.

Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.

– Ez semmi – mondta Szigfrid –, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.

– Csönd! – sziszegte valaki a zenekari pódiumról.

De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.

– Jaj, ha leesne – suttogta Gabriella.

– Csönd! – sziszegte Szigfrid.

Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.

– Szilvia – suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:

– Szilvia, ne hagyd magad!

Arabella egy pillanatra megingott a kiáltástól, a nézőtéren valaki felsikoltott.

– Őrült! – morogtam Szigfrid fülébe.

De ő nem törődött velem. Szilviát nézte. Mikor Szilvia meghallotta Szigfrid hangját, mintha megtáltosodott volna, ugrálni kezdett a labdákért, és az öt labda mint egy színes tűzijáték keringett a levegőben, anélkül, hogy egy is a földre esett volna.

– A feleségem – mondta büszkén Szigfrid.

Ebben a pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és elaludt a villany. A koromsötétben a nézők vadul kiabáltak. Baltazár hangját hallottam:

– Erre!

Valaki megfogta a kezemet.

– Hol vagy, Szigfrid? – kérdezte Peti.

– Futás! – vezényelt Baltazár.

A kocsik és ketrecek között is sötétség terpeszkedett, időnként meg-megbotlottunk.

Néptelen utcákon szaladtunk. Elöl Peti és Gabriella, utánuk Szigfrid és Szilvia Arabellával, végül én.

Pár perc múlva valamennyien a pajtában voltunk.


dugo@szepi.hu