Pár nappal ezután újabb vendég érkezett a pajtába. Már kora délelőtt megjött, s mi Gabriellával bent az Építészeti Hivatalban nemsokára megtudtuk, mert a kisfiú betelefonált.
– Szervusz, Viktor – mondta izgatottan. – Ma este Gabriellával okvetlenül gyertek el. Megjött Szigfrid unokaöccse. Egy nagyon jópofa oroszlán, de azt hiszem, valami nincs vele rendben. Olyan oroszlán, úgy látszik, nincs is, akivel minden rendben van.
– Elmegyünk – mondtam, és délután aztán csakugyan becsengettünk a Levendula utcai kapun.
Egy rongyos lobogó sörényű oroszlán ült Szilvia ágyán, a többiek körülülték, és áhítatosan nézték. A lobogó sörényű lelkesen magyarázott valamit, mancsaival nagyokat csapott a levegőbe.
Amikor beléptünk, elhallgatott.
– Itt vannak a barátaim, Gabriella és Viktor – mutatott ránk a kisfiú.
– Örülök, hogy megismerhettelek benneteket – mosolygott ránk a lobogó sörényű. – Láz Jenő vagyok.
– Jenőkém, igazán köthettél volna nyakkendőt a barátaim tiszteletére! – mondta a kisfiú.
– A nyakkendő fölösleges. Sohasem kötök nyakkendőt. Sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok. Külsőségek. A szív az első… Értitek? A szív!
Mindezt kissé színésziesen mondta. Dr. Kis János elégedetlenül morgott.
– Szavak, szavak…
– Te csak ne szólj közbe! – torkolta le Jenő. – a te segítségedre volna leginkább szükség. A te vagyonoddal nagyon sok mindent meg lehetne oldani. Persze, ilyenkor a szádat húzod. Ismerlek benneteket!
– Szép terveid vannak, de ahhoz nem kell okvetlen nyakkendő nélkül járni és mindenkit sértegetni – mondta Arabella.
– Jenőben az én vérem folyik. Jó vér – vette védelmébe a lobogó sörényűt Szigfrid.
– Holnap hozzákezdek! – kiáltott Jenő. – Nem törődöm a kicsinyes akadékoskodókkal. Holnap megfogalmazom a kiáltványt.
– Milyen kiáltványt? – kérdezte kíváncsian Gabriella. – Ne haragudjatok, mi csak most jöttünk, nem tudunk semmit.
– Jenő fölszabadítja az oroszlánokat – lelkesedett Szigfrid.
– Hogyan?
– Minden oroszlánnak a szavannán a helye. Milyen jogon csukják őket ketrecbe, mutogatják az állatkertben, cirkuszban? Mondd meg nekem, mi jogon! Afrika, az a mi hazánk. Felhők, pálmafák, hatalmas fűtenger. Szabadon kószálni. Igaz, Szigfrid?
– Igaz! – kiáltotta Szigfrid.
– Újra az ököljogot akarod érvényre juttatni! – csóválta a fejét Kis János. – Ez nem igazság.
Hosszasan vitatkoztak.
Jenő lobogó sörénnyel érvelt, magyarázott, kiabált. Szigfrid helyeselt:
– Visszamegyünk Afrikába.
Aztán hirtelen elhallgatott. Zavartan nézett Jenőre.
– De tudod, mielőtt Afrikába mennék, még egyszer szeretnék fellépni.
– Holnap hozzálátok – mondta Jenő, ügyet sem vetve Szigfridre.
Aznap este elmenőben megint találkoztam a kisfiú édesapjával.
– Na, hogy halad a munka? – kérdezte. – Mikor kezdhetünk a bontáshoz?
– Egyelőre várhatunk még vele – mondtam könnyedén, de a szívem összeszorult. – A terveket pedig majd bemutatom.
Persze, még egy vonalat sem rajzoltam.
– Mit gondolsz, mi lesz? – kérdezte aggódva Peti.
– Ugyan, ne félj! – vigasztaltam. – Az ilyen pajtákat nem lehet csak úgy egykettőre lebontani.