Saját kezűleg zárta vissza a tisztet a pincébe. Embereinek megtiltotta, hogy szót váltsanak vele. Eltette a kulcsot, az élelmet is ő maga hordta le neki. Másnap elbocsátotta a személyzetet, csak az öreg szakácsnőt tartotta meg. Félt.
Rettegve sétált a kertben a kitaposott ösvényen. A fák ágai súrolták a vállát. Észre sem vette, hogy fák közt sétál. Az avar sisegett a lába alatt. A tigrist szerette volna próbára tenni. De nem mert neki parancsot adni.
Szitált az eső, beszorította a szobába. Nem tudott meglenni egyedül, lement a pincébe, Káptalanhoz.
– Esik az eső – mondta az ablaktalan betoncella priccsén ülő férfinak.
– Eső – mondta áhítattal Káptalan, s szemét Makos Gáborra emelte. Még soha ilyen szelíd szemeket nem látott. Lehajtotta a fejét.
– Nagyon egyedül vagyok – motyogta.
– Már régóta egyedül van. Miért csak most veszi észre!
– Ha lenne valakim, elmennék innen. Kell, hogy valaki szeressen, nem?
– Talán lesz olyan is – mondta Káptalan, s a szelídség elillant a szeméből.
– Azt hiszi, engem már nem szerethet senki? – váltott Makos Gábor a régi hangra.
Káptalan hallgatott.
– Emlékezzen, az a lány első látásra belém szeretett. Az a mongolarcú…
Felugrott.
– Hogy hívták?
– Fartus Ilonának.
Makos Gábor kirohant, bezárta maga mögött az ajtót. Most boldog volt, hogy a városban eltűnnek előle az emberek.
Fartus Ilona felsikoltott, amikor meglátta. Egyedül volt otthon. Riadtan kapkodta a fejét, az erő kiszaladt a lábából. Nem tudott menekülni.
– Ne féljen tőlem – mondta szelíden Makos Gábor.
A lány reszketve hátrált a falhoz.
– Tejet adtam magának… ne bántson… soha semmi rosszat…
– Ne féljen, nem akarom bántani. – Hátrapillantott a tigrisre. – Lefeküdni.
A tigris leheveredett.
– Üljön le nyugodtan! Nem lesz semmi baj.
Mosolyogni próbált.
A lány nem mozdult a fal mellől.
– Gyűlöl engem?
Fartus Ilona megrázta a fejét. Gyors, ijedt mozdulattal.
– Szeretném magát feleségül venni.
A lány kitágult szemmel nézte őt.
– Ne bántson engem! – könyörgött.
– Komolyan mondom.
A lány tartása vesztett merevségéből, válla lejjebb csúszott.
– Ha nem akarja, mondja meg. Nem lesz semmi baja, elmegyek.
– Szeretek valakit – mondta halkan a lány.
Makos Gábor fintorgott. Álarcnak, hogy a lány ne láthassa, mit érez.
A csend csak egy másodpercig tartott. Nagy dördüléssel feltépte valaki a kaput, a léptek az ajtó felé dobogtak.
A lány felsikoltott.
– Jaj, Péter!
Egy szőke fiatalember rontott be az ajtón. Kezében fejsze.
– Állj! – kiáltott Makos Gábor, de a fiú akkor már a tigris felé sújtott. Az állat felugrott, nagy lendülettel menekült. Elsodorta az asztalt. Ez volt Makos Gábor szerencséje, mert az asztal kibillentette a fiatalembert egyensúlyából, s ezalatt neki is volt ideje kiugrani az ajtón.
Szerencsére a fiú csak néhány perc múlva rohant utánuk.
– Fogják meg! – üvöltötte.
De az emberek nem mertek a fekete tigrishez és a nyomában rohanó emberhez közeledni. Féltek.
Makos Gábor tétovázás nélkül követte a tigrist. Egyenesen neki az erdőnek.
Órákba telt, míg az emberek megértették, mi történt. Felbolydult a város, a férfiak felfegyverkeztek, üldöző csoportok alakultak. A vagányokat összefogdosták, és teketória nélkül akasztották az első fára. De legjobban Makos Gáborra fájt a foguk. Az erdő hangos lett az üldözők és kutyáik lármájától.
Makos Gábort tépték az ágak, arcába csaptak a bozót csípős ágai.
Éjfél felé ért Szabarpusztára. A bokrok árnyékában lopózkodott Bácski háza felé. A sejtelmesen fehérlő házfal mögül ekkor egy fegyveres alak lépett elő.
Makos Gábor hátraugrott, rohanni akart.
– Ne ijedezzen! – hallotta a suttogóra fogott hangot. – Már vártam. Jöjjön!
Bácski volt. Elindultak az erdő felé. Makos Gábor úgy érezte, megfullad, szíve elviselhetetlen erővel pumpálta a vért nyaka ereibe.
Macskapuhán lépdeltek a felázott ösvényen.
– Kerestek már? – kérdezte Makos Gábor.
Bácski hátrafordult. A félhomályban rókaarca kegyetlennek tűnt.
– Nem – mondta az erdész –, csak telefonáltak, valahol meglátjuk, lőjük le. Tízezer arany.
– Micsoda?
– A vérdíj – mondta Bácski, és koccantott egyet, mintha jó viccet mondott volna.
Makos Gábor megállt. Reszketett. Bácski észrevette, hogy nem megy utána, megfordult.
– Mi történt?
– Le akar lőni?
Bácski nevetett.
– Mondtam én, hogy rossz vége lesz, igaz? Na, jöjjön csak.
Az erdő zúgott körülöttük, mint egy nagy víziorgona. Távoli kutyacsaholás szúrt a hátukba.
– Jönnek – ijedezett Makos Gábor. Bácski megszaporázta lépteit.
Patakhoz értek. A tigris a vízhez rohant. Előrehajolt. Lafatyolva ivott.
Bácski gyanakvóan jártatta rajtuk a szemét.
– Azt mondta, nem iszik.
– Menjünk – mondta Makos Gábor.
– Tovább nem megyek. Itt átgázol a patakon, s aztán csak kövesse a folyását, egy órán belül a határnál van… És legyen több szerencséje.
Ezt búcsúzásnak szánta. Kezet nem nyújtott.
Makos Gábor nem mozdult.
– Miért nem megy?
– Előbb maga.
– Tart tőlem? – kesernyésen nevetett. – Nyugodjon meg, most már mindenkitől félni fog. A kisgyerekektől is.
Megfordult, elindult visszafelé az ösvényen. Eltűnt a fák között.
Makos Gábor átrohant a patakon. A nagy sietségben elbukott, csuromvíz lett a ruhája. Felugrott, rohant. Zúgott a füle, várta a lövés csattanását.
De a kegyelemlövés nem dördült el.
Kilométereket futhatott. Egyre csak emelkedőn, a táj arca megváltozott, csenevész fák borókabokrok borították a köves oldalakat. Tudta, hogy már túl van a határon. Megfordult, arccal arrafelé, amerre a várost sejtette.
– Megváltottalak benneteket – üvöltötte, és rázta ökleit.
A hegyoldalak ellabdázgattak az egyre halkuló kiáltással. Makos Gábor sírva fakadt, hátat fordított a városnak. Tudta, hogy két hét múlva eléri a tengert. A tigris a térde mellett ballagott. Lenézett rá, s az orrát megcsapta a vadállatok csípős bűze.