Ranschburg Jenő:

Személyiségtípusok

A személyiségalakulás lényeges tényezőinek vagy a személyiségnek definiálásában nem minden pszichológus ért egyet. Valamennyi tudományos személyiségelmélet megegyezik azonban abban, hogy a személyiség körülhatárolt egység, mely minden más személyiségtől különbözik. Ennek ellenére különböző tudományágak képviselői már hosszú idővel ezelőtt megállapították, hogy egyes emberek, illetve embercsoportok - főbb személyiségjegyeik alapján - hasonlítanak egymásra, és így néhány feltételezett csomópont valamelyike köré tömörülve, egy adott típus reprezentánsai. A személyiségtípusok kérdésével ma a pszichológia egyik ága, a típustan (tipológia) foglalkozik.

A legelső tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta meg mintegy 2400 évvel ezelőtt. Hippokratész alapvető szempontja a típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval: temperamentum volt. Elmélete szerint az emberi test négyféle nedvből tevődik össze: a vérből (sanguis), a sárga epéből (chole), a fekete epéből (melaina chole) és a nyálkából (phlegma). Attól függően, hogy a személyiség felépítésében a négy nedv közül melyik a domináns, négyfélé - szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus - vérmérsékleti típust írt le.

Rubinstein megállapítása szerint: „A temperamentum az egyén pszichikus tevékenységének dinamikus karakterisztikája”, amelynek két jellemző vonása a fogékonyság és az impulzivitás. A fogékonyság „... a benyomást követő emocionális reakció erejében, gyorsaságában és szilárdságában nyilvánul meg”, míg az impulzivitás a benyomás mozgásos lereagálására irányuló ösztönzések erejét és sebességét fejezi ki. Ennek alapján Hippokratész vérmérsékleti típusait a következőképpen jellemezhetjük:

  1. Szangvinikus típus. Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás. (Lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak.)
  2. Kolerikus típus. Erős fogékonyság és nagyfokú impulzivitás. (Érzelmei erősek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik.)
  3. Melankolikus típus. Erős fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. (Lassan keletkező, de erős érzelmek, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönző hatással.)
  4. Flegmatikus típus. Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. (Érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erősek, a viselkedést nem befolyásolják.)

Hippokratész típustana - annak ellenére, hogy „fiziológiai” magyarázata ma már gyermekdednek tűnik - ragyogó megfigyeléseken alapul, a későbbi tipológiai rendszerekre gyakorolt igen nagy hatása éppen ezzel a ténnyel indokolható. A vérmérséklet nem azonos a jellemmel, de azzal szorosan összefügg: a személyiségfejlődés során igen lényeges jellemvonássá alakul. Mint Rubinstein megállapítja: „A temperamentum tulajdonságai a jellem kialakulásának folyamatában átalakulva a jellem vonásaivá lesznek, és ennek tartalma elválaszthatatlanul összefügg a személyiség irányulásával”.

A XX. században három nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer, Jung és Jaensch típustana.

Kretschmer rendszerének megalkotásában a testalkat és az elmebetegségek összefüggéséből indult ki. Összehasonlító vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a legtöbb esetben három fő testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:

  1. Aszténiás (leptoszom) alkat. Jellemzői: sovány, nyúlánk test, a bordák előredomborodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bőr vékony, fakó, a koponya hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sűrű, a szemöldök dús.
  2. Piknikus alkat. Széles irányú testfejlődés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc, rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam.
  3. Atlétikus alkat. Jellemzői: erős izomzat és csontváz. Vastag bőr, fejlett orr, áll, kezek.

A továbbiakban Kretschmer leírta az elmebetegségek három fő formáját (szkizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a testalkat típusa és az elmebetegség formája között szoros összefüggés van: a szkizofrén elmebeteg az esetek többségében leptoszom alkatú, a cirkuláris pszichotikus (felhangolt és nyomott fázisok állandó váltakozása) piknikus, az epilepsziás pedig atlétikus. Miután Kretschmer nézete szerint az egyes elmebetegségekre jellemző lelki sajátosságok bizonyos mennyiségű határokon belül az egészséges emberekben is megtalálhatóak, a vérmérsékletnek - a test alkatától függően - három típusa írható le:

  1. Aszténiás alkat - szkizotim temperamentum.
  2. Piknikus alkat - ciklotim temperamentum.
  3. Atlétikus alkat - viszkózus temperamentum.

Ha Hippokratész típusait összehasonlítjuk e három típussal, megállapítható, hogy a szkizotim és a melankolikus, a ciklotim és a szangvinikus, valamint a viszkózus és a flegmatikus temperamentum között igen erőteljes hasonlóság mutatkozik. Éppen ezért Kretschmer típusainak jellemző tulajdonságait, viselkedésmódjait ezúttal nem tárgyaljuk.

Kretschmer tipológiája - főként könnyű kezelhetősége következtében - igen divatossá vált. Hibája, hogy a lelki sajátosságokra a test alkatából következtet, ezáltal az örökletes tényezőket előtérbe helyezi a szerzett tulajdonságokkal szemben. Vitatható az az álláspontja is, mely szerint az elmebeteg és az egészséges elméjű ember között semmiféle minőségi különbség nem mutatható ki.

C. G. Jung svájci orvos kezdetben Freud tanítványa volt, később azonban szakított mesterével, revízió alá vette a freudi tanításokat, és a régire támaszkodó, de lényegében új analitikus elméletet dolgozott ki. Tipológiai koncepciójának fő kérdésfeltevése: vajon a személyiség belső ösztönző ereje (analitikus terminológiával: libidója) önmaga vagy a külvilág felé irányul-e? E kérdés megválaszolása alapján az embereket introvertált (befelé forduló) vagy extrovertált (a külvilág felé irányuló) típusba sorolja. Az introvertált megfontolt, érzelmileg nehezen kapcsolódó, töprengésre, szorongásra hajlamos, míg az extrovertált vidám, tetterős, gyorsan reagáló, emberi kapcsolatokat szívesen teremtő személyiség. (Jung az intro-extra verzión belül további alcsoportokat is megkülönböztetett.)

Jung tipológiai rendszerének - Krerschmeréhez viszonyítva - pozitív vonása, hogy kiindulópontja az ember és a külvilág viszonya. E valóban igen lényeges személyiségjegy szelekciós szempontként való felhasználása eredményezi, hogy sok modern tipológiai kutatás ma is a jungi koncepció alapján folyik. (A kérdéssel a továbbiakban még foglalkozunk. Jung azonban elkövette azt a hibát, hogy rendszerében általános törvényszerűséget látott, amellyel bizonyos művelődéstörténeti és történelmi folyamatok is magyarázhatók. E szellemes, jó alapkoncepciójú tipológiai rendszernek ilyen egyetemes mozgató elvként való alkalmazása természetesen nem fogadható el.

E. Jaensch német kutató - említett kortársaival ellentétben - konkrét kísérletek segítségével igyekezett megismerni a személyiség típusbeli sajátosságait. Érzékelés-, emlékezet- és gondolkodás-lélektani kísérleteinek eredményeként úgy találta, az emberek főként abban különböznek egymástól, hogy lelki jelenségeik egységesen, összehangoltan vagy pedig egymástól elszigetelten működnek. Ennek alapján a személyiségnek két típusát különböztette meg:

  1. Integrált típus. Lelki jelenségeik harmonikus egységben működnek, ennek következtében a külvilághoz kitűnően alkalmazkodnak, könnyen teremtenek emberi kapcsolatokat. Figyelmük ingadozó, felfogásuk az összefüggések meglátására irányul. Jaensch ide sorolja az ún. eidetikus típust is. Ennél a típusnál a vizualitás olyan erős, hogy a tárgyakat, tárgyi konstellációkat hosszú ideig teljes pontossággal maga előtt látja akkor is, amikor azoknak érzékelése már régen megszűnt. Kimutatja, hogy ez semmi esetre sem kóros jelenség, gyermekeknél és integrált típusú felnőtteknél elég gyakran előfordul.
  2. Dezintegrált típus. Lelki jelenségeik elszigetelten működnek, így alkalmazkodó képességük rossz, zárkózottak, idegenül mozognak az emberek között. Egész egyéniségükből hiányzik a rugalmasság, figyelmük tapadó, látókörük beszűkült, gondolkodásuk a részekre irányul.

Láthatjuk tehát, hogy az eddigiekben ismertetett kutatók valamennyien a személyiségnek egy-egy jelentős tulajdonságát - vérmérsékletét, testalkatát, beállítottságát stb. - emelték ki, és ennek általánosítása alapján következtettek a személyiség típusára. Ismeretlen volt azonban az a fiziológiai háttér, amelynek alapján a személyiségnek ezek a vizsgált tulajdonságai, megnyilvánulásformái létrejönnek és típusát meghatározzák. Ezt az élettani hátteret I. P. Pavlov szovjet tudós ismerte fel.

Pavlov fiziológiai kísérletei során megállapította, hogy az élő állati és emberi organizmus idegtevékenységének két legfontosabb folyamata az ingerület és a gátlás. Rámutatott arra, hogy a viselkedésformák hátterében az idegrendszer típus-sajátosságai húzódnak meg, melyek az idegműködés ingerületi és gátlásfolyamatokra épülő három alaptulajdonsága - erősség, mozgékonyság, kiegyensúlyozottság -, illetve ezeknek viszonya által meghatározottak. Ennek alapján Pavlov az idegrendszernek négy típusát különbözteti meg:

  1. Erős - gyors - kiegyensúlyozott;
  2. Erős - gyors - kiegyensúlyozatlan;
  3. Gyenge - lassú - kiegyensúlyozatlan;
  4. Erős - lassú - kiegyensúlyozott.

Az idegrendszer e négy alaptípusa vele született. (Részben öröklött, részben a méhen belüli életben kialakult.) Pavlov - bár rámutatott a genotípus (öröklött típus) és a fenotípus (szerzett típus) különbözőségére, az idegrendszer e négy típusának túl nagy jelentőséget tulajdonított a viselkedésben. Ilyen szemléleti mód alapján a pavlovi négy típus - az általunk alkalmazott sorrendben - pontosan megfelelne a hippokratészi szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus temperamentumoknak. Pavlov típustanának ilyen vonatkozású félreérthetőségét már Rubinstein is hangsúlyozta, de Tyeplov tipológiai kutatásai mutattak rá a legélesebben. Tyeplov megállapította, hogy az idegrendszer típussajátossága nem több, mint vele született és az egyedi élet folyamán alig változó élettani alap, amelyre a külső, környezeti hatások ráépülnek, és e két tényező együttesen határozza meg a személyiség típusát. Ez tehát azt jelenti, hogy az a személy, akinek idegrendszeri típusa erős-gyors-kiegyensúlyozatlan, viselkedésében nem feltétlenül kolerikus. A túl erős indulati kitörések - amelyre idegrendszeri típusa predesztinálja - a környezet nevelő hatása eredményeként megszűnhetnek, és a kiegyensúlyozatlan idegműködés bázisán megközelítően kiegyensúlyozott viselkedés forma alakulhat ki.

A speciálisan emberi típusokat Pavlov az I. vagy II. jelzőrendszer dominanciája alapján határozta meg. Így megkülönböztetett:

  1. művésztípust (a gondolkodás elsődlegesen nem fogalmakban, hanem képekben, képzetekben megy végbe, fő jellemzője az egészben való megragadás, a szintézis);
  2. gondolkodó típust (a gondolkodás elvontan, absztrakt fogalmakban folyik, jellemzője a szintézist megelőző, boncoló, részekre bontó analízis);
  3. középtípust (a mindennapi ember gondolkodásmódja', a képszerű és fogalmi gondolkodás szabályos elrendeződése). A modern tipológiai vizsgálatokat az angol nyelvterületen Eysenck munkássága indította el. Eysenck Pavlovnak abból a felismeréséből indult ki, hogy a túlérzékenységgel, szorongással jellemezhető neuraszténiásoknál az ingerületi, a környezet iránt érzéketlen; az egocentrikus hisztériásoknál pedig a gátlási folyamatok vannak túlsúlyban. Az ingerület és a gátlás ilyen vonatkozású értelmezése tehát ellentmond e két fogalom megszokott alkalmazásának. Eysenck - Pavlovra támaszkodva - egy ingerlés-gátlás dimenziót feltételez, amelynek ingerléses végpontján a szorongásos neurózis, gátlásos végpontján pedig a hisztéria található. A személyiség típusát az határozza meg, hogy az ingerlés-gátlás dimenzió mely pontján foglal helyet. Jung az introverzió-extraverzió két végpontjaként szintén a szorongásos neurózist, illetve a hisztériát jelölte meg. Miután Jung típustana az emberi viselkedésformákon alapul, Eysenck az ingerlés-gátlás fogalmát az introverzió-extraverzió ellentétpárjával helyettesíti.

Eysenck sokféle kísérlettel bizonyította elméletét. Ezek közül a kondicionálhatóságra (a feltételes reflex kialakulásának gyorsaságára, erejére, tartósságára) vonatkozó kísérletek emelkednek ki. E kísérletek során Eysenck megállapította, hogy az extravertált kísérleti személyek - akiknél a gátlás gyorsabban alakul ki, erősebb, és nehezebben oszlik el - jóval nehezebben kondicionálhatók, mint az introvertáltak. A gátlás gyors és erőteljes kialakulása ugyanis viszonylag rövid idő alatt akadályává válik a reakció megismétlésének. A kísérlet lebonyolítása előtt a kísérleti személyek introverzív vagy extraverzív voltát az ún. MPI (Mandsley Personality Invertory) kérdőívvel mérték fel. Az eredmények itt is azt mutatták, hogy a szorongók, illetve a hisztériásak nem a neurózis mértékében különböznek egymástól, hanem a személyiség introvertált vagy extravertált típusában. Eysenck tipológiai rendszerének igen sok híve és igen sok bírálója van, kísérletei jelenleg is folynak.

A Szovjetunióban Tyeplov laboratóriumában folynak a legintenzívebb tipológiai kutatások, melyek Pavlov klasszikus idegrendszeri típustanára épülnek. E laboratórium legjelentősebb elvi megállapítását - az idegrendszeri típusok és a személyiség „valódi” típusai közötti összefüggésről - már ismertettük. Tyeplov és munkatársai rendkívül sokrétű kísérletekben elemezték az idegműködés sajátosságait (erősségét, kiegyensúlyozottságát, mozgékonyságát), és sok tekintetben kibővítették, elmélyítették a pavlovi tanításokat. A laboratórium munkájából e helyen az idegfolyamatok kiegyensúlyozottságára vonatkozó kísérleteket tartjuk szükségesnek kiemelni. Tyeplov rámutat arra, hogy az idegfolyamatok egyensúlyának legfontosabb mutatója a feltételes reflex kialakulásának viszonylagos gyorsasága. A laboratóriumban lefolytatott kísérletek azt mutatják, hogy míg az ingerlés dominanciája esetén a feltételes reflex gyorsabban alakul ki, és a kialvásos folyamat lassabban megy végbe a gátlás dominanciája esetén ennek fordítottja következik be. Ha tekintetbe vesszük, hogy Pavlov észrevétele szerint az ingerléses folyamatok a szorongásos neurózis, a gátlásos folyamatok pedig a hisztéria esetében dominánsak, a Tyeplov-laboratórium e megállapítása egybeesik az angol nyelvterületi kutatásokkal. Tyeplov hangsúlyozza, hogy az erősség és a kiegyensúlyozottság az idegrendszernek egymástól független sajátossága: „Mind az erős, mind a gyenge idegrendszerű személyek között lehetnek az ingerület dominanciájával, a gátlás dominanciájával és kiegyensúlyozott idegfolyamatokkal jellemezhető személyek. Ez az idegrendszeri sajátosságok tanulmányozása során megállapította legfontosabb tények egyike.”

Forrás: Pszichológiai fogalmak kis enciklopédiája