Fontos, hogy akik keresztény iskolában nevelőmunkát végeznek, újra meg újra elgondolkodjanak: „mi is a teendőnk?” A kérdést magunknak tesszük fel, de biztosak lehetünk benne, hogy mások is felteszik nekünk.
Személyes élettörténetünk egy szép napon, valamely iskolában összekapcsolódott országunk keresztény intézeteinek történetével. Az állás- és munkakérelmek indítékai vegyesek, nem egészséges, ha folyvást ezeket firtatjuk: részben saját indítékaink részben alkalmazóinktól erednek. Tény, hogy munkatársainkkal kisebbfajta társadalmi testet alkotunk, amelyet hivatalosan a keresztény iskolák nevelőtestületének neveznek.
Nap mint nap megkísért bennünket annak lehetősége, hogy kész definíciók szerint éljünk, olyanok szerint, amelyek már nem fedik életünk valódi jelentését. Ilyen definíció az is, hogy a keresztény iskolát keresztények hozzák létre fiatal keresztények számára, keresztény szülők kérése alapján. Jól tudjuk, e tétel három eleme legfeljebb megközelítőleg igaz, sőt, jobbára csak kegyes óhajt fejez ki. S valóban, milyen irányt kellene vennie intézményünknek, ha igazolni kívánná a szülők ilyetén kívánságának hitelét? Melyik fiatal ne tapasztalná, miután belépett az iskolába s mielőtt befejezné tanulmányait, hogy hite szélsőségek között ingadozik? Hol tart távozásakor? Melyik pillanatban nevezhető igazán keresztény diáknak? Ami a tanárt illeti, hol van az a munkaszerződés, amelyet hitvallás alapján kellene megkötnie? A lelkiismeret tiszteletben tartása fontosabb számunkra, minthogy bárkit is kétszínűségre vagy alakoskodásra kényszerítsünk.
Így a partnerek – szülők, gyermekek, igazgatók, tanárok megegyezése a gyakorlatban azt jelenti, hogy valamennyien elfogadnak egy, a helyzettől függően többé-kevésbé kifejtett nevelési tervet, amelynek megvalósításában mindenki a saját szerepe és legjobb tudása szerint vesz részt, miután az valamilyen mértékben találkozott érdeklődésével. Ez a megfogalmazás nem pejoratív vagy korlátozó, noha elemi fontosságú: megindokolja, hogyan jutunk alapvető egyességre. Iskoláink ilyen érdekegyeztetések alapján működnek. Igaz, a nemzeti vagy az egyéni élet eseményei, az igazolás vagy a tisztánlátás kísérletei megkérdőjelezhetik az egyetértés tartalmát. Az intézmény szociológiai tanulmányozására késztethetnek, arra, hogy kutassuk változatait, pluralizmusát, felfedezzük a résztvevők meggyőződésének hiányosságait, a címke – „keresztény iskola” – és a tartalom közötti eltérést. Vajon helyénvaló-e, ha jajveszékelünk vagy elbátortalanodunk, ha egyeseket lemondásra vagy épp az iskola bezárására késztetünk?
Elmélkedésünk ebből a tényállásból szeretne kiindulni. Célja, hogy megszabadítson a hamis távlatoktól és szerepünk helyes betöltésére indítson, anélkül, hogy azt meglepőnek, vagy sajnálatra méltónak találná. Hogyan is lehetne másképpen ezredvégi társadalmunkban? Ha azt akarjuk, hogy a nevelésre szánt erőinket ne bénítsák komplexusok, akkor minden csalóka nosztalgiától és minden hátsó gondolattól meg kell szabadulnunk.
Egy iskola mindenekelőtt közszolgálat. Célja: hozzásegíteni az ifjúságot, hogy megszerezze az ország törvényei által előirányzott elemi képzést. Ahol megvan a tanítás szabadsága, ott a törvények bizonyos feltételek mellett felhatalmazzák a magánszemélyeket, hogy iskolát nyissanak és saját stílusuk, ihletük szerint teljesítsék e feladatot. Franciaországban az utóbbi években ezt nevezik „saját karakternek”.
Ha egy iskola Krisztust tekinti mintaképének, fontos, hogy szándékát időről időre felülvizsgálja, különben vállalkozásával jogtalanul „hírbe hozza” Krisztust. Iskoláinkban az ifjúság szolgálatát annak érdekében, hogy valamennyien fáradsággal megszerzett szabadságuk mozgásterében növekedjenek, még az a mégoly dicséretes szándék sem szoríthatja határok közé, hogy kereszténnyé tegyük őket. Könnyen megfeledkezünk róla, hogy – túlságosan is gyakran – épp azt a keresztény típust testesítjük meg, amelyet Jean Sulivan így ostoroz: Ha szeretnék, amit Jézus szeretett, ritkábban mondanák: Jézus, Jézus. Azokra a kutyákra hasonlítanak, amelyek, ha egy irányt jelző ujjat látnak, az ujjra vetik magukat… Mivel olyannyira óhajtjátok, hogy megismerjük a Forrást és szomjunkat olthassuk nála, mi mást kellene tennetek, mint hogy a hódítás gondjától mentesen, testvéri közösségben és ingyenességben éljetek, olyan társadalmak közepette, amelyek a hatékonyság és a mennyiség megszállottjai?”[2]
Az első pont tehát, a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott szándék szerint: szolgálni, mégpedig a szeretet ingyenességében szolgálni.
Mire vélnénk, ha a betegápoló szerzetesek azért dolgoznának a harmadik világ kórházaiban, hogy megtérítsék a betegeket? Ázsiában bizonyos szumátrai bennszülötteket olykor még ma is „rizskeresztényeknek” neveznek, mivel a nyugati könyörületesség a legolcsóbb vételár fejében keresztelte meg őket. Be kell látnunk: ha az volna a szándékunk, hogy iskoláinkban a hittérítést és a meggyőzést szorgalmazzuk, ugyancsak hitvány munkások lennénk. Az eredmény annyira csekély, hogy bizonyos keresztények, akik rosszul értelmezik nevelői hivatásunkat, egyenesen a szemünkre hányják, hogy missziós tevékenységünk gyér haszonnal jár. A vallásgyakorlók, illetve a papi vagy szerzetesi hivatások mennyiségére irányuló statisztikai feddés – félreértés. Annak alapján, amit szemünkre vetnek, beismerhetjük, hogy nem vagyunk példamutatóak, de nem abban nem, amiben elvárnák tőlünk. Ha van alapja a bírálatnak, akkor inkább szolgálatunkra vonatkozhatik. S a szolgálat ingyenességére, „hogy elhiggye a világ”: Isten Szeretete nem üres beszéd.
Hivatásunk nem a fiatalok megtérítése, hanem mindenekelőtt szolgálatukra – mégpedig önzetlen szolgálatukra – kell hogy törekedjünk. Ha iskolát nyitunk, az önmagában is elégséges cél. Nem lehet ürügy valami másra. A beteg, tudatlan, bebörtönzött ember megérdemli, hogy önmagáért szolgálják és szeressék (ld. Mt 25).
A tisztánlátás és tisztázás kísérlete megszabadíthat bennünket bizonyos aggodalmaktól, ugyanakkor újabbakat támaszthat. Töprengésünk felszabadítani szeretne, egyszersmind azonban elkötelezni is.
Keresztény nevelőként az ifjúság szenvedélyes szolgálatát vállaltuk. A növekedés legszebb virága a szabadság veszélyeztetett mozgástere. Vélhetően a Teremtő akarta így, mégpedig Krisztusban kétszeresen is. A szolgálat igényes, sokkal igényesebb, mint keresztényeket „csinálni”, mivel a megtérés kizárólag Isten adománya. A szolgálat hozzáértést és önzetlenséget követel. Egy ima nem teszi bocsánatossá a hozzá nem értést, a rutint vagy az ifjúság igényeinek mellőzését.
Nem mérhetjük a növekedést hitünk rőfjével. Krisztus úgy rendelte, hogy ne válasszuk szét a konkolyt a vetőmagtól, hogy tehát mindenkit előzékenyen szolgáljunk. „Nem az egészségesekért jöttem, hanem a betegekért.”
Mindez nem jelenti azt, hogy keresztény iskoláinknak ne kellene a hittannal, a liturgikus vagy karizmatikus lelkipásztorkodással, az értelem vagy a képzelőerő fejlesztésével törődniük. Mulasztásaink netovábbja lenne, ha ezekre kevesebb figyelmet fordítanánk, mint más nevelői szolgálatokra. Megfontolásaim távolabbról indulnak: elkötelezettségünk gyökereit és az iskola intézményének eredetét érintik.
Ha elutasítjuk a kész definíciók hamis látszatát, megkísérelhetjük a keresztény nevelő tevékenységét a Megtestesülés teológiájára vonatkoztatni. Az iskolacsinálás apostoli önzetlenséget követel a kereszténytől: a Jézusban kinyilatkoztatott Isten ingyenes Szeretetének visszfényét. Az ember növekedése figyelmes szolgálatot érdemel: a lélek szabad bontakozásának tiszteletét.
A továbbiakban e magatartás teológiai alapjait szeretném kifejteni.
A Jézus Krisztusba vetett hit azzal az Emberrel szembesít bennünket, aki megnyitja embertársait Isten misztériumának befogadására. A Názáreti Jézusban tanítványai végül meglátják és felismerik Istent, aki emberré lett az emberért, hogy vele az ember megistenüljön. Jézus, a Szolga szeretetből vállalja a halált, mindenki üdvösségre. Feltámadása számunkra út, igazság és élet. Isten megtestesülésébe vetett hitünk összegzése arra indíthat bennünket, hogy felkutassuk nevelői szolgálatunk ingyenességének indítékait.
1. Ez az önzetlenség vezette magát Jézust, aki felszabadít, megvált, visszaadja a személyt önmagának, helyreállítja kinek-kinek saját életéért viselt felelősségét: gondoljunk csak a házasságtörő asszonyra és Mária-Magdolnára, a vakon születettre és Simon-Péterre stb… Vagy akár Júdásra. Isten alázata című könyvében Varillon atya így ír: „a Kinyilatkoztatásból megtudjuk, mire lehet képes a szeretet, az ingyenességnek mely hallatlan fokát éri el Krisztus halálában.”[3] Az ő magányos halála nem a megtérőkért folytatott alkudozás. Amikor szeretetből odaadja életét, elfogadja, hogy övéi elhagyják, sőt azt is, hogy félreismerik végső áldozatát. Ő az Út.
2. Jézus felfedi nekünk az Atya teremtő szeretetének eredendő ingyenességét. Isten türelme, Isten alázata végérvényes minta nekünk, nevelőknek.
„Isten tiszta ingyenesség, aki engem is részesít létének ingyenes ajándékából… Ő több bennem, mint én magam, cselekvésem indokaihoz képest tehát nem kívülálló. Tudatja velem: azért vagyok a világon, hogy szeressek, miként Ő szeret. Egyszersmind képessé is tesz a szeretetre. Benne nincs nyoma a számításnak. Felajánlja nekem – s a teremtő kezdeményezés értelme éppen ez –, hogy részt vegyek számítást nem ismerő életében. Önmagának e csúcspontján válik emberré az ember.”[4]
Bár eléggé emberek volnánk fiataljainkkal, az emberségnek ebben az értelmében!
3. Jézus a mindnyájunkban ott munkáló Lelket hagyja örökül nekünk. Az ember lakott lény. Semmiképpen sem válhatik hódításunk vagy manipulációnk tárgyává. Jean Sulivan baleset következtében halt meg. Halála előtt pár nappal még válaszolt kérdéseimre. Ez az íróvá lett breton pap remélte, hogy eljön a nap, amikor senki sem akarja többé keresztény hitre téríteni a világot. És hozzátette: „ez ellentmondás, mert szeretném, ha beköszöntene az a kor, amikor a keresztény hitet végre valódi dimenzióiban élik, azaz többé nem kompromisszumként vagy bölcsességként, hanem úgy, mint fényt, az ember meghívását a belső világosságra, a személyes lelkiismeretre. Mindennek belülről, a szabadítás tapasztalatából kell újjászületnie, nem valamely elvek és kényszerek alkotta rendszerből. Jöjj el, Szentlélek!”
Ezt öt ige kifejtésével igyekszem megvilágítani.
Hinni a Lélekben, aki saját ritmusa szerint, titokban ott munkál bennünk is, a fiatalokban is. A másik ember nem űr, amelyet kitölteni, alakítani a mi küldetésünk volna. Nem kívánok vitába bonyolódni arról, hogy a nevelésben milyen szerepet töltenek be a velünk született és a szerzett tulajdonságok, s hogy a pedagógia felébreszti-e a szunnyadó készségeket vagy létrehozza őket. Hitünk arra szólít, hogy felismerjük: mindnyájunkban sugalmazott élet lakik. Elfogadom, hogy minden fiatalt a munkálkodó Lélek szálláshelyének tekintsek. Bármelyikükkel találkozom, a Jelenléthez közelítek. Andrej Rubljov, az ikonfestő is így tekintett saját kora orosz parasztjára.
Imádni a másik emberben, különösen a felnövekvő fiatalban rejlő Jelenlétet – távolságot, tiszteletet, csendet követel. Így ismerjük fel, hogy szerepünk csak a kertészé. Nincs nevelői öntőformánk, nem vagyunk építészek vagy programozók. A távolság nem eltávolodás. Helyet teremt, hogy valamennyiünk bensőjében kibontakozzék a szabadság. Lehetőséget arra, hogy a másikban az emberi szabadság és értelem fantasztikus létrejöttét szemléljük. Milyen nagy szükségem volna a csend idejére, hogy Istenről merhessek szólni a fiataloknak! Lehetséges, hogy akkor nem tekintenék Őt olyannak, aki rajtuk, életükön, jövőjükön kívül áll?
Szolgálni egyre sürgetőbb feladat. A tudás minden eszközével, minden tehetséggel elő kell mozdítanunk a csírázást. Önmaguk meghódítására kell bátorítanunk: szabad ítéletre, szabad döntésre, szabad elköteleződésre. Kis kézikönyvében így ír erről egy teológus nevelő, Laberthonniére atya: „A lelkek nem tartoznak senkihez. Senkinek sincs joga arra törekedni, hogy hatalmába kerítse őket. Nem hódíthatók meg másként, mint teljes odaadással, hogy viszonzásként ők is szabadon adják át magukat. Isten így bánik az emberiséggel.”[5]
Meg kell hát halnunk önmagunknak. Ha az oktató továbbhalad a Jézus megtestesülése által megnyitott úton, akkor már nem azért tekinti magát kereszténynek, hogy különbözzék, hanem azért, hogy beteljesítse magában és másokban a szabadság világrahozatalát. Ahhoz, hogy a szabadságot világra segítsük, előbb el kell fogadnunk a halált. „Kevés erő kell a magamutogatáshoz, annál több az elrejtőzéshez. Isten az elrejtőzés végtelen ereje.”[6] Hitünkről elkötelezettségünk szemérmes és tartózkodó csendjével teszünk tanúságot. Ebből táplálkozik mesterségünk szava.
Végül szeretni – nem a helyzet függvénye. Csak ekkor ragyog fel a Szeretet igazsága. A halál kötelékei megoldódtak. A sír üres. Az önmagunkról való lemondásból életerő támad, másokat is magával ragadó hála és ajándékozás. „Isteninek azt a szeretetet nevezzük, amely elég erős ahhoz, hogy a kölcsönösséget ne tekintse az állhatatosság feltételének.”[7] Így szeretni mindig is nehéz feladat lesz, de tudatában leszünk annak, hogy ezt a szeretetet hordozzuk. Mindnyájan erre a Szeretetre kaptunk hivatást, belőle élünk, midőn Jézus Krisztussal átlépünk a halálból az életbe.
Varillon atya így folytatja Jean Sulivan gondolatait: „A hasznosság és a szükségletek világában az ingyenesség pedagógiáját kellene megteremtenünk… A nevelő csak akkor vezethet ingyenességre, ha maga is belőle él.”[8]
S nem élhet belőle egyedül. A keresztény nevelő lelki életének felsorolt elemei – hinni, imádni, szolgálni, meghalni, szeretni csak a hit közösségében bontakozhatnak ki.
Krisztus új parancsa – „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” – nem pusztán erkölcsi szabály, hanem társadalmi alaptörvény.
Jézus tanítványai a Pünkösd utáni első órától kezdve megértették, hogy Jézus nem szorítkozott az egyéni lelkiismeret nevelésére. Az új vallás, a kinyilatkoztatás beteljesítője azért szólítja meg az emberek lelkiismereti szabadságát, hogy megerősítse köztük a szolidaritás szálait.
Jézus úgy jelent meg, mint kapcsolatok hálózatának éltető energiája. Szent Pál ebből vezeti le a Test képére kidolgozott teológiáját (1 Kor 12; Róm 12,4-5), Szent Péter az épület-hasonlatot (1Pt 2,4-5). Egyetlen test tagjai, egy épület élő kövei: ezt az emberi távlatot kínálja a keresztény üzenet.
A Megtestesülés teológiájának ihletéből fakadó nevelői tevékenység felfedi, mennyire fontos az egyént az emberek közösségébe foglaló kapcsolatok hálózata. Nemcsak társadalmi szükségletről van szó, hanem az ember és a történelem céljáról. Az egyetértés egy csoporton belül nem egyszerűen a rokonszenv kölcsönös igényéből vagy altruista erkölcsből fakad, hanem a Krisztusban kiengesztelődött emberiség felépülésének helye.
A keresztény nevelők tehát feltehetnek maguknak néhány kérdést. Vajon az osztályainkban művelt pedagógia csakugyan olyan társadalmi magatartásra szólít-e fel, amely a csoportkapcsolatok tökéletesítését célozza? Vajon az osztály, az iskola a tanítandó egyének puszta egymás mellé helyezése, vagy pedig alkalom arra, hogy közösen felfedezzük a társadalomépítéshez szükséges hétköznapi szolidaritást? A csoportdinamika nem maradhat pusztán a kommunikáció törvényeit feltáró módszer, hanem rá kell hogy mutasson a személyközi kapcsolatok kétértelműségeire: dzsungel vagy testvéri közösség? a versengés vagy a kölcsönös segítség pedagógiája?
E nevelés alapjánál Jézus áll, az „Ajtó”, amely a valóság új mélységeire nyílik. Jézus olyan Istenről beszél, akinek képmása vagyunk. Az Ő hasonlatosságára alkotott emberi személy arcát nem valamely mozdulatlan és elszigetelő tükörben pillantjuk meg. Az ember az isteni Személyek szüntelen önközlésébe kapcsolódik be, akiket nevük nem elválaszt egymástól, hanem összeköt egymással. Kinek az Atyja? Kinek a Fia? Kinek a Lelke? A Jézus által felmutatott isteni modell, mint Szentháromság, isteni társiasságnak bizonyul. Egyetlen és egyedüli az Isten, de állandó önközlés és a Másik szüntelen befogadása, oda-vissza áramlás, teremtés a közösségalkotás, a communio érdekében.
Jézus tanítványa ennek a kapcsolatrendszernek a sodrába kerül, hogy felebarátaival való kapcsolataiban visszatükrözze annak dinamizmusát. Felfedezni a személyek egymásrautaltságának végső értelmét: az egymáshoz rendelt emberiség a Szentháromság-Isten képmása lesz. Akkor válik az ember azzá, ami, vagyis Isten képmásává, ha lelke mélyéből elfogadja, hogy a másik emberhez tartozik. Aki hozzásegíti a gyermeket, hogy erre a létezésre növekedjék fel, aki tehát társas teremtménnyé teszi, az embersége misztériumának kapujához vezeti el őt.
A Törvény többé nem ez: „ne tedd a Másiknak…”, hanem: „tedd meg a Másiknak…”. A felebaráti szeretet parancsa és az istenszeretet parancsa azonos (Mt 22,34-40). A testvér szeretete a hit bizonyítékává válik. Az Atya és a megtestesült Fiú egysége a tanítványokat arra készteti, hogy belépjenek ebbe a közösségbe: legyenek ők is eggyé, hogy higgyen a világ (Jn 17,21).
Olyan iskolát működtetni, amelyet a Megtestesülésbe vetett hit víziója inspirál, nem jelentheti kizárólag az egyén művelését, ha mégoly fontos is minden egyes ember személyként történő elismerése. A személy és az emberi élet megvetésétől szenvedő korunkban, akár alkalmas, akár alkalmatlan, hirdetnünk kell: minden emberi teremtmény, még a legkevésbé tehetséges is, fontos a Szeretet számára, hiszen ő mindnyájunk Atyja; egyikük sem elhanyagolható vagy haszontalan. S ez a figyelem, amely iskoláink valamennyi növendékét személy szerint megilleti, az Evangélium szellemében, a közösségi élet szüntelen építésében kell hogy kibontakozzék.
Intézményeink működése zavart kelthet: a fiatal elvész beszédünk és gyakorlatunk ellentmondásai között. A szülők ugyancsak félreérthetik szándékainkat. Megfelel-e az iskolai minitársadalmaink közvetítette szociális érzék annak, amit elérni kívánunk? Erre csak az intézmények elemzése válaszolhat.
E tágas horizont előtt a keresztény nevelés programja roppant kényszerítőnek tűnhetik, sőt elterelheti a figyelmet a kiindulópontként elfogadott alapelvekről: a szolgálatról és az ingyenességről. De ösztönözhet is, hogy elkészítsük iskolánk nevelési tervét. Értékei megannyi felhívást jelenthetnek a felnőttek és fiatalok számára, hogy az iskolában emberibb világot építsenek ki. Továbbra is tiszteletet parancsolna az egyén fejlődése iránt, de világos távlatba helyezné az intézmény minden pedagógiai gesztusát tevékenysége elé. Nem élhető másként, csak ha ki-ki létezése belső törvényévé teszi. Ezért rajzoltam meg spirituális fejlődésútját, a hit megosztásának szükséges feltételét az emberi közösség alapsejtjeiben. Nem kell autokráciától, még kevésbé teokráciától tartanunk. A kovász, a só csak akkor lesz világossággá, ha teljes odaadással követjük az ember történelmébe testesült „Isten alázatát”.
1. Gilbert Caffin (sz.1932) oratoriánus szerzetes. A CEFOP (Nyitott és Többértékű Képzés Európai Központja) igazgatója és a GERFEC (Keresztény Tanárképzés Tanulmányi és Kutatócsoportja) vezetője a franciaországi Strasbourgban.
2. Jean Sulivan: La traversée des illusions, Paris, Gallimard, 94. és 118. o.
3. François Varillon: L'humilité de Dieu, Le Centurion,1974, 43. o.
4. François Varillon, i.m. 15. o.
5. L. Laberthonniére: Théorie de l'éducation, Paris, Vrin, 1935,107-108. o.
6. François Varillon, i.m. 59. o.
7. François Varillon, i.m. 62. o.
8. François Varillon, i.m. 18-19. o.
Fordította: Hardi Titusz fordítása)
Forrás: PANNONHALMI SZEMLE, 1993. I/3.