Az előző fejezetben a következőket fejtettük ki: Az ember lényének legbenső magjában, személyi létében szabad, ezért képes alakítani önmagát; időbelileg kialakult lényében választani tud jó és rossz között; a múlt nem szilárd tömbként él tovább benne; az ember képes ’megújulni’, azaz múltjából csak azt továbbvinni a jövőbe, ami abban értékes és jövőtígérő volt. Ez a benső megújulás mindig a bánatban történik, saját múltunknak a jó fényénél végbemenő fájdalmas felülvizsgálatában. Így a bűnbánat igazi, reménykedő, vidám és fiatalos embervoltunk feltétele. A jelen a megbánásban átformált múlt és a reménységgel kecsegtető jövő között áll. A teremtményi lét ’mozgásban van’ ebben a tartamban, amelyet mint időt érzékelünk. A múltból, amely már nincs, a jövőbe torkollik, amely még nincs. Ami elmúlt, csak hatásaiban vagy az emlékezetben él tovább, egyébként sehol sincs, semmivé lett, ’nincs többé’. Az eljövendő még hiányzik, tehát szintén nincs sehol: semmi, ’még nincs’. Ami valójában ’van’, az a jelen: ez a pillanat, egy létsugár két semmi: a múlt és a jövő között. így ’lüktet’ az időbeli lét ’előre’: semmiből a semmibe. A létnek pillanatnyi lángja. Kérdésünk a következő: Hogyan áll az ember ebben a jelenben, hogyan lesz úrrá fölötte? A felelet: mint hivő.
Azt szeretnénk megmutatni ebben a fejezetben, hogy valói emberlét mindig csak a hitben teremtődik meg. Az ember a jelen fölött csak a hitben tud emberileg úrrá lenni. A hit lényegi módon ’személyelőmozdító’ aktus. Nélküle arctalanságba zuhan vissza az ember jelene. Ki fogjuk fejteni aztán (a második részben), hogy a názáreti Jézus hite – noha az emberlét benne fénylő autenticitást ért el nem az egzisztenciálisan bizonytalan, sötét és megtámadható birodalmába nyúlt. Ebben az értelemben nem volt hivő. Így emberlétét olyan módon élte, amely nekünk embereknek teljességgel fölfoghatatlan.
Hit nélkül nincs igazi emberség. Ez a megállapítás először talán kissé idegen nekünk, mert hozzászoktunk az emberiség két csoportra osztásához: hivők és hitetlenek. Te hát minden hitetlen megtört, ’korcs’ ember lenne? Ezt senki sem állíthatja. Sokszor találkozunk úgynevezett hitetlenekben olyan emberi melegséggel és jósággal, ami megszégyenít bennünket. Ebben a mondatban: „hit nélkül nincs valódi emberség”, nem tematikusan kifejtett, specifikus tartalmára nézve már megmagyarázott hitről van szó. A ’hit’ ebben a mondatban inkább azt a legtitkosabb, sokszor más tudatmegmozdulások mögé rejtőző benső magatartást jelöli, amelyről Paul Tillich beszél: „A hit: megragadottság attól, amihez feltétlen közünk van”[56]. Ez a hit szükséges a valódi emberséghez.
A hit megragadottság attól, amihez feltétlen közünk van. Ebben a meghatározásban kifejeződik a hivő magatartás egzisztenciális volta és megélt szubjektivitása. Közelebbről nincs megjelölve, mi ez a ’feltétlen’, milyen név illeti meg. Valami végső, feltétlen ügy egzisztenciánknak nemcsak egyik vagy másik részterületét, hanem személyi létünk egészét igényli. Ez a hit tehát személyi életünk központjában megy végbe. Magába foglalja az összes létstruktúrát és ezért az ember legszemélyibb cselekedete. Benne bensőleg megragadja magát létünk, egészen önmaga lesz, teljesen összpontosul. Az egész személynek a hit aktusában való összpontosítása az önátadás szándékával történik. Összeszedi magát az ember, teljesen kézbeveszi önmagát, hogy maradéktalanul elajándékozhassa. Az ember csak azáltal éli meg igazi mivoltát, hogy teljesen ’elengedi’ magát, odaadja létét; csak így érti meg: élete még nem ’zárult le’, van még valami, amiért érdemes élni. Akármi is az: szerelem, barátság, szolgálat, felfedezés, munka, párt, életmű, kert. A ’feltétlen’, a ’minket igénybe vevő’ ezerféleképpen tud átváltozni, sok álarc mögött megbújni. Fontos azonban, hogy az ember olyan valóságnak adja át magát, amelyet itt és most ’nagynak’ és ’fontosnak’ él meg, nagyobbnak és fontosabbnak önmagánál. A hitben ezt fejezzük ki: „Valamiért élek; nem vagyok teljesen bezárva kis önmagamba; el tudom magam ajándékozni; érdemes magamat elajándékozni, odaadni, elengedni; jelenemnek, ennek a létben való rövid tartózkodásnak értelme van, amely felülmúlja egzisztenciám konkrét-fogható elemeit.” E nélkül a magatartás nélkül nincs valódi emberlét.
Ebben a magatartásban ugyanis sokkal több rejlik, mint első pillantásra látszik, vagy mint amit az illető éppen kiolvas belőle. Az az átélt meggyőződés van benne, hogy az ember jelene még nem valósítja meg mindazt, amit életének meg kellene és amit meg is tudna valósítani. A jelen nem befejezés, nem lezárás. Inkább ’elindulás’ valami nagyobb beteljesedés felé. Az ember több, mint éppen megélt, futó jelene. Hogy teljesen meg tudjon valósulni, újabb merész lépésre kell rászánnia magát az időben: Igazi mivolta a jövőben rejlik. Az ember még nem ’birtokolja’ önmagát. Valami nagyobb közeledik hozzá, s át kell adnia magát neki, mert az feltétlenül hívja. Így okoz a hit ’szakadást’ az egzisztenciában. A lét megnyílik. A jövő lehetségessé és követelménnyé válik. A jelen pillanat nem mérték, nem mindent lezáró valóság. A jelen nem beteljesedés, ha összevetjük azzal, ami az ember ’feladatává’ lesz, ami ’hozzá szól’. Még nem következett el a mindent betöltő pillanat, amelyben talán egyszer ’megállhatnánk’. A jelen pillanat még üres. A pillanatnak ez az üressége azt a nagyerejű ösztönt eredményezi az emberben, hogy kitörjön az itt és most megélt pillanatból, felrobbantsa a ’már-megvalósított’ silány szűkösségét. Létrejön a vágy, ez a megélt elégtelenség. Az ember rájön, hogy silány létéből állandóan valami új, még soha-nem-volt akar előtörni, hogy benne még fiatalság lakozik, amely beteljesülésre vár. Nem szabad, hogy az ember ’megvalósultnak’, vagy ’befejezettnek’ élje meg magát, különben megmerevedik benne az élet. Fel kell törnie a jelent, különben nincs jövője. A jelent azonban csak valami olyan törheti fel, ami felülmúlja, és a benne élő embert feltétlen igénnyel hatalmába keríti. Nos, éppen ezt neveztük ’hitnek’. Így a hit az élet lehetővé tétele. Az az ember, aki ’tovább-él’, hisz; meg van győződve arról, hogy valami nagyobb várja, hogy még nem jutott el a véghez.
Ebben az ’őshitben’ az a meggyőződés is él, hogy az ember nem a saját ’igazsága’, hanem előtte áll az igazság. És nem is a saját ’élete’, mert hogy élni tudjon, fel kell adnia önmagát, hagynia kell, hogy valami nagyobb szóljon hozzá. Saját ’útja’ sem lehet: akkor jut el önmagához, ha ’megszabadul’ magától és átadja magát valami nagyobbnak. Emberlétében torznak kellene tehát lennie annak az embernek, aki azt mondja magáról: „Én vagyok az út, igazság és élet”, kivéve ha benne lakoznék maga a jelenfölötti nagyság.
Ennek a hitnek, amelyet úgy is meghatározhatnánk, mint a léttel szembeni „ősbizalom”[57], egyik lényegi tulajdonsága a ’kétségbevonhatóság’, ’megtámadhatóság’, ’sötétség’[58]. Ha hiszünk, valami ’másban’ bízunk, olyasmiben, ami ellenőrzésünkön lényege szerint kívül esik, ami fölött nincs hatalmunk. Ez mindig bizonytalansággal jár. A hit hatása az, hogy ’nem önmagunkban állunk’ többé, hanem valami ’más’, valami ’nagyobb’ felé nehézkedünk, ami tehát lényege szerint fölülmúlja életszféránk konkrét összetevőit. Ami azonban túlemelkedik rajtunk és a ’már megvalósított’-on, az bebizonyíthatatlan, éppen azért, mert minden megvalósított, vagyis bizonyító erejű fölött áll. A hit tehát lényegileg mindig csak úgy valósul meg, mint a magában a hitben adott ’kétely’ leküzdése. Tehát a kétely nem a szellem (mintegy perverz) kinövése, hanem magában a hitben lakozó, mindig jelenlevő és mindig leküzdendő adottság. Mindenütt, ahol hit valósul meg, megnyílnak a kétkedés lehetséges szakadékai. Hitünk mindig valami távollevő utáni kutatás. Így tökéletesen érthető, hogy Ágoston a ’hit kezeiről’ beszél, amelyek a sötétben tapogatóznak[59]. Valóban nem könnyű ’élni’, ’beleemelkedni’ valami önmagunknál nagyobba. Az érett ember nem azért hisz, mert hinni könnyebb, hanem annak ellenére, hogy nehezebb.
A hit megfosztja jelen pillanatunkat a beteljesedéstől és mégis egyúttal titokzatos módon megajándékozza vele. Elidegenedünk magunktól, nem vagyunk többé önmagunké. A tökéletesség terén mindig előbbre lépnénk, mint ahol tartunk, és ’hitt’ egészünket csak töredékekben, tartós állandóság nélkül tudjuk biztosítani. Mintegy árnyékszerűvé leszünk a hitben. Amit kiharcoltunk, felbomlik. Széthull a keservesen felépített valóság. ’Valótlanná’ válik saját énünk. Már nem vagyunk ’mi magunk’, állandóan csak ’elébe megyünk’ valóságunknak. Így olyanok vagyunk, mint a történetbeli férfi, aki tükörbe tekint és nem lát benne arcot. Azért nem tudjuk ’megtartani’ magunkat, mert hiszünk, azaz mert valami nagyobb felé növekszünk. Állandóan fölülemelkedünk saját jelenlegi formánkon. Vágyaink szüntelen túlszárnyalják szívünket. Az, ami feltétlenségével igényt tart ránk, ugyanakkor el is tűnik rejtett más-voltának határozatlanságába[60]. Sőt mi több: a hit életünk végtelen kínjává válhat. Senki nem éli meg olyan fájdalmasan életének felszíni értelmetlenségét, mint az, aki hisz a végső, mindent fölülmúló beteljesedésben. A hit egzisztenciánkba mindig ’üreget váj’, mivel egy eljövendő beteljesülés ígérete. Semmi sem tud olyan fájdalmat okozni, de ugyanakkor semmi sem esik olyan jól nekünk, mint a hit.
Az igazán hivők gyakran érezték a hitnek ezt a ’szemrehányó elkeseredését’. Sőt az őszinte keresztények ki is mondták. Bepanaszolták Istenüket Istenük előtt. Istent, aki kicsalogat minket végtelenségébe, és ismét visszavet teremtményi szűkösségünkbe. Aki fölséges szabadságot ígér nekünk, és egyúttal elkeserít hivőtársainknak, az ő gyakran kötekedő, kicsinyes és okvetetlenkedő szolgáinak szűkkeblűségével és tilalmaival. Kötelez minket, hogy beszéljünk hozzá. És ha felemeljük hozzá szavunkat, akkor hallgat és nem ad feleletet. Úgy látszik, mintha Isten kapui az örök közöny pecsétjével lennének lezárva. Vele való viszonyunk lidérces álomnak tűnik: Valami elérhetetlen felé futunk – minél jobban szaladunk, annál jobban megnyúlik lábunk előtt az út. Istenünk mindig jelen van, csak éppen akkor nem, amikor a legkeserűbben szükségünk lenne rá. Az események úgy peregnek le, mintha könyörgő kérésünk nem találna meghallgatásra. A viszontagságok nem szűnnek meg, a sors árnyékában születettek árnyékban maradnak, a tehetetlenek nem részesülnek tartós megkönnyebbülésben, az elkeseredettek várhatják a vigaszt. Látnunk kell, hogyan hányja-veti a kín, félelem, rémület és kétségbeesés tengere azokat az embereket, akiket szívből szeretünk, akikért hivőn imádkozunk[61]. A ’hitnek ezt a keserűségét’ a keresztény ember sokszor csak ’tudninem-akaró’ szeretetben képes leküzdeni, Isten előtti végső elnémulásban. Akkor kérdés nélkül veti magát a kikutathatatlan, elgondolhatatlan és kiszámíthatatlan karjaiba, a hallgató Isten karjaiba. Szent a szívnek ez a már nem panaszkodó, hanem magát hallgatásra kényszerítő önlegyőzése. Benne csúcsosodik ki a hivő lét és válik a lázadást megrohamozó bizalommá. Ez a legtökéletesebb ajándék, amelyet az ’Istent megunt’ és csalódott ember Istenének ajándékozni képes. Elképzelhetetlen lenne a hit végső beteljesedése anélkül, hogy ne hányódnék így a biztonság és a kétség, a meghitt otthoniasság és a lázadás között. Ha a hivő odaadásban kitartva egészen addig a pontig zuhanunk, ahol mind a meghittség, mind a lázadás egzisztenciális hatásait a legfájóbban tapasztaljuk, akkor eljutunk valamihez, ami se nem meghittség, se nem lázadás, hanem figyelő, megértéssel átjárt hallgatás, s akkor jön létre, ha maga Isten zárja le szeretetével kérdő ajkunk.
Olyan embernek, aki hitét becsületesen és igazságban éli, nincs semmi oka rá, hogy rejtegesse maga előtt hitének ezt a lényegi veszélyeztetettségét. Karl Rahner nagyon nyomatékosan mutatott rá erre. A hivő egyúttal mindig kérdező, kereső, megkísértett és keserűséggel teli lélek is. Hivők vagyunk, mindazzal a nehézséggel, sötétséggel, kockázattal, kísértéssel és mindig-újra-kiverekedéssel együtt, amit a ’hit’ szó magába zár. Ne színleljük tehát a hit szilárdságát és derűjét, ha nincs meg bennünk. Annak kell csak úgy cselekednie, mintha legyőzhetetlen, megtámadhatatlan, kínos kétségektől mentes lenne, akinek semmi mása, mint saját maga és a maga ereje. Éppen a valóban erős hitnek nincs szüksége erre. Mert az felfogja, hogy egyedül Isten a megmentő. Soha nem adatik nekünk meg úgy a hit, hogy ne kellene nap mint nap kísértések között imádkozva kikönyörögnünk. Ha ezt alázatosan bevalljuk, azzal elismerjük a „még nagyobb Istent”[62].
Így tehát a hit annyit jelent, mint „behatolni egy folyton növekvő titokba”[63]. A mindennapos biztonság világában azonban a titok mindig ’gyönge’ és ’idegen’. Az igazi értéktan egyik legfontosabb alaptételét fogalmazza meg ez a mondat: Minél magasabb rangú egy érték, annál ’gyöngébb’ a közvetlen világban. Úgy tűnik, mintha a legmagasabb és legszentebb egyúttal a ’legkiskorúbb’ lenne a hét köznapinak és a megszokottnak szférájában. A legnemesebben a legkönnyebb nevetni, a legszentebbet a legkönnyebb átkozni, a jót lehet a legkönnyebben megcsalni és a hitben lehet a legkönnyebben kételkedni. Túl könnyű megtéveszteni a nagyot. Hisz oly tehetetlen világunkban! De ez a tett megbosszulja magát, éppen azért, mert túl könnyű. Az előtt az ember előtt azonban, aki nap mint nap új erőfeszítés árán ajándékozza magát a titoknak, jelenvalóvá válik a titok. Az ilyen ember alapvetően új magatartást valósít meg a valósággal szemben: Másként látja, másként gondolja el, másként ítéli meg – a hit szemszögéből. Hivő cselekvése megváltoztatja a világ helyzetét. Kész arra, hogy hitével az ismeretlenbe lendülve éljen. Ezek az emberek ’szabaddá’ teszik a titkot. Bennük már nem torzul el a nagyság emberi hamisság, erőszak és kicsinyesség hatására, hanem akadálytalanul árad a világba, felragyog egy emberi életben. Így a valódi, megszenvedett hitben kinyilatkoztatás jön létre. Egy konkrét emberi életben láthatóvá lesz a láthatatlan. Tanúja lesz az ember a ’más’-nak, a világunkat túlszárnyalónak. A hétköznap sűrűsége ’átlátszóvá’ lesz.
A hit, amelyről itt olyan sok szóval tárgyalunk, alapjában véve egészen egyszerű, és éppen ezért nehezen megmagyarázható valóság. Semmi más, mint a szellem benső lendülete, a lélek képessége arra, hogy kitörjön a ’már megvalósított’-nak, a jelennek szűkösségéből. De éppen ezért van állandó veszélyben. Mindenekelőtt attól, hogy az ember megelégszik saját magával és elért állapotával: azokkal a dolgokkal, eseményekkel, emberekkel és kivívott sikerekkel, amelyeket mintegy összegyűjt lelkében. Annyira ’tele tudja tömni’ bensejét, kedélyét és szívét sikereivel, hogy semmi másnak nem marad hely. Ekkor már nem érzi szükségét annak, hogy legyen valami ’több’, valami, ami eddig még nem volt. Ha a szerzett javak túlsúlyra jutnak az életben, ha kezdik kielégíteni az embert, akkor szétesik a hit. A szenvedélyek is veszélyeztethetik. Alulról törnek föl, betöltik a szellemet, birtokba vesznek minden talpalatnyi helyet. Elhal a törekvés a nagy, a még elérendő után. A fáradtság is kiüresítheti a hitet. Ilyenkor azt mondja magának az ember: „Túl kicsi vagyok és az is maradok mindig; számomra nincs többé ígéret; fáradoztam, de nem jutok előbbre; mindig ugyanaz a kicsinyes környezet vesz körül; nincs többé számomra szépsége és színe a létnek” Kedvetlenség és üresség vesz erőt lelkén, olyan üresség, amely ’csak üres’, de nem szül vágyat. Elhatalmasodik rajta tökéletlenségének érzése és az a benyomás, hogy úgyis mindig csődöt mond. Mire jó hát az a gondolat, hogy van számomra és a világ számára valami nagyobb? Minek még a hit?… Küszködhetik az ember olyan kérdésekkel is, amelyek a hitet bensőleg megmérgezik. Hogyan engedhet meg ennyi kínt az irgalmasszívű Isten? Hogy képes végignézni mindezt a borzalmat, igazságtalanságot és gonoszságot? Ha tényleg volna Isten, akkor nem lenne így. „És így szövődnek és dolgoznak tovább a kérdések az emberben, nyugtalanítják, megrendítik első biztonságát. Olyan erőssé válhatnak, hogy egész hite meginog és bolondnak tűnik saját maga előtt, ha kitart mellette A győzelem azonban abban áll, hogy az ember kiverekszi magát a bölcsességig és a hűségig. Odaállítja a tökéletlenség minden tapasztalata fölé a törekvés ’mégis’-ét. Minden kudarc fölé a kitartás ’azértis’-ét. Minden csalódásban hivatkozik a minden mögött rejlő végső értelemre”[64]
összefoglalva: Megkíséreltük feltárni minden emberi létnek azt a lényegi valóságát, amelyet ’őshitnek’ nevezhetünk. Olyan emberekben is élhet ez, akik nem tudnak kifejezetten Istenről. A valódi emberség lehetőségének feltétele, az a pont, ahol betörhet az emberi létbe minden jellegzetes hivő magatartás-fajta, így például a ’keresztény’ hit. Ha nem léteznék az emberi létben ez az ’őshit’, akkor nem lenne lehetőség arra sem, hogy Isten az emberhez beszélhessen és az ember meghallja őt. Az ’őshit’ nem más, mint jelenünk ajtajának alapvető felpattanása. Másként kifejezve: az ’őshit’ okozza, hogy az ember nem te kinti magát befejezettnek, hogy át tudja magát adni valami nagyobbnak, ami föltétlen igényt tart rá. „A hit megragadottság attól, amihez feltétlen közünk van” A feltétlent azonban, éppen azért, mert feltétlen, nem lehet ’átfogni’. De ez azt jelenti, hogy minden bizonyíthatóság horizontján, minden ’már megvalósítotton’ túl található. Felülmúlja a pillanat minden lehetőségét. Ezért a közvetlen evidencia világában nem is ’bizonyítható’. Megtámadható, kétségbevonható és sötét, mindig újra meg kell szerezni. Soha nem lehet ’felmutatni’, azaz lényegileg mindig titokban és rejtekben van. Ezért a hit lényegi tartozékai: kérdés, keresés, nyugtalanság és kísértettség. A hit csak mint leküzdött kétség létezik. E nélkül a győzelmes küzdelem nélkül azonban nincs valódi emberlét. Nélküle magába zárkózik az ember, kicsiny lesz, jelenét befejezésnek tekinti, belevész a megszerzettbe, a megszokottba, az unalomig ismertbe. Életében nincs többé újság, nincs erő vagy igazi öröm, nincs bizonytalanság és merészség. Hit nélkül elkorcsosul az emberi lét. Embervoltunkat a bizonytalanságban kell megvalósítani.
Elmélkedő tekintetünket most a názáreti Jézus felé szeretnénk fordítani. Ő nem élt a sötétségbe hatolva, és mégis fénylő emberlétet valósított meg. Meg kell itt mutatnunk, hogy sohasem gyötörte bizonytalanság, kétség vagy sötétség. De ez még nem elég. Ki kell dolgoznunk ennek a tulajdonságnak pozitív oldalát, azt, ami lehetetlenné tette nála a bizonytalanságot, kétséget és sötétséget. Ez a pozitívum annyit jelent hogy ’biztosan’ állt az életben. Ilyen emberileg nem létezhetik. És mégis így volt. Eszerint több volt, sőt alapvetően más, mint ’csak ember’. Valami olyat jelentett ki önmagáról amit egy embernek sem szabad magáról kimondania: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ennek a mondatnak átelmélkedése alapján szeretnénk megmutatni, hogy a názáreti Jézus egészen másként állt a létben, mint mi valamennyien, mint az emberek egyáltalán.
Először: „Én vagyok az út.” Olyan ember áll előttünk, aki azt meri mondani: „Én, az én kézzelfogható létem, megvalósított lényem, én vagyok a ti utatok” Nem azt mondta: „Megtaláltam az utat”, hanem: „Én vagyok az út”. Állíthat ilyet ember? Hiszen ’útnak lenni’ annyi, mint hogy az ő élete a mi sorsunk. A zsidó hagyományban akkoriban még élt a szemita nomádok összes tapasztalata. Egy nomád számára az ’út ’sorsot’ jelentett. Mert ha nem találta meg a sivatagban, akkor elveszett. Víz csak ott volt, ahol az utak vezettek. Mondhatja-e egyik ember a másiknak: „Annyira az utad vagyok, hogy ha nem találsz meg, el vagy veszve?” Lehet egy ember a másik számára ennyire lényeges és fontos? Nem, senki sem ’nélkülözhetetlen’ ennyire. Senki, mert egyetlen ember sem mondhatja: „Annyira biztonságban vagyok, hogy csak ’biztosra mehettek’, ha ’engem követtek’ ”.
De éppen ezt mondta nekünk a názáreti Jézus. Keresztelő János a következőképpen határozta meg Jézus küldetését: „A pusztában kiáltónak ez a szava: Készítsétek elő az Űr útját! Egyengessétek ösvényeit! Töltsenek föl minden völgyet, minden hegyet és halmot hordjanak le, ami egyenetlen, legyen egyenes, ami göröngyös, legyen sima úttá, s meglátja majd minden ember az Isten üdvösségét” (Lk 3,4-6). Egy ember lenne hát üdvösségünk ’megalapozása’„útja„? Jézus pontosan ezt kívánta tőlünk. A zsidókhoz írt levél ezt mondja róla: ”Hozzátartozik annak nagyságához, akiért és aki által minden lett, hogy számos fiát dicsőségre vezesse„ (Zsid 2,10). És ezt is: ”Fussuk meg kitartással az előttünk lévő küzdőteret, Jézusra szegezve tekintetünket„ (Zsid 12,2). Jézus megparancsolta az embereknek, hogy kövessék: ”Mikor a galileai tenger mellett járt, látott két testvért, Simont, aki másik nevén Péter, és testvérét, Andrást. Halászok voltak és hálót vetettek a vízbe. Így szólt hozzájuk: ’Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká teszlek titeket’ „ (Mt 4,18-19). Ugyanúgy: ”Egy másikat felszólított: ’Kövess engem!’,Uram, felelte ez, engedd meg, hadd temessem el előbb atyámat’ Így válaszolt neki: ’Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat’ „ (Lk 9,59-60). És ismét: ”Jézus így szólt hozzájuk: „Már csak rövid ideig van nálatok a világosság. Járjatok a világosságban, amíg a tiétek, különben elborít titeket a sötétség!” (Jn 12,35). Ahhoz, hogy vele menjenek, azaz hogy ő legyen útjuk, nem volt elegendő ’jó embernek’ tartani őt és elfogadni tanácsait; mindent el kellett hagyni érte: „Jézus nagy sokaságot látott maga körül, meghagyta tehát, hogy keljenek át a túlsó partra. Akkor egy írástudó lépett hozzá és így szólt: ’Mester követlek téged, bárhová mégy’ Jézus figyelmeztette: ’A rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét’ Egy másik tanítványa kérte: ’Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem atyámat.’ Jézus azonban így felelt: ’Kövess engem és hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat’ ” (Mt 8,18-22). Ismét: „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt” (Mt 10,39-39). Egy másik helyen: „Ezután így szólt tanítványaihoz: ’Ha valaki utánam akar jönni, le kell mondania önmagáról’ ” (Mt 16,24). Oda kell vele menni ahová az ember nem akar, ahová soha nem gondolta: „ ’Bizony, bizony, mondom neked: Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél, ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod. E szavakkal jelezte, milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. Majd hozzáfűzte: ’Kövess engem’ ” (Jn 21,18-19). Micsoda ember az, aki ilyet tud kívánni embertársától? Nem tapasztalta még sohasem saját egzisztenciájának bizonytalanságát, veszélyeztetettségét?
A názáreti Jézus ’pásztornak’ nevezte magát. Nekünk talán lényegtelennek és szegényesnek tűnik a pásztor foglalkozása; de abban a régi időben tisztelték és megbecsülték őket. A királyok egyik régi címe is ez volt: ’pásztor’. Magát Istent is megnevezték ezzel a címmel. És most Jézus azt mondta magáról, hogy ő az emberek pásztora, azoknak a személyes lényeknek pásztora, akikben a lét önállóságra jut, azaz a lét pásztora. „Bizony, bizony mondom nektek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan mászik be az tolvaj és rabló. Aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Annak kinyit az őr, és a juhok megismerik hangját. Idegen után nem mennek hanem elfutnak előle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a példabeszédet mondta nekik, de ők nem értették, hogy mit akart vele mondani. Jézus továbbfolytatta: „Bizony, bizony mondom nektek: A juhok számára én vagyok az ajtó. Mindannyian, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,1-10). Bámulatraméltó kijelentés! Jézus a lét őrzője, a szabadság kapuja; hangja minden létező számára meghitten csengett; ő volt az élet, a túláradó bőség; más mindenki tolvaj és rabló volt; az emberek követték; ismerték hangját. Ki merészelné közülünk ezeket a szavakat kimondani?
Másodszor: „Én vagyok az igazság”. A názáreti Jézus nemcsak azt mondta, hogy életünk útja, hanem ’igazság’-nak nevezte magát. A bibliai szóhasználatban az ’igazság’ többet jelent, mint a gondolat vagy a szó egyszerű megegyezése a valósággal. ’Igaz’ az, ami ’szolid’, ami méltó bizalmunkra, amire építhetünk, amit nem lehet megrendíteni, ami a létben ’biztosan’ áll. Ha tehát Jézus azt mondja: „Én vagyok az igazság”, akkor azt is mondja: „Én, kézzelfogható létemben, megrendíthetetlen, biztos vagyok” „Lényetek ’ámen’-je vagyok.” Az ’aman’ ige, amelyből liturgiai ’ámen’-ünk származik, az ’igazság’ (,emet’) szónak a gyökere.
A János-evangélium ezt mondja Jézusról: „A kegyelem és az igazság Jézus Krisztussal jött a világra” (Jn 1,19). Roppant állítás. János nyilvánvalóan mindent felülmúló szilárdságként és biztonságként élte meg Jézus egzisztenciáját. Jézus olyan ember volt, – mondja nekünk János – aki az igazságot ’mondta’. Lénye tehát egzisztenciálisan átlátszó és egyszerű volt. Az igazságnak olyan ereje működött benne, amely csak akkor keletkezik, ha az ember nemcsak hogy ’nem hazudik’, hanem ’megvilágítja’ lényével a többi embert. Egy emberben itt az igazság egész hatalma tornyosul, mozdíthatatlan, világító és égő igazságé, amely mégis szeretet és önzetlenség. Ez az igazság mások élő lelkiismerete. Jézusra lehetett számítani. Ez a János evangélium egyik folytonosan visszatérő motívuma. „Telve volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14). Igen jelentős e két szó összekapcsolása: ’igazság’ és ’kegyelem’. A kegyelem ’kharisz’. Ez a szó nemcsak ’ajándékot’, hanem bájt, szépséget és mindenekelőtt kedvességet jelent. Jézus igazsága tehát lényegileg ’szép’ igazság volt, szeretetet kiváltó, szívreható, enyhe, szelíd és jóságos. Nem könnyű kifejezni, mit is akar ez a legmélyén jelenteni. Talán így mondhatnánk: Jézusban az igazság fény volt, mely izzóvá tette arcát, és mégsem volt más, mint a szív számára beszédessé vált jóság. Aki az igazság barátja volt, barátra talált Jézusban. „Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat szavamra” (Jn 18,39).
Egy másik fogalom erre az ’egzisztenciális igazságra’ az ’erő’. Jézus az apostolok számára az volt, „aki megerősít bennünket” (Fil 4,13). „Az Úrhoz méltóan élni” – Pál számára ez annyit jelentett, mint „bőséges erőt meríteni hatalmából” (Kol 1,10-11). Az ’igazság’ egyúttal ’bőség’ is. Micsoda ember lehetett az, akiről azt állíthatták: „Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség” (Kol 1,19), akiről valaki szívének egész túláradásával mondhatta: „Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39). Ilyen ember előtt ’össze kell törnie’ minden teremtett valóságnak: „Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr”’ (Fil 2,9-11). Ez a létté vált igazság, amely egyúttal szilárdság, erő és bőség, következésképp ’öröm’ is volt. A tanítványok Jézust valóban mint az örömet élték meg. Jézus a teremtés öröme volt. Lukács ezt mondja róla: „Azon a vidéken pásztorok tanyáztak kinn a szabadban és éjszaka őrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megijedtek. De az angyal bátorította őket: ’Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: Ma született az Üdvözítő’ ” (Lk 2, 8- 11). Az, aki őt hirdeti, „ujjong az örömtől” (Lk 1,14). Anyját örömre szólították fel: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van” (Lk 1,28). ’Üdvözlégy’ annyi mint ’khaire’, azaz ’örvendj’. Mária ’dalt’ énekelt, amikor hirdette, hogy ’anyja lett’. Az ének így kezdődik: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben” (Lk 1,46-47). Maga Jézus ’az’ örömnek tekinti saját magát: „A farizeusok és írástudók zúgolódtak.,Miért esztek-isztok vámosokkal és bűnösökkel?’ – kérdezték tanítványaitól. Jézus felelt meg nekik: ’Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam megtérésre, hanem a bűnösöket’ Akkor szemére vetették:,János tanítványai gyakran böjtölnek és sokat imádkoznak, a farizeusok tanítványai is, de a tieid csak esznek-isznak.’ Jézus így felelt: ’Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele a vőlegény?’ ” (Lk 5,30-34). Valami alapvetően ’új’ dolog a világban a biztonság, erő, bőség és öröm. Jézus ezért az újdonság megvalósulásának tekintette magát. Lénye szétrobbantotta mindazt, ami ’lett’: „Senki sem tesz ócska ruhára nyers szövetből foltot, mert a ruha ép részét is eltépi és még nagyobb szakadás támad. Új bort sem töltenek régi tömlőbe, különben kiszakadnak a tömlők, a bor kiömlik és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való, akkor mindkettő megmarad” (Mt 9,16-17). Aki Jézussal tart, annak szíve „napról-napra megújul” (2Kor 4,16).
Ez a ’létben való szilárdság’ a názáreti Jézusban élő hatalom volt, amelynek a teremtés engedelmeskedett. „Aztán fölkelt, parancsolt a szélvésznek és a víznek, mire nagy csend lett. Az emberek pedig elámulva mondták: ’Ugyan ki ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?’ ” (Mt 8,27). „Jézus a vízen járva feléjük közeledett. Amint meglátták a tanítványok, hogy a vízen jár, rémülten kiáltották: ’Kísértet!’ – és félelmükben össze-vissza kiabáltak. De Jézus mindjárt megszólította őket: ’Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!’ ” (Mt 14, 25-27). ’Szilárdságot teremtő hatalmát’ minden teremtményit felülmúlónak tekintette: „Mondom azonban nektek: Látni fogjátok egykor, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján és eljön az ég felhőin” (Mt 26, 64).
Harmadszor: „Én vagyok az élet”. És még azt is mondta magáról, hogy ő az ’élet’. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). „Amint az Atyának élete van önmagában, úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában, és hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson” (Jn 5,26-27). „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Azt is mondta magáról: „Én vagyok a föltámadás és az élet” (Jn 11,25). „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). És ismét: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6, 27-58), „a világ világossága” (Jn 8,12). „Aki bennem hisz, élni fog” (Jn 11,25). „Aki hisz a Fiúban, az örökké él. De aki nem hisz a Fiúnak, nem látja meg az életet” (Jn 3,36). A tanítványok Jézussal kapcsolatos egzisztenciális tapasztalatukat egy roppant megjelölésben foglalták össze: Jézus „az élet szerzője” volt (ApCsel 3,15). Aki róla beszél, beszéljen az életről: „Ekkor fölkelt a főpap és egész kísérete… és féltékenységtől eltelve lefogatták az apostolokat és őrizetbe vették őket. Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket és így szólt hozzájuk: ’Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a népnek a templomban az életről szóló egész örömhírt” (ApCsel 5,17-20).
Így fénylett ebben a csöndes, szelíd názáreti fiatalemberben az a valami, amit kortársai ’dicsőségnek’ neveztek. ’Dicsőség’ a bibliai nyelven annyit jelent, mint a lét súlya, érték, fenség, hatalom, a lényeg fénylővé válása, a valóság dinamikája. A tanítványok Jézust a „dicsőség Urá”-nak nevezték (1Kor 2,8). Azt mondták róla: „E végső korszakban Isten Fia által szólt hozzánk. őt rendelte a mindenség örökösévé, hiszen általa teremtette a világot is. Dicsőségének kisugárzása s lényegének képmása ő, aki hathatós szavával fönntartja a mindenséget” (Zsid 1,2-3). És ismét: „A sötétségből fény támadt. Felsugárzott a mi szívünkben. Fölragyogott – Isten dicsősége – Jézus Krisztus arcán (2 Kor 4,6). Az egész teremtés a ”megdicsőülésre„ vár (Róm 8,19-23), amelyet ez az ember ajándékozott nekünk. És Jézus egyszer az egész világot meg fogja világítani: ”A városnak nincs szüksége sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsősége világítja meg, fénye pedig a Bárány. Világosságában járnak majd a nemzetek” (Jel 21,23-24).
Álljon itt ennek az egész elmélkedésnek lezárásaként egy egyszerű megállapítás: Jézus nem ’hitt’, nem élt a sötétségbe hatolva. Hogy értsük meg ezt emberileg? Megállapítottuk, hogy az ember természeténél fogva kereső lény, olyan valaki, akinek meg kell nyílnia a hitben valami nagyobb felé. Itt elsősorban nem az a döntő, hogyan nevezi hitének ’tárgyát’, vagy egyáltalán nevet tud-e adni neki. Az a fontos, és az igazi emberléthez feltétlenül szükséges, hogy az ember ne tekintse magát ’befejezettnek’, ne gondolja, hogy ’biztosan áll’ saját létében. Emberi valódiságát tehát csak a hitben szerzi meg, az pedig lényegénél fogva kétségbevonható, tehát mindig újból ki kell küzdeni. Mindenki, aki befejezettnek tekinti magát és biztonságban ringatózik, lemond az emberi nagyságról. A názáreti Jézusnál nem találjuk meg a hivő létnek ezt a struktúráját. Másoktól mindig és nyomatékosan hitet követelt. A hit szerinte minden üdvösség lehetőségének feltétele volt. Saját maga azonban soha nem ’kutatott’ valami nagyobb után, soha nem bolyongott sötétségben. ’Ismerte’ a mindenestül-nagyot és felülmúlhatatlant. ő ’tudott’ és ’látott’. Mégpedig az első naptól az utolsóig ugyanolyan világossággal. Magáról és az Atyával való viszonyáról így beszélt: „Én ismerem, hiszen tőle jövök” (Jn 9,29). „De én ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem: hazug lennék” (Jn 8, 55). „Mindaz, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől van, az látta az Atyát” (Jn 6,45-46). Azt mondta: arról beszél, amit tud és arról tanúskodik, amit lát (Jn 3,11). Egzisztenciája tökéletesen felülemelkedett a keresésen, tévelygésen, sötétségen. Soha nem élte meg azt az összetörést és elnémulást a titok előtt, amiről a legnagyobb szentek adnak hírt nekünk, s egy Aquinói Tamás tett tanúbizonyságot, midőn élete végén kijelentette: „Úgy tűnik most, hogy minden, amit írtam: szalma”. Ehelyett Jézus azt a roppant kijelentést tette, amelyet egyetlenegy, a saját sötétségét jól ismerő ember sem merne valaha is a szájára venni: „Tudom, honnan jöttem és hová megyek” (Jn 8,14). A názáreti Jézussal tehát valami teljesen más tört be világunkba, amit mindenki, aki őt ismerte és szerette, véglegességnek, biztonságnak, világosságnak, befejezésnek és végnek élt meg, ’igazságnak, útnak és életnek’. Mindez nem lehet olyasvalaki, aki ’csak ember’.
56. P. TILLICH, Dynamics of Faith (Allen & Unwin, London, 1957, 1skk); németül: Wesen und Wandel des Glaubens (Ullstein Berlin, 1961 9skk). – Itt érintenünk kell egy fontos kérdést. Annak az állításunknak értelme, hogy Krisztus nem emberien hitt csak ez: Ő az emberi bizonytalanságot és veszélyeztetettséget másképpen élte meg, mint mi; az Ő egzisztenciája ’megvilágított’ volt; ő nem a sötétbe és bizonytalanba tartva élt. Ezzel az állítással nem döntjük el azt a kérdést vajon Krisztus egyáltalán nem hitt„-e. R. GUARDINI például minden hitfolyamatot elhárít Krisztusnál: ”Így például Jézus a legnyomatékosabban mondja, hogy a hit maga a keresztény vallásos magatartás: de ha meghagyjuk a szó értelmét, akkor látjuk hogy Jézus magatartásában az ún.,hit’ sehol sem fordul elő, pedig a legelevenebb és legaprólékosabb viszonyban van azzal, akit,Atyjának’ nevez.” (Jesus Christus. Sein Bzld in den Schriften des Neuen Testamentes. Werkbund- Verlag, Würzburg, 1940, 17). – Másrészt meg kell engednünk, hogy Krisztusnak az evangéliumokban ecsetelt tudata egy kérdő, tanuló, meglepett, bensőleg megrendült embernek a tudata volt, sőt olyané, akit Istentől való halálos elhagyottság kerített hatalmába. Mindaz arra indít, hogy Krisztus mint ’a hit szerzőjét és beteljesítőjét’ szemléljük, abban az értelemben, hogy a hitben előttünk járt, a legsúlyosabb támadások közt megőrizte azt és ezzel a legmagasabb tökéletesség fokára emelte (Zsid 12,2). – Még ha Krisztus tudatában ’hitet’ veszünk is föl, akkor is érvényben marad bizonyításunk: Krisztus egészen másképpen élte ’hitét’: ’világosan’, ’közvetlenül’ és ’veszélyezetlenül’: hitében megvolt a,fényszerűségnek’ az a jellege, ami a mienkben nincs. – Persze ezzel még nem oldottuk meg azt a dogmatikai kérdést hogyan egyeztethet Ő össze Krisztusnál a ’hit’ a közvetlen istenszemlélettel’. Ez a kérdés azonban nem különbözik lényegesen a krisztológia problémájától: hogyan létezhetett Krisztusban a földön egyszerre a zarándokállapot és Isten közvetlen bírása (simul viator et comprehensor). K. RAHNER (Dogmatische Erwägungen über das Wissen und Selbstbewußtsein Christi. Schriften zur Theologie V, Benziger, Einsiedeln, 1962, 222-245) és E. GUTWENGER (Bewußtsein und Wissen Chrmsti. Rauch, Innsbruck, 1960) vizsgálódásai után, úgy tetszik, nem lenne nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ugyanez áll különben a következő fejezet problémájára, a remény kérdésére is.
57. Az ’ősbizalom’ kifejezést arra a hitre, amiről itt szó van A. RÖPER alkotta meg izgalmas könyvében: Die anonymen Christen (Matthias-Grünewald- Verlag, Mainz, 1963; vö. 86. o.).
58. Lásd ehhez a kérdéshez cikkünket: ’Ich glaube, hilf meinem Unglauben!’ (Der große Entschluß, 16,1961; 444-449; 500-503).
59. In Joh. tr. 48 (PL 35,1745). – L. még: J. MOUROUX, Ich glaube an dich. Die personale Struktur des Glaubens. (Johannes-Verlag, Einsiedeln, 19512, főleg 29-35).
60. Megkapó gondolkodói szigorral tárgyalta G. SIEWERTH: Das Sein als Gleichnis Gottes c. művében (KerleVerlag, Heidelberg, 1958) léttapasztalatunk alapvető kettősségét. Isten minden létszerű aktusban közelébe lép az emberi szellemnek, és ugyanakkor visszavonul transzcendens távoliságába. A szellem istenvonatkozása „távolságon át történő közeledésben” valósul meg. A transzcendálás minden egyes lépése még mélyebben tárja fel a különbség szakadékát. Az ’istentávolságon át valósuló istenközelség’-nek ez az alapstruktúrája az emberi szellemben metafizikai előfeltétele a hit dialektikájának, úgy amint megpróbáltuk leírni.
61. Egyenesen klasszikussá vált leírása ennek a hitben bennelakozó,szent lázadás’-nak PETER LIPPERT megrendítő könyve: Der Mensch Job redet mit Gott (Verlag Ars Sacra, Josef Müller, München, 1934).
62. K. RAHNER, Der Glaube des Piesters heute (Orientierung, 26, 1962, 215skk, 227skk).
63. „Mert így illik ez: Neki (Istennek) kell mindenek fölött a legnagyobbnak lenni… és nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is, hogy Isten mindig a Tanító maradjon, az ember pedig mindig mint tanítvány tanuljon Istentől. Az apostol azt is mondja, hogy ha minden más meg is semmisül ez a három még mindig megmarad: hit, remény és szeretet. Mert mindenkor rendíthetetlen marad tanítónkba vetett hitünk, aki megadja nekünk azt a bizonyosságot, hogy Ő az egyedül igaz Isten, mindenkor igazán szeretjük Őt, mert ő az egyetlen Atya, és mindenkor remélhetünk is abban, hogy ismét valamivel többet ajándékoz nekünk és többet tanulhatunk tőle, mert ő jó és gazdagsága kimeríthetetlen, országa vég nélküli és tudásának kincse határtalan’” (LYONI IRENAEUS: Adversus Haereses II 28, 3). – Lásd még H. U. v. BALTHASAR, Theologie der Geschichte (JohannesVerlag, Einsiedeln, 19502, 19-22), mindenekelőtt azonban K. RAHNER, Über den Begriff des Geheimnisses in der katholischen Theologie (Schriften zur Theologie IV, Benziger, Einsiedeln, 1960, 51-99) – Ha az amit hiszünk, mindig nagyobb, mint a mi már megvalósult jelenünk, akkor ez a befelé-tartás a titokba soha nem érhet véget. Ameddig megmarad a hit, megmarad az örök előrehatolás is, megmarad a mindig újra átélhető és mindig mélyebben betölthető jelen. Hogy magát a mennyországot sem szabad megmerevedésnek felfogni, az következik Isten mérhetetlenségéből. Ha ugyanis Isten radikális értelemben mérhetetlen, akkor vele-létünket a mennyben úgy kell érteni, mint szüntelen belenövekedést, befelé tartást a tökéletesedésbe. Tehát a mennyben is az örök megújulás állapota áll előttünk, olyan megújulásé, amely egyre istenibbé formál át bennünket. Isten a mennyben teljesen be fogja tölteni lényünket. De maga ez a betöltés annyira ki fogja azt tágítani hogy a következő pillanatban még jobban betölthet. így minden beteljesedés új kezdet is. A végleg megtalált Isten nem Isten. Ágoston stílusában kifejezve: Földi életünkben keressük Istent hogy megtaláljuk; az örök boldogságban keressük, miután megtaláltuk; azért rejtőzött el, hogy keressük és megtaláljuk; azért mérhetetlen, hogy keressük, miután megtaláltuk. – Mondhatunk-e ennél nagyobbat az emberről.
64. R. GUARDINI Glaubenserkenntnis (Herder, Freiburg i. Br., 1963, Herder- Bücherei, 141, 101-104).
