Istenem, nem akarok félni többé fényességedtől,
éppen most, hogy láttam világosságodat.
Magamtól sem félek többé,
mert tudom, hogy bennem élsz.
Nem ismertelek téged,
mert „bizonyítani” akartalak.
Most már ismerlek téged,
mert nem akarlak „bizonyítani”.
De tudom, hogy amikor nem ismertelek,
te már akkor is bennem éltél,
és nagy elhagyatottságom idején,
amikor távol voltam szentségeidtől,
e hosszú éjszaka idején is velem voltál.
Ennek a természetfeletti fénynek
a felkeltét készítetted elő bennem.
Istenem, megismertelek,
egész egyszerűen azért, mert neked úgy tetszett,
hogy megismerjelek.
Elismerlek abban is,
ami benned megismerhetetlen.
Elismerlek megismerhetetlen titkaidban:
a Szentháromságban, az emberré-levésben, a megváltásban.
Ezek a te érveid,
amelyeket elküldtél hozzám a kegyelemben.
Ó, Istenem, bocsásd meg azt a nagy hazugságot, amelyben eddig éltem.
Nagyon jól éreztem magamban azt a benső erőt, amely vezetett az életben,
de mégsem hozzád vezetett.
Bocsásd meg azt a hálátlanságot,
hogy nem azt akartam neked visszaadni, ami bennem a sajátod volt,
és hogy az ideáloktól dagadó vitorlák nem feléd tartottak.
Bocsásd meg azt a nyomorúságot,
hogy hittem a szeretetben,
anélkül, hogy a te szeretetedben hittem volna.
Hogy hittem a törvényben,
anélkül, hogy a te törvényedben hittem volna.
És hogy hittem a jóságban,
anélkül, hogy a te jóságodban hittem volna.
Bocsásd meg nyomorúságomat,
hogy a fény óceánját szemléltem,
anélkül, hogy kimerészkedtem volna hozzád,
és hogy az örökkévalóság partján tétováztam, amelyet nekem ajándékoztál.
Bocsásd meg azt a gőgöt,
hogy téged tanulmányozni akartalak, mielőtt szerettelek volna,
és hogy olyan módon akartalak megismerni, amely a valóságban
lényed megismerésének az akadályát jelentette.