Kozma László (szerkesztés, versek): Szentháromság

Tartalom

Aquinói Tamás himnusza

Mit Tamás zeng, az a himnusz,
Nem lehet, hogy meg nem indulsz,
S el nem indulsz Ővele.
Bármi teher, bármi bú nyom,
Nyomában a keresztúton
Mégis remény tölthet el.

Megváltása dús ígéret,
Koronája tövisének
Érintésén hit fakad.
Földi ésszel meg sem érted,
Érted hal az örök élet,
Bűntelen lesz áldozat.

Csak, amit a szíved sejthet,
Az hoz üdvösséget, enyhet,
Meghajolva elfogadd.
Ő is hajlott a kereszttel,
Váltságát hogy így vehesd el,
Örömébe így fogad.

Hozzá térni sose késő,
S az ítélet, az a végső,
Könnyű lesz, mint hópehely.
Minden bűn, gyarlóság, vétek
Vak fellegként szerteszéled,
Sugarában olvad el.

Szentháromság

A világnak szétosztotta
Bor, s kenyérben önmagát.
Mert testévé lesz az ostya,
És a bor vérére vált.
Életét így sokszorozza
Ki legyőzte a halált.
Keresztjén az ember sorsa
Megváltásra így talált.

S mert igéje rendelé így,
Valódi az ostya-test.
Kegyelme a szívben érik,
Gyümölcsöt hoz a kereszt.
Feltámadjon a remény, hit,
S vigasztaló szeretet.
Kehely tükrözi a vérit,
Aki értünk szenvedett.

Szentháromság súlyos titka,
Hogy a Három mégis Egy.
S eggyé fogad – így tanítja,
Ha veszed a kenyeret.
Örök-Egybe térjen vissza,
Ki testével egy lehet.
S borban a kegyelmet issza,
Ki e földön vétkezett.

Természetes hit

Annak ellenére, hogy a kommunista időben tiltották a vallásoktatást, a mi egyházmegyénkben Márton Áron püspök úr nagyon szorgalmazta. Mindig azt hangoztatta, hogy hárítsák a felelősséget őreá, amikor a lelkipásztort kérdőre vonják, hogy miért tartanak hitoktatást, ő tartja a hátát érte. Éppen ezért a papjaink, Szentsimonban az idősebb pap bácsi, akit Barabás Mártonnak hívtak, ő is nagy lelkiismeretességgel és nagyon-nagyon érdekesen tanított, nagyon szerettük, ahogy foglalkozott, a bibliai történeteket úgy megjátszódva előadta. Ő különben székelyudvarhelyi, szombatfalvi születésű, itt is halt meg, Csíkszentsimonban, 1965-ben. Csíkszentsimon és Csatószeg egy egyházközség volt, Csatószegen volt a plébániaépület, volt időszak az én gyermekkoromban is, amikor nem volt segédlelkésze a plébános úrnak, de jobb időkben volt. Két ilyen segédlelkész kötődik az én gyermekkoromhoz, az egyiket Márton Józsefnek hívták. Ő már felfedezte az én hajlandóságaimat a hivatás szempontjából, és éppen ezért, mivel neki volt otthon a szobájában is harmónium, mert szeretett nagyon zenélni, orgonálni, harmóniumozni, tanított engem is. Már iskolás koromban kezdtem tanulni zenélni, persze nem vittem olyan nagyra a zenében, énekelni mindig jobban szerettem és az iskolai kórusban mindvégig benne voltam. Harmóniumozni, orgonálni annyira megtanultam, hogy diákkoromban nyáron a kántor helyett szentmisén le tudtam játszani és el tudtam énekelni, amit kellett. Misén középiskolás koromban szerepeltem. Amikor a kántoriskolába kerültem Gyulafehérvárra, ott külön volt zenei oktatás, mert csak úgy fogadta el az állami hatóság az iskolát, hogy kántori utánpótlást, vagy papi utánpótlást jelent ez az iskola. Éppen ezért, aki pap akart lenni, annak elfogadták ezt a végzettséget, aki nem, az csak kántori helyet kereshetett magának, ha pedig nem, akkor a középiskolát újra kellett járja és érettségizzen.

Gyermekkoromból még Szabó Sándor kanonok urat említem, aki Márton Áron püspök úrnak volt hosszú ideig sofőre, gazdasági igazgatója. A sofőrséget akkor tanulta ki, amikor Gyulafehérváron Márton Áron letartóztatása után bizonytalanná vált a teológia helyzete. Fiatalkorában került hozzánk, nagyon sokat foglalkozott a fiatalokkal, ezt az állam nem nézte jó szemmel, el is kellett mennie Szentsimonból. Ő is nagy hatással volt rám, befolyásolt abban, hogy én is ezt az életpályát válasszam.

Vannak, akik olyan érdekes hivatástörténeteket mondanak s mesélnek. Én nem tudok semmi rendkívüli dologról ezzel kapcsolatban beszélni. Ahogy Arany János a Családi kör című versében nagyon szépen így fogalmaz: E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Ez valahogy így volt, hogy a családi légkör is hatott rám, és az, hogy a templomhoz kötődött az életünk, mindennap templomba jártunk. Valahogy ez olyan érdekesen alakult, hogy annyira hatással volt, annyira megszerettette velem, hogy utólag is mesélik és mondják, akárkivel találkozom otthon, hogy gyermekkori játékaimban ezek a vallásos dolgok, szentmise, temetés, szerepeltek. A szüleim, a tanáraim példája természetessé tette számomra a hitet, a hivatást. Én elmondhatom azt, hogy a hivatás bennem soha meg nem ingott, tehát gyermekkoromtól mindvégig egyenesen ívelt felfelé, úgyhogy nem volt semmi görbe vonal vele kapcsolatban. Ez a Jóistennek egy különleges adománya vagy kegyelme a számomra. Én nem kellett érte megharcoljak, vagy nem is voltak vele kapcsolatban olyan kételyeim, hogy most tényleg hívott-e a Jóisten, vagy ez-e az én utam vagy nem ez. Ilyen töprengéseim nem voltak. A teológián minden évben kétszer volt lelkigyakorlat, ősszel három napos, tavasszal pedig hat napos, ezek kapcsán mindig előkerült az ember hivatása, hogy azt tisztázza, hogy az érett döntése megszülessen. Mikor én ezekkel a dolgokkal szembesültem, nekem olyan természetes volt, hogy nincs, amit ezen gondolkozzam, hogy legyek vagy ne legyek pap.

Tamás József püspök

I. A teremtés könyve

A teremtés harmóniája

A teremtés csodájának zenei megfogalmazása

A világ csodáiról sokat beszélnek, de keveset az első és legnagyobb csodáról, a Teremtésről. Ritkábban nevezik az Urat így: a Teremtő.

A világ teremtését véges értelmünk alig képes felfogni. Teremteni, létre hozni, alkotni valamit! Az ember ösztönösen követi az Urat, hogy eltanulja Tőle ezt a magasztos munkát. A Szentírás, a Teremtés könyve (Genezis) világos közlés, amely tudatunkat éri el. Michelangelo és Haydn művészete a lélekig hatol. Ők vállalkoztak arra, hogy a megmagyarázhatatlant színekkel, illetve hangokkal lefessék.

Milyen lehetett a teremtő gesztus? Volt-e hangja egyáltalán? – És milyen hangja? Nem inkább a teremtő szellem gondolatának szikrája csattant fel?

Haydn fantáziája is talán az utóbbit feltételezi. Öregkori remekművének, a Teremtés c. oratóriumnak első hangja a legcsodálatosabb teremtő gesztus, amit leírni lehetett. Egy hatalmas C-hang alkot egy világot, amely messze, a végtelenbe nyúlik el. Az Úr azonban nemcsak megalkotja művét, hanem gondját is viseli. Egy hasonló, de már akkorddal kibővített hang talán a Föld teremtése. („Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”)

A megteremtett csoda illusztrálása legalább olyan fontos, mint az alkotó szikra. Haydn zenéje tele van szinte programzenei hangulatfestéssel. A sötétség és az üresség a hangnem-keresés céltalan érzésével ad zseniális káoszt.

„Legyen világosság.” Szinte belevakulunk abba a hatalmas fénybe, amelyet a komponista a zenekar teljes hangerejével exponál. A világosság-teremtés ezen ábrázolása (C-dúr) utat mutat a romantikán keresztül egészen Bartókig.

A vizek elválasztása földtől, a víz teremtése jóval többet ábrázol egy szokványos viharzenénél. Egy hatalmas ütés teremt választóvonalat a két elem közé, és a gerincét vesztett víztömeg iszonyú erővel támad az újonnan teremtett partra.

Égbolt, fény, föld és víz! Az élet azonban csak a harmadik napon szakadt ki a Teremtőből, mint egy fantasztikus kilégzés. Haydn mester tollából örökzöld színt kapnak a hangok. Az élet kap teret; a földből termőföld, a virágból termés lesz. Mennyi azonos tövű szó! Talán a természet és a teremtés nem függ össze egymással?!

Ahogy a vizek elválnak a szárazföldtől, úgy válik el egymástól nappal és éjszaka. Az Úr úgy teremti meg a nappalt, hogy láthatatlan kezével lágy ívben felvonja a Napot egy mennyei D-dúr skála hangjain. (V. ö. Michelangelo: A Nap és a Hold teremtése.)

A megteremtett sötétség, az éjszaka nem félelmetes; a Hold, sejtelmes fényével, nyugalmat és csendet ád. A csendnek a megalkotása a hangok világában abszurditásnak tűnik; belső képzelőerővel a vélt külső hangok kifejezése, úgy látszik, mégsem lehetetlen.

A Földön egyre jobban kiteljesedő élővilág teremtése újabb lehetőséget hoz a zenei ábrázolásban. Míg az univerzum alapjait egyetlen erős gesztus alkotta, az élővilág új kifejezési formát hoz, a mozgást. Mennyire más ez a zenei kép, mint a Teremtés első két napjának illusztrálása! A növények belső életének rejtett légzése folyamatos, lágy mozgást hozott létre a muzsikában. Gyors és folyamatos teremtőerő alkotja az állatvilág mozgásának végtelen lehetőségét. A különböző állatfajták zenei lefényképezése már nem alkotási folyamat, hanem realisztikus kép-hang másolás.

A halakkal kivételes jósággal bánik a Teremtő. Belemagyarázásnak tűnik, de azt sejteti, hogy a hal később a legigazabb vallás, a kereszténység egyik jelképe lesz. Így szól a Biblia: „Isten megáldotta őket, és így szólt: Legyetek termékenyek, szaporodjatok…”. (Genesis 1,22). Ez az áldó mozdulat a zenében a mélyvonósok puha hangjain jön létre.

A hatodik napra hagyta az Úr munkájának betetőzését, az ember teremtését. „Az ember a teremtés koronája”; igaz a szólás; az embereken múlt, hogy ezt a rangot eljátszották vagy helytelenül értelmezték.

Az oratórium muzsikájában Haydn még hozzátesz egy teremtett fogalmat; a szeretetet. Ahogy elindítja a tenor-áriát (No. 24.), szinte tárgyszerűen látni, ahogy az Úr lelket lehel az emberbe, és életre kelti.

A komponista tulajdonképpen csak a Biblia legelső fejezetét nagyítja ki, sokszorosára. De hiába a Teremtés, ha nincs benne az új élet záloga, az Asszony. Tökéletes harmónia és boldogság, ami első kettősükben széttárul a partitúrában, alatta az első emberpár botladozó, de még tiszta lépéseivel.

„Élni, élni, mily édes, mily szép!”

A Teremtés tökéletességének – ha azzal az ember nem él vissza – csak egy dolog adhat méltó keretet: az Örökkévalóság.

Medveczky Ádám

Finomhangolás

Amennyiben a világ fizikai paramétereinek, jellemzőinek nagysága, mértéke csak egy kicsit is, akár csak pár ezreléknyire különböznének a mostanitól, élet egyáltalán nem alakulhatna ki, és a világegyetem, ha egyáltalán létezhetne, teljesen máshogy nézne ki, mint a mai. Úgy is mondhatjuk, hogy a fizika alapvető paraméterei finoman hangolódtak, akárcsak egy jól beállított hangszer, a világegyetem az élet hordozására éleződött ki. Ez a finomhangoltság tudományos műszóval kifejezve a kozmológia antropikus elvének tartalma.

Végh László

Zongorahangoló

A színpadon ő jár sorba:
A zongorák hangolója.
Hogyha hull a sors ütése,
Billentyűkön zúgjon béke.
Hangjuk úgy csengjen hibátlan,
Bánatban és sűrű gyászban.
Mint aki a sorsát mondja,
Könnyből legyen öröm-óda.
Mint szivárvány szála lenne,
Ezer színnel teljesedve.
Olyan legyen, ha megszólal
Minden hangszer, mint a sóhaj.
Adjon, hangjai peregnek,
Önmagánál nemesebbet.
Visszhangozzék szépre, jóra,
Úgy, ahogyan kigondolta
A hangszerek hangolója.

Ágoston

A Filozófus – így szól a legenda –
Egyszer kisétált a tengerpartra.
Agyában forgatott ezerféle dolgot
Ilyeneket: hogyan lehet boldog
Az ember, ha parányi léte
Kialszik, mint pernye feketesége.
Hogyan örök, ami széjjelpattan
Mi a lényeg elszálló szavakban.
Létezik-e egyetlen Igazság
Miben állhat az emberi nagyság
A marék por, amely égre törne
Bilincsébe van zárva örökre?
Amely kering a széthulló anyagban
Hogyan lehet a Lélek halhatatlan?
Anyag-ruháját mintegy visszaöltve
A végső Egység a Káoszt legyőzze.
Azt kereste: az Egyetlen Egyet
A semmiből ki világot teremtett.
És legnagyobb titkát a Szeretetnek
A Jóságnak, amely véle egy lett.
S amely végül a világra kiárad
Háromban Egyet, és Egyben a Hármat.
Így ballagott az Óceánnak partján
A lágy habok a sziklát ostromolván:
Apró hullám, s széthullott az Okság
És lábai a homokot taposták.
Egy könnyű szél a nyomait befújta
És csak ment és nem lelt rá az Útra.
És ahogy ment, egyszerre észrevette
Hogy egy gyermek csészével vizet merne
Tenger partján egy apró mélyedésbe
Szétfut a víz, s üres a gödör mélye.

S ahogy nézte, elfogta a részvét
A gyermek újra töltötte a csészét.
Kezét szelíden a vállára tette
És a munka céljáról kérdezgette.
Csengő hangon a gyermek felelte:

– Ez a célom, nem tart kevesebbre
Hogy a zúgó Óceánt kimerjem
E gödörbe, melyet készítettem. –
Gondolkozott: hogyan magyarázza
Hiszen végtelen a tenger árja,
A gyermeknek, hogy a munkája meddő…
De csengő hangon újra megfelelt ő:

– Munkámat én hamarabb bevégzem,
Mint Isten titkát megfejthesd egészen.
Mert elmédbe oltotta a vágyat:
Keresd őt, hogy végül megtaláljad
A szándék, amely megfogan szívedbe
Maga az út, és ő készítette.
Mert önmagát átadta előbb
S úgy teremtett téged, keresőt.
Mert ne feledd: bár célja van az útnak
Ő az Út is, életedben új nap.
És ki vágyat a szívedbe olta:
Nem keresnéd, ha tiéd nem volna.

És egy hullám a homokra görgött
Csapásával megtölté a gödröt.

Keresés

„Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna” – szólt az Úr Augustinushoz, a későbbi Szent Ágostonhoz. És szól máig is minden kor kereső emberéhez. Századunk keresztény hívőjét nem a diadalmasan birtokolt, a zavartalan belső biztonságú hit jellemzi. Inkább nevezhetnénk megkísértett, elbizonytalanodott, sokfelé kereső, de nyugalmat kevéssé találó hitű embernek. Hiszen látnia, tapasztalnia kell, hogy a mai ember egyre inkább nem „Istennek teremtett lénynek” tartja magát. Nem igazolja az Ágoston-i Confessio-t.: „Magadnak teremtettél minket, Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Láthatóan nem az Isten hiányától nyugtalan a mai ember, hanem az anyagiak, a hatalom, az érvényesülés hiányától. „Lemarad, ha kimarad!” – harsogja a bárgyú reklámszöveg naponként a fülébe, és az ettől a lemaradástól való félelem, miközben a másiknak sikerül valami, ez aggasztja, ez nyugtalanítja.

A krisztusi példa azonban arra tanít, hogy nem okvetlenül a látványos siker hoz eredményt, a gyöngeség megtartó erő lehet.

Borián Tibor

Én Krisztust kerestem

Én Krisztust kerestem. Nem azt, aki távol
Int felénk egy fényes, örökös hazából.
Én Krisztust kerestem, akiben a lélek
Egyszerű imával a lelkünkhöz érhet.
Én Krisztust kerestem, ki keresztjét vitte,
Földi kereszt-úton türelemre intve.
Cirénei Simon, súlya az Igének
–Velem lesz majd egykor, ki nyomomba lépett.

Változás és állandóság

Te a világot rendező
Örök értelem, szent erő
A mindenekben rejtező
A szüntelenül születő.
Igéd, mint forrásvíz, ered
S állandó, mint a tengerek.

Kavics

Kavicsoddal játszó gyermek
Add, Uram, hogy az lehessek.
Vizek tükrén elhajítsam,
Kincset lássak a kavicsban.
Úgy enyém, ha messze szökve
Mélység titka lesz örökre.
Röpülhessek, fényes csillag
Melyet a kezed hajíthat.

Agyagműves

Lehet, Uram? Kamrád rejtekén
Hogy törhetetlen az agyagedény?
Amely, ahogy formálta kezed
Mindegyre csak feléd emelkedett?
S ahogy őrzi forrásod vizét
Te is őrzöd örök életét.
Ne lehessen széthulló cserép –
Mintázatát, az újuló reményt.

Kicsoda Isten?

Az egyik feleletem az, hogy maga az Isten titok. Azt kell elfogadni, hogy az Isten egy végtelen szellemi valóság. A keresztény hit szerint még komolyan titok benne, hogy mégis három személy. Egy lélek, egy isteni szellem. Lényegében egy. Azt, hogy ez hogyan történhetik, azt nem érti senki. Természetfölötti, de annyi minden van a világban, ami mögött értelmet kell keressünk. Értelmet az ember létéről. Értelem egy virágnak a szerkezete. Értelem minden élőnek a titokzatos szerkezete, ahogy millió részből áll, és azok terv szerint működnek. Az értelem nincs sem az állatban, sem az emberben olyan, amelyet ki tud terjeszteni, csak javítgatni, nem teremteni. A természetfölötti lény valóság kell legyen. A képzeletről a teológia tanárunk azt mondta, amikor a hit titkairól van szó, s ezek közé tartozik az Istennek az elfogadása, a képzeletet űzzétek el. Mert nem lehet elképzelni, a képzeletet felülmúlja. Annyira értelmes a világban sok minden, hogy értelmet követel, értelmes más nem lehet, mint egy természetfölötti, az Isten.

A csoda öl meg, amikor látok egy szál virágot, hogy a sáros talajból hogy lesz ilyen szín, olyan szín, firme-forma, rajzolt dolgok, gyönyörűség. Hogyan, mi kell ahhoz? Erősített engemet ez is.

Sokan felteszik a kérdést: mit jelent az, hogy az ember Isten képmása. A válaszom: lelki. Vagyis: lélek, szellemi, lelki, nem test. S ebben a képmása. S ez miben nyilatkozik meg? Értelem, akarat. Ebben hasonlít az Istenre. A valóságban nem olyan tökéletes. De viszont abban is hasonlít, hogy halhatatlan a lélek. Az igazi bölcselők, akik nem ateisták, azok eljutnak ahhoz, hogy a lélek halhatatlan. Miért? Mert nem osztható. A marxista ideológia azt kérdezi, melyik az első, a lélek-e, vagy az anyag. S tudja mit felel? Az anyag. Az nem teremtmény. A kérdés nem erről van feltéve, hanem hogy a mindenségben melyik az első? Az első az a szellem. S azután jön az anyag.

Az Úrjézusban az emberiségnek megnyilatkozik az örök szó, az Igazság. Az Ige testté lett, és közöttünk lakozék. Azért igeszó, igetanítás, hogy ő a közvetítője a vallási tanításoknak is.

Isten maga is szeretet. Csak a szeretet vezeti a teremtésben is. Mondjuk így: a második isteni személy Jézust a Szentháromság küldi ide az emberiség megváltásáért, önfeláldozata által. Ő a szeretet megtestesítője.

Maga az Isten úgy teremtette az embert, hogy ha rossz útra nem tér, akkor a szeretet uralkodik benne. Sajnos a bűnbe esés miatt megvan a hajlam.

Hogyha olyan az életem, valóban félnem kell attól, hogy van Isten. Aki igazi, józan életet él, ezt a történelem mutatja a népeknél is, az nem ateista.

Léstyán Ferenc

Jóhír

Ezer hajtás újra frissen
Hajlik, mint jóhír a szívben.
Jég hártyája és fakéreg
Csupa zöld rügy, csupa élet.
Tó színén légbuborékok
Hirdetik: az Élet él ott.
Vizek mélyén, száz alakban
Hogy megindult láthatatlan.
Halványságra, alig sejted,
Fehér szirmon méz pereghet.
Ami szétszórt, ami rejtett
Virágzássá teljesedhet.

Isten lábnyoma

Az embernek a teremtés láttán mindenekelőtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotja és fenntartja azt. Ha az Istenhez való viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljuthatunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, és a föld Teremtőjéhez való utat. A világ úgy tárul föl az ember pillantása előtt, mint Isten lábnyoma, mint olyan hely, ahol megmutatkozik Isten teremtő, gondviselő és megváltó ereje.

Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa

A természet önértéke

Az ökológiában jelentkező szemléletmód-változásnak fontos összetevője, hogy a természet önértékkel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tekintheti a természetet pusztán egyéni kibontakozása eszközének, mivel annak Isten által adott belső rendje és célja van. A Szentírás üzenete szerint az ember azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremtett világ létezői felett. (vö. Ter 1,28). A Biblia tanítása szerint az uralkodás azonban nem „leigázást” jelent, hanem olyan alkotó tevékenységet, amely a teremtés rendjét tiszteletben tartja. …

Az egyházat, miközben a Jézus Krisztusban fölfedezett igazságot hirdeti minden embernek, az a meggyőződés vezeti, hogy ez az igazság az ember számára kezdettől fogva az Atyától szándékolt rendet hordozza, amit az Atya Krisztusban a Szentlélek teremt újjá az emberek lelkében és az egész teremtett világban.

Az MKPK körlevele a teremtett világ védelméről

Mindenütt

Olyan vagy, Uram, mint a sűrű zápor,
Vagy csillag-rengeteggel int a távol.
Mint mezőn a fűszál, olyan vagy,
Mely egyszerre harmatot ragyogtat.

Nap tüzén és erdeid árnyékán
Mindenünnen körülveszel némán.
Te ragyogsz a földön és az égen,
Lélek tükrén és a falevélen.

Dicséretedre himnuszok teremnek,
S karcsú ágat hajlítasz, a csendet.

Templom

Különös érv. Szíven üt a szó:
– A vallás a templomba való!
Az igazat nem vitatom soha:
Egész világ az Isten temploma!

Jól vigyázz, ha formálod szavad
Mert templom vagy te is, te magad.
A fű, a lepke, bársonyos moha:
A teremtés az Isten temploma!

Akkor is, ha lázad, és tagad
Alkotót a szabad akarat.
Képmás, mégis önálló csoda:
Minden ember Isten temploma!

Az ember célja

Az ember természeténél fogva vallásos lény, vallja a teológia, mivel mint test, lélek és szellem egysége képes arra, hogy önmagát kimondja, kérdezzen és saját céljait megfogalmazza. Minden ember születésével valójában újból elölről kezdődik a teremtés. A növekedéssel, az ismeretek szerzésével újabb és újabb kérdések kerülnek elő, melyek határozott választ várnak. A gyermek elfogadja a szüleinek a gondolkodását, meg sem kérdőjelezi igazságukat. Ám ahogy önálló és felnőtt ember lesz, saját választ akar adni és találni a felmerülő kérdésekre.

Honnan jövök, hová megyek, ki vagyok, miért van élet, miért van halál, mi a hivatásom? Az ember önerőből is képes arra, hogy legalábbis megnyugtató módon feleljen a feltett kérdésekre. Keresésével azonban még sincs egyedül, s hogyha felismeri, hogy a szívében és a lelkében egy hang kiált a válaszadás teljessége felé, akkor arra is rádöbben, hogy ezt pusztán emberi eszközökkel képtelen elérni, mert mindig megmarad a „miért”.

Honnan van a világ? Honnan a természet? Honnan van a szép és a harmónia? Miért logikus, hogy a tavasz után nyár jön? Miért csodálatra méltó, hogy a madarak ősszel vándorútra kelnek? És miért lehet megragadó egy vihar utáni szivárvány? Aki kérdez, az már talált is, és valamiféle választ tud adni az önmaga által megfogalmazott kérdésekre. A belső hang, a lelkiismeret, melyet nem mi hoztunk létre, a lélek sajátos működése, melyet nem mi teremtettünk, és mégis szabadon fejti ki tevékenységét, hajlik a jóra vagy a rosszra.

A világban a legnagyobb titok maga az ember, s ezt különböző módokon fejezi ki ő maga a művészetek sajátos megnyilvánulásával, gondolkodásának pontos és szabatos megfogalmazásával, arányérzékének kifejezésével, legfőképpen pedig az alkotással. Amit az ember tesz itt a világban, azt tudatosan teszi, és minden művében ő maga is benne van, mintegy átszellemiesíti a világot, vagyis kultúrát hoz létre.

A szép, a jó, az igaz és a szent így már nem öncélú, nem esetlegesen, véletlenül felbukkanó valóság, hanem utal valakire, az Istenre, aki mindennek és mindenkinek, minden létnek és minden tevékenységnek a lehetőségi feltétele. Ővele találkozunk a reggeli szellő hűvös simogatásában, Őt látjuk egy gyermek őszinte mosolyában, Őt ragadjuk meg egy baráti kézfogásban és Őt öleljük át a szerelmesek összetartozásában. Kikerülni nem lehet, mert jelenléte beszédesebb a mi tagadásunknál.

Ahogy az idő, úgy tűnik, az ember is relatív. Olyan, mint a virág, mely ma virít, és holnap elszárad. Mégis az üzenet, a lét, és amit az ember leginkább adni tud, a szeretet maradandó a maga műveiben. Az Isten pedig szeretet, és amit az ember alkot, pillantásával az örökkévalót fürkészve, részesedik Isten életében. Ezért csodáljuk meg a zeneszerzőt, a festőt, a művészt, a matematikust, mert mindannyian az egyetlen forrásból, Isten titokzatos, kifürkészhetetlen világából merítettek, és csillantottak fel számunkra egy szépséges töredéket.

Kránitz Mihály

Tudod már

Tudod már: a titkok
Benned virítanak.
És nincsen más, ha elhull
Benned a gondolat.

Kudarcod, győzedelmed
Nem egyedül tiéd.
Mert célra törve, benned
Él az emberiség.

Hit és tudás

Tudom, hogy van Isten. Ezzel a mondattal azt szeretném kifejezni, hogy a tudós a hitében nem valami homályos sejtésre támaszkodik, hanem éppen tudományos pályája szolgál bizonyítékként, éppen a természettudomány területén elért eredményei szilárdítják meg hitét.

Aki hisz, tudja, hogy van egy időtlenség, egy teremtés, és aki teremtett, az az Isten volt. A materiális világ tehát az időben létezik, de mégis, van egy időtlenség is: a kettő együttesét elképzelni szinte lehetetlen. Mindig csak azt tudjuk elképzelni, mert az ember erre van teremtve, hogy mi az, ami véges. A hitnek mi a tartalma? A hit nagyon egyszerűen az, hogy hiszünk abban, hogy van egy teremtőnk, van egy Isten, aki igazából megteremtette a lehetőséget a számunkra, például egy tudós számára, hogy próbálja a természet titkait egy kicsit jobban kikutatni, megteremtette a lehetőséget, hogy használja az agyát, ami teremtett dolog, arra, amire egyébként való.

Hámori József

Hiszem

Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki végül egy velem.
Őbenne forr a Minden,
Csillagpont-végtelen.

És vonzásába ő fog,
És bennem ő kering.
A tettemben végső ok,
Szemedből rám tekint.

Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki megóv és vezet.
Ki kézen fog szelíden,
S vihara zúgva zeng.

Akiben fénysugár ég,
Ki végső hatalom.
Aki a cél s a szándék
A kereszt-utakon.

Akiben egybeömlik
A bánat és öröm.
Hegyeket rengető hit
És halk virágözön.

Hiszem, hogy van egy Isten,
Egy végső akarat.
A szűk ösvény a szirten
Mely szabadságot ad.

Ki kemény, mint a kőfal,
És aki befogad.
Rigóban rezzenő dal,
És láva-zuhatag.

Akihez sose késő
És fény-ívébe von –
Hiszem, hogy van egy végső
Feloldó hatalom.

Repülőgépen

Felhő-réteg, felül fény vakít –
Fölmérted-e az Isten céljait?

Szivárványként úgy szűrődik át,
S megfesti a szirtek homlokát.

A síkság, mint egy kinyújtott tenyér
Horizonton az éggel összeér.

Zöld vetésben, csillogó smaragd,
Ringatja az ember-célokat.

Megint más cél. Árnyas hegy alatt
Tiszta tükrű forrásvíz fakad.

Átszeled a felhők rétegét,
Fátyolként int ezer cél feléd.

Foszló ködben kemény akarat –
Ismered-e az Isten-célokat?

A misztika szó hallatára rendszerint a világtól való elfordulás jut eszünkbe, vagy eksztatikus szentekre gondolunk, akiket rendszerint a háztetőn állva, barokkos elragadtatásban és kitekert nyakkal ábrázolnak. A misztika azonban nem a világtól való menekülés, nem is álmodozás. A misztika az a szemlélet, mely áthatol a látszatokon, hogy megtalálja Isten elrejtett jelenlétét, ez az, amit a misztika keres, és amit meg is talál.

P. Henri Boulad S. J.: A misztika lényege

Gravitáció

Mely szüntelen vonzásába fog
Érzed-e a gravitációt?
Nem köti meg könnyű léptedet.
Lelkedben a legnagyobb titok
A mindig élő Isten-szeretet
Nem korlátoz, szabadságot teremt.

Körülvesznek anyagi jelek
És azt mondod: fény a szeretet.
Megismered, mint hasonlatot
Mert az Isten mindenben nagyobb
De szüntelenül közelítheted.

Feléd hajol: ez a kegyelem
És nem elvesz: mindig több a lét
Mert harmadnapon hozzád visszatért
Hogy a sorsod feltámadás legyen
És átölel a krisztusi jelen.

Örök problémám volt gyermekkoromban, hogy a patak lefelé folyik. Miért nem felfelé? A víz is anyag, és mint anyag, köti őt a föld gravitációs ereje, és igyekszik minél közelebb kerülni a gravitációs központhoz. Én egyszer egy sorozatot tartottam Szent Antal nagykilencedében. Beszéltem a gravitációról, elmondom a meghatározását. A gravitáció a teremtő Úristen világfenntartó erejének tapasztalatilag is érzékelhető bizonysága. Hogy nem borulnak egymásra az égitestek? Valaminek össze kell tartania a világmindenséget, nem igaz? Működik egy rendező elv, ami összetartja a világot, és amelyet nem lehet megzavarni.

Daczó Árpád, Lukács atya: A gravitáció

Nemcsak hő

A kegyelem, ahogy a maghoz ér
Akár áttetsző vízcsepp szól: – Legyél!
A létezéshez cseppnyi többletet
Szellő-sóhaj, harmat-könny teremt.
A dermedt földre álom sugaraz
S virágba borul a lélek-tavasz.
Magától-értetődő könnyedén
Csírát bont a mélyben csöpp remény.
Ennyi kellett: egy sugárnyi nap
Mely nemcsak hő: teremtő indulat.
A tűz-viharból, mely szívében ég
Ez a gyöngéd sugárka elég.
Mert óvatosan, úgy fordul feléd
Arcodon érzed termő tenyerét.

Az egész világegyetemben valami módon benne van az a képesség, hogy többé fejlődjön, meghaladja a korábbi szintet. A plusz léttöbbletet azonban mindig kívülről kapja, önmaga nem tudja létrehozni: az anyag képtelen arra, hogy megteremtse a szellemet. Az anyag törvényeiből a szellem, a lélek nem magyarázható meg.

Kerényi Lajos: Anyag és szellem

Az ember kifinomult gondolkodással rendelkező lény. Aki megalkotta, annak csak magasabb rendű lehet az intelligenciája, a személyessége. A személyességnek nem lehet egy személytelen abszolútum a teremtője. A személyesség magasabb rendű, mint a személytelen. Tehát nem lehet egy kisebb rendezettségű valóság oka a nagyobb rendezettségű valóságnak, ez ugyanis logikailag nem illik össze. A Teremtő tehát az én személyességemnél nagyobb személyesség kell legyen: ennek a felfedezése nagyon érdekes, az emberi belátáson alapuló Isten-érv.

Roska Péter: Személyesség

Áradás

Mert Te vagy, Uram, minden áradásban
Virágillatban, viharok szavában.

Több az Isten

Azt mondod: ő a menedék
Akihez futsz, ha nagy baj érne.
Csak ez a hitre nem elég
Mert több az Isten teljessége.

Egy kéz érint, ha megfogansz
Ahogyan hív az ember-létbe.
Körülöleli sorsodat
Mert több az Isten teljessége.

Könnyekben csillant örömöt
Szivárványt feszít borús égre
Ível a világok fölött
Mert több az Isten teljessége.

Vihar zúg élet-indulót
Ragyog csillagok televénye.
Fogannak erdei zugok
Mert több az Isten teljessége.

Nincsen kicsiny és nincs nagyobb
Szívedben gyullad ki a mécse.
Utadra napsugarat ont
Mert több az Isten teljessége.

Ökörnyál

A napfényben rétek fölött szállván,
Egyetlen hit megcsillanó szálán –
Hová vezet? Vajon hol a vége?
Kapcsolódik a végtelen égbe.

Úgy indultok bátran, bizalommal,
Az apró szál lebeg, mint a sóhaj.
Úgy úsztok át a zöldellő réten,
Mint ki célját követi a szélben.

Emberi lét. Ki teremti,
Hogyan vezet át a
Pillanatból az ezernyi
Véletlennek szála?

Hogy mindig a lét a győztes,
Sosem pusztulása.
Csillog, mint egy roppant szőttes,
Az Isten ruhája.

A természetben az a legfelfoghatatlanabb, hogy felfogható, megismerhető.

Albert Einstein: A megismerésről

Üzenet

Termő fájukról leoldva
Szirmok szállnak valahonnan.
Mint egy titkos tavasz-ágról
Egy még nagyobb virágzásból.

Fényfolt

Sűrű eső, hogy kikeljen végre
Virágok és füvek sűrűsége.
Ahogy a ködön átragyognak
Színeket, összeolvadókat.
A barnaság halványzöldet árnyal
S elsuhanó fényfolt a madárdal.

Igazság

Az Igazságot keresd. A Legnagyobbat.
A választ, amíg kétségek lobognak.
Emésztő lángjuk téged el nem érhet
A halhatatlan Egyet, az Egészet.
A teljes időt, nem egyetlen órát
A Lényeget, a végső Axiómát.

Idő

Az az örök, mi egyre fogy
Ezüst-palást csökkenve nő.
Felragyognak a csillagok
Ahogy gazdagul az idő.

Bár azt hiszed, hogy elveszett,
Homorú tükrébe hull.
Összegyűjti a perceket,
Fókuszán egyszer mind kigyúl.

Szőnyeg

A perc, ha múlik
Harmatcsepp hullik
Minden levélre.
Szirmok, mint csillag
Egyszerre nyílnak
Az öröklétre.
A külön sorsok
Szálából sodrott
Lét szövedéke:
Bánat, öröm gyűl
Egyszerre gördül
Isten elébe.

Számunkra nagyon nehéz elképzelni az örökkévalóságot. Semmiképp sem szabad az idő oldaláról közelíteni, mert az örökkévalóság nem végtelen idő, hanem épp fordítva, az idő töredékes örökkévalóság.

Bolberitz Pál: Az örökkévalóság

Az idő mélye

Az életünk szivárvány-határ csak
A perceid ahogy múlttá válnak.
Tenger-mélység, égbolt magassága
Elválasztja láthatatlan hártya.
Csillanása futó pillanatnak –
Évmilliók, vagy egy percig tarthat?
Kéznyújtásnyira van bár, el nem éred
Patak tükrén, árnyán tengermélynek.
Pillanatnyi távol sem sekélyebb,
Évmilliárd mélysége se mélyebb.

Határok

Változik minden. A könnyű harmatot
Hónak hívod, ha kristállyá fagyott.
Mi az, mi átröpül, vált ezer alakot?
A madárszárny lényegét felfoghatod?
A határtalan milyen áradása,
Milyen lényeg lelt testedben határra?
És határát meddig szabhatod
Hogyha rajtad túl vált alakot?
Mint a madár, megpihen csak az ágon
Egy pillanat, karodról tovaszálljon.

Bizonyíték

– Hol láthatom, s hogy hangzik szava?
– A látás ő, s a hallás maga.
Mellyel felfoghatod, az értelem
Hogy magad légy úrrá a kételyen.

És látod őt, ha látod a világot
És meghallod, ha madárhang kiáltott.
A gondolatban már elérheted
Percnyi létben az örök végtelent.

Azt képzelted: garasra váltja át
A csillagot, a roppant fény-csodát.
Mit várnál még, milyen bizonyítékot
Hogy megteremtett, hitedre elég ok.

Szeretet

Mert nem csupán a körvonal a lét.
Mi elválaszt és ami elhatárol
Leoldódik, mint esetlegesség
Akár egy könnyű fátyol.
S a végtelen hullámzásba lépve
Halk gyűrűzés, magad vagy a béke
Tovafutó, tiszta fogalom
A Szeretet örök tündöklése
Csillagfényként ragyogtat az Ünnep
Mely itt a földön benned testesült meg.

Változás

Körülöttem csupa változás volt
A dús világ.
Lelkemben, mint örök nap, sugárzott
Az ifjúság.

Örök a virág, a rét, a felleg,
Tudom ma már.
S az ember, akit a sorsa kerget
Árny, tovaszáll.

Virágos ág

A kibomló bimbó csupa láz
Készülődés, mint egy utazás.
Elindulás és megérkezés
Ahogy szirmot napra nyitni kész.
Zöldülő gally, hol ezer titok
Feszes burka majd fesleni fog.
S a nyugalom, ahogyan ring az ág
Beteljesült tavaszi tisztaság.

Racionális és irracionállis

A tudományos kutatás sohasem zárható le: Karl Popper szerint minél többet tudunk meg a természetről, annál több új megoldatlan kérdés keletkezik. A sokféle kérdés között azonban megfogalmazható a lényeg: tudjuk, hogy az élet valamikor létrejött és el is múlik, ez az egyes emberre és a világmindenségre is vonatkozik. A hitnek itt van az alapvető kérdése, hogy lesz-e utána egy másfajta élet. Én a magam részéről tudom, hogy lesz.

Megkönnyíti a hit megszerzését, ha valaki tudja azt, hogy nemcsak racionális dolgok vannak. Könnyebben tisztázható racionális, irracionális és hit viszonya: a hitet sokan kizárólag az irracionálishoz sorolják, pedig jóval többről van szó. Aldous Huxley Pont és ellenpont című könyvében a racionális és irracionális viszonyát a következő metaforával érzékelteti: jellemezzük világunkat egy teljes, 360 fokos körrel. Ebből 5, maximum 10 fokot ismerünk, ez a racionalitás tartománya, 350 fokot pedig nem ismerünk, ezt nevezi Huxley irracionálisnak.

A racionális és az irracionális viszonya azonban a tudományos megismerésben nem végleges, át is mehetnek egymásba. Amikor valamilyen irracionális dolgot megismerünk, megmagyarázunk, abból racionális lesz. Az új dolgokkal agyunk jobb féltekéje foglalkozik. Tehát amikor például a tudományban új hipotéziseket állítunk fel, ezt is a jobb félteke segítségével tesszük, a bal félteke ezután kapcsolódik be a folyamatba, rögzíti az ismereteket. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt a tudományos megismerésről, annak folyamatairól van szó. Arra a kérdésre ugyanis, hogy a hit vajon hol keletkezik az agyban, hol van az Isten az agyban, azt kell mondanunk, hogy ilyen nincs. Véleményem szerint az idegrendszer működéséből nem vezethető le a hit. Az Isten tökéletesen másutt van, nem az agyban, nem az agyműködés terméke, ahogyan a materialisták állítják.

Hámori József

Isten tenyerében

Mi fér el a térben?
Ág és csöpp levél
És az apró fészek
Az is belefér.

És a legsűrűbbe
Marad hely elég.
Mert a madár füttye
Mégis belefért.

Agyadat és szíved
Érzés, gondolat
Úgy tölti meg, mint egy
Kristály-poharat.

Hol lehet az Isten?
Roppant szeretet –
Apró tetteidben
Mégis megleled.

Csillagok az égen,
Fákon a levél –
Isten tenyerében
Minden összefér.

Hit és babona

A mai kor gyakran felvetődő kérdése a hit és a babona viszonya. Nem új ez a kérdés, gyökerei a történelem mélységébe nyúlnak. Az ókori ember környezetéhez való viszonyára a babonás hiedelmek voltak a jellemzőek, félt az égitestektől. Azt hitte, hogy ezek istenek, s ha valaki nem imádja őket, ártanak neki. A babonás hit istenekkel, szellemekkel népesítette be a világmindenséget, és megteremtette az ókor mitikus világképét.

A mai modern ember legyint, mikor az ókori ember világképéről hall, okkultnak és avultnak tekinti, és valósággal kérkedik azzal, hogy az ő világképe egészen más. Tudományos.

Létezik-e egyáltalán tudományos világkép? – kérdezhetjük. Minden kor tudományosnak nevezi a maga világképét, és nem veszi észre, hogy az utána következő kor éppannyira tudománytalannak fogja tekinteni, mint amennyire ő tudománytalannak tekinti az előző korét. A hangsúly azonban nem is a tudományosságon van, de még nem is a tudományosság racionalizmusán, hanem a tudományosság okkultizmusán. Ilyesmi is van. A mai tudományos világképbe is belefér az égitestektől való félelem, a rettegés, a létbizonytalanság, amit az égitestek, csillagképek, üstökösök, naprendszerek idéznek elő. És itt gondoljunk a napilapokban is előszeretettel közölt horoszkópokra és az egyre terjedő keleti misztikára. A mai modern ember a tudomány bástyáitól körülvéve is éppúgy fél az égitestektől, miként a hajdani ember. Ezt pedig sem tudományosan, sem tudománytalanul nem lehet letagadni. A nyolcadik zsoltárban Dávid és majd a későbbi évszázadokban a zsoltárt éneklő gyülekezet hittel, bizakodva és reménykedve mer és tud ránézni az égitestekre. Másoknak ezek istenek, a hívő embernek azonban nem.

Molnár János

Dávid hárfája

Halljad a hangszer hangját
Az egész világ jajját.
Megérinted, s megérted
Csak lelkedben zenélhet.
Hogy kezeden kimondja
Mi volt bánata, gondja.
Az ereiddel járd át
Éleszd az arany hárfát.

Költészet

A költészet valami más volt,
Valami tétova remény.
Hajolj a tiszta forráshoz:
Ez a költemény.

Hogy ami elpereg szerte,
Az legyen drága kincsed.
Égi és földi egyszerre,
Felhő-rajz, fény-tekintet.

Hogy ami széjjel foszlott,
Patakvíz, harmat cseppje,
A sötétlő égboltot
Szivárvánnyá teremtse.

S ami világot jár át
A magányos kereszten:
A szeretet csodáját
Add, hogy megénekeljem.

Teremtés vagy evolúció?

Biológus vagyok, állatrendszertant tanítok biológia szakos tanárjelöltek számára. E tárgy keretében szó esik az evolúcióról, az élővilág fokozatos és folyamatos fejlődés útján történő létrejöttéről. Annál is inkább, mert az élővilág és benne az állatok rendszerezése is a leszármazás, a rokonság alapján történik, amit anatómiai, élettani genetikai, őslénytani stb. bélyegek alapján állapítanak meg.

Több alkalommal is előfordult, hogy tanítványaim megkérdezték tőlem, mi a véleményem arról, hogy az élővilág teremtés vagy evolúció során alakult ki. Ilyenkor mindig kíváncsi és olykor kaján tekintetek néztek rám, na most hogy mászok ki a csávából? Pedig a kérdésfeltevés a rossz! Ugyanis, ha elfogadjuk azt, hogy van egy teremtő szellem, amely képes volt ezt a színes világot létrehozni, megteremteni, miért nem lehet elfogadni azt, hogy ez a teremtő szellem egy olyan anyagot produkált, amely magában hordja a folyamatos tökéletesedés lehetőségét. Az evolúció tehát nem a materializmust jelenti, hanem csupán egy folyamatot, amely elindulhatott a Teremtő által – vagy önmagától. De ez utóbbit már a materializmus vallja, és itt van a tulajdonképpeni választóvonal! Nem kell félni tehát a fejlődés, az örök változás elfogadásától, hiszen maga a Teremtő is örök.

Hadd fejezzem be gondolatsoromat a tudományos evolúció megalapítójának, Charles Darwinnak egy gondolatával: „Éppen az kényszerít Isten elfogadására, hogy nem tudom elhinni: ez a csodálatos világ véletlenül keletkezett.”

Legány András

Feslő ágak

Legyél, mint feslő ágak
Vagy ahogy eső árad.
Előbb csak egyetlen csepp
És elönti a kertet.

Rügyfakadás

Zöldülő ág, még alig-tavasz
De íme, már barka sugaraz.
Levél, virág, finom körvonal
Mi sejtelem volt, halk szellő-sóhaj.
S mint legyezőn, ezernyi szín forog
Kipattannak tavaszi ritmusok.

Mi tartja meg

Mi tartja meg a virágszálat?
Az apró porzó és bibe
Míg átrezdül a semmibe
Szirmáról virágpor szitálhat.
És mint egy felsőbb értelem
Szinte maga a tér terem
Telítve fénnyel és homállyal
Csillagok virágporával.

A mester és a műve

Ha az ember rendszeresen múzeumba jár, vagy zenét hallgat, akkor egy idő múlva felismeri Munkácsy, Benczúr, vagy az impresszionisták képeit, Kodály, Bartók, Liszt vagy Mozart muzsikáját. Látja, hallja rajta a mester keze nyomát és közben gyönyörűség tölti el. Hosszú időn keresztül tudtam, tudom nézni az „Ecce Homo”-t Debrecenben, vagy hallgatni Liszt rapszódiáit és közben eltűnődöm azon, hogy tudott a mester ilyet alkotni? De ilyen emelkedett és boldog érzés tölt el, amikor kimegyek a természetbe, amit szakmámból eredően elég gyakran teszek meg. Amikor belépek egy öreg bükkösbe, vagy egy kárpáti lucosba, mindig az az érzésem, hogy egy katedrálisban vagyok, ahol a Bach által komponált orgonamuzsikát a madarak dala, a szél zúgása, a levelek susogása adja. Tanítványaimat is mindig arra oktattam, hogy hallják meg ezt a zenét és lássák meg azt a csodát, ami a természetben körülöleli őket, mert ha veszik a fáradságot és lehajolnak hozzá, akkor megláthatják itt is a „Mester” keze nyomát. Meglátni azt a hallatlan rendet és célszerűséget, ami itt uralkodik, hacsak mi el nem rontjuk. Ha ránézünk egy öreg, gircses-görcsös tölgyfára, elgyönyörködünk benne, hogy milyen szép, milyen érdekes alakja van. Pedig a fa lényege nem ez, hanem az, ahogy él, ahogy működik. Ahogy felveszi a talajból és a levegőből az élethez szükséges anyagokat, ahogy abból élő anyagot készít, ahogy évente lehullatja a leveleit és tavasszal újra rügyezik, ahogy otthont és táplálékot ad a madaraknak és árnyékot a megfáradt embernek. És az ehhez hasonló csodát, az életet és annak megnyilvánulásait a természet minden egyes élőlényénél megfigyelhetjük. Ezért is mondjuk mindig tanítványainknak, hogy a természetben nyitott szemmel és füllel, a szépségekre fogékony lélekkel járj! Tanuld meg befogadni szépségét és titkait!

Legány András

Évgyűrűk

Úgy keresd Istent, mint a fák
Tágulva élik a csodát.
Mint sóhajtása könnyű szélnek
Az egész erdőn szerteszéled.

Erdei tisztás

Erdőben járunk. Fák mögé bújt a nap,
Csak néha csillan teljes sugarad.
De Uram, a tisztásodra érve
Fogadjon be ragyogásod végre.

Ki tervezte?

Ki rajzolta az első lovat,
Barlang-falra a bölénybikát?
Ki tervezte a kőlapokat,
S mit őriznek, az apró csigát?
Kié a páfrány művészi rajza
Mely ráhajlik az ősi Halra?
Sziklát farag, s márvány-szobrot később –
Ki tartja a szelet és a vésőt?
Festő-vázlat vagy mintás fakéreg:
A teremtésben örök-egy a lélek.

Hit, ige, zene

Hit és zene kapcsolata egyidős az emberiséggel. Az ember a Mindenek Felettibe vetett hitét ritmussal, tánccal, zenével fejezte ki. Dávid király táncolt a frigyláda előtt, és zsoltárában arra biztatott, hogy „szépen csengő cimbalommal” dicsérjük az Urat. A kereszténység gregorián liturgiával és protestáns chorallokkal gazdagította az egyetemes zenekultúrát. – Az Újszövetség, Jézus Krisztus tanítása, az IGE, jelentik létünk, hitünk alapjait. A zene az ige hirdetésének egyik fontos eszköze. És itt nemcsak arra a lehetőségre gondolok, amellyel a rengeteg, eleve vallásos tárgyú oratórium vagy zenedarab él. A legtöbb kompozíció magában hordja azokat az érzéseket és mélységeket, amelyeknek felszínre hozatala által közel kerülhetünk az IGE mondanivalójához, Krisztus cselekedeteinek megértéséhez. Ha az ember alázattal közelít egy alkotáshoz, felfedezi benne az egész emberi lét belső világát, esendőségét, megtisztulását, gazdag gondolatvilágát. Az interpretálás művészete ilyen módon, ha hittel van átitatva, észrevétlenül válik igévé, igehirdetéssé. A klasszikus szimfóniák tiszta humánuma, a romantikus hősök harca az emberi méltóságért, a klasszikus magyar zene nemzeti imádságai a zenei Szentírás kimeríthetetlen könyvei.

Liszt Ferenc tanítása, hogy az előadóművész „úgy álljon a közönség elé, mint pap a gyülekezet elé.” Ennél szebben senki sem fogalmazta meg a pódium művészének célját és hivatását.

Medveczky Ádám

Szeretet

Energia, fémek párája csak:
Távolabbra suhan az anyag.
Elérheted végső lényegét?
Széjjelfoszlik, ha érintenéd.
Mi mozgatja? Egy végső akarat?
Gyémánt kemény, és tovább nem hasad.
Az életünk tűnő árny csupán,
Elfutó rajz homályos burán.
Öröm, bánat száll és kavarog
Ki őrzi meg a pillanatot?
Míg sugárzik a fényen túli fény,
A Szeretet a világ üvegén.

Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendája

A világ szennye, piszka bántott
Megkomponáld a tisztaságot.

Mely kiárad a hegedűben
S a dobban perdül keserűen

Remény legyen, mi csalódás volt
S a szenvedésbe vadrózsát olt.

Ma már nincsenek csodák!?

Ebben a teljesen elanyagiasodott világban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy ugyan kérem, ma már nincsenek csodák! Pedig dehogynem! Hiszen nap, mint nap találkozhatunk velük, csak meg kell állni, le kell hajolni és észre kell venni őket. Az élet nem maga a csoda? Nézzük például a lepkék fejlődését, a teljes átalakulást. Előttünk az úton szedi a lábait egy szőrös hernyó. Mi erre az emberek többségének reakciója? Fuj, rusnya dög, de gusztustalan, taposd el fiam! Pedig csak le kellene hajolni és megnézni közelről ezt a „rusnya dögöt” és meglepve látnánk, hogy milyen harmonikusan színes, milyen célszerű az egész állat. Fő feladata a táplálkozás. Minél többet, mert akkor szebb és nagyobb lesz a belőle fejlődő lepke. Az egész szervezete erre van berendezve. Rendelkezik egy tökéletes emésztő szervrendszerrel, érzékeléssel, kiválasztással, légzéssel, szóval mindazzal, ami szükséges a fennmaradására. Aztán egyszer csak abbamarad a nagy zabálás, a hernyó búvóhelyet keres és bebábozódik. Egy barna kitin tok veszi körül, amelyben ha kibontanánk, fehér, tejszínszerű folyadék van. Nyoma sincs a hernyó korábbi szerveinek. Se rágó, se láb, se emésztőrendszer, semmi. Ebben a fehér anyagban szerveződési központok – organizációs centrumok – alakulnak ki, és lassan-lassan egy új élőlény szervei bontakoznak ki, amely már egészen más külsejű, más életmódot folytató élőlény lesz. Ebből a fehér folyadékból, amelyben nincsenek színanyagok, egy színpompás lepke alakul ki. A barna kitin tok felreped és a szemünk láttára bújik ki belőle egy varázslatos lény, mely kis idő múlva libbenő repüléssel száll virágról virágra. Mintha csak azért született volna erre a világra, hogy szépségével nekünk örömet szerezzen.

Legány András

Cél

– Szeretnék valamit csinálni
Szólt a kő – ami én vagyok.
És így született meg a forrás,
A forrás, melyben fény ragyog.

– Szeretnék valamit csinálni
A forrás szól – mi én vagyok.
És virág borítja a földet,
Mint fehér szirmú csillagok.

– Szeretnék valamit csinálni
Szólt a virág – mi én vagyok.
S libbenő szárnnyal szállt a lepke,
Mezők álmából felcsapott.

Ki olt vágyat az emberekbe,
Egyszerre cél és akarat.
Szivárvány-szárny borul szemedre,
Lelkedben virágszál fakad.

És arra törne mind e földön
Kő, virág: véle több legyen,
És ember-szívet is betöltsön
Sugárzó Isten-szerelem.

Újraélesztés

Mire a beteg a műtőasztalra került, halott volt: leállt a szívműködése, lélegeztetni kellett, semmilyen életjelet nem mutatott. A szívet nem tudtuk újraindítani. Izzadtan és kudarcosan rohantam ki, és akkor megcsörrent a telefon. Fölvettem és közölték velem, hogy megvan a műtéthez szükséges vér. Elfogott a méreg, beleordítottam, hogy a beteg meghalt, és éktelenül káromkodni kezdtem. Istent szidtam. Ennek az asszonynak két kicsiny gyermeke volt, kiskorúak, egyedül nevelte őket, hát miért nem adtad meg neki, Istenem, az esélyt?! És ekkor a szívműködést jelző monitoron mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit nem láttam; csupán egyetlen pillanatra rémlett fel, mintha a monitoron moccant volna valami. A lélegeztetőgép már 5-6 perce nem működött… Őrült tempóban szervezkedni kezdtem, s a lényeg, hogy körülbelül háromnegyed óra múlva elértem a szívhez. Eltávolítottam az egyik billentyűt, a másikat megtisztítottam, és hat óra múlva – beszéltem a hölggyel… Szinte soha nem hagy nyugton a kétkedés: hányszor követtem el azt a hibát, hogy nem mentem vissza a műtőbe? S egyáltalán: mi volt ez az egész, nem jogos-e a kételkedés az anyagi világban? Vajon én voltam-e az, aki megmentettem ennek az asszonynak az életét? Azóta nem perlekedem Istennel. Hát milyen bizonyítékok kellenek még? Tudván tudom, hogy Isten van. Segítőnek érzem, ő az, aki mindent ad nekem. Azt például, hogy én is segíthetek.

Papp Lajos

Nemcsak bajban

Arra kérünk, Isten, hogy lobbanva járd át
Azt is, ami átok, s szentelő imádság.
Azt is, ami jótett, azt is, ami vétek
Azt is, ha káromlás hívna mégis Téged

Türelmetlen: hol vagy? Istenem, nem látod,
Hogy vet a tagadás az emberre jármot?
Hogy aki elfutna, csak Hozzád menekszik
Önmagára sújt, ha ellened cselekszik.

Aki ellenszegül, s az is, aki térdel
Mindenhogyan, Isten, csak Tehozzád ér el.
Hitvesünk mosolyát, gyermekeink álmát
Tavaszi szellővel, Istenem, Te járd át.

Ötvözzed a lelkem viharok tüzében
Legyél velem nappal és a sűrű éjben.
Öröm-kacagásban, hulló könnyben itt vagy.
Nemcsak bajban, gyászban: szüntelenül hívlak.

Jelkép

Életünkben ragyognak csodáid
És az Igéd virágok során nyit.
Egy-egy sziromra rácsodálkozunk
S aztán tovább járjuk az utunk.
Pedig jelkép, s azért ragyog a részlet
Hogy meglássuk végre az Egészet.

Kant

Kanti alkony. Bíboros lilák
Fény-keretben a kategóriák.
Sötét ködön áttörjön a lényeg
Fátyol-felleg szivárványa fénylett.
Ezernyi csepp, mely széthull és pereg
De tükrözi a végső lényeget.
Mint egy prizmán, hasad a világ
De örökek a kategóriák.
S formát ölt a képlékeny anyag
A kelyhedben, kristály akarat.
Csillagfénnyel, míg feléje indulsz
Felszikrázzon az Imperatívusz.

A keresztény gondolkodásban a kinyilatkoztatás Istene és a filozófiai Abszolútum azonos szubjektumot jelöl. A keresztény gondolkodás nem elégedett meg azzal sohasem, hogy az Abszolutum személytelen absztrakt fogalmát nyújtsa a kutató emberi elmének. Isten-fogalmában a személyes vonást is megtalálta, akit a világ és az ember teremtőjének vall, s akit egyben a világ és a boldogságra vágyó ember végső céljának is tekint.

Bolberitz Pál: A kinyilatkoztatás Istene

Borsos Miklós

Visszanéztem félutamból c. könyvére

Félúton. De lehet-e egész?
Mit alkotunk, mindig csak felerész.
És a szobor mindig torzó marad
Befejezésre vár a gondolat.
Nem teljességen: hiányokon át
Lesz teljessé végül a világ.

Beethoven

Fény zendíti a hajnal-kürtöket:
Ablakánál ott áll a Süket.
Látja, ahogy aprócska bokorban
Hang születik, csengő, tiszta szólam.
Rigó torkán a finom feszülést,
Látja a ritmust, levél-rezdülést
Ahogy mindent átjár az a dallam
Kín és öröm, mely már hallhatatlan.
Úgy hisszük: halljuk a tiszta szépet
De csak vágy az, könnyező ígéret.
A korlátot egy törheti át:
A belső hang, a szimfóniád.

Az esztétikai élményben tudatosan, sejtelemszerűen vagy öntudatlanul, de mindig van valami „ismeretlen után” való vágy, – valami más, valami sosemlátott, sosemhallott világ, valami tökéletesebb valóság után. A stilizálás és eszményítés legmélyebb értelme ez az „önmagánál szebb, dicsőbb természet”, a valónak ez „égi mása” utáni sóvárgás… Mindez, felemelt kéz módjára mutat az esztétikum végső – immár határán kívül fekvő – elve, az esztétikai Abszholútum felé.

Sík Sándor Sch. P.: Az esztétikai abszolútum

Eucharisztikus csodálkozás

Boldog az az ember, aki csodálkozni tud. Már Arisztotelész mondta, hogy minden emberi ismeret kiindulópontja a csodálkozás. A kisgyermekek csodálkoznak el mindenen. Ezért tudnak olyan bámulatos gyorsasággal magukévá tenni óriási ismeretanyagot. Minden erőfeszítés nélkül megtanulják anyanyelvük fortélyait, ismerik meg a világot. Vannak emberek, akik életük végéig megőrzik ezt a csodálkozó lelkületet. Einstein mondta, hogy a világmindenségben az a legérthetetlenebb, hogy érthető. Persze ez a „megértés” még a legnagyobb tudós esetében is rendkívül korlátolt, és mindenütt a nemtudás tengere veszi körül. Az anyag elemi részecskéinek titka, a csillagködök forgása, az emberi agy működése, a tudat jelensége mindmegannyi misztérium, amely csodálattal tölti el szemlélőjét. Már az, hogy valami „van”, megdöbbentő csoda. Ezért „vannak” akkora intenzitással például Van Gogh képein a fák és a napraforgók, Cézanne képein a cipők és a székek. Ha már az érzékeinkkel tapasztalható közvetlen környezetünkben is ennyi a csodálnivaló, természetes, hogy az Isten valósága és cselekedetei még csodálatosabbak. A korai középkor nagy elméje, Ioannes Eriugena írta le e mély értelmű szavakat: „Minden emberi tudás és értés a felfoghatatlan felfogása, a rejtőzködő megjelenése, a megközelíthetetlen megközelítése, a láthatatlan meglátása, a kimondhatatlan kimondása.” Talán azért olyan csodálatos minden, mert mindenben ott „jelenti magát” a rejtőzködő, kimondhatatlan Ősvalóság, akit Istennek nevezünk

Nemeshegyi Péter

Őrizd lobogásod

Idd be a világot
Mint az erdő beissza a fényt.
Őrizd lobogásod
Antracit titkaként.

Esperanza

Harmatcsepp hullik, látod
Valaki megbocsátott.
Valaki, aki kékség
Esperanza, reménység.

Kapcsolat

– Kié vagy, szél? – Az erdőé vagyok!
Nem érzed a virágillatot?
– Vízeséseid robajlanak…
– Forrás küldött! – zúgja a patak.
S mint láthatatlan kapcsolat, remeg
Ember-szívben az Isten-szeretet.

A menekülő ember

A hitetlen ember, bármennyire megállapodottnak látszik is az élete, menekülő ember. Menekül Istentől. Minél távolabb akar kerülni tőle. De nem csak a hitetlen ember menekülő ember. Sokszor a hívő ember is az, kiváltképp, ha hite még nem eléggé kiforrt, ha még vannak olyan gyökerei, amelyek visszarántják régi életébe. Sokszor terhünkre van az Isten előtt való állás, kell az életben valami változatosság is, szoktuk mondani. Szívesen menekül a mai ember is. Sokan a munkába. A vasárnapunkat is munkanappá tesszük, de jó elrejtőzni, amikor épp a másik emberre kéne egy kis időt, egy kis figyelmet szentelni. De vannak olyanok, akik az italba menekülnek, mások a magányba. Sokan az énközpontú élet falait választják menedéknek, de bőven vannak olyanok is, akik határokon túlra menekülnek.

Háborús filmekben, híradókban sokszor látunk otthonaikból menekülésre kényszerített csoportokat. Látásukra szinte kellemetlenül érezzük magunkat meleg lakásunkban és terített asztalunk mellett.

Igen, rettenetes. De éppilyen rettenetes látvány az Isten elől menekülő ember vagy emberek egész serege. A különbség csak az, hogy míg a háború vagy valamilyen más csapás miatt menekülő emberek tudják, hogy ők menekülők, az Istentől menekülő ember ezt nem akarja beismerni. Ellenkezőleg. Az egyén szabadságával, az emberi jogokkal, az ember nagykorúságával és felvilágosultságával magyarázza tettét. Igazolja önmagát.

Te lemondhatsz Istenről. Menekülhetsz tőle és előle. Ő viszont nem mond le rólad. A kegyelmi időben – Augustinus szavaival élve – menekülésed a kegyelmes Atya kezében zajlik.

Molnár János

A föld

Az emberiség koporsója
A Föld, köreit egyre rója.
A néma csillagok között
Száguldnak véle kék ködök.

Futok előled

Futok előled, Istenem
De éppen így kereslek.
És azért nehéz a szívem
Mert eldobtam kereszted.

Hatalom

Hatalomnak mondják létezésed
De Te a fű bánatát megérzed.
Nem, mint kiben fölsőbb hatalom van
Szíved forrás-lüktetésbe dobban.
Remegését úgy küldi tovább
Tükrözteti fényeid sokát.
Hatalmaként igaznak és a jónak,
Mely a végső szeretetbe olvad.
Te mindennek a lényegét adod,
Így teljesül az akaratod.
Magára tör, ki téged öl, tagad:
Mert lényege a Lényedből fakad.

Szélzúgás

Szélzúgás, a sóhaj senkié
De meghajlik az erdőben a szálfa.
Szivárvány gyúl, a színe senkié
De lepkeként leszáll egy virágra.

Elrejtőztél

Elrejtőztél, Isten, mégis rád találok
Illatozol, mint az erdei tisztások.
Úgy csendülsz meg, ahogy forrás szava éled,
Elrejtőztél, Isten, de mégis elérlek.

Fedeles szárnyát hogy bontja a bogárka
Szétnyílik, s kifeszül láthatatlan hártya.
Tetteinknek mélyén a szándékod éljen
Minden halk sóhajon, titkos rebbenésen.

Csillanó harmata a zöldellő fűnek
Hajolva fogadja, Isten, mert Te küldted.
Zúgását hallgatom apró víz-ereknek
S a föld barna foltján virágzás ered meg.

A létező dolgoknak és a megismerő értelemnek az egybecsengése mindkettőnek a teremtett jellegére, létbeli összehangoltságára utal. Enélkül nincs magyarázat arra, hogy miért ismerhető meg a világ.

Gál Ferenc: A megismerés

Érintés

Páncélja nélkül a csigát,
Ahogy megérint a világ.
S lelked is, rezzenő ideg
Válaszként úgy érinti meg.
Csupa csillogás, csupa szem,
Csupa érzékeny érzelem.
És üzenet a fény, a hő,
A rezdülés, a levegő.
Erdőt borzol, ha elsuhan
A láthatatlan szél-futam.
S a végtelen csendjébe nő
A fű, az alig rezdülő.
Kérdés, mely rögtön válaszol,
Ahogyan egymásba hatol.
Kérdéseim, mint gyökerek
Úgy szövik át a csöndedet.
Fény-gömbök apró ágain
S bimbózik fenn a drága szín.
Hallgatom virágok neszét,
Mint csupa titkos párbeszéd.
Távolból megindul a sóhaj
S mint csillogást, magába foglal.
Ahogy a harmat cseppje gyűl,
A párákból jegecesül.
Mi láthatatlan, hirtelen
Megfakad, világít, terem.
Tudod-e, honnan ért ide
A léted apró fény-íve?
És világokon hajlik át
A csupa-érzékeny világ.

Tudni kellene

Tudni kellene. Mindent, mindenütt
A fákat is. Ezernyi levelük.
Ez fényt csillant, az hervad, valami bántja.
A ködöt is, míg gomolyog homálya.
Égbolt kékjét, felhő partjait
Sötét vihar sóhajtásait.
Ahogy árad, s egyszerre külön
Ezer cseppje csillan a füvön.

Lényeg és jelenség

Test és lélek együtt hajlik feléd
Mert madárszárny a szálló gondolat
És szándékodból forrás-fény fogant
Mert átcsillan az anyagon a Lét.

Szél hajtja az eső fellegét
S mint szomorúság, köd gomolyog hosszan
Tavasz-öröm gyúl a hajnalokban
Mert átcsillan az anyagon a Lét.

S a jelenség, mint a könnyű fátyol
Gyümölcs fakad hulló virágzásból.
Megérleli végső lényegét
Mert átcsillan az anyagon a Lét.

A világ

A világ, mint a színes
Selyem
Hajlik virágon és
Levelen.

Szélben lobog, mint a
Pántlikák
Összefogod, mégsem
A világ.

Szárnyán a szellőnek
Ellebeg
Széles vászna kéklő
Tengerek.

Nem találod, bárhol
Keresed
Csak egy szálat, nem a
Szövetet.

Ki gyújtja az égbolt
Csillagát?
Ruháján egy ránc csak
A világ.

Érzékelés

A szél csak ennyi: a levegő
Egyenetlen fölmelegedése.
A virágillat: részecskék csupán
Szüntelenül szóródva a térbe.

De amikor összerendezed
Titkos útján az érzékelésnek
Önmagánál minden több lehet
Isten felé emeli a lélek.
Szellőt érzel, tavasz-leheletet,
És szívedben szétárad a béke.

A mérhetetlen Isten

Fundamentumúl kell tenni, amit keresztény hitünk tanít: hogy nemcsak mindeneket úgy lát és szemlél Isten, hogy semmi titok fedezve nem lehet előtte, hanem az Isten nagyságának vége nincsen és bizonyos helyek határába nem rekeszkedik; mert ő mérhetetlen és végetlen; az egeket és földet bétölti. És, miképpen a mi testünknek minden részeiben jelen vagyon a lélek, éltet és elevenít minden tagokat: Isten is, felségesb és böcsülletesb móddal, minden teremtett állatiban vagyon. Az egek egei őtet meg nem környékezik, mivel ő az egeknél magasabb, mélyebb a pokolnál, a földnél hosszabb, szélesebb a tengernél. Egy szóval, az egész föld kerekségét teljesen bétölti az Isten, úgy hogy semmi őtőlle üresen nem maradhat.

Pázmány Péter

Csepp

Szomjúságunkat betöltse
Záporod egyetlen csöppje.
Egyetlen perc, mely Véled telt meg
Sugarat ad a végtelennek.

Concerto

A dallamot hóvirág kezdte meg
Őt követték a kikericsek.
Azután a tulipán ragyog
Nárcisz csendít felső szólamot.
És bíboran patakzik a rózsa
Tavaszi kert búgó concertója.

Megértés

Egy virágot, vagy egy kavicsot –
Végül már csak ezzel tanított.
Mert egészen átjárja a lényeg
Mit szemlélsz, a tárgyi jelenséget.
S a csipkebokor szirmain kicsap
Elnémít a nagyobb áhitat.
És hagyod, hogy Ő, az Úr beszéljen
Az ember léte ennyi: hogy megértsen.
Szabadságod hogy őbenne éljen
A legnagyobb kiteljesedésben.

Örök dimenzió

Isten, vonal két pont között
Fényes, örök dimenzió.
Nyugalom és hullám-körök
Mert összefogja, ami jó.

Sebesség, mely határtalan
Mert mindenben egyszerre van.
A gömb, amelyben sűrűsödnek
Bolygói csillogó ködöknek.

Magát úgy osztja rejtve széjjel
Mint csillag-palást, telve fénnyel.
Felizzó anyag árja forr
Ahol sugara áthatol.

Ami belül volt, felszín, héj lett
És egybeolvad test és lélek.
Lelkedben fénylik, s bőrödön
Megérint csillogó öröm.

Szabad, korlátra nem talál
S törvénye mindörökre áll.
Titok, nem látja senki meg
És magadban felismered.

Szótár

Szegény a szótár. Van-e szavad
Arra, ahogy csillan a gondolat
Vagy fény csillantja meg a lombokat.

S arra: milyen belső ragyogás van
A lombon, ágon tükröző csodában
Levél és törzs kristály-lemezén
Zölden, barnán áthullik a fény.

A világot mert részeire bontod
Külön szóra, amikor kimondod
Közelítve, hogy valamiképp
Kifejezd az egyetlen Igét.

A természeti törvények és a szimmetriák

A tudományos eredmények sokasága lenyűgözhet bennünket. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy minek köszönhetjük, hogy a fizika, kémia, biológia és egyéb tudományok területén ilyen mélységekig jutottunk. A szokásos módszer a modellalkotás, majd a modell jóslatainak kísérleti ellenőrzése. Ez azonban önmagában nem lenne elég. Az új törvények megfogalmazásának fontos útmutatója egy olyan tényező, amely összefoglalója a természettudományos és az esztétikai oldal felől való közelítésnek: ez pedig az egyenletek szépsége, harmóniája és az egyszerűség. „Hivatalosan” ez a kiindulópont természetesen nem fogalmazható meg, nem tehető a tárgy természetének megfelelő számszerű mércévé. Az elméleti fizikusok azonban, szinte egyértelműen, vezérlő hipotézisként kezelik. Egy új modellt sokkal inkább hajlamosak elfogadni, ha az szép és egyszerű, akkor is, ha a kísérleti megerősítés még várat magára. Ezt az eljárást, vagyis a bonyolultabb elvetését Occam-elv néven emlegeti a szakirodalom. Az elmélet szépsége azt jelenti, hogy a jelenséget leíró egyenletek minél szebb formájúak, szimmetrikusabbak legyenek. Az elmélet lehetőleg legyen olyan, hogy első elvekből induljon ki, és ne a szükség alapján toldozzuk-foldozzuk. A szimmetrián azt értük, amit a mindennapi életben is: arcunk például szimmetrikus, de szimmetrikusak a mértani testek is. A legerősebb szimmetriát a gömb mutatja: bármely, a középpontján átmenő tengely irányából nézünk a gömbre, ugyanazt látjuk. A tökéletes kristály is szimmetrikus. A tér-idő szimmetriákon kívül vannak bonyolultabb, úgynevezett belső szimmetriák is. A modern fizika kiemelkedő fegyverténye az úgynevezett spontán szimmetriasértés mechanizmusának felismerése, ami pontosan leírható matematikai törvényeket követ. Ebből viszont az következik, hogy az anyag viselkedése nem is annyira zűrzavaros, összevissza, mint ahogyan azt korábban gondolták.

Végh László

Pitypang

A sodródó pitypang-pelyheket
De nem szakad ki belőled: teljesebb.
Mert a létből nem veszhet el semmi,
A legkisebb is nevedet jelenti.

Pókháló

Ívek, küllők, apró osztatok
A pókháló kifeszítve áll.
Nem is háló: maga a szabály
Két ág között ahogy fölragyog.

A Létezés titkos mértanát
Megcsillanva jeleníti meg.
Homályból a fénybe hajlik át
Ahogy felfog harmatcseppeket.

Az apró lénybe ki írta a Tervet
Amelyen dolgozik szüntelen?
Mi adja a végtelen türelmet
Hogy a belső parancsból Mű legyen?

Pókháló-mű, az aprócska semmi
Melyen átfúj szellő és vihar.
De a Létet fogságába ejti
Benne verdes már szárnyaival.

Az élet keletkezése

A tudomány egyik legfontosabb kérdése az élet keletkezésével kapcsolatos. Számtalan hipotézis született, a részeredmények hangzatos tálalása sokszor elfedi a lényeget.

Az élet indulásánál és keletkezésénél tisztelni kell, hogy ez tőlünk függetlenül jött létre. Mi több, mindaz, amit az élőről tudunk, vagyis, hogy négymilliárd éve létrejött és azóta folyamatosan itt van; hogy változatos, és minden változat képes a túlélésre; hogy a föld ezáltal benépesült, stb., tehát mindez arra kell, hogy figyelmeztesse a kutatót, hogy ily módon valami eredeti terv valósul meg. Ez a terv a föld Édenkertté válásának terve, mégpedig azért, hogy minden egyes ember ide születhessen.

Az élővel kapcsolatosan megfigyelhetjük és tapasztalhatjuk a gondoskodást, ami a Teremtő jelenlétére utal. Az ember e helyett hamis hipotézist gyárt az élet keletkezésére, mindenféle „molekuláris evolucionista” hipotézisek születnek, mintha az élet az egyszerű molekulákból fejlődött volna ki. Ez odáig fajul, hogy ha űr-eszközeinkkel a világmindenségben szerves molekulákra lelünk, vagy vízmolekula nyomára bukkanunk, azt hisszük, hogy ott életet találhatunk. Mintha az élet spontán módon, „saját magától” jött volna létre itt a földön is. Az élő sejt kutatójának folyton vissza kell mennie az élet keletkezésének pillanatához. Nekem éppen a természettudomány tanította meg, hogy ezen a ponton ki kell mondanunk azt a szót, hogy misztérium.

Az a tudomány, amelyet az ember követni akart, irtózott és sokszor ma is irtózik a misztérium szó kimondásától, így viszont nem tudja megérteni az élő és az élettelen közötti különbséget. Ily módon a tudomány is megsínyli a hittől való elválást, és egy hazug bálványbirodalmat teremt. Kudarcnak tekintené, ha kimondaná valamiről: „soha meg nem ismerhető”. Ezért került a felvilágosodás idején a központba az anyag örökkévalóságának dogmája, melyet egyébként a görög filozófusok is hirdettek. Ezt a dogmát azért tartom hamisnak, mert feloldja a minőségi különbséget az élettelen és az élő között.

Az anyagi világ esetében ugyanis azzal a kérdéssel szembesülünk: hogyan keletkezett, tehát a létrehozás misztériumával. Az élő elfogadásával azonban ehhez hozzáadódik a gondoskodás misztériuma, ami már személyességet jelent. Mert felmerül a kérdés: hogyan van az, hogy a világmindenségben egy ilyen parányi hely, a föld, ahol az élet megjelent, kitüntetett szerepet játszik? Ebben máris benne van a célszerűség fogalma.

Az egyik legnagyobb tragédiát azzal követte el az ember, hogy önmagát is az anyag létezési formájának kezdte tekinteni, vagyis teljesen eltagadta a személyhez kapcsolt misztériumot, azt, hogy az ember Isten képmására alkottatott meg. Az állatoknak és az emberi egyednek a fajba sorolásával pedig eltüntetett mindent, ami a létező világnak minőségi különbséget hordozó, lényeges, szignifikáns pontja. Az ember ilyen gondolkodásmóddal voltaképpen menekül a felelősség elől, és nem éli meg, de nem is élheti meg szabadságát.

Kellermayer Miklós

Ígéret

Mint a víz színére a napsugár ér el,
Száll az Úr igéje, telve bölcsességgel.
Hozzá emelkedne, s a fehérlő párán
Tündöklik kegyelme, mint színes szivárvány.
Tengermélynek csöndje derengő ígéret –
Te fordulsz el tőle csupán, ember-lélek?

Mint csillanó

Mint csillanó folyómederben
Követném a léptedet, Uram.
Az életem hogy beteljesedjen,
Virágzásod előttem suhan.

Fenyőág

Ablakod egészen benőtte
Mutatja: ezer ága van.
És úgy ágazik szét a zöldje
Mint ami már határtalan.

A bimbó éneke

Ágak, törzsek, hajlatok,
Az ég felé tartsatok.
Melynél nincsen fontosabb:
Virágzásom megfogant.
Mélyben termő némaság,
Gyökér kimondja magát.
Szirmom napfénnyel teli,
Gally magasba emeli.
S belül, roppant törzseken
Gyűrűzik a győzelem.

Jelképek

A jelképek és a szimbólumok
A réteken szélfújta ábrák.
A pillanat, melyben eső zuhog
És amely csillogással jár át.

Erdei tisztás

Mint egy fiók. Csupa tarka limlom
Színes virágszirom hullott belé –
Rejtett tisztás, mely elzárva, titkon
Kincset őriz. Fiók. Az Istené.

Cinke

Viszi még, viszi még
Szalmaszálban a hitét.
Hogy hiába zúg a tél
Új rügy fakad, új levél.
Elég csak egy lehelet,
Megindulnak a vizek.
Záporcsepp hull, pici kék
És kizöldül a vidék.

Jelenlét

Az az Isten, akit köd takar el Salamon elől, aki nem lakozik kézzel csinált templomokban, az a Jézus Krisztus, aki testileg feltámadása után csak negyven napig érintkezett egyháza népével, s akit felhő takart el a mennybemenetel napján, mindenkor és mindenhol jelen van. Lehet itt szó valamiféle természeti teológiáról? Nem erről van szó! Hanem arról, hogy ő ott van a legkisebb fűszálban, de ott van a galaktikák bonyolult szerkezetében, ott van az első kicsordult könnycseppben, ott van a szívet melegítő mosolyban is. A 23. zsoltár írója így mondja ezt: Még a halál árnyékának völgyében is velem van. A mi keresztyén életünkben nem ott kezdődnek a kérdések, hogy Jézus nincs velünk, amint azt megígérte, nem ott, hogy ez a világ Istentől elhagyott világ, ahogyan azt egyes teológusok is hangsúlyozzák, hanem ott, hogy nekünk nincsen szemünk meglátni ezt az Istent.

Molnár János

Szivárvány az utcakövön

Egy szivárvány, fényes és remek
Ez történt: az úttestre esett.
Úgy csillant meg ott, mint zebra-csík
Lassítottak suhanó kocsik.
Rajta siettek át az emberek
Ki díszített ragyogó eget.
Nem is látták sugarát, szelíd
Permetező hétszín cseppjeit.
De a kezét összecsapta egy gyerek:
A szivárvány a szemébe nevetett.

Mozaik

Hogyha a csontjaink egyesülnek,
És a földnek egy-színébe porlad
Ezer-színű tánca a valónak,
Megőrzöd-e színét a derűnek,
És a könnynek, emberi mosolynak?
Amely kering ezer változatban
Lesz-e létünk benned változatlan?
Az ember-lét mert változó, csodás,
Ezer-színű lélek-ragyogás.
De a lényeg egyetlen, örök –
Lehet-e több mint porladó rögök?
Az egyetlen hitből újra hajtva
Megérint-e a végtelen fuvalma?
A Lét, amelyből bimbói erednek
Az ezer színnel nyíló szeretetnek.
Az Isten-lét, amelyből részesülhet
E kéklő bolygón vándora az űrnek.
Ember, szikla vagy virág-alakban,
És változó és örök változatlan.
Mert nem lehet, hogy létünk az anyag
Szerteporló változata csak.
És megcsillan, mint mélyebb lazúr,
Örök fénnyel átragyog az Úr.
Mint arany-ér, átjárja a Létet:
A látszat porlik, de örök a Lényeg.
Templomában mozaik ragyog:
Az ember-sors, tűnő pillanatod.

Mulandó pillanataink nem vesznek el, megőrződnek, örök mozaikként ragyognak föl Isten templomában.

Egyetlen magból

A világot ki teremti meg,
Egyetlen magból ezer levelet?
A sejtésből a gondolatot,
Ködfoltból a ragyogó napot.

Buborék

Mit élünk a föld felszínén, héj csak
Palástja egy roppant buboréknak.
Mint a szappan könnyű gömbje, szállván
Ezerszínű, csalóka szivárvány.
Gondtalanul ereget a gyermek
S csillaga gyúl sötét végtelennek.
A csillogás így fonódik össze
Azzal, mi a végtelennek csöndje.
Ami játszik százezer alakban
Mi marad, ha létünk szertepattan?
Megteremti kristálygömbünk újra
Egy vihar a semmiségbe fújva?
Isten-sóhaj, felemelve végképp
Földi sárból szikrázó reménység.
S a létezés könnyű szövetének
Mélységében kiterjed a lélek.
Semmiből lett, de nem lehet semmi
Mert megőrzi, aki megteremti.
S ember-sorsunk, mint suhanó álom
Halhatatlan ragyog a halálon.

Az ikonosztáz hátlapja

Velence, Szent Márk-székesegyház

A tárgyi világ dús ikonosztáza
Felragyog a Lét bizonyossága
Mely elrejti mégis a Valót
Amely egyszer teljesedni fog.
Tükreként, a felénk fordult hátlap
Képét adja túlsó ragyogásnak
Mely ezüstjét átizzítja szinte
Látni fogunk majdan, színről színre.

Dallamok

Tücsök perget halkan
Éneket
Mint ahogy a gyöngyvirág
Pereg.

Eső cseppje, apró
Dallamok
S a rét fölött szivárvány
Ragyog.

S aki úr a percnyi
Lét felett
Dallammá fűz ember
Életet.

Ne kérj többet

Ne kérj többet. Ennyi épp elég
A virág levelén a cseppnyi fényt
Hogy a mezők zöldellő füvét
Mint szőnyeget, gördítem eléd.

Torkolat

Nem folyó már
De még nem tenger.
Mihez kezdesz a
Közbülső végtelennel?

Melynek nincs partja, de
Melyet két part határol.
Magánynak szigete
Melyben felzúg a távol.

A fizikai kutatásokból vitathatatlanul kiderül, hogy a világ elemi építőkövei nem mindenféle összetartó erő nélkül, külön-külön csomókban hevernek egymás mellett, hanem egy egységes terv szerint mind össze vannak kapcsolva; más szóval, hogy minden természeti eseményt egyetemes törvények uralnak, amelyek bizonyos pontig számunkra is megismerhetőek. Mi sem tiltja tehát, sőt egységes világfelfogásra törekvő intellektusunk meg is követeli, hogy e törvények között felismerjük azt a két hatóerőt, amely csupa titok, de mindent áthat: a rendet, amelyről a tudomány, s Istent, amelyről a vallások beszélnek.

Max Planck: A világ rendje

A kámi arborétum

Ki csiholta ezt a ligetet
A foszforeszkáló rügyeket.
Hogy mind, egyszerre lobban lángra
Bíbor, lila és aranysárga.

Szövőszék

Mint a perzsa-szövőszéken
Hol egyszerre van jelen
Piros, zöld, kék színnel égjen
Ezer minta lelkeden.
Isten terve, messze fénylő
Száll, mint színarany vetélő.

Üveges

Kocsiján, mint csillogó napot
Viszi a sok üvegablakot.
Záporcsepp hull rájuk a tavaszból
És a tél majd jégvirágot rajzol.
Tükrözi az égbolt csoda-kékjét
S messze néz a sóhajtó reménység.
Benne hajnal ragyogása nőjön
Félve óvnám: jaj, össze ne törjön.
Olyan kényes, oly könnyen repedhet
Amit kaptál, ablaka a mennynek.

Az ember helye a világban

A mindenség és az ember viszonyának kérdését a tudomány egészen a 80-as évekig egyszerűen kezelhette. Az ember a természet része, biológiai lény. Mint ilyennek, kialakulása, létezése és fennmaradása természeti törvények által szabályozott. Ez azt is jelenti, hogy az ember jelentőségéről, fontosságáról való eszmecserék sokkal inkább a társadalomtudományok, a filozófia és a teológia tárgyai lehetnek. A fizikának, az Univerzum kialakulását és fejlődését tárgyaló, egzaktabban megalapozott természettudományoknak nem sok köze lehet az élethez, az emberhez. A fizika alaptörvényeinek megfogalmazásában éppen ezért gondosan kerültek mindent, ami az értelmes ember, a megfigyelő létezésére vonatkozhat. Ismerve a természettudományok eredményeit, ez teljesen érthető. Furcsának tűnhet, hogy a fizika, a kozmológia emberképének a kérdése egyáltalán felmerül. Arra a kérdésre, hogy vajon elképzelhető-e egy olyan világegyetem, amelyben sohasem keletkezhet élet, könnyen igennel felelhetnénk. Mi köze lehetne a fizika alaptörvényeinek, a hatalmas Univerzum fejlődésének ahhoz, hogy itt a Földön megjelent az értelmes ember. A világban hatalmas erők versengenek és a világ, mint roppant egész, jól meglehetne az ember nélkül is. Távcsöveinkkel olyan fényjeleket észlelünk, amelyeket forrásaik évmilliárdokkal Földünk keletkezése előtt bocsátottak ki. A természettudományok fejlődése azonban mégis azt igazolja, hogy az embernek fontos szerepe van a világmindenségben. A modern csillagászat fejlődését a lengyel Nikolausz Kopernikusz 1530-ban kidolgozott modellje tette lehetővé. Kopernikusz egyébként kánonjogot is tanult és Frombork kanonokja volt. Elmélete szerint a Naprendszer középpontjában a Nap áll, a Föld és a többi bolygó szabályos kör alakú pályán keringenek a Nap körül. Az elméletet Kepler és Newton fejlesztette tovább. Sokáig úgy tűnt, hogy Kopernikusz elmélete nemcsak a fizikai tudományokban, hanem a filozófiában is fordulatot hozott, az ember elveszítette azt a központi helyet a világmindenségben, amelyet korábban tulajdonítottak neki.

Világunk keletkezését ma az ún. „ősrobbanás” elméletével magyarázzák. A nagy ősrobbanás utáni pillanatokban világegyetemünket rendkívül magas hőmérsékletek és nyomások jellemezték. Ma is igen nagy hőmérsékletek és nyomások jellemzik a csillagok belsejének viszonyait. A tér- és időbeli, a hőmérséklet- és nyomásbeli szélsőségek az sugallják, hogy az ember, aki egy tipikus spirálgalaxisban, egy nagyon átlagos csillagnak egy kisebb bolygóján fejlődött ki, az egész világegyetemet tekintve jelentéktelen tényező. A természettudományok fejlődésével azonban ez a kép változóban van, hirtelen fordulat módjára. A nyolcvanas években jelent meg az a kifejezés, hogy a „második kopernikuszi fordulat” korát éljük. Valóban, ennek eredményeként a Föld, az ember visszakerül arra a helyre, amelyet az első kopernikuszi fordulat – a heliocentrikus, azaz Nap-központú világkép bevezetése – óta látszólag elvesztett.

Természetesen, nem pont azért és úgy vagyunk kitüntetett helyzetben, ahogyan azt a középkori gondolkodás feltételezte. De létezésünk sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy korábban elképzelhettük. A második kopernikuszi fordulat alapozásául a természettudományok viharos fejlődése szolgál. Kialakult az egységes természettudományos világkép. A kezdetek kezdetétől, az ősrobbanástól mostanáig terjedő időszakot a tudomány lenyűgöző egységben képes feltárni, magyarázni, láttatni és érzékeltetni. A fejlődés egyes szakaszait a természettudományok külön-külön területei tárgyalják. Ez a fordulat tehát természettudományos és filozófiai is egyben. Lehetünk szerényebbek – a világ nem körülöttünk forog – de hitünk öntudatával megőrizhetjük a Teremtő által belénk oltott méltóságunkat is. Erre a modern természettudományok fejlődése kellő alapot nyújt.

Végh László

Felhő

Leszállt a hegyre, szinte egy vele
Mert súly és könnyűség az Úrnak fellege.
Havat, nem olvadót, mert hűsége kitart
Szüntelen szomjat olt, fakaszt forrás-italt.

Ahogyan ezüst tű

Ahogyan ezüst tű zöld bársonyba öltve
Fut a fényes patak, megcsillan a csöndje.
És egymásba ölti partján a fenyőket
Hozzá a csillagát virágos mezőnek.
Mint vetélő-tűje fényes gondolatnak
Hogy egymásba fűzze, mi külön szakadna.
Úgy ragyog a Szándék, ember-szívbe rejtve
És virágzó réten megcsillan egyszerre.

Ki hordozza

Kiben fogansz? Csak alszol-e a nemlét
Nagy erdejében, akár a rügyek.
Egy szellő érintésén a teremtést
Várják, hogy hívja a levelüket.
Érezve a mindenség áramát,
A létezésbe virágoznak át.
Ki hordozza az ezernyi csírát,
És ha nem vagy, gyümölcsként ki lát?
Ki tartja számon, hogyha elenyészik
Ezernyi arcod, amely őfelé nyit.

Rügyező bokor

Tegnap még fagyott, havazott
Reggel már záporod csapott.
S a bokor-ág, zöldellő cseppek
Zsenge rügyekkel telt meg.

Patak

Az ember sorsa hogy tovahalad
Más tájra visz. Hullámod szalad
És te mégis itt maradsz, patak.
Futsz virágos partjaid között
S elsuhanó hullámod örök.

Dobozfedél

A kerti asztalon maradt
Dobozfedél, műanyagdarab.
A mi számunkra már haszontalan
Szemét csupán, amely útban van.
De egy zápor vízzel tölti meg
S mellette már rigó-szárny libeg.
Ezüst gyöngyöt, szedi a vizet
A fedélből, mely nem kellett senkinek.
Jár az ember, és úgy szórja szét
Élet során a fölöslegét.
S mit félrevetett, valami kacat
Ér tán egykor fényes aranyat.
Mert megérintette egy rigó csőre
És az Ég harmatát itta belőle.

Eget fest

Nagy cseppekben a zápor
Úgy omlik, karikára
Szél-ecseten aláfoly –
Eget fest pocsolyába.

A tó tükre

A tó tükre virágok szövevénye
Szirom-felszín, amelynek csönd a mélye.

Az égbolton csillag fénye gyullad
Milyen kéklő mélységekbe nyúlnak?

Halk szellőben

Nem a dübörgő viharokban
A halk szellőben az Isten ott van.

Az arcodon is alig érzed
Felüdülnek a messzi rétek.

Szavai gyökerekig szállnak
És harmatot hoz a világnak.

Permetező, szelíd esőket
Hirdesd: a gyöngeség erősebb.

A világ teremtése

1. A KEZDETEK

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

(Ter 1,1)

Téli ablak

Felolvasztja élő lehelet
Ablakodon a fagyot, jeget.
Apró kör, parányi ember-lélek…
Ki leheli csillagát az égnek?

Iniciálé

Mint virágzó tavaszi ajándék
Fehér bokor a hajnalfényben áll.
A Teremtésből egy iniciálét
Fellobbantson az első napsugár.

Kitáruló szirmok

Isten ez volt: a halvány derengés
Az első nap hófehér falán.
Sejtelemből megszülető tett, és
Virág-tenger a lét hajnalán.
Egyetlen bimbó, teljes önmagába
És kitáruló szirmok hármassága.

Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket, és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, ami fennáll köztem és köztetek meg minden élőlény és test között.

(Ter 9,14)

Születés

Ki teremtett? Kemény kézfogása
Annak, aki végső szeretet.
A hajnalfény első lobbanása,
Mely átjárja a víz-ereket.
Kő-medence csillogva telik fel,
És a forrás önmagára ismer.

Hívás

Mely körülvesz, ezerféleképp
Suttog, csobog, megérint a lét.
Hívásod, mint levél-ujj, remeg –
Add, Uram, hogy felismerjelek.
Felém hajolsz arcán a szenvedőnek
És harmatod foszlik szét, mint könnycsepp.

Isten a semmiből megteremti a fényt, a megismerés világosságát, az ember öntudatra ébredésének, szabadságunk felismerésének lehetőségét. A Teremtésben kezdettől fogva jelen van a teljes Szentháromság: a teremtő Isten, a világra Krisztusban kiáradó szeretet, a Szentlélek egyesítő ereje, az értelem fénye.

A teremtés freskója

Michelangelo 1508-ban írta alá a szerződést, melyben vállalta, hogy II. Gyula pápa kívánságának megfelelően kifesti a a Sixtus-kápolnát. Érdekes magának a megbízásnak az alakulása, ahogyan a művész kezdetben vonakodva, majd egyre nagyobb lendülettel veti bele magát a munkába, felfedezve a művészeti lehetőségeket. A végeredmény a Teremtés monumentális, a festészet és a szobrászat határán álló megjelenítése. A reneszánsz teológiának megfelelően, Michelangelo alkotásában a világ teremtése központi helyet foglal el. A jelenetek színezése, dinamikája, maga a felhasznált földfesték is tökéletes összhangban ábrázolja a teremtés lendületét, melyben Isten egy-egy mozdulata az elgondolás és a tett egységét, egyben a művészi megformálás lendületét, személyességét mutatja. A víz és föld szétválasztásának ábrázolásakor Isten alakját Michelangelo szokatlan rövidülésben ábrázolja, ezzel magának a térnek a megteremtését érzékelteti. Isten a mozdulatlan, sík víztükör fölött tűnik föl, megjelenése a tér létrejötte, ami szellemi dimenzió is. Michelangelo építészként, várostervezőként is kiváló, az építészet pedig a tér alakításának a művészete. A római Szent Péter–bazilika kupoláját is ő tervezte. A nap, a hold és a növények megteremtése dinamikus jelenet, Isten mozdulata a bolygók körpályáját, a világmindenség törvényeit idézi. A világosság és a sötétség szétválasztása a világosságot gomolygó felhőként, anyagszerűen ábrázolja, a mai szemlélő számára a modern fizika eredményeit is felidézve. A jeleneteknek teológiai értelme van, a napkorong Krisztusra utal. Ádám teremtése egyszerre gyöngéd és monumentális, Isten Ádám ujjának érintésével hozza létre az emberi életet. Michelangelo a szimbolikus, többértelmű ábrázolással a világ rendező elveit, a teret, az időt, mint filozófiai kategóriákat is ábrázolni tudta, ilyen módon minden korszak hozzáfűzheti a maga magyarázatát ehhez a halhatatlan műalkotáshoz, mely a művészi teremtés eszközeivel, a személyes hitvallás erejével idézi fel Isten teremtő működését.

Kozma László

Szent Péter-bazilika

Deo Gloria

Uram, minden név elenyészik
De a Tied arannyal fénylik.
S ennyi az életünk valóban:
Egy sóhajtás a templomodban.

Michelangelo

A szobrodat Isten-kéz faragta
De íme, egy apró hiba rajta.
Fájdalomtól megsiklott a véső
Lássuk: ember, csupa szenvedés ő.

Sixtus-kápolna

A mező füvét megérintheted
Sugaraddal, hogy feszüljenek.
Szavunkat, hogy zendüljön feléd
S himnusz legyen, ami gyöngeség.

Az égbolt ívén, amely ránk borul
Ezer felhő, angyal-szárny vonul.
Sugaraddal felragyogtatod
Gyújtsd ki bennünk tündöklő napod.

Válaszd szét a sötétet s a fényt,
Kereszteddel küldd el a reményt.

2. A FÖLD ÉS A TENGER

„Isten ismét szólt: „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.”

(Ter 1, 9)

Antracit

Fölöttünk a napfény ragyog,
Mint teremtő pillanatod.
Amikor a kezdetek
Fényéből szállt a meleg.
Őrzi termő szavaid
Mély titkát az antracit.

Harmatcsepp

Megosztva az egyetlen jelenlét,
Hogy ne nyomja a virágok kelyhét.
Harmatcsepp a tenger súlya, pára,
Tükröződjék könnyű szivárványa.
Csillanásán az apró levélnek
Teljessége ott van erejének.

Tengersúly

Mint a harmatcsepp érintése
Ahogy lehull a levél felszínére
Érintése esőnek és a szélnek
Mely áthullámzik, melegnek és a fénynek
Ahogy arcodra hullik súlytalan
És összefut és tenger-súlya van.

Ércek

Évmilliók, jegecesedések
A föld álmából születnek az ércek.
Mint a fehér hókristály, lebeg
Keringő só, kéklő tengerek.
És a mélyben szikrázó érc-eren
Megcsillan a születő értelem.

Mosoly

Hová tűnik el, mi marad
A fényes élet-lángból?
Holt szénként sötétlik a nap
Mi marad a világból?

Ami kibomlott, ennyi csak
Vagy lesz új lehetőség
Szén, amelyből a láng kicsap
Újrateremtve hősét?

Egész erdő dermedve fagy
Megkövesült virágok.
Uszony-rajz, lebbenő halak –
Új életre kiáltod?

A sziklák között ki lapoz
Hártyára bontva szinte?
A régi mező illatoz
Mosoly tűz kertjeinkre.

3. ÉGBOLT

„Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte.”

(Ter 1,6)

Úgy teremtesz

Úgy teremtesz, mint az aranyércet,
Melyben a ragyogás szerteszéled.
Egy-egy pontban meggyűlik a cseppje
Átolvad sugárzó tengeredbe.

Meghajlik a bimbó

Mint ki titkos tervet váratlan előtár
Apró hóvirágját mutatja a föld már.
Halvány szára indul ezer gondolatnak
A párás mezőkön források fakadnak.
Meghajlik a bimbó, harmatcseppel telve
A kéklő égboltnak kipattan a kelyhe.

Kékség

Búzavirág, katáng, encián –
Kékjüket az égbolt rejti tán?
Hol összefut minden árnyalat
Melyből külön virágzás fakad.
S mint a pára, mely kéken kering
Szétáradnak létezéseink.

Égre tárul

Ezer bimbó magába zárul
De a rét mégis égre tárul.

Infúzió

Infúziót, dús cseppel adod
A jóságot, mint a harmatot.
Fehér kötés, ködfolt lengi át –
Fogadja-e a beteg világ?

Tenyérnyi zöld

Adjál, Uram, tenyérnyi zöldet
A szikla szürkéjét betöltsed.
Adjál, Uram, maroknyi földet
Sudara nőjön a fenyőnek.

Ág

Aki vagy a mindenségnek ága
Átrezdülsz csak egy másik világba.
Akár a nappalból éjszakába
Vagy napfényből nagyobb sugárzásba.
Hajtásod, mely bokrosan előtör
Meghajlik csak, nem szakad le a tőről.

4. NÖVÉNYEK

Akkor megint szólt Isten: „Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöket teremnek a földön.”

(Ter 1,11)

Fészek

Legyél, mint mag a földben, gyökere indul számtalan
Hajtás, alig sejlik zöldje, de célja a határtalan.
Csak állsz, és meghatottan nézed, hajlékony íve hogy feszül
Az ágon csöndben ring egy fészek, árnya az arcodra vetül.

Sűrűség

Emelkedik a csupa-sűrű:
Tavaszi vetés, zöldellő fű.
Hűvös tavakról mint a köd száll
Magból indul a zsendülő szár.
És a hajnali fény-titokban
A vizek tükrén végiglobban.

Rügy feszül

Ahogy szélben hajlanak a fák
Dicsérik az alkotó csodát.
Napfény felé ezer ízület
Fordítja el a levelüket.
És rügy feszül és kibomlik a csönd
Mélyéből a virág és gyümölcs.

Horizont

Mely önmagából fakaszt karcsú ágat,
Horizontja zöldellő koronának.
Az évek során ahogy egyre tágul
Halk ritmusán gyümölcs és virág hull.

Almafa

Mert ezernyi árnyalat fogant,
Mindig új a forma-változat.
S közben mégis: almafa-virág,
Ezer szirmát egyként nyitja rád.

Rejtett kincs

Tudom, ha fában nedv kering
Levél s virág-rügy egybering.
A rejtett kincset meglelem
Mi ember-szívben sejtelem.

Állandóság

Ez az Isten. Az élet-sugárban
Állandóság és megújulás van.
A létezést szüntelen teremti,
Szálló párát esőcseppben ejti.
Gondol a fa minden levelére,
Megújul az emberszív reménye.

Ige

Isten szava átjárja a létet
Apró hajtás indul meg tömérdek.
Lehelete tavak tükrén lebben
Szivárvány gyúl fényes fellegekben.

Élőfa

Egyhelyben áll. De benne nedv kering,
Napfény, szellő üzenete ring.
És önmagát egészen adja át
Annak, ami gyümölcs és virág.

Szellő

Figyelj bokorra, fára
Nem érinti az emberi világ
Harsogó változása.
De meghajlik engedelmesen
Teremtője legkisebb szavára.

Átmenet

Nemcsak a tiszta fény: az átmenet
Hajnal színében az a szürke
Az eltűnő félhold ezüstje
Az őszbe hűlő nyármeleg.
A sejtésnyi, még neve-sincs lét
S mely szétfoszlik alkonyi színként.

Mező

Ezernyi szín. Némán fogja össze
Egy-bimbóvá a levelek zöldje.

Tavirózsa

A tó szirma ezerré hasadna
Mint az idő ezer pillanatra.
S amely futó hullámnál fehérebb
Virág-tavon játszanak a fények.

Víz és kő

Torlódik az apró áradat
Elönti a sötétzöld mohát.
Nem látszik, a csillogása csak
És a kőről úgy omlik tovább.
S mint a szívdobogás lüktetése
Újra s újra meggyűlik a fénye.

Gyopár

Indultak a bükkök, százados fák
Azután a fenyő következett.
Gyalogfenyők futottak, borókák
Szívós ágak, kúszó gyökerek.
Egy könnyű szélben akkor virágpor szállt
S a csúcsot gyopár hódította meg.

Hullámzás

Nézed a felbukó halat
Létéből hullámzás marad.
És a virágok illatát
Futó szél sodorja tovább.

Csíra

Amely a Tervet őrzi:
Csíra a magból nő ki.
Úgy él, odatapadva
Ember egy pillanatba.
Mely elgondolta egyszer
Végtelen szeretettel.

Valaki így akarta

A hegyoldal egy ölelés
És csók a málna rajta.
Tövis-bokor a szenvedés,
Valaki így akarta.

Valaki megálmodta egyszer
Az óriás-hegyet.
Megálmodta a csúcsot
A fellegek felett.

Tavaszi fák

Ahogy a szél üzenete átfut
Csupa zsongás mozdulatlanságuk.
Megrezzen a lombok sűrű csöndje
S áthajlik a térből az időbe.

Teljesség

Mint magházból röpülnek a magvak
Egy percedből százezer fakadhat.
És körülvesz, mintha csillag égne
Egyszerre az élet teljessége.

Zápor

Akár vízcsepp, az ágon
A friss bimbó telik
Ahogy a tavasz-zápor
Zúgatja ereit.

Végigcsobog a törzsön
Az aprócska patak.
S mélyben, a gyökér-csöndön
Fiók-hajtás fakad.

5. CSILLAGOK

Akkor megint szólt Isten: „Legyenek világító testek az égbolton s válasszák el a nappalt az éjszakától.”

(Ter 1,14)

Akarat

Ki parancsolsz a csillag-végtelennek,
Mert egyszerre látod és teremted.

Szétárad

Mint a patak, egyszerre szétárad
Ezer cseppje lélek sugarának.
Ami futott, mélységet telítve
szivárogjon. Kőről-kőre szinte.
Aranyfénye átjárja az ércet,
Apró szálán csillan a gyökérnek.

Napot lobbant

Akár egy csillogó folyam,
Melyben minden egyszerre van.
Cseppje még nem válik külön,
Csillanjon virágon, füvön.
Múltat, jövőt egyszerre gördít
És napot lobbant, mint örömhírt.

Dicsőség

Mint a hold, ha egyre nő a fénye
Terjed benned Isten dicsősége.
Ami kétely és kínzó sötétség
Ragyogása betölthesse végképp.

Nagyobb vonzás

Ne félj, ember: nem az üresség hív
– Örvénylőn szív egyre csak a mélye,
Hogy kitöltsed, élő, verdeső szív. –
Nagyobb vonzás Isten dicsősége!
Körbevesznek, fölötted és alattad,
Mindenütt a csillagai vannak.

Kezdetben teremtette Isten a mennyet és földet. A nem-létből előhozta a teremtett létet. A sötét nemlét után lett világosság, vagyis lét. Ebből az anyag, amiben már van „vágy”, ami a „Teljesség” után néz. De tudja, hogy van, és léte az Ígérettől függ. – Mily csodálatos, hogy Isten, a Lélek, önmagából kiárasztotta a fényt, amelyből anyag lett, benne az „Ígéret”, és amikor a szivárványos remény felcsillan, az egész teremtésre kiárad a megváltás. Most már a remény átjárja a teremtést és azt is lelkesíteni fogja, hogy visszatérjen Istenéhez.

Etele György Sch. P.: Teljesség

Csillagok

Foszló felhőn néz az Isten által
Ezer szemmel, de egy ragyogással.

Látás

A Nézés, mely szétszórva van,
Köveken csillan boldogan.
Felragyog virágkehelyben,
Lepkeszárnyon tovalebben.
Szálló madárban tör utat,
S egyszerre lát az öntudat.

Mező

Ki alkotsz ezer csipke-remeket,
Jégvirágot téli ablakon,
Színes virággal mezőt szőve meg:
Így alkottad egykor szívemet.

Mert feléd hajló tarka rét a lélek,
Virágot bont, ha veled beszélget,
Esti csöndben, s zúgásán a szélnek.

De nem hervad el az a gondolat
Amely égő bokrodon fogant,
S ember-létünk tükrözi az ég
Csillaggal szőtt csipke-remekét.

Zápor

Cseppje hosszú ezüst szálból,
Mert fonál és csepp a zápor.
Köd is, fény is elperegve,
Fény-tükörré gyűlik egyre.
Mint szilánk a szivárványból
Minden cseppben égbolt lángol.
Sugár festi elmerengve,
Lánc, de ki fűzheti egybe?
S ha ragyog a fényes ékszer
Miért omlik újra széjjel?

Úton

Útján a váratlan záporoknak
Indultam el. Egy csillogó patak
Keresztezte egyszerre utamat.
Patakja az emberi sorsnak
Iszapot hozott s aranyat.
És kitört szívemből a sóhaj
Isten, sorsunk aranymosója
A rostád mélyén mi marad?
Egybevegyülve test és lélek
Erény s iszapos restség, vétek
Felcsillan-e a végső lényeg
Villám-erezte ég alatt?
S míg a földet veri a zápor
S a rostádon létünk aláfoly –
Élsz-e, teremtő pillanat
Őrizve csillagaidat.

6. ÉLŐLÉNYEK

Isten szólt: „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.”… Isten megáldotta őket és így szólt: „legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a tengerek vizét, s a madarak is szaporodjanak a földön.”

(Ter 1,20)

Megérinted

Megérinted a vizek felszínét
S feléd zsong az élet, mert tiéd.
Szivárvány-hal, színes uszonyok,
Mint lüktető, csupasz szív dobog.

Halak

Élnek a futó, ezüstfalú létben
Tükör-hártyája nékik a határ.
Patakok perdülő kristályvizében,
Melyben láthatatlan örvény tánca jár.

Ami az elemük, szertehull gyönggyé
Vízesésben porlik az idő.
Mégis megújul, csobban örökké
Elapad, árad, nincs és egyre nő.

Gyors rebbenésük finom uszony-fátyol
A suhanásuk oly árnyéktalan.
Előcsillannak szürke homályból,
Sötét testüknek csak árnyéka van.

Tengermély

Mint gömb, hol meggörbül a tér,
És önmagába visszatér.
Lebeg, lebeg medúzaként,
Csillogva ússza át a mélyt.
Tenger zöldellő bársonyán
Ezer-ágú erdő-korall.
És színes, rebbenő halak
Feszítnek uszony-szárnyakat.
Kúp, henger, fénylő vonalak,
Tisztán lebegő gondolat.
Áttetsző, fénylő forma csak
Mely korall-ágon megfakad?
Csiga-vázat vagy fény-ruhát
Mi keres, mi suhan tovább?
Milyen tartalom váltja itt
A forma szivárványait?
Megszülve az élet-csodát,
Hullámzó geometriát.
Egymásba mi fut, mi rohan
Oly könnyedén és súlyosan.
Míg a magasból mélybe hull,
És máris mássá alakul.
Mi lesz a végső forma-test,
Mely felragyog, és élni kezd.
Mert változás, s örök szabály
Ahogy kering az árapály.
S a lélek önmagába tér,
Mint gömb, hol meggörbül a tér.

Madárvonulás

A természet minden évben lezajló különleges jelensége a madárvonulás. Kialakulását a jégkorszakokkal, az évszakok változásával magyarázzák. Egyszóval az időjárásnak komoly befolyása van erre a nagy madármozgásra. Vannak azonban olyan kérdések ezzel a jelenséggel kapcsolatban, amelyet még ma sem ismerünk teljes biztonsággal. Ilyen például a madarak tájékozódása. Több ezer kilométeres út megtétele után a fecske pontosan visszatalál ahhoz a tanyához, ahol a fészkét felépítette. Számos elmélet született ennek megfejtésére, ahol a Napot, a csillagokat, legutóbb pedig a jellegzetes szagokat tekintették tájékozódást segítő tényezőnek. De honnan tudják a madarak, hogy milyen útvonalon és hova kell vonulni?

Erre az első és legkézenfekvőbb elmélet az volt, hogy az öreg madarak mutatják az utat a fiataloknak, amelyek így tanulják meg a helyes útirányt. Igen ám, csak hogy a kakukk, amely nem is ismeri a szüleit, egyedül vonul és mindig oda, ahová évezredekkel előbb az ősei is tették. De ezt más madaraknál is tapasztalhatjuk. – Ekkor született a másik igen logikusnak tűnő elmélet, hogy a vonulással kapcsolatos feladatok genetikailag kódoltak, a fiatal madár örökli és születésétől kezdve „tudja”, hogy hova és milyen úton kell menni. Ennek ellenőrzésére is elvégeztek egy kísérletet. Megfigyelték ugyanis, hogy nagyjából a Rajna vonalától nyugatra fészkelő gólyák Gibraltárnál hagyják el Európát, és Nyugat-Afrikán keresztül érik el telelő területeiket. A Rajna vonalától keletre fészkelők pedig dél-kelet irányba indulnak el, és a Boszporusznál távoznak Európából. Ezek a madarak Kis-Ázsián Afrika keleti részén jutnak el egészen Dél-Afrikáig.

Miután ez a jelenség ismertté vált, adott volt egy kísérlet lehetősége. Mindkét területen befogták a fiatal – még soha nem vonuló – gólyákat és megvárták, amíg az öregek mind elmennek. Ezt követően szabadon engedték a fiatalokat, amelyek habozás nélkül a már ismert irányokba indultak el. Igaz tehát az elmélet, hogy a madaraknál genetikailag kódolt a vonulási útvonal. Nem volt szükség az öregek ismeretére és tapasztalatára. Csakhogy legközelebb a kísérletet megismételték, de már oly módon, hogy a keleti részen kelt gólya fiakat nyugaton, a nyugatiakat pedig keleten engedték szabadon. Az eredmény meglepő volt. A nyugaton kelt gólyák felköröztek és szép szabályosan elindultak a Boszporusz felé és sikeresen meg is tették az utat. A keleten napvilágot látott madarak pedig annak rendje és módja szerint Gibraltár irányában távoztak. Na most akkor mi van? Sem az öregek tanítása, sem pedig a génkódolás nem látszik igazolódni.

A madarak azonban évről-évre jönnek és mennek, hozzák a tavaszt. Mi pedig csodáljuk teljesítményüket és próbáljuk titkaikat kifürkészni, miközben úgy érezzük, hogy ez által a természet mélyebb titkaihoz is közelebb kerülünk valamennyire.

Legány András

Madárcsapat

Az égbolton a madár-ékek
Akár a levél-lebbenések.
Levelei egy roppant fának
A suhogó tavasznak, nyárnak.
S míg a csapat felhőbe olvad
Utadra ejt egy madártollat.
Betű-ékkel, mely róluk hírt ad
A fehér papírt teleírjad.
Fehér márványból, szürke kőből
Szobrot faragj az eltűnőről.
Vagy lehet: ők szállnak örökké
S a szobrod porlik barna röggé?
Arcod, mely töpreng és tűnődik
Örök felhőben tükröződik.
Szerelmed, mely egy mozdulat csak
Szárnyalásán madárcsapatnak?

Fotoszintézis

Ahogy a virágot a föld színén
Átjárja a teremtő oxigén
S a könnyű levél életet cserél –
Olyan a vers, mely lelkedben él.

Verebek

Úgy ültök ott, borzas verebek
A sötét gallyon, mint kottafejek.
A téli fa dallamba öltözött
A csupasz ágak széles hangközök.

Origó

Hallgatod a csattogó rigót
Metszéspontban sötét origót.
Dala ahogy szertesugaraz
Fényes vonal, indul a tavasz.

Darázs

A darázs, ahogy tölcsérré sodorja
A tavaszi ágak levelét
Körülöttük zöld égbolt horizontja
És kikelnek az apró peték.

Concerto

A dallamot hóvirág kezdte meg
Őt követték a kikericsek.
Azután a tulipán ragyog
Nárcisz csendít felső szólamot.
És bíboran patakzik a rózsa
Tavaszi kert búgó concertója.

Így látom már

Így látom már a földet
Egy apró fűcsomó.
Meggyűlnek záporcsöppek
Forrás fut, csobogó.
Így látom már a földet
Mely örökkévaló.

Ágak

Miért nem ritkítod a fenyőt?
Egész az ablakodba nőtt!
–Nem korlátoz. Hisz láthatom
Rigó fészkét az ágakon.
Hogy kering – útját vesztené?
Fenyőzöld közt egy sárga méh.
Vagy érzi sűrű illatát
S néki a zöld fa mind virág.

Ígéret

Miből áll a fácska?
Érzed illatát
Ahogy általjárja
Teljes a világ.

Tavasz virágzása
Bontja színeit
Méhek halványsárga
Mézét keresik.

És kipattan zölden
Napra a levél.
– Hajnalod köszöntsem! –
Szélben zsong, mesél.

Mégis több a fácska
Nemcsak színe ég
Nemcsak illat árja
Áramlik feléd.

Úgy bomlik a kertben
Halvány sejtelem
Ígéret, mely csendben
Gyümölcsöt terem.

Hogy kiteljesedjen
Törekvés a lét.
Őrzöd a szívedben
Fák ígéretét.

Égő jel a fácska
Mert nemcsak virág
S Istent megtalálja
Kibomló imád.

Hegycsúcson

Elhagyod a tölgyet, a fenyőket
S egyszerre a szél van körülötted.

Magvak

Apró rugó, érzi a nedvességet
És kirepül magja, a tömérdek.
Elég ennyi. Eső és fény legyen,
És átjárja egy felsőbb értelem.

Váratlan rigódal

Dalra zendít. Szokatlan most az ének.
Egy ágra száll. – Látom már. Ott a fészked.
Apró tojás csillan a lomb között
Neki szól hát ujjongó örömöd.

Könyv

A természet, ha titkait kinyitja
Ámulattal nézünk egy lapot.
Vízesésben robajlik a szikla
Leperdülnek a pillanatok.
Kiben élhet valamennyi részlet
Ki tartja a könyvet, az egészet?

7. AZ EMBER

Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”

(Ter 1,26)

A hetedik napon

A hetedik napon megpihent –
Így mondják. De élet-teli csend
Zúgott föl a rengetegből akkor,
Fények cikáztak forgó csillagokból,
S a réteket betölti szava,
Mint születő virágok illata.
E bőség végül önmagára ébred,
Rámutasson pontjára a Középnek.
Legyen látás, amely visszahajlik,
Fül, mely felfog szellőt, egy sóhajnyit.
Különválik érdes és a sima,
Szikla pattan, ha az ujj tapintja.
Megnyílik a szomjazó ajak,
Amelynek az ízek vallanak.
A lélekbe beoltja a vágyat:
Add, Uram, hogy halljalak és lássak.

A teremtés hetedik napján a „megpihenés” nem semmittevés, hanem összehangolás, áldásosztás, kegyelemáradás, szentté tevés, méltón a Teremtőhöz. Mindig a másikban akarja megcsillantani az értéket, hogy az öröm a másikban teremje meg a vágyat Isten után.

Etele György SchP: Összehangolás

Szabadság és bűn

Miért engedi meg a rosszat,
Miért ád teret a gonosznak?
Mindent hogy örömmel töltsön:
Miért nincs mennyország a földön?

Szabadságod szép ajándék:
Miért nem győz az Isten-szándék
Homály, köd, a borús éjjel
Miért nem hull egyszerre széjjel?

– Mert embernek így teremtett:
Szabadnak és egyetlennek.
Engedi, hogy összetörjed
Isten képét porba lökjed.

Szabad azt is: megtagadjad
És elég légy önmagadnak.
Önzésednek szűk határán
Pénz, hatalom legyen bálvány.

Hogy ami jó, félrevessed:
Kétséged magad teremted.
És ha mindent elrontottál
Megkérdezd: Uram, hol voltál?

Én vagyok a te Istened!

Mikor Mózes a Hóreb hegyéhez ért, megjelent neki az Úr tűznek lángjában egy csipkebokor közepében, és mikor Mózes a neve iránt tudakozódott, Isten azt mondotta: Vagyok, aki vagyok! Vannak, akik így fordítják ezt az igét: Leszek, aki leszek! Akár vagyok, akár leszek, akár voltam: az első felséges és félelmes Ige, ami Istennel kapcsolatban mellen ragad, az, hogy Ő van. Hogy Isten van, ez a világon a legmegrendítőbb újság. Ez a legnagyobb felfedezés, ez a végső realitás, minden más realitásnak forrása. Ha Isten van, van Atya, van Fiú, van Szentlélek. Akkor ebben a világban van terv, tőlünk független akarat; akkor az, aki egyedül illetékes reá, tudja, hogy mi lesz holnap, és miért van ma minden úgy, ahogy van; akkor van igazság, függetlenül attól, hogy elismerik vagy nem; akkor van jogrend, függetlenül attól, hogy megadják vagy elveszik ezt a jogot az államok; akkor van irgalom, függetlenül attól, hogy mi a véleménye az embereknek, vagy mi a javaslata a papoknak erre vonatkozólag; akkor van szabadság, amelynek alapja és előfeltétele az emberi méltóság, a világ szerkezete; akkor van a világban egy örökkévaló erkölcsi rend, amelyet nem mi csinálunk, amelyet mi csak felismerünk, tisztelünk vagy megtagadunk, de tőlünk éppen olyan független és objektív, mint a csillagos ég. Akár látom, akár nem, a Tejút van, és léte nem tőlem függ. Isten van, Istentől van az erkölcsi világrend, és az Ő világában nincs relativitás.

Ravasz László

Előtted jár

Előtted jár az Isten
Szüntelen megelőzött.
Felragyog tetteidben
Szándékaidban őrzöd.

Mózes

Itt az idő. Nagyobb árnyak esnek
Terád, aki árnyaddal vezetted
A népedet. A vándorbotnak árnya
Kusza ábrát rajzolt a pusztaságba.
A bot, mellyel a sziklát megütötted
És már patak kanyargott előtted.
Az Úr igéje csillogva vezessen
S a pusztaságban gyümölcsöt teremjen.
Az akarata úgy villámlik végig
És egy apró virágban feléd nyit.
Ahogy forgott nappala és éje
Az emberiség bánata, reménye.
Indulj tovább. Nappalba, éjszakába
Mert ismét rád hullt a Teremtő árnya.
Annak lépte, ki előtted járván
Könnyű szellő s kibomló szivárvány.
Annak lépte, akinek fény az árnya
S úgy változik, hogy nincsen változása.

Mindenható

Alattad van és fölötted
Harmat pereg, s felissza könnyed.
És látható és láthatatlan
Kibomlik virágzás-alakban.
S mely szirmot fodroz, ő a szél is
Csipkebokrának lángja érint.

Öröm

Mert egy az Isten. Fűben és levélben
Százezerré válva s egy-egészben.
Mint milliónyi kristálya a hónak
A folyam kéklő, nagy vizébe olvad.
S láthatatlan peregnek a könnyek
Tavába a megváltó örömnek.

Fügevirág

Ki megfakasztasz apró rügyeket
Vagy pálmaágad lengeted
Gondod van rá – magadhoz emeled
A nagyokat s a legkisebbeket.
Mint fügevirág szelíd csöndje nyit
S már meg is hozza a gyümölcseit.

Mint páfrányhoz

Mert mindenkihez van szava
Virág színe, fű illata.
A halk szellőben ő beszél
Mint páfrányhoz, szívedhez ér.
S amely sugarat átbocsát
Ingatja fenyő-ág sokát.

Sziklaforrás

Bőség fakad az érintés nyomán
Mert ez az Úr: ha hittel keresed
Forrás indul, mint a szeretet
Bővebben, mint remélni mered
Munkádnak ad dúsabb többletet
S karjára vesz, ha őt követed.

Süt a nap

„Bárhová mégy, mindenütt süt a nap.”
Megkaptak az egyszerű szavak.
Aki örül melegnek, napsütésnek
Hogy az Isten új tavasza ébred
Erdőn, mezőn, szerte mindenütt
És megnyíló ember-szívbe süt.

A fizikus hite

Dr. Gáty Jenő évtizedeken át tanított a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékén. Életének utolsó hét évét súlyosbodó cukorbetegségének következményei miatt ágyban töltötte. Mindkét lábát csonkolták, megvakult, kezeit is alig tudta használni. De így is érdeklődő szellemű, derűs maradt, aki korlátait tudomásul vette és tette, amit még tehetett. Nagy emberi nyomorúságát, a szinte mindentől való megfosztottságát nem mint veszteségének elszenvedéseként érte meg. Amint a csonkolásos műtét után magához tért, hatalmas felszabadulást, nagy örömet érzett amiatt, hogy ezután közelebb kerülhet Istenhez. Merthogy mindig is szeretett elmélkedni, és most, miután az anyagi világban szinte minden lehetőségétől megfosztatott, bőven van ideje gondolkodni. Ez éltette hét éven át. Derűs és békés volt, elkeseredésnek, lázadásnak, méltatlankodásnak árnyéka sem érintette. Ha meglátogatták, örült, soha nem tette szóvá, hogy milyen régen voltál már itt. Mikor távozott a látogató, nem vetette szemére, hogy nem tud tovább maradni. Dr. Gáty Jenő hitének ereje életének utolsó három hónapjában mutatkozott meg igazán. Amikor még tudtunk beszélgetni, elmondta, a fájdalmain keresztül egyre erősebben támadja a sátán, mert amikor annyira erős a fájdalom, már nem tud gondolkodni. Helyzetét úgy értelmezte, Isten őt nyilván azért tartja még itt ezen a világon, hagyja szenvedni, hogy a fájdalom lélektanán, bölcseleti és teológiai kérdésein saját tapasztalatai alapján is elmélkedhessen. Dr. Gáty Jenő életének üzenete valamennyiünknek, balsorsunkon kesergő honfitársaink számára is egyértelmű. Erősebb a hit és a szellem mint az anyag. Magnetofonra diktált elmélkedéseiből idézek:

„A mindenség szó, fogalom jól kifejezi azt, hogy ide tartozik minden, ami van, ami létezik. Nos a mindenség szellemi. Ura az Isten, Atya, Atyaisten, a világ ura. Különböző elnevezésekkel illeti az ember Őt, aki ezt az egész mindenséget uralja. Aki megszabja működését, tulajdonságait, törvényeit, ami ezen szellemi világon belül megjelenik. Minden hatalmú, mindent tudó, mindent látó, mindent halló a világ ura.” Soha nem tudtam úgy menni hozzá, hogy türelmetlen lett volna, pedig előfordult, hogy egyéb kötelezettségeim miatt egy-egy alkalom későbbre halasztódott. Kezdetben úgy gondoltam, én adok ezekkel a látogatásokkal, „beteget látogatok”, de egyre inkább úgy éreztem, nekem van szükségem őrá, arra a szellemi kisugárzásra, melyet közelségében éreztem, a szeretetnek, bölcsességnek arra az áramára, melyet nem szükséges szavakba önteni.

Számomra az ember teremtésbeli kitüntetett helyének legszebb bizonyítéka Gáty Jenő professzor példája, aki sebzettségében, röghöz kötő fájdalmaiban is a csillagokra tekintett, akinek világszemléletében a hit és a tudás egymást erősítette.

Végh László

Határok

Egy titok van, mely a lelkemben áll
Mint a határkő: hogy nincsen határ.
Egy titok: hogy százezer dolog
Virág, fű, lomb: mind-mind én vagyok.
És amire csupán rágondolok
Akár a sókristály, átolvadok.
A te szemedből nézek vissza rám,
S egy fényes szivárványból int hazám.
Vagy éppen abból, mit elvetne más
Mert a világ egyetlen, csodás
Oszthatatlan Isten-látomás.
Sarkkörön túl s dzsungel rejtekén
Nincsen, ami ne lenne enyém.

„Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten és oda helyezte az embert, akit teremtett.”

(Ter 2,8)

Láss

Eső-szálak. Fény hajlik, csodás
Akarom, hogy láss.
A világommal lényed beteljen
Madarakkal együtt énekeljen.

Bokor

Zöld szökőkút. Egyre keresed
A forrását, hogy honnan ered.
– A szél hozott egy szárnyas magot erre,
S megfakadt a friss hajtás egyszerre.

– A magocska honnan jött, honnan van?
– Virágpor szállt egy régi tavaszban.
Virágszirom tárult ki a fényre,
S mint a porszem, ráhullt a bibére.
Véletlen szél viszi akaratlan,
E porszemben mégis akarat van.

– De honnan szállt e mákszemnyi virágpor?
– Más sziromból, egy másik virágból.
– S az első virág szirmát hogy nyitotta?
– Kitárult a legnagyobb titokra.

Fény

Mert örök fényen gyullad
A fényen túli fény.
Ahogy lelkedbe hullhat
Az idő kezdetén.

Esőcsepp

Ahogy a magasságból esnek
Parányian az esőcseppek
Nyomukban magvak teljesednek
Lombja zúg erdő-rengetegnek.

Kérdés

Kérdés perdül sziromlevélen
Mikor van a virágzás készen?
Amelyből méz csordul csepegve
Mikor lesz a mű befejezve?
Felel az ág, a szélben ringó:
Mindig nyílik egy újabb bimbó.
Gyümölcsöt érlel, ha leszárad
Magját az újabb virágzásnak.
Nyílnak ezer meg ezer évig
Amíg a Kertet el nem érik.
Kék szirom bomlik, öröm-sóhaj
Minden tavaszt magába foglal.

Tejbolt

Valamikor az ötvenes években a környékünkön nyílt egy tejbolt, de nem akármilyen üzlet. Akkoriban a friss tejet még alumínium kannákból mérték, azonban már feldolgozás után, a szeparátorból került az üzletekbe. Itt azonban fölözetlenül adták, teljes zsírtartalommal, ráadásul nagyon olcsón. Édesanyám értett ahhoz, hogyan kell tejfölt, túrót, tejszínt készíteni, ezért megörült a lehetőségnek, hiszen így ezek a termékek egészen frissen kerülhettek a család asztalára. Egy feltétele azonban volt a vásárlásnak: csak nagyobb tételt szolgáltak ki, meg kellett venni legalább tíz litert, ennyi pedig nekünk túl sok lett volna. Anyám lelkesen közölte a kereskedővel, hogy ő majd megszervezi a szétosztást, hiszen a társaságban sok jó háziasszony van, akik hetente amúgy is megveszik a tejtermékeket. Az elárusító, egy idősebb, őszes férfi, mosolyogva és talán némi szomorúsággal válaszolta: „Asszonyom, nem tudja megszervezni.” Anyám csodálkozva nézett rá, mit képzel, hiszen egyebet is megszervezett már, ha valamire pult alól szükség volt, mindig neki szóltak, hazaviharzott, és telefonálásba kezdett.

Az első barátnő óvatosan nyilatkozott: – Hát… esetleg egy fél litert, aztán majd meglátjuk… – De hát te kitűnő háziasszony vagy, rendszeresen veszed a tejszínt, az egyebeket, ha nem tudod, én megtanítalak, még túrót, tejfölt is tudsz készíteni. A válasz gyanakvó hallgatás volt. A negyedik telefonnál adta fel, mikor a legjobb barátnője megkérdezte: – És neked mi a hasznod ebből?

Lehajtott fejjel ment vissza a kereskedőhöz, beszámolt a kudarcáról. Az csak bólintott, és búcsúképpen kiszolgált egy kisebb mennyiséget. Nemsokára be is zárt a bolt, amelyből csak akkor lehetett volna vásárolni, ha az emberek összefognak.

Kozma László

Az Isten boltja

Lesz az Istennek egy boltja,
Ahol minden kapható majd.
Szeretet és színes játék,
Kék üveggömb, tiszta szándék.

Ajándékát feltornyozza,
Csupa csengés, csupa nóta.
Vigaszt hoz a bánatokra –
Ilyen lesz az Isten boltja.

Cukorkát majd onnan vesznek,
Akármennyit, nemcsak egyet.
Úgy méri majd dús marokra,
Csillagát a pultra szórja.

Jól vigyázz, mert neked mérik,
Tetteidet becserélik.
Mindent megad, hogyha jó vagy,
Bősége az Isten-boltnak.

Ennyi kell csupán: hogy kérjed
Nagy hitével a reménynek.
Millió polc roskadozva:
Téged vár az Isten boltja.

Csengettyűje az ajtónak
Eltöröl majd minden sóhajt.
Ahogy sarokig kitárja
Ő maga, az Ég Királya.

Kert

Nőhet ezer virággal a kerted
Hogyha helye nincs a szeretetnek
Ezer szála már annyit sem ér
Mint ama Kertben egy apró levél.

Fáid ezer gyümölcsöt teremnek
Ezer zamat és fűszeres illat
De ha íze nincs a szeretetnek
Kiszáradt törzs, melyet tűzre vetnek.

Ne tovább!

A tagadás határán egy templom állt
Aranybetűkkel hirdeti, hogy ne tovább.

Ember! Habár tagadod Istened
Erődet csak belőle merítheted.

Hisz szüntelenül érted tesz csodát
Ezért súgja: Ember, ne tovább!

A szálakat bár elszakíthatod
Szívedben él mégis a titok.

Ne feledd az anyád mosolyát,
a templomot. Ember, ne tovább!

Felépül

Fölül kis vétek-patak kanyarog
De a mélyben imádság ragyog.

A hullám visszafut a tenger-árban
De partra tart a mélység áramában.

Azt hiszed, csak kétség, tagadás van?
Isten-ország épül a világban.

Joel

A teremtést aki elveted
Gőgös ember! Mi menti életed?
A világra kiárad a hit,
Felleg bontja bíbor szárnyait.
Tudást kaptál, s a kételyt hirdeted
Társa lehetsz, s tagadod Istened.
Ami jó volt, visszafordítod,
Fegyver lesz a megfejtett titok.
De nincsen fegyver annál gyilkosabb,
Mint ha értelmed önmagára csap.

Tér

Úgy terjednek szét a gyökerek
Mint a Tér a legelső napon.
E növekvés életet jelent –
S a te műved? Robbanó atom?

Hegygerinc

Egyik oldalon napsugár
A másikon köd gomolyog.
A hegygerinc sötét határ
Úgy szeli ketté a valót.

Az egyik oldal csupa kéklő
Kitáruló messzeség.
A másikon a sötétség nő,
S mélybe hull az emberiség

Befogadás

Kinyílik majd az Isten, mint végtelen mező
Hogy megcsillanjon léted, harmatként érkező.
Öröm és szenvedésed szétoszlik, könnyű zápor
S az üzenete úgy száll, mint illatos virágpor.

Karcolásnyi

Karcolásnyi sebe vagy a létnek
A roppant törzs melyet körbenőtt.
Gyanta-csepp lesz vágyad, szenvedésed
És kibontja virágját a csönd.

Termés

Az emberkéz metsz és alakít
Gyümölcságba oltja vágyait
De a termést Te adod, Uram.
Bocsáss napfényt és kellő esőt
Növeld a fát, a frissen rügyezőt
Míg kertünkben a szellőd elsuhan.

Szeretet

Nem olyan kincs, amelyet elzárnak,
Gazdagság az, mely szüntelen árad.
Nem kamatát: birtoklod egészen,
Megkapod az egészet a részben.
Csöppnyi morzsa, amely jóllakat,
S bár a tied, ajándékot ad.
S amit kaptál, azt a gazdagságot,
Úgy szívedé, ha tovább sugárzod.

Horizont

Az ablakon halványzöld remeg
Befutották szőlőlevelek.
A virágzást hol szelíden kibontod
Adj lelkünknek újabb horizontot.

Azt kérem

Azt kérem, Uram
Ne úgy add sugarad
Hogy kívülről suhan –
Bennem légy Te magad.

Mindenki kertje

Ragyogott, gyümölcsével telve
Úgy hívták csak: a senki kertje.
Körték roskadtak és barackfák
Pirosuk almák ragyogtatták.
Rózsája hajtott és bőven nyílt
Kertészt nem láttak soha senkit.
Pár bokor volt a kerítése
Termését adta, bőven érve.
Gyerekek szedték lelkesedve
Így mondják már: mindenki kertje.

Zsoltár

Az őszi szél, akár a zsoltár. És csengve szállnak hangjai
Az esőcseppek, körben.
Kórus zuhog már, a patakjai
S megpillantod arcod e tükörben.

Talentumok

Mint fák nőnek különbözőképpen
S nincs egyforma aprócska levél sem
Ember-szíven úgy csillan az érdem
A szeretet, hit és reménységben

Megismerés

Szellő-sóhaj. Harmatcsepp hull kezedre
S úgy nézel a távolról érkezettre
Mint vendégre, ki máris tovaszáll
Ha érinti a fényes napsugár.
És a világ, öröm, fájdalom
Párává lesz pillantásodon.
Az égbolton mint szivárvány libeg –
Csak az Isten ismerheti meg.

Isten szeretete

A marosvásárhelyi református gyermekotthonban hittan órán komoly dolgokról esik szó: Lídia néni a bálványok mibenlétét elemzi. A történelemmel kezdi, a régi egyiptomiakkal, meg más népekkel, de rátér arra is, hogy bálványok bizony ma is vannak. Sokan a pénzt, az anyagi javakat, de még a televíziót, a gépkocsit is fontosabbnak tartják Istennél.

Az utóbbi tételnél azonban Évike arcán töprengés jelenik meg, majd fölemeli a kezét: – Akkor nálunk is van bálvány az udvaron?

Kiderül, hogy a mikrobuszra gondolt, amellyel kirándulásra szoktak menni. Erzsike azonban helyére teszi a dolgokat: – Te buta, hát nem emlékszel, hogy a múltkor a templomba mentünk a busszal?

Merthogy úgy történt, hogy egy távolabbi istenházába hívták meg a csoportot, oda szerveztek látogatást. Így hát Erzsike a dolgok lényegét ragadta meg: a modern technika is elvezethet Istenhez, ha eszközként használjuk. De a továbbiakban is tanújelét adta lényeglátásának.

Évike észrevette, hogy Melike milyen lelkesen szorongatja a maciját. Komolyan rászólt:

– Aztán Melinda, te vigyázz, mert bálványimádó lettél!

Erzsike azonban, látva Meli meglepődését, a segítségére sietett:

– Szeretheted a macit is, csak nem annyira, mint Istent.

Mert azért túlzásokba sem kell esni, hiszen Isten a számunkra teremtette a világot: ezt akarta Erzsike reálteológiája kifejezni.

Kozma László

Dévai karácsony

Egyik adventi időszakban ellátogattam a dévai gyermekotthonba. A gyerekek örömmel fogadtak, este sétára hívtak, bejártuk a kivilágított várost, jólesett megosztani az élményt, együtt belépni a karácsonyi ünnep sugár-pitvarába. Célja is volt az utunknak, egy hatalmas fenyőfa, melyet az egyik téren állítottak föl, csillogtak-villogtak rajta az üveggömbök, a fényes papírba csomagolt dobozok, amelyek ki tudja, milyen titkokat rejtettek. Mikor innen már visszafordultunk, észrevettem, hogy a kis Sanyika nemcsak szorosabban kapaszkodik belém, hanem minduntalan a kezemre hajtja a fejét.

– Hát te mit csinálsz? – kérdeztem, arra gondolva, hogy talán elfáradt.

– Elalszom – felelt egy szóval, és én már megértettem azt is, amit nem mondott ki. Nemsokára elválunk, nekem másutt van a szállásom, ő egyedül fekszik le. Hát most még gyűjt magának egy-egy pillanatot az együttlétből, eljátssza, hogy éppen elalszik, és van mellette valaki, akihez odahajthatja a fejét.

– És mit álmodsz? – kérdeztem tréfásan, leplezve megindultságomat. De ő komolyan válaszolt:

– Csillagot.

Kozma László

Dicséret

Téged, Isten, dicsérünk,
Jóságodnak hálát adunk.
Te vagy ég és föld ura,
Előtted porszem vagyunk.

A palástodról fény pereg,
A mérhetetlent mérheted.
Erőt sugárzó akarat,
Szívünknek is mértéke vagy.

Kétségen, ezer bajon át
Vessed a hitnek horgonyát.
A végtelennel összeköt
Fény-húrként feszülő erőd.

Hatalmas Isten, Aki Vagy,
Harmatban mutatod magad.
Szétosztva, hogy a gyöngeség
Megértse karod erejét.

A létünket táplálhatod,
És fellegek szárnyán ragyog,
S a csöppnyi lepkét festi meg
Szivárványban ezer színed

Örökkévalóság

Napsugár és hajnali harmat
Dicsérete a rigódalnak.
Friss bimbók, mozaik-kockák
Csillanó patak-pillanatból
Kavicson futó rím-szavakból
Összeállsz, örökkévalóság.

Tavasz

Érintésedre hull a fáról
Mint könnyű köd, a dús virágpor.
Hogy beragyogjon csillogása
Mint a keringő csillag árja.
A kéklő űrben így teremjen
Ezernyi fény, és mind egyetlen.
Ezernyi termő lehetőség
Hordozza új világnak hősét.
Napok, keringő apró bolygók
És felszikrázó fényes foltok.
Hogy minden lüktetés lehessen
A felébredő természetben.
Szívedhez ki ér? Mint a zápor
Hullik a vers, arany virágpor.

Nagyobb tövény

Uram, tudom, nagyobb törvény a léted
De adj reményt az ember-szenvedésnek.

Alázat

A harmatok közt volt egy könnycsepp,
Melyet az Úr a földre ejtett.
Erőt adott egy apró rögnek,
Amelyből hatalmas fa termett.

Hatalmas fa, mely égig érhet
Vándorló madarak tanyája.
Befogadja a mindenséget
Mert az a fa a kereszt fája.

Amely az Úr könnyéből sarjad,
És ezért kegyelmére várhat.
A büszkeség, gőg elhervadnak
De égre borul az alázat.

Isten felé csak Istentől indulhatunk el. Ha elérjük őt egy logikai folyamat végén, ez csak azért lehetséges, mivel már jelen volt a kezdeténél. Jelen, de még nem felismert. Őáltala létezem mint gondolkodó lény… Így mikor egy ragyogó sugárnyaláb áttöri az ólomszürke eget, világossá válik számomra, hogy mindazt, amit láttam volna, mielőtt a napot láttam volna, e nap fényében láttam. A napfénytelen nap is csak a Nap által nappal.

Francois Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése

Felsugárzik

Várjátok őt, és legyetek ébren
A kegyelem felkészülve érjen.
Mert úgy jön el, mint hirtelen zápor
Felsugárzik kettős szivárványból

Szomjadra hull

Akkor érted csak, ha megtaláltad
Mily közel volt mindig is az Úr.
Az ő keze érintette vállad
S árnyékként a léptedbe simul.

Hogyha hívod, ne hidd, hogy megelőzted
Szomjadra hull, mint perdülő esőcsepp
S elborítja kitáruló lelked
Napsugárként, vagy mint sűrű felleg.

Egyetlen ütem

A csillagok összehajolnak:
Sugárzik a hajnal ragyogva.
Ezernyi lüktetés külön
Egyetlen, áradó ütem.
Kis bimbók. Tavaszi liget
Összefogja a cseppjeiket.
Ezer törekvés csillag-vágya ég
Egybeforrsz-e végre, emberiség?

Áldd meg, uram!

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Mely téged keres, amikor szikla mállik
S a lehullt porból szirmával kis virág nyit.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Amely pipacsos rét és búzatenger
S a legapróbb is felragyog neveddel.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
A követ, amely forrással szivárog
S már tenger zúgja: legyen a neved áldott.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Törje át a ködös szürkeséget
S már lelkünkben csillanjon tünde fényed
A tisztásokon játsszon napsugár-folt.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Feléd lüktet milliónyi élet
És nem múlhat felül semmi téged.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Kérünk meghajló füvek alázatával
Madárdallal, amelyben ima szárnyal.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Magasra szítva minden cseppnyi lángot
Csipkebokron, mely feléd virágzott.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
A Te békéd fakadjon tarkabarkán
Tavasz-ágon, megfeszülő barkán.
Szándékodat hogy teremni látod
A szívünkbe szórjad a virágport.

Áldd meg, Uram, ezt a világot
Nyissál ösvényt előttünk mindig újat
És adj erőt, hogy rajta elinduljak.

Cél

Útnak indulsz. Ismered-e célod?
Eltérít egy-egy apró utca
Mely váratlan irányba kanyarog.
Egy rózsatő, amelyet megcsodálsz
Eltérít egy ismeretlen illat
Egy különös, mély harangkondulás
Egy suhanó fényfoltot kell követned
Mosoly-rezzenést, egy mozdulatot.
Hogy megérkeztél-e, nem tudhatod.
S harmatként szívedre hullana:
Ő volt a cél, ki az út maga.

Erdélyben több felé működnek gyermekotthonok, melyek a legkisebbeket fogadják be. Egy füzetecskét tartok a kezemben, címe: Nem csak kenyérrel. Hátsó oldalán kísérőszöveg: „Könyvünk illusztrációit a Lazarenum Alapítvány által létrehozott marosvásárhelyi Lídia Gyermekotthon lakói készítették, kiadónk felkérésére. Jakab apostol „tiszta és szeplő nélkül való istentiszteletnek” tekinti az árvák meglátogatását is: ne feledkezzünk meg tehát sohasem a nélkülözésben lévőkről, megszegvén a kenyeret.” A könyv bevezetőjét id. Visky Ferenc írta: „Amikor az ötvenes évek elején a református egyház lelki ébredéséért fáradozó lelkészeket, presbitereket, egyszerű egyháztagokat súlyos börtönbüntetésre ítélték, egyik pillanatról a másikra kiderült számukra, mekkora áldás a könyvek könyve: a Szentírás. Hosszú éveken át nem vehették kezükbe a lélek mindennapi kenyerét, reggeli áhítataikat is a fölserkenéskor leghamarabb eszükbe jutó ige alapján tartották meg. Voltak egyszerű parasztemberek a cellában, akik valóságos élő bibliákként egy-egy kevéssé ismert igével ajándékozták meg a hozzájuk fordulókat, hogy csendben elmélkedhessenek. Ott, a börtön falai között ismerték fel igazán, hogy a keresztyén ember életében a Bibliának a folyamatos tanulás tárgyává kell válnia. Ilyen előzmények után alakult ki immár Erdély-szerte az a gyakorlat, hogy a családi szertartások alkalmával, az étkezések idején ima gyanánt hangzanak el a Szentírás étkezéssel, hálaadással, örömmel kapcsolatos igéi. – Istennek különös módszere van a kenyérkérdés megoldására. A kenyeret kérni kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…”(Mt 6,11) A kenyér az Isten iránti engedelmességünk függvénye: „Ha az én rendeléseim szerint jártok,… esőt adok nektek idejében,… és elégségig ehetitek kenyereteket. (3Móz 26, 3–5) Aki Istennek szolgál, arra gondja van, hiszen még azt is törvénybe iktatta, hogy a munkát végző állatnak sem szabad a száját bekötni: „Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!”' (5Móz 25,4) Az Istennek hálás ember az eledel élvezetének ajándékában részesül: „Az eledeleket Isten teremtette hálaadással való élvezésre…” Legyen gondunk azokra, akikkel éppen nekünk kell megosztanunk kenyerünket: „És osztogatott Dávid minden férfinak és asszonynak egy-egy kenyeret„ (1Krón 16,3). Ne feledkezzünk meg sohasem arról, hogy: „Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában” (Lk. 14,15). A földi kenyértől sohasem válhat el a mennyei kenyér, amiképpen a kísértő szándékolta ezt a pusztában. Aki elválasztja a kettőt egymástól, éhen pusztul.”

Visky Ferenc: lelki kenyér

Eljött

Nem érted: kaptál valamit
Egy mosolyt, egy simogatást
Egy szelet kenyeret
Nem érted
Hisz önzők az emberek
Szíved a jótól is remeg.

Halld az angyal szavát:
Krisztus az, ki hozzátok érkezett
Ne féljetek –
Egy mosolyban, egy simogatásban
S megtöri a kenyeret.

II. Jézus Krisztus

1. JÉZUS KRISZTUS AZ ÉLETÜNKBEN

Ezredforduló

Kétezer. A porból és homályból
Felragyog az arcod, Pantokrátor.

Tiszta lélekkel

Meg kellene végre születni
Mennydörgő Sinai-hegyen
Mint ki a sorsát újra kezdi
Tiszta lélekkel, bűntelen.

Mert élnek ma is a parancsok
Szívünkbe, kőtáblába vésve
Ne ölj, és ne alázd az embert
Testvérként tekints a testvérre.

Mert élnek ma is a parancsok
Melyeket egyszer számon kérnek.
Emeld a fénybe Isten-arcod
Hiszen tied az örök élet.

Te kinek tartasz?

2000 éve, amikor elhangzott Gábriel főangyaltól a názáreti Mária felé, hogy születendő gyermekének Jézus legyen a neve, azóta foglalkoztatja az ő személye a vallástörténelem, a filozófia, a teológia és a művészetek világát. Talán azért is, mert a keresztény hit szerint ő nemcsak egy egyszerű ember, „emberfia”, hanem egyúttal az Isten Fia is. Ha csak a tudomány oldaláról nézzük, akkor is egy páratlan vallástörténeti jelenséggel kell számolnunk. Évszázadokon át keresztények milliói szegődtek a nyomába, követték tanítását, és gyakran adták életüket ezért a meggyőződésért.

Mivel már saját korában sem volt a Názáreti Jézus mindenki számára egyértelmű, ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy a „Jézus-magyarázat” egyidős az ő földi megjelenésével. Ő maga is megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, és ez a kérdés ettől kezdve végig aktuális maradt az éppen élő emberi nemzedékeknek.

Ahogy az embert saját léte állandóan foglalkoztatja, úgy a Jézus-kérdést sem lehet megkerülni: Kicsoda a Názáreti Jézus? Filozófusok, szektavezérek, tévtanítók igyekeztek deformálni és a maguk képére alakítani ezt a Jézust, de ő gondoskodott arról, hogy legyen egy közösség, az Egyház, mely őrzi azt az ősi tapasztalatot, melyet az apostolok nevében Péter fogalmazott meg: Te vagy a Messiás, az Isten Fia!

Tulajdonképpen nagyon egyszerű Jézus személyének elfogadása, ha hiszünk neki, és hiszünk Benne. Hit nélkül tehát csak a történeti Jézust látjuk, de aki a matérián túl éppen az isteni kegyelem segítségével képes a hit szemével látni, az felismeri Jézusban a Krisztust, az Istenembert. Mondhatnánk, hogy ehhez bátorság kell, egyfajta ugrás a láthatatlan felé, a hit világába. Ez azonban nem méltatlan az emberhez, és aki Jézust csak emberi módon közelíti meg, az is elismeri, hogy ő mindig hitet kér.

Ennek a hitnek a csírái ott vannak a nagy vallásokban, de minden ember lelkében, s aki tudatosan keresi a jót, ott egyre határozottabb formát ölt, s ha eljut Jézus nevéhez és személyéhez, akkor személyesen tud válaszolni a „Te kinek tartasz?” kérdésre.

Dr. Kránitz Mihály

Betlehem

Angyalt küldsz, ragyogó hírt
Felhőt, mely el nem oszlik.
S úgy marad, betakarva
A betlehemi lanka.

Jászol és kereszt

Bölcsek jöttek, s ahogy felsírt a gyermek
Valaki szólt: – Lásd, ez itt a kezdet.
Intett a bölcs: – Valami véget ért.

A kereszt fölött elborult az ég.
Valaki felsírt: – Jaj, ez itt a vég!
De János arcán titkos fény derengett
Látta már a megváltás kezdetét.

Elérhetlek-e?

Hívtalak csengő rímeken,
Elérhetlek-e, Istenem?
Karácsonykor, mint kisgyerek,
Csengő-szóval kerestelek.
S ezüstös hó-nyomodba értem
A csilingelő nevetésben.

Elérhetlek-e, Istenem?
Nem tudtam, hogy tövis terem,
S az utadon arcodba tép,
Míg ringatsz gyerek-nevetést.
Mert így van: nemcsak túlvilágot
Ígérsz: ez is a te világod.
És gyerek-arcon úgy köszön
Amit te adtál, az öröm.

Mert ez nem a siralom völgye,
Hisz te törted a halált össze.
Élet, amely belőled támad,
Felragyogó Húsvétvasárnap.
Mert hisszük, Uram: itt, e földön
Ami elzár, a bűnünk börtön.
De aki hisz és remél benned
A szabadságod megjelented.

Mert tiéd a föld, s az ország,
Diadalmas Szentháromság.
Akaratod munkál bennünk,
S nem engedi, hogy elessünk.
Elérhetlek-e, Istenem,
Hisz tudom: remény is terem,
És rajta méh-raj zúgva forr:
Édes a fájdalom-bokor.
S virágoddal porozza mind
Termővé szenvedéseink.

Templom

Mert minden ember templom, melyben zengve
Harangszó zúg reggel és estelente.
Harangszó, mely egészen betölti,
És belsejét sugárral elönti.
Harangszó, de nem magányos oltár,
S az ég-kupola mindent egybefog már.
Mert templom ő, és örökmécse lebben,
És válaszfény a csillag-fellegekben.
És fénye száll, mely égi és e földi,
Parányi pont, s a végtelent betölti.

Botrány Betlehemben

Botrány van Betlehemben. Íme, megszületett
Aki eloltja az emberi vak tüzeket.

Eloltja, mit a hatalmasok serege őrzött
A csak önmagára tekintő gőgöt.

Kioltja a fösvény kincskért hevülését
Szól: a szegényeké az Isten országa végképp.

Ne gyűjts, amely elporlad és széthull, kincseket e földön
Arra tekints, aki a te Istened, a szívedet jobban megőrzöm.

Nem azok, akik jogot szereztek, ezért peckesen állnak
Hanem, akikre az Úr kegyelme kiárad.

Ne félj, ha elveszted életedet, csak arra tekintsél
Aki örök életet ad, fénylőbbet a földi kincsnél.

Botrány van Betlehemben, mert olajágat lenget
Nem harci babért. Igen, megszületett a Gyermek.

Megszületett, aki örök békét szerzett
Visszaparancsolja a kardot, mert az ember testvére az embernek.

Azoké az ország, akik tiszták, bátrak és szelídek
Megszületett, akit majd keresztre feszítnek.

Botrány van Betlehemben. A gyönge lesz az erősség
Via Dolorosa. Mária könnye öntözi hősét.

Botrány van Betlehemben. Mert nagyobb botrányt ki láthat
Istennek élnek, akik meghaltak a világnak.

Nem az autód, házad. Volt-e egy perced arra
Aki teérted sóhajtott, a fejét lehajtva.

Ne félj!

Végítélet harsonája
Kell, hogy ébressze a lelked?
Hisz mindennap felkínálja
Egy kéz a segítő kegyelmet.

A világot vidd előre,
Ne félj, hogy majd szégyen érhet.
Ki előtted járt, vállalta
Keresztjét a megvetésnek.

A búzamező aratásra kész

Az idő lassan megtelt sűrű mézzel,
Szőlőszem a beteljesülés.
Csillag üzen ragyogó jelével:
A búzamező aratásra kész.

Csillag üzen: megtelt mind a kéve,
Az ember-szándék Istenben egész.
Harangzúgás ujjongó zenéje:
A búzamező aratásra kész.

Indulnak a napkeleti bölcsek,
A munka sok, az arató kevés.
Megnyílik a szűk ösvény előtted:
A búzamező aratásra kész.

És a Bárány megnyitja a könyvet
A mélybe hull hazugság, tettetés.
Mert kalásza érik az időnek
És a mező aratásra kész.

2. KEZDETBEN VOLT AZ IGE

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.”

(János 1,5)

Mária és Jézus

Igével angyal-szó köszönt
És hordoztad s világra jött.
Hordozzon keresztet, halált
Megszülje a Feltámadást.

Anyaság

Életed pirosló vércseppjét
Annak adod, kit nem ismersz még.
A benned élő Isten-álmot:
Világra hozzad a világot.

Isten nem az idő kezdetén alkotta az eget és a földet, hanem Krisztusban, mert ő Ige volt az Atyánál, ami által és amiben minden lett.

Szent Ágoston: A teremtés könyvéről

3. SZENT JÓZSEF

„Jézus Krisztus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titkokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala és így szólt hozzá: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”

(Máté, 1, 18)

József imája

Miért fogja el szívem fájdalom
Hogyha látom arcod mosolyát
S fejed itt nyugszik a vállamon.
Miért érzem egyszerre, hogy súlyosabb
Mit karom őriz, e parányi test.
Mintha terhet vinne, melyet átadott
Atléta-vállra érdemest
Egy pillanatig hogy vihessem én is
Hogy tettednek részese legyek.

Mert tudom, hogy véled teljesült
Amit annyi próféta hirdetett
Betöltöd száz nemzedék hitét
Angyal hozta el jóhíredet
Előbb anyádnak, azután nekem.
És tudtuk, hogy mikor érkezel
Csillagként küld égi szerelem
Titkos tudat, biztos sejtelem
Így lettünk az Isten jegyese
Egybekapcsolt a várakozás.

Kettős gyűrű egybeforrt fele
Gyémántkő az Úr ígérete
Igéjében végleg egyesült
Ős-lényege s mit megalkotott.

De miért fogja el szívem fájdalom
Mikor súlyodat érzem vállamon
És a hívásod: Abba, atyám!
Nekem szól de mégsem csak nekem
Mert túlnézel pillantásomon
Mint a tavon, a Genezáreten
Széjjelfutnak a fénykarikák:
Pillantásod az egész világ.

Az utadon csak így segíthetek
Hogy a tested súlyát hordozom.
S te fölveszed válladra egykoron
A világ súlyát, minden bűn keservét –
Szeretném, ha melletted lehetnék.
Valaki jön akkor a mezőről
Amikor lépsz elhagyva, egyedül
Karjában a szándékom feszül
Fölemeli a földre roskadót
Ha nem leszek már, akkor is: vagyok
A földön atyád, s Istenem, papod.

József apa és Isten szolgája, pap. Látomásában fölmerül Krisztus sorsa, a keresztvitel, amelyben már nem állhat fia mellett. Szándéka azonban tovább él, és Cirénei Simon segíti Krisztust a kereszthordozásban.

4. MÁRIA

Az angyali üdvözlet

A hatodik hónapban Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városában egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.”

(Lukács 1 26-28)

Üdvözlégy

Üdvözlégy, Mária, malaszttal vagy teljes
Ki az Úristennek voltál engedelmes.
Angyal hangja zengi, csillag fénye gyullad
Mária, Mária, tevéled az Úr van.
Az asszonyok között lettél immár áldott
Méhedbe fogadtad a világ-megváltót.
Hordoztad a terhét, keresztjét hordozza
Mária, Mária, kivirágzó rózsa.
Fájdalommal szülted lelkünk örömére
Golgotai úton kiserkedt a vére.
Hogy születés legyen, ne halál a végünk
Mária, Mária, imádkozzál értünk.

Útnak indulsz

Útnak indulsz, mint
Régi zarándok.
Van egy templom, mit
Meg kell találnod.

Mária, angyal,
Csillagfény reszket
Azt a templomot
Meg kell keresned.

Igen!

A jóhírrel angyal szárnyal
Ember, nem vagy idegen!
Áthajlik hófehér szárnya
Lombokon és szíveken.
– Jól figyelj az igazságra,
Az Úr szavát hirdetem.

Fiát küldi, hogy megértsed:
A világban egy a lélek
Nem veszhet el semmi sem.
Úgy nyered el szabadságod
Szent igéje általjár, hogy
Legyen válaszod: Igen!

Fohászkodunk, Mária

Fohászkodunk, Mária
Légy szívünknek orvosa.
Mert a világ nagybeteg,
Kipusztult a szeretet.

Fohászkodunk, Mária
Légy szívünknek vigasza.
Ragyogtassa könnyedet
Szivárványos Napkelet.

Angyalszó

Angyalszava száll az üzenetnek:
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Kívül hangzott, s a szívedben verhet:
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Ki az, Uram, aki megismerhet?
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Fényes útja vagy a kegyelemnek
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Hitedből a világ üdvösséget nyerhet
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.

Bernadett

Várlak, mint a barlangnál Bernadett
A sötét mélységek felé fordulva
Várom, hogy csillagod kigyúljon újra
Mint ahogy a rózsafüzér pereg.

Várlak, mint a barlangnál Bernadett
Hogy átragyogjon lágy fényed, Madonna
Mely a sziklát bársonnyal bevonja
Vigaszt gyújt a néma gyász felett.

Várlak, mint a barlangnál Bernadett.

1954-ben a világegyház a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatás hittitok kihirdetésének 100-ik évfordulójáról emlékezett meg. XII. Pius pápa ennek az évfordulónak a megünneplésire a Szűzanyát a Világ Királynőjévé koronázta. A Szentatya felhívására igyekezett az eseménybe minden egyházmegye a maga módján békapcsolódni, így 1955-ben Márton Áron püspök május hónap utolsó vasárnapjára előírta Mária megkoronázásának jelképes megünneplését az egyházmegye összes templomában.

Köne Marika: Mária megkoronázása

Mária és Erzsébet

Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Mária megszólalt: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgájára.”

(Lukács 1,39)

Magnificat

Szavam örömmel árad
Zengem dalomat a Királynak.

Íme, a Hatalmas kegyelme
A világ fölé hajlott egyszerre.

Nincs kicsiny és nagy. Sugara szerteárad
Ki az, aki előtte megállhat?

Dicsősége terjed, akár a pálmaágak
Íme, szívemre borult, testemben sarja támad.

Győztes vagy

Győztes vagy a világon
Úgy állsz gyümölcsfa-ágon.
Fehér virágát bontja
Akár a hold sarlója
A szeretet betöltse
És megérik gyümölcse.

Mária és Erzsébet találkozása

M. S. Mester

Találkozának
A kútra menve
Mint virágszálak
Hajlanak egybe.
– Jelt ád a magzat
Bennem repesve –
Erzsébet szól így.
Mária arcán
Mint virág kelyhe
Boldog mosoly nyit.

Mária-kép

Mária arca, mint
Szűzi kép
Mely az éj sötétjét
Űzi szét.

Teremjen meg boldog
Kegyelem
Hogy véle a sorsod
Egy legyen.

Rebbentsen szívedből
Fecske-rajt
Szálljanak a gondok
Messze majd.

Gyümölcsoltó Boldogassszony

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe március 25-én van, és a világegyházban sehol másutt nem nevezik így. Hivatalos latin neve kettő is van: Conceptio Domini, azaz: az Úr fogantatása. És: Annuntiatio Beatae Mariae Virginis, nagyjából: A Boldogságos Szűz Mária köszöntése. Ezt inkább így szokás mondani: az angyali üdvözlet ünnepe. Lukács evangéliuma szerint az Úr angyala, Gábriel köszöntötte így az egyszerű názáreti leányt, és magasztos titkot közölt vele: a második isteni Személy a Szentlélek erejéből emberi testet vesz magára az ő méhében. Olyannyira emberközelivé lett az Isten, hogy az egyház liturgiája, teológiája is szinte kezdettől ama kilenc hónapra koncentrál! Ne feledjük: e nap és a karácsony, azaz Jézus születése közt pontosan ennyi idő telik el! Sőt érdemes megemlítenünk: mivel megváltásunk kezdetét ünnepeljük, sokáig az év kezdetét is innen számolták.

A magyar elnevezés sok százados. Nyilvánvalóan onnét ered, hogy ekkortájt kezdik oltani/ojtani a gyümölcsfákat. Igen kedvez ez a szerencsés elnevezésünk a sajátos teológiai tartalomnak is: Az ünnep neve nagyon is utal arra, hogy az emberiség elvadult fája a Megváltó eljövetelével lett gyümölcstermő, jó fává. Persze, más a hittudományi értelmezés, és megint más a néphit felfogása! A néprajzkutatók ezt is följegyezték: Az ekkor oltott fákat nem szabad letörni vagy kivágni, mert vér folyik belőlük. Ha valaki mégis kivág egy ilyen fát, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Vétke ugyanis oly súlyos, mintha embert ölt volna!

Ezen ünnep magyar neve egy jelzős szerkezet. A jelzett szóra is figyeljünk! A Boldogasszony vagy Nagyasszony a Boldogságos Szűz Mária neve a magyar nép ajkán. Eredetileg föltehetően a honfoglaló magyarok ősi asszonyistenségének a neve. Szent Gellért püspök tanácsára a térítők aztán Szűz Máriára kezdték alkalmazni: máig tartó sikerrel. A népnyelv és az egyházi gyakorlat egyformán használja. Milyen szép e sokak által ismert énekkezdő sor: „Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk…”

Egész ünnepnév-sor alakult ki az idők folyamán; Gyertyaszentelő Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony… Némelyikük protestáns ünnep is volt egy ideig. A Gyümölcsoltó Boldogasszony úgyszintén: az 1615-ös komjáti zsinatig biztosan. Az ünnep elnevezéseit Bálint Sándor kalendáriumából idézzük: Müncheni kódex: Máriának hirdete napja; Lányi-kódex: Testfogadó Boldogasszony; Érdy-kódex: Asszonyunk Szűz Máriának szeplételen foganatja; lőcsei kalendárium: Boldogasszony fogadása; Winkler-kódex, Debreczeni-kódex: Gyümölcsoltó Boldogasszony; a csángó Gajcsánában: Gyimőcsótó.

Holczer József Sch. P.

Olts gyümölcsöt

Gyümölcsoltó Boldogasszony
Olts fáinkba életet.
Minden új rügy megfakadjon,
Hegedjen a régi seb.

Kezed könnyű hímporával
Szórjad be a réteket.
Szelíd napfény-ragyogással
Lágyan becéz kék szemed.

Olts gyümölcsöt, olts virágot
Ahol nem láthat a szem
S rejtett szépséged a vándort
Elbűvöli réteden.

Sarlós Boldogasszony

Sarlós Boldogasszony ünnepét Szent Bonaventúra kezdeményezte; először a ferences rend vezette be 1263-ban. A világegyházban latinul így szerepel a nap, tehát július 2-a: Visitatio Beatae Mariae Virginis. Azaz: Szűz Mária látogatása. Ez hosszú ideig parancsolt ünnep volt: súlyos bűnt követett el tehát, aki aznap nem volt szentmisén.

Sehol másutt nem mondják így: Sarlós Boldogasszony! A világegyházban az e napon ünneplő Szűz Mária többeknek védője, pártfogója. Hozzá fohászkodhatnak a szegények, a szűkölködők, anyák. A magyar folklór és vallásos néphagyomány mindehhez sajátosan hozzáadja a maga mozzanatait. Sarlós Boldogasszony napján több helyütt a ház elé széket toltak, hogy Mária megpihenhessen. Lám, ez mindenképpen az aratással, a termékenységgel áll szakrális-szimbolikus kapcsolatban. Nagy igazsága van az Ipoly mentén följegyzett mondásnak: „Ha Sarlós Boldogasszonykor esik, akkor utána negyven napig fog esni!”

A Boldogasszony név Szűz Máriának szóló megtisztelő elnevezés. A Sarlós név különbözteti meg a többi Boldogasszonytól. Most tehát nem a Kármelhegyi, nem a Havas, de nem is a Nagy- vagy a Kis-Boldogasszonyt vesszük körül ünnepléssel… Célszerű volt a jelzőt adni Máriának: népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, hanem épp e Boldogasszony-ünnep másnapján…

Sarlós Boldogasszony ünnepe a csíksomlyói kegytemplom búcsúnapja.

Holczer József Sch. P.

J. S. Bach: Magnificat

Akárcsak egy Bach-kantáta,
Úgy perdüljön ritmusod.
Csobogása általjárja,
Betöltsön lélek-zugot.
Tamás-templom orgonája
Mint a szellő, felzúgott.
A csendülő dallam árja
Egy ütemből szétfutott.
Tőből lugas magasára
Szaladnak szőlő-kacsok.
Halk virágzás tisztasága
Dús fürtjébe csend hajolt.
Alig sejted, s ontja már a
Mézes, sűrű illatot.
Zöldellő fürt zöld kocsánya
Összefutó dallamok.
Tamás-templom karnagyára
Égi dicsőség ragyog.
Meghajló ív, angyal szárnya
Fehérlő kottalapok.
Zendül alkony orgonája
Magnificat Máriája
A tündöklő csillagok.

Havi Boldogasszony

Ez a Mária-ünnep eredetileg a Szűzanya római főtemplomának, a négy patriarchális bazilika egyikének, a S. Maria Maggioré-nak fölszentelési évfordulója. Az Érdy-kódex szerint: „Azon éjjel álmában megjelenék asszonyunk Szűz Mária úr pápának mondván: Azon helyet, hol az én nevemben egyházat parancsolok rakatnod, meghintem csodálatos hónak leesésivel, ki jegyzi az én tisztaságomnak szeplőtelenségét és vigasztaló Szentléleknek malasztját.” A szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom a kultusznak talán legkorábbi emléke hazánkban, és nyilván a legrégibbek közé tartozik Közép-Európában is. A templom freskója Mária hét fájdalmát és hét boldogságát ábrázolja. A Havi Boldogasszony barokk tiszteletén főleg a jezsuiták buzgólkodtak: a jezsuita alapítások számára bőségesen készültek másolatok a római kegyképről (Bálint Sándor). A csoda szimbóluma mélyebb annál, semhogy pontosan szavakba lehetne önteni. Isten váratlan kegyelme bármikor megnyilvánulhat, vigasztalást nyújthat, örömet hozhat. A Szűzanyával kapcsolatosan emlékezzünk meg egy csíksomlyói szerzetes költőről, Papp Asztrikról, akit 1957-ben hét évi börtönnel sújtottak, mintha az 1951-ben írott verse teljesedett volna be. „Történjék bármi/ a vérhullásig, csonttörésig,/ szívszakadásig:/ imádandó szent Tervedet/ Uram, ó meg ne másítsd!” A betlehemi jászol és a golgotai út: Krisztus követőjének is ez volt a sorsa. Kötetének utószava írja: ”Ezt a kemény kopárságot, amely embert, állatot, tenyészetet önmagává hasonlít, a ferences szellem szimbóluma, a Csíksomlyói Mária anyai mosolya humanizálja, az teszi általában elviselhetővé, az tartja magasban megpróbáltatások idején.”

Kozma László

Havi Boldogasszony

Isteni szándék
Mint fehér hó hullt.
Kristály-sugárként
Ragyog a jó út.

Mondd, hová ér el
Vágyad, reményed?
Krisztus-igével
Egybeforr élted.

Gyümölcság

Rejtőzz el a
Gyümölcságon
Fényes almafa
Virágon.

Körülvesz a
Szirmok csöndje
Légy az almaág
Gyümölcse.

Almafa

Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.
Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.
Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,
Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.
És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,
Legyen pirosló ágad az erdő almafája.

Rorate

Várjuk: megszülessen
Várunk az Igére.
Hívnak a harangok
Rorate misére.

Méhedben hordoztad,
Angyal-szó ígérte.
Hívnak a harangok
Rorate misére.

Várja-e a világ?
Befogadja végre?
Hívnak a harangok
Rorate misére.

Tanítsál bennünket
Hitre és reményre
Hívnak a harangok
Rorate misére.

Lelkünkben teremjen
Imádság és béke.
Induljunk sietve
Rorate misére.

Egymás felé karjuk
Nyújtsák ki a népek.
Áldását fogadjuk
Együtt a misének.

Eljöttünk, Mária

Eljöttünk, Mária
Szeretetnek fénye
Könny-tenger csillaga,
Üdvösség reménye.

Fájdalmad harmata
A hajnali rózsán.
Szóljon értünk szavad
Most, s a végső órán.

Öröm-szózat zengett
Angyali üdvözlet
Benned teljesedhet
Ahogy megköszönted.

Az Igét hordoztad
S megszülted e földre
Ki megváltást hozhat
Lelkünknek örökre.

Köszöntünk, Mária
Szeretetnek fénye.
Örömnek csillaga,
Üdvösség reménye.

Imádságunk fonjuk
Egy rózsafüzérbe
Ember az emberben
Találjon testvérre.

Kereszt

A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szép nevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam, ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítgató Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajövetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már ekkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőnek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdésére megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyázza lépteimet, s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyalként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.

Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult. Így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám helyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra, s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi középiskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el, s ő látogat legtöbbet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon is tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa nyocvanhatodik évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik. Süt-főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárás-jelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és a holtakért külön személyre szóló fohászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már talpon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Meditál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…

Nagy Gáspár

Mária-ikon

Hogy megértsük: a fájdalom erősebb
Koronádon megcsillan egy könnycsepp.
Hirdethessük: a gyűlölet gyöngébb
Megcsillanó mosoly az öröklét.

Veszprémi rózsafüzér

(Borián Tibornak)

A királynők városa. Az égre
Áthullámzik fohászod igéje.
Szelíd szellő hajnali csodát hoz,
Könnyű kézzel hímez ég-palástot
Amely szívünk egyetlen reménye
Csillag-kereszt, élethivatásod.

Köpönyeges Mária

Az újesztendő első napja Szűz Máriának, Isten Anyjának ünnepe. Január régi magyar neve Boldogasszony hava. A magyar nép Mária-tiszteletét számos művészeti alkotás jelzi. Ennek egyik legszebb formája az ún. Köpönyeges Mária ábrázolás: a Szent Szűz hosszú, bő palástját széttárva, oltalma alá vonja a hozzá folyamodókat. Szűz Mária isteni anyasága révén nyerte el a Mindenek Anyja és az Irgalmasság Anyja szerepét. Ő a legfőbb közbenjárónk és oltalmazónk, melynek hathatós kifejezője a képzőművészetben a köpeny. Már Szent István királyunk a Szűzanya oltalmába ajánlotta országunkat.

Mária nyitott oltalmazó palástjának országfelajánlással összekapcsolt megjelenítésére talán legszebb példa a sümegi püspöki palota Szent Márton kápolnájának oltárképe. A legkorábbi és leggazdagabb Köpönyeges Mária–ábrázolásokat a Kárpát-medencében a középkori templomokban, falképeken találjuk: a ma is folyamatosan előkerülő középkori emlékek száma megközelíti a félszázat. Kiemelkednek az erdélyi Gelence, Bögöz, Kilyén és Szék templomainak falképei, ahol az Utolsó Ítélet ábrázolás gazdagon illusztrált részeként jelenik meg a fiánál üdvözülésünkért közbenjáró Szűzanya: az Ítélkező Krisztus jobb oldalán a feltámadott lelkek csoportja mellett Köpönyeges Mária áll könyörögve értük és a purgatóriumban lévőkért, míg a másik oldalon Szent Mihály az elkárhozott lelkeket tereli a Pokolba.

A középkori teológiai oktatás, a falusi mindennapi szentmisék legfontosabb eszköze a szemléltetés volt, melynek legalkalmasabb módja a falfestmények. A hívő ember földi életének középpontjában az üdvözülés várás, az üdvözülésre készülés áll. Az Oltalmazó Szűzanya királynői palástjának szimmetrikusan kitárt íves formája kapura emlékeztet, hiszen ő a „Mennyország ajtaja”, ahogy a lorettoi litániában is megemlékezünk róla. Rajta keresztül, általa, közbenjárásával juthatunk el Krisztushoz, az örök élethez. Nem véletlen, hogy a templom főbejárati ajtaja felett áll Sopronban, hogy igen gyakran festették a szentély kapujára, azaz a diadalívre, melynek egyik ékes példája az erdélyi almakeréki. A templomtérben a szentély a középkori szimbolikában a mennyországot jelképezte.

„Mária Eklézsia”, azaz a palástos Szűzanya magának az egyháznak a jelképe, aki védelmet nyújt. Háborúk, járványok idején a templom szolgált menedékül a környék lakosságának. Mária „kiterjeszti szárnyait”, palástjával oltalmat kínál minden földi veszedelemmel szemben, magához gyűjti híveit, hogy fiánál közbenjárva az örök életre vezessen bennünket. A török idők alatt, és az idegen megszállásra emlékező barokk képeken a Köpönyeges Mária–ábrázolások egy új fajtája alakult ki, mondhatnánk politikai aktualitást is nyert. Itt már nemcsak az egyéni üdvözülésről van szó, hanem az ország, a nemzet védelméről is. 1556-ban Wolfgang Lazius Magyarország térképén Szent István és Szent László tárja szét a Szűzanya palástját. A fent említett sümegi példán országfelajánlást láthatunk. Az árpási oltárképen Mária köpönyege alatt megjelenik Magyarország térképe (1666/67). Az oltalmazó palástos Szűzanya ábrázolása sok középkori elemet megőrizve napjainkig él. Elég csak a máriabesnyői búcsújáró kapucinus templom 1941-ben festett falképét említeni. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy az egyéni és nemzeti üdvözülésünkért közbenjáró Patrona Hungariae, oltalmában van országunk, mely nem más az államalapítás óta, mint Regnum Marianum. Méltán került Boldogasszony Anyánk kezdetű néphimnuszunkba is e sor:

„Anyai palástod terjeszd oltalmunkra.”

Gombosi Beatrix

Kert

A virágaid itt virítnak A kertünkben, akár a csillag. Akár az égbolt tükörképe Fehér szirmok a füvön égve.

5. ADVENT

„Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.”

(Lukács 12,35)

Fellobog

A városon Krisztus szava zeng át
Kigyúlanak az ádventi gyertyák.

Mely sötét volt, fellobog a lélek
Betlehemből hallszik pásztor-ének.

Advent

A láthatár alatt
Még a nap,
Már sávokban gyúlnak
Sugarak.

Mint amikor tavaszt
Vár a föld,
És a szántó csíkja
Barna-zöld.

Mire vársz te, lélek,
Mely napot?
Híre örömének
Felragyog.

A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!

(Márk, 1,3)

Keresztelő János

Fény villámlott a vízen át
S más lett a folyó, a világ.
Hogy hirdessem az Úr nevét,
Kiáradó szeretetét.

A negyedik gyertya

Voltam sokáig néma gyertya,
Koszorúdban gyújtásra várva.
Ádventi fény, a legutolsó,
Hogy oszoljon a köd homálya.

A többi ahogy csöndben égett
Lobbanva sietek utána.
Átragyogni a mindenséget,
Talpamig színarany ruhába.

Úgy érkezni a jászolodhoz
Egészen égve, mint a máglya.
Hogy a gyertya, a legutolsó
Legyen a születés csodája.

Mint a mélyben

Mint a mélyben zúgó patakok
Melyeknek csak csillanását látni
Töltsön be az Isten szava, hogy
Megindulhass végleg megtalálni.

Esős karácsony

Fekete a felleg,
Csorog az ég könnye.
Ki emlékszik karácsonykor
Ily sűrű esőre?

Zuhog, szakad egyre,
Pedig nagy az ünnep.
A pásztorok angyal nyomán
Jézushoz készülnek.

Indulsz-e, mondd, lelkem
Hulló ködben, jégben
Hogy legyél a jászolánál
Jézusé egészen.

Isten igéje = Logosz; (a görög szó, „logos” annyit jelent, mint értelem, tehát valaminek az értelme) jelenti a Teremtés értelmét, és ez eljött közénk, emberek közé.

Henri Boulad S. J.: A logosz

Ismered-e?

A hangyához mentem: – Ismered-e Krisztust?
De ő görgetett egy hangyatojást
Azt hittem, hogy nem is figyel rám.

A rigóhoz mentem
– Ismered-e Krisztust?
Hirtelen egy énekbe kezdett
És egyszerre tovarebbent.

Akkor lehajoltam a füvekhez:
– Ismeritek-e Krisztust?
Némák maradtak, nem feleltek,
S a szellőben a rét illata lengett.

Megsimítottam akkor a fakérget:
– Ismered-e Krisztust?
Szirom hullott, és gyümölcsök értek.

Súgva hívtam fellegét az égnek
S az arcomra szelíd eső pergett
Megfakadtak zöldellő vetések.

S megértettem: minden engem kérdez:
– Elértél-e az emberek szivéhez,
Ismered-e Krisztust?

Gedeon így szólt Istenhez: „Ha valóban az én kezem által akarod megszabadítani Izraelt, amint mondtad, nézd, gyapjút terítek ki a szérűre. Ha csak a gyapjú lesz harmatos, a föld azonban száraz marad, ebből megtudom, hogy te szabadítod meg Izraelt a kezem által, amint mondtad.” Így is történt. Gedeon másnap kora reggel fölkelt, kicsavarta a gyapjút. Amikor a harmatot kinyomta a gyapjúból, tele lett vele egy csésze. Gedeon újra szólt Istenhez: „Ne lobbanjon föl haragod ellenem, ha még egyszer szólok. Engedd meg, hogy még egy próbát tegyek a gyapjúval: csak a gyapjú maradjon száraz, s legyen harmatos körös-körül a föld.” S akkor éjszaka így tett Isten. Csak a gyapjú maradt száraz, a föld azonban harmatos lett körülötte.

(Bírák 5,36)

Gyapjú fehére

Szívedre ő rak
Pecsétet
Ki a szegénynél
Szegényebb.

Báránynak vére
Mossa meg:
Gyapjú fehére
Most a jegy.

Nem hagyja azt, ki
Elveszett
Megleled őt, ha
Keresed.

Ige

Mert rejtve küldte el közénk,
És csak egy patak tudta, hogy
Felragyogtatta, mint a fényt,
Kimondta, mint egy csillagot.

Hófolt

Olvadó hófoltjaidban
Csillan az élet.
S az eltűnőben egyszerre itt van
Zöldje reménynek.

Hűség

Harmat és hó hull
Hűs légből telve
Kristályként dúsul
Isten kegyelme.

Az ember-lélek
Hűségből telve
Dicséretére
Szikrázik egyre.

6. SZENT MIKLÓS ÜNNEPE

A Mikulás az Mikulás!

A karácsonyesti ünnepet szépen készíti elő az ajándékosztó Mikulás, aki puttonyában minden arra érdemesnek hoz valamit, de legnagyobb ajándéka a várakozás, a reménység felkeltése szívünkben. Szent Miklós, az ókori Myra püspöke családunkban gyermekkorom idején megtarthatta igazi nevét, ami az elmúlt évszázad ötvenes éveiben nem is volt kis dolog. A mindent elöntő vulgarizálás, a hagyományok erőszakos eltörlésének igyekezete szinte kötelezően neveztette a Mikulást Télapónak, mint ahogy Szent István királyunk ünnepét is megpróbálták megfosztani eredeti tartalmától. Anyám azonban, mint egy kardos angyal, mindig haragra lobbant, amikor ezeket a törekvéseket észlelte, szembeszállt a hivatalosan tanítandó ideológiával, hangsúlyozottan őrizve a Mikulás elnevezést. Amitől aztán az én képzeletemben a Mikulás bácsi köpenye pirosabb volt, és a szakálla is valóságosabb, talán még a hónál is fehérebb, mint azokban a házakban, ahol még a nevét sem tudták. Hiszen a szeretet volt a festéke, és hozzánk igaz valójában jöhetett el az, aki a hagyományok szerint annyi jót tett az emberekkel. A valódi szentek tulajdonsága szerint úgy elrejtőzött a cselekedetei mögött, hogy őt magát alig ismerjük. Legendák egy-egy mozzanata idézi fel arcát: püspöknek égi intés nyomán választották. Mikor a környék püspökei összegyűltek a választásra, egyikük éjszaka szózatot hallott: „Holnap délben állj a templom kapujába, s az első ember, aki akkor belép, Miklós nevet fog viselni, őt szenteljétek püspökké.” Így is lett, habár a történet szerint a szerény Miklós megpróbált tiltakozni, de hát a szerénység éppen egyike a legszebb tulajdonságoknak, ezért aztán ellenkezése csak újabb bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy jól választottak. Mutatja ez a történet azt is, hogy édesanyám igencsak helyesen járt el, amikor ragaszkodott a Mikulás nevéhez: lám, püspökké választásában is milyen nagy szerepet játszott, hogyan is felejthetnénk el, különösen, hogy ajándékait ugyanakkor elvárjuk. Egy másik történet arról szól, hogy éhínség idején a Myra kikötőjében horgonyzó gabonaszállító hajók kapitányait rábeszélte, hogy a császárnak szánt gabonából adjanak az ottani népnek is. A hajósok csakugyan teljesítették a püspök kívánságát, és mikor céljukhoz érkeztek, meglepetéssel tapasztalták, hogy a rakomány súlya nem csökkent, megegyezett azzal, mint amennyit Alexandriában behajóztak. Miklós ünnepe az adventi karácsonyra készülés időszakába esik, ez a történet már Krisztus kegyelmi csodáit idézi. Azt is példázza, hogy az éhezők táplálásához szükség volt a hajósok szándékára: Isten a szívünk kívánságát, nagylelkűségét sokszorozza meg. Ezért bármilyen kis cselekedet naggyá lehet, hatásában túlterjed a mi véges erőnkön. Ne mondjuk hát soha azt, hogy úgysem ér semmit, amit csinálunk, hát inkább nem is tesszük meg – ez bizony csak kényelemszeretet, kibújás a felelősség alól.

Kozma László

Forrás

Egy kicsi forrás
Halkan ered.
Táplálja mégis a
Tengereket.

Oltja a szomjad,
Fényre vezet.
Mert ez a forrás
A szeretet.

A Mikulás mosolya

Hogyha baj ér, bánat, szégyen
Bízzál Myra püspökében.
Elhozza csillagos éjen
Ajándékát észrevétlen.

Cipődet ablakba tedd ki,
Kincseit szívedbe rejti,
Ahogy tette sokszor, régen.
Megjön sűrű hóesésben.

Arcát senki meg ne lássa
Rejti fehér nagy szakálla.
Találkozhatsz véle bárhol
Megismered mosolyáról.

Kitől jót és szépet várhatsz
Bizony Ő: a Mikulás az.
Csengettyűje szól a szánnak
Itt volt, de már messze vágtat.

Hiszen gondja van, temérdek
Kincsét osztja a reménynek.
Aranyszarvas hogy repítse
Megérkezzen minden szívbe.

Hogyha jól és szépen várod
Magadban is megtalálod.
Nemcsak várni, hogy mit kapnál:
Az a legtöbb, ha te adtál.

A szívedben hogyha érzed
Készítsél valami szépet.
Rajzolj erdőt, végy festéket
Ajkadon fakadjon ének.

Tanulj nótát, csoda-verset
Dalait a szeretetnek.
Akit egész évben várnak
Segítsél a Mikulásnak.

Ahol baj van, gond és bánat
Oszd kincsét a kacagásnak.
Hogy minden arc felderüljön
Sötét ágra harmat gyűljön.
Ezüst nyoma csengő szánnak
Mosolya a Mikulásnak.

Győzelem

Hadi-utak végtelenjén
Feldübörgő légiók.
Halk sóhaj a keresztúton
– Aki követ, élni fog.

Hódításért, dicsőségért
Küzdő ember-milliárd.
Alázattal győz a Bárány
Visel tövis-koronát.

Fenyők csöndje

A csíksomlyói pünkösdi búcsúra, amióta nem tiltják hatalmi eszközökkel, százezrek zarándokolnak. Fölfelé nézve, a napba tekintve, mint a vasárnapi hajnalon a csángók, akik sorsukat kutatják az égbolton. A magyarság lelki központja lesz ekkor a hegyoldal, a kis székely város határai kitágulnak, egészen odáig, ahol a szívekben él még a hit, remény, szeretet. A hatalmas fenyők kiterjesztik ágaikat egy kicsiny nép fölé, mintha az erdő az Úristen óvó karja lenne, amely mindig megvédi a hozzá fordulót. Ehhez a kavargáshoz, nyüzsgéshez egy másfajta hangulat is hozzátartozik: az elmélyülés némasága, a templomban virrasztóké, a halkan fohászkodóké. Mert a természet is kétféle, a szélzúgáshoz, viharok dördüléséhez a tisztások csöndje is hozzátartozik, melyben halkan, észrevétlenül nyílnak ki a virágok, a sziklatömbök oltalmában havasi gyopár fehérlik. Ez a másféle hangulat, a csönd fogad most Szent Miklós ünnepe előtt két héttel a csíksomlyói hegyoldalon, az oltárépítmény mellett kanyargó ösvényen. Csak a meginduló hóesés zizegése hallatszik, mintha aprócska szárnyak milliói csapódnának az elszáradt falombokhoz. Muzsikál az erdő, a természet örök ritmusát dalolja. Az ösvény kanyarodik egyet, úgy ér le a kegytemplomhoz, melyben most félhomály van, az oltár fölött a Csíksomlyói Mária körben megvilágított szobra azonban a napbaöltözött asszony alakját idézi. Kétoldalt Szent István és Szent László őrzi hitünk, kultúránk, nyelvünk épségét. Szent Lászlónak Erdélyben különösen erős a kultusza, hiszen sok csatáját vívta meg itt a támadó kunokkal szemben. Nagy királyunk alakja több Árpád-kori freskón is feltűnik. Egyik legismertebb, legszebb ábrázolása a gelencei templomban található, azt a legendát jeleníti meg, mikor László megmenti az elrabolt leányt. Ennek az ábrázolásnak külön értéket ad, hogy László harcát párhuzamba állítja Krisztus szenvedéstörténetével, kifejezve, hogy Szent László Krisztus lovagja, az ő keresztáldozata által győz. A templomból kilépve Gergely István plébánoshoz indulok, aki 1987 óta tevékenykedik ezen a vidéken. A csíksomlyói pünkösdi búcsú délutánján ő tartja a csángó misét a csobotfalvi templomban. A gyimesi csángók gyalogosan, népviseletben érkeznek, a misén felhangzanak gyönyörű ősi énekeik. Gergely István a gyakorlatban is sokat tesz a magyar kultúra megőrzéséért: 1992-ben létrehozta a Csibész alapítványt, mely az árvaházakból 18 éves korukban kikerülő fiataloknak ad szállást, munkalehetőséget. Az alapítvány a mezőségi Vicén házakat vásárol, melyekbe a csángóföldről visz lakókat. A településen újraindult a magyar iskola, a főtéren Rákóczi szobra áll. A hagyomány szerint a vesztes zsibói csata után a vicei várba vonult vissza a fejedelem, ahol a várkapitány a rokona volt. Az alapítvány a kisebbekkel is foglalkozik: családi ház típusú gyermekotthonokat hozott létre, ezekben csángó gyermekek laknak nevelőjükkel. Szépvízen hat házban 75 gyermeket gondoznak. A Csíksomlyótól nem messze fekvő csomortáni otthonba már a plébános úr kalauzol. A falu határában kereszt áll: Gergely atya elmondja, hogy 1694-ben, az utolsó tatár betörés idején egy Csomortán nevű ember innen nyilazott a tatárokra.

A csomortáni otthonban csodálatos köszöntésben volt részem: mikor Gergely atyával beléptünk, a gyermekek felkiáltottak: – Nézzétek, megjött a Mikulás! Hatalmas nyüzsgés tört ki, volt, aki hozzám, futott, volt, aki a szoba sarkába szaladt. Pedig se kucsma, se bunda nem volt rajtam, nem is szarvasfogaton érkeztem. De künt éppen szállingózni kezdett a hó, és olyan jó volt hinni a csodában. Tíz gyerek nagyon látni akarta a Mikulást, ezért aztán meg is érkezett hozzájuk. Kicsik és nagyok, így várjuk a csodát mi is a Kárpát-medencében, és ha nagyon várjuk, akkor talán hozzánk is elérkezik végre újabbkori történelmünk zegzugos útjain.

Kozma László

7. PÁSZTOROK

„Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. De az angyal megnyugtatta őket: „Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul nektek és majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.”

(Lukács 2, 8)

Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet.

(23. zsoltár)

Angyalszárny

Jöjjön el a Te békéd
Járjad át létünk szövedékét.
A tévedésnek, hazugságnak
Fövenyén teremts angyalszárnyat
Mossa át hullámzó fehérség.

Havasi pásztor

A kalibája deszka csak,
Ruhája néhány rongydarab,
Szél fagyasztja, veri a zápor.
Tán szánod is őt, meglehet,
– Mint a koldus, ki kéreget –,
Nem kérnél a hivatalából.
De éjszaka, a nyáj fölött
Subája terjed, mint a köd,
Vigyáz a csillagszemű pásztor.

Rózsaszál

Mikor az Ige megnyilatkozott
A jászolnál egy rózsaszál illatozott.
Ki hozhatta? Nem értette senki
Mint ahogy egy szellő földre ejti…
A szirmai a jászolra borultak
Hajtás fakadt rajta, egyre dúsabb.
Mária arcán a fénye pergett
A rózsaszálnak, mely szívében termett.

Pásztorok

– Tölts el minket, szép angyal
Karácsonyi vigasszal.
Itt van, akit csillag hirdet
Földre született a Kisded.

– Megfújom a furulyámat
Ezzel is neki szolgáljak.
Összegyűltünk nagy-sietve
Jászolához Betlehembe.

– Meg ne fázzon kicsi Isten
A bundámat ráterítem.
Hozzánk jött el, lásd, valóba
Ki a világ megváltója.

– Úgy szeressed, úgy tiszteljed
Ő az, ki majd érted szenved.
Homlokát, hol mosoly fénylik
Tövis sebzi egykor végig.

Aranyszánkó

De jó lenne
Egy-egy régi játék mellett
Megmaradni tovább gyermek.

De jó lenne
Amíg csöndes szók peregnek,
Elaludni mese mellett.

De jó lenne
Táncán szálló hópehelynek
Figyelni, hogy szánkó csenget.

De jó lenne
Fényesre törülni őket,
Kitenni a cipellőket.

De jó lenne
Édes ajándékra lelni,
Keserűséget feledni.

De jó lenne
Úgy ébredni, ahogy máskor:
Egy szelíd simogatástól.

Hallgatni, mint csöndes nóta,
Téli tűzhely duruzsolna.

Életednek nagy telében
De jó lenne
Vigaszt lelni anya-kézben.

Csillag

Életemben viharok kísértek
Egy csillagra mindig visszanézek.
Túlragyogja viharát a vésznek:
Csillagára az anyám szemének.

Hogyha zúgtak a jeges fuvalmak
Békességet kínált és nyugalmat.
Gyermek-szívem most is visszatérhet
Sugarába a szeretetének.

Úgy nézek föl, mint az egyetlenre
Lüktetett, mintha rossz nem is lenne.
És a fénye beborít egészen
Elvezessen bármi ködben, vészben.

Éjszakában súlyosak az árnyak
De a lelkem ragyogásra várhat.
Mint amikor pásztorok zenéltek
Fejük fölött mert egy csillag égett.

8. KRISZTUS SZÜLETÉSE

Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.

(Lukács 2,7)

Karácsonyi himnusz

Érettünk ölt földi testet,
Megszületik, aki él.
Krisztus, ki az örök Kezdet,
S tetteinkben ő a Cél.

Fényeként egy gondolatnak,
Isten-eszme, testet ölt.
Csillagsugár, égi ablak,
Szikla-kövével a föld.

Repes lelked őfeléje,
A sátánnal harcba száll.
Mosolyával csöndes béke,
S hátrál tőle a halál.

Pusztuljon a bűn, a vétek,
Ragyogj, égi tisztaság.
Az igazság ő, s a béke,
Lélek útja, tiszta láng.

Eltörli a Kisded ujja,
Amit Ádám vétkezett.
Reményt hoz szívünkbe újra,
Hiszen ő a Szeretet.

Ő a bárány és a pásztor,
Bíró, s bűnért áldozat.
Hallod? Hív a jászolából,
Ennyit kér: hogy befogadd.

Szívedben a tiszta forrás,
Patakvíz a jég alatt.
Hajnal fénye záporoz rád,
Gőgöd, dacod széthasad.

Lelkedben hogy ő teremjen,
Szelíd kézzel hint magot.
Sziklakőre ne peregjen,
Virágozzon tavaszod.

Zsoltár

Kék egeden néma hold jár
Hajnalodban fény a zsoltár.
Alig érinti meg szinte,
Szellő szárnya hull a vízre.
Rorátéra halk harang szól,
Ember-szívet egybekapcsol.

A testetlen megtestesül, az Ige tömörré válik, a láthatatlan látható, az érinthetetlen tapinthatóvá válik, az időtlen elkezdődik, az Isten Fia az emberfia lesz, Jézus Krisztus tegnap és ma, ugyanaz mindörökké.

Nazianzoszi Szent Gergely: Teofánia ünnepére

Karácsonyi fohász

Sütő Andrásnak: A Balkáni gerle népdal-ritmusaira

Angyalszárnyak
Éjben szállnak,
Fehérségben
Felszikráznak.
Kimondatott
Íme, végre
Isten-titok
Szent igéje.

Angyalszárny zúg,
Éjben várunk.
Ki mondja ki
A mi álmunk?
Szálljon le a
Földre végre
A magyar sors
Fényessége.

Legyen minden
Titkos sóhaj,
A lelkünkből
Fakadó jaj
Megszülető
Gyermek teste
Hogy köszöntsük
Örvendezve.

Bánatunkat
Ő hordozza
Legyen mint a
Krisztus sorsa.
Megszülessen
Megváltásra
Magyar hitek
Messiása.

Fehérség

Felveszel tiszta, fehér inget
Amely a szívedben érint meg.
Mert a lelkedben eggyé válsz a
Fehérséggel, mely angyal szárnya.
Fehér csillag, amely aláhullt
Magára vette a halálunk.
Hogy öltöztessen hófehérbe
Hitbe és megváltó reménybe.

Szeretet

Ennyi volt az Isten
Tágas arany-termek.
Apró gyertya lángja
Lobogva szétterjed.

Az lehess

Az lehess, kiben a világ
Kimondja végre önmagát.
A Krisztus-szóra válaszul
Mert kegyelmével vár az Úr.

Azt osztom szét

Gyermekkor, karácsony-titok –
Most ezernyi fát állítok.
Ember-szívekbe szerteszét
Hogy elvigye a lenge fényt.
Jóságot, mosoly-csillogást,
A betlehemi szép csodát.
Ezernyi ággal hajlik át,
Azt osztom szét: a régi fát.

Tüzed lobogjon

Az erőm foszló gyöngeség
Vegyél már nagy szárnyadra engem.
Hangod legyen a hangom, és
Tüzed lobogjon az eremben.

Megérint

Bonn, Münster-templom

Míg a szívünk sötétségbe olvad
Igéid arannyal felragyognak.
Hívás szólít. Zendülő szavakkal
Megérinti lelkünket az angyal.

Öröm

Szállingózó, csodás,
Egyszerre: havazás.
Forrásnak cseppje csak,
Egyszerre: patak.
Hajnali fény-özön,
Egyszerre: öröm.

Eljött

Mert földi arcot öltött, hogy megértsék
Alázata eljött, mint szegénység.
S a Kálvárián, a világ felett
Vérző sebhely volt a szeretet.

Duns Scotus

Köln, Minorita templom

Lila fények. Gótikus oszlop-sor
Ahol nyugszik Duns Scotus, a Doktor.
Gondolat-ív és orgona-himnusz
A keresztfa és gyümölcse, Krisztus.

Hópelyhek

Míg vártál az utolsó villamosra
Az égbolt ívét bánat csillagozta.

És hópelyhek harangszava csengett,
A dallamuk áttörte a csendet.

A száncsengettyűk jeges útra hívtak
Kigyúlt benned a betlehemi csillag.

Hajnalnál ragyogóbb

Ó, csöndes éj, egyetlen mosoly
Mely a világra harmatozol.
És földerülsz a pásztoroknak
A hajnalnál is ragyogóbb vagy.

Látást nyersz

Szívedben jézusi jászol,
Látást nyersz sugarától.
Hallásod betölti csengve
Angyalszó: jöjj sietve!

Kisjézus

Jászolod körül kis
Barik rínak.
Egyszerű csillagod
Szalmacsillag.

Anyai mosolynak
Derül fénye
Fagyoknak felolvad
Hűvössége.

Szívünket egyesítsd

Krisztus, égi nyugalom,
Kéklő legfőbb jóság,
A szívünket egyesítsd
Örök állandóság.

Fogadj, kegyelmed ragyog,
Országodba minket.
Te, kit korbács szaggatott,
Hitünk egyesítsed.

Fénylő, egyetlen napod
Üdvösséget áraszt.
Adj meleget, Krisztusunk,
Lelkünk tavaszának.

A mi széttört sugarunk
Magadhoz emeljed.
Meglelhessük új napunk,
Egyesülve benned.

Krisztus, égi nyugalom,
Fénylő legfőbb jóság,
Percünk hisz csak benned él,
Örök állandóság.

Kristóf

Mert az súlyosul rád tehernek
Ki a színén járt a vizeknek.
Indulj, Kristóf. Vidd át a terhet
Amely az egekbe emelhet.

Ostya

Az ostya, amely súlytalan
Létünknek Krisztus-súlya van.
De súlytalanul adja át
A szeretetben önmagát.

Szétpattan

Élet bilincse, a halál
Szétpattan, nem szorítja már.
Ami lehúzott, fölemel
Megváltás lesz a bűn-teher.
Íme, a legnagyobb titok:
A rosszat jóra fordítod.
És arannyá lesz, bár salak
Az ember vétke általad.

Köd hullik

Köd hullik, mindent elborítva
Gyertyaláng csak az élet titka.
Megnő, mi belülről világol,
Ragyog a betlehemi jászol.

Befogadás

Amit Atyámtól kértek
Szüntelen megadja néktek.
Kérése egy sóhajnyi:
Tudtok-e befogadni?

Ige

Szél sodor szárnyas magvakat,
Ez kőre hull, az tövisbe akad,
Millió kell, míg egy megfakad.

Szél sodorja szavad, az Igét.
– Elfordulnak, mint ki mit sem ért. –
De szikla-résbe hajszálgyökeret
Bocsát, átjárja a lelkeket:
Az apró mag már erdő-rengeteg.
S ha megakasztja a tövises ág
Viseli, mint győztes koronát.

Csillag a Hargitán

Így volt: mint a napvilágot
Felkelni csillagot látott
Hargita alján a székely
Növekedni szép reménnyel.
– Ni csak, milyen fénnyel teli,
Akárcsak a betlehemi!
Kiálltak mind megcsodálni,
Hittel a csillagot várni
Várták: végre teljesedjék
Számukra is teljesebb lét.
Kapu ívére leszállott
Mint a fényes faragások.
Hirdesse: „Ki belépsz itten,
Csillagával óv az Isten.
Jó szándékkal jössz ha, vándor
Jut kenyérből, friss kalácsból.
De ha jó szándékod nincsen,
Ez a csillag eltérítsen.

Kétféle idő

A karácsony a család, a szeretet, a közvetlen, tiszta érzések ünnepe. Ugyanakkor a legnagyobb misztérium is: hiszen az születik meg, akinek a létezése végtelen, időn túli, aki a teremtés kezdete óta jelen van. A kétféle idő, az isteni és az emberi fonódik egybe ezen a napon – az emberi elme igazából csak saját földi létezésének pár évtizedét tudja átfogni.

A titok azonban már a gyermeki lelket is megérinti, mint a lepkék tánca a virágos mezőn: mintha biztatna, ne add föl a reményt, próbálj a közelembe kerülni, hiszen arra vagy teremtve, hogy a legnagyobb kérdésekkel foglalkozz.

A marosvásárhelyi Lidia református gyermekotthonban a magas filozófia a villanykapcsoló megjavításával kapcsolatosan került terítékre. Nem elvont gondolatok, hanem egy gyakorlati párbeszéd formájában, mely két kislány, Évike és Erzsi között zajlott.

– Most sötétben maradunk?

– Dehogy maradunk, Jézus megjavítja a kapcsolót.

– Dehogy javítja meg, Jézus kicsi!

– Már hogy lenne kicsi.

– Hát csak karácsonyra születik meg!

– De már megszületett a múltkori karácsonykor, és ő is úgy nő, mint te. Már nagy Jézus, és meg tudja csinálni a kapcsolót.

– Nem, Jézus kicsi.

Fény, világosság és villanykapcsoló: tömérdek gondunk között érezzük, tudjuk-e mi, felnőttek, hogy egyedül Jézus képes megjavítani a kapcsolót?

Kozma László

Hálát adni

Hálát adni, hogy megszülettél
S megállani a feszületnél.

Mely a kereszttel egybeforrott
Keresni méltó ember-sorsot.

A reményére hogy találjon
Behavazott Kálváriádon.

Földre szállott

Egy égi csillag földre szállott,
Betlehemben ragyogott fénye.
Hogy megválthassa a világot
Beöltözött por-szürkeségbe.

Pásztorok imádták s királyok
Mert az győzött, a szelídsége.
Alázatot és tisztaságot
Hozott az emberek szívébe.

Ő, a tövissel koronázott
Végül a keresztútra lépett.
És úgy vett bíboros palástot
Hogy csillag-teste csupa vércsepp.

Ajándék

A marosvásárhelyi Lidia gyermekotthon naplóját lapozom, apró történeteket jegyeztek fel benne, melyek valóban megragadók, jellemzik a bontakozó gyermeklelket, amely a szüleitől való megfosztottság állapotában érzékenyebb, sebzettebb.

„Túl vagyunk a reggeli zsinaton, a gyerekek nagy része már eltávozott az iskolába, csak a legkisebbek vannak itt. Közöttük a négyéves Istvánka, aki most hozzám somfordál és megkérdezi:

– Te szejecc engem?

– Persze, hogy szeretlek.

– Akkoj kéjek egy pici vajamit.”

Kifejezésre juttatja így, hogy voltaképpen az adás mozdulatát kéri, a szeretetet, ami a legkisebb apróságot is képes csillogó kinccsé változtatni. Talán ebben van a dolgok belső lényege, aminek a meghatározását annyit kutatták a filozófusok: nem a külső hasznuk, hanem hogy milyen szívvel adják őket. Kiegyezik bármilyen kevésben is, ne lehessen akadály, hogy most esetleg nincsen átadható értéked. Mert van valamid, amit bármikor teljesen átnyújthatsz: önmagadat. Keveset kért? Nem, éppen így kérte a legtöbbet, téged is ráébresztve arra, hogy milyen gazdag vagy. Önmagad akkor is odaadhatod, ha semmid sincs. Ne rejtőzz el hát az anyagi értékek mögé, ne tedd személytelenné az adás mozdulatát. Egész filozófiát lehet fonni a rád tekintő szempár köré, de a lényeget akkor sem tudhatod pontosabban elmondani. Azt, hogy nem az anyagi érték a fontos, hogy amit átadsz, az csak jele a szeretetednek, hogy a szándék mérhetetlenül több lehet magánál az ajándéknál.

Kozma László

Fohász

Védjél engem, hármas-kör Krisztus.

Az első csillag-karikája
Fénylik a fehér barikára.

A második a szenvedésed
Amely tövis-koronán fénylett.

S ragyog a megváltott világra
Feltámadásod glóriája.

Melléd lép

Néha téli, havazó hitben
Hirtelen melléd lép az Isten.

Vagy orgonás, mámoros éjjel
Szemedbe néz egy lány szemével.

A szavaid torkodra forrnak
Jég-tisztasággá józanodnak.

S megpillantod – fehér káprázat –
Az égbe karcolt Golgotákat.

Együttlét

A következő történetet Csaba testvér, a dévai gyermekotthon alapítója mondta el:

„Irénke hosszú hányódás után került hozzánk, anyja gondolkodás nélkül ideadta, utána sem törődött vele. Próbáltuk rávenni, hogy látogassa, de ő, habár mindig megígérte, fogadkozott, ezt sohasem teljesítette. Pedig lettek volna alkalmak: a gyerek szereplése az évnyitón, szép kis verset tanult meg, az első áldozás. Az utóbbi esetben még a szertartás is később kezdődött, annyira kért Irénke, hogy biztosan eljön az édesanyja. Tudtuk ugyan, hogy hiába hívtuk, most sem lesz semmi a látogatásból, mégis teljesítettük az elsőáldozós kívánságot, hiszen az előkészület maga is várakozás Krisztusra. Ezután is igyekeztünk széppé tenni az ünnepeket Irénke számára, de éreztük, hogy valami mindig hiányzott. Karácsony közeledtével ezért kocsiba ültünk, felkerestük az édesanyát, essen meg hát a találkozás is, könnyebben telnek így a szenteste pillanatai, hiszen biztos voltam abban, hogy az édesanya meghívásunk ellenére sem fogja felkeresni az intézetet.

Az anya szinte leírhatatlan körülmények között lakott: az épület valamikor sertéstelep volt, aztán a város odaadta a hajléktalanoknak, de éltek itt a blokklakásokból kitelepített családok is. Pár négyzetméteren, a rácsokra takarót, ezt-azt akasztottak, de a matracot sokan a betonra tették. Volt, aki valamennyire kicsinosította ezt az emberinek alig nevezhető lakhelyet, mások nem nagyon törődtek a körülményekkel: az édesanya az utóbbiak közé tartozott. No, de legalább annyi becsület volt benne, hogy a megbeszélt találkozó alkalmával otthon tartózkodott. Mikor a gyerek meglátta, mintha ott sem lettem volna, karját kitárva futott hozzá, nem érdekelte még az a közöny sem, amely szinte sugárzott az anyából. Vagy lehet, hogy mégis volt egy saját hullámhosszuk, amelyet én nem érzékeltem, nem vettem észre?

Talán mondanom sem kell: a gyerek nem jött vissza velem az otthon melegébe, tisztaságába, ott töltötte a karácsonyt az édesanyjával egy szennyes takaró alatt, dideregve, éhesen, hiába tudta, hogy várja a közös ünneplés, a torta, a meglepetés, hiába készült a szereplésre, a versmondás sikerére, most erről is lemondott. Semmi más sem érdekelte, minden egyebet elhomályosított az a végtelen öröm, hogy most együtt lehet az édesanyjával, bármilyenek is a körülmények.

Mert Istennek ez a legnagyobb csodája: hogy vannak olyan, szívbe oltott kapcsolatok, melyeket semmi sem változtat meg. Talán az isteni hűségnek magának a tükrei ezek a gyermekarcok, melyek akkor is adnak, ha semmijük sincsen, viszonzás nélkül is kitartanak a szeretetben, hogy végül mégis átformálják az egész világot.”

Kozma László

Te tartasz meg

Mert magamban megőriztelek,
Tartalak, mint virágzást a csend.
Szivárvánnyal gyöngyöz ablakot:
Tartalak, üveg a harmatot.
Akár fényt a tavasz-levelek,
Amíg sárga barka-por pereg.

Mert a lelkem eggyé vált veled,
Te tartasz meg, örök szeretet.

A karácsony titka

Egy olyan karácsonyt szeretnék felidézni, amely nagyon egyszerű volt, de éppen ezért nagyon kedves a szívemnek. Az emlék messze vezet visszafelé az időbe, egészen az elmúlt évszázad második felébe, az 1920-as évekbe. Hosszú ez az út, lassan szinte száz esztendőt ölel föl, nemcsak az akkori emberek nincsenek már, de múlóban van sok szép szokás is, mely az ünnepek hangulatát adta. A karácsonyi ünnep már az otthoni, kiskunmajsai készülődéssel elkezdődött: A felnőttek beszélgetése csak fokozta a várakozás izgalmát: „Csak aztán be ne fútta volna a szél túlságosan az utat az éjjel, mert akkor át nem jutunk. Emlékeztek, a horpadásban az elmúlt télen a fűzfa hegyéig ért a hó.” Most azonban szerencsésen megérkeztünk nagyszüleinkhez, este pedig már boldogan csodáltuk a gyertyákkal díszített karácsonyfát, melyre gyönyörűen kifényesített almák is kerültek. Másnap az ebéd befejeztével nagyanyám titokzatos arccal felvette a sarokból a kosarat, és elindult a „hambárba”, ahová a megfelelő időben búza közé almát és dinnyét rakott. Nem is volt szükség egyéb tartósításra, a búza egyenletes hőmérsékletet biztosított, az oda elhelyezett gyümölcsök frissen maradtak. Mi persze találgattuk, hova is indult nagyanyó, miért igyekszik annyira, pedig már tudtuk az előző évről, hogy mi következik, de éreztük, hogy itt az egyszerű cselekedetnél nagyobb titokról van szó, amely valahogy hozzá tartozik a karácsonyhoz, Krisztus születéséhez, ami az élet megjelenését, örökkévalóságát jelképezi. Nagyanyám aztán boldogan megjelent a kosár almával, a dinnyével, melyek elfogyasztása valóságos szertartássá változott. A férj kettévágott egy almát és a feleségének nyújtotta, édesapám édesanyámnak, nagyapám nagyanyámnak, kifejezve így kettejük egységét, meg hogy mindenüket megosztják egymással. Ugyanígy megosztották a szőlőfürtöt is, mert így téli időben szőlő is termett a parasztportán, a padláson akasztották fel a horgasfára, mi meg a létráról ámuldoztunk, micsoda bőség és illat van odafönt, a nádtető alatt.

Vékony Lajos

Havaseső

Eső hull, hó pihéje?
Félig ez, félig az.
A bánat könnycseppjébe
Halk öröm havaz.

Megszületett

A lelked, mint a templom, fénnyel telt meg
Karácsony van. Megszületett a Gyermek.

Fenyő-ág. Átfogja az oltárt
A Krisztus-szó, a bizonyosság.

Csodát tett

Aranyfény piros kalácson
Csodát tett megint Karácsony.
Színes cukorkák zöld ágon
Szívünkbe angyal-csönd szálljon.
Ma este minden jobb legyen
Ajkunkon békecsók terem.
Karunkban boldog ölelés
Találja egymást meg a kéz.
Az legyen jézusi jászol
Társadra hogyha vigyázol.
Fekete gondja derüljön,
Szemébe csillagfény gyűljön.
Sebet, ha adtál, ne fájjon
Szavadban vigaszt találjon.

Karácsonyi szokások

A gyermek számára a legnagyobb meglepetést a karácson ünnepe hozza. Emlékszem arra, mikor megsejtettem, hogy edesapám őtözött angyalnak. Már nagyobbacska vótam s edesapám elment valahova, azt mondta, dóga van. S hát egyszer csenget egy pici csengettyű s az angyal hozza a karácsonfát. Azt a karácsonfát letette az asztalra s akkor felállott a padra s elkezdett verbunkolni az angyal a padon. Akkor elment oda, egy fazék pityóka főtt a füttő tetején, s a fedőt felvette, s letette. Édesanyám egyet a hátára csapott. Nekem olyan szeget ütött, hogy az angyalnak hogy mert edesanyám a hátára vágni. S abba a helybe kezdtem én gondolkozni s kezdtem figyelni, hogy amikor elment az angyal s hát hogy egyszer jő haza edesapám. Na aztán meg es mondtam, hogy edesapám vót az angyal. Úgyhogy már észrevettem ezen keresztül. Mert az ember örökké abba jár, mü es a gyermekeinknek abba jártunk, hogy meglepetés legyen. S aztán a templombeli karácson. Ezelőtt vót, hogy karácson estén Dénes Jóska bácsi, itt egy szomszéd ember, akkor még utána vót Bálint Imre bácsi, szépen tudtak énekelni, s úgy estéleg mán elmentek a templomba, s akkor egész este, míg kezdődött az éjjeli mise, szerre a karácsoni énekeket énekelték. Azután más pap jött, s feltett egy magnót s az énekelte a karácsoni énekeket. Pedig azt kár vót, azt a hagyományt kihagyni, mert az olyan szép vót. Úgy belélendültek az emberek, mire az éjjeli mise kezdődött, hogy egyre-másra karácsoni énekeket énekeltek, lelkesedett mindenki. Most azt a műénekeket fújják, fújják, azt késérni se lehet. Most már csend van, kezdődik a mise, alatta énekelődik, s azzal vége es van. Aztán van karácson éjjelén nekünk az énekelés, a kántálás. A legények karácson napján este haton, heten szoktunk járni. Akkor megtanuljuk, előtte próbákot tartunk s vagy harmonikával, vagy hegedűvel, például nekem vót harmonikám, s akkor három éneket legalább elénekeltünk a leányoknál az ajtóban. Szent karácsoni éneket. S akkor bémentünk, béköszöntünk, s amikor béjöttünk vóna, akkor mondtunk vicceket az ajtóba, s próbáltuk, mintha futnánk el. S akkor a leán kifutott, béhívott. S amikor aztán jöttünk bé, mondtuk azt a verset, hogy „Isten áldja meg e háznak gazdáját, Leányával együtt kedves gazdasszonyát, Hogy örömmel láthassák a kisded Jézuskát, Szent Józseffel együtt szép Szűz Máriát.” Ez a béköszönő vót, s akkor leültettek, megkínáltak pohár pálinkával, pohár borral, tésztával, mivel. Az éneklés után mondtunk olyan vicceket, hogy „Mennyből jöttünk tihozzátok, van-e szilvapálinkátok. Vagy van-e mézes pálinkátok. Ha nincs mézes pálinkátok, a többit meg es ihassátok.” Vagy „Ha mézes fog lenni, el fogjuk köszönni, ha tiszta fog lenni, fel se tudjuk venni.” Olyan mókásan az ajtóba odabúva mondtuk. Aztán mikor mentünk el, elénekeltük „Pásztorok, keljünk fel”. S akkor elmondtuk: „Nemes házigazda, maradjon békében, Bocsásson meg, ha vétettünk csekély verseinkkel. Csekély verseinkkel gerjesszük örömre, Krisztus urunknak példatételére.” S avval vonultunk el, mentünk a másik leánhoz. A falut végigjártuk, még úgy es vót, hogy 25-30 leánhoz es, még hajnalig. Aztán reggelre jól elfáradtunk, még illogattunk es. Úgyhogy ez erőst hagyományos itt nálunk. Még jártak a házaspárok es, aztán egy elindult, s megénekelte a másikat, s úgy es vót, esszegyűltünk 15-20 házaspár es, úgy egymás után sokszor úgy es vót, még a házba be se fértünk, a küszöbön is mindenütt ültünk, mikor valakihez bémentünk. Olyan jó esszeköttetés, az a karácsoni szeretet így megoszlik. Ezek jó hagyományos dolgok, nem mindenütt csinálják. A legények most es járnak. Hetedik, nyolcadikos gyermekek is, azért az már látszik, hogy az emberek úgy únják formán. Nem mindenkinek van az ínyire, hogy valaki odamegy, pedig ez szép dolog. Inkább sokan odaülnek a tévé eleibe, s ha van egy jó karácsoni adás, inkább ott elnézik. De azt meg lehet látni máskor is.

Köne Ambrus

9. NAPKELETI BÖLCSEK

„Amikor a judeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.”

(Máté 2,1)

Háromkirályok

Aranykincs a tarisznyámba,
Küldött messzi Napkelet.
Köszöntse a fények árja
Jászolban a kisdedet.
Gondolatok felszikrázva
Hogy napfényre jöjjenek.
Csillag mondta: Ég Királya
Hogy a földre született.
Indultam a pusztaságba
Jártam erdőt, hegyeket
Éhségbe és szomjúságba
Mert enyhülést nyerhetek.
Kisded kincse, gazdagsága
Aranyozza éltemet.
Mert egyetlen kincs a drága,
Melyet nékünk ő jelent.
Megszületett megváltásra
Az isteni szeretet.
Emberélet ragyogása
Ki öröktől fogva lett.
Ezért hozom jászolába
Minden földi kincsemet.
Eloszlik halál homálya
Mert mosolya integet.

Pásztoroknak furulyája
Békességet ereget.
Amit hoztam, porszem az csak
Mert országát ingyen adja:
Örök üdvösségemet.

Ünnepi színpad

Beke Sándornak

Almával és ezüst dióval
Megrakva minden földi jóval.
Azért az égi sem hibázott
A fa csúcsán csillag szikrázott.
A pódiumon, ahogy álltam
A karácsonyi némaságban.
S a Jó hír, melyet így köszönthet
A versem megtörte a csöndet.
És folytatódik az a színpad,
Fölötte ott ragyog a csillag:
A halhatatlan, szent gyerekkor,
És lobog a hit, ahogy egykor.
És ahogy láttam tiszta szívvel
A régi ünnep visszarímel.
Hogy ne csak szemmel: szívvel lássak
Egy világot, mely tisztaság csak.

Láttuk az Úr csillagát

Én a templomban nőttem föl, kicsi gyermekkoromban sokat ministráltam. Közel vót a templom, edesapámék es vallásos emberek vótak. Óvodás koromban kezdtem templomba járni. Házszenteléskor már első osztályos koromban vidimus vótam, ők mondják el, hogy látták az Úr csillagát. Mert a küssebbeket csak csengettyűsnek, de én csengettyűs sose vótam. Az idős pap bácsi vót Bakó Gábor. Minden évben végigjártuk az egész falut. Amennyi gyermek vót, béosztotta a pap bácsi, hogy minden gyermek legyen. Ettől a házszámtól eddig a házszámig, s akkor jöttek a más leváltók, s a csengettyűsök es így cserélődtek. Most es úgy van. Adtak pénzt, ha valaki papírpénzt adott, egy zacskót vettünk, abba tettük bé. S azt a végivel elosztották. A vidimusoknak több pénzt adtak, a csengettyűsök kevesebbet kaptak. A csengettyűsök vízkereszt környékén, amikor a pap a házat megáldja, két-három házzal járnak elébb a paptól. Nálunk ugye mindenki katolikus, nálunk mindenkinél béengedik. A csengettyűs az, amelyik csengettyűvel előre bémén a házba, egy bottal, ilyen pásztorbottal, s a nyakába a csengettyű fel van kötve, csengetnek, három-négy gyermek van egy rendben, s akkor elmondják a verset. „Békesség e háznak, tudjátok-e emberek, jön a szent kereszt néktek üdvösségetekre. Eljön ma hozzátok örömet hirdetni, ha kész a szívetek az igét bévenni. Most tovább nem beszélek, most csak azért jövök, hogy a szent keresztnek szállást engedtek-e.” S akkor mondja a gazda, hogy engedünk. S akkor mondják: „Most Isten veletek, drága jó emberek, kik a szent keresztnek szállást engedtetek. A szent áldás maradjon veletek, ámen.” S akkor tesznek pénzt a zacskóikba, s olyan is van, hogy mondja a csengettyűs: „Lyukas a csengettyűm, bé kéne dugni.” A kaput nyitva hagyják, akkor jönnek a vidimusok, két vagy négy gyermek, akik fel vannak ministráns ruhába őtözve, s jőnek a pappal. S ők amikor jőnek bé, mondják: „Láttuk az Úr csillagát napkelet felől” s a másik felel: „Jöttünk, hogy imádjuk őt.” S a pap akkor érkezik bé, s ő mondja aztán, hogy „Békesség a háznál”. A pap elvégzi a házszentelést, s akkor keresztet csókol mindenki, kezet fognak s avval mennek. S az égő gyertya az asztalon van, s a pap az égő gyertyával kikísérődik a kapuig, vagy ezelőtt elkísérték a másik ember kapujáig. Azt tartották, ugye ezelőtt kendert termesztettek, s minél hosszasabban kísérik, annál nagyobbat nő a kender. S akkor vót, hogy adtak egy tányér kendermagot, s két tojást vagy három tojást beléállítottak. Az vót a házszentelésért a fizetség, a tojás es a kendermag. Ott ment a harangozó hátul, egy zsákkal s egy kassal a kasba rakta belé a tojást, s a zsákba bétette a kendermagot. S utána a pap, a kántor s a harangozó azt elosztották. Aztán ez már megszűnt, most pénzt adnak. Mikor harangozók vótunk, még mü es jártunk. Magyarországon nemigen van ez. Itt rendszeresen, mindenütt, még a városokon es, a tömbházakba, a blokkokba es elmennek. Minden évben, s felírja a kántor az ajtóra, Gáspár G Menyhárt M, Boldizsár B, s akkor keresztet teszen, s felírja az évszámot, az idén 2007. S akkor egész évben az ajtónak a félfáján ott van az az évszám, krétával, amit le lehet törülni. Újévi takarításkor törülik le azt az évszámot.

Köne Ambrus

József, az ács

Erre tanít József, az ács:
Lelkedből legyen az alkotás.
Úgy pattanjon gyalu és fűrész:
Irányítsa a gyönyörű ész.
Templom-tetőt készíts és oltárt
Míg faragod az illatos fát.
S ahogy ihlet, szellem-kéz vezet
Kiformálod üdvösségedet.

10. JÉZUS KRISZTUS GYERMEKKORA

„Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, megdöbbentek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, visszatért Názáretbe és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében.”

(Lukács 3,48)

Mária

És szívében őrizte a szót
Mint a kagyló, melyben gyöngy terem.
Értelme a keresztfán ragyog:
– Én az Atyám útját követem.

Ikon

A barnaság föléd hajol
A kékség lágyan ringat.
Bíbor alkony-sötét ragyog
Szegélyén titkainknak.

A fájdalom aranyba foly
Ezüst sugár a kín csak,
A koronád, a koronád
A tövis-ágú csillag.

Krisztus neve

A Krisztus-név, mely átragyog
Mint a magházon a magok.
Magadban immár Őt viszed,
Növeled, véded, őrized.

Hogyan hirdesselek?

Erdő kérdi az Úrtól:
– Hogyan hirdesselek?
– Hirdessen némaságod,
Tisztásodon a csend.

Patak kérdi az Úrtól:
– Hogyan hirdesselek?
– Hirdessen vízesésed,
Mely megdördülve zeng.

És térdre hull az ember:
– Hogyan hirdesselek?
– A Példa él. Hát vedd fel,
S hordozd keresztedet.

Mint az Atya gondolatának elsőszülötte, tökéletes Ige, ő adott törvényeket a földre. Mint a Szűz elsőszülötte, igaz, Istennek tetsző, kiszabadít a pokolból mindenkit, aki követi őt. Mint a halál elsőszülötte ő az Isten életének szerzője és elseje.

Ireneusz: Krisztus, az elsőszülött

Még minden lehet

(Az angyalföldi Kármelita templom oltárképe)

Így történt egyszer: a Kármel-hegyen
Mint oltárfény, áradt a kegyelem.
Az alázat szelíd otthonát
Látogatni jött a Szent Család.

Szállást mert a szívekben vehet
Nem múlik el az örök szeretet.
Tesz naponta egyszerű csodát
Ha lelkedben otthonra talált.

Elöl Jézus. A Könyvet tartva, hogy
Hirdesse a magyarázatot.
Mint mikor rá templomban talált –
Látogatni jön a Szent Család.

Arany égbolt. Még minden lehet
Nem kiáltottak Feszítsd meg-et
Gyermek-Jézus nem járt Golgotát –
Látogatni jön a Szent Család.

Mintha óvna. Ember, jól vigyázz
Nem szólnak még ítélet-trombiták.
Igét zúg az olajfa-liget,
Készítsed az Úrnak a szíved.

Nem tettek még rá tövis-koronát
Övezze béke Isten homlokát.
Vétkeidet visszavonja mind,
Gyermek-szembe gyermek-hit tekint.

– Jöjjetek, én felüdítelek
Ha úgy jöttök, mint a gyermekek. –
Máriával József lép csendesen
És forrás fakad a Kármel-hegyen.

Mert azt, ami Bennük fénylik ott
Ember-arcon felragyogtatod.
– Hajnalfényben állnak az Atyák –
Látogatni jön a Szent Család.

Mise a Madarasi Hargitán

Fehér a táj, szürke köd-vidék –
De a csúcson láttad a misét.

Ezer kétség, vak közöny kísért –
De a csúcson láttad a misét.

Felragyog a borús őszi ég,
Mert a csúcson láttad a misét.

11. A KÁNAI MENYEGZŐ

„Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt, Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való, a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.”

(János 2,1)

A kánai menyegző

–Ne szólj, asszony. Még nincsen itt az órám.
És Mária akkor összerezzent
A csöndes hangban annyi fájdalom volt
De ő intett: – Töltsétek a korsót!
És ráírta jelét a keresztnek.

Korsókból kiárad

A csodái a sokaságnak
Bornak, mely korsókból kiárad.
Csodája a kenyérszeletnek:
Tápláléka lett százezernek.
Megváltott bűnök sokasága
Mert él az Egyetlen csodája.

Horizont

Amikor egy számos és számtalan
Horizonton a határ elmosódik
A gondolat röpül csak szárnytalan
Forrás mélyén csillan az álmodó szirt.

Amikor egy lesz magasság és mélység
A tárgyak is hogy magukban szemléljék
Ami túl van rajtuk, a legnagyobbat:
Égboltját a fényes csillagoknak.

Hogy felragyogjon kétely és sötétség
Éppen abból, ami pillanatnyi
Kell az örök szobrot megfaragni
Amelyben a Teremtés csöndje él még.

A filozófusok úgy fogalmaznak: másképpen létezik a szellemi és másképpen az anyagi. A szellemi világ egységes, az anyagi megjelenése sokféle. Krisztus csodáiban mintha eltűnne ez a határ, egy másféle matematika érvényesül. Egyetlen kenyérből ezrek képesek jóllakni, a mulandó testet meggyógyítja a hit. Ugyanígy, mulandó földi élete valamiképpen az öröklét tükre.

Misszió

Bekapcsolom a televíziót: éppen egy riportfilmet sugároznak. Egy angol riporter a Niger folyó hullámain ringatózó hajóban arról faggatja a misszióban tevékenykedő Krisztinát, hogy hány embert sikerült megkeresztelniük. A válasz derűs és magabiztos.

– Ön nem a lényeget kérdezi. Nem az a lényeg, hogy mennyi a megtérők száma, lehet egy, száz vagy ezer, akár százezer is, az ugyanannyi. A lényeg az, hogy itt vagyunk, hogy látnak minket, találkoznak a tanításunkkal. A riporter nem enged. – Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tud adatokat?

– Természetesen, ismerem az adatokat, tudom, hányan járnak hozzánk, hányan vették föl a keresztséget. De, ismétlem, nem ez a lényeges. Az számít, ami a szívekben, a lelkekben történik. Az pedig megszámlálhatatlan.

– Engem viszont éppen ezek az Ön által lényegtelennek mondott számadatok érdekelnek.

A mosoly változatlan, Krisztina hangja azonban árnyalatnyival keményebb. – Ismételem, a kérdése teljesen értelmetlen, ezért nem létezik rá válasz sem.

– Az utazásunk úgyis több napig tart, engedje meg, hogy visszatérjek még a kérdésre. A vetítés folytatódik, a következő kikötőnél a filmet szerkesztő riporter megjegyzi: – Már nem is lepett meg bennünket, hogy Krisztina egy csónakban partra szállt, nyilván kényelmetlenek voltak a kérdéseim.

Pedig Krisztina megadta a választ, csak meg kellett volna hallania: – Mindegy, hányszor kérdezel, ugyanazt fogom felelni. Ahhoz, hogy ezt megértsd, neked kellene megváltoznod. De ne add fel. Megkaptad az egyetlen választ – gondolkozz el rajta. És ha megérted, te is egyike leszel azoknak, akikért egy végtelen folyón hajóra szálltam.

Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk.

(János 17,21)

Egyetlen láng

Tiszta víz. Nem folyó csak
Ne gondold szétfolyónak.
Tükrén a lobbanó nap
Egyetlen lángba olvad.

Házépítés

Épül már a könnyű ácsolat
Gyantát könnyező gerendák sora.
A kész tervet magában hordozó –
Így feszül a gondolat s a szó.
Közben biztat, szellőben ring szava
A fenyveserdő gyantaillata.

In virtute Spiritus

Az oltáron felragyog a fény-jel,
S megindulsz a Lélek erejével.

Az áldozat, mely benned folytatódik
Ezrek ajkán élő, s látható hit:

A külön tömeg lesz Isten fia,
Egyetlen arc. Eucharisztia.

12. ISTEN ORSZÁGA

„Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen hasonlattal szemléltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre nő és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy az égi madarak árnyékában tanyáznak.”

(Márk 4,30)

Egyetlen magból

A világot ki teremti meg,
Egyetlen magból ezer levelet?
A sejtésből a gondolatot,
Ködfoltból a ragyogó napot.

Tanúság

Krisztus-tanúság:
Piros avarban
Egymásra hullt ág
Kereszt-alakban.

Mustármag

A Tanítás így szól: – Nézd a mustármagot
S a fát, amelyen égi madarak
Vesznek szállást. E magból fakadt,
Felzúgnak a Krisztus-gondolatok.
Ha továbbadod egyetlen szavát
Ki bírhatja átfogni a fát?

A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette.”

(Máté 13,45)

Gyöngysor

Add, Uram: egyetlen szem legyek
A gyöngysorban, mely öröktől fogva van
Kegyelmednek mélyében fogan
Ahogy növeli a Szeretet.

Fényes füvek

Fényes füvek, erdő-hajlatok
Legyen meg a Te akaratod.
A sima tükrű, lágy vizek felett
Bocsásd szállni fénylő felleged.
Szivárványként egybekapcsoló,
Emelkedjen szívünkből a jó.

Forrás

Ez volt az álmom: forrás csobogott
Futottam, remélve: szomjat olthatok
S elapadt, mire odaértem
Föntebb csillogott a meredélyen.
Így jutottam mindegyre tovább –
Elérem-e a források honát?
Patakok hol léptenként csobognak
Vízzel, amely lélek-szomjat olthat.

„A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt és megvette a szántóföldet.”

(Máté 13,44)

Kincs

Hány gyémántot csiszoltam, hogy most egyetlen-egyen
Ragyogjon fel a napfény, és úgy éljen szerelmem.
Hűs templomoknak mélyén fölszikrázzon a csendben
Egyetlen, drága kincsem: Krisztus a kereszten.

Míg hullott verítékem, mindig újra vetettem
És munkáltam a földet, hogy bővebben teremjen.
Nem várok már gyümölcsöt, csupán egyetlen-egyen
Mert üdvösségem hozza Krisztus a kereszten.

Mert értünk kínnal vérzett, a fájdalmak csiszolták
Testét, a drága ékszert, és felragyog az ország
A keresztútra lépett, hogy fölszántsa a sziklát
Vért vetett, verítéket és megváltásunk titkát.

Felismerem, hogy Isten sehol sem mutatkozik meg erőteljesebben, mint az emberi nyomorúság mélységében. Isten itt a leginkább Isten, mert itt tökéletes szeretetként és együtt-szenvedésként van jelen. Isten a szeretet, akkor azonosulnia kell a szenvedő emberrel, annak egzisztenciális fenyegetettségében, magányában, kétségbeesésében és halálküzdelmében.

P. Henri Boulad S. J.: A tökéletes szeretet

Isten saruján

A sarudról visszahull a por
Mint majd egykor te is visszahullsz
Aki felvett, az Isten léptiről.
Mert ennyit ér a dicsőség csupán
Arasznyira szállsz a por fölött:
Csillogó por Isten saruján.

Teréz anya

Köréd gyűlnek a szegényeid
Hogy segítsenek és vigasztaljanak
Egyikük hozzád lép, inni ad
Italt, melytől többé nem szomjazol
S te elmosolyodsz, mert megismered.

Csillagként ragyogni

Szétosztottam mindent, s a koldusi úton
Az egyetlen kincsért kezemet kinyújtom.
Mert földi gazdagság teelőtted semmi,
Ki a lét csodáját porból megteremti.
S akkor teljesíted szívünkben a titkot:
Csillagként ragyogni hozzád visszahívod.

13. JÁKOB KÚTJA

Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: Adj innom!

(János 4,5)

A. Carracci: Krisztus és a szamaritánusnő

Dúlt egünkre fessél új eget
Kutat, amely mellett Krisztus ül.
S míg az asszony vizet merített
Korsót, mit a kútnál feledett
Mert szívébe harmat cseppje gyűl,
Nincs szüksége immár semmire:
Betölti az egyetlen Ige.

A dicséret és a hála áldozatait mutassátok be Istennek. Íme, ez minden, amire Jézus igényt tart részünkről. Neki egyáltalán nincs szüksége a műveinkre, egyes egyedül a szeretetünkre, mert ugyanez az Isten, aki kijelenti, hogy egyáltalán nincs szüksége arra, hogy megmondja nekünk, ha éhes,(XLIX. Zsoltár) nem átall egy kis vizet koldulni a szamariai asszonytól. De ezekkel a szavakkal: „adj innom”, a mindenség Teremtője az ő szegény teremtményének a szeretetét kívánta. Szeretetre szomjazott…

Lisieux-i Szent Teréz: Szeretet

14. ÚT, IGAZSÁG, ÉLET

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.

(János 14, 6)

Készenlét

Egészen sosem vagy készen
De fogadd be Krisztust egészen.

Az útonlevőkért

Imádkozunk az útonlevőkért:
Keresztedben jöjjön el az ország.
Kik tétováznak templomod előtt még
S akik, Uram, megérkeztek hozzád.

Ajándék

Mint a kisgyerek, ki az ajándékhoz csak közelít
Nem merjük kibontani, Uram, az örömeid.
Bár nyúlnánk utána, feltekintünk az égre:
Krisztus feltámadása – egészen az enyém-e?

Csillár

Csillár. Ezer apró öröm
Csillan meg a kristály-körön.
Az egészet ki fogja egybe
Hirtelen kifényesedve?

Millet: Angelus

Hajolj meg a lelked alázatával
Ha a réten harangszó zeng által.

Mi a hang: a levegő remegése –
De könny lesz, sóhaj a lelkedbe érve.

És a zúgásból csönd lesz, harmat és esti béke,
Kaptárak mélyén érik a zümmögések méze.

Így csitul el a világ, szívedben, aranyércnek
Mélyén egy pontba gyűlnek szikrázó csillagfények.

S ezernyi madárhangot rejt ez a hallgatagság
Maguk ligetek árnyán ahogy álomnak adják.

Így szólnak immár együtt: harangszó, szív zenéje
Ahogy hullámok futnak a partra visszatérve.

Hála

Jött a béna, aki újra járt
-Aranyat adj. Tégy újab csodát.
Aki látást kapott, jött a vak:
-Más kincsére hull a sugarad.
Utat ígérsz, amely elvezet –
S a gazdagé minden élvezet.
Megváltást, a bűn bocsánatát –
Az országod milyen hasznot ád?

Eljött az is, ki nem panaszkodott
Fájdalmával némán szenvedett.
– Mit kérsz, kérdé, s feléje hajolt
– Ennyit, Uram: Követhesselek.

Élni az evangéliumot

Borbánd falva pár percnyi járásra található Gyulafehérvártól. A 170 tagú katolikus gyülekezetben már csak néhányan tudnak magyarul, a misék kétnyelvűek. A családnevek között sok a magyar: Domby, Tót, Szabó, Horváth – viselőjük azonban már csak a románt beszéli. Egyikük 1956-ban kiállt a magyarok mellett, ezért öt évet ült. Ezeket az adatokat Bodoni Árpád nyugdíjas plébános mondja el, aki 1951-től öt évtizedig működött ezen a plébánián. Megszerették a szórvány-gyülekezetben, a gyulafehérvári teológián is sokat segédkezett: rendszeresen gyóntatott, Márton püspök kényszerű távollétei, bebörtönzése alatt sokat tett a lelki élet erősítéséért. Márton Áront idézi, aki 1955-ben, börtönből való kiszabaduláskor azt mondta: ne csak hirdessétek, éljétek az evangéliumot. 1961-ben, ezüstmiséjekor tőle kapott főpásztori áldást, az erről szóló levélből idézek: ”A papi hivatás kitüntető jellege éppen abban áll, hogy tanúja és eszköze lehet a kegyelem munkájának.” Ennek a kegyelemnek működését köszönte 1994-ben tartott aranymiséjén, melynek alkalmából Jakubinyi György érsek köszöntötte. „A papszentelés a II. világháború utolsó tombolása idején történt. 1944. dec. 10-én Erdélyből menekült kispapok álltak a papi rendet kiszolgáltató Mindszenty veszprémi püspök előtt, aki letartóztatva egy veszprémi fogda pincéjében fogadhatta a kispapokat.” Mindszentyt akkor a nyilasok tartóztatták le. Borbánd Árpád-kori katolikus templomának faragott szószékén a három apostol, Márk, Máté és Lukács mellett Krisztus alakja látszik, mintha a Megváltó maga lépett volna a negyedik apostol, János helyébe, aki ezzel a mondattal kezdte evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige”. A Krisztussal való belső azonosulás jellemezte Bodoni atya életét is.

Próféta

Agyamban forró szél süvöltött
Az Úr a pusztaságba küldött.

Patak-moraj s levél-ujj áldott:
Körém parancsolt némaságot.

Akarta: szomjam nőjön egyre
Hogy sziklából forrást teremtsen.

S karom, amely csak aszú ág volt
Az égre borítson lomb-sátort.

Szilánk

Forrjon szavad törvénye bennünk,
Uram, ne hagyj örvénybe vesznünk.
Legyünk teremtő alkotásod,
Ne bűnbe hulló csonka másod.
Lábunk az ösvényt ne hibázza,
Lelkünk legyen kész a hívásra.
Mert úgy ragyogsz te némán bennünk,
De teérted kell útra kelnünk.
Add, Uram, hogy hitünk ne késsen,
Bőséged lássuk a kevésben.
Mert testvér-tüzed rajtunk átcsap
Szilánkjából a keresztfának.

15. JÉZUS KRISZTUS CSODATÉTELEI

„Jézus belelátott gondolataikba, így szólt hát hozzájuk: ”Miféle gondolatokat forgattok magatokban? Mi könnyebb: ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek? vagy: Kelj fel és járj? De tudjátok meg, hogy az Emberfiának igenis van hatalma a bűnöket megbocsátani!” Ezzel a bénához fordult: „Felszólítalak, kelj fel, fogd ágyadat és menj haza.” A szemük láttára rögtön fölkelt, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és az Istent dicsőítve hazament.”

(Lukács 5,22)

Római boltív-oszlop

Oszlop voltam, fényes kő-csoda
Mely gőgösen tartotta a Bálványt
De porba hulltam, mert eljött a Bárány
S ő megérintett, lelkemhez kiáltván
Így lettem a hitnek oszlopa.

Lelkedben készítetted

Lelkedben készítetted, mint a magok a virágzást,
S a világra borítottad a megváltás palástját.

Tülekednek a népek, mindenki a hasznát keresi,
Van-e nagyobb csoda annál, ki a bűnöket elveheti?

Látást adsz, betegségéből meggyógyítod a vakot,
De nagyobb csoda ennél, ha a lélek hitét visszaadod.

Hogyan lehet több? Mohón keresik a csodát a kenyérben,
S te halkan így szólsz: – A morzsájában is ott vagyok egészen.

S nemcsak a részt: a teljes egészet veheted,
Nincsen halál, mert egy pillanatban is örök a szeretet.

Több legyél

Azt szeretném, hogy több legyél,
Ne csak esőcsepp: könny legyél.
Azt szeretném, hogy több legyél,
Ne csak az ág: a zöld levél.
S a lombzúgásnál több legyél:
A hallgató gyümölcs legyél.

Krisztus-szobor

Alexandriai Szent Katalin-templom

Fülkéjében, amely magány és szegénység
Sötétlik körülötte az emberi vétség.

Néma szoborfülke, kövekből kifaragva
Szürkéjébe vegyülve rajzolódik mégis alakja.

Sötét ércekből mint a kincsek kiforrnak
Bíbor palástján a szeretete olvad.

Mert abból támad élet, ami sár, ami földi,
Fellegből hajnalfény lett, hogy hirdessen örömhírt.

Hogy semmi el ne vesszen, ami megváltást hozhat
Nem tör el hajló nádat, megfordítja a rosszat.

Nem veti ő a tűzbe a száraz venyigét sem,
Törzsébe oltva, fűzve akarja: minden éljen.

16. JAIRUS LEÁNYA

Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.”

(Márk 5,22)

Örökre

Istenem, előtted
Az erős is gyönge.
Mit számít, szellővel
Viharral töröd le.

Virágos fákat is
Lesújthatsz a földre
Benned a száraz is
Virágzik örökre.

Kié a szín?

A virágszirom, amikor feléd nyit,
Megérzed egy percre illatát.
De teljességét, amely egyre érik,
Tékozolva szélnek adja át.
S kié a szín, mely szüntelen fehérlik?

Mire Krisztus Jairus házához ér, a gyermek már nem él. Krisztus szavait: „A lány nem halt meg, csak alszik”, nevetés fogadja. Mintha a hitetlenséget, a kételkedést is le kellene győzze, a gúnyt, amely majd a keresztúton is elkíséri. A kislány felnyitja szemét, de Krisztus szavai: „Talita kum”, kelj föl, nekünk is szólnak: vegyük észre, fogadjuk el a létezés csodáját. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.

(János 12,24)

Rügyek

A kinyíló
Rét csodája
Akár Krisztus
Koronája.

Halvány bimbók
Piros vércsepp
A megváltott
Szenvedések.

Harmadnapon

Élete már patak, virágok és fénysugarak.
Szétterjed, hogy létünk kapjon körvonalat.

A magból zöld növény lesz, hullámzó búzatenger,
És kéklő végtelenje ragyog csillag-sereggel.

17. KRISZTUS MEGKÍSÉRTÉSE

„Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom, hogy gonoszak a tetteik.”

(János 7,7)

Judea

Keménység tölti az emberek szívét,
Judeában ne hirdess igét.

Elfordulnak, konok ostobák,
Judeában nem tehetsz csodát.

Jár a béna, újra lát a vak,
De jobban köti lelkében a dac.

Kufár-had lepi el a templomot,
Judeában nincsen otthonod.

A búzaszem itt konkolyba vegyül,
És az Ige keresztre feszül.

Az egyszerűséget, a jóságot, a szépséget miért érzi kihívásnak a bűn? Miért vádolja azzal, amit saját maga követ el, miért akarja elpusztítani? A szelídség nem agresszív, puszta léte azonban bizonyítéka annak, hogy másféleképpen is lehet élni és létezni. Mert a létezés élő cáfolata a nem-létnek, a rend a káosznak, a szeretet a rosszindulatnak és a gyűlöletnek. Krisztusnak nincs szüksége arra, hogy megvédje magát. Eleve meghaladja azokat, akik ellene törnek, sőt áldozata értük is való. „Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán.”

(Lukács 4,1)

Krisztus megkísértése

– Kenyeret adj. Fázónak ruhát.
Italt, ha gyötri a szomjúság.
Hisz Isten vagy. Tégy ezer csodát,
Emelj várost, kristály-palotát.
Mely körülvesz, nézd, a sivatag
Tedd: a kövek megszólaljanak.
Sürögjenek, akár a szolga-had,
A homokból teremts aranyat.
Mulaszd el a bajt, rútságot, fekélyt,
Csak egyet ne: mely a lélekben ég.
Bűneiket, a belsőket, kíméld,
Ezüstön vedd az emberek hitét.
Vagy azon se: szórd szét garasod,
Taposva egymást, mind követni fog.
S ha kell, parancsold: éjen, napon át
Felépítik majd Isten templomát.
Többet ér, mint égi üdvösséged,
Fényes krajcárt ha marokkal méred.
Isten legyél, hiszen arra vártak,
Hagyd, hogy őket görbessze alázat.
Mit akarsz homokján pusztaságnak?
Tied a föld, s vár majd a gyalázat.
Isten legyél. Ragyogjon a látszat, Én adom majd császár-koronádat. –
Nem felelt, csak kissé meghajolva
Ágat vett, s keresztet írt a porba.

Zsoltár dördült

A sátán föl, egy magas hegyre vitte,
Ragyogott az esti város íve.
Ezernyi ház mécsei lobogtak
Hol emberek bíztak, álmodoztak.
Fényes ponttá gyulladt a sötétség
Lüktetett a remény és a kétség.
Szél indult, hogy lobogássá szítsa
A sejtelmet, mely a lélek titka.
Erős hitnek a vállára dőlve
Teljesedjen a tétova, gyönge.
És keringjen, magasabbra szállva
Ezer lélek csillag-sziporkája.

A sátán akkor gúnyosan legyintett:
–Csupán bólints, neked adok mindent!
Mit érhet a lélek tisztasága?
Sár marad, mely visszahull a sárba.
Aki tegnap szeretett, elárul
És csak saját érdeke után nyúl.
Józanságán majd egy pillanatnak
Barátaid mind-mind megtagadnak.
Keresztedet egyedül kell vinned:
Önmagukban látják csak az istent.

Zsoltár dördült, melyben messzi fénylett
Az igeszó ajkán az Igének.

Bálvány

Alszik bennünk egy ősi bálvány.
Mielőtt Krisztus földre jött
Úgy született az éjek árnyán,
A mindenségnek tagadásán.

A lépte korom és üszök,
Városok gyúlnak, ha felébred,
És beleborzong a természet,
Elborít napot, fény-szülőt.

Füstjét a Káin-áldozatnak
Az ég vihara visszacsapja
És gomolyognak a bünök.

Tört vérrel festett pogány ábrák
Díszítik a roppant bálványt:
Gyűlölet, önzés és örök
Hazugság emberek között.

Lába nincs, de téged jár át,
Kéri szemednek világát,
Testvérre hull, kezed csapását,
Mocskolja lelked tisztaságát.

Tagadása jóságnak, szépnek,
Léte nincs, csak benned élhet
A testet öltött ember-vétek,
Tagadása a Születésnek.

Krisztus teste

Feküdt, az út szélére vetve
Egy szelet kenyér: Krisztus teste.

Aki hanyagul dobta félre
Nem volt éhségre, gondja télre.

És az vacogva sose fázott,
És fedél nélkül sose ázott.

Koldus-kezét kinyújtva, kérve
Nem kereste az igazságot.

Csak egy szó

Arca fénylett. Beteljesült a műve,
A Boldogságot hozta felderülve.
Betelhessen, ki éhezett és fázott,
Hogy elfogadják, csak egy szó hiányzott.
Megtörjön a hazugság, a gőg –
De egy-hangon, mind egyszerre üvölt:
– Feszítsd meg őt!

Honnan származik az a törekvés, hogy az ateista is a maga meggyőződését a feltétlenség igényével képviselje? Honnan származik az a vágya, hogy ha már a vallás Istenét el nem fogadhatja, akkor bálványok előtt hódol?… Ember nem lehet a másik ember istene! A szabadság nem lehet az ember istene! Az anyag nem lehet az ember istene! Az ember minden képességével személyes, transzcendens abszolútumot igényel isteni partnerének.

Dr. Bolberitz Pál: A személyes abszolútum

Júdás népe

Kell-e még tanúság? Iszap feketéje
Keveredik vizek arany gyűrűjébe.
Hideg földre egek csillogása nem kell,
Minek a szeretet? Döntsön gyilkos fegyver.
Krisztus keresztjétől elfordul az ember,
Forgószelek zúgnak, telve gyűlölettel.
Ezüstpénz a díja, verseng Júdás népe,
Ahogy meg volt írva, testvér tör testvérre.
Alkony-sötét gyászol, izzik Káin-bélyeg,
Töviskoronáról legördül egy vércsepp.

Ennyit tegyél

Isten lettél? Ébreszd a követ,
Ne pengét csiszolj, gyilkos nyílhegyet.
Ennyit tegyél: fussa be moha,
Zöld levéllel csillagos csoda.
Ennyit tégy: a repedéseket
Fonják füvek, fenyő-gyökerek.
Megfakadjon a másféle csend,
Melyben erdő-suttogás remeg.
Fakadjon forrás, hulljon cseppre csepp:
A sziklát járja át a szeretet.

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezik, mennyivel inkább a háza népét!”

(Máté 10,24)

Azt mondták

Azt mondták, hogy a sátáné a pap
De nem szolgálta más úgy az Urat.

Azt mondták, hogy a kárhozatban ég
De nem tartott más olyan szentmisét.

S mert meghajlott egy nagy kereszt alatt
Azt mondták, hogy lehúzza a harag.

Meditáció

A szenvedés, a húsvéti örömhír –
A Krisztus-arc az életed betölti.
A barna arc egy kolostor falán
S a vércseppek csütörtök éjszakán.
Fájdalomban kaput nyit a könnyed
Kitárul a krisztusi örömnek.
Krisztus-öröm, Krisztus-szenvedések
Partjai közt iramlik az élet.
Napfény simít a falakon végig
S a keresztút újra megtörténik.

Fenyők

Nőtök, fenyők, mint templom-csodák
Magotokat senki sem vetette.
Könnyű szélben ingó kupolák
Amelyekből rigófütty száll csengve.

Fohász

Tölts el, maradj velem
Krisztusi kegyelem.
Tündöklő mennyország,
Sorsomon ragyogj át.
Itt vagy, Uram, érzem
Felsugárzó fényben.

Forrás

Mit gyűjtöttél, apró kő-medence
Ennyi volt?
Csak a forrás néhány hűvös cseppje,
Nem tenger-titok.
De reggel egy rigó fürdött benne,
Tükrödből ivott.

18. AZ ÉLET KENYERE

Bizony, bizony mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.

(János 6,26)

Kenyérszegés

Keresztet vetni ne felejts el
A kenyérre, ha megszeged!
És az egyszerű mozdulattal
Lelkünkbe Krisztus érkezett.

És ünnepi lett minden asztal,
S a szálló pillanat örök,
Mert eljön, aki megvigasztal
Ha a kenyeret megtöröd.

19. AZ IMÁDSÁG

„Hajnaltájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.”

(Márk 2,35)

Az őrzi meg

Elrejtőzött. Így mondják, pedig
A pusztaságban lelke megtelik
Fény-igével, tiszta napsugárral
S a szélben az Úr szava zeng által.

– Háztetőkről hirdetik a népnek
Egyszer majd az elrejtett igéket.
Csillagfénnyel ragyog a sötétség,
Az őrzi meg, ki elveszti éltét.

„Aztán beszállt ő is a bárkába és a szél elállt. Az ámulattól nem tudtak hová lenni, mert még a kenyerek csodáját sem fogták fel, a szívük még érzéketlen volt.”

(Márk 6,51)

Közöttük járt

Közöttük járt, de nem vették észre,
Mit hirdetett, mert annyira más volt.
Elrejtette őt a szeretet,
A fény, mely arcáról szétsugárzott.

A béna jár és újra lát a vak!
Az ujjongásban csendben tovább lépett.
A pusztában hogy magára maradt,
Galamb képében rászállott a lélek.

Mint a forrás, ajkáról fakad
Az imádság, és Atyjával beszélget.
– Teljesítem akaratodat.
És bíbor lett a Jordán, mint egy mély seb.

Léleknélküli világunkban mi, keresztények is legtöbbször csak azért imádkozunk, mert megszoktuk, mint a többi rutinmozdulatot. Parancsot teljesítünk, és észre sem vesszük, hogy imádkozni annyi, mint elmerülni a szeretet tengerében. Átölelni Istent, és Szent Ferenccel mondani: Istenem, én mindenem!

Czirják Árpád: Az imádság

Minden csönded az enyém

Az ágyás így szólt: nekem nincs virágom
Ha kihajt egy, már csokorba kötve
Díszlik, és én elvesztem örökre –
Az ágyás így szólt: nekem nincs virágom,
De mégis minden virágzás enyém.

A patak így szólt: minden aranyam
Kimosták, s én így lettem szegény.
Odaadtam utolsó szemig
De a medrem napfénnyel telik,
És éjjel minden csillag az enyém.

Uram, nagy csöndedben éltem én
De elsodorta fényes csöndemet
Jajszó, sóhaj a föld kerekén
De mégis él a Lélek vigasza
Tiszta hit és megváltó remény
És Uram, minden csönded az enyém.

20. TANÍTVÁNYOK

Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” – válaszolta Simon –, és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló.”

(Lukács 5,4)

Galvánarany

Sodró szeretet-áram
Meríts magadba engem.
Csillanjon, galvanizáltan
Aranyfényed szívemben.

Halászat

A lelkükben mi lazán szétpereg
Megfeszülnek a hálószemek.
Szándékukat, mely gyönge és szakad
Rendezi egy nagyobb akarat.

A szelíd szó, akár az eső-permet:
– Indulj, Péter. Emberhalásszá teszlek.

„Ég és föld elmúlik, de az én szavaim nem múlnak el soha.”

(Máté 24,35)

Patak és csillag

A patak csillagot sodort
De az egyhelyben csillogott.
Futott, mely tükrözte, a hab
S a forrás ugyanaz maradt.

Mi az, mi szívünkben örök,
Isten-arcot mi tükrözött?
A szó, mit suttog az ajak
Az Ige ugyanaz maradt.

Az idő fut, csillag ragyog
Örök forrás a patakod.

Jézus igazsága nem azt jelenti, hogy olyan jól kőbe véste, hogy az nem kopik el, vagy hogy az üveg alatt ott van, és akkor ott el lehet olvasni az ő mondatait, hanem azt jelenti, hogy ez a szívünknek a kőtábláiba vésve van jelen, és elevenen van jelen abban az egyházban, amelyik ezt őrzi.

Jelenits István Sch. P.: Jézus igazsága

„Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál.”

(János 17,12)

Te őrzöd meg

Életemnek százezernyi percét
Mi tartja össze, szét ne essenek?
Mint ahogy a vízesés pereg szét
Páraként száll százezernyi csepp.
Vagy a szél fújja a pitypang pelyhét
Egyszer széthullt, összegyűjtheted?
Hogy ami volt, Istennek is tessék
Megtartani gyönge szál az emlék.

Visszanézve vizsgálom a percet
Felragyog egy csillanásnyi fény.
Forrás-kút, mit páfrány bokra rejtett
Átcsillan az idő szövetén.
Te vagy az, kit mindenütt kereslek
Egy szavadtól gazdag a szegény.
Szomjazónak te kínálhatsz enyhet
És nem vész el semmisem tebenned.

Te őrzöd meg, mit Atyád teremtett
És tebenned teljesebb a lét.
Minden szava él ígéretednek
„Eljöttem a bárányaimért.”
Reménykedni csak tebenned merhet
Kit szikla zúz vagy farkas dühe tép.
Szavaidból reménységet is nyer
S ki a tiéd, tettedről megismer.

Megkérlek hát – bárha tévelyegve –
Szebbé fűzzed mindazt, ami volt.
Kérlek, Krisztus, te fond teljesebbre
Vidd céljáig a szemernyi jót.
Ragyoghasson magánál fényesebben
Szivárványként és többé szét ne essen:
Dicsérje az Örökkévalót.

Páros virág

Sík Sándornak, Mátraszentimre

Ahol Krisztus-kereszted vitted
Bokorra lepke szállt: az ihlet.

Halljuk zsongító vers-zenédet
Erdejéből a szenvedésnek.

Páros virág tisztás-körön
Úgy hajlik szenvedés, öröm.

Páros virág egymásba oltva
Hullámzik nevetés és sóhaj.

Törékeny lélek: karcsú váza
Kerül az Úrnak asztalára.

21. A HEGYI BESZÉD

„A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. Így üldözték előttetek a prófétákat is.”

(Máté 5,1)

Hajléktalanok

(Kozma Imrének)

Közéjük ült. Nem feddett, prédikált –
Olvasni kezdte halkan a Bibliát.

S mint kik hosszú útról hazatértek
Egy-egy szempárban fellobbant a lélek.

S ki elmered maga elé, tompán
Megérinti a szeretet-orkán.

Krisztus szava megdördül a csendben:
Elhagyottak, kövessetek engem!

A nyolc boldogság

Bennük az Úr kívánsága ébred,
Boldogok a lélekben szegények.
Benne élnek, csak rá hagyatkoznak,
Sugaruk a Ragyogásba olvad.

És boldogok, akik szomorúak,
Könnyük mert a keresztfára hullhat.
Megérinti őket tisztasága,
És lelkükre hajlik vigaszával.

Kéklő égbolt, mint kéklő tekintet,
Boldogok a szívükben szelídek.
Teljesülést korsajukba tölt,
Egy könnyű kéz, és övék lesz a föld.

Enyhülését égő szomjúságnak –
Boldogok, kik igazságra vágynak.
Mint az éhség kínzó érzete –
Boldogok, mert eltelnek vele.

Arcukon az Ígéret ragyog,
Mert boldogok az irgalmasok.
A kegyelem teremtő csodája
Kenyerüket rózsatőre váltja.

Megcsillan az arany feszület,
Mert boldogok a tisztaszívűek.
A lélekben véle együtt fénylők:
Boldogok a békességben élők.
S az igazságért kit üldöznek itt:
Boldogok, mert országom nyerik.

A nyolc boldogság üvegablakai Temesváron

A temesvári forradalom nyomán bekövetkező rendszerváltásban előkerülhettek rejtekhelyükről a Krisztus boldogságmondását ábrázoló üvegablakok, melyek ma a püspöki palota emeleti folyosóján láthatók. Megőrzésük története a hit és a hűség története is. A temesvári szeminárium, ezen keresztül pedig az üvegablakok későbbi sorsa hűen tükrözi a XX. század történelmének vizsontagságait. Az épület felavatásakor már hadban állt egymással Európában a két szövetségi rendszer. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nemcsak a történelmi Magyarországot darabolta fel, hanem a csanádi egyházmegyét is három részre szabdalta. A szeminárium létrejöttén bábáskodó Glattfelder püspök kénytelen volt elhagyni székhelyét, valósággal kitoloncolták, mivel nem volt hajlandó letenni a hűségesküt az új államra. A királyi románia államkeretei között még szabadon működhetett a papneveldében a magyar és német nyelvű képzés, ám a második világháború után kiépülő kommunista diktatúra megpecsételte a szeminárium sorsát. A papnevelde épületét 1947-ben államosították. 1951-ben koncepciós pert indítottak az egyházmegye vezetői ellen, melynek Dr. Boros Béla, a szeminárium utolsó rektora is áldozata lett, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A szeminárium elhagyásakor az ő utasítására szerelték le az üvegablakokat, és a püspöki székesegyház karzatára menekítették őket. A szeminárium díszítéséből csak ezek a szecesszió művészeti irányzatába tartozó alkotások maradtak meg. A nyolc boldogságot nem allegorikus alakok, hanem egy-egy szent alakja testesíti meg, hogy ezáltal közelebb hozza az evangélium üzenetét a papnövendékekhez. Így egy egyedülálló ikonográfia jött létre, olyan, különböző korokban és területeken élő szentek kerültek egymás mellé, akiket ritkán ábrázoltak együtt. A szeminárium alapkövét 1913. november 5-én, Szent Imre herceg névnapján tették le, az épületet 1914. szeptember 8-án, Kisasszony napján avatták fel. kitörése után. A szeminárium üvegablakait a gödöllői művésztelep alkotói készítették, vezetőjük Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch Aladár volt. A szecessziós díszterem freskóit Körösfői-Kriesch Aladár készítette, Gellért püspök térítő munkáját ábrázolták.

A püspöki palotában látható első üvegablak Gellért püspök vértanúságát ábrázolja. A kép igen gazdag szimbólumokban. A kocsikerék értelmezhető világszimbólumként, nap-és holdjelképként, emellett küllőivel körbe írt keresztnek is tekinthető. A földre és vízre tűző napsugarak az isteni kinyilatkoztatást szimbolizálják, míg a kép bal sarkában virító sárga virágok a gyász és fájdalom kifejezői. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek…”

Nagy Szent Leó pápa és Attila találkozása a béketeremtők boldogságára utal. Leó a rábeszélés erejével győzi meg Attilát a békekötés szükségességéről, ábrázolásuk egyúttal a katolikus egyház és a magyarság első találkozását is megjeleníti, hiszen a korban még általánosan elfogadott a hun-magyar rokonság eszméje.

A Szent Istvánt ábrázoló üvegablak a király alamizsna osztását ábrázolja, hiszen boldogok az irgalmasok. Valószínűleg a megrendelő püspök kívánsága volt, hogy a szent püspök kegyességét bemutató eseményt jelenítsék meg. A Szent István mögött feltűnő vár a király államszervező tevékenységére utal. Szent Pétert az arcán lecsorduló könnycseppel ábrázolja a művész: a kakas a világosság hírnökeként a fény és a feltámadás szimbóluma is. A Xavéri Szent Ferenc halálát, Assisi Szent Ferenc prédikálását, Gonzaga Szent Alajost, Szalézi szent Ferencet ábrázoló üvegablakok az egyház hitvallóinak életéből mutatnak be jeleneteket. A természettel, a teremtett világgal való összhang a gödöllői művésztelep alkotói számára is fontos volt, ez a motívum legerőteljesebben Szent Ferenc és a madarak ábrázolásában jelentkezik. Békességet és boldogságot hirdetve a történelmi megpróbáltatásokkal sújtott népeknek.

Székely Gábor

22. A MEZŐK LILIOMAI

Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.

(Máté 6,28)

Átjárja valódat

Átjárja valódat
Istentől való vagy.
Az örök életnek
Sugara él benned.

Szüret

Nem győzte már kezed megtartani
Amit szedtél, az érett gyümölcsöt.
Túláradó lényéből valaki
Mint kehelybe, bőségéből töltött.

Egyetlen cél

A hajnali szellővel kérded őket
A füveket, a halkan ébredőket.
És ők felelnek, áttörve kérget
Keménységét szikla-repedésnek.
S holt felszínen, mely fekete-szürke
Élet ragyog, fény felé feszülve.
Egyetlen cél a meghajló szárban
Fényes füvön, bolyhos barka-ágban.

Szirom

Mert azt keressük csak: a végeredményt
S a célban már újabb cél hevít.
De értjük-e virágok tetteit
Míg csöppnyi szirmon ring a végtelen lét.

Meggyfaág

Színeiden, harsány
Vad világ
Halkan hajlik halvány
Meggyfaág.

Tavasz könnyű pírja
Színesít
Az égboltra írja
Színeit.

Kérgét legbelülről
Járja át
S kicsap teli rügyből
Pici láng.

Úgy lobog a fácska
Érte ég
Hitét a világba
Hintse szét!

Hajolj, versek titka
Meggyfa-ág
Teremjed meg tiszta
Vigaszát.

Ige

Isten szava átjárja a létet
Apró hajtás indul meg tömérdek.
Lehelete tavak tükrén lebben
Szivárvány gyúl fényes fellegekben.

Valaki vigyáz

Valaki jár, hogy összeszedje
Az őszi erdő levelét.
Valaki vigyáz életedre
Hogy ne peregjen szerteszét.

Sziklán gomlygó

Sziklán gomolygó ősi köd
Ember, parányi fény-köröd
Meddig hatol, s kiválik-e végre
Testedből a teremtés igéje?

Rigók

Minket csak néha-néha érint
Az Üzenet, mint sodró dallam
De rigók, ti ott éltek a dalban
S a füttyötökben csillagfény ring.

Mindenkivel együtt

Egyedül, s mindenkivel együtt
Uram, veled vagyok.
Nem magány ez. A távolság eltűnt
Kereszted egybefog.

Mező

Szellő-szavad üzenete ring.
Nyílik örök törvényed szerint,
Ezer szirom egyetlen virág:
A kegyelem úgy ragyogja át.

Tükör

Patak, aki visszatükrözöd
A virágot fényes fű között
Napsugarat, égbolt fellegét
Zúgásodban fenyőlomb neszét.

Fenyő

Mit őriz minden leveled
Esőt, vagy könnycseppeket?
És ha könny, ki könnyezett
Ki hallgatása ez a csend?

23. AZ ELLENSÉG SZERETETE

Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte az Istentől?”

(Lukács 6,27)

Bármit tehetsz?

A Krisztus arca könnyes és szelíd
Hiszen szereti ellenségeit.

Bármit tehetsz, nem bántja harag
Kővel dobod, ő kenyeret ad.

Nem ijeszt a poklos túlvilág:
A jósága majd kegyelmet ád.

Megbocsát, ha itt-ott becsapod,
Megszeged a Parancsolatot.

Majd megbánod. S arról ki tehet
Hogy valamikor megfeszíttetett?

Fény ragyogott

Fény ragyogott. Sugárzó istened.
Még nem tudtad, hogy elveszítheted.

De egyszerre a sugár elborult,
S az arcodra vihar árnya hullt.

S dörgő felleg villámán vakít
Az elárult, teremtő, néma hit.

Így akarta

Életünknek vad rengetegében
Tisztást teremt, hogy csillaga égjen.
Szelídsége fönn a magas égben –
Tükröződjön patakok vizében.

Így akarta: Isten-szerelemmel
Mint képmása, elteljen az ember.
Hogy lehessen a legméltóbb tükre:
Harmat-zápor hull az életünkre.

De vérbe és gyűlöletbe téved,
S összetöri a ragyogó képet.
Isten-szándék sivataggá válik
Virág helyett csak a pusztulás nyit.

24. VIHARBAN

Bárkába szállt s tanítványai követték. Egyszerre csak nagy vihar támadt a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a bárkát Ő aludt. Fölkeltették és kérték: „Uram, ments meg minket, elveszünk!”

(Máté 8,23)

Háló

Ringatsz, halát az óceán
És útjaimra hálódat veted.
Éles szirtek árnyai között
Csillan megtartó fény-tekinteted.

Pantheon – Róma

A feszület, hogy emlékezzetek –
Térdet hajtva indultok tovább.
De mi az, amit megőriztetek,
Ha meghasadnak majd a kupolák?

A Krisztus-seb, a vérző szeretet,
Egyszerre föllobog a gyertyaláng –
De tovább gyúlt-e fénye bennetek,
És lélek ragyog arcotokon át.

Szelíd fénnyel

Szelíd fénnyel, hogy megsegítsen
Szívedbe visszatért az Isten.

Túl minden földi tagadáson
Akarta: lelked újra lásson.

Áldozat

Ennyi volt. Alattuk lenge csónak,
A fellegek szinte a vízre csapódtak.
Körülöttük villámok lobbantak szerte,
Parányi rés sem látszott a kegyelemre.

Hol van a kékség? A csillagok hová tűntek?
Elmerül minden, sodrán az emberi bűnnek.
Akkor fölállt, mint ki álmából ébred,
Látták mozdulatát szöggel átvert kezének.

Segíts, Uram! Mindnyájan térdre hulltak
Karját kétfelé tárta és a hullámok elcsitultak.

25. AGGODALOM

Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál?… Ezért ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.

(Máté 6,25)

Teher

Az élet terhét elosztja az Úr,
Éveket ad, hónapot, napot
A kereszt súlya ha válladra hull
Így részenként elhordozhatod.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.

Sóhajtasz, ha jövő gondba nézel,
Légy boldog a mának örömével.
Jövőd titkát fel nem mérheted,
Hagyd, a Kéz vezesse léptedet.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.

Ember jövője pusztulás, halál
De íme, az Úr mentséget talál.
Könnyű szellő, krisztusi lehelet
Legördíti a súlyt, a szikla-terhet.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.

Ige

Mint a kavics, súlytalanná válva
Hullik lelkünk az Úr áramába.
És ami volt földi bűn vagy vétek
Széjjelfoszlik sodrán az Igének.

Megváltás

Uram, feléd törekszik az élet
S ha porrá lesz, hogy egyesüljön véled?
Vagy éppen ez, a legvégső alázat
Bonthat trónod felé angyalszárnyat?
S ha úgy tűnik az ember észnek
Hogy már nincsen tere a reménynek
A megváltás serlegébe töltve
Új formát adsz létünknek örökre.

Krisztus-szobor, Wernigerode

A keresztet, mint a vándorbotot
Oly könnyedén és mégis súlyosan
S az egész arc messzire tekint
Nem önmagába. Már túl önmagán
Egy ránc a sorsa, mely lefut ajka szélén
A sorsotokba futó vándor-út
És megérint a kereszt könnyedén.

Szent Antal

Lehajlik a szívedig
Szent Antal mindig segít.

Hogyha kéred, többet ad
Megtalálod önmagad.

Szent Antalnak perselyén
Gazdaggá lesz a szegény.

Illatozó mirtusz-ág
Megtalálja Krisztusát.

Megújuló templomok

A megújuló templomok:
Krisztus-mosolyban él hited
Útját lelkedben készíted
S az oltár titka fellobog.

26. A SZIV BŐSÉGE

A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél.

(Lukács 6,45)

Forrás

Napfény és árnyék lengi be –
Hol van a források szive?

Áttetsző lüktetés fakad
Mint tovarebbenő halak.

Mint buborék, felszínre tör
Szétpattan könnyű, lenge kör.

Mindig kitárul, mindig ad
Hűsítő ezüst sugarat.

Nincs, mi elzárná, kő-fala:
A forrás szíve ő maga.

27. MÁTÉ ELHIVATÁSA

Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: „Kövess engem!” Az felállt és nyomába szegődött. Amikor később vendégül látta házában, sok vámos meg bűnös odajött, s Jézussal és tanítványaival együtt asztalhoz telepedett.”

(Máté 9,9)

Bizonyosság

A tétova mozdulat
Amikor ráhullott a fény
Hogy én lennék, Uram, csakugyan én?
A szemsugár a szívére mutat.
Hogy követni ezt az idegent
Ott hagyni, amit épített –
Úgy érzi, mintha hullámok sodornák,
Lelkében ég a bizonyosság.
Más, mint a megszokott –
– Építsd fel otthonod
Az országomban másképp!
Legyen szikla-alapja a Szándék.
Nem arany-homok,
Viharban szétpereg –
Lelkedben lobog
Megtartó szeretet.
Hagy el a hálódat, halász!
Szántóvető, vár bővebb aratás.
Én a lelkek halászává teszlek,
Szüretelhess más szőlőgerezdet.
Embersorson, bűnön és borún
Ragyogjon az Evangélium.

28. A SZÍNEVÁLTOZÁS

„E beszéde után mintegy nyolc napra történt, hogy kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó.”

(Lukács 9,28)

Hívás

Mert tudjuk, Uram: más lesz az edény
Ha beletöltöd csillámló borod.
S más lesz az ember, fény lesz, csupa fény
Hogyha létén a Hívás átlobog.

S már nemcsak szóval hirdeti igédet:
Lefoszlik lényéről a földi látszat,
Kigyúl arcán az a másik élet
Titkaként a Színeváltozásnak.

Krisztus három tanítványával a Tábor-hegyre megy, és ott előttük színében elváltozik. Krisztus emberi életében szüntelenül jelen van az isteni. Ha a környezete ünnepnek tekintette volna a vele töltött napokat, és hozzáemelte volna lelkét a Jelenlét szüntelen csodájához, észrevehették volna arcának ragyogását. Mert Krisztus szüntelenül az, aki: a színeváltozás nem az ő elváltozása, hanem a tanítványok kegyelmi állapota. Rányílt szemük arra, amit naponta akár meg is érinthettek. Péter a Tábor-hegyen akar sátrat készíteni, az Úr azonban elmosolyodik: hiszen én szüntelenül veletek vagyok. Lássatok meg embertársatok pillantásában, találjatok meg abban a sátorban, melyben mindennap laktok. Ne rendkívüli alkalmakat keressetek, fogadjatok be otthonotokba.

29. GYÓGYÍTÁS

Az egyik (leprás), amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arca borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent? Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”

(Lukács 17,15)

Gyógyulás

Jött a béna, aki újra járt
– Aranyat adj. Tégy újabb csodát.
Aki látást kapott, jött a vak:
–Más kincsére hull a sugarad.
Utat ígérsz, amely elvezet
S a gazdagé minden élvezet.
Megváltást, a bűn bocsánatát –
Az országod milyen hasznot ád?

S eljött az is, ki nem panaszkodott
Fájdalmával némán szenvedett.
–Mit kérsz, kérdé, s feléje hajolt
–Ennyit Uram: követhesselek.

Kegyelem

Isteni kegyelem
Égi orvosság
Gyógyítsad a lelkünk
Megbocsátó jóság.

Emeld csupa fényből
Oltárodat bennünk
Kereszt öröméből
Hogy részesedhessünk.

Szenvedésünk, Uram,
Fordítsad örömre.
Mely Benned csakugyan
Felragyog örökre.

Bűnösökként, fogadj
Országodba minket.
Tört szemedből megvált
Egyetlen tekintet.

Bízzatok!

A világ akkor megtelt szenvedéssel
Felé sóhajtott a sok beteg.
S ő megindult áldást osztó kézzel:
– Bízzatok és reménykedjetek!

Az Emberfia most eljött közétek
Egy király van: az élő Szeretet.
A vigasztalás száll, mint csöndes ének:
– Bízzatok és reménykedjetek.

Felderülnek majd a szomorúak
A magányos, könnyes életek.
Öröm-himnuszt zengenek az Úrnak:
– Bízzatok és reménykedjetek.

És lejött a Boldogság Hegyéről
Köszöntötték hálás tekintetek.
Áldás hullott barna köpenyéről
S a távolban feltűnt a kereszt.

Csönd

Szemhéjad, a sűrű ködöt
Lehunyod a világ fölött.
Csak az ezüst csend világít:
Deres fenyő-szempilláid.

Harmatfény

Esőcsepp hull. Csendes fények
Fákon, bokrokon ragyog
Lelkedbe is visszatérnek
Ködbe borult csillagok.

Béke

Istenem, mint felhőt
Ringass térdeden.
Küldjél könnyű szellőt
És mesélj nekem.

Nagy békédbe olvad,
Csillapíts vihart
Meséld, mint folyónak
Csillagaidat.

Tanítványok

Kérlek, Uram, maradj még velünk
Mert egészen besötétedett.
Gyógyítsad meg elborult egünk
Ragyogtasd föl csillag-fényedet.
Kereszteddel, mely a fénybe tűnt
Gyógyítsd halálba hulló életünk.

Elemlámpa

Egyik nyáron állami árvaházakban élő csökkentlátó és vak gyermekek táboroztatásán vettem részt. Kaptak zsebpénzt is, amit tetszésük szerint költhettek el. Egyiküknek, aki valamennyire érzékelte a fényt, eszébe jutott, hogy vegyenek elemlámpát. Az ötletnek óriási sikere volt, mert még a teljesen vakok is fölfedezték, hogy ha elég hosszú ideig égetik a lámpát, az meleget ad, tehát ők is képesek arra, hogy érzékeljék a fényt! Először le akartam beszélem őket, hiszen vehetnének mást is, elmehetnénk egy cukrászdába. Látva azonban örömüket, nem szóltam semmit. Alig várták, hogy elkísérjük őket a megfelelő üzletbe, ahová az egész társaság lelkesen betódult, és összes pénzét a legnagyobb méretű lámpákba fektette.

Nekem meg az jutott eszembe: vajon nem így teszünk mi is, amikor imádkozunk? Hiszen sötétségben élünk, de reméljük azt, hogy Isten megajándékoz a látással, a szeretet fényével, melynek a melegét érzékeljük. Keressük ezt a fényt, és mindent odaadnánk érte, hogy felragyogjon és megvilágítsa sorsunkat.

Halmi Krisztina

Bizonyosság

Uram, ha nem látjuk sugarad
Érezzük: hősége simogat.
Csupán ennyi: szálló sejtelem
De nyomában rózsatő terem.

Harangok érce

A mosolyok lent könnyekké válnak
Ebből lesz a harangok érce.
Hogy hirdessék, ami bánat
S csendüljön öröm-ének.

Tücsök

Tücsök perget halkan
Éneket
Mint ahogy a gyöngyvirág
Pereg.

Eső cseppje, apró
Dallamok
S a rét fölött szivárvány
Ragyog.

Aki úr a percnyi
Lét felett
Dallammá fűz ember
Életet.

30. KÖZÖTTÜNK VAN

A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az Isten országa közöttetek van.”

(Lukács 17,20)

Ki köztünk jársz

Ki köztünk jársz és népedet megtartod
Add, Uram, hogy felismerjük arcod.
Hogy lelkünkről fölszálljon a köd
S érinthessük sugár-köntösöd.

Lelkünkben lakott

Mindenfelől vártuk a Szabadítót
Pedig már közöttünk prédikált.

Vártuk: sereggel jön, aranypalástban,
De ő köpenyét ránk terítette
És szétosztotta, amije volt.

Palotába képzeltük, koronásan,
Pedig már a lelkünkben lakott.

Milyen csodálatos dolog, hogy itt jár Jézus. Erdélyben jár Jézus és a mi magyar népünk között is jár Jézus, és Kelet-Európában minden nép között jár Jézus. Vajon nem késtünk-é el? Vajon nem úgy van-é, hogy a kezünkben volt minden írás, és minden lehetőség és mi mégsem vártunk igazán és mégsem változtunk meg úgy, ahogy meg kellett volna változnunk.

Csiha Kálmán: Jézus és tanítványai

31. JÉZUS ÉS A GYEREKEK

Gyerekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. Amikor a tanítványok észrevették, elutasították őket. Jézus azonban odahívta őket: „Hagyjátok – mondta –, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda.

(Lukács 18,15)

Néri Fülöp látomása

Éjszakában gomolyog a köd,
Hang szólítja Néri Fülöpöt:
–Kiket közöny útszélre lökött
Utánam sír száz utcakölyök.

Kevélyen ki végzi tetteit –
Keresd, kik az utat keresik.
Tétován jár, sír és kesereg,
Országomba az ő útjuk vezet.
Tudja célját ezer büszke arc,
Dicsekszik, hogy nem bántja kudarc.
De akkor éjjel egyedül szenvedtem,
Elhagytak mind a getszemáni kertben.
Alszik, mint ki jól végezte dolgát,
S a bűnösöknek nyílik meg az ország.
Aki keres, jóra fordul sorsa,
Fény hullik a bűnbánó latorra.
Hangosan szól hite és erénye:
A gőgösnek kialszik a mécse.
Arany ruhában jön a vőlegény:
– Ragyogjon fel a koldus és szegény!
Nem önmagát dicsőíti meg,
Melegedhet, aki didereg.

Előtte álltam vérben, összetörten.
– Hol az igazság? Ezt kérdezte tőlem
A büszke bíró hófehér talárban,
Igazságot szívében nem találtam.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Hirdette: a törvényt tudja mind,
Igazsága úgy fénylik, úgy vakít.
Csalja gőgös káprázata csak,
Elveti az egyetlen igazat.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Ételével eltelt a jóllakott,
Nem azt nézi, amit én adhatok.
Elég az, mit magának keresett,
Hogy védje, emel kerítéseket.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Tudományát hirdeti a bölcs,
De csak homok az az Úr előtt.
Egy szellőben elhull, szétpereg,
Isten titkát ki fejtheti meg?
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Az kap inni, kinek szomja van,
Bölcsességet nyer az oktalan.
Nézzed hát a legkisebbeket,
Országomban ki nagyobb lehet.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Az ülhet az asztalfőre majd,
Aki most a legvégén sóhajt.
Kinek pohár vízre sem telik,
Nagykanállal majd az ehetik.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Hol van Isten? Gőggel kérdezik,
Nagy büszkén a mellük döngetik.
De az Isten nem velük lakik,
A szerényekkel együtt álmodik.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Nézd a bimbót, mily remegve nyit,
Virágzássá kiteljesedik.
Termő ágat ha vadócba olt,
Bölcs kertésznek gyümölcsöt hozott.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Szeméből akinek könny csorog –
Megtalálsz, ha megvigasztalod.
Krajcárért is majd kamattal mérnek,
Amit adsz a legkisebb szegénynek.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Boldog az, ki békességet hirdet,
És irgalmát nyújtja a kicsinynek.
Segíti, hogy utamat ne vétsék,
Gazdag lesz a krisztusi szegénység.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.

Hajnal jön, és eloszlik a köd,
Fény ébreszti Néri Fülöpöt.
Azt keresi, ki éjben szólt hozzája,
Mert napnál több az Úr bizonyossága.
Parancsa él, sorsára kihat:
– Legeltessed bárányaimat.

– Mit akar ez? Sok kis apró, tetves…
Ők jutnak el talán a kereszthez?
Kicsiny a test, de nagy a bűn már most –
Ők ülhetnek az Úr asztalához?
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.

Sok csellengőt összegyűjti végül,
Kis lelkekben katedrális épül.
Tornyán zúg a Szentlélek harangja,
Benne bízót vezeti, nem hagyja.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.

Mert nagy itt a lélek sötétsége,
Olyan légy, mint harangoknak érce.
Csak egy hang, mely átjárja a csöndet,
De világot Krisztusára döbbent.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.

Gazdagságát rongyaiba rejti,
Krisztus szavát szíve nem felejti.
– Jobb az, hogyha lelked őrzi lángod,
Mint kívül kincs, de bévül elvásott.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.

Kikacagják: – A könnyelmű, léha! –
Szenvedését rejti könnyű tréfa.
Templom kövén, utcán alszik sokszor,
Jár a híre: római apostol.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.

Böjti szelek

Böjti szelek. Felsivít a sátán
Kesereg már hatalma bukásán.

Érzi: a Jó diadala készül
Sötét felhőt választ menedékül.

Hiába, mert fények záporoznak
A keresztről, s elsöprik a rosszat.

Néri Fülöp, az ifjúság nevelője

A több mint 400 évvel ezelőtt (1515–1595) élt szent alakja a XX. század végén is izgalmas, aktuális, a zsinat utáni egyház is sokat meríthet tüzes istenszeretetéből, az ifjúság és a keresztény derű, az evangéliumi öröm iránti elkötelezettségéből. Életének fő műve 50 évig tartó apostolkodása, amellyel megújította Róma, az örök város egyházi életét. Mindent átfogó szeretete elsősorban az ifjúságra irányult, ezért csak úgy tódultak hozzá a fiatalok. Oratóriumot alapított, ahol lelki olvasmányokat végeztek, közösen énekeltek, zenéltek, és gyakorolták a felebaráti szeretetet. Egyszerűség és Isten vidám szolgálata jellemezte a szentet. A zeneirodalom oratórikus művei máig őrzik ragyogó kezdeményezéseinek emlékét. Az ifjúsági pasztoráció ma is sokat tanulhat tőle. Az ének, az éneklés maga túlmutat a művészi előadáson, a lelkületet is jellemzi: nem véletlen, hogy Néri Fülöp ezen a területen is kezdeményező volt

Cantare amantis est! – szabadon fordítva: csak az tud énekelni, akinek a szívében él a szeretet. Tömören: „Aki szeret, az énekel.” Vajon csoda-e, hogy ezt a szentenciát az a Szent Ágoston fogalmazta meg, aki hosszas tévelygés után vallotta meg: „Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.”

Isten maga a Szépség, maga a Harmónia, aki kiárasztja belső gazdagságát, amikor az éneklés, a „vox humana” adományával ajándékozza meg teremtményét.

Bizonyos, hogy az éneklés a legszemélyesebb muzsika. Míg a hangszeren játszó művész csak más eszköz közvetítésével, használatával szolgálja a szépséget, addig az énekes szíve legbensőbb rezdülését saját testével szólaltatja meg. A szív bőségéből szól a száj, mondjuk, – a szív szeretetéből pedig szól az ének. Aki beteg, aki kedvetlen, az nem tud énekelni. A felcsendülő ének az „egész-séges”, a harmonikus lélek gyümölcse. Ezért mondhatjuk: aki énekel, kétszeresen imádkozik.

A közös ének közösséget feltételez és közösséget teremt. A vallásos ének az ember és Isten közötti szeretet kapcsolatot fejezi ki, így az interkommunikáció legszentebb formája, hiszen az ember nem más, mint Isten hangszere. Ezért mondja a 32. zsoltár: „Előtte új dalt énekeljetek, daloljatok neki szép öröméneket zengve.”

Borián Tibor Sch.P.

Dallam

Uram, legyek egy dallamod,
Mely ismeretlen pásztorsípból terjed.
Hegyekre dőlve hallgatod,
Mint csobbanást, mely megtöri a csendet.

Fényre fény

Lelkében a tavaszi varázs
Egy elámult rigó fuvoláz.

Más most a hang. Bűvös, puha-lágy
Egy elámult rigó fuvoláz.

Dalára nap süt, mint a fényre fény
Ringatózik saját énekén.

Szembenézés

Ma már a liceumokban is lehet hittant tanítani, én magam is el szoktam látogatni az iskolákba, az időpontot nem közlöm előre. Egyik alkalommal becsengetés után leptem meg a negyedik osztályt. Elmondtam, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, még példának is állította őket a felnőttek elé. Egyszer csak hátulról a második padban feláll egy negyedikes, ó, püspök bácsi, még gesztikulált is a kezével, mit tetszik nekünk az Istenről beszélni, az én apukám azt mondta, hogy nincs is Isten. Ez csak a papok találmánya, hogy a markukban tarthassák az embereket. Nagy csend lett, hogy a püspök vajon most mit szól erre. Megálltam a padnál, próbáltam egy kicsit informálódni, hogy is álljak a dologhoz. A kislány elmondta, hogy az édesanyja katolikus, rendesen imádkoznak is otthon, templomba járnak. Az apja viszont meg sincs keresztelve, templomba se jön, de egyébként nagyon becsületes munkás szakember, végig dolgozza a napot. „Édesanyám mindig fél négyre főzi meg az ebédet, hogy meleg ételt egyen, és legtöbbször még utána is elmegy, így mondta, csubukolni, szóval ilyen plusz munkába. Vasárnap otthon ül, szeret olvasni, hol Gárdonyit, hol mást.” Ekkor azt válaszoltam: Így ahogy mondod, édesapád hitetlen. De ne bántsd azért, valószínű nem a saját hibájából fordult el Istentől. Úgy látszik, a szülei nem merték templomba küldeni, megtagadták az őseik hitét, féltek, hogy elvesztik az állásukat. Úgyhogy ez azoknak is a hibája, akik akadályozták, hogy az emberek templomba járjanak. Viszont ne csodálkozz akkor édesapádon, hiszen ha valaki nem hallott Krisztusról, az nem szeretheti. Ha te nem ismersz itt egy gyermeket, egy valamilyen Rozikát, ha sose láttad, nem tudhatod, hogy kicsoda. Amikor édesapád hazamegy, állj elébe, nézz a szemébe, mert meglátod, hogy édesapád szemében mégis megtalálod az Istent, mert ő szereti a családját, mindent megtesz értetek.

Az anyja aztán eljött hozzám vagy három nap múlva. Azt mondja: Püspök úr, olyan zavarban volt a férjem. Amikor haza jött a munkából, Piroska elébe állt és azt mondta: – Apu, gyere, nézzek a szemedbe. Azt felelte, most nem tudok farkasszemet nézni, nem érek rá, ne haragudj, sietek vissza a munkába. Mert azt szokták játszani, hogy egymás szemébe néznek, ki bírja tovább. De a kislány megfelelt neki: – Apu, én most nem játszani akarok, látni szeretném Istent a szemedben. –Az én szememben? Hát ez meg hogy jut eszedbe? –A püspök bácsi mondta. –A püspök bácsi? Te meg hol találkoztál vele? –Eljött hozzánk az iskolába, és akkor én megmondtam neki, hogy nincs Isten, mert te mondtad. –Te ilyet mondtál a püspök bácsinak? –Igen, ilyet, mert hát te mondod ezt mindig. De a püspök bácsi azt felelte, hogy nem a te hibád, hogy nem hiszel, és hogy nagyon szeretsz bennünket, és nézzek a szemedbe, mert ott meg fogom látni, hogy igenis van Isten. Erre aztán az apa belenézett a tányérjába, és az ebéd végéig nem emelte fel onnan a pillantását. Mert most saját magával nézett farkasszemet, és nem bírta kiállni. – Püspök úr, a férjem még másnap is ezen morfondírozott. Hogy a püspök őt nem ítélte el, hanem még meg is dicsérte…

A negyedik napon már a férje keresett fel. – Én vagyok Piroska édesapja. Püspök úr azt mondta neki, hogy megláthatja az én szememben az Istent, de bizony fordítva történt: én láttam meg az Istent a Piroska tágra nyílt szemében… És most azt szeretném, hogy ne okozzak csalódást, észre ne vegye, hogy az én szememben nincs ott az Isten… Mit tegyek, püspök úr? Azt feleltem, én értékelem, hogy nem szégyellte, hogy eljöjjön, ezzel máris nagyon sokat tett. Keressen fel többször, egy kávé vagy egy pohár bor mellett elbeszélgetünk, elmondom, amit eddig nem volt alkalma hallani, hogy Krisztus maga a Szeretet, és ahol szeretet van, ott van ő is. Azóta már megkereszteltem, megbérmáltam, a lányával és a feleségével minden fél tizenkettes misén ott van.

Ha nem így állok hozzá, beszélhetett volna neki akárki Krisztusról meg Máriáról, nem térítette volna meg. De ez nem az én érdemem, a Szentlélek Úristen adta, hogy így szóljak hozzá.

Tempfli József

32. A VILÁG VILÁGOSSÁGA

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

(János 8,12)

Gazdagság

Mert minden lépted engem gazdagít
Uram, mellyel te lettél szegényebb.
Mert keresztúton vezetett a lépted
De, mint kincset adtad szavaid:

– Keresztemmel országomba értek,
Halálommal nyertek öröklétet.

A szívek között nincs határ

Zöldjével benőtte a nyár
A kertek között nincs határ.

Virágját hűvös rejtekén
Míg nézni bírom, mind enyém.

Bennem feszülő készület
A pattanó levél-rügyek.

Úgy érzem: Krisztus-béke száll
S a szívek között nincs határ.

Hit

Krisztus reménye, ember megértse
Hit kell.
Együtt az elme véle betelne
Szívvel.

Úrjövet

Mindent ellep zúzmarája
Leszáll az Úr fellege.
Fenyveserdő zúgva várja
Hogy lehessen egy vele.
Fehér ködből hull ma rája
Megváltó ígérete.
Mert eljött az Ég Királya
Legyen földi élete.
Szeretetben hogy kitárja
Két karját az ég fele.
Ember végső boldogsága
Nagy tettéből fénylene.

Jézus Krisztusban meghalni azt jelenti, hogy Isten kegyelmében, halálos bűn nélkül hal meg az ember. Így a Krisztusban hívő az Ő példáját követve a saját halálát át tudja alakítani az Atya iránti engedelmesség és szeretet aktusává. „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, élni is fogunk vele” (2Tim 2,11)

A katolikus egyház katekizmusa

Terv

Hajnalsugár
Kicsap felleg-bokorból.
Rigó hangja száll
Ahogy tavaszra hangol.

Valaki terve ez
Fény hull az évszakokból.
Szél indul, könnyű nesz
Szivárvány permetez
És mindent egybekapcsol.

Körtefa

Megmutatom a forrást
De nem tudok helyetted lehajolni.
Megmutatom az utat
De nem tudok helyetted végigmenni rajta.

Ne kérd hát számon a csodát
Mert naponta itt van
Csak elsiklik rajta a tekinteted.
Követelőzöl? Ő kopogtat
Ő kér tetőled bebocsátást.

Ime, ez az út:
A körtefa virágzó ága.
Ösvény minden levél
Kinyújtott kéz a napsugárba.

A dómban

Gótikus szobor-mozdulat
Virágok egyszerűsége.
Szívedbe költözik a csönd
Márvány-szilánk a kupolából.

Oltár

Nyugtalan gyertyák lobogtak szivemben
Az Urat kerestem, kit elveszítettem.
Az oltárra tört sugarak estek
S ragyogtatták az utat, a keresztet.

Feszület

Ádám, ébredj. A kereszt fölötted
Amellyel minden bűnt eltöröltek.
Indulj meg hát. Ha szíved merheti
A történelmet újrakezdeni.

33. AZ ÚJSZÖVETSÉG

Amikor közelebb érve megpillantotta a várost (Jeruzsálemet), megsiratta. „Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve a szemed elől.”

(Lukács 19,41)

Isten titka

Visszanézett: – Ó, Jeruzsálem!
Aranyfény hullt föntről templomodra,
S te úgy akartad: magadban ragyogj csak.
Csillanjon a hazugság, a gőg
Törvényedben, s a törvény összetört.
Az igazra törtél, mint latorra,
De a kereszt és a testem egybeforr ma.
Indulnak majd, hogy utam kövessék,
Isten titka, él az Újszövetség.

Néma évek

Néma évek bazilikája
Borul fölém. Egy vén harang
Száz évet üt, de mindhiába
Magányos léptek konganak.

Egy pap jön elő mninden órán
Ragyogó, fehér palástban
S poros, üres sorok előtt
Prédikál a bazilikában.

34. VIRÁGVASÁRNAP

Másnap az ünnepre felzarándokolt tömérdek nép hírét vette, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezik. Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje és így köszöntötték: „Hozsanna!” Áldott, ki az Úr nevében jön, Izrael királya!

(János 12,12)**

Dicsőség

Ki az ott az úton
Szamárháton jőve?
– Ő hoz a világnak
Megváltást örökre.

Dicsősége sarjad,
Mint a fényes pálma
Békét hoz, nyugalmat
Keresztjének árnya.

Krisztus előtt kb. 500 évvel élt Zakariás próféta, aki előre felvillantotta az Istentől küldött királynak az arcát. Izrael életének a középpontjában az a váradalom állt, hogy jön a Messiás, vagyis az a király, aki a nép életét majd Istenhez igazítja. A legnagyobb kérdés az volt: milyen lesz ez a király? A jeruzsálemi bevonulás kifejezte azt, hogy Jézus hogyan értelmezi ezt a királyságot. Izrael hatalmat várt, de Jézus az Ézsaiási Szolgaként jött, betöltve ezzel Ézsaiás próféciáját. Úgy vonul be, ahogy a próféta előre megmondta: szelíden, szamárháton. A ló és a szamár abban az időben egyaránt királyi állat volt, de a ló harcot jelentett, a szamár pedig békét. A szamár a bevonulás során tehát nem a mai értelemben veendő, amikor a szamár ma megmosolyogtatja az embereket. A szamáron királyok vonultak be, de nem háborút kezdtek, hanem békével érkeztek.

Szathmáry Sándor: A jeruzsálemi bevonulás

35. NAGYHÉT

Hétfő

Jézus, fogadd el a harminc ezüstöt.
Ha te nem teszed, más majd elteszi,
Valaki, a tanítványok közül.
Hívni sem kell, jönni fog magától,
Tettét szépen meg is indokolja.
Ahogy surran – hallod lépteit?
Nem számít, hogy veled nyúlt a tálba,
Elárul, ha megcsókolja arcod.
Isten fia, emberek barátja –
Te mondod, hogy ismered az embert?
Többet ér a gyémántnak karátja,
Mint az igéd tiszta ragyogása.
Isten fia – így mondod – meglehet,
Igazol a tett, cselekedet,
Ahogy a fát jól termő gyümölcse.
Csak azt felejted: mi vagyunk a törvény,
A szavaidra mi ütünk pecsétet,
Meg kell halnod, hogyha meg nem érted.
Egy-két hangsúly, ennyi az, mi kellhet,
Bólints akár, ne mozdítsd a nyelved.
Hisz ismerünk: többet ér hallgatásod,
Mintha léhán csak fecsegnek mások.
Ma hétfő van. Tegnap volt vasárnap.
Ne tévesszenek meg a pálmaágak.
Ki tegnap dicsért, holnap megtagad,
Zöld ág helyett majd követ ragad.
A meggyőződés propaganda csak,
Egy szó kell, hogy megváltozzanak.
Ez vagyonát, az állását félti,
S már Kajafás bölcsességét dicséri.
S hogy igazolja végül önmagát
Átkozódva, dühvel törne rád.
Mert a tömeg olyan, mint a gyermek
Kit cukorral s pofonnal vezetnek.
Pásztor lennél, s báránya Istennek?
Leszel, kit a pusztába kivernek.
Kajafás ma kedvedet kereste,
És vacsorára vár csütörtök este.
Kérését vedd megtiszteltetésnek,
Ne mulaszd el hívását, kérve kérlek.
Kettesben majd megbeszélhetnétek
Mi a megváltás, mi az ember-vétek.
Fehér asztalnál tisztázhattok mindent –
Szolgáld őt, és így szolgáld az Istent.
Ihatsz bort, békétek áldomását –
Arasd le a dicsőség kalászát.
Ő hatalmas, kérhetsz tőle bármit –
Vagy keresztet viszel a halálig.

Felvonulás

A debreceni egyetemen 1948 őszén felvonulást szerveztek a „klerikális reakció” ellen. Az egyetemen szokás szerint előadásra mentünk, a tanterem teljesen megtelt. Ekkor bezárták az ajtót, se ki, se be nem lehetett menni, a professzort kiküldték. Mozgalmi dalokat énekeltettek velünk, zengett az épület, ez volt a felkészítés. Aztán elkezdték ordíttatni, hogy vesszen Mindszenty, halál Mindszentyre. Végül négyes-hatos sorban felsorakoztattak, de nagyon figyeltek, hogy ki ne álljon senki a sorból, és elindultunk fel a városba. Az első a Füredi utcán levő Szent László plébánia volt. Bementek, azt követelték a plébánostól, hogy vegye le a Mindszenty-portrét, amit ő nem tett meg. Ez is mindszentyista, ez is rendszerellenes, hangzott a mélyen szántó megállapítás. Mentünk tovább, nem túl gyorsan, de azért aránylag szaporán, hajtottak tovább. Elértük a Szent Annát, a rendház sarkánál megállítottak. Én nem énekeltem, azonban kitört belőlem az erdélyiség, látni akartam, hogy még mire képesek, nem léptem le, amit akkorra már többen megtettek, nem akartak részt venni. A nagy üvöltözés közben a második emeleti folyosóablakban egyszerre megjelent középen Bulányi, mellette két oldalt feszes vigyázzban Mándoky Ernő meg Szentgyörgyi András, ők hárman végezték az oktatást és a foglalkozásokat, megosztották a feladatokat. Szentgyörgyi is igazi pap, jézusi ember volt. Mindhárman istenhitet valló és átélő tanárokként foglalkoztak az ifjúsággal, vállalták a meghurcoltatást, a kockázatokat. Bulányi utólag mondta, hogy fájt neki, hogy olyan is van köztünk, akire nem számított. Megmagyaráztam neki, hogy szemtanú mindig kell legyen. Egyszerre elkezdték üvölteni, hogy vesszen Bulányi, le vele, úgy ordítottak, ahogy csak tudtak. Meg sem mozdult az a három, egyikük sem. Feszes magatartásban néztek le, csak azt láttuk, hogy iszonyatos fájdalom van az arcukon. Akkor végre tovább mentünk, elöl elindult a menet, be a Szent Anna plébániára. Molnár prépost volt a plébános, attól is követelték, onnan se ment le a Mindszenty-kép. Végre kijöttek, megállapították, hogy ez is rendszerellenes. Akkor mentünk tovább, elértük a Szabadság-telepi templomot. Ott be volt zárva minden, a kerítés tetején ugráltak át hárman-négyen. Ott is követelték, hogy a pap vegye le a képet. Visszajöttek, felültek a kapu tetejére, mert nem kísérte ki őket, az ajtót bezárta utánuk, és a kaput már nem nyitotta ki. Azt is lehordták mindennek, tovább mentünk. Én is mentem, mert elszántam magam, hogy látnom kell, hogy még mit csinálnak, vagy ki az, akinek nekimennek. Végül elértük a köztemetőt, itt egy valóban borzalmas jelenet játszódott le. Mint a megőrült csőcselék, berontottak a temetőbe, a sírköveket le, a sírokat széttaposták, hogy meddig mentek, azt nem tudom, azt mondtam magamnak, hogy most már láttam eleget. Reggeltől mentünk, már sötét volt. Különben nemcsak mi voltunk, az orvoskar, hanem az egész egyetem. Mikor már tényleg az őrület határán vannak, és annyira be vannak zsongva, hogy nem tudják, mit csinálnak, ez már valóban csőcselék volt. Hazamentem, teljesen összeomolva. Mikor elmondtam, hát kellett neked menni. Igen, ezt mindenképpen látnom kellett.

Farkas Rozália

Beteljesülés

A világban nincsen szeretet
Tárggyá változnak az emberek.
De friss ággal nőnek a fenyők
Öröm, bánat mind egyszerre zöld.
Az ember-lét Istenben fakad
Egyformán hoz termő gallyakat.
Virágzást, mely fényben Őfelé nyit
S a fájdalomban is gyümölcse érik.

36. CSÜTÖRTÖK ESTE

Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?” „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” – felelte.

(Máté 26, 20)

Csütörtök

Hogy elkészítsék a húsvéti bárányt
A vacsorához akkor összegyűltek.
Nem tudták még: a szeretet csodáját,
Az áldozatot hozza ez az ünnep.

Közöttük ült

Közöttük ült, az asztalfőn ragyogva
Istensége egészen fénybe vonta
A pillanatot nem értették mégsem.

– Ezt tegyétek. És megszólalt akkor,
Mit lélek őriz, majd a mozdulatból
Megismerik a kenyértörésben.

Olajfa: a Getszemáni kert, ciprus: a szomorúság, cédrus: a keresztfa, pálma: a Király győzelme. Elhagyatottságában a természeti világ öleli körül Krisztust.

Olajfa

Közöttük ült, de senki sem látta,
Csak fecsegtek és beszéltek, egyszerre.
És mikor a kenyeret megszegte
Alig figyeltek mozdulatára.

S aki vele együtt nyúlt a tálba
Felpattant, és futott már sietve,
Pillantását már észre sem vette,
Mellyel féltőn tekintett utána.

Kit-kit elnyomott aztán saját álma.
S míg kenyérré változott a teste,
Az üdvösséget egyik sem kereste,
Nem gondoltak holnapra, csak a mára.

Pedig sokasodtak a jelek,
Arcába nézett, forrás-szemsugárba,
És egy asszony a keresztet látta,
Hajára öntött drága kenetet.

– Én nem leszek mindig köztetek.
Csak azt nézték, hány garas az ára
az olajnak, nem figyeltek szavára,
Nem látták meg a búcsú-könnyeket.

Az út fölött ingott már a pálma,
És meghasadt már a cédrus ága,
S a percre, melyben Golgotára indulsz,
Hűs árnyékot terít a szelíd ciprus,
S belengi az olajfa illat-árja.

Júdás

Egy falatot bemártott a tálba
És így szólt hozzá: amit akarsz, tedd meg.
Elborult a lélek éjszakája,
Csak parazsa izzott a gyűlöletnek.

Harminc ezüst

Harminc ezüst. Júdás árulása.
Mennyit ér a Krisztus igazsága?

Mély titkán a getszemáni éjnek
A lehulló könnyek mennyit érnek?

Sziklaúton tántorogva lépett –
Mennyit és a földre pergő vércsepp?

Keresztfára szegezve az Isten –
A kegyelmét odaadja ingyen.

Amikor a Mennyei Atya elhatározta a bukott ember megváltását, már akkor érvényesült Szent Fiának szeretete. Az Isten Fia szerette Mennyei Atyját, de szerette az embert is. A szeretetnek ez a két iránya határozta meg a megváltás gondolatát. Krisztus magára vette a keresztet, s meghalt rajta a Kálvárián. Megváltott bennünket. Mindezt a Mennyei Atya és az emberek iránti szeretetből tette. Hivatkozik is erre a szeretetre, mikor azt mondja, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja.

Márton Áron: Az isteni szeretet

Jelenlét

Hányféle jelen
Hányféle jelenlét.
Átéljük szüntelen csodáit
A megszakíthatatlan pillanatnak
Melyben a szeretet örök
Mert áldozatul önmagadat adtad.

Imádság

Imádkozni vágytam, és hozzád futottam
De az első szónál tovább nem jutottam.

Krisztusom! Sóhajtok, s egyszerre úgy rémlik
Az arcomon érzem arcod verejtékit.

Getszemáni éjjel, körülfog magányod
Elárulni téged készül a Júdás-csók.

Krisztusom! Sóhajtok, s indulsz a kereszttel
Az utamon mégis hogy lépted legyen jel.

Korbácsütés csattan, a véred kiserken
Azért rogysz a földre, hogy én el ne essem.

Krisztusom! Sóhajtok, s átvernek szegekkel
Megváltást készítesz, s így fizet az ember.

Krisztusom! E szóban ott az egész élet
Kemény sziklasírban fénye a reménynek.

Majd versengés támadt köztük, hogy melyikük nagyobb. Erre azt mondta nekik: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevő úrnak hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna.”

(Lukács 22,24)

Gazdagság

Én elhozom gazdagságomat,
Bearanyozom istenszobrodat.
Csillogjon az arany mennyezet –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.

Én elhozom hatalmam, a szót
Érted mondom a parancsolót.
Hogy féltében mindenki remeg –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.

Azt hozom, a tudományomat,
Amit adok, hatalmas gondolat.
Hirdessen a tanítvány-sereg –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.

Nem díszíthetem arany csarnokod
S ha eléd lépek, ajkam csak dadog –
Semmim sincs, én ezt hozom neked.
S harmatozni kezdtek az egek.

Rátok ezt hagyom

Rátok ezt hagyom:
Életem éltem
Isten-gazdagon
Krisztus-szegényen.

Öregasszony imája

Uram, ki csillagot gyújtottál
Ha nem bírtam menni a sötétben
S remegő fényed hírül adta
Nem vagyok egyedül mégsem.

Egy pillanat, és csillagot
Gyújtasz ki bennem észrevétlen.
Keserű szemben könny ragyog,
Pedig sírni már nem reméltem.

Még megfordul a fájdalom,
Erővé válik gyöngeségem.
Nem hívhattalak hasztalan
Egyedül voltam s most már érzem

Akar még valamit erőd,
S ígér csillagnyi szelídséged.
Uram, az én arcom már megtört,
De győzz bennem, ha megígérted.

37. KENYÉRSZEGÉS

Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak.”

(Márk 14,22)

Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.

(János 14,27)

Mint kenyeret

Mint kenyeret, szétoszd az igét
S mi benned ég, lobog mindenkiért.

Hogy szétosszad az oszthatatlan-egyet:
A lelkedben sugárzó kegyelmet.

Szegletkő

Szegletkő? Csak homokszem, lehet
Kövek között cseppnyi maltered.
Homokszem, mit patakod sodort
Hogy felépüljön katedrálisod.

Ki másoknak szolgál

Minden nemzedékben
Fölmerül azóta:
Ki lehet a Krisztus
Műve folytatója?

Kiben hitre gyullad
A földi reménység
Hirdeti az Úrnak
Áldott békességét.

Hitét jónak, szépnek
Hitét a csodának
Úgy kell életeddel
Hogy te is tovább add.

Íme, ez a titka
A krisztusi szónak:
Kimondja az egyik
És milliók szólnak.

Emberi ajakkal
Krisztus szól azóta
Így lesz minden ember
Műve folytatója.

Ki másoknak szolgál
Csak azé az érdem.
„Mit a legkisebbnek,
Azt tegyétek értem.”

Amint az eső és a hó lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.

(Izajás 55, 10–11)

Út

Az úton, mely a csúcsokra vezethet
Mind nagyobbnak látod a keresztet.

Belon Gellért

Mert önmagát átadta egészen,
Teljes valóját fehér ostya-fényben.

Nem múlik el. A testét széjjelosztja,
És megcsillanó ember-lét az ostya.

Hogy életeden át te is továbbadd,
Teljesüljön, mit teérted vállalt.

S mert fölmutattad testét a homályban,
Befogad, hol örök ragyogás van.

Íme a test

Íme a test, mely érted adatott,
S a vér, amely a bor színén ragyog.

Az életed, amely csak benne él,
Általa lesz megszentelt kenyér.

Kenyér, hogy táplálhass másokat,
Mert Krisztus a társává fogad.

Ha nevében

Ha nevében ketten összejönnek,
Harmadikként jelen van az Úr.
Beszéd sem kell. Áthatja a csöndet,
Lélek lángja lobog szótlanul.

Az arcodon felragyogó könnycsepp,
Felleg, amely fölötted vonul.
Napsugara megváltó örömnek,
Megtört kenyér szívedben az Úr.

Jézus teste

A dévai ferences kolostor és az ott működő gyermekotthon nincsen körülkerítve, a Boldogasszony-templom előtt elhaladva át lehet vágni az állomás felé vezető útra, ahogy teszik is többen a környező emeletes épületek lakói közül, mikor reggelenként munkába sietnek. Az otthon nem válik el környezetétől, része a város mindennapi életének, a gyerekek is a ferences alapítvány által megvásárolt két blokkházban laknak, családi keretben, a két-háromszobás lakásokban tucatnyian is a nevelőszülők felügyelete alatt. – Lassan egy falunyi élet lüktet körülöttünk, Szeretet-falvát teremtettünk a városi blokk-rengetegben. – számol be Csaba testvér, a kolostor vezetője az eredményekről. Itt minden, ami van, az Isten iránti szeretetből és az Úr végtelen irgalmából, gondviselő jóságából született. Már több fiatal, hajdani diákunk velünk együtt dolgozik, neveli a kisebbeket arra, amit tőlünk is tanult. Igazi Noé bárkája: már csak azért is, mert a kolostorépületet korábban több árvíz pusztította, a zárda melletti régi iskolaépület pedig földgyaluk áldozata lett. De eljött 1989 decembere, majd 1993. szeptember 15-e. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templom melletti ferences zárda romjai között csoda történt. Feltámadt porából a rég halottnak hitt iskola. –

Itt, Dél-Erdélyben, ahol a magyarság szórványban él, különösen fontos, hogy legyenek, lélegezzenek magyar iskolák, kollégiumok, gyermekotthonok. A térség problémáit fokozza, hogy a kommunizmus alatti erőltetett iparosítás következményeként igen sok család vált munkanélkülivé. – Hát te honnan kerültél ide? – simítom meg egy nagyobbacska, értelmes arcú fiúcska fejét. – Üvegcsűrből – válaszolja, a Marosvásárhely melletti falu neve a régi üvegipart idézi, melynek emlékei megtalálhatóak a helység múzeumában. Ma már azonban inkább az ott élők sorsának törékenységére utal az elnevezés: Sanyikáék heten vannak testvérek, az édesapa kőműves, de alig kap munkát. Őt és az öccsét azért vette ide Csaba testvér, hogy biztosítani tudja taníttatásukat, segítsen a családon, ha már, a sorsba vetett bizalommal, vállalták a hét jövevényt. Itt legalább a családi kapcsolat rendben van, hiszen, ha tehetik, a szülők látogatják a gyermekeket, vagy Csaba testvér ülteti autóba őket. Vannak azonban szomorúbb esetek is. Sokszor megtörténik, hogy cseng a telefon, valaki, egy pap, egy távolabbi rokon vagy egy aggódó szomszéd ad hírt a kallódó apróságokról. A testvér ilyenkor beül gépkocsijába, megvizsgálja a helyzetet, ez sokszor záródik úgy, hogy a gyermeket magával is viszi.

– Egyszer valami hivatalosabb helyről hoztam el egy gyermeket, mikor léptünk volna ki az ajtón, utánam szóltak. Azt hittem, kimaradt valamilyen szükségszerű adminisztráció, hiszen semmiféle papirost sem kellett kitöltenem. Hát valóban ez volt a baj, nyugtát kellett adnom az elhozott ruhaneműről, a kisfiút, azt vihettem mindenféle nyilvántartás nélkül. Az a kislány meg, akit ott látsz, egy banános ládából került elő az ágy alól – két testvérének már összecsomagoltuk a kevéske holmiját, mikor megmoccant valami, hát hogyan is hagyhattam volna ott. Az anyára a kocsmában leltünk rá, távolba vesző pillantással adta beleegyezését.

Mikor kilépek a kolostor kerengőjének ajtaján, ahol eddig beszélgettünk, hirtelen egy apró kezet érzek a tenyeremben. Egy kisfiú néz rám vizsgálódó szemmel, melyben mintha kérdés fogalmazódna, melyre válaszolni kell. Rámosolygok és egy csomag csokoládés kekszet veszek elő a táskámból.

– Szétoszthatom? – kérdezi, vagy inkább súgja.

– Hát persze, hiszen a tied.

Künn, az udvaron sorba állítja társait, óvodások vagy alsó tagozatosok lehetnek. Aztán ünnepélyes mozdulattal nyújtja a kerek süteményeket, a következő szavakkal, melyeket a szentmise szertartásából jegyezhetett meg, hiszen koruk miatt ők még nem áldoznak:

– Jézus teste.

Kozma László

Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.

(János 15,13)

Valamit el kell mondanom

Valamit el kell mondanom:
Hogy van egy felsőbb hatalom
Krisztus, az élő Szeretet
Ő, aki meghalt értetek.

Valamit el kell mondanom:
Valamit, ami fáj nagyon.
Míg keresztjével lépkedett
A gúny-röhej gáncsot vetett.

Valamit el kell mondanom:
Én Krisztusomat nem hagyom.
Hogy eggyé válhassak vele,
Mert győzelem kereszt-jele.

Nem külön

Nem külön, Uram: jöhet bármi,
Véled akarok eggyé válni.
Hogy ne csak beszélhessek rólad:
Teste legyek az Isten-szónak.

38. KRISZTUS A GETSZEMÁNI KERTBEN

Odaértek a Getszemáni nevű majorba. Itt így szólt (Jézus) tanítványaihoz: „Üljetek itt le, amíg imádkozom.” Magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost. Remegni kezdett és gyötrődni.

(Márk 14,32)

Türelem!

Országodba hogyan juthatok
Ahol örök boldogság terem?
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
S vérző tövis-koszorút adott.

Sietnék, mert időm egyre fogy
Homokszemként perdül életem!
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
És vállamra kereszt-súlyt rakott.

Könnyel vegyül omló verítékem
Aki barátom volt, elhagyott!
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
És átölelt a getszemáni éjben.

Ezután kiment, és szokása szerint elindult az Olajfák hegyére. A tanítványok is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: „Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.” Aztán odébbment úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” Megjelent neki az égből egy angyal és megerősítette.

(Lukács 22,39)

Álom

Bűvöl egy álomtalan álom
Az ezerálmú getszemáni éjben.
A szenvedés, mely úr lesz a halálon
S a szeretet, mely úr a szenvedésen.

A Szeretet, ki értünk mindent vállal
És megváltást kínál a latornak.
Angyal jön a keserű pohárral
És a halál dicsőségbe olvad.

Csupa fény

Pohara a szenvedésnek
Az árulás éjjelén.
Krisztus arca csupa vércsepp
Angyal arca csupa fény.

Kereszten, kit meggyötörtek –
Élsz-e, megváltó remény?
Angyal arca csupa könnycsepp,
Krisztus arca csupa fény.

Ne félj

Ne félj, mert felfogja könnyed angyal szárnya,
Nem veszhet el, pereg megváltás tavába.
Értelme van minden ember-szenvedésnek,
Krisztusa nyomában keresztútra térhet.

Egyszerre zendült

A Getszemáne lombjai már föléje borultak
Megcsillant fehérsége az egyetlen útnak.

A golgotai ösvény mintha csillagfénybe veszne
A fájdalmakon túl más hazába vezetne.

Úgy volt szívében együtt a kín és a hálaének
Himnusz, egyszerre zendült s arcán a lelke vérzett.

Érted vitte

Sorsod benne teljesülhet
Csakis benne, egyedül.
Kibomlik a Húsvét-ünnep,
A világra fény derül.
Rügyek, madarak készülnek
Forrásoknak cseppje gyűl.
Isten-létben részesülhetsz,
Mert szenvedett emberül.
Keresztjét a szikla-úton
Súlya alatt földre hulljon
Érted vitte egyedül.

Aztán abbahagyta az imát és visszament a tanítványokhoz. Azok közben elaludtak bánatukban. Rájuk szólt: „Miért alusztok? Keljetek föl és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!”

(Lukács 22,45)

Csütörtök éjjel

Ezer kétség. Árulásnak éje.
– Mire mentél csodával, igével?

Nézd az embert! Csak önzését menti,
Pehelyként száll, nem tarthatja semmi.

Felviszlek a Tagadás hegyére!
Nyolc boldogság? Kinek is ígérted?

Tizenkettőből, lásd, csak egy van ébren:
Ki elárul. A többi alszik mélyen.

Műved ez volt. Hiábavalóság –
Te mentenéd meg az ember sorsát?

Világ előtt, mint egy fényes oszlop?!
Szavad pára, amely széjjelfoszlott.

De a lator meghallja a sóhajt:
– Velem leszel a Paradicsomban.

Úgy szoktuk mondani: az apostolok mind aludtak. Pedig egyikük ébren volt: éppen Júdás, az áruló.

39. PÉTER TAGADÁSA

Elfogták és a főpap házába vitték. Péter messziről kísérte. Az udvar közepén tüzet raktak és körbe ülték. Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ott ül a tűznél. Szemügyre vette, aztán megjegyezte: „Ez is vele volt.” De tagadta: „Asszony nem is ismerem.” Nem sokkal azután egy másik vette észre: „Te is közéjük tartozol” – szólt neki. Péter tiltakozott: „Ember, nem tartozom. Alig telt el egy óra, más valaki bizonygatta: „De igen ez is vele volt, hiszen galileai.” „Ember –, tagadta újra Péter – nem tudom, mit beszélsz.” Még ki sem mondta, máris megszólalt a kakas. Az Úr megfordult, s rátekintett Péterre, Péternek eszébe jutott, mit mondott az Úr: „Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.” Kiment és keserves sírásra fakadt.

(Lukács 22,54)

Péter

– Nem ismerem. – De reánézett, vissza.
A pillantás ködöt áthasít
S a kétely fölött Péter áll, a szikla.

Melléd lép

Nem, akit a felhőkben kerestél
De melléd lép Krisztus, mint egy testvér.
Nem rejtélyes, megtorló hatalom:
Egy kéz-érintés a homlokodon.

Egyx pillantás, mit lesütve kerülhetsz
Amely elős mégse menekülhetsz.

Katedrális

Külön él csak, üres fal, semmi más
Amelyről az Ige lepereg
Ha nem boltozza át a szeretet
Hogy felépítse katedrálisát.

Száraz fánkra

Akit tövis kínja bántott
Add meg nékünk bizonyságod.
Árulásunk vérig sértett
Adjál nékünk békességet.
S bűneinket, aki látod
Száraz fánkra adj virágot.

Követnélek

Követnélek, mint Péter, a halász,
De a hálóm szétszakadt, Uram,
S mezőimen nincsen aratás.

Hirdetném az igédet, mint János,
De szavaim dadogásba vesznek,
S teljes imát csak a némaság hoz.
Indulj némán. Vedd föl a kereszted.

Sugár

Hirtelen kisütött a nap
És egy sugara rád esett.
De nem láttad a sugarat
És nem tudtad, hogy fény remeg.

És ahogy eddig, fut tovább
Szűk partok közt az életed.
Míg elhalkul a ragyogás
Hiába vár, hogy észre vedd…

Emlékezz meg

Szomorú szívvel egyre vártok
Nagypénteken a tanítványok.

– Uram, a bűneinket látod
De jöjjön el a Te országod.

Elárultunk a tálba nyúlva
Kegyelmedet osszad ki újra.

Ki megtagadott nem egyszer, százszor…
Emlékezz meg bűnös szolgádról.

Hasonlóság

Mert a földön minden csak hasonlít
Az ős-mintára, a tökéletesre
De lelkünkben felragyog az eszme
S a nagyobb léttel összekapcsolódik.

Változik a szín is színesebbre
A barna barnább, a bíbor bíborabb
Mert megőrzi pillantásodat
S dicsőséged a Getszemáne csendje.

Feltámadt!

Harmadnapon. A romba dőlt hitek –
Templomodat tán felépíted?
Megváltanád? Az ember szava, lásd
Csupa dac és sötét tagadás.
Sírodra is sziklát hengerít –
De fut a hír: – Feltámadt! Nincsen itt!

Tavasz-ágak

Tavasz-ágak, halkan rügyező hit,
Ugyanannyi boldogságot őriz.
Mert a szavát annak sokszorozza,
Aki a nyolc boldogságot mondta.

40. AZ ÍTÉLET

„Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. Sokat faggatta, de nem méltatta feleletre.”

(Lukács 23,8)

Nem szólt

Nem szólt, mikor fölcsapott a vád,
Hallgatott, mint virágja a rétnek.
Búzamező, mely kenyeret ád,
Szőlő-liget, mely gyümölcsöt érlelt.

Hajnalban

Rigóének. Kajafás szava vádol.
Élet s halál gördül a Golgotáról.

Mint majd egykor, szétválnak jók és rosszak.
Pilátusnak ezüsttálat hoznak.

Finom csengés. Lélek-fényt fáklyafüst nyel.
Júdás szalad a harminc ezüsttel.

Ki hisz most a megváltó mozdulatnak?
De int a kéz: a bűneid megbocsáttatnak.

Péter zokog. Megmenthet most egy könnycsepp.
Harmadnapon legördül súlya a sziklakőnek.

41. KRISZTUS KIRÁLY

Bíborba öltöztették, tövisből font koszorú tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya! A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte.”

(Márk 16,16)

Töviskorona

Kemény arcán halk virág terem,
Szemében képek futnak csendesen.

Felrémlik egy távoli vidék,
Földig hajló szőlő-venyigék.

Tapsikolva szedi sok gyerek,
– Vegyétek hát. Szétosztom testemet.

Az én erőmmel terem a világ,
Szeret az ég, mint tulajdon fiát.

Hol én állok, ott sűrűbb a sugár,
A lázban égő enyhülést talál.

A kép megszakadt. Nem pergett tovább,
Míg rátették a töviskoronát.

A kereszt békéje

Arany mozaik dereng
És hófehér márvány
Oltárodon gyertya leng
Mint remény-szivárvány.
Nyugalmat hol lelhetek?
Csak Tehozzád szállván
Kínok között a kereszt
Békessége száll rám.

Krisztus! Ki a kezdetek
Kapuit kitárod
Így kínál új életet
Keresztfán halálod
Gyógyulást hoz mély sebed
Vigaszt nyújt a rettenet
Győz feltámadásod.

Íme, kemény szikla lesz
Ki megfutott, Péter.
Pál vakságán a kereszt
Felragyogó fény-jel.
S aki Téged elhagyott
Árulásán sírva rogy
Lelkének terhével.

Megsemmisül a halál
Az embernek vétke.
Keresztre ki rátalál
Az lesz menedéke.
Pünkösd-fény lesz a homály
S bűnünkért cserébe
Örök váltságot kínál
A Báránynak vére.

Pilátus üdvössége

Évtizedek óta hétről hétre járom a kórházakat, látogatom a betegeket. A következő eset a közelmúltban történt. Beköszönök a kórterembe, ahogy szoktam: én vagyok Lajos atya, jó hírt hozok. Egy kilencven éven felüli bácsihoz érek, megfogom a kezét. Beszélni kezd az 1950-es évekről, feltápászkodik, magyarázkodik, hogy nem úgy volt, mást akart, mintha magával is vitatkozna, mintha egy olyan monológot mondana, amelytől nem tud szabadulni. Először kissé összefüggéstelennek éreztem szavait, mintha nyomasztaná valami, mintha kerülgetné a mondanivalóját. Bizony – mondtam neki –, engem is üldöztek, engem is sok méltánytalanság ért. Akkor hirtelen megkérdezte: Mi a véleménye Olty Vilmosról? Úgy kérdezte, mintha biztos lenne abban, hogy tudom, kicsoda az illető, a kérdés valósággal kiszakadt belőle. Ezt válaszoltam:

–Egy vérbíró volt, én is szenvedtem tőle.

– Ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olty Vilmos.

Szinte földbe gyökerezett a lábam. Hogy miért, ahhoz vissza kell mennünk az 1950-es évekbe.

1950-ben vagyunk. Éppen a rendőrségre igyekszem kihallgatásra. Már államosították a szerzetesrendeket, készül az egyházi iskolák államosítása. Az Actio Catholica, melynek elnöke Mihalovits Zsigmond volt, Lénárd Ödön piarista pedig a titkára, tiltakozásra készül. Én a piarista noviciátus után kerültem fel Pestre. Prefektusunk, Albert István egyszer négyünktől megkérdezte: – Vállalnátok-e egy feladatot? Az Actio Catholica tiltakozó levelet fogalmazott meg az egyházi iskolák államosítása ellen. A levelet el kellene juttatni a postaládákba. A feladatot titokban kell elvégezni, és egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a hatalom államellenes cselekedetnek minősítheti. – Vállaltuk. Párosan mentünk reverendában, persze nem vettük észre, hogy figyelnek bennünket. Az ÁVO szokása szerint éjszaka érkezett a váci utcai rendházunkba. Rendfőnökünk, az irodalomtudós, költő Sík Sándor szobájában egész éjjel folyt a kihallgatás, letartóztatással fenyegettek, hogy majd értünk jönnek. Két hét múlva idézést küldtek a Markó utcába bemenni újabb kihallgatásra. Várakoztattak, aztán értünk jöttek a fogdmegek. Belépek a tárgyalóterembe, a kihallgató Olty Vilmos, akiről tudtuk, hogy már több halálos ítéletet hozott, Mindszenty Józsefet is ő ítélte el, borzasztóan féltünk tőle. Ott van Lénárd Ödön is, megbilincselve. A későbbiekben tizenhét és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben, utolsóként szabadul. Most Olty fensőbbséges, éles, hetyke stílusban fordul hozzám, amely túl-bizalmaskodó is, mintha joga lenne ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést tegyen magánéletre, akármire, hiszen a markában vagyunk. – Ismeri maga ezt az embert? – mutat Lénárd atyára. – Ismerem, rendtársak vagyunk. – Ne fűzzön megjegyzést a válaszaihoz. Csakis arra feleljen, amit kérdezek. Mindent tudunk magukról. – Mindenfélét kérdezgetett, szemlátomást megvolt a koncepciója, ahhoz igyekezett adatokat gyűjteni. Végül így fejezte be:

–Tanúként hallgattam ki, elmehet, de leülhet hátul is. Lénárd Ödönt később súlyos börtönbüntetésre ítélte, én azonban ezúttal kimaradtam az ítéletből. Mihalovits Zsigmondnak sikerült külföldre menekülnie, őrá már nem sikerült lesújtani.

Most pedig itt feküdt előttem, megtörten, maga Olty Vilmos, aki elítélte az egyházamat, Mindszentyt, rendtársaimat, halálos ítéleteket hozott. Én nem ítélhettem el, mert a vállamra borult és ott zokogott, ezzel kifejezte a bűnbánatát. Hiszen a Szentírás szerint, aki az Isten nevét hívja segítségül, üdvözül, és ezt ő most megtette. Csak ennyit mondtam: „Isten megirgalmazott önnek.” Még a szent kenetet is föladtam neki.

Kerényi Lajos Sch. P.

42. A KERESZTVITEL

„Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen.”

(János 19,17)

Keresztfa

Könnyű szellő fához ér el,
Mely egyetlen gyümölcsével
Áll ott fönn, a Golgotán.
Sudár ágad, büszke cédrus,
Fájdalom gyümölcse, Jézus,
Arca olyan halovány.

Sóhajtása eme szélnek
Roppant erdőkön zenélhet,
Százados törzsek során.
Míg rátalált, ím, az egyre,
Melyből vad kéz készítette
A kereszt ácsolatát.

Ott még csupa zöld levél volt,
Hajnal tüzén futó fényfolt,
Madár füttyével tele.
Megtöretett súlyos törzse,
Gyűlölet hogy földre döntse,
Megszakadjon éneke.

Ám szeretet viharának
Cseppje tört edénybe árad,
Új élettel megtelik.
Kivirágzik, lásd, a holt ág,
Hordozván az ember sorsát,
Megváltását hirdeti.

És ahol a szegek érték
Szétágazik dús reménység,
Fának sebén rügy fakad.
Vérben, sárban tisztaságod,
Gyümölcsöt hoz a hiányod,
Teljesül az áldozat.

És himnuszt zeng az a szellő,
Mintha zúgna teljes erdő,
Melyből a fa vétetett.
Feltámadás, fényes ünnep
Mély titkából részesülhet
Minden, bárha vétkezett.

Add, lehessek kereszt fája,
Krisztusát ki egyre várja,
Érezzem át sebeit.
Szögek akit általvernek,
Országát a szeretetnek
Véle majd elérem így.

Vörösbegy

A legenda így szól: egymásra talált a
Krisztus és a legkisebb madárka.
Mert a madár azon a fán lakott
Melyből készítették a kereszt-ácsolatot.
És akik az ő fészkét leverték
A keresztet egy megtört vállra tették.
A szikla-úton keringett felette
S a nehéz fát a szárnyával emelte.
Erejénél nagyobb volt a szándék –
Megérzi a Krisztus, és tovább lép.
S hogy megfeszítve ajkai sebesedtek
A madárka csőrében hozott egy vízcseppet.
A Krisztus ekkor a madárra tekintett
Bólintott, s torkára egy vércseppet hintett.
Vércseppet, mely lecsordult a töviskoronáról
De megváltás lett, vigasz és öröm-zápor.
S a szürke tollú apró verebecske
A Feltámadást dalolta attól kezdve.

Liszt Ferenc: Requiem

Ahogy nézte azt a sziklamorzsát
Mely az úton fúródott tenyerébe
A Kísértő suttogott fülébe:
– Ennyi csak az embernek reménye.

Azt képzelted, megválthatod sorsát?
Nem elég, hogy kínzott ostorozva
Még így is a fájdalmad fokozza.
Hagyd, hogy a por lehulljon a porba!

És akkor a kezét reázárta
Mint a kagyló héját, fájdalmára.
És a porszem nem hullott a földre:
Köré nőtt a megváltásnak gyöngye.

A kereszt hatalma

A második világháború utolsó évében középiskolás voltam, érettségi előtt álltam. Ehelyett katonai behívót kaptam, be kellett vonulnom. A harcokban aktívan nem vettem részt, azonban Brünn mellett hadtestemmel együtt mégis szovjet hadifogságba kerültem. A nemzetközi békeegyezményt 1945. május 9-én írták alá, ez azonban nem számított: a foglyok egy részét agyonlőtték, a többit bevagonírozták. Szolnok, Debrecen, aztán a hazai vágányok csattogását felváltotta a széles nyomtáv, majd Dnyepropetrovszknál egy fahíd recsegése. A fogolytábor Sztalinóban volt, Levédia környékén, ahol az ősmagyarok szálláshelye volt valamikor. Visszafelé tettük meg hát az utat, mint később megtudtam, a kárpátaljai magyar férfilakosságot is elhurcolták, kit a Gulágra, Szibériába, kit a Donyeck-medencébe, kit máshová. Benépesült hát az őshaza, újra magyarokkal… Teljes bizonytalanság, hiszen semmiféle tárgyalás, ítélet nem volt: nem tudhattuk, mi a szándékuk velünk, meddig tart a fogságunk. Holmink alig maradt, az édesanyám által ajándékozott feszületet azonban sikerült megmentenem.

Örömmel fedeztem föl, hogy pár fogolytársam valahogyan szintén megőrzött egy-egy kis keresztet. Ekkor a fiatalság lelkesedésével és elszántságával úgy döntöttünk: megtérítjük a Szovjetuniót. Nem szavakkal, hanem tanúságtétellel: példát adunk környezetünknek, viselni fogjuk a keresztjeinket. Elhatározásunk nem volt kockázatmentes: harminc évvel voltunk a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett és a későbbiekben csupa nagy kezdőbetűvel írt kommunista puccs után, a vallásüldözések időszakában. Bennünket azonban ez nem befolyásolt, nem rejtegettük tovább kincseinket. Amikor felszíni munkán dolgoztunk, követ szállítottunk, lebontottunk valamit, a keresztet cérnára fűzve a nyakunkba akasztottuk. Ekkor megtapasztalhattam azt, amit papi tevékenységem során annyiszor: az emberek a kereszt, a feszület láttán nem maradnak közömbösek.

Kiemelem gyermekek megnyilvánulásait, akikre Krisztus is oly nagy szeretettel tekintett. Életem további részében megadatott, hogy foglalkozhattam a fiatalsággal, ennek a táborbeli találkozásnak az egyszerűsége, mélysége azonban örök emlékem maradt. A tábor közelében levő településen lakó kiéhezett, alultáplált, vékony lábú, nagy hasú kisgyerekek odafutottak hozzánk, pravoszláv szokás szerint csókolgatták a keresztet, „Krisztosz, Jézusz Krisztosz” kiáltottak fel. Nem is falu volt ez, inkább bányatelep, az emberek nagy szegénységben éltek, a gyermekek vitaminhiányosak, alultápláltak voltak, lelkesedésük azonban azt mutatta, hogy Krisztus ismeretét az itteniek a nélkülözés, a megpróbáltatások közepette is továbbadták. Templom itt nem volt, otthon kellett imádkozzanak, a rejtegetett, a mégis megőrzött ikonok előtt, ahol nyilván apró gyertyákat gyújtottak, melynek füstölő lángocskájában felragyogott a hitük.

A fogságból szerencsére viszonylag hamar hazakerültem, a feszületet sikerült megőriznem, ma is megvan. Piarista szerzetesként évtizedek óta járom a kórházakat, elviszem Krisztust a betegek, a szenvedők közé. A feszület sokaknak nyújtott vigaszt, megkönnyebbülést, azt tapasztalom, hogy megpillantásakor senki sem marad közömbös. Nekem is erőt ad, része annak az örökségnek, melyet édesanyám szeretete bízott rám.

Kerényi Lajos Sch. P.

Kérdés

Isten ez: a virágzás az ágon
Vizek tükrén csillag-ragyogás.
Harmatcsepp a piros rózsaszálon
Bánat könnye és vigasztalás.
Bizonyosság és mindig őt keressem
Lelkemben ég és hív a kereszten.

43. CIRÉNEI SIMON

„Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után.”

(Lukács 23,26)

Siess!

Vállában az egésznapi munka
S elbágyasztotta, mint egy lázroham
A különös déli nap heve.
Az olajfák izzó kérdőjele
Mintha éppen őt szólítaná:
– Siess, siess, mert valami hiányzik,
Hiába zöldell vetés földeden
Szőlő-kerted hiába virágzik,
A Golgotán most más gyümölcs terem.
Szétosztatik az egyetlen kenyér,
Mely megszentel minden kenyeret.
Lépted míg az Ő nyomába ér,
Siess, vedd fel a keresztedet.

Krisztus szenvedése és a feltámadás összetartozik. És nem azért támadt fel, hogy elfelejtsük a szenvedését, mert azt hordoznunk kell, éppen úgy fenékig ürítve a poharat, mint ahogy ő fenékig ürítette. Mégis ott láthatjuk a húsvétot, ami nem vigasztal, vagy nem kisebbíti ezt a szenvedést, de ugyanakkor átható módon valami megdöbbentő más dimenzióból mégis bevilágít a szívünkbe, akkor is, amikor az teljesen elsötétült.

Jelenits István Sch. P.: Szenvedés és feltámadás

Valamikor azt kértem

Valamikor azt kértem, Uram,
Adj annyi örömöt,
Amellyel a világot befogadhatom.

Röpültem a szárnyas szavakon,
S ma ezt kérem: add nekem a könnyed,
Fájdalmadból adjál csak egy csöppet,
Mellyel a földet befogadhatom.

Valamikor azt kértem, Uram,
Vándorbotot adj, vándorbotot,
Lapozzam a rétet, a színes csodát,
Mint gyermek a képeskönyveit.

Ma ezt kérem: egy szilánkot adj
Keresztedből: roskassza vállamat,
S az utadon, kísérve lépteid,
Simont kövessem, a Ciréneit.

Útmenti feszület

Harangzúgás. Villámlani kezdett,
Lobbanása megvilágította
Ki útra hívott, a Megfeszítettet.
Súlyos zápor. Válladra dőlt a sorsa,
Mint az úton Cirénei Simonra.

44. AZ ISMERETLEN KRISZTUS

János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép. s akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.”

(János 1,26)

Egyedül volt

Hol rejtőzött az életed?
A sorsodat ki látta meg?

Suhogó olajfák alatt
Megőrizték egy-egy szavad.

A verejték, mint vér pereg,
Egyedül volt és szenvedett.

Ahogy prédikál és tanít –
Ki látta lelke titkait?

A kendő, amely fölitat
Az Ismeretlent őrzi majd.

Anyám haldoklott. Bénult tehetetlenséget éreztem: nem tudok adni semmit, egy korty víz sem ment le a torkán. Akkor találkoztam a pillantásával: láttam, hogy örül annak, hogy fogom a kezét, éreztem a szorítását. Egyszerre észrevettem: nem arra van már szüksége, hogy adjanak neki, inkább mintha ő akarna adni valamit. Hiszen egész életében adott, borzasztó lehet neki így, hogy semmit sem nyújthat. Megcsókoltam arcát, és elfogadtam szenvedését, amit utolsó erejével átnyújtott nekem.

Etele György Sch. P.: Áldozat

Veronika-kendő

íAdtál, Krisztus, csillanó csodákat
De annak, aki színről színre láthat
Átnyújtod a véreddel vereslőt
Keresztúton a Veronika-kendőt.

Veronika

Úgy fogadta a kendőt, mint egy emlékképet.
Hiszen máris szertefoszlott
A drága arc, a tövis-koronázott
Fájdalom sugárzott vonásain
Maga a fájdalom volt, oly hatalmas, mint istensége
És ez földi arcát már felitta.
Eltűnt belőle minden ismerős
Ahogy a kereszt-súlytól megfeszült.
Egy pillantás volt, melyet kifosztottak
Egy kéz, amelytől elvették csodáit
S amely mégis adni tudott
Átnyújtotta az arcot
Tulajdon szenvedését.

Nem a tér és az idő a végső kategóriái a teremtésnek, hanem a személyesség, amely a világ legértékesebb dimenziója.

Barsi Balázs: A személyesség

„Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal megszakadnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik.”

(2Péter 3,10)

Észrevétlen

Ostoroznak, válladon bíbor szégyen,
S felépíted győzelmed észrevétlen.

Mért hagytál el. Ajkadon a sóhaj,
S az Isten-ország eljő, mint a tolvaj.

Tálentumát a lelkünkbe lopva,
Az árulás ezüstjét túlragyogja.

Hit

Mert nem lehetsz istentelen
Tagadásban is Isten terem.
A fűszál is meghajlik mélyre
Kemény kő Isten teremtménye.
Villáma felírja az égre:
Találd meg a hitedet végre!
A dördülése végigrezzen
Legnagyobban és legkisebben.
A madár szíve dobogása
Az is a nagy teremtés mása.
Bele van csillag-tükre vésve
Parányi forrás-lüktetésbe.

Kiterjed

A létünk egyszerre kiterjed
Mint templomhajó, roppant termek.
S a könny, amelyben fölragyogtál
A szenvedésed Isten-oltár.

Mint halkuló

Mint halkuló harangütések, Közelednek a Krisztus-léptek. Teremtő csöndje egyre némább, Pillantása szíveken ér át.

Nem lángok között, tűz-jelekkel, Az erdők mélyén hűs szelekkel. Simításán egy tenyérnek Léptei szívedbe érnek.

Lépték

Kik üvöltve kísérték a léptét
Nem tudták: ezután ő a lépték.
A keresztfával bár alig halad,
A tolongó nép mögötte marad.
Minden lépte egész korszakok,
Törékeny test, ige-szó ragyog.
Kétségen és áruláson által,
Diadalmas töviskoronával.

Pál az Aeropágusz közepére állt és elkezdett beszélni: „Athéni férfiak! Látom, hogy igen valásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen ez a felírás állt: az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek.

(ApCsel 18, 22)

Pál apostol athéni prédikációi

Kívül ő van, lelketekben is bent
Őrzitek az ismeretlen Istent.
Nem ismerve, mégis hordozzátok,
Szeretete ragyog íme rátok.
Kicsiny patak, habár mit se lát,
Tükrözi az égbolt csillagát.
Visszafénylik százezernyi cseppel –
Isten arcát hordozza az ember.
Szeretetét, amely mindent áthat,
Öntudatát Lelke sugarának.
Pillantásod Istenére hajlott,
Hallásodban zuhogását hallod.
És nyelveden hogy Igéjét ízleld
Egyetlenként egyedül Őt hirdesd.

Szívetekben, ím, oltárt emeltek
A nem-tudott, mégis egyetlennek.
Szétfoszlanak minden tudományok,
És tudássá lesz a nem-tudásod.
Bölcsességgé lesz az oktalanság,
Mert benne van mélység és magasság.
Országában boldogságot érve
Felragyog a szomorúság fénye.
Úgy érhetsz el hozzá, csupán kérve,
Gyönge ember, Istennek szegénye.

Roppant torony volt a bölcsessége,
Porba omlott Bábel dicsősége.
Hordozzad hát megváltó keresztjét,
Gőgös szíved nehogy porba essék:
Mert széthullik minden hazug bálvány,
Dicsőséget ő hozhat, a Bárány.
Mint levele a roppant fatörzsnek,
Gyöngesége fénye az erőnek.
Földi vágyad őbenne kitelhet,
Benne sóhajt, és gyümölcsöt nyerhet.
Létednek, amely halálba hullna,
Őbenne van koronája, csúcsa.
Bűneinket mert magára vette,
Mulandó hogy megváltást teremne.
Öröklétet hordozhat a perced:
Része vagy az oszthatatlan Egynek.

Negyedszerre szólhatok hozzátok,
Mert figyeltek, athéni polgárok.
Igéje a szívetekbe vetve,
Levelet hoz, gyümölcsöt egyszerre.
Mert úgy adja önmagát egészen,
Jelen legyen a legkisebb részben.
Hogy fognád fel azt, mi végtelenség,
Ha nem küldi harmatának cseppjét.
Gyöngeségben tefeléd hajolva,
E gyöngeség erejét hordozza.
Amit látsz, a dicsőség fonákja,
De arannyal csillan egy-egy szála.
Ígéret a földi létbe öltve,
Nem feslik szét, megtartja örökre.
Megtart, hogyha szavát megtartjátok,
Szívetekben, athéni polgárok.

45. MÁRIA ÉS JÁNOS A KERESZTFÁNÁL

Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.

(János 19,25)

Mater Dolorosa

Mater dolorosa
Könnybe borult rózsa
Szent fiad az ember
Bűneit hordozza.

Mater dolorosa
Szivárványos rózsa.
Szent fiad a világ
Megváltását hozza.

Jacopone da Todi

A tenger felől fújt akkor a szél,
Keveredett a víz- és szőlő-illat
És mint kit távol utazásra hívnak
Úgy hajolt a kódex-lap fölé.

Lelke megtelt izgatott készülettel
Szívébe markolt: keresztfán a Mester!
S az üzenetet sietősen rótta.

A dús mezőn készültek a szüretre
Rátekintett a vérző feszületre
Felsírt a vers: Mater Dolorosa.

János

Nézzétek hát, keresztények,
Kereszt ága csupa vércsepp.
Mint ahogy a harmatok
Kín könnyei hullnak ott.
Értünk szenved, értünk fárad
Roppant súlyán a halálnak
Melyet bűnünk rárakott.

Nézzétek hát, keresztények,
Isten vállán földi vétek
Fakadjanak bánatok.
Hiszen tiértetek vérzik
Kitárt karján a remény, hit,
Melyet vasszeg áthatott.

Íme, lelked tagadása
Akár vipera marása
Mint a korbács, rácsapott.
De felemel mégis téged,
Sebzett arcán az Igének
Megváltásod átragyog.

A naumburgi dóm szobrai, belső díszítése a középkori német képzőművészet legjelentősebb alkotásai közé tartoznak. A szentélyrekesztő kettős ívű átjárójának középső oszlopán a megfeszített Krisztus látható, kétoldalt a szoborfülkékben Mária és János alakja fordul felénk. A szoborcsoport leszállt a diadalív magasságából, János szinte rákiált az áthaladóra: emberek, mit tettetek! A fölső fríz a passiót jeleníti meg, melyet mintha János beszélne el kétségbeesetten…

Kozma László: A naumburgi dóm szobrai

46. KOCKAVETÉS

Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.”

(János 19,23)

Szenvedésed adtad

Kockán forgott már a köpenyed
Kifosztottak, korbáccsal szaggattak.
Keresztfára szögezték kezed –
Semmid se volt, s te szenvedésed adtad.

Tét

Közönyösen beszélték halálát,
Köpenyére már a kockát rázták.
Káromolták, mely szennyezi, a vért,
Nem tudták: az üdvösség a tét.

Mások az én gondolataim, mások a tiétek, mondja az Úr. Ti hatalomról ábrándoztok, én engedelmességet keresek, mert az sugároz kegyelmet. Kincs, hír, gyönyör után vágytok, én az áldozatra, mert az erősíti a szeretetet. Csak a kereszt után jön a feltámadás!

Etele György Sch. P.: Kereszt és feltámadás

Szomjúság

Hogy csillapítson minden szomjúságot –
Az ajkán a mirha és ecet.
S az utolsó szó: – Elvégeztetett.
Mint korty vizet, szomjazta a világot
És az ajkán mirha és ecet.

Keressük

Mely bezárta, a sziklasír kiált:
Istenhitet vajúdik a világ.
Mert nem vagy a semmiségbe vetve
Számíthatsz a végső kegyelemre.
Ki önként halt meg, hogy az ember éljen:
Keressük őt e sötét szombat éjen.

Igazság

Valódi a Virágvasárnap
A földig hajló pálmaágak.

Csak az árulás nem valódi
Csak a csalásban lehet csalódni.

Mert a halálból élet támad
Egy igaz: A Feltámadás csak.

47. A RÓMAI SZÁZADOS

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott.

(Lukács 23,44)

Felé indultok

Felé indultok tétovázva,
Akit korbáccsal űztetek.
Mert vágynátok a vigaszára,
Akin kezetek üt sebet.

Mint vakok, nyúltok ki utána,
Szívetek hasztalan remeg.
Ki önmagában nem találja,
Kívül sem ismerheti meg.

Az égbolt száműzött királya…
Hittétek: száműzhetitek?
Tán visszafogad a világba,
Ha alázattal kéritek.

De hamis szóval mit akartok?
Hiába mért idézitek?
Kezet tördelve belemartok,
Kis gyávasággal sértitek.

Igen, vagy nem. Jöjjön egészen.
Aranyát elcserélitek.
Jobban gyönyörködtök a rézben –
Az is elég. A több: minek?

Futtok a fényes morzsalékkal,
Köpenyét kockán vetitek.
És átkozódtok, ha nincs elég hal,
Kis csodákkal beéritek.

Kérjétek, s tietek az ország!
Akarjátok, s megnyittatik.
Vagy fölsöpri a kegyelem-morzsát,
S a Kéz asztal alá hajít.

Szeretet… Ki érti ezt a haláltáborban, vagy az etnikai tisztogatás közben? De később elcsodálkozik az őr és a fegyveres legény, mikor rádöbben, hogy akit vert, akit lelőtt, az szerette őt, mert keresztény volt, mert őt előbb szerette az Isten. Akkor látta Krisztus szeretetének világot átformáló erejét, a vér, a kín, a szenvedés mögött az irgalomban és a jóakaratban. Amikor fordult a kocka.

Etele György Sch. P.: Szeretet

A római százados

A jugoszláv háború idején telefonhívást kaptam Amerikából, hogy a vukovári ferences templom pincéjében hét ferences szerzetes rejtőzködik, ki kellene őket menteni. A következőt válaszoltam: "Szívesen megteszem, de csak a Vukovárban rekedt 4500 civil emberrel együtt. Vukovár kísértetvároshoz hasonlított, a szerb hadsereg az utolsó támadásra készült. Titkárom és egy idős asszony, Paulik Edit társaságában, aki mindennapos önkéntesként tevékenykedett a szolgálatnál, autóba ültünk és elindultunk. A szerb frontvonal Vukovár előtt körülbelül 7 km-rel húzódott, eddig jutottunk, amikor a katonák feltartóztattak. – Mit keresnek itt, nem látják, hogy le van zárva az út? – Vukovárban fegyvertelen, civil emberek vannak. Azt kérem, hogy valamennyiüket engedjék ki a bekerítésből.

A katonák először döbbenten néztek, hiszen a kérés alátámasztására nem rendelkeztem semmiféle haderővel, ami háború idején az egyetlen érvnek számít. Aztán nevetni kezdtek, amire talán okuk is volt, hiszen mit akar itt egy fegyvertelen pap. Közölték velem, hogy ebben a kérdésben csak a generálisnak lehet szava. Féltem, hogy elutasítanak, de az imént még nevetgélő, vállat rándító katonák valóban hosszas telefonálásba kezdtek, majd hosszas autózás után egy bunkerhez vezettek bennünket, ahol a generális tartózkodott. Már egy fél óra is eltelt, ami azt jelezte, hogy a parancsnok komolyan vesz bennünket, azonban akárhogy érveltem, eredmény nem látszott. Ekkor megkérdeztem:

– Tudja-e generális úr, hogy ki vagyok?

– Igen, tudom. Valamilyen pap.

– Római katolikus pap vagyok, és azért jöttem, hogy elmondjam a generális úrnak, hogy az én szövetségesem olyan erős, hogy őt még soha senki nem győzte le. Azt szeretném, hogy Ön se harcoljon ellene. Nemcsak azokért, akiket lehetősége van elpusztítani, hanem önmaga kedvéért is gondolja meg.

– Ugyan miféle szövetségesről beszél? A támadás azonnali megindításában senki sem akadályozhat meg.

– Az én szövetségesemet úgy hívják, hogy Jézus Krisztus.

Döbbenten rám meredt és aprócska könnycsepp jelent meg a szemében, ki tudja, mire gondolt akkor. Éreztem, hogy Jézus Krisztus ismét győzött. – Rendben van, elengedem az embereket.

Szinte repültünk haza, reggel Antall József miniszterelnök úrnak számoltam be a sikerről. A Szentatyának is jelentést küldtem. Ezt megelőzően azonban a biztonság kedvéért ismét felhívtam a generálist. Szavai megdöbbentettek:

– Sajnálom, a körülmények úgy alakultak, hogy mégsem teljesíthetem a kérését. – Már elküldtem az értesítést az Ön nagylelkű gesztusáról a Vatikánba és most számolok be a magyar miniszterelnök úrnak is. A kagylóban pillanatnyi hallgatás, melynek a távolból is éreztem a feszültségét, aztán egy rövid válasz, amely után felsóhajthattam: – Jó! Jöhetnek az emberekért!

Délben a Kossuth Rádióban felhívást tettem közzé: 350 darab autóbuszra van szükségünk, mindegyiken két sofőrrel, egy orvossal és egy nővérrel. Újra megtapasztaltam azt a rendkívüli segítőkészséget, amely képes azonnal mozgósítani az embereket: este hat órára visszajelezték a 350-es létszámot! Mikor azonban a határállomáshoz érkeztünk, a határőrök közölték velem, hogy Boros Péter belügyminiszter úr veszélyesnek ítéli vállalkozásunkat, az autóbuszok nem léphetik át a határt… Senki nem tett szemrehányást, nem kérte számon, hogy miért hívtam ide, az arcokon megrendültséget és szomorúságot láttam, éreztem, hogy megértik azoknak a helyzetét, akik az ostromgyűrűben várnak a segítségre. Senkinek sem volt kérdése, lehorgasztott fejjel szálltak fel az autóbuszokra. Azonban nem adtam fel, úgy éreztem, van még esély, ha azt bizonyítom, hogy minden rendben van, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom az utat. Voltak kísérőim is: egy munkatársam, két újságíró és egy tévéstáb. De talán nem is kell több… A horvátokhoz fordultam, ismét kaptam autóbuszokat, és a 4500 ember megmenekült.

Kozma Imre

48. REMÉNY

Mivel tehát elismertétek Krisztus Jézust uratoknak, éljetek is benne. Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erősödjetek mg a hitben, ahogy tanultátok, s hálátok ne ismerjen határt.

(Pál, Kol. 2,6)

Körülvesz

Körülvesz a létezés reménye
Krisztus-kereszt fényes üdvössége.
Szüntelenül kíséri a lépted
Ahogy meghal és föltámad érted.

Fegyelem

Imádkozz a szigorú egekhez
Ne, amikor lágyfelhős az ég.
A megfeszülő felhő-fegyelemhez
A sorsodat meghajolva kérd.

Föléd borul a sziklaboltozat
Úgy tűnik: minden kietlen, sötét.
Fény villan. – Ember, vedd át örökét!
A Megváltó testvéréül fogad.

Mérték

Mértéke vagy a világnak,
De a világ hogy mérjen téged?
Jeleket, csodatettet várnak –
De látjuk-e a titkos Istenséget?

Az Ismeretlent, ki megjelent Pálnak,
Villámsugár ragyogta a sötétet.
Elfogadjuk-e, mi könnyes bánat
Hogy általad legyen öröm-ének.

Keser-ízét a végső pohárnak,
Fájdalmát a getszemáni éjnek.
Hang csendül: – Kik a nyomomban járnak
Elérhetik majd a békességet.

Szellő indul, amely halk és csendes
S a feszület lehajlik Ferenchez.
Elfogadjuk-e, ki titkon érint
S fény csillan a folyó tükrén végig.

Kegyelem

Reményik Sándornak

Az Isten-arcot mégis előhántom
Bár késem élét a húsomba vágom.

Amíg sírva foszlik újabb réteg
A létezésem mélyén keresnélek.

Add, Uram, hogy ne legyen hiába
Nem lelek, csak még újabb hibákra.

De arcodra egyszerre ráismerek:
A Hívás vagy, hogy mindig keresselek.

Az életem foszlik, mint hagyma héja
Amelynek újabb héj a maradéka.

Csak héj vagyok, s rajtam kívül a lényeg,
Örök sötét, melyet átver a fényed.

Járj át, Uram, fényes csillag-szegeddel
És önnön lényegemre szegezz fel.

Tövis vagyok és tüske csak a sárban
De lobbanjon koronád glóriásan.

Megtört arcom feléd hadd emeljem
Ki diadallal ragyogsz a kereszten.

Hiszek a Krisztusban

Hiszek a Krisztusban, aki
A szenvedőknek mutatta meg arcát.
A szomorúakhoz szálltak szavai
S a világot magukba fogadták.

Gyönyörű táj

Gyönyörű táj. Amerre látsz
Venyigesor, érő kalász.
Felszökkenő élet-remény
S könnycsepp az Olajfák hegyén.

Hála

Csillag-cseppek. Mennybolt rejtekén
Az éjszakában összegyűlt a fény.
S a keresztfán sugárral ragyog
A néma hála. Krisztus feltámadott.

49. JÚDÁS

Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. „Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” „Mi közünk hozzá? – válaszolták. „A te dolgod!”

(Máté 27,3)

Júdás

Ártatlan, s én elárultam őt.

ELSŐ FŐPAP:
Ezért jöttél? Nincsen semmi több?
Magad lássad: megkaptad a béred!

JÚDÁS:
De mért kellettem, mikor ismertétek.
Nem jött közétek lopva, alattomba,
Hiszen nyíltan prédikált naponta.
A fáklya elől sem rejtette arcát. –

MÁSODIK FŐPAP:
S te megcsókoltad. Akkor mit akarsz hát?
Ez kellett épp: hogy a népünk lássa:
Az adja fel, ki vele nyúlt a tálba.

ELSŐ FŐPAP:
Hogy lehetne igaz, amit hirdet?
Árulásod kellett, nem a szíved.

MÁSODIK FŐPAP:
Hogy megértsék: csalás volt csodája,
Ezért kellett Júdás árulása.

ELSŐ FŐPAP:
A csók, amellyel megérinti ajkad.
Nem az, hogy ostobán megmutassad.

MÁSODIK FŐPAP:
Éppen az: hogy eláruld a csókkal,
S te gyere az éjben poroszlókkal.

ELSŐ FŐPAP:
Nem volt titok az sem, hol pihennek,
De te kellett eláruld a helyet.

MÁSODIK FŐPAP:
Nem volt kardja. A bizalom védte.
Ezt törted szét. Nekünk hát megérte.

ELSŐ FŐPAP:
De most felelj: mit forgatsz fejedben?

JÚDÁS:
Tanítványa voltam érdemetlen.

ELSŐ FŐPAP:
Éppen ez: hogy kedves tanítványa,
Ennek volt az ezüstpénz az ára.

MÁSODIK FŐPAP:
Hogy hazudik, bizonyíték kellett,
Ezt adtad te. A pénzt megérdemelted.

JÚDÁS:
Aki tegnap a barátja voltam
Ki vagyok ma? Ide hogy jutottam?

ELSŐ FŐPAP:
Hogy most ki vagy, azt magad tudhatod.

MÁSODIK FŐPAP:
Ki egy csalót keresztre juttatott.

ELSŐ FŐPAP:
Tanítványként már nem kell kísérned,
Annyit érsz most, amennyit a pénzed.

MÁSODIK FŐPAP:
Többet kérhetsz, de nem kevesebbet.
Megfizettünk, így tiéd a tetted.

ELSŐ FŐPAP:
Nem egyedül te vagy, aki vádol,
Az igazságot halljuk Kajafástól

MÁSODIK FŐPAP:
A bíróság hisz betöltötte tisztét,
A rómaihoz elvezették innét.

ELSŐ FŐPAP:
Ha visszavonnád a vádat, mit érsz el?
Mit vehetsz meg harminc ezüstpénzzel?

MÁSODIK FŐPAP:
Csereberélsz, hogy megnyerd nyugalmad?
Hisz döntöttél: a bűnöst megmutattad!

ELSŐ FŐPAP:
Hittünk tegnap: hányszor higgyünk néked?
Menj innét, és vidd a fizetséget.

JÚDÁS:
Mit mondotok, a lelkem beleszédül,
Hiszen Júdás nem kell Krisztus nélkül!
A Krisztusért fizettek ezüstöt,
Júdás mit ér? A templomból elűztök.

ELSŐ FŐPAP:
Azért hozod vissza, mi megillet
A tettedért, hogy vádolhass minket?

MÁSODIK FŐPAP:
Tán még azt is mondani mered,
Hogy a Tanács megvesztegetett?!

ELSŐ FŐPAP:
Elkéstél, ha kétségek gyötörnek…
Fogd a pénzt, és ne jöjj ide többet!

JÚDÁS:
Harminc ezüst, az igaz vér ára…

MÁSODIK FŐPAP:
Hát vidd innét, és ne tedd az oltárra!

Júdás a keresztfánál

Kereszten van. Árulás kísérte,
Megfeszítik Júdás szégyenére.
Hallgattam őt és naponta láttam,
De örömöm telt a tagadásban.
Én adtam rá bíboros palástot,
S az alázatban valódi király volt.
Nem menekült, áldozatként állt ott,
Így bűnöm saját fejemre szállott.
Ezer arccal én gúnyoltam szembe,
Tövis voltam, homlokát sebezve.
Mely lecsapott, én voltam a korbács,
Hogy átölelt, ez volt a viszonzás.
Ha megéheztem, ennem ő adott,
Hiszen nyújtott még egy falatot.
Szavak nélkül így figyelmeztetne –
De nekem a sátán szállt szivembe.
Vizet kínált, csillapító-hűset –
Fénye csillant a harminc ezüstnek.
Vissza a pénzt! Templom-földre szórom
Hamis tükre engem ne vádoljon.
Harminc ezüst! Júdás képe rajta
És mindegyik a bűnömet mutatja.
És a tömeg üvöltését hallom:
Hogy Barabbást! És Krisztus meg kell haljon!
Az én hangom, amely ezerszerezve
Kiáltja, hogy Krisztust a keresztre!
És ecetként, a fejét lehajtván
Júdás csókja keserül az ajkán!Bocsánata lehet a latornak,
De ki az, ki engemet feloldhat?
És átszegzi lelkemet a vád:
Júdás adta el a Messiást!
Mely kiszáradt, a fügefa lettem,
A hívásra gyümölcsöt nem teremtem.
Késő immár, nem lehet remélnem:
Tegyen csodát önmagáért – értem!
Amit tettem, oldhatatlan vádol:
Hogy jöhetne vissza a halálból?!

Megváltás

Lehet, hogy a megváltás műve
Nem Jánosért volt, a Mennydörgés Fiáért
Nem a kereszt alatt álló Máriáért
Nem Péterért, ki háromszor tagadott
De végül mégis könnyekre fakadott
Nem Tamásért, hiszen az ő lelkében
A Bizonyosság szétterjedt észrevétlen.
S a kérés: Érinthessem sebeid! A legmerészebb
Mert birtokolni akarta az Egyetlen Egészet
Úgy, ahogy a mezők sűrű illattal telnek
Csillag-kalászát a meghajló Végtelennek.
Nem Márk, Máté, Lukács, és ahogyan Pál szól
Ők mind részesültek a Lélek igazából.
Átjárták lelküket a megbánás-könnyek
De mégsem ők kapták a legtöbbet.
A Példabeszéd így szól: elszakíthatod kötelét
De összecsomózza, és közelebb von az ég.
Minden bűnöddel közelebb húz magához
Ki emberi életet érted áldoz.

Igen, Júdásért. Kinek kezében fáklya volt
Sötétség-láng, melynek csak árnya volt.
A barátságot, ahogy visszadobja
Elcseréli gúnyra és szitokra.
Míg ajkán csordult a keserű ecet
A keresztfán őérte szenvedett.
Ki futott önmagától, s a harminc ezüst
Szemébe verte vétkét mindenütt.
Forrásban és patakban vakította
Nem számított ilyen iszonyra.
A saját arca, gyűlölet-görbületre
Csak egy száj, mely átkozódik egyre.
De szellő fakadt, s mikor már nem remélte
Megcsillant a Megváltója képe.
Az, akivel együtt nyúlt a tálba
Kit elvesztett, de Aki megtalálta.

50. SZOMBAT

A második napon

– Mi történt tegnap? Tévedtünk talán?
– A cél helyes volt. Az Úr majd megbocsát.
– Még Júdás is kereste kegyelmét.
– A kegyelmet mégis tőle vennéd?
Hazugságáért kereszten lakolt –
– Az nem lehet, hogy Isten fia volt.
Hisz vétkezett, és törvényt káromolt –
– Szombatnapon, úgy mondják, gyógyított.
– Csakugyan a hatalomra tört?
Felsegített bénát, elesőt…
– Éjjel vitték, bár prédikált naponta.
Úgy mondják, tudta, s elfuthatott volna.
– Utolsó szava zsoltár szava volt.
– Vajon Isten néki válaszolt?
Saját magát nem mentette meg…
A szava akkor is ez volt: szeretet.
– A pillantás, amelyet rám vetett
A kezemből kiejtettem a követ.
Úgy éreztem, hogy rám hullna vissza –
Egy pillantás: ennyi volt a titka.
– A véres ajka, amely mintha kérne
Nem álltam ki, elfordultam félre.
Hiszen végül: szabályos volt a per,
Vagy ha nem, a Nagytanács felel.
– Én egy kissé nyugtalan vagyok
Amíg vádolták, ő csak hallgatott.
– Harminc ezüstjét Júdás visszaadta.
Jel ez is tán? Temetőt vesznek rajta.
– Hiszen halál az árulás jutalma –
– Sereg tört rá, de neki nem volt kardja.
– Míg korbácsolták, üvöltött a nép
Végül a római kiáltott: elég!
– Ezüst edényben mosta a kezét…
– De aláírta az ítéletét.
– Az ezüst, amelyben kezet mosott
Fényesebb tán, mint Júdás pénze volt?
Hisz mégis csak hamis volt a vád:
Földi királlyá nem tette magát…
– A bíbor köpenyt vér csíkozta át,
És viselte a tövis-koronát.
– Olvastátok, a kereszten mi áll?
– Ennyi volt ő: szenvedés-király…
– Mi marad meg abból, amit tanít?
Láttad futni a tanítványait?
– Ártott a népnek. Jobb, hogy elveszett.
Hagyományt tört és szokást szegett.
Fölforgatta, zavarta a rendet.
– A kufárokat a templomból kiverte.
– Hirdette: gyümölcse mutatja a fát,
Igémből ingyen szüretelj csodát.
Hogy fölüdíti, ki megfáradott…
– A sokaságnak kenyeret adott.
– Azt mondják, mikor kövére esett
Megsiratta Jeruzsálemet.
– Míg zokogó asszonyok kísérték
Intette őket: fiaikat féltsék.
– Nem magát: a templomot siratta.
– Azt mondta: harmadnap visszaadja.
– Mintha tehetné, vétket megbocsátott.
– Én béna voltam, s látod, újra járok.
– Ahogy meghalt, elborult a nap.
– Vakságomba ő adott sugarat.
– Reményt adott és hitet, bárki volt.

– Meghasadtak a templom-kárpitok!

Péter

Hogy kifosztva a legtöbb – csakugyan?
Szegényen is szeretlek, Uram.
Önmagad hogy kiüresítetted
Vigasza légy a tisztaszívűeknek
De ez a végső megaláztatás
A vérző homlok tövis-koronás
A hitünket hogy próbára teszed
De éppen így? A rabszolga-kereszt?
Tudtuk: nehéz szűk ösvényeden
De földre bukj, bűnökkel terhesen?
Hiszen hittük: élnek szavaid
De, hogy sebet rajtad lándzsa nyit?
És megszoktuk, mit adtál, a csodát
A napot és a csillag-ragyogást
A holtat is hogy feltámaszthatod
Az éhet s szomjat lecsillapítod
S megnyugszik, mely háborgott, a lélek
S a boldogságról hallgatja beszéded.
De, hogy hátad ostorcsapásra görbed
És hóhéraid kajánul röhögnek
S hogy lázban égő és repedezett
Ajkadon a keserű ecet
Aki felé hajoltak pálmaágak
Hogy mocsokba keverjen a gyalázat?
Lelkedben a szeretetnek éhe –
Hol az angyal, aki megsegélne?

Kötelesség

Nyugtalanság. Elhagyott ima –
Tudod, neked kell befejezned.
Nagypéntek. Krisztus vállaira
Vette a gazdátlan keresztet.

Keresed: mi az, ami rád vár,
Milyen elmaradt kötelesség.
A pillantás a kakas szavánál
Mely bátorít és átölel még.

Biztatás

Indulsz a fájdalmak nyomán
A Krisztus-léptű Golgotán.

A fű harmattal ékszeres,
Tudod: Mária könnye ez.

Csobogó forrás csillan ott,
A biztatás: ne sírjatok.

Mert tövisbokron fény terem,
És megnyílik a végtelen.

Imádság

Nagyszombaton szerte a világra
Harmat-könny hull, Mária imája.

Út

Azt kérdezed: hol vezet az út,
Mi értelme van a fájdalomnak?
Egy sugár a keresztfára hullt
Mert maga a fájdalom az út,
Amely majd a dicsőségbe olvad.

Beteljesül

Ösvényei a keskeny útnak
Egyszerre tág mezőbe futnak.
Nyílik a rét ezer virága
Beteljesül az Isten álma.

Húsvétra kaptam egy képeslapot: a rajta levő rajz a feltámadás elképzelt jelenetét ábrázolta. A sírt őrző katonák menekülnek, fény lobban, mintha villámlana, szinte halljuk a dörgést is. Isten azonban nem így jön el: a valóságban a katonák semmit sem vettek észre, a feltámadás csodája nem látványosan ment végbe. János evangéliuma szerint később pénzt ígértek nekik, hogy vallják azt, hogy amíg aludtak, Krisztus tanítványai elvitték a testet. Szóval, hogy tanúsítsák azt, amit nem láthattak. De mi vajon tudjuk-e tanúsítani a legnagyobb csodát, amit szüntelenül érezhetünk: Krisztus valóságát? Hiszen mi ingyen kaptuk a legtöbbet: egész létezésünket, a Megváltó szeretetét.

Hankovszky Miklós: Képeslap

Mária

Égbolttá lesz a köpeny kékje
És szivárvány a könny reménye.

Keressük

Keressük, Krisztus, földi nyomaid
Köpeny-darab, virágos rét virít.
S hol gyötrődött és szenvedett szived
Fölsóhajt az olajfaliget.

Küldd lelkembe

Kérlek, Uram, küldd lelkembe csönded,
Mellyel az életet megköszönted.
A mosolyt, mellyel továbbadtad léted
Szentségén a szétosztott kenyérnek.

Aki van

Azt éneklem meg, ami nincs
Hiányát a keresztnek.
Ki a világban bujdosik
De mégis, el nem veszhet.

Azt éneklem meg, Aki Van
A hangot, mely száll hangtalan.
A sziklasírban Aki Él
Mert feltámad és visszatér.

Ezerféle nyelven

Kíváncsian vártuk a „csodát”
És Te szóltál ezerféle nyelven.
Fényt küldtél és csillag-látomást.

És harangnyelv szólt a levelekben
S dicsőséged virág-orgonák
Színén zúgott s illatában zengett –

S nem hallja, kit lelked megteremtett.

Engedd, uram

Engedd, Uram, hogy a léptem
Keresztúton elkísérjen.

És ragyogó orcád lássam
Napfényes feltámadásban.

Harmat-könny hull, amíg végképp
Szertefoszlik a sötétség.

Szivárvány lesz, ami bánat
Felhő-arcán Máriának.

Felépül

Kész a templom. Oltárán ragyog
Ezer csodád. Látnak a vakok.
Fehér köve mind egymásba illik,
Fényes ablak tiszta égre nyílik.

Pihen az Úr dicsősége rajta:
Lerombolják? Felépül harmadnapra.

Feltámadt Krisztus!

Nincsen hit? A mezőknek mondom
Feltámadt Krisztus!
Zöldül az ág, hogy bimbót kibontson.

Nincsen hit? A fellegeknek mondom
Feltámadt Krisztus!
Dördül az ég, hogy harmat válaszoljon.

Nincsen hit? A szenvedőknek mondom
Feltámadt Krisztus!
A köszönet egy könnycseppben ragyogjon.

51. KRISZTUS FELTÁMADT!

„(Az asszonyok) A hét első napján kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A kő el volt a sírról hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának – mondta – a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad.”

(Lukács 24,1)

Szárnyasoltár

Karcsú oltár. A csúcsán fénybe veszve
Feltámadás a Krisztus keresztje.

Harmadnapon

Harmadnapon
A sírokat kitárják.
Harmadnapon
Nem leszünk többé árvák.
Harmadnapon
Csendülnek nevetések.
Harmadnapon
Mert visszatér közétek.

Minden létezésben

Egyszerre ott volt minden létezésben
Alkonyatban, hajnalok tüzében.
És kinyíló virágok hitében
A lelkünkre hajlik vigaszképpen

Az égbolt tudta már

Az égbolt tudta már
És tudta a madárszárnynak íve
Mely felcsapott, és a napsugár
Aranyhidat csillantott a vízre.

A száraz ágból

A száraz ágból zöld gally felszökött,
Mert Krisztus jár az emberek között.

Betakarja, nyugszik az üldözött,
Mert Krisztus jár az emberek között.

S melyre kockát vetettek, palástja
A világot fogadja magába.

Feltámadás

Halálodnak nincs homálya
A keresztfa csillogása
Elfödi azt, ami bánat
Fénye a feltámadásnak.

Hajnal

Kialszanak a földi fények
Mert az égbolton nagyobb ébred.
Hogy fölzendüljön láng-alakban
Ami lélek és halhatatlan.

Birodalmat vártak

Birodalmat vártak, királyságot
Míg arcáról kegyelem sugárzott.
Palotáknak fényes termeit –
Harmadnapra felépült a hit.

Nemcsak benned szól Isten. Körülötted is minduntalan visszahangzik a szava. Ha kilépsz házadból, nézz a mező virágaira, az utca fáira, embertársaidra, akik hozzád hasonlóan a munkába igyekeznek… Mindez lehet annak a Lénynek a hangja, aki téged teremtett, és azóta is állandóan néven szólít, hiszen a létezés elismerése a néven szólítás és a megnevezés. Ha oda tudsz figyelmi rá, megérzed, hogy milyen közel állsz hozzá: gyermekednek mond, te meg atyádnak szólíthatod.

Harmath Károly: Jelenlét

Tavaszi ág

Víz-buborék. Végigragyog,
Rügyező ág a patakod.

Virággá lett

Azon a napon asszonyok futottak,
Nem találták a Feltámadottat.
De egy ajkon kiáltás fakad:
– Virágzás lett, nézd! A sivatag.

Noli me tangere

– Ne érints meg. Már lefoszlott rólam
Mit utoljára adtatok, a vászon.
De csupa seb a test még, aki voltam,
Átvérzik a lélek-ragyogáson.

Felkiáltójel

Vízszintes lét. Ember-bűnbe veszve
Ráfeszültél a Függőlegesre.
Amely föl, az ég felé vezetne
Földi sorsban megváltást keresve.
Lobogó Szár s amelyen a pont vagy
Felkiáltójele századoknak.

Jelenlét

Rigófütty és olajfa illata
Feltámadás, hajnalok hajnala.

Szél fúj

Szél fúj. Nem láthatod
Csak a falevelet.
Isten járt itt. Szíveken áthatolt
A szeretet.

Ne a múltban

Ne a múltban nézzed, sirasd a keresztjét,
Mert ő a Jelenlét.
Ő vezet az úton, karját feléd tárván,
Szenvedésed árján.
És tehozzád fordul, felemelni sorsod,
Benne lehetsz boldog.

Ő az, aki minden, törvény, amennyiben ítél, Ige, amennyiben tanít, Kegyelem, amennyiben megvált, Atya, amennyiben szülő, Fiú, amennyiben szülött, amennyiben eltemetik, ember, amennyiben feltámad, Isten. Ez Jézus Krisztus, akinek dicsőség mindörökké. Ámen.

Szardeszi Melitón: A húsvétról

Bánat hajlik

Bánat hajlik a világra
S megszületik az öröm.
Sugárzik a kereszt fája
S róla csillag-fény köszön.

Aki magát érted adta
S feltámadván, visszatért
Testét osztja láng-alakban
S erő lesz a gyöngeség.

Bizonyosság

Másféle bizonyosságot adok neked
Bizonyosságot, mely láthatatlan
Akár a forrásoké.
Bizonyosságát a szeretetnek
Amely, mint titkos víz-erek
Összefogja a földet.
Érzed az eső illatát
Vízcsepp gördül a gyökerekre.
Bizonyosságát a fénynek
Mely a tárgyakon válik láthatóvá.

Húsvéti himnusz

Nyíló bokrok szétterülnek
Feltámadás ez az ünnep.
Hirdeti a föld, virág
Dicséri Isten Fiát.

Újult erők ébredeznek
Te vagy a vég és a kezdet
Ezer patak tör feléd
S tengeredben összeér.

Sziklaösvény, kín, keservek
Dicsőségben hív kereszted
Szenvedésed, a kereszt
Fénylő árnyékot vetett.

Fölszívódik, mint a harmat –
Türelemre int hatalmad
Szétfoszlik a gyötrelem
Trónod az öröm legyen.

S újra, újra, újra, újra
Zsong tavaszi halleluja
Barka-ágad megfogan
Ember-szívben boldogan.

Kegyelem

A kegyelmet egészben kapod,
Átélheted, vagy megtagadhatod.
De nem választhatsz töredék-hitet:
Lerombolod, ha föl nem építed.

Kibomló ága

Kibomló ága egyre zöldebb
Nem is tudod, hogyan köszönd meg.
Hogy a lelkedben egyre több lett
Virága reménynek, örömnek.

Mit hallottál?

Mit hallottál? –Ennyit: hogy él az Isten.
Más egyebet? –Azt, hogy föltámadott.
Miben bízol? –Eljön, hogy megsegítsen.
Milyen hírt tudsz? –Lelkemben ragyog.

Pusztatemplom

Lerombolt szentély. Nem szól már
A kórus-hang az oszlopok között
A viharokban szétporlott az oltár.
De meglelted. Egy imádságnyi csönd
Hirdette a régi templomot
És beléptél megnyíló kapuján.

Virradat

Ne feledd, ha bánt a kétség
S rád zuhan az esthomály
Keresztfán él a reménység
Kivirágzó rózsaszál.

Kivirágzó bíbor hajnal
Tán az ég sebén fakad?
Mária-könny, csupa harmat
A sugárzó virradat.

Irgalom

Krisztus, élő irgalom,
Megváltásunk titka
A sugarad fénybe von,
Lelkünk elborítja.

Megváltatott általad
Az embernek vétke.
Hálás szívvel áldalak
Életem reménye.

A virágod megfakad
Törött ágon végre.
Teli fürtök hajlanak
Szőlő-venyigére.

Pillantás

Nyílik a tarka
Mező virágzása
Áttetszik rajta
Isten pillantása.
Bánatra, reményre
Nyílik ember-élet
Átcsillan a fénye
Krisztus keresztjének.

Józanság

Uram, forrásodból
Adjál csak egy kortynyit.
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.

Legyen minden tettem
Feléd szárnyaló hit.
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.

Ahogy futva vitték
Azt a lobbanó hírt –
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.

Ecsettel és tollal

Vágvölgyi Évának

Ecsettel vagy tollal fested,
Peregnek a csendes percek.
Akárcsak a kerengőnek
Oszlopán fut az esőcsepp.

Ostya

Krisztus testét vedd magadhoz
Úgy hajolj a pillanathoz
Felmutatva tetteid.
Életeden, mint az ostyán
Nagyobb fény hull: ember-sorsán
Isten-léte megsegít.
Ha kereszted hajlik hozzám
Krisztus, nem kell más borostyán
Lelkem véle eltelik.

Áradás

Nézd a harmatcseppeket
Nagyobb tükörből hull, lehet
Csak töredék cserepei
Annak, mi sugárral teli.
Ember-lélek. A tükrödön
Megcsillan-e Krisztus-öröm.
S elönti mind a kerteket
Az áradás, a szeretet.

Hajlék

Ha az Úrnak tervezed a házat
A hajlékot, mely lelkedben állhat
Felszökkenő karcsú oszlopoknak
Ívén nyugszik a díszes oromzat
Könnyű léptű szobrok hirdetik
S az oltáron felragyog a hit.

Megváltás

Uram, feléd törekszik az élet
S ha porrá lesz, hogy egyesüljön véled?
Vagy éppen ez, a legvégső alázat
Bonthat trónod felé angyalszárnyat?
S ha úgy tűnik az emberi észnek
Hogy már nincsen tere a reménynek
A megváltás serlegébe töltve
Új formát adsz létünknek örökre.

Palást

Az álmom ez volt: sötét éjen,
Melyben egyetlen út vezet,
Egy koldus ült a meredélyen,
Kinyújtott kézzel reszketett.

– Amit adhatnék, nincsen semmim,
Az élet elhull, szétpereg…
De megmaradt még egyetlen kincs,
És azt kérte: a szívemet.

Lobogó, bíboros palástot,
Dobogását magára vette.
A szívem csillagfényként lángolt,
Melegedjen a világ teste.

Ennyi volt a különös álom,
Amely szétfoszlott reggelre.
Azóta őt, a koldust várom,
Kinyújtott kézzel és reszketve.

A lelkemre nyugalma szálljon,
Mert több leszek, ha adhatok.
És úgy nyerem meg a paláston
Kegyelmét, mint a harmatot.

Lehessek, egészen elégve,
Egyetlen csillag-lobogás.
A koldust útján elkísérve,
Vállán a bíboros palást.

Építs templomot!

Sándor öcsémnek

Ezer út volt, s az utunk elfogyott.
– Mondtam, fiam: építs templomot!
A remény elvész, a hit fakulni kezd.
– De megmarad az oltár és kereszt.
A világra hull gyűlölet-korom.
– De sugár ég a templomablakon.
S a betlehemi csillag fénye gyúl,
Mert lelkedbe költözik az Úr.

Dicséret

Záporcsepp hull homlokodra,
Kristály-gömbök fénylenek.
Kigyúl sötét erdő csokra,
Szkrázik a fény, kerek
S a szivárvány körbefogja
Színesen a kék eget.
Teljesüljön – szél susogja
Egésszé, mi szétesett.
Ami bánat, ami gyász van
Lobbanjon föl glóriásan
Úgy zengjen dicséretet.

52. A TORINÓI LEPEL

Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva, más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.

(János 20,6)

A Megváltó szenvedése és feltámadása a világtörténelem legjelentősebb, központi eseménye. Szívet melegítő gondolat – és egyben minden idők legdöbbenetesebb szenzációja –, hogy a „hitre képes” keresztények ennek az eseménysorozatnak minden bizonnyal hiteles dokumentumával rendelkeznek. Ez a relikvia a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett torinói székesegyházban őrzött halotti lepel. A kérdésben állást foglalt ll. János Pál pápa is: kijelentette, hogy a torinói halotti lepel nem pusztán Krisztus „ikonja”, hanem valóságos relikvia, amely a Megváltó történetiségét, szenvedését és halálát bizonyítja, sőt számos kutató szerint, feltámadását is. Így érezte ezt a jubileumi szentév több millió torinói zarándoka is, akik hódolattal keresték fel a köztiszteletre kihelyezett leplet. „Éppen elég fény van ahhoz, hogy lásson az, aki látni akar, és éppen elég homály, hogy ne lásson az, aki nem akar” (Blaise Pascal).

A feltámadás eseményének, ama nagyszerű, és örök sorsunkat eldöntő pillanatnak, mely végleg megadta a világ létének értelmét, nem volt élő tanúja. A kereszthalált követő harmadnap reggelén Mária Magdolna ment ki elsőnek a sírhoz, még „a hajnali sötétségben”. De már csak a lezajlott esemény nyomait látta: az elhengerített követ, és az üres sírt. Meg az életre támadott Mestert, akit először zavarában a temető kertészének nézett. Majd eksztatikus örömmel szívében futott az apostolokhoz, hogy elvigye nekik a Feltámadott üzenetét. Zihálva törtek fel remegő ajkai közül az alig érthető szavak. Péter azt hitte, valami megzavarta. Azért elindult a sírhoz, János kíséretében – felgyúlva a nagyszerű reménytől –, hogy megnézze, mi történt. János ért oda elsőnek, de nem lépett a sírkamrába, csak Péter után. És János, aki evangéliumában harmadik személyben beszél önmagáról, egy mindössze kétszavas, de tömörségében tündökletes mondatban közli kételyektől gyötört lelkének egy életre szóló, robbanásszerű „igen”-jét. „Látta és hitt”. Mit látott? Mit látott, ami egyszer s mindenkorra meggyőzte őt, hogy az imádott Mestert nem lopták el a rómaiak, nem csempészték ki a főpapok, nem történt vele semmi egyéb, mint hogy feltámadott! A halotti lepel úgy feküdt a sírpadon, benne a bokákat és a csukló rögzítő, meg az áll felkötéséhez használt kendők domborulataival, mint a temetéskor, csak most a test nélkül. A lepel és a test semmilyen más módon nem válhatott el egymástól, csak úgy, hogy a test egy bizonyos pillanatban megszűnt a lepelben lenni, és a leplen kívül jelent meg. A lepel test fölötti része meg a kendők pedig ráereszkedtek a test alatti lepelre. A János elé táruló látvány, a lepel „tanúságtétele” meggyőzte az ifjú apostolt. „Látta és hitt”.

A torinói székesegyházban őrzött ereklye, a halotti lepel egyes tulajdonságai nemcsak igazolni látszanak az elmondottakat, hanem a részletekre vonatkozóan is számos tény olvasható ki belőlük. A műszeres vizsgálatok három sarkalatos tényt állapítottak meg: 1. A képmást egyes elemi rostok felületi részének halvány sárgásbarna elszíneződése okozza. 2. A vér valódi embervér. 3. A képmást alkotó elszíneződés okát a szakemberek nem tudtak sem tényszerű, sem hipotetikus magyarázattal szolgálni. A rost-részecskék elszíneződését víztartalmuk elvesztése okozza, amit dehidrálódásnak nevezünk. Ennek oka valamilyen hőenergia illetve égés fellépése lehetett. Erre utal az 1532. évi Chambéry-i tűzvészben megégett lepelrészek színének hasonlósága. A leplen található képmás negatív volta már a Secondo Pia torinói ügyvéd által 1898-ban készített első fényképek óta ismeretes volt. Már akkor kiderült, hogy a sötét és világos foltoknak az emberi szem számára megszokott, pozitív képet eredményező együttese a negatív lemezen jelenik meg. Ami csak úgy lehet, hogy a leplen magán a képmás „negatíve” van jelen. Hogyan lehetséges ez? – Az olasz és amerikai lepelkutatók felfedezték, hogy a képmás foltjai háromdimenziós információkat tartalmaznak. Ami jelen esetben annyit jelent, hogy a világos és sötét foltok nem esetlegesen helyezkednek el a képen, hanem egy koherens rendszer részeként, és a lepel adott helyén a testfelület egy pontjának a lepeltől való távolságát fejezik ki. Ott sötétebbek a foltok, ahol a lepel érintkezett a testtel, vagy a távolság kicsi (orr, áll, homlok, stb.), a távolság növekedésével a foltok egyre világosabbak, majd egy bizonyos távolságban el is tűnnek.

A torinói lepel egymás melletti sötét pontjainak matematikai értéket tulajdonítva, az információkat megfelelő műszerrel a harmadik dimenzióban is meg lehetett jeleníteni, másképpen szólva a sötét és kevésbé sötét pontok dekódolásával el lehetett készíteni a Lepel Emberének élethű domborművét. Megdöbbentő a gondolat, hogy ez a dombormű minden valószínűség szerint az Úr Jézus fényképe alapján készített élethű szobor. Adjunk hozzá e kutatási eredményekhez még egy, a korábbi időkből származó felismerést, miszerint a lepel vérfoltjai alatt nincsenek a képmást alkotó elszíneződések, illetve égésnyomok. A tudományos eredmények egy irányba mutatnak, és hihetővé teszik a lepel keletkezésével kapcsolatos hipotézist. Eszerint Jézus feltámadását sajátságos – és valószínűleg nem a földi fizika világába tartozó – villámcsapásszerű fény-és hangjelenség kísérte, mely felszabadította a Megváltó testét a földi fizika kötöttségei alól, és képessé tette, hogy „megdicsőült” testével a leplen kívül jelenjen meg, később zárt ajtókon hatoljon keresztül, és a vízen járjon. És e fény-és hőjelenségnek az éppen föltámadó testből kellett kiindulnia vertikális irányú sugárzás formájában, hogy torzítás nélkül a lepel anyagába „fényképezhesse” a test frontális és hátoldali domborzatát. A kendő belső oldalán a vérző sebekkel történt érintkezés folytán kisebb-nagyobb vérnyomok keletkeztek. Ezek fölfogták a sugárzó energiát, ami miatt az vérnyomok alatt hiányoznak az égésnyomok. – A kutatások jelen állapotában ennyit tudunk kiolvasni a szent lepelből Jézus feltámadására vonatkozóan, a szenvedéstörténetre és Jézus kereszthalálára vonatkozó tanúságtétel külön elemzést igényel.

A szent lepel hitelességét elfogadó tudósok és hívek az „égés” révén a vászonra „fényképeződött” képmás keletkezésének okát a feltámadást kísérő hő-és fény, vagy egyéb fizikai jelenségekben látják. Jézus feltámadása megváltói működésének kulcsa és csúcspontja, a világtörténelem központi eseménye, melytől minden múlt, jelen és jövő létező létének értelmét és jogosultságát nyeri – a lepel nemcsak tanúja, hanem bizonyítéka is ennek az eseménynek. A képmás léte és bizonyos tulajdonságai a holttestből kiindult vertikális és párhuzamos sugárzást feltételeznek, mely sugárzás nemcsak hogy létrehozta a képmást, de olyan sajátos tulajdonságokkal ruházta fel a feltámadó testet, melyről az evangéliumok is megemlékeznek. A feltámadás után megjelenő megdicsőült testre immár nem vonatkozott sem a gravitáció, sem a „testek áthatolhatatlanságának” törvénye. Zárt ajtókon haladt keresztül, valamilyen módon „szelleminek” látszott, mégis evett és ivott tanítványaival, a vízen járt. Az életbe való csodálatos visszatérésig egy Magasabb Erő felfüggesztette a romlás romboló erőit. A „rigor mortis”, a halál merevsége feloldódik, lazul a sebekbe száradt és a vérzések pontos irányát felmutató vászon, és a következő pillanatban már átjárja az élet villámló ereje a bűneinket eltörlő, halálból visszatérő Megváltó testét. A lepel hitelessége mellett szól a 19. század végéig rejtett tartalmának hallatlan gazdagsága, mondanivalójának konkrét egyértelműsége és részletessége, természettudományi és művészettörténeti bizonyítékok. A lepel megismerése közben mi is megismételjük a „hitetlen Tamás” elfojtott kiáltását az apostolok körében megjelent Jézus felé: „Én Uram, én Istenem!…”

Viz László

A csepp lehullt

A csepp lehullt és nem maradt nyoma
De kihajtott csokra egy virágnak.
A szirom lehullt, nem maradt nyoma
De a szélben illata szerteárad.

A torinói lepel

Férfiát a fájdalomnak
Kereszttel ki egybeolvad
Fátyol tükrén láthatod.
Foltjain a fehér gyolcsnak
Kínját, aki érted holt csak –
Vétked megváltása volt.

Veronika melyet átad
És kendője Máriának
Szent testével összeforrt.
Kinek szívét hét tőr járta
S aki szenvedés arája:
Hitük őrzi drága gyolcs.

Átjárja a könnyűséget
Nyomával a szörnyű mély seb
Ahogy korbács rácsapott.
Hogy halálból legyen élet
Tanúja a győzelmének
Akár angyalszárny, ragyog.

Ne feledd!

Felkelt, s lement a nap –
Fellobbant sugarad?
Volt, kit lelked megsimogatott,
Vagy terméketlen telt el a napod?
Mert közben, ne feledd
A Golgota felett
Felkelt, s lement a nap.

Virágzó hittel

Virágzó hittel viharban állni
Kegyelmet, Isten, csak Tőled várni.
Ne gondolj arra, van-e védelmed,
Megóv a pajzsa, aki éltethet.
Virág hitével feszülj a szélbe
Kitép? Mit ér el. Örök az élet
Krisztus kertjében.

Keresztelő

Szellemsugár, napfény mosolyog
Hogy fölszenteld az apró templomot.
Csöpp boltozat, a homlokára vesd
Hirdethesse a kereszt-jelet.
Lélek-tükör, parányi ablakok
Ragyogtassák, hogy megváltatott.

Szívünkbe oltasz

Szívünkbe oltasz élet-ágat,
Elvegye mérgét a halálnak.
S amely minket életre váltott
Szívünkbe oltod a halálod.

Együtt

Egyedül, s mindenkivel együtt
Uram, veled vagyok.
Nem magány ez. A távolság eltűnt
Kereszted egybefog.

Tükör

Az oltárnak kettős tükre
Fényt vetít az életünkre.
Az egyikben látszik minden
Szándék és tett ember-szívben.
A másikban megváltásod:
Keresztfának árnya áll ott.
Ember! Ugye szíved döbben
Látva léted e tükörben.
Ahogy bűnbánatra intve
Felragyog a kereszt íve.

53. SZERETSZ ENGEM?

Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram – felelte – tudod, hogy szeretlek.”

(János 21,15)

Csipkebokor

A téli erdő csipkebokra ég
S hullik a hó, a hegyi beszéd.

Kristály-ostya. Hull csak, egyre hull
Ahogy testét szétosztja az Úr.

Felé fordult

Mert én is csak egyetlent szerettem
Az Egyetlent: Krisztust a kereszten.
Felé fordult minden földi vágyam
Hogy sebzett testét a testembe zárjam.
És amikor gúnnyal ostorozzák
Megóvjam őt, akár a szentelt ostyát.

Köszönöm

Köszönöm, hogy kereszted
Vélem újra itt van
Segítsél meg, Krisztusom
Minden útaimban.

Színek

A jelentést a jelenség mögött.
Mi körülvesz, a tavaszi rétet
Úgy olvasod, mint képes beszédet.
Kivirágzó titkát a születésnek
S a Kálvárián nyíló tiszta kéket.

Krisztus-szobor

Nem a látás. Belső ragyogása
A lelkemnek, mely végül egy veled
Sugárzik, oly mélyen, mint a hála
Hogy felém fordult a tekinteted.

Nem a hallás. Mely túl van minden hangon
Egy ima rebbenése, az hoz el.
És megremegtetsz, csontjaimban hallom
A sóhajtásod, amely átölel.

Pólus

Kit átjárt a szeretet-áram
Átszegzett kezed pólusában.

Milyen utat?

Milyen utat készített szived
Jézusnak, a Názáretinek?
Szél-zúgás, a messzeség felel
Megtalálod, akit keresel.

Kihunyó földre

Kihunyó földre fényt borítva
Felragyogjon a kereszt titka.

Míg a kárpitok meghasadnak
Igéje összeforr szavadnak.

Hogy amit senki meg nem értett
Teremtsen új testvériséget.

54. AZ EMMAUSZI TANÍTVÁNYOK

„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni.”

(Lukács 24,13)

János várta

János várta. Nem tudta, hogyan
De érezte, hogy hite megfogan.
A keresztfa, amely vérezni kezd
A keresztfa, az élő szeretet.

Harmat pergett

Egy mosoly, amely mindent beragyogott,
Hogy messzire láttak, pedig alkonyodott.
S egy hang megtörte hallgatásuk csendjét,
Szél-zúgásban áradt a Jelenlét.
Harmat pergett, mint igazság, az útra,
És megérkeztek akkor Emmauszba.

Az emmauszi úton. A vándorban Jézus… az asztalból oltár… Az estfényű lelkem lehet bármily sötét, reményvesztett, fénye Jézus… a másik emberben… a kenyértörésben, a szeretet lelkesültségében, a visszaemlékezésben. De jó, ha a kegyelem él lelkemben, ha meglátom Jézust… a reménytelenségben.

Etele György Sch. P.: Kegyelem

Jel vagy

Jel vagy, mely Istenben ragyog
És ne akarj te többet.
Hogyha a nappal fénye fogy
Arannyal gyúl ki csönded.

Ezer mező

Egy szelet kenyér. S hogy megszentelheted,
Ezer mező küld ezer kenyeret.

S ami felcsillan, az ostyaszelet
Magába foglal minden kenyeret.

Az emmauszi tanítványok

Az idegen, aki csatlakozott hozzájuk,
A kegyelemről beszélt, s az áldozatról,
Az Atyáról, ki az embert úgy szerette,
Megváltására elküldte fiát.
A határtalan, égő szeretetről,
Beszélt a szenvedésről és keresztről,
S a világra míg éj sötétje szállt,
Felragyogni látták a szavát.
Érzékeiken túl egy arc derengett,
S akkor suttogva szólíták a Mestert.

Emmausz felé

JÉZUS:
Kik vagytok, és hová tartotok? ELSŐ TANÍTVÁNY:
Vándorlunk, bár utunk elfogyott.
Fénylő ösvény, az egyetlen út
Három napja éjszakába hullt. MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Hittük: az út az Országba vezet.
De köd támadt, s az ösvény elveszett. ELSŐ TANÍTVÁNY:
Három napja napunk elborult
És megdermeszt, hogy egyedül vagyunk. JÉZUS:
Miről beszéltek? Nap, mely lebukott? ELSŐ TANÍTVÁNY:
Idegen vagy? Hogy-hogy nem tudod?
Nem hallottad, ki megfeszíttetett,
Ítéletét a Názáretinek? MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt gondoltuk: ő lesz a király,
S Izrael régi fénye helyreáll. ELSŐ TANÍTVÁNY:
Reméltük: véget ér a szolgaság,
Mert gyógyított, és tett számos csodát. MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt gondoltuk: így adott jelet,
S megszabadítja végül Izraelt. ELSŐ TANÍTVÁNY:
Apja révén Dávid sarja volt,
De harmadnapja elárultatott. MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Éjszaka az Olajfák hegyén
Gyűlölet lobbant, mint a fáklyafény.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
A Tanács elé hurcolták el őt,
S úgy gyalázták, mint gonosztevőt.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Vártuk: győzzön az ítéleten,
Önmagáért hogy csodát tegyen.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Míg vádolták, ő csak hallgatott,

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
S Pilátusba a szó beléfagyott.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Az éjszakában gyors volt az ítélet,
De a bírák mind a földre néztek.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
S aztán vitte, sziklára omolva
A keresztjét, mint egy vétkes szolga.

JÉZUS:
Vakok vagytok. Hisz ez volt a jel,
Hogy itt van már a megváltás közel.
Megíratott: úgy jön el, mint szolga
Ki a világ üdvösségét hozza.
Kik ismerték, megtagadják félve,
Szánakozva néznek szégyenére.
Rejtve jött el – így kellett legyen,
De gyümölcsöt hoz a kegyelem.
Képmutató! A fát elveted,
De róla gyűjtesz gazdag szüretet.
Hiszen az Úr országába jött…
Mégsem bíztok benne, kétkedők?

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Lelkünk éled, bár súlyos a szavad,

De mégis ez, mi reménységet ad.

JÉZUS:
Boldog, aki urát ébren várja,
S friss olajat töltött a lámpásba.
És megnyugszik, mert tőle kap jelet,
Az igazságért ki üldöztetett.
Mert beteljesült, amit zeng a zsoltár,
És tanúi lettek, kik vádolták.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Az alkonyat ahogy mind sötétebb
Szavaid, mint olajmécses, égnek.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Éjszakába hull a földi lét,
De fellobban fényesen igéd.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A homálynak nincs hatalma rajtad,
A szavaid békét sugaraznak.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Nyugalmat adsz, érezzük erődet
És ahogy szólsz, egyre ismerősebb.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Mint amikor megnyugszik a nyáj,
S pásztoránál védelmet talál.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Így hirdette: én vagyok az ajtó,
És nem jöhet rajtam át a rabló.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Felelj nekünk: ki vagy, ismeretlen?

JÉZUS:
A juhaim megismernek engem.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
A nappalon szemünk megcsalhatott,
De most mélyebb bizonyság ragyog.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A hegyek mögé lebukik a nap,
S az olajfák tovább aranylanak.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Szenvedését jövendölte meg,
Ahogy óvta Jeruzsálemet.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A homlokán úgy viselte még
A koronát, a szenvedés jelét.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Amit hoztak, a hír igaz lehet,
Hogy feltámadt, ki értünk szenvedett.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A hír, amit még nem értettünk reggel,
De értelme a szavadból dereng fel.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Feltárul a legmélyebb titok:
Megmondotta, hogy szenvedni fog.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt is: ami leromboltatott,
Felépíti újra a templomot.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Szavaidon eloszlik a kétség,
S a szívünket tölti új reménység.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Őt idézték a próféta-szavak,
A gyöngeségben lett hatalmasabb.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Ember-sorsban önként osztozott,
A bűnösnek is megváltást hozott.

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Felzokog, ki megtagadta, Péter,
Kövessük az alázat hitével.

ELSŐ TANÍTVÁNY:
Ki vagy, Uram? A lelkünk újra él!

MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Nézd! Ragyog a megszegett kenyér!

Boldog Éva

Milyen lehet annak a sorsa, aki magyarnak született a Kárpátalján, és a nevébe már születésekor beleírta az Úristen a boldogságot? Boldog Éva, a nagyszőlősi református tiszteletes felesége nem könnyű sorsot élt meg, de úgy érzi, helyesen gazdálkodott azokkal a talentumokkal, melyek rá bízattak, és ez meghozta az életcélok teljesedését.

„1973-ban végeztem Kijevben, vegyészként. Hívtak, hogy maradjak bent az egyetemen, jól induló kutatási eredményeim voltak. Kikísérleteztem egy zöld színű cementet, amely az ajkai timföldgyár vörös salakját hasznosította. Munkácsra mentem dolgozni, így közelebb lehettem anyámhoz, aki súlyos cukorbeteg volt. Azonban egyre nagyobb szüksége volt az ápolásra, ezért szerettem volna hazaköltözni. Akkoriban ez nem volt egyszerű, három évet el kellett tölteni a kijelölt munkahelyen. Egyszer azonban a tröszt elnökének errefelé volt dolga, felajánlotta, hogy hazahoz látogatóba. Útközben részletesebben is elmondhattam a gondjaimat, annyira meghatotta, hogy azt mondta, megadja az írást, mehetek dolgozni, ahová akarok.

Így kerültem vissza a falumba, természetesen a szakmámban itt nem tudtam elhelyezkedni, kosárlabda-edző lettem. Egyetemista koromban ugyanis a Kijevi Dinamóban játszottam, országos bajnokságot is nyertünk, megkaptam a sportmesteri címet. Mikor férjem benyújtotta református papi jelentkezését, hívott az igazgatóm, hogy amennyiben a férjem pap, nem foglalkozhatok gyerekekkel, adjam be lemondásomat. Ennek nem tettem eleget, dobjanak ki ők. A szülőket is megpróbálták ellenem hangolni, ez azonban eredménytelen volt, maradhattam. Aztán, 1990 után, az edzői feladatokhoz csatlakozhatott a hittan is. A sportban megszoktam, hogy a megfelelő edzésmunka esetén az eredményeknek mutatkozniuk kell. A hitoktatás azonban más, sokszor úgy érzem, nem tudtam eredményt elérni, aztán váratlan visszajelzés jön, mintha a cél elérése nemcsak tőlem függene.

Valóban boldog vagyok, hiszen testet-lelket nevelhetek, családom, gyermekeim vannak. Kemény alapokra épül ez a boldogság, családunk sorsa része az itteni történelemnek. Az számított szerencsének, hogy apám hazakerült a Gulágról, ahogyan megtudta, tévedésből vitték el. Habár akkoriban egyáltalán nem számított, ki az ártatlan. Rokonaim között lelkészek, teológusok vannak, akik hirdették az igét, nem hátráltak meg a nehézségek előtt, vállalták sorsukat. Apósom 44 évig szolgált Fertősalmáson, a román–magyar–ukrán határ csücskében. A parókiát el kellett hagyniuk, egy istállóból átalakított szobában neveltek három gyermeket. Ma a református templom falán tábla őrzi emléküket.

Egyik rokonomat, Horkay Barnát, azért vitték a Gulágra, mert Zimányi Tibor lelkésztársával levelet intézett Sztálinhoz, melyben figyelmeztette tévelygéseire. A diktátorhoz valószínűleg nem jutott el a levél, ők azonban fontosnak tartották, hogy valaki kimondja az igazságot. Ha mindenki így tenne, nem létezne elnyomás és diktatúrák.

Egyszer este, mikor haza indultam, az iskola kerítésén megpillantottam egy ukrán kislányt, aki rendszeresen járt a hitoktatásra. – Hát te mit csinálsz itt? – Várom, hogy jöjjön valaki, hogy elmagyarázza nekem, mi az a virradat, mert én nem értem ezt a szót. Hát, igen. Magyarul, ukránul, ruténül mi is a virradatot idézzük itt Kárpátalján. És várjuk, hogy jöjjön valaki, aki elmagyarázza nekünk, mit is jelent ez a szó, mint valamikor az emmauszi tanítványoknak.”

Kozma László

55. TAMÁS HITE

A tizenkettő közül az egyik, Tamás vagy melléknevén Didimusz, nem volt jelen, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjaimat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.

(János 20,24)

Tamás

Megidézlek – látni akarlak!
Ha keresztfán, ha szenvedőnek, annak.
Sebeidet inkább nem hiszem
Ne csak lelked érintse szivem.
Nemcsak ahogy bor színébe olvad
Azt láthassam, a testi valódat.
Ne szellőként kínálj csak nyugalmat
Halljam, ahogy prédikál az ajkad.
Hangodban zeng a mindenség húrja
Halljam, ahogy megszólítasz újra.
Vigaszt nyerjen az emberi végzet
Halljam újra a Hegyi beszédet.
Lássam, ahogy elcsitul szavadra
A hullámzás, az őrült vész haragja.
Tükröződsz a tengerek ölében
És a forrás apró fénykörében.
A kereszted roskasztja a vállam
S az vagy, kiben nyugalmat találtam.
Mert te vagy a társtalanok társa
Megcsillansz, mint lelkem látomása,
A végtelen égbolt lángolása
S a szemében őriz egy bogárka.

Szelíd völgy és fölötte a vad szirt
Amelyen a felleged aranylik.
A hatalmas fenyő csak egy pálca
S vagy az apró fűszál suhogása.
Az a zúgás, melyet kelt a szélben
Betölti szívünket észrevétlen.
Ahogy szóltál, elém hoz az emlék
És te vagy a szüntelen jelenlét.
S ha nem látlak, megidézlek százszor
Jöjj, mint Kisded, jöjj, mint Pantokrátor.
Nem tölt be már tavasz sem, az ősz sem
S ha érinthetem sebeidet, győztem.

Tamást hitetlen Tamásként szoktuk említeni. Lám, a többiek hittek, neki azonban közvetlen bizonyosságra volt szüksége. Pedig lehet, hogy a Tamásé volt a mélyebb hit: egészen akarta Krisztust, testi valójában, ahogyan mi is szeretnénk megérinteni eltávozott szeretteinket. Krisztus megérti Tamás kívánságát, a szavaiban rejlő kétségbeesést, a lázadást az elmúlás ellen, és nem kioktatólag, hanem mosolyogva fordul hozzá: legyen, ahogy kívánod, legyen a tiéd a teljes jelenlétem. Hiszen én azért jöttem, hogy eltöröljem a halált: jogod van ahhoz, hogy megkapd, amit kértél, ami nem bizonyíték csupán, hanem kapcsolatunk lényege, az, hogy ismét együtt vagyunk, valóban érezhetjük egymás közelségét.

56. KRISZTUS MENNYBEMENETELE

Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg erő tölt el benneteket a magasságból.

(Lukács 24,46)

Ötven nap

Ötven nap, míg önmagukba néztek
És Ő eljött még egyszer közéjük,
Hogy letörje a hitetlenséget.

Velük ment az emmauszi úton,
És míg szavát tág lélekkel itták,
Tamást hívta, a kétkedő tanítványt.

Ötven nap, és vetése megérett,
Ez edzette kősziklává Pétert,
És fölszította Jánosban a lángot.

Dicsőségében akkor mennybe szállott,
De tudták immár: velük marad végleg,
És összegyűltek és remegve várták

Hogy megérkezzen, akit Lelke küldött,
S a dermedt földön lehelete szállt át,
Csöndes fénnyel megvirradt a Pünkösd.

Értelmet adsz

Értelmet adsz az ember-létnek
Mert haláloddal több az élet.

Hogy feldíszítsen

Hogy feldíszítsen minden ünnepet
Ki az, ki az Úr nevében jő
S mint barka-ágat, nyújt derűt neked.

És váratlanul szárba szökkenő
Nárciszt, amely elűzi a telet.

Remény

A tavaszi zöld honnan tör föl,
Miféle rejtett mag-erőből?

Melyek az arcodra peregnek,
Honnan hullnak az esőcseppek?

Az ember-lélek sötét, puszta,
Ki veti be reménnyel újra?

Megérkezés

Valamikor, ha templomhoz értél
Hosszú, hosszú utazás után
A barna padokban megpihentél
Kereszt csillant a gyertyák sugarán.
S most visszanézel a régi utakra
Ahol emlékezés fénye reszket
És lelkedbe érnek a keresztek.

Feltámadás

Böjtidőben egyre jobban
Fázom, sírok, reszketek
Elárulják Megváltómat
Az az óra közeleg.

– Minek az volt drága ára
Szenvedése, a kereszt
Test, lélek feltámadása
Az is egyre közelebb.

Érem

Úgy teremtesz, Uram, mint az érmét
Napsugarat és viharok kékjét.
Összeforrva életet, halált
S nem látjuk, csak egyik oldalát.
De tudjuk: egyszer majd az ember sorsa
Egésszé lesz, kezedben felragyogva.

Patakban úszó húsvéti gyertyák

A csillagok halkan, szelíden
Apró gyertyák, úsznak a vizen.

Életünk, mint gyertya, ellobog
Őrizzetek, örök csillagok.

Köszönöm

Uram, tudom: adósod vagyok
De nincsen semmim, amit adhatok.

Mit adhatnék a piruló levélnek
Mely beszórja utamat? Csak kérek.

Őszi erdőt beborítod fénnyel,
Ajándékozz meg ezer színével.

Mit adhatnék a dalos madárnak?
Csak egy hangját add a dallamának.

Mit adhatnék pataknak, napsütésnek?
De sugarad a lelkembe érhet.

Tőled kaptam, átjár az öröm
S ennyit suttogok csak: Köszönöm.

57. HIÁNY

A szögek helye

A szögek helye. Krisztus, a hiányod
Mely átüti a hitetlen világot.

Hogy átjárjon

A keresztfán, a szögeken
Kigyúló Pünkösd-lángok.
A kegyelmedet add nekem
Hogy átjárjon hiányod.

Hiány

Futtok a hírrel, hogy
Nincsen ott.
Hirdettétek-e, míg
Ragyogott?

Akár lágy eső a
Levelen,
Pergett kezén áldó
Kegyelem.

Vesztegette kincsét
A világ –
Hirdetitek: – Nincs ott!
A hiányt.

Klára-templom, Stockholm

Az oltárra bíbor fények estek,
Jelezve: az alkony közelít.
Add meg, Uram, hogy veled lehessek
Ha egészen besötétedik.

Ennyi történt

Aznap csak ennyi történt:
Hullám csillant a Genezáreti tavon
És átfutott a túlsó partra.
S a Getszemáni kertben
Virágba borult egy olajfa.

Megváltás

Megadtad a hitnek gyönyörű csodáját –
Adtuk a keresztet.
Te a megváltásunk nemzedék során át
Mindig újrakezded.

Elérhessünk a csúcsra, a fényre –
Indulsz a Golgotára.
Átszövi utunkat a kereszt reménye,
Szeretet csodája.

1999

Az évek száma kiegészül
A végén mégis híja van.
Hogy kerek fordulóhoz érjünk
Várunk még évet, napokat.

Mert tovább dübörgött a század
A végén mégis híja van.
Talán éppen a perc hiányzott
Szeretetben egy tiszta nap.

Hogyan számolsz el az idővel
Ha nincs meg az a pillanat?

Turista

Megismerted-e a várost
Keresztülfutsz múzeumain
Vetsz egy pillantást a nevezetes épületekre
De megpihentél-e templomában?
Megálltál-e a padsorok között
Nem, mint aki felleltározza a műkincseket
Hanem, aki nagyobb kincset keres
Falakba épült imádságokat
Öröm és fájdalom fohászát
Láthatatlan képét a szeretetnek.

Úgy indulok

Úgy indulok el sietve
Viszem csendem nagyobb csendbe.
Oltárodon fényesedve
Lobogjon, mint gyertya teste

Ha szétosztod

Csillagzápor. A hajnali égnek
Lobogása erre tanított:
Úgy támad fel sugarazni fényed
Ha szétosztod minden csillagod.

Érintés

Érintésed, mely
Halálon száll át
Mint hűvös csermely
Hozzon megvátlást.

A teste eltűnt
Keresztje csillan
Lélek száll: együtt
Kiáltják: Itt van!

58. TEMPLOM

A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni? Jézus ezt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” A zsidók ellene vetették: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?” De ő saját teste templomáról beszélt.

(János 2,18)

Csíkszentdomokos

Krisztus-szikla. S a roppant kereszt
Sötét, zúgó fenyő-rengeteg.

Márton Áron

Márton Áron börtöne. Szikla-börtön.
Nem a fal: az ember volt a szikla.
Felmagaslik, hogy hite betöltsön
És végre a bilincs összetörjön
A bilincs, amely lelkünket szorítja.

Harangzúgás

Míg a harang zúgása árad
Egyre sűrűbb a kerted csöndje
S dúsabb titka a virágzásnak.
És harmat hullik a fenyőkre,
Omlik a zápor zúgó csöppje
A csöppnyi kertre és hazádra.
Egybefog felhők hullámzása
Eltűnnek tilalmi határok,
Havasok bérma-útját járod
Kigyúl az égbolt szivárványa.
Csillagként tetteid ragyognak
És népet, hazát egybefognak.

Imakönyv

Megnyílik az erdő csöndje:
Márton Áron imakönyve.
Lapjai közt fenyő-zöldnek
Csupa virág, csupa könnycsepp.

A zalatnai plébános imája

Szabó Sándornak

Uram, imám fenyőfa-keresztek
És nap-ostyában tartom föl a tested.
Uram, ki a völgyben rejtekeztél
S a harangszóban megrezdült a szentély
A kis faluba eljöttél közénk
Hogy tápláld a hit olajmécsesét
Mert fogy a hit és kialszik a lángod
És elsötétül, Uram, az oltárod.
Imádkoztam, önmagamba zártan,
De hallottalak zengő orgonádban
S a patak tükrén megláttam a lépted.

Gyógyulás

A krisztusi szeretet
Templomunkat hassa át.
Felragyogó mély sebek
Hozzák meg a gyógyulást.

Már útra készült

Már útra készült, mint a rózsabokrok
Lélek-szirmot illatozva bontott
S úgy hajlott egy másik létbe át –
És legyőzte végül a halált.

Wettin érsek síremléke

(Magdeburg)

Alszik. Álmát nem zavarja semmi.
De nyugalma a város fölé árad.
S lélek-szavát a lelkünk visszazengi
Mint megdördülő komoly tercinákat.

Tavaszi patak

Nézd az áttetsző patakot
Mélyében csillanó arany.
Suhan a Lélek szava, hogy
Ne éljünk gondolattalan.

Magány

Üres templom. Oltárán a pap
Magányával maga az áldozat.
Uram Isten! Adj virágos ágat
Hívő népet, melyben megtalálhat.

Hit

Én egy olyan világban hittem
Amelyben otthon van az Isten.
Melyben nincsenek kétkedések
Hogy mire való és miért lett.
Nem önmagát kétségbe vonva
Teljesüljön az ember sorsa.

Országúti ferences templom

Körül zúg a nagyvárosi lárma,
S a templom-csöndben a Krisztus-sebek
Ragyognak, mint papjaid imája.

És az oltár virág-dísszel várja,
Hogy betérjen a tékozló fiú,
És zendülve köszöntse orgonája.

Mert csupa dal a templom némasága,
Csupa dal és zengő halleluja,
Hirdeti, hogy feltámadott újra,
S a templom-kaput, a szívét kitárja.

Prédikáció a templomban

Krisztus-kenyér. Az élő hit vezet,
Hogy összegyűjtsd nem-földi kincsedet.

S míg prédikálsz, jó földbe hull a mag,
Szomjas mezőt itat forrás-szavad.

Krisztus teste. Amelyből megterem
Krisztus teste. Sugárzó kegyelem.

A barátok templomában

(A kecskeméti ferences templom)

A barátok templomában
Virágzás és tisztaság van.
És fehérlő oszlop fénylik
Mint liliom-csokor, végig.

A barátok templomában
Fohász száll az illat-árban.
Fájó lelkeknek fohásza,
S kinyílik a hit csodája.

A barátok templomában
Imádságos hallgatás van.
Igéje érinti vállam
Aki győzött a halálban.

Hogy utamat véle járjam
Nem csüggedve, mindig bátran
Árnyékban és napsugárban
A barátok templomában.

Erdélyi templom

A falon körben fényes, tiszta képek:
Az életed. Bánatok, remények.
És az oltár, egy kőből faragva
Emlékeztet az Isten-akaratra.

Magyarigen

Gudor Botond lelkipásztornak

Magyarigen. A lélek fénye
Mondsz-e igent hitre, reményre.
A fagyokban is kitelelve,
A jég alatt is igenelve.

Zúg a Maros

Székelyföldi templomok,
Intsetek nekem.
Harang-szavatok dobog,
Mint a szív-ütem.

Zúg a Maros és az Olt,
Síkot, vad hegyet
Csillogásuk egybefog
Sorsot, nemzetet.

A szivárvány felragyog
Székelyföld felett.
Fényes íve s a folyók
Összeérjenek.

Indulnak a keresztek

A kisebbségi lelkipásztoroknak

Indulnak a keresztek
Távoli, erdélyi falukba
Az út dérrel, hóval befúva
Indulnak a keresztek.

Közöny kíséri, hahota
Szakadékos utak sora
Indulnak a keresztek.

Arcukba karmol minden ág
Hordanak tövis-koronát
Indulnak a keresztek.

Sziklaösvényen, makacsul
Mint erdő hegyen át vonul
Indulnak a keresztek.

A falvak fölött Krisztus-árny
S megállnak a Kálvárián.

Ige

Isten szava átjárja a létet
Apró hajtás indul meg tömérdek.
Lehelete tavak tükrén lebben
Szivárvány gyúl fényes fellegekben.

Szent Péter-bazilika

Ennyi volt. Pár szavas írás
Mely megmaradt, nem mosták el az évek:
Itt nyugszik Péter.

A falon, amely immár sziklafal,
Alapkő, hol széttörik a kétely:
Itt nyugszik Péter.

Fölötte a roppant kupola
Útjuk róják a fénysugarak
Mint szikrázó óramutató.

Szobor villan, s arany mozaik
A sugár ahogy szűk ösvényt hasít
Arcodra hull, sorsot alakít.

És zengenek a templom-kórusok
A napsugár mint arany szó zuhog
Hogy felderüljön visszhangozva, zsongva
Az ember-sors, a sötét katakomba.

Santa Croce

Krisztus, arany ragyogás a csönded,
Mely megcsillan kriptáinknak mélyén.
S az életünk felragyog előtted:
Életet nyer kereszt dicsőségén.

S. Cecilia in Trastevere

Milyen lélek nyugalmának tükre
A templomod belső derűje?
Hogy szétfoszlik minden, ami kétség,
Föloldja a csillogás, a kékség.

S. Maria Degli Angeli

Adj nyugalmat, örök jóság,
Megváltó hit, Szentháromság.
Mindnyájunknak külön sorsát
Sugaraid egybemossák.

Flensburg

Román templom, de barokk az oltár
Mutatja, hogy él, feltámadott már.
És a dörgő prédikációk
Őt hirdetik, ki tenger-titok.

Ikon

Keresztülcsillan, egyre gazdagabb lét
A fájdalom, hogy ragyogjon aranyként.

Oszlop

Krisztus! Sugárfény-oszlopod
Tartja a roppant templomot.
Csillagos, kéklő kupolát,
A hajnal fénye hulljon át.
Átfogja már a fél eget,
A sugár egyre szélesebb.
A talpa ahogy földre ér,
Az erdők csöndje zöld szegély.
Nyugszik hűvös mélységeken:
Kristály-oszlop a tengeren.

59. KRISZTUS KÖVETÉSE

Néhány évvel ezelőtt történt, egy hatszemélyes női kórtermet látogattam meg. Beszélgetés közben feltűnt, hogy egyikük befelé fordulva fekszik, mintha minden iránt teljesen közömbös lenne. Megrendülve hallottam a többiektől, hogy ez a nagybeteg asszony teljesen süket és vak is. Megérintem a kezét, összerezzen, és megszólal, csoda az, hogy megtanult beszélni. Írjak a kezébe, ki vagyok, mit szeretnék tőle. Elkezdem írni: pap, de már az első betűnél elsuttogja, úgy látszik, ismeri a fogalmat. Tapasztaltam már máskor is az érzékelés csodálatos kiegészülését, mintha ilyenkor valami plusz tudna bekapcsolódni, egy érzékszerveken túli érzékelés, egy megérzés, ami a testi korlátokon túl képessé tesz az emberi kapcsolatokra. Ismét azzal találkozom, hogy az ember több mint fizikai adottságai, meg tudja haladni azokat. Ezért is szeretném üzenni a nagybetegek hozzátartozóinak: mindvégig számítsanak arra, hogy a beteg képes környezete érzékelésére, még akkor is lehetséges ez, ha látszólag minden kontaktusát, kapcsolatát elvesztette már. A hallás, a fül érzékenysége akkor is megmarad, ha a beteg már képtelen megszólalni. Egy könnycsepp, egy mosoly azonban nyugtázza, ha ilyenkor értő szeretettel szólunk hozzá, nem hagyjuk magára. A lélek Isten felé táruló érzékenysége pedig még az érzékszervek tompulását is képes pótolni. Ilyenkor látszik: az ember a végtelenségre született. Megkérdezem az asszonytól: – Milyen vallású? – Krisztus-hívő zsidó vagyok. – Meg van-e keresztelve? Nem – mondta – még senki sem kérdezte tőlem. A szeme tele volt könnyel. Ennek semmi akadálya nincs, pótolhatjuk. Megkérdezem a nevét: Teréznek hívják. Egy kanálba vizet veszek: – Teréz, én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A keresztelés egyszerű szertartása azt is kifejezte: Istennél nincsen vég, csak beteljesedés.

Kerényi Lajos Sch. P.

Fátyol

Földi arcunk, mint a sűrű fátyol
De rajta át Krisztus-arc világol.

Ritmussá változott

A szív, mely átdobog
Virágba, napsütésbe,
Ritmussá változott,
Mint patak lüktetése.

Még egy lépés

Ne még. Dolgom van itt. Lehet, már annyi csak:
Egy lépéssel tovább.
Vinni a kínt, a fájdalmaimat,
Nem értem még el a Golgotát.

Még egy lépés. Nem bírja. Térdre roskad.
– Hogyan segítsek így a Krisztusomnak –
Lenyúl egy kéz, és könnyíti a terhet,
Mosoly lobban, mely országot nyerhet.

Adj szívembe

Adj szívembe békességet
Békességet, csendességet
Csendességet, amely átjár
Halkabban a holdsugárnál.

Mint ahogy az ág beszélget
Beszélget, suttog a szélnek
Szélnek suttog, mely átjárja
Harmatot terít az ágra.

Köszönöm

Köszönöm, Uram,
A szüntelen együttlétet itt e földön.
Tisztásodon suhan,
A könnyű szellő egészen betöltsön.

Mosolyod napmelegét,
Pillantásod a kinyíló virágon.
S hogy megindulhattam feléd,
Fenyők között a Kálváriádon.

Kerengő

A kerengő csillogása
Ezer szerzetesnek álma.
Imádkoztak, körbe járva,
Sorsuk mélyed kőbe vájva,
Igédnek harmatozása
Hull a kútból, Ég Királya.
Ezer szerzetes imája
Futó szellő mormolása.

Mint az árnyék, járnak körbe,
Dicsérik a Fényt örökre.
Üdvösséget Tőled várnak,
Árnyékán a keresztfának.
Ez a sorsunk. Árnyba hullva –
Csillagodat gyújtsd ki újra.
Szétfoszoljon minden bánat,
Hogyha új életre támad.
Hisz ennyi az ember-sors csak:
Tűnő árny, mely felloboghat.

Megcsillan a rózsaablak,
Bíbor hajnal befogadhat,
Minket, kik az éjben járunk,
Vigaszunkat, téged várunk.
Szerzetesek, térdre hullva,
És felzeng a Halleluja.
Ezer árnyék térdre hullva
Dicséretet mond az Úrra.

Kegyelmedet küldd el újra,
Pünkösd-napon, Halleluja.
Percünk hisz csak Benned élhet,
Aki eljössz, örök élet.
Szüntelenül körbe járnak
Szerzetesek, mint az árnyak.
Te is velük, te is árny vagy,
Ritmusán szél-suttogásnak,
Nappalnak és éjszakának.

Ikon

Az alapot simára csiszoltad,
Aranylemezzel gondosan bevontad,
Mégsem ettől csillan meg a kép.
Barnával színezed a szenvedést,
A palástot az öröm pirosával,
De a lélek mégsem ebben szárnyal.
Csak akkor él az ikon, a csodás,
Ha az Úré az utolsó vonás.

Bibarcfalvi zsoltár

Mindenek, Uram, ha elváltoznak
Hegyek akár a hullám, forognak.
Erdők és mezők megindulnak,
Hogy megmutassák: egyetlen Úr vagy.

Látogasson meg akkor kegyelmed,
Porba hullt arcunk fölemeljed.
Emlékezz, Uram, a zsoltár-szóra:
Tebenned bíztunk eleitől fogva.

A mi hitünkről emlékezzél meg,
Amely általad országot érhet.
Hiszen nincs más út, igazság, élet,
Mint aki értünk keresztfán vérzett.

Bibarcfalván a földrengés nyomát ma is domboldal jelzi: a feltornyosult föld a templom falánál állt meg. Erre az eseményre utal a költemény. A faluban sokáig emlegették: bezzeg a tsz-irodát elvitte a földcsuszamlás…

III. A Szentlélek kiáradása

1. A PÜNKÖSDI ÖRÖMHÍR

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek.

(APCSEL 2,1)

Modern kor

Modern kor. A mobil csicsereg
Mindenütt, mint erdőn a rigók.
De használod-e a szivedet,
Mellyel Isten hangját hallhatod?

Pünkösd

Ez volt a Pünkösd. Hajnali sűrű harmat
Melyben a lélek-lángok felvillantak.
Úgy szállt a világra: egyként oszlott ezernyi részre
S roppant súlya alatt épphogy meghajlik a levélke.

Horizont

Kell legyen fölöttünk való
A tenger rossz közt aki jó.
Akiben Isten-fény terem
Kell legyen, aki végtelen.
Mint horizont, a föld s az ég
Akiben végleg összeért.

A mai egyház helyzete, feladatai

Interjú Borián Tibor piaristávaL

– Kedves Borián atya, pályafutásod során sokféle tevékenységet folytattál, bőséges tapasztalatokra támaszkodhatsz. Hogyan látod az egyház mai helyzetét, feladatait?

– Az általánosító megállapításokkal vigyázni kell, mert az ember könnyen hamis ítélkezésekbe csúszhat bele. Ne ítélj, mondja Reményik Sándor is.

A magyar egyháznak kettős arculata van: az egyik oldalon van a buzgóság, ha belenézel az Új Emberbe, vagy a Keresztény Életbe, Teológiába, a Vigiliába, a Távlatokba, akkor azt látod, mennyi minden valósul meg itt, mennyire dolgoznak a teológiában, állandóan forrong, mennyi fiatal tehetséges teológusunk van. A Sapientia Főiskola is rendelkezik külön tudományos folyóirattal. Aki idejön, és felületesen körülnéz, megállapíthatja, hogy nagyon szépen megy a dolog. Vasárnaponként minden templomban van több mise, nem zártak be egyetlen templomot sem. Vannak hittudományi főiskoláink, van Pázmány Egyetemünk 4 karral, többek között világhírű Informatika Karral. A katolikus egyház ezeket fönn tudja tartani. Magyarországon van 56 katolikus gimnáziumunk, van 330 katolikus iskolánk, ha ezeket nézem, és hogy ezekhez az állam még finanszírozási támogatást is ad, akkor előkelő helyen állunk Európában.

– Valóban nagyszerű ez a külső keret, ami az egyház hagyományira, évezredes munkájára épül. De mi a helyzet a hétköznapokkal, hogyan lehet a hitet továbbadni a fiatalságnak, a következő generációknak?

– Csak a hit hiteles megélésével, a fiatalok nem tudnak őszintén befogadni megjátszott pózokat, mindenféle hivatalos dolgot. Ahogyan az élet sok területén, a hitben is csak annak van hatása, aki azt őszinte lélekkel szolgálja, megéli, és nem tesz mást, mint amit mond. Ez a csalódás, ami a mai emberekben van, hogy egymásban hányszor csalódnak, a gyerekekre is átárad, hogy annyi mellébeszélés, annyi színjáték, igaztalan dolog van a világban, hogy óvakodnak, és nem mernek belemenni. Részben azért is, mert félnek és nem is kapnak indítást arra, hogy a maguk őszinteségét kimondják. A mai fiatalság hitbeli nevelését csak kisebb közösségekben lehet eredményesen szolgálni. Egy fiatal egy időssel együtt misére se szívesen megy. Mondok egy példát: vasárnapi mise a faluban. A gyerek ott járt általános iskolába, ministrált, felolvasott. Bekerült a városra iskolába, ettől kezdve már nem jár templomba. Úgy érzi, ha városi szinten szólnának a hitről, azt még nem dobja le magáról. De hogy a plébános bácsi most 16 éves korában úgy beszél neki, ahogy az öregasszonyoknak kell beszélni, hát inkább nem hallgatja meg, el se megy. Ki van jelen a falusi misén? Csupa idős ember. A falu szekuralizációja állandósult folyamat. A plébánosban akármennyi a jóindulat, nem tudja ezeket a városba szakadt tanulókat összefogni. Kivétel persze mindig van, ahol sikerül egy jó csoportot létrehozni a plébánia körül egy faluban vagy egy nagyobb településen. A zömében azonban amint a fiatalok kikerültek a helyi hitoktatásból, abban a pillanatban a lemorzsolódás állapota egyértelmű. Az egyik püspök meg is fogalmazta, hogy papunk még csak van, az utóbbi évtizedben elég jó fiatal papság képződött, de a híveink meg elvesznek.

Mindez nem választható el a társadalmi-gazdasági folyamatoktól. Úgy ürülnek ki például a dunántúli falvak, hogy az döbbenetes, ezt még talán a minisztériumok sem tudják. Óriási az elvándorlás, a vidéki emberek tönkre mennek. A múltban volt egy szlogen: Segíts, falu, dől a város. Most fordítva van, Segíts, város, mert a falu összedől. S ha ezek a volt falusi lakosok bekerülnek a városba, a város peremére, vagy egy külterületre, már ott is gyökerüket vesztve, emberségükkel együtt a vallásosságuk is teljesen lehanyatlik. Örvendetes azonban, hogy néhány Pest környéki településen milyen jól össze tudják fogni a városba szakadt fiatalokat, vagy akik városba járnak be dolgozni. Nem lehetetlen, csak ember kell hozzá. Azonban egy száz-kétszáz főre lefogyott faluban, leromlott házakkal, egyebekkel, már jegyző sincs. Nem csak az a nagy baj, hogy egy plébánia mellett oldalagosan ellátva öt vagy hat megürült plébánia van. A pap minden második vasárnap odaszalad, aztán fut a következő helyre, a jelenlét hánya a hitélet szempontjából a teljes kiüresedést jelenti. Nagyon nehéz ezt megállítani, erre még nincs megoldás. A püspökök körömszakadtáig próbálnak világiakat legalább akolikussá nevelni, esetleg diakónussá, hogy járjanak ki ezekre a helyekre, próbálják az igeliturgiát végezni, a papot pótolni. Megszűnik az orvos, a patika, a pap, a gyermekeknek, ha még vannak, el kell járniuk a központi iskolába. A magyar vidék olyanfajta lepusztulását lehet megfigyelni egyházi szempontból is, ami korábban teljesen ismeretlen volt. A hagyományos vallásosság a 60-70 éveseknél még talán valamiképpen működik, még eljárnak liturgiára, rózsafüzéreznek, és érdekes, van azért egy olyan 30-40 éves templomjáró közösség is falukban, akik az elmúlt évtizedekből hoztak valamit magukkal. De akik a 90-es évek fordulata után nőttek fel, és ezt a szabadabb, nyitottabb, liberálisabb világot megszokták, megízlelték, meg a mozgásnak a jegyében a megélhetés vált a legfontosabbá, ezek a vallást már nagyon alulra teszik. Most már az egyházi iskolában végzett diák csak olyan lányt talál, aki meg sincs keresztelve. Pedig a 90-es évek elejétől már nem tilos, nem kapcsolódnak hátrányok a vallásos hit kinyilvánításához. A szülők azonban már elszoktak a vallásosságtól, még a nagyszülőkben talán még valahol van valami, de a szülőkben már semmi, a gyerekek ezt veszik át.

– Egyes fiatalokban szinte a környezet ellenére, mégis újjáéled a hit.

– Valóban tapasztalhatunk egy retró folyamatot, hogy a megkereszteltek vagy a hittanra járók próbálják a szülőket visszahozni. Nagyon változatos képet mutat az ország, ne tévesszen bennünket meg, hogy Budapesten és néhány nagyvárosban nagyon intenzív lelkipásztori munka folyik, ne tévesszen meg, hogy van vagy 13 katolikus egyházmegye és vagy húsz püspök. Sajnos, amit az imént mondottam a papi utánpótlásról, csak egy bizonyos vonatkozásban igaz. Egyre kevesebb a kispap, a papi utánpótlás rendkívül szerény. Az egyik érsek mondotta egy beszélgetéskor, hogy a mi generációnk még azért ment el szemináriumba, mert papi hivatása volt, úgy érezte, hogy hivatása van Krisztustól. Ma jönnek fiatalok, miért jönnek, kérdezzük, a válasz, hogy körülnézünk itt is. Aztán egy-két év múlva, miután körülnéztek, kereket oldanak. Akik megmaradnak, a legnagyobb tiszteletet érdemlik, mondhatom, a krémje marad meg. De ahol volt harminc, most van 12. Az ad limina látogatás során XVI. Benedek pápa mondta, hogy inkább legyen kevesebb pap, de jó legyen. De milyen is a jó pap? A lelkipásztori munkában arra is szükség lehet, sőt kiválóan betöltheti, aki az elméleti tárgyakban esetleg gyengébb.

– Említetted, hogy jó szervező lelkipásztorokra van szükség, akik személyes példaadásukkal is irányítják közösségüket.

– Mondok egy példát arra, hogy személyi kvalitások is mennyire befolyásolhatják a működést. Például az egyik bányászvárost a szocializmus korában teljesen laicizálták, a hitélet tönkrement. A 90-es évek közepén odakerült egy fiatal plébános, akit mikor megérkezett, előfordult, hogy leköpték az utcán, hogy egy új csuhás jött. Aztán elkezdett beszélgetni a gyermekekkel, beszélgetett a szülőkkel. Létrehozott egy katolikus iskolát, amely ragyogóan működik. Általános iskola, nyolc osztállyal, vissza tudta szerezni az államosított apácaiskolát. Mindennap bejár az iskolába, együttműködik a világi tanárokkal. Van egy kápolna, ahol adoráció van a tanároknak. Amikor szervezte, meghívott. Bámultam, hogy lehet így egyházi iskolát létrehozni. Van egyházi énekkara. Van közösség, a legkülönbözőbb munkákat végzik. Létrehozták a Trianon-múzeumot a Zichy-kastélyban. Papi tevékenysége mondhatnám, 15 év alatt teljes fordulást hozott. Ma már előre köszönnek neki az utcán. Mondják nagy szentekről, hogy tudtak megváltoztatni városokat, vidékeket, vagy akár az egész egyházat, mint Szent Ferenc. Ő is teljesen megváltoztatta a város világát. A templom tömve van, három mise van vasárnap. Korábban a kiürült templom, tönkre ment plébánia jellemezte a várost.

– Mit tehet a mai egyház?

– Olyan dekadens élet, vagy szellem, szellemiség, világhangulat van, hogy ebben maga az egyház hogy még egyáltalán létezik, föl meri a reményt csillantani, védeni a szeretet, végzi a nagycsaládosok gondozását, végzi a betegek ápolását, a tanítást, ez már magában is jel, és nem kis dolog. Nem akarom ezzel valamiképpen elaltatni magunkat, hogy mindent jól csinálunk, de sok mindent csinálunk, sokkal többet, mint amire talán gondolnak.

Mit lehet még tenni? Ezt jól csinálni, mint amit csinálunk, vagy ezt jobban csinálni, ez az első. Kialakult már egy olyan struktúra, melyet sokkal jobban meg kellene tölteni. Például csak egyet mondok, a vallásos nevelést az egyházi iskolákban még intenzívebbé tenni, még elvállalni azt, hogy bátrabbá tenni. Van egy ilyenfajta szemlélet is, hogy nem kell annyira erőltetni a vallásosságot, a fiatalok majd maguktól is rájönnek, aztán ők maguk megválasztják. Fölkínálják nekik a hitet, fölkínálják nekik a szentségeket, aztán ha akarnak élni vele, élnek, ha nem akarnak, nem. Ez a fölkínálom kifejezés nagyon lájtosan hangzik. Hogy mi nem akarunk erőszakosan téríteni, még az egyházi iskolák sem.

Amit talán bűvszónak vagy szlogennek lehetne nevezni, meg kell szólítani az embereket, nem várni, hogy ők jöjjenek hozzánk. Nem várni, hogy ők csodáljanak bennünket. Ha jól szól hozzájuk, ha meg tudja őket szólítani, akkor van rá igény. Több éve járok Kőbányán a Szent Györgybe, amióta meghalt ott a plébános. Mondták, hogy atya, jöjjön minden vasárnap, mert tudja, hogy magáért jönnek. Mikor ide jött, volt húsz gyerek, most van ötven a misén. Mondom, ennek örülök, de ne értem jöjjenek. Szép, modern templom, az egyházközség építtette. Ez a Sirkó Simon atya, akinek a két keze munkája is benne van, a saját templomában halt meg. Mélyen vallásos és rendkívül praktikus ember volt. A templom minden ízében a praktikusságot és a korszerűséget sugározza, szívesen is járnak az emberek. Piarista öregdiákok is vannak ott szép számmal Kőbányán. Látják azt, hogy van egy pap, aki szívesen beszél hozzájuk, mise után mindenkivel kezet fogok, elbúcsúzunk egymástól. Ma már annyi gyerek jött oda kis keresztért. Nem volt még első áldozó, de mindenki odajön mise végén, és kapnak egy kis keresztet, nagyon boldogok érte, még a karon ülő gyerekek is. A homlokukra egy keresztet rajzolok, azt jelenti, hogy külön kapnak egy áldást, Jézus szeretete legyen velük, és ezt rettentően értékelik. Ilyen apró kis mozzanatok. A másik, hogy ezek az aprókák, akik még nem járnak iskolába, a hitoktató vezetésével csöngethetnek az átváltoztatáskor, amíg felmutatom a szentostyát. Ma már legalább húsz gyerek csöngetett.

– Milyenné kell válniuk a keresztényeknek?

– Ma, amikor Európa számos országa távolodik el szinte drámai módon a keresztény értékektől, és közvetlen környezetünkben is tapasztalhatjuk a jók elfáradását az egyre fullasztóbb életkörülmények között, joggal merülhet fel a kérdés: vajon mi, keresztények betöltjük-e a só és a világosság szerepét, hiteles tanúi vagyunk-e a ránk bízott kincseknek. Hány kortársunk védekezhet hitbeli és erkölcsi relativizmusára hivatkozva, hogy tudniillik miért nem fogadja el a keresztény értékeket, ahogyan Mahatma Gandhi is elhárította a kérdést a II. világháború után tett európai látogatása alkalmával: „Önök miatt, Uraim!” Igen, az Önök élete és cselekedetei nem indítanak arra, hogy Krisztust követő, azaz keresztény legyek. Hitüket vesztett, csak evilággal számoló vagy éppen közömbös fiataljaink, kortársaink sokszor szenvednek a hiteles kereszténységet megélő felnőttek hiányától. Bizony nem zárhatjuk ki, hogy az utóbbi két évtizedben tapasztalható lelki, szellemi megosztottságunk részben a keresztény értékek nem elég hiteles képviselésén is múlott. Sikerült szép számú oktatási intézményt újraindítani, tiszteletreméltó erőfeszítés mutatkozik a karitász, a közösségi szervezetek terén is, ugyanakkor keservesen éljük meg a keresztény családok belső válságát, a fiatalok laza párkapcsolatát, a fogyasztásra hangolt felnőttek önmagukat kiuzsorázó versenyfutását. Ha nem is valljuk formálisan a liberalizmus „emberképét”, a gyakorlatban mégis az önző életfelfogás, a szolidaritás hiánya fonja be képzeletünket, irányítja még a keresztények döntéseit is. Nem tagadható, hogy fogyatkozik a levegő az elvekhez hű, törvényeket tisztelő kortársaink körül. Hivatali társaságban előfordult, hogy harsány kacaj és gúnyos megvetés fogadta egy fiatal munkatárs vallomását: egyházi iskolába járt, és még most is hívőnek tartja magát. Nem könnyű tanácsot adni elkeseredett szülőknek, akik gyermekeik rossz irányú lépéseit képtelenek ellensúlyozni. Amikor az értékrend pluralizálódik és az erkölcs individualizálódik, amikor a kötelesség helyébe lép a szabadidőkultusz, amikor nincs konszenzus az élet és a halál kérdésében, amikor megkérdőjeleződik az emberi méltóság, akkor – úgy gondolom – nem elég hivatkoznunk az általános és jellegzetesen keresztény értékekre. A humánus etika valóban belénk van kódolva (okosság, igazságosság, bátorság, pontosság, szorgalom, kötelességtudat stb.). Ám ez kevésnek tűnik még akkor is, ha kiegészítjük a kinyilatkoztatásra épülő „Isten-országa” etikával: el tudom fogadni az életet mint Isten ajándékát, a halált mint hitemnek kihívását, elfogadom életem frusztrációját, azaz látszólagos sikertelenségeimet, el tudom fogadni az elkerülhetetlen szenvedést, mert hittel vallom Krisztus megváltó szenvedését. Az is igaz, hogy a mindennapi életben tanúsított magatartásom minősége teheti világossá, hogy hiteles keresztény vagyok-e: mennyire aggodalmaskodom, milyenek az előítéleteim, mennyire félek a jövőtől, milyen fokú a türelmetlenségem, menynyire lesz úrrá fölöttem az elkeseredés, a pesszimizmus stb. Talán az sem tesz mindig hitelessé, ha józanul számolni tudok korunk világnézeti pluralizmusával, erkölcsi „sokszínűségével”, vagy ha határozottan merem képviselni a keresztény világnézetet a mércét tagadó, álságos emberek között. A hitelességhez feltétlenül szükséges keresztény önazonosságunk újból és újból való megfogalmazása, szembesítve minden olyan nézettel és kihívással, amely rontja és zavarossá teszi világunkat, amely hatalmat bitorol, közösségeket, nemzetet rombol. Szükséges hordoznunk azt a szolid meggyőződést is, hogy a világ és népünk, egyházunk számos gondja, esetleges kudarca ellenére is van jövője a kereszténységnek, és ez a jövő rajtunk is múlik, ha tesszük azt, amit tennünk kell.

Mindezek mellett azonban talán a legfontosabb, hogy újra fölfedezzük Szent Benedek Regulájának ősi igazságát: Ora et labora! Mai értelmezésben ora (imádkozzál) azt sugallja, hogy beszéljük meg Istenünkkel életünk dolgait, a világ problémáit, az emberek döntéseit, cselekedeteit. Ugyanakkor a labora (dolgozzál) nem jelenthet mást, mint hogy úgy alkoss, építs, kutass, hogy azzal egyúttal szolgálj, jobbítsd, fejleszd tovább az Isten teremtette világot, főként az istenképiséget hordozó, megváltott, illetve megváltásra szoruló embert. Szent Benedek Regulájában az ora et labora követelménye elvben és gyakorlatban a nyugati kultúra megteremtőjévé vált. A modern civilizáció (főként a technika fejlődésével) evilági perspektívájú arculatot kapott. Az ember látszólag biztosította, biztosítja evilági létét, fennmaradását. Ezzel azonban az embernek Isten elgondolta szerepe, feladata nem merülhet ki. A civilizáció eredményei mellett nélkülözhetetlen a kultúra az emberhez méltó élethez. Kultúrán, azaz célirányos művelésen, tevékenységen azt értjük, hogy az ember perspektívát tud adni tevékenységének, mégpedig tanszcendens perspektívát. Isten adta tehetségével képes szolgálni a teremtett világot, uralom alá hajtani maga és mások javára, megművelni, azaz kultúrálni, mintegy hitelesíteni Isten művét, elsősorban az ő dicsőségére. Ez a kultúrát teremtő emberi tevékenység azonban csak a Teremtővel folytonosan kapcsolatot tartva, azaz imádkozva teljesíthető.

A krisztusi példa arra tanít, hogy nem okvetlenül a látványos siker hoz eredményt, a gyöngeség megtartó erő lehet.

Borián Tibor Sch. P.

Pünkösdi himnusz

Piros színnel hirdessétek
Virágok, hogy jő az Úr.
Kitárulva készítsétek
Bimbóitok trónusul.

Tavasz tömjén-illatában
Halk szellője elvonul.
Dicsősége csillag-árban
A világra ráborul.

Apró levél-lebbenések
Hirdessétek: – Jő az Úr!
Hozzá szól a madár-ének,
Fűszál hívja szótlanul.

Harang-szívvel hirdessétek
Egész világ: – Jő az Úr!
Kigyúlnak a Pünkösd-fények,
Lelketekbe lángja hull.

Fellobogva körben égnek,
Hirdetik, hogy itt az Úr!
Benne fakad, benne élhet,
Értetek jő vigaszul.

Oszthatatlan, s széjjeloszlik,
Hatalmas, és meghajol.
Némasága útra szólít,
Míg a kakas hangja szól.

Vetni kell!

Szabó Sándor zalatnai plébánosnak

A világ fagyba zárva, a tél dere befogta,
Fehér palástban indul, és magot szór – a hóba.

Nem fél – kérdezem tőle – hogy kárba vész a munka?
Az idő eljött – így szól – nem hagy az Úr magunkra.

A föld karunkra vár még, vetetlen nem maradhat
Zöldülő tiszta szándék, mit őriznek a magvak.

Azt hiszed, fagy csupán, jeges halálba dermed?
Én ezt látom: a tavaszt szomjazzák már a lelkek.

Hát vetni kell szünetlen, viharban, hóesésben,
Tiszta szót, mint a búzát, töretlen, jó reményben.

Mert nem veszhet el semmi, hulljon bár dermedt rögre,
Kihajt, ha Ő akarja, s virágzik mindörökre.

A fagy-bilincs felenged, kiszabadul a lélek,
Piros csipkebokorban pünkösdi lángok égnek.

És megy tovább a réten, felhőkig magasodva,
Fehér palástja lebben, és magot szór a hóba.

„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára. Ennek lettem a szolgája abból az isteni hivatásból, amelyet értetek kaptam, hogy az Isten szavát egészen érvényre juttassam: Azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott.”

(Kol 1,24)

Pál

Gyógyítsz, Uram. Úgy, hogy megsebeztél.
Látást adtál – vakságra vetettél.
Hogy megvakuljak a világi bűnnek,
S keresztedet látni meg ne szűnjek.
Ki káromolva űztelek naponta,
Te ragyogsz fel minden pillanatomba.
Nincs perc, melyet Tenélküled élnék,
És űzetve hirdetem a békéd.
És örömmel viselem a terhet,
Boldogan, mert egykor Te viselted.
És viseled szüntelenül értem,
Nem az enyém: a Tied az érdem.
A szenvedéssel egy kereszt-szilánkot:
Kipótoljam, ami még hiányzott.

Aquinói Tamás

A lehajló kereszten tiéd lett
Hirdetted a krisztusi igéket.
És visszhangzik suttogó szavad
– Mit kérsz, Tamás? – Uram, Tenmagad.

Quo vadis?

És szembejön a Via Appián
Egy poros vándor. Rád pillant csupán
De vérpiros a palástja színe
S megremegő ajakkal kérdezed:
– Quo vadis, Domine?

A fáradt arc, a meggyötört vonások
A váll, amelyre kereszt súlya szállott
Mert fut a nép, és veszélyben hite
S a választ, választ ismét Tőle várod:
– Quo vadis, Domine?

A Cirkusz zúg. Hördül ezer torok
Lehullanak a gladiátorok
Ember-fáklya világít messzire –
Lehajtott fejjel, kér a sóhajod:

– Quo vadis, Domine?

– Ha hű maradsz, minden a tiéd, Eljő a Pásztor a juhaiért. Hisz ő adott megváltó jelet: A világ fölé emelt Szeretet.

Az új Törvény alapvetően maga a Szentlélek kegyelme, mely a Krisztusban hívőknek adatik.

Aquinói Szent Tamás: Az új törvény

A hírmondó

Babits Mihálynak

Mint a hírmondó, ki csak ritkán jő le hegyéről
Nem érti a világot, millió új híre néki nem újság
De ha indul a csermely, roskad a hó s a madár dala ég felé tör
Futva megindul, át akadályon, nem zárja el semmi sem útját.

Nagy hír feszíti lelkét, mint jégpáncélt a növekedő ár
Nagy hír, melyet el kell mondania, nem tehet ő egyebet
Kéklik az égbolt, nap sugaraz, viharával tavaszi felhő száll
Virág borítja a tisztást, illat járja át a rengeteget.

Őt látja a hírmondó, annak a léptét
Hűs árnyakon és csillanó patakon
Kiben megfakadt egykor az emberi reménység
Míg keresztjét vitte a végső áldozaton.

És indul a hírmondó, viszi a hírt most
A világba, amely robban és zakatol
Szikrázó képernyők, vér foly, a detektív űzi a gyilkost –
Hallod? Rigófüttyben a hírmondó szava szól.

Búza

A kisebbségi magyar egyházakhoz

Én nem mondom, hogy külön sorsa
Van e földön a nemzeteknek.
Hiszen egyként vagyunk adósa
Ki közénk jött, a szeretetnek.
Ha gyúl a népek szivárványa
Égre feszítve, mint a bársony
Ezt kérem: lehessünk egy szála,
Lobogjon a magyar karácsony.

Én nem kérek más, külön sorsot,
De építhessünk iskolákat.
Zúghassanak a templomtornyok,
Hirdetve húsvéti csodákat.
Az életünk nem külön élet,
Azt kérem, mit mindenki kaphat.
Derűs munkát és békességet,
És áldását a dolgos napnak.

Kérem a jószándék vetését,
Mely a lélekben megfakadhat.
Kinyújtott kezünket ne sértsék,
Jó földbe hulljanak a magvak.
Én nem kérek más, külön sorsot,
Csak ennyit: hogy az Ábel vére
Amely a köveken piroslott
Váljon arany testvériségre.

Búzaszentelés

„Urunk, tégy termékennyé minket!”

A római birodalomban április utolsó napjaiban körmeneteket tartottak, hogy az istenek megszenteljék és megóvják a sarjadó vetést mindenféle pusztító gombáktól. az egyház a 4. században megszentelte ezt a pogány szokást, és Szent Márk evangélista napja táján könyörgő körmeneteket indított a határba a friss vetés megáldására.

Hazánkban a keresztjáró napok – mert a földeken levő keresztekhez vonultak ki a hívek – már az Árpádok korában meghonosodtak. Felekezeti különbség nélkül vonult ki a későbbi századokban is a falvak-városok népe: imádkozni az emberi munka sikeréért, a jó termésért. Egészen természetes, hogy ezt az ősi keresztény és magyar szokást a ll. világháború utáni kommunista rendszer betiltotta. A megfélemlített lelkipásztorok és a hívek arra kényszerültek, hogy a templomba behozott maroknyi zöld termést áldják meg.

A búzaszentelő szentmisén és körmeneten nemcsak a gabonáért, hanem általában a jó termésért imádkozunk. Sőt tágabb értelemben minden emberi munkára kérjük Isten áldását.

Igaz ugyan, hogy Jézus elsősorban az „örök élet igéit” hirdette, de szavai és élete példája nyomán az egyháznak fontos üzenete van az ember számára a munka nagyon is eviláginak látszó gondolatkörében.

A munka, méghozzá a becsületesen végzett munka, mindannyiunk kötelessége. A tisztességes ember munkavégzéssel biztosítja a maga és családja megélhetését, azonkívül a gondos, legjobb tudásunk szerint végzett munka alakítja egyéniségünket is. Végül a keresztény ember evilági munkája jelzi, hogy elérkezett hozzánk az Isten országa. Földi jó szándékú törekvéseink örök életre szóló termést érlelnek.

Takáts Ervin Sch. P.

Bácskai verebek

Hajnalomban ti köszöntsetek
Csivitelve, bácskai verebek.

Hirdessétek, újra gyúl a nap
Isten vetése érik az ég alatt.

Mert minden, minden Isten-vetemény
Búzaföld és emberi remény.

Eső zuhog, dúsabb a kalász
Szívünkben teljesebb a hallgatás.

A hallgatás, melyből az ég alatt
Liszt pereg és jövendő fakad.

S úgy ad tovább pirosló reményt
Mint kenyeret, az újabb nemzedék.

A friss kenyér hogy kézből kézbe száll
Roppan a héj, harmatos a táj.

És lengeti az égi tisztaság
A zöldellő füvek illatát.

Ablakomon – látom a szemét –
Kopácsol egy bácskai veréb.

Hagyd a gondot! Hitet tettre válts!
Apád kezéből szökken a kalász.

Kenyérsütés

A kenyérsütés mestersége nem is olyan régen kisipari foglalkozásnak számított, hagyományai egy-egy tájegység kultúrtörténetéhez tartoznak. A délvidéki Kishegyes ipartörténetéről Virág Gábor helytörténész könyvében találok adatokat. A kishegyesi ipartestület új zászlaját 1935 június kilencedikén szentelték. A zászlónyélre szegek, illetve kis pajzsocskák kerültek az iparos nevével, foglalkozásával: ezek között Kátai György Sándor pék neve is szerepel. Egy pék-dinasztiáról van szó, ez a mesterség mára kiveszett, az édesapa 1974-ben adta vissza az ipart, az egykori szülői ház ma pékmúzeum. A család és a mesterség történetéről a fiú, Kátai Géza számol be, ők ma vendéglátással és mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak.

Pék dinasztia voltunk, édesapámék édesanyámmal negyven évig csinálták a pékséget, amellett még földünk, szőlészetünk volt. Én 1951-ben születtem, a bátyám még kitanulta a szakmát, engemet már eltanácsoltak, akkor már látszott, hogy a mesterségnek nemigen lesz jövője. A 60-as évek nagyon nehéz idők voltak. A magánvállalkozást, a privátokat ellenségnek nézték, agyonsújtották adóval, a szüleim rengeteg munkával, rengeteg fáradsággal győztek csak iskoláztatni, fenntartani a családot, ragaszkodtak a tradícióhoz is, az apáik mesterségéhez. Az volt nálunk a szokás, hogy édesapám 11 órakor, amikor a második kemencének megcsinálta a kovászt, akkor bekallantyúzta, reggel fél háromkor kelt, mert dagasztani kellett, nem géppel csináltuk, hanem kézzel. A kapu állandóan nyitva volt a kuncsaftok előtt. 19 Most az erdei iskolás gyerekeknek elmeséljük, hogyan készült a kenyér, miben kovászoltak, hogyan is kelt meg. Ott a nagy kemence, 120 kiló kenyér sült egyszerre. Kishegyesnek 6000 lakosa van, 11 pék működött. Lisztet cseréltünk, egy kiló lisztért egy kiló kenyeret adtunk. Sok parasztgazdaság fél évre, vagy egész évre behozta a lisztet. Kellett neki kétszáz kiló kenyér, akkor elhozott kétszáz kiló lisztet, édesapám azt földolgozta. Olyan a keze, mint a lábam szára. Nem volt, hogy reggel elalszom, nem kelek föl. Az nem úgy volt, mint most, hogy beleöntik az edénybe a lisztet, hozzáteszik az additívot, a pékségekben ma már nincs élesztő. Az még olyan volt, hogy a vizet, a lisztet, a sót, az élesztőt beletettük a százhúsz kiló kenyérhez, az aztán megkelt, hajnalra megerjedt, és akkor ment a többi liszt hozzá, következett a dagasztás, szakítás. A múzeumban, amit berendeztünk, a kenyérrel kapcsolatos csendéletek is vannak, illusztrálva van a kenyérkészítés folyamata. A kifliknek, a péksüteményeknek finomabb liszt kellett, és akkor a szitán átrázták. Ami alul kijött, az ment péksüteménynek, ami meg durvább maradt, korpásabb lett, az ment a kenyérnek, barna és fehér kenyeret is sütöttünk. Lakodalmas kalácsot is készítettünk, minden héten volt lakodalom. Oda tej, vaj, liszt kellett, a kalácsot kerekre fonták. Itt vannak a lapátok, a szakajtók, a tésztát ide hoztuk, ezekbe szakítottuk, aztán kiborítottuk a lapátra. Mikor cipó volt, vagy vekni, ezekbe lett beletéve. A lapátokkal lett a kenyér betéve, kiszedve, ezek ilyen elnyűvött lapátok. Ahogy jöttek a vevők, mindjárt ki is szolgáltuk őket.

A magyarságot, a kultúrát muszáj megőrizni, azt őrizni kell. Itt a szomszéd községben, Szikicsen svábok voltak, édesapám németül is tudott, magyarul is tudott, meg szerbül is tudott. Mind együtt éltünk, Mária Terézia telepítette még ide őket, itt a Vajdaságban együtt éltünk ezekkel a nemzetekkel. Varsán a szlovákok vannak, ott is három templom, három község, ezt nem mi találtuk ki, ez így lett.

Az anyakönyvezést már 1830-ig vissza tudjuk vezetni, a családfát is összeállítottuk. A gyökerek nekünk itt vannak, mi itthon vagyunk, itt születtünk, meg itt is akarunk meghalni. Magyarok vagyunk. Akarni kell. Mi az, hogy nem lehet boldogulni, három gyereket neveltem föl. Katolikus vagyok, hiszek is az Istenben. Amikor a keresztöt szentöltük ott kint a szálláson, ami a bejáratnál van, három pap szentelte: katolikus, református és pravoszláv pap. Meg akartam mutatni azt, hogy egy Isten van.

Kátai Géza

A csíkmenaságiak látogatása régi papjuknál

A havasokban hó fehérlett
Pirosan meglobbant az élet.
Foszlott felhők fehér kalácsa
S ők megindultak, körbejárva
Koccintottak az áldomásra.

Köszöntésén a régi papnak
Gyönyörű mondatok fakadtak.
Az udvaron hogy körbejártak
Koccintva életnek, halálnak
Fényes hajnalnak, bukó napnak.

Jártak vetésre, aratásra
Csengett az élet áldomása
Ahogy a magot földbe szórták
Meg elvetették a pityókát
Szélben lengett a zab kalásza.

S most eljöttek, hogy megszenteljék
Mert az elvetett élet szentség.
S ahogy az udvaron kerültek
Lépésükkel kenyeret süttek
S kaszás karjukat lendítették.

S ajkukon ott az egész élet
Egyszerű dala a kenyérnek
A zizegő gabonaszárak
Éneke ahogy szerteárad
S a völgyben a falujuk fénylett.

Mint a könnyek a pap szemében
Melyek kitörtek észrevétlen
Hogy miért, tán maga se tudta
– Hát hogy megnőttél, te Imruska!
S ők daloltak gyönyörű szépen.

Jöttek ősi, szent áldozásra
Kelt az örök Élet kovásza
Hó-lisztes hegyek, mint kenyérkék
Hintették az isteni békét
A székely falvaknak sorára.

Úrasztala

A kalotaszegi Nádasdaróc temploma jelentős középkori freskómaradványokat, Szent Mihály és Szent Jakab ábrázolást őriz. A templombelsőn a XVII–XVIII században Gyalui Asztalos János és az Umlingok munkálkodtak. A hajóba és a szentélybe idősebb Umling Lőrinc 90 táblából összetett kazettás mennyezetet készített. A feliratos táblák zsoltáridézetet, illetve a mennyezet és a templom készítésére vonatkozó információkat hordoznak. Az úrasztala újabb készítésű, a gondnok felhívja a figyelmet a festés színeire: a kalotaszegi bútorok a Trianon utáni évtizedekben is őrizték a magyar zászló színeit. –Apám asztalos volt, már tíz éve meghalt. Én csak az elmúlt évben tudtam meg, hogy a templomunkban álló úrasztalát ő készítette. Évekig hallgattam itt istentiszteletet, vettem Úrvacsorát, apám munkája a nélkül volt velem, hogy tudtam volna róla.

Kozma László

Falusi papok

Az Úr egén a csillagok
Vagytok, falusi papok.
A réten gomolygó ködök –
Sugárzás, amely összeköt.
Harang szól zengően, híven
A szó, mely Krisztusról üzen.
Vizek és vetések fölött
Hirdeti, hogy a földre jött.

Orbán Balázs plébános

Rigó hangja zeng hajnali zsoltárt
A falu arcán sötétség-borosta
De ő fönn van, készíti az oltárt
Az öreg pap az imakönyvet hozza.

Etikája, teológiája
Mint hogyha az égbolt harmatozna.
Egyszerű szó, hittel prédikálja
Az öreg pap az imakönyvet hozza.

Romlik a nép, elárad a bűn már
Megfogy a hit – szüntelen dohogja
Fohászában a válasza hűn száll
Az öreg pap az imakönyvet hozza.

Add, Uram, hogy ne törjön le kétség
Amiképpen a testedet osztja
Éljen bennünk szüntelen reménység
Mint ahogy az imakönyvet hozza.

Láthatatlan

A duzzadó tavaszi fát
Nedvek árama járja át.
Cseppjeivel így tartja meg
A láthatatlan szeretet.

Bennünk virrasztó

Bennünk virrasztó
Krisztus: igaz szó
Aki nem hűtelen
Vigyáz, óv szüntelen
Világban itt élő
Világot ítélő.
Szándék, mely megfakad
És örök akarat.
Eljő az időben
S forrása időtlen.
Elérni merheted
Pohárba merheted
Mi szomjat csillapít
Őszinte, tiszta hit.
Sziklákon át rohan
Zuhogó, nagy folyam.
Szüntelenül ered
Sugárzó tengered.

A sokszínű magyar nyelv

Kedves szavunk a pünkösd. Azért, mert kedves az általa jelölt ünnep is. A Szentlélek kitöltetésének emlékünnepén kívül ugyanis a természet újjáéledésének, a tavasznak és ezzel együtt a szerelemnek, a forradalmiságnak és egyáltalán az örömnek, továbbá a különféle régi vigasságoknak az ünnepe. Mennyire kifejezi ezt Balassi Bálint örökszép verse, a Borivóknak való! „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, /Mindent egészséggel látogató ege, /Hosszú úton járókat könnyebbítő szele. / Te nyitod rózsákat meg illatozásra, /Néma fülemile torkát kiáltásra, / Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. / Néked virágoznak bokrok, szép violák.” Máskor kedvesének, a lengyel citeráslánynak a száját, orcáját hasonlítja a pünkösdi rózsához. „Mert kis szája, szép orcája mint pünkösdi új rózsa”. A pünkösdi rózsa egyébként, mint a szerelemesek szimbóluma, megjelenik az emlékezetes párosító népdalban is: „Két szál pünkösdrózsa /Kihajlott az útra, /El akar hervadni, / Nincs ki leszakítsa.”

Mint más nagy ünnepeink, a pünkösd is számos régi szokást őrzött meg. Ilyen az Európa jelentős részében a középkor óta szokásos pünkösdi király választás. A pünkösdi király az ilyenkor rendezett lovasjátékok győztes legénye egy esztendeig hivatalos volt minden lakodalomba, mulatságba, a kocsmában a község rovására ingyen ihatott, jószágát ingyen őrizték, és büntetést sem igen szabhattak ki rá. A pünkösdölés, pünkösdjárás körébe tartozott a királyné, illetve kiskirályné járás. Ezeknek adománygyűjtés volt a célja. Dugonics András 1788-as kiadású Etelka című regényében már szerepeltet egy pünkösdi dalt: „Mi van ma, mi van ma / Piros pünkösd napja / Holnap lesz, holnap lesz /a második napja. /Andreás, bokrétás/ feleséges, jó táncos, /Jól megfogd, jól megfogd /a lovad kantárját, /ne tipesse, ne tapossa/ a pünkösdi rózsát.” András nevét a kutatók ll. András (Endre) királyunkkal azonosítják, a könnyed ritmus századok történelmét idézi.

A pünkösd szó formálódása maga is kultúrtörténeti vonatkozásokat hordoz, megnyilvánul benne nyelvünk teremtő ereje. A XII. századtól előforduló „pünkösd” szavunk a görög eredetű és ötvenedik jelentésű pentecoste szóból származik. Olasz vagy német közvetítéssel került hozzánk. A nyelvünkre jellemző hangalaki változtatással, a közben létrejött mássalhangzó-torlódás feloldásával, a hangrendi illeszkedéssel és az ajakkerekítéses magánhangzókkal, az ö-vel és ü-vel a XVI. században már megszületett mai, kellemesen hangzó formája, a „pünkösd.”

A magyar nyelv nagyon is élő voltát, erejét ezen kívül az is bizonyítja, hogy ez a szó is kedvelt eleme lett nyelvünknek, kiterjedt szócsaládot alapított. Képzett formái például: pünkösdi, pünkösdöl, pünkösdölés, pünkösdölő. Összetételek: pünkösdvasárnap, pünkösdhétfő, pünkösdjárás, pünkösd-köszöntés. A „pünkösdi” melléknévvel pedig jónéhány növénynév keletkezett. Mint például: pünkösdi bodza, pünkösdi liliom, pünkösdi szegfű, pünkösdi rózsa – gyönyörű virágai nemcsak erdőinknek-mezőinknek, hanem nyelvtörténetünknek is. Példázva azt is, hogy a pünkösdi lélek-kiáradás teremtő ereje nemcsak a nyelvek sokaságában, hanem a nyelven belüli sokszínűségben is megnyilvánul.

Szathmári István

Mondattan

Nem fejtheted meg, bár ismered
Az egyes szóból: a mondat mit jelent?
Az egymásba-sugárzó többletet
Hogy ige s főnév kiteljesedett.
Mint keringő csillagrendszerek
Mi tart össze mondatrészeket?
A kérdőjel, és ahogy a pontban
Mint egy sóhaj, lezárul a szólam.

A gyulafehérvéri sorok

Két töredékesen ránk maradt nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredékek kétségkívül egy olyasféle ritmikus prózát sejtetnek, mely mintha egy ősi magyar szóbeli-énekelt költészet hagyományaira építene. Mindenesetre kétségtelennek látszik, hogy mindkét töredék alkalmas arra, hogy az olvasni nem tudó hallgatóság a szöveget könnyen megjegyezze. „A GYULAFEHÉRVÁRI SOROK”:

Ferences szerzetes emlékeztető jegyzetei prédikációjához 1310 körül

Háborúságban valóknak kegyessége. Élőknek örökséges. Kórságban valóknak egészsége. Szükségben valóknak bősége. Éhezőknek elégsége. Csodás művének jelenetében. Önnön szájával mondott igének tanúságában. Szent oltáron kenyér képében. A keresztfán fügő képében. Önnön tanítványának árulatja. Nemzette népnek vádolatja. Jerusálem városának tisztes fogadatja. Isten fiának ártatlansága. Halálának szidalmas kínja. Boldogasszony szemével látatja.

Nemeskürty István: Deáki bötűről magyar nyelvre

Gyulafehérvári sorok

Őriz a latin nyelv, aranyszálú szövet,
Egy-egy magyar szót is, fényes drágakövet.
Tüzük idő múltán mind tisztábban ragyog:
Felcsillannak bennük elmerült századok.

Előbb egy-egy név csak. Majd egy teljes mondat
Mint patak keresi medrét, ahol folyhat.
Előbb egy-egy bimbó, majd teljes virágzás:
Régi kódex-lapon a magyar imádság.

Szabó T. Attila

Kutattad, hogy szavunk mit jelentett
A változó századok során.
Magába milyen tartalmakat mentett
A feltáruló barlangmély-csodán.

Szunnyad a szó. Végtelen erő
S ha kimondod, benned újra éled
A szerelmesek ajkán remegő
Hogy megteremtse újra ezt a népet.

A nagyváradi biblia

A magyar nyelv, a kultúra fejlődésében nagy szerepe volt a Biblia ismeretének, a magyar nyelvű fordítások megjelenésének. Szabadságküzdelmeinkben a hit adott erőt és reménységet: ennek szimbolikus példája a Váradi Biblia sorsa.

„A Váradi Biblia eszméje I. Rákóczi György fejedelemtől való, aki 26 ízben olvasta el a Szentírást. Károli Gáspár szövegét Köleséri Sámuel, akkori nagyváradi teológiai tanár javította át, s nagyszámú jegyzetet csatolt hozzá. Nyomtatását Szenczi Kertész Ábrahám 1657-ben kezdte el Váradon, a két Rákóczi György által 1646-ban felállított nyomdában. A munka nyugodtan és szépen haladt egészen 1660-ig. Akkor a török kemény ostrom alá fogta Váradot, súlyosan megrongálta a várost és be is vette. Az ostrom veszedelmei alatt a 10 000 példányban kinyomott ívekből 4000 elpusztult. A Biblia készültére oly nagy figyelmet fordítottak a város magyar elöljárói, hogy a megmaradt nyomtatott ívek s a nyomda elszállítását a vár átadási feltételei közé beiktatták. Így kerültek a nyomtatott ívek, s a nyomda is Kolozsvárra, ahol a nyomtatást 1661-ben befejezték. A város iskolája Debrecenbe menekült és felvirágoztatója lett az ottani Kollégiumnak. A kinyomtatott Bibliát a török is tisztelte: janicsár őrt állított a nyomda elé, hogy az íveket szét ne hordják.”

Bottyán János: A magyar Biblia évszázadai

Bizonyosság

A Krisztus-seb, a hit, mely érted égett –
A bizonyosság: tulajdon létezésed.

A váradi biblia

Föltétel volt: megmarad a nyomda!
És azután, bár elesett Várad,
A betű szökött, tovább, Kolozsvárnak
Hogy az Igét híven sokszorozza.

Hullhat kőfal: hitben és reményben
Úgy mentették törékeny szekéren
– Csak Tebenned, eleitől fogva.
Útjuk fölött szivárványos por száll
Sebzett ajkon megzendül a zsoltár
A menekülőt egy-hazába fogva.

Debrecen ád otthont az iskolának,
Szétszórt parázs lobogása átcsap
Nem jöhet kor, amely eltapossa.

Megszólalt már

Megszólalt már. Az első rigó
Mint hangolás, a koncertet nyitó.
Egyre teltebb és ragyogóbb magában,
Visszhangot lel saját dallamában.
Vagy érzi ő, hogy annak felelhet
Kiben dal s fény egyformán kitelnek.

Hajnal

Felzúgott az erdő
És a tengerek
Madár dala, zengő
Teljen meg Veled.

S a virágok kelyhe
Amely tágra nyílt
Harmatcseppre lelne
Szomjan várna mind.

Nem lehet magától
Egyedül egész
Fény kell, könnyű zápor
Szellő-csevegés.

És a búzaszárak
Összehajlanak.
Álmát új kalásznak
Megtermi a mag.

Tied a dal

Tied a dal, Uram
S tied a fájdalom.
A könnyű szél-futam
Mely párájába von.

Amely örömet csendít
És könnycseppet lehel.
Felhabzó réteden nyílt
A vadvirág-kehely.

Járod, járod az utat,
Fény, árnyék fut feléd.
Érzed napfény, borulat
Figyelő szemét.

Szeretet

Tűzvész támadt. Elégtek a tekercsek.
Dörgött a föld. A Táblák szétrepedtek.
Falaira tengerár csapott
Vizek mélyére süllyedt városod.
De vizek mélyén és vizek felett
Cikázó fénysugár a szeretet.

Mindennapi kenyér

A templomba járás nagy élmény volt a számomra, hiszen Laposnyán nem láthattam ilyen épületet. Szobrot először a templomban láttam. Mekkora élményem volt nekem az, hogy a szobor egészen ábrázolja az embert. Harmadik elemista koromban húsvét után volt az első szentáldozás. Elsőtől hetente két hittan óra volt, azon kívül egy délután egyházi ének tanulása. Harmadik után én, és ez nagyon lényeges az életemben, napi áldozó voltam, valami mindig húzott az oltárhoz. Ez azt is jelentette, hogy minden nap részt vettem a reggeli szentmisén, ministráltam és áldoztam. A szentmise fél nyolckor kezdődött, nyolcra vége volt, kezdődött a tanítás. Hogy én a szentostyát magamhoz vettem, az olyan jó érzés volt, olyan biztonságos, hogy Jézus hozzám jött, ő velem van, a többit ő intézi, ami nem függ tőlem. Akkor is ugye a legtöbb áldozó idős néni volt, láttam, hogy milyen boldogok, valamiképpen átsugárzott belém is az ő boldogságuk. Ha valami miatt nem áldozhattam, akkor hiányzott egész nap.

1931-ben bérmálkoztam is, akkor voltam harmadik elemista. Majláth püspök jött, engem is beosztottak ministrálni. Úgy bámultam őt, amikor a papi inget feltesszük, az albát, azt fehér cingulummal átkötjük, az övé zöld volt. Akkor az első áldozókat meg is bérmálták. Valamikor a bérmálás körül született meg bennem az a gondolat, hogy én is pap leszek.

A szentáldozás már akkor összekapcsolódott a mindennapi kenyérrel. A kenyeret nagymama sütötte Régenben. Az első élményeim közé tartozik, hogy mikor már akkoracska voltam, hogy két-három kenyeret ki tudtam cipelni az állomásra, kéthetenként felültem a vonatra, mert volt annak a kicsi vasútnak egyetlen egy személyvagonja, ott, ahol a munkások is utaztak, azzal mentem én is, és vittem a kenyeret s ami kellett, mert ott volt ugyan munkásüzlet, de nagymamám mindenfélét küldött. A kenyér a nagyanyám szemében valóban a Miatyánkban kért és kapott Isten áldása volt, erre tanított minket is. A búzaszemen megmutatta: rajta van a Jézus arca. A búzából őrölt lisztet először bekovászolta, a tésztát megdagasztotta, s miután megkelt, kenyérnagyságúra szaggatta és a bevető lapátra tette. Mielőtt azonban a kihevített sütőkemencébe bevetette volna, tenyere élével mindegyikre rányomta a kereszt jelét. A kenyér megszegése előtt pedig a kenyérvágó késsel az aljára szintén rárajzolta a keresztet, enélkül sohasem kezdhettünk kenyeret. Ő maga református volt, emlékszem, mikor Úrvacsora osztás volt, nagymama már napokkal előre bejelentette: – Úrvacsorára készülök. Legyetek jók és legyetek csendben! Ne mérgesítsetek, hogy nyugodt lélekkel fogadhassam szívembe a hozzám jövő Úr Jézust!

Daczó Árpád OFM

Köszönöm

Köszönöm, hogy kereszted
Vélem újra itt van
Segítsél meg, Krisztusom
Minden útaimban.

Színek

A jelentést a jelenség mögött.
Mi körülvesz, a tavaszi rétet
Úgy olvasod, mint képes beszédet.
Kivirágzó titkát a születésnek
S a Kálvárián nyíló tiszta kéket.

Krisztus-szobor

Nem a látás. Belső ragyogása
A lelkemnek, mely végül egy veled
Sugárzik, oly mélyen, mint a hála
Hogy felém fordult a tekinteted.

Nem a hallás. Mely túl van minden hangon
Egy ima rebbenése, az hoz el.
És megremegtetsz, csontjaimban hallom
A sóhajtásod, amely átölel.

Örök

A hegység ellebeg
S nem foszlik felleged.
Elmúlik ég s a föld
Ígéreted örök.

Mohaszőnyeg

Néhány vízcsepp. Fodrozódik a kékje.
Apró forrás. Ablak a mindenségre.
Fakadó rügy, zöldülő levélke
Mohaszőnyeg csillag-sűrűsége.

Síp

Faragod kereken csinosítva
Csobogjon a dalok csodasípja.
Megfuvod, dallamot úgy ereget
Harmatos hegy-zugok fellegeket.
Dalolj hát, fütyölj hát, szivárvány-síp
Töltsd a világot a kék egekig.

Istenszeretet

Diákkoromban többféle hivatásra is gondoltam, a tanári és orvosi pálya is vonzott. Pozsonyban a szomszédunk volt egy fiatalember, aki az orvosi egyetemre iratkozott. Nézegettem a jegyzeteit, csupa cseh tankönyv, főleg az orvosi vegytan kifejezései hangzottak csehül egészen másképp, mint ahogy én a gimnáziumban tanultam, ezt nem vállaltam. A tanári pályát azért nem választottam, mert a Tiso-éra alatt Magyarországgal erős szembenállás, ellenségeskedés alakult ki. Ha például Magyarországon a visszacsatolt területen elbocsátottak egy szlovák tanárt, nem nézték, hogy annak mi volt az oka, a „reciprocitás elve” alapján megtorlásként valamelyik szlovákiai magyar iskolából is elbocsátottak valakit. Ezt a bizonytalan helyzetet nem volt kedvem vállalni.

Papi hivatásomhoz nagy lökést adott 1935-ben a pozsonyi Szentháromság-templom, az volt a mi plébánia-templomunk. Ott primiciázott Ikvai László, a kassai nagyprépostnak, Pfeiffer Miklósnak az unokaöccse. A szomszédunk a Pfeiffer-család jó ismerőse volt, és azok révén meghívtak erre a misére. Pfeiffer kanonok úr beszéde, amiben Lacit, az unokaöccsét mint szónok bevezette, nagyon meghatott. Erősen keresztény, szociális tartalmú beszéd volt, azt hangsúlyozta, hogy szegény pap legyél, mert a gazdag papot nem becsülik a hívek.

Az oktatásban, vallásos nevelésemben kitűnőek voltak az alapok, nagyon jó gimnáziumi hittanos képzést kaptam. Akkoriban Szlovákiában a négy elemi után nyolc gimnáziumi év következett. A hitoktatás évfolyamonként következetesen építkezett. Az első két évben voltak az ószövetségi bibliai történetek, harmadikban újszövetségi bibliai történetek, negyedikben szertartástan, ötödik-hatodikban erkölcstan, a hetedikben ágazatos hittan, a nyolcadikban apologetika, hitvédelem. A hivatalos tankönyveken kívül rendseresen forgattam Bangha Bélának a Világnézeti válaszok vagy Tóth Tihamér Levelek diákjaimhoz című könyveit és egyéb műveiket, ezekhez a Kiskárpátok cserkészcsapat könyvtárában jutottam hozzá. Talán művelődéstörténeti szempontból sem érdektelen, hogy ezeknek a műveknek a beszerzésére a kisebbségi könyvtár gondozója figyelmet fordított. Mikor már nagyobb voltam, vasárnap délelőtt, miután korán reggel megvolt a diákmise, a nagymamánál rádión hallgattam Tóth Tihamér egyetemi templomi beszédeit, azokat később olvastam is. Egyik gondolatát idézni is szeretném, az istenszeretetről szól:

„Hát akkor mi az istenszeretet? Az az erény, amely képesít minket arra, hogy minden tettünkben az Istent keressük és az örök Istent válasszuk természetfölötti végső célunknak. Ezt nem kell folyton hangoztatni, – ezt élni kell! A mágnest nem kell folyton kérdezgetni, hogy szereti-e az északi sarkot: éjjel-nappal úgyis szakadatlanul abba az egy irányba mutat. Én se hajtogassam folyton, hogy így vagy úgy szeretem az Istent, csak az életem útja tartson szakadatlan egyenes vonalban az én mágneses sarkom, az örök Isten felé!”

Így a hitbeli műveltségünk nagyon alapos volt, érdekeltek a különféle problémák, meg ez a világnézeti kiéleződés. Egyrészt a csehszlovák rendszer próbálta a magyarokat elnyomni, és betelepítésekkel és egyéb módon asszimilálni. Az ellenállás ezzel szemben, és azon kívül az ellenállás a Masaryk-Benes féle szabadkőműves liberalizmussal szemben. Ezek mind belejátszottak papi hivatásom kialakulásába. Működött a cserkészmozgalom, én a Kiskárpátok pozsonyi cserkészcsapatnak voltam a tagja, minden évben kirándultunk, illetve elzarándokoltunk Máriavölgybe, ez a búcsújáró hely Pozsonytól 20 kilométerre lehet. Mikor Budát a török elfoglalta, a pálos rend főkolostora átköltözött Máriavölgybe, gyönyörű épületet emeltek, ami az idők folyamán megrongálódott. Dicséretükre mondom, legutóbb szlovák egyházi körök igen szépen restaurálták.

Vida Tivadar plébános

Öröm

Mert egy az Isten. Fűben és levélben
Százezerré válva s egy-egészben.
Mint milliónyi kristálya a hónak
A folyam kéklő, nagy vizébe olvad.
S láthatatlan peregnek a könnyek
Tavába a megváltó örömnek.

Hófolt

Hófoltokkal
Szikrázó hegyvidéket.
Patakvölgyet
Amely egyre mélyebb.
Sóhajtása
Magot röpít a szélnek.
Virágszirom
Az akarat s a cél egy.

Jutalom

Szeretem a csöndet
Mely Isten felé nyit
A virágokét, melyek nem kérdik
Jutalmuk mi lesz.
Szél indul, parányi nesz
Meghajlanak az apró füvek
S ők meghozzák már gyümölcsüket.

Ragyogás adsz

Megjössz, mint a reggeli zápor
Mosolyod hull a szivárványból.
Az erdőn madárhang ébred
Ragyogást adsz a rét füvének.

Végleg visszatért

Neked zöldül a rét,
Neked fakadnak gyors vizek.
Az égen a szivárvány tiéd,
Madarak dalát zendíted.
S ha szívünk a teljességbe ért,
Szellőt küldesz, mint csendes hitet,
Hirdesse, hogy végleg visszatért,
Kit gyűlölet keresztre feszített.

Lelkemben ég

Ki az Isten? Virágzás az ágon
Vizek tükrén csillag-ragyogás.
Harmatcsepp a piros rózsaszálon
Bánat könnye és vigasztalás.
Bizonyosság, s mindig őt keressem
Lelkemben ég és hív a kereszten.

Hivatás a diktatúrában

Habár a papi hivatás iránt érzett elkötelezettségem megmaradt, a tanári pályára léptem. A gyulafehérvári teológián olyan események, átszervezések mentek végbe, hogy még az is kétségessé vált, hogy Róma elismeri-e az ott folyó képzést, ugyanis az akkori rektor is az elszakadást támogatta. Az új román alkotmány kimondta ugyan a vallásszabadságot, a gyakorlatban azonban más történt. A hatalom szerette volna elérni a katolikus egyház elszakadását Rómától, nemzeti egyház létrehozását. Márton Áron azonban a katolikus egyház statútum-tervezetében hangsúlyozta, hogy a katolikus egyház feje a pápa, akinek joghatósága van az egész katolikus egyház fölött. Márton Áront 1949. június 21-én letartóztatták. Elindult a békepapi mozgalom, a hatalom azonban nem érte el a célját, Márton Áron a kiszabadulása után helyreállította az egyház egységét. De nem csak Márton Áront tartóztatták le ebben az időben, hanem a katolikus egyház többi püspökét is.

Büszke vagyok arra, hogy oda, ahol mint fiatal fiú működtem, váradi püspökként is felemelt fejjel tudok visszamenni. Senki sincs, aki tudna mondani rám valamit, akár részegség, akár egyéb, pedig választhattam volna partnert, víg kedélyű voltam, a fordításokkal nem is kerestem rosszul. A tantestület tizenöt főből állt, ketten voltunk férfiak, tizenhárom nő mellett, egy-két-három éve kinevezett fiatal tanerő. Na most ott egy bálban én a tizenhármat végig kellett táncoltassam, mert nem lehetett egyiket sem megsérteni. Köthettem volna kitűnő partikat, volt házuk, sok földjük.

A társasági, társadalmi kötelezettségeket persze nem kerülhettem ki. A néptanács titkára például szeretett inni, és bírta is. Sokszor jött, a harmadik szomszédban laktam, gyere, menjünk el a paphoz egy kis miseborra. Én akkor is egyházias érzésű voltam, szégyelltem is, de nem hagyott békén. Gondolom, hogy örült az a pap is, hogy megyünk hozzá meginnia a borát. Péter Mihály rendes, tiszta életű, jó pap volt, engem, persze a tanárság mellett, úgy ismert, mint színdarabok rendezőjét, konferansziét, táncost, filmest, hiszen a vetítőt is üzemeltettem. Most pedig még a misebort is… Aztán hat év tanítás után jelentkeztem nála, hogy esperes úr, hoztam az irataimat, kérem, szeretnék teológusnak jelentkezni, legyen szíves támogatni. Rám nézett, láttam rajta a meglepődést, azt mondta, tessék nézni, maga nem papnak való, én nem fogadom el az iratait. Még azt is hozzá tette, hogy magából akkor lesz pap, amikor belőlem apáca. Szomorú voltam, de mondtam, én nem haragszom azért, akkor bejöttem a püspökségre, ők terjesztették be a kérelmemet. És milyen érdekesen alakultak a dolgok, Péter Mihály a szentjobbi plébániáról bekerült Váradra, mert becsülték, kinevezték esperesnek. Én pedig elvégeztem a teológiát, először esperes lettem, majd szentjobbi apát, ezután Várad püspöke. Ebben a minőségemben pedig itt, a bazilikában én neveztem ki Péter Mihályt székesegyházi kanonoknak. Az ünnepi ebédnél aztán odafordultam hozzá: – Sok mindennel vagyok adósa a kanonok úrnak. Mint püspök, meg kell köszönjem azt az áldozatos tevékenységet, melyet évtizedek óta folytat, szentjobbi plébánosként, most pedig itt Váradon is. A törlesztést ezzel a kinevezéssel igyekeztem megkezdeni. Adósa vagyok a miseborral, amivel Szentjobbon vendégelt meg bennünket, amikor kollegámmal fölkerestük. Igyekszem ezt most a püspöki miseborral viszonozni. De kanonok úr is adós maradt egy ígéretének a betöltésével, ennek a végrehajtása alól azonban felmentem. Mikor papnak jelentkeztem, ugyanis azt mondotta, hogy én akkor leszek pap, amikor ön apáca. A magam részét, úgy gondolom, teljesítettem, azt azonban nem tudom, hogy kanonok úr hogyan tudna ígéretének eleget tenni. Péter Mihály különben székely ember volt, értette a tréfát és szeretett is tréfálkozni, most azonban, úgy láttam, némileg zavarba jött.

Tempfli József

Beteljesült

Nem a jövendő látomása,
Mert beteljesült az ígéret.
Krisztus itt van a jelenünkben:
Az Isten Fia emberré lett.

Lélek-csönd

Itt van. Él. Az Ige köztetek.
Galambja, mint lélek-csönd lebeg.
Ím, elküldte, akit megígért
Zöld ágat hoz, a világ hitét.
Örüljetek és reménykedjetek
Hogy megfakadjon ága bennetek.

A hegyi beszéd

Ki szomjazik, kap forrás-italt
S aki fázik, reszket, didereg
Az palástként magára ölti majd
Az Úr kegyelmét, mint forró szelet.
Nem éhezik majd, ki éhezett
S kit üldöztek igazságomért
Országot nyer, mit keresztem ígért.

Zsoltár

Hogyha ember-szívünk
A haláltól retten
Támadjál fel bennünk
Vigasztaló Isten.

Keressük

Keressük, Krisztus, földi nyomaid
Köpeny-darab, virágos rét virít.
S hol gyötrődött és szenvedett szived
Felsóhajt az olajfaliget.

Egy pillanatot

Uram, ki az életedet adtad
Találtam-e egyetlen napot
Egy percet, melyben befogadlak
A szeretetre egy pillanatot.

A hivatás útján

Én a Nógrád megyei Vizsláson születtem, és tulajdonképpen úgy kerültem erre a vidékre, hogy kizártak budapesti lakásunkból. Édesapám 1942-ben elesett a fronton, anyámat a nagybátyám Budapestre vitte, ahol megismerkedett második férjével. A házasság után a pesti lakást lezárták, és a nagyváradi püspökség déli részén található Bél községbe jöttek, mostohaapám ide való volt, a vidéket nyugalmasabbnak gondolták. Közben azonban lezárták a határt, itt ragadtunk.

Családunkban nem volt pap, a késztetés belülről indult. Én gyerekkoromtól fogva, amikor kérdezték, mindig azt feleltem, hogy pap leszek. A plébánosunk egy idős ferences atya volt, én nagyon szívesen mentem, és segítettem a templomban, ott voltam hétköznap, vasárnap, mint kisgyerek. Nem volt ez olyan jellegű kapcsolat, mint amit általában a gyerekek számára vonzónak gondolnak, sokkal inkább a belső elkötelezettség, a komolyság érintett meg. Mikor elvégeztem a hetedik osztályt, akkor hét elemi volt, Gyulafehérvárra mentem, a kántoriskolába. A román állam abban az időben így engedte az egyházi iskolát, kisszeminárium volt tulajdonképpen. 1961-ben ott érettségiztem, ezután következett a hat éves teológia. Nekünk tanárunk is volt Márton Áron, lelkipásztori úrmutatást tanított. Ő nem jöhetett ki a püspökségből, mi jártunk át hozzá hetente kétszer. Olyan szigorúan vette ezt a tantárgyat, hogy minden órán feleltetést tartott, minden félévben vizsgáztatott, az év végén a teljes anyagból. Az egész jegyzetet átkérdezte, négyszemközt ültünk, na fiam, ez hogy van, na, fiam, az hogy van. Ez volt a szavajárása. Az osztályban általában tizenöten voltunk, így egy félévben kétszer esett az emberre a feleltetés. A tanulmányok számonkérésén túl, arra is példát adott, hogy a méltatlan körülmények között, szobafogságra ítélve sem engedett a fegyelemből, összeszedettségből. A későbbiek során hasonló élethelyzetekben ismertük fel, milyen támogatást jelentett számunkra ez a példa. Az ilyen élmények a ritka találkozások ellenére is személyes kapcsolatot alakítottak ki, viselkedését mintának tekintettem. Alacsony, sovány ember volt, de a szentmisében szinte megnőtt, a krisztusi méltóságot képviselte.

A teológia növendékeit heti rendszerességgel citálták le a szekuritátéra. Megvolt, hogy milyen napokon, délután négyet-ötöt mindig. Egyszerűen feltelefonáltak a könyvelőségre, a könyvelő jött, bemondta az ebédlőben, hogy ez és ez a szekuritátéra kell menjen ennyi órára. A püspök úr is tudott róla, nem volt mit tegyen ellene. Az év végi búcsúzáskor azt mondta, fiaim, imádkoztam értetek, különösen a keddi és a szerdai napon, hogy legyetek erősek és a hitetekben hűséggel tartsatok ki az egyház mellett, és a hivatásotoktól el ne tántorítsanak benneteket, amikor lehívnak benneteket ezekre az átformáló beszélgetésekre. Aki nem élt akkor, az nem is érti. A teológia, a kántoriskola primitív körülmények között kellett működjön. Előfordult, hogy 35-40-en voltunk egy hálóteremben, a tantermek is zsúfoltak voltak. Csak hideg víz volt, a hálóban egyetlen csap, az is bádogból. Négy-öt darab fát adtak, azzal fűtöttük be a hálót, éppen hogy nem fagyott. Ahol külön volt a mosdó, ott reggelre a mosdótálba befagyott a víz. Az étel is a legegyszerűbb, tavasszal megkezdték, minden vasárnap egy darab birkahúst adtak, mert csak az volt. Reggelire egy szelet lekvárt kellett hat részre osztani. De a Jóisten akit meghívott ott tartotta, nagyon szép idők voltak. Aztán következett az újmisém Bélben, ahol nevelkedtem, megható volt elvinni Krisztust azoknak, akikkel gyermekként találkoztam.

Fodor József vikárius

Fészek

A madarak hogyha szétrepülnek
A fészek melege ki nem hűlhet.
Mert te óvod napsugár-tenyérrel,
Hogy ami volt, ne peregjen széjjel.

Hívás

János vagyok, aki elsietne
De nem a lankás lejtőn viszi kedve.
Rögtön föl, a csúcs felé rohanna
A legmeredekebb sziklafalra.
Hol kis virágok nyílnak észrevétlen
Az Isten-hívás örökös szelében.

Végleg visszatért

Neked zöldül a rét,
Neked fakadnak gyors vizek.
Az égen a szivárvány tiéd,
Madarak dalát zendíted.
S ha szívünk a teljességbe ért,
Szellőt küldesz, mint csendes hitet,
Hirdesse, hogy végleg visszatért,
Kit gyűlölet keresztre feszített.

Műremek

Hogy mi kell? A személyes
Odaadás, a lélek.
Gép-agyból nem terem soha
Mona Lisa mosolya.
Mert kételye a kéznek
Mely a határhoz érhet,
Az apró remegések
Alkotnak legnagyobbat.
Mi a párába olvad
Az teremt csillagot csak.
A bizonytalan a hősi
Amely mégis megőrzi
Oszlopát márvány-hitnek.
Csak, ami elveszíthet
Tudja, mi az öröklét.
Ami hullatja könnyét
Ragyoghat fel örömként.
És az a régi penge
Amely meghajlik csengve
Az a tiszta acél csak.
Töretlen csap a célba
Az üllőn fényesedve,
Nem izzásán kohónak,
Kovács ütésén olvad
Mind tökéletesebbre.

Hit és hagyomány

Családunkban hagyomány a papi hivatás, közelebbi rokonaimat számba véve, én voltam az ötödik pap, és a sor folytatódik, unokaöcsém bencés szerzetes. Része lehet ebben a nagycsaládnak, hiszen maga a családnevünk is sarjadzást, sokasodást jelent, a mi etimológiánk szerint Isten kegyelmének a terjedését. Családunk egyik ága Erdélyből, a Bonchida nevű helységből származik, de van olyan falu is, amely nevét a hagyományosan sok gyerekről kapta.

Sokat beszélnek ma a hit válságáról, arról, hogy Istenhez igazából a nagy megrendüléseken keresztül lehet eljutni. Nekem talán szerencsém volt, hiszen kiváló nevelőkkel volt alkalmam közvetlen kapcsolatba kerülni, akik személyes példájukkal is erősítették hivatástudatomat. Említhetem pap nagybátyámat, akinél sokat tartózkodtam, hittanár, kiváló zenész is volt, sorolhatom megtörhetetlen piarista tanáraimat, de a piaristáknál végzett világiakat is, akik a veszprémi középiskolában oktattak és neveltek. Ezért számomra a hit sohasem volt kérdéses, már hatéves koromban kinyilvánítottam, hogy plébános szeretnék lenni, egyetlen feltételül azt szabtam, hogy a teológiát ötvözhessem a praktikummal, azaz paraszt is lehessek, mert a mezei munkák, a fogathajtás megannyi érdekességet jelentettek a számomra.

A személyes példának hivatásom kialakulásában is nagy szerepe volt. Bátyámmal a veszprémi piaristák nyolcosztályos gimnáziumába jártunk, ötödikes koromban először merült fel ez, a bátyám két osztálytársa is piaristának készült. A piaristák valósággal szellemi magasságban voltak előttünk, annyira kiválónak bizonyultak a cserkészetben, Mária-kongregációban, diákszínpadi szereplésekben. Olyan pezsgő élet volt a veszprémi gimnáziumban, amely az embernek a lelkét-szívét magával ragadta, ez az életforma, amit ők megvalósítanak, példaértékű volt. Akkor már fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha én piarista lennék, tanár lennék szívesen, és akkor aztán így alakult ki, formálódott az élethivatás is. Amire nyolcadikba kerültem, addigra eldöntöttem. Meg aztán Veszprémben Oross István szemináriumi rektorhoz jártunk egy kiscsoportos foglalkozásokra, megbeszélésekre, jártunk Bulányi György, Török Jenő, Juhász Miklós lelkigyakorlataira, előadásaira. Tehát a piaristákkal az államosítás éveiben is megvolt hol a nyíltabb, hol a rejtettebb kapcsolatom. VIVAT CHRISTUS REX! Ennek a kifejezésnek az értelmét Oross István, a veszprémi szeminárium rektora magyarázta el nekünk, papságra készülő ifjaknak: Krisztus királynak a ti szívetekben kell élnie.

A veszprémi környezet, a veszprémi iskola légköre, a tanárok tehát meghatározóak voltak. A bátyám előttem járt három évvel, ő is mindenben benne volt. Csodálatos népi kultúra volt ott, országos hírű néptánc együttes, csodálatos balladaestek, ezek mind vitték az embert, hogy ez az igazi, ezt így kell csinálni. A későbbiekben 46 évig tanítottam piarista iskolákban, próbáltam valamiképpen ebből valamit átadni, mélyen meghatott, amikor a veszprémi gimnázium igazgatója lettem. A pietas, az isteni szolgálat mindig szem előtt volt. Igyekeztem tisztességesen teljesíteni, ami tehetségemtől, alkalmamtól, lehetőségeimtől, gyöngeségemtől telt. 21 évig voltam igazgató, az sem kis feladat volt. Alkati adottságból fakad, hogy tudtam ellentéteket kiegyenlíteni, konfliktusokat kezelni. Takáts Ervin, rendtársam, akivel fiatal korunktól kezdve együtt voltunk, egyszer azt mondta, hogy amikor a legelkeserítőbb a helyzet, te akkor vagy a legnyugodtabb. Ez valóban így van, akkor másokra is átragad a nyugalom, hogy tudjuk egymást valamiképpen elviselni. Hát igen, ezek mind isteni kegyelmek. Csak hálát tudok adni azért, amit kaptam.

Borián Tibor Sch. P

Fecskefészek

Sziklák között cikázó fecskepár
Lüktető pont a parányi fészek
Mint a moha, megtapad az élet,
Négy-öt apró tojással telve már.
Csőr koccan, és hártyáján a mésznek
Végigfutnak apró repedések.

Párbeszéd

A kisgyerek, aki csak néha szólal
Nem tudni még, hogy kivel beszélget
Szivárvánnyal, esővel és a hóval
És visszhangot ver benne rigóének.
Nyíló bimbó, a világnak felelget
Mint virágok, ahogyan színnel telnek.

Megcsillanni látod

Istenem, ki úgy nézel át rajtam
Mint napsugár a patakvizeken.
Megcsillanni látod lent az aljban
Ahogy feléd dobog a szívem.
Aki vagyok, nem rejtheti semmi
Pillantásod őrzi és teremti.

Csönd

Szemhéjad, a sűrű ködöt
Lehunyod a világ fölött.
Csak az ezüst csend világít:
Deres fenyő-szempilláid.

Jégzajlás

Ezernyi apró jégdarab
Amely egyszerre összeáll.
A lét, mely százfelé hasad
De átcsillan a köd-homály.
Kemény lesz, biztos és szilárd
És tükröz örök ideált.

Gazdagság

Adtál, Uram, olyan gazdagságot
Mit a földön még senkise látott.
Arany hitet, gyermeki bizalmat
Hozzád fordul, senki meg nem csalhat.

Adtál, Uram, olyan lelki békét
Benne élhet szüntelen reménység.
Szüntelenül valósággá válva
Teljesüljön be a lélek vágya.

Pál apostol a szeretetről prédikál

A szeretetről beszélek nektek
A szeretetről, mely értetek ég
Önmagát adja testvéreiért
Nyomába lép a Megfeszítettnek.

A szeretetről beszélek nektek
Jutalmat nem vár, sohase kér
Öröme az, ha bennetek él
S ajkatokon mosolyt teremhet.

A szeretetről beszélek nektek
Az alázatról, mely a legnagyobb
S a gyöngeségben győztesen ragyog.

2. MAGYAR SZENTEK

Szép Szent István

Szép Szent István, Szép Szent István
Ha az abroszt összehajtod
Amit hajdan terítettél
Mert lám, elszállt egy évezred
Mit felelünk, hogyha kérded
Áll-e még a régi szentély
Mivé lett országod, néped?
Ragyog-e a szent kereszt még
Őrzi-e az ember-lélek
Vagy homályba, dacba téved
És dús kincsed úgy pereg szét
Mert tombol a hitetlenség.
Mi teljes volt, veszni térhet?
Mit felelünk, hogyha kérded
Száll-e még a templom-ének
Vagy torz bálványt követ néped
Magát veszti, hogyha téged.
S ha az abroszt összehajtod
Az asztalnál úgy ülünk még
Kezdvén újabb ezredévet
De helyettünk nem terít más
Nem használ a panasz, sírás
Bort, búzát és békességet
Nem ad dúsabb terítéket.

Ősi kereszténység

Az újabb tudományos kutatások azt tanúsítják, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt megismerkedett a kereszténységgel. Ezt a keresztény hittel kapcsolatos szókincs, mely honfoglalás előtti, és nem német, szláv vagy latin eredetű, cáfolhatatlanul bizonyítja. A honfoglalók sírleleteiből megrendezett millecentenáriumi régészeti kiállításon tizenkét keresztet számolhatott meg a látogató. Ezek csaknem száz évvel István király születése előtt kerültek a földbe. Több mellkereszt egyben ereklyetartó is volt, keresztet találunk egy ezüst tarsolylemezen is. Fél évszázaddal István születése előtt már magyar püspököt nevezett ki a pápa, a nevét is ismerjük: Zakeusnak hívták, de a német-római császár megakadályozta Magyarországra jövetelét. Ugyanis ő akart „téríteni” és megalapítani a magyar egyházat, és birodalmának alávetni a magyarokat. Ezért is hirdették a bajorok, István király bajor feleségére, Gizellára hivatkozva –, hogy az ő érdemük a magyar térítés. Szent István nagyapja, Gyula is keresztény volt, erdélyi püspökét név szerint is ismerjük. Keresztény volt már Lél, Bulcsú és Zolta is. Az Orseolo Péter király pöffeszkedő idegenjei ellen kitört „pogánylázadás” segítségével trónra került vezérek, Vazul fiai is keresztények voltak, a német propaganda akarta úgy beállítani a magyarokat, mint a katolicizmus ellenségeit. A felkelők között nyilván akadtak pogányok, de a harc célja nem a pogányság visszaállítása volt. Szent István törvényei és a fennmaradt hiteles hagyomány mit sem tud erőszakos térítésről, pogány papok és énekmondók kivégzéséről.

A magyarság úgy ismerte meg az Evangéliumot, mint sok más, korán kereszténnyé lett nép. „Az egész természet sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”, és nem politikai számításból lettünk kereszténnyé István akaratából! A régészet és a korabeli írott források azt is bizonyítják, hogy a magyarok nem itt, a Kárpát-medencében tanulták meg a földművelést, a szőlő- és gyümölcstermesztést, a borkészítést, az árvizek kezelését és a fejlett fémipart! Mi akkor a szent király érdeme, ha nem ő térített meg minket, ha nem ő tanította meg nekünk a földművelést? Mindezeknél sokkal nagyobb. Ő lett a keresztény király mintaképe Európában. Nemcsak intelmeiben megfogalmazott eszméivel, törvényeivel, hanem élete példájával is. Ezt kortárs ellenfelei is elismerték. Törvényei több könyörületet, keresztény szeretetet tükröznek, mint bármely más országéi. Intelmeiben kiáll minden ember lényegi egyenlősége, minden nyelvi, kulturális közösség önkormányzata és szokásainak, nyelvének tisztelete mellett, lényegében elutasítja a boszorkány vádját, és meghagyja utódainak, hogy sohase vezessenek hódító háborút. Ellenfeleivel is könyörületes volt. Miután foglyul ejtette az ellen támadó német hadsereg katonáit, lefegyverzésük után hazaengedte őket. (Ugyanakkor kortársa, a szintén keresztény görög uralkodó a foglyul ejtett tízezer bolgár katonát megvakíttatta.) A vallásháborúk is elkerülték országunkat, és a lelkiismereti szabadságot Európában először nálunk, Erdélyben hirdették ki 1567-ben.

Andrásfalvy Bertalan

Dallam

Mert úgy döngött a dob
Meglobbant a pusztaság homálya.
Talán ez az ütem
Hajlott latin prozódiába.

Éber őrszem hallgatta feszülten
Rohamra szól? Esti nyugovóra?
S a dob különös, hívó ritmusát
Önkéntelen utána dúdolta.

Tűzviharként jöttek seregek
Szétfoszlottak, akár az éji felleg.
De szívében tovább remegett
A dal, mit a lovasok énekeltek.

És az őrszem, a tudós deák
A dallamot egy kódex-lapra rótta.
Kicifrázta a melódiát
S csillogó aranyporzóval beszórta.

Századokon át az üzenet
Úgy élt tovább, a lapokra hajolva.
Áradtak az éji lovasok
És szikrázott a csillagok homokja.

Gizella keresztje

Mondják, hogy egykor
Templomba menve
Krisztus-keresztjét
Otthon feledte.

Míg a harang szólt
Sóhajtott egyre
A kereszt nélkül
Nehéz a lelke.

Oltár előtt hogy
Letérdepelne
Asztalán fénylett
Kedves keresztje.

Szent István franciaországban

2003 szeptemberében a franciaországi Saint-Simon azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a 938-ban ott született Gerbert dAurillac, ll. Szilveszter pápa emlékét méltóan megörökítő faliképsorozatot készítsek a község plébániatemplomába. Az egységes Európa gondolatát éppen ll. Szilveszter pápa és tanítványa, lll. Ottó császár vetette fel először és ennek szellemében kapott István fejedelem hűbériségtől mentes koronát, ami országunk ezeréves létét alapozta meg. Gerbert a Saint-Simonhoz közeli Aurillac Saint-Géraud kolostorában vált bencés szerzetessé. A korszak kiemelkedő tudósa és tanára volt. Klasszikus irodalmat, matematikát, zenét tanított. Csillagászati megfigyeléseket végzett, éggömböket szerkesztett. Megfordult Európa legtöbb országában, kapcsolatai kiterjedtek az egész kontinensre. Ő honosította meg Európában, a tudományos gondolkodás úttörőjeként, az arab számjegyeket. A kultúrák nemzeteket összekötő szerepének, Európa egységének, a békének volt hirdetője ezer évvel előttünk.

A templom 1900-ban épült román stílusban, ami a környékre jellemző, igen jó ízléssel. A festményeket a stílus szellemében a főhajó dongaboltozatán és az ívek fölötti kétoldali 3 méter magas sávban helyeztem el, és az negyedgömb konkáv terű apszisban. Az apszisban a román stílusnak megfelelően Maiestas Domini, Trónoló Krisztus alakja került 3 méteres méretben, amelyet a magyar Szent Korona középső lemezéről vettem át, mellette a két arkangyallal és a korona többi motívumával. A bejárattól kezdve a dongabolt bal oldalára 4 jelenet került Szilveszter életéből. A sorozat 12. képe Szent István megkoronázását ábrázolja. Mellette felesége, Bajor Gizella és a magyar harcosok. Fölötte az Árpád-ház címere. István királyt 1083-ban avatták szentté. A szentély negyed gömb apszis záródásában a Magyar Szent Korona ábrázolása látható.

Szinte Gábor

István király – nyitány

Ludvig van Beethoven (1770–1827), a klasszikus zene óriását, a kifejezés minden lehetősége érdekelte. Az Egmont-nyitány és a három Leonóra-nyitány hősies hangvételéhez méltán társul az „István-király”-nyitány. Korában rendkívül szembetűnő a verbunkos zene térhódítása. A kuruc korszak zenéje, a Rákóczi-nóta, és az ahhoz hasonló dallamok egzotikusnak tűnő ritmus-és melódiavilága, Bihari János és társai által lázba hozták Európát. A bécsi klasszicizmusra szinte első kézből hatott eme újdonság, szívesen alkalmazták az „alla ongherese” karakter-és dallamvilágát. Beethoven lll. (Eroica) szimfóniájának fináléjában az egyik variáció szabályos verbunkos, vagy ha úgy tetszik, csárdás. Beethoven vonzódott Magyarországhoz, és általában a magyarsághoz. Szívesen koncertezett a fővárosban, és gyakori vendége volt a martonvásári Brunsvick-kastélynak. A pesti német színház méltó megnyitására két kísérőzenét is írt, Kotzebue szövegére; az egyik az István király volt. Így kívánt segíteni – saját szavaival élve – „szívből szeretett bajszos magyar barátainak”. A nyitány indítása egyszerre intonálja a királyi méltóságot és a teremtő erőt. De ebben a szent uralkodó megdicsőülése is szerepet kap. A négy hang (mint keresztény hitünk alapkövei) végigvonul az egész nyitányon. Az alapkő letétele után daliásan ringatózó verbunkos témával, annak hamisítatlan hangsúlytörvényeivel már a magyarságot, kortársait és Bihariékat köszönti. A nyitány központi témája egy sodró lendületű, gyors, magyar táncos dallam. A szerző tartogat még számunkra egy szinte meghökkentő fordulatot: megszólal, igaz, hogy felgyorsított változatban, az örömóda dallama. Ez a téma már megvolt Beethovenben kb. 15 évvel a IX. szimfónia megírása előtt! Történelmi régmúltunkat több romantikus zenemű is megemlíti. Verdi Attiláról írt operát, Liszt Ferenc „Hunok csatája” címmel írt szimfónikus költeményt. Beethoven műve pedig állam és hitalapító szent királyunknak állít emléket.

Medveczky Ádám

Szent Imre-himnusz

Reménnyel az ország, tiszta hittel várta,
Véle folytatódjék István királysága.
Térdre hullott Imre, és lelkét kitárta,
Hozzád szállt imája:

– Tőled van, Isten, királyok hatalma,
Krisztus, feléd fordul nemzetek bizalma,
Adj olyan hatalmat, vezetni a népem,
Hogy tehozzád térjen.

Add, Uram Isten, bár életem árán,
Kereszt uralkodjék magyarok hazáján.
Terjeszd ki e földre megváltó kegyelmed,
Néped fölemeljed.

Bakony erdejében fohászkodik Gellért:
Érleld meg e földön szőlődnek gerezdjét.
Amely tested rejti, áldozati ostya,
Megváltásunk hozza.

Veszprém városában Gizella királyné,
Szíve dobbanása rebbenő madáré.
Templomi palástba hímzi arany álmát:
Boldog Magyarország fényes ragyogását.

Hallgasd meg kérését, ki messziről tért meg,
Hazajöttem ide, óvjad ezt a népet,
Ne hagyja el béke, bőség és szerencse,
Jövő dicsőségre a fiam vezesse.

Túl emberi terven szándéka Istennek
Más utat készít hívének, a szentnek.
Földi hiúságot aki megvetette,
Magához emelte.

Így teljesült be imádságod végleg:
Szent Imre herceg, vezetheted néped.
Nyertél az Úrtól nem romló hatalmat,
Hitünk hogy megtartsad.

Marosszentimre temploma

Marosszentimre templomát Hunyadi János építtette újjá a török felett aratott 1442-es szentimrei győzelme emlékére, ekkor készülhetett a románkori templom gótikus szentélybővítése. A kormányzó nvéhez jelenős építkezések fűződnek, 1442-ben kelt oklevelében a gyulafehérvári katedrálist jelölte ki temetkezése helyéül, és ő készíttette el fivérének, az 1440-ben elhunyt ifjabb Hunyadi Jánosnak díszes kőszarkofágját is. A marosszentimrei templomról Jékely Zoltán megrázó erejű költeménye szól, melyben a fogyatkozó gyülekezet kitartásáról, hitéről emlékezik meg. Azóta a gyülekezet teljesen elfogyott, de az omladozó vakolat alól kibukkant a Krisztus-kéz freskó-ábrázolása. Nyaranta pedig Gudor Botond magyarigeni református lelkész vezetésével fiatalok dolgoznak a templom helyreállításán. A vidék helységeinek sorsa egybekapcsolódik. Gudor Botond az egykori magyarigeni lelkipásztor, enciklopedista Bod Péter munkásságának kutatója. Magyarigen gazdag történeti múlttal rendelkezik, a kora középkori Erdély egyik legnagyobb települése, művelődési központja volt. Az 1848-as forradalom idején a magyar lakosság nagy részét lemészárolták, az események helyszínén emlékmű áll. A közeli Zalatna központjában, a református templom mellett pedig Lukács Béla, a 19–ik század második felében tevékenykedő államférfi, miniszter emlékoszlopa áll. Szerette ezt a vidéket, Zalatnán még áll erősen romosodó kastélya. 1848-ban az osztrák megosztó politika következményeként Zalatna is lángba borult. A menekülő magyarok nem jutottak messzire, Preszakánál kerítették be őket a román népfelkelők, az áldozatok számát 1000 fő körülire becsüli a történetírás. A csecsemő Lukács Bélát román dajkája mentette meg, juttatta el a rokonokhoz. A miniszter a dajkájára emlékezve utat épített, amely az Almás patak völgyét köti össze Zalatnával. Emlékművet is állított a Preszakán, melynek PAX felirata fejezi ki a népek megbékélésének reményét.

Kozma László

Cél

Hajnali fényfolt
Fehér galamb száll.
Távoli célod
Szívedben van már.

Marosszentimre

A bennük virrasztó lélek
Mert élnek a templomok
Élnek.

Falaik meszelt fehérek
És élnek a templomok
Élnek.

Elnémult a zsoltár, az ének
De élnek a templomok
Élnek.

Ha elhallgatsz, kövek beszélnek
Mert élnek a templomok
Élnek.

Kitűnnek freskó-töredékek
Mert élnek a templomok
Élnek.

Porló falban képe reménynek
Mert élnek a templomok
Élnek.

Szent Imre példája

Megragadó tény, hogy korai halála után Imre herceg székesfehérvári sírja körül alakult ki először hazánkban egy szentként tisztelt magyar személy kultusza. Imre szentté avatását követően, 1083-tól, tisztelete egész Európában elterjedt. Ugyancsak érdekes, hogy a XIV. századtól kezdődően a magyar uralkodók nem csak dicső rokonnak, hanem példaképüknek is tekintették. Előfordult, hogy alakjában saját, rejtett képmásukat készítették el. Prohászka Ottokár írta: „Népem, ha élni akarsz, tiszta ifjúságod legyen!” Boldog Apor Vilmos pedig így fogalmazott: „A lélek eszmék után igazodik, és cselekvésében nagy példák ösztökélik jóra… Testből, vérből való versenytársakat keres, és vallási ihletében szent emberekben találja meg azokat. Szent Imre így lesz emberi eszménye az ifjúságnak.” Az 1930-as év jubileumi szónokai Szent Imrében látták a modern ifjúság eszményképét, aki a családi kötelékek megerősítésében és a keresztény nevelés elfogadásában mutathat utat abban, hogy megakadályozzák a társadalmi szerkezet alapjainak szétesését.

Napjainkban igen fontosnak kell tartanunk, hogy milyen Hazánk hírneve határainkon túl. Úgy tűnik, ezen a téren sok az adósságunk. Ezért igen készségesen szolgáljuk azt a gondviselésszerű véletlenként adódott szerepünket, hogy a lengyel Sandomierz-zsel (az ottani Veszprémmel) ill. az annak a közelében lévő Szent Kereszt kolostorral (az ottani Pannonhalmával) egyre szorosabb kapcsolatunk épült ki 2002 óta. Számunkra meglepő, hogy az utóbbi szent helyen milyen élénk szentünk tisztelete a legendák vagy a hagyományok alapján. Mindenesetre, az ottani millennium alkalmából Bíborosunk átvette a templom Szent Imre oltárát magyar rendeltetésre, a kolostor udvarára pedig egy Szent Imre szobor került. A kulturális, teológiai kapcsolatépítés a két egyházmegye között talán még ennél is jelentősebb.

Megfelelő előkészítés után megszólítottuk levélben mindazon egyházközségeket, amelyek szintén Szent Imrének szentelt templommal, kápolnával rendelkeznek. 107 mai határainkon belül, és 46 Kárpát-medencei, határainkon túli közösséggel próbáltunk kölcsönös kapcsolatot teremteni úgy, hogy a közösen összeállított címjegyzéket minden egyes helynek elküldtük. Így a Szent Imrés templomok, kápolnák népe egymással is kapcsolatba léphet.

Brükckner Ákos Előd

A szentimrevárosi millenniumi kiadványból idéztük a fenti bevezetőt. A könyv feldolgozza Szent Imre képzőművészeti ábrázolásait, melynek kiemelkedő alkotása Kisfaludy Strobl Zsigmond szobra. A Vakok Iskolája Nádor Termének különleges ablaküvegeit Zsellér Imre készítette, az Árpád-házi szentek mellett a vakok iskolájának oktatási tevékenységét is bemutatva. Az Intézetben berendezett kiállításon található egy fénykép, melyen Bernáth István tanár Földváry Margitot oktatja földrajzra 1928 január 26-án. Erről a fényképről született a következő vers, mely egy vak leány álmodozásán keresztül fejezi ki a magyarság nagy álmát.

Földrajzóra a vakok iskolájában

Kitáguló, nagy leány-szemek
Ahogy száguld a tündér képzelet.
A tanár szava: alföld és hegyek –
Dombor-térkép, tapintó kezek.

De most ott, a szelíd ujjakon
Megéledsz, hullámzó Balaton.
Sirály vijjog, nád hajladozik
Ahogy a lány ébren álmodik.

Hajában szalag, kék tollú madár
A képzelete messze-messze jár
Elhallgat a szó, a magyarázat
Mert szemében csillagok szikráznak.

Gellért

Elmúltak mind a hódító hősök,
De megmarad, ki hitet megőrzött.
Ki keresztjét úgy viselte, némán:
Megcsillan a múlt idők árnyékán.
Elvetett kő többet ér a kincsnél,
Szegletkő lesz, boltív-tartó pillér.

Tenger-árra bízta sorsát, nem félt,
Úgy indult el messze földre Gellért.
Tenger-árra, viharos szelekre,
De ne hidd, hogy véletlen vezette.
Mert szívében élt szándéka annak,
Ki vizeket és szeleket igazgat.
Tenger-hullám úgy terelte félre,
Így történt, hogy végül célba ére.

Ez volt vágya: a Szentföldre menni,
Megváltója sírját felkeresni.
De intést hall: – Célodat eléred,
Keresztem vidd a magyari népnek.
Azoknak vidd a Feltámadottat,
Akik a pusztában vándoroltak.
Öleli most Kárpátok karéja –
Indulj, Gellért, e hazába még ma. –

Nyitott szívvel, úgy figyel a szóra,
Legyen, ahogy Ura elgondolta.
Hiszen Isten gondolata végül
Minden, ami a világban épül.
Nemzeteket ő tehet csak naggyá,
Porrá hullik, hogyha hullni hagyná.
Mint homokból épülne magasra
S széjjelfoszlik a pusztaság halma.

Mit számít, hogy királyt, koldust rejtett
És elvásik vasa a fegyvernek.

Indul hát, hogy ne nyűgözze restség,
Viszi Krisztus egyszerű keresztjét.
Nem ezüsttel csillan és arannyal,
Viszi bölcs és tanító szavakkal.
Jó földbe hull, aranyló kalász nyit,
Mert oktatja a magyar királyfit.
Ágat oltott, mely Istennek tetszett,
Hallgatja a szavát Imre herceg. –

Az egyszerű nép életét figyeld meg,
Segíts rajta, s szíved kincset nyerhet.
Nem dúsabb lesz: elvész az az ország,
Hol a nép munkáját elorozzák.
Mit ér, hogyha gazdagságod fénylik,
Ha kifosztod arca verejtékit.
Az uraság csak koporsó, festett
Csillogó máz, s ördögé a testek.
Az számít csak, mi Istenben élhet
Mert hősi a neki-szentelt élet.
Erőben mert magasra az nőhet
Akárcsak a sudara a tölgynek.
Villám vághat: nem árt neki semmi,
Isten szavát ha lelkébe menti.
Bár az ember pusztulásra termett,
Krisztusában örök létet nyerhet.

Mintha bánat forrása fakadna,
Csupa könny lett ekkor Gellért arca.
Megtelt szava titkos ihletéssel,
Mint hogyha a jövőt sejtené meg.
Óvó kézzel, sóhajtva parányit,
Maga mellé vonta a királyfit.
– Lészen egykor lelkeken hatalmad,
Csillan híred, mint a tiszta harmat.

Imre ekkor nagy-komolyan néze,
Gellért szavát véste az eszébe.
– Nem párája földi hatalomnak,
Mely az égbolt-ragyogásba olvad.
Olyan legyél, szívedet kitárván,
Egyszerűen tündöklő szivárvány.
Visszafénylik, bár magasra szállna
Karcsú ívén a népednek álma.

Szomorúság, mely vigasztalást hoz,
Élet-sors, mely szeretettel áldoz.
Harcok közt légy békesség edénye,
Ragyogás, mely felszárnyal az égre.
És győzelem lesz a vesztesége,
Nem pusztul el, sorsát bármi érje.
– Hazát adott hazámért cserébe –
Virágozzék Imre herceg népe.

Boldog Margit

Kodolányi Jánosnak)

Édes Jézus, egyetlen
Mennyei bizalom
Hozzád futunk esengve
Kínzattál nagyon.

Az mi bűnünk, felejtsed
Az ki sok vagyon.
Érinthesük kereszted
Édes ótalom.

Felejtsük el örökre
Az mi bűn vagyon
Sebeinket kötözd be
Örök nyugalom.

Szent véredből könny legyen
Megtört arcokon
Sóhajodból kegyelme
Örök vigaom.

Szent László-freskók

I. László király 1077-ben lépett trónra, 1095. július 29-én halt meg. Hivatalos kanonizációja 1192-ben történt meg. Szent László kultusza különösen Erdélyben virágzott. A Váradon alapított négytornyú székesegyház előtt állt bárdot emelő lovasszobra, a Kolozsvári-testvérek alkotása. Ezzel a művel áll kapcsolatban a győri székesegyházban látható aranyozott ereklyetartó mellszobra. Szent László nagyváradi szobrát a törökök pusztították el.

Szent László főként Erdélyben több győztes csatát vívott a betörő kunok ellen. A székelyek megőrizték a nagy királyhoz kapcsolódó hagyományokat, erről számos középkori templom freskódíszítése is tanúságot tesz. Gelencén például a hajó északi falán a Szent László-legenda jelenetei láthatók: Fogadalomtétel, A magyar sereg felvonulása, Az ütközet, A kun üldözése, A párviadal, A kun lefejezése. Az alsó sorban a Krisztus életének jelenetei, párhuzamba állítva a király harcával. A freskó szerkezete Szent László lelkületének képe: életét Krisztus nyomán áldozatnak tekintette, melynek győzelme a keresztvitel. Szent László párviadalát több freskóciklus is ábrázolja: jelentős szerepet játszik benne az elrabolt leány, akit a király megszabadít. A kalotaszegi magyarremetei templom falfestményének egyik legépebben maradt darabja a görbe kardot emelő leány, ahogy a kun fejét levágja. A templom mostani történetében egy női szent is fontos szerepet játszott: a torony földszintjén fennmaradt ábrázolások ugyanis bizánci stílusúak, feliratuk görög. Az ortodox egyház ezért megkísérelte bizonyítani, hogy ez az ő temploma volt, melyre igényt kívánt támasztani. A restaurálás során azonban a szentélyben előtűnt a női szent freskója, akinek a tanúságtétele eldöntötte a kérdést, ortodox szentélyben ugyanis sohasem ábrázolnak nőalakot. Így aztán a templom megmaradhatott reformátusnak: ezúttal a női szent sietett László király segítségére.

Kozma László

Szent László

Szentkirálynak habos lova
Megérkezik Szentmártonba.
Legelészik Szépvíz mellett,
Hó-sörénye futó felleg.

Hófoltján a Hargitának
A Szent László lova vágtat.
Acél-körme úgy szikrázgat
Villám lobbant fenyőfákat.

Szentkirálynak habos lova
Megérkezik Csíksomlyóba.
Indul László az oltárhoz,
Jézushoz és Máriához.

Magyarok rómában

I. István királyt, államalapítónkat a magyarság körében mindig kiemelt tisztelet övezte. Névnapja ezer éves történelmünk során mindig nemzeti ünnep volt és az a mai napig. A szovjet megszállás idején igyekeztek megszüntetni az évforduló szakrális jellegét: nevezték az Alkotmány ünnepének, az Új kenyér ünnepének. A szertartások azonban mindig emlékeztettek Országalapító Szent Istvánra, akinek jelentősége ugyanaz maradt. És erre a keresztény templomok miséin, istentiszteletein felekezeti különbségek nélkül mindig emlékeztettek.

Szent István ünnepének megtartására a mindenkori pápák is kötelezték a magyarságot, bulláikban előírva az ünnepségek megtartását. Ugyanis 1000 Szilveszter napján II. Szilveszter pápa – III. Ottó Német-Római császár egyetértésével – szentesítette a magyar uralkodó koronázását, sőt, az Apostoli király címet is adományozta Istvánnak. Így ő az egyetlen uralkodó Európában, aki megkapta azt a kiváltságos rangot, hogy itthon, Nagymagyarország területén a pápa beleszólása nélkül intézkedhet egyházi méltóságok adományozásakor. Ugyanakkor a szomszédos tartományokban térítési kötelezettséget kellett vállalnia. Így vált Magyarország függetlenné keleten Bizánctól és nyugaton a Frank Birodalomtól, illetve annak kelet felé irányuló hatalmi terveitől.

A koronázáskor István Rómában egy nagyobb területet kapott a pápától a Vatikánban, közvetlenül Szent Péter sírja mellett, szinte érintkezve a szent apostol sírját rejtő kis kápolna falával. Az eredetileg Szent István mártír részére emelt sírtemplomot még az V. században emelték, majd Nagy Károly 900-ban jelentősen bővítette. 1097-ben pápai bulla rendelkezése szerint lett a magyar Szent István király temploma, neve a köztudatban Santo Stefano Ungherese-ként szerepel. A pápák 1000-ben még a Lateránban székelnek, a Vatikán éppen Szent Péter ottani sírja miatt oly kitüntetett jelentőségű. A magyarok a már említett kis háromhajós templom mellett 12 kanonok ház részére káptalant építenek. Gyűléstermekkel ellátott officium et schola részére emeletes közösségi házat emelnek, valamint zarándokházat a Magyarországról érkező hivatali személyek és hívők elszállásolására. Mellettük kiszolgáló épületek, raktárak, magtárak, s Róma határain kívül birtokok, melyek jövedelme biztosította a kis magyar birodalom működtetését. Több egymással megegyező alaprajz, látkép és leírás maradt fenn hiteles dokumentumként Szent István Urbs-beli komplexumából. A nagy király szándéka szerint az állandó követjáráson kívül évenként legalább másfél tucat előkelő fiatal magyar ifjúnak kellett érkeznie a hazából. Ezek a fiatalok a latin mellett nyelveket tanultak, elsajátították az európai diplomáciát, megismerkedtek a latin katolikus egyház előírásaival és kapcsolatokat kötöttek. – Kiemeltük a latin kereszténységet, hiszen már egy évszázaddal István előtt a honfoglaló magyarok úgy érkeztek a Kárpát medencébe, hogy legalább harmaduk már keresztény volt: főleg a Nestorianus közösségbe tartoztak. Egyes források szerint a Krímben Cyrill keresztelte meg őket. Nestorianus közösségek máig működnek elszórtan Kisázsiától Perzsiáig. – A pápaság Vatikánba való átköltözése idején a magyar tulajdonban levő területre is szükség lett, de a magyarok minden régi objektumuk és birtokuk helyett újat kaptak a Tevere bal partján. 4-5 magyar templom és kolostor működött még a XV-XIX. sz. folyamán is. Mára nyolc objektum maradt magyar tulajdonban. Ezek egy évezred óta folyamatosan működnek Rómában, István által történt alapításuk óta.

Póczy Klára

VI. Pál pápa

Szent Péter-bazilika, Magyar Kápolna)

Fohászunknak te adtál hazát
S itt nyugszol most. A falakon át
Nagy éjedbe hullámzik az ének
Te hallgatod, mint Gellért, és megérted.

Szent Erzsébet legendája

Sziklák között egyszer egy völgybe értem
Ezer bimbó kéklően kitárult.
Ezüst harmat csillant a zöld levélen
S arany porzókon fényes napsugár gyúlt.
Harmat hullott hófehér falakra
Megcsendült egy kis templom harangja.

És elsimult, mint fűszálak a réten
Sok haragom, gyötrő szenvedélyem.
Vágyaimból nem maradt, csak ennyi:
Virágillat vagy harangszó lenni.
Sajgó szívvel a templomot kérdem:
– Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.

– Felszenteltek Erzsébet nevére
Mert itt történt, hogy kenyeret osztott
S rózsa hajlott, piros, mint a vére
Mert a kenyér a szívéből foszlott
Mikor felelt a feddő kérdésre
Mit rejtene, mit takar köténye.

Mert szétosztani számára tilos volt,
Vagyonát az utolsót is adni.
De felderült a téli táj, a hófolt
És rózsákkal kezdett sugarazni
Virággal, mely csak lélekből nyílhat
S mindent betölt a friss kenyérillat.

Mert ez történt – sohasem gondolnád!
Kenyér-illatot ontottak a rózsák
És a bimbó, pirosló, temérdek
Meghasadó haja a kenyérnek. –
Illatként szállt a harangszó a tájra
Zengett a völgy, Erzsébet csodája.

S akkor halkan fohászkodni kezdtem:
– Kenyérillat, töltsed be a lelkem!
Mint Erzsébet, úgy adhassak én is
Mi átfut az emberek szívén is
Felderíti elesettek sorsát,
Akár kenyér-illattal a rózsák.

Erzsébet-nap a Kárpátalján

1944. november 19, Erzsébet-nap a Kárpátalján. A kárpátaljai Szolyva jelképe lett a magyar nép tragikus sorsának. Jelképe lett az emlékezésnek. Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolása idején a hatalom, félve egy esetleges általános népszavazás sikertelenségétől, elrendelte a nem kívánt elemek kiszűrését. A 4. Ukrán Front 1944. november 13-án keltezett 0036. számú határozata kimondta: „…egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani…” A sztálini gépezet magyarokkal szemben táplált bizalmatlansága a legkülönbözőbb hatalmi szinteken nyilvánult meg. Mindenki, aki csak magyarnak vallotta magát, bűnösnek számított. S eljött a szomorú november 16-ika, amikor megszólaltak a kisbírók dobjai: a férfiak színe-java 18-tól 50 éves korig gyülekezett 3 napi élelemmel. Csak három napra! Hazudták nekik szemrebbenés nélkül, a háború okozta károk helyreállítására. Mit sem sejtve, egyesek vidáman vállalták. Ugyan már, a háború borzalmai után csak jobb jöhet, egyébként is a magyar ember segítőkész. Mentek az emberek, s még a fegyveres katonákat a menetoszlopok mellett meglátva, sem gondoltak semmi rosszra. Hogyan is gondolhattak mindazokra a borzalmakra, szörnyűségekre, amelyek a lágerekben rájuk vártak. S mindez miért? Egyetlen bűnük a magyarságuk volt. Kárpátaljáról több mint 30 ezer magyar férfit hurcoltak el és közülük 16 ezren soha többé nem tértek haza. Az első állomás, a gyűjtőtábor Szolyván volt. Embertelen körülmények között, éhesen és fázva várták sorsukat ezek az ártatlan emberek. Sokan közülük útra sem keltek, itt lelték halálukat.

Kovács Sándor

Kárpátaljai miatyánk

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk. Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket? Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugvásunkért, gyónásként hadd mondjuk:

Atyánk, minket a Sátán kerített hatalmába, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé – ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket – megsemmisülünk.

Szenteltessék meg a Te neved mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, várva-remélve országod eljöttét.

Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a földön is. A mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük. Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek.

És ne vígy minket kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magukkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk.

Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk, felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.

Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesi legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké.

Ámen.

Szöllősy Tibor

Szolyvai ballada

Ilyenkor, tavasszal
Mikor szirom pereg
Elém köszön a múlt,
A szolyvai menet.

18 és 50 között
A hadkötelesek –
És összeállt ártatlanul
A szolyvai menet.

Ne féljetek, pár nap csupán
A málenykij robot –
Úgy hullottak, mint őszi légy
A szolyvai rabok.

Reggel fehér hó lepte el
Mely egyre kavarog –
Akár a fehér szemfödél
A szolyvai rabot.

Magyar vagy és még mindig élsz?! –
Jöttek a vonatok
S az állomás lüktetve szét
Pumpálta a rabot.

Lüktetve, akár szív a vért –
Jött az újabb csoport.
A Gulágok, a messzeség
Elnyelte a rabot.

Volt, ki napfényes délre ért
S ott fázott, vacogott
S a forróláz Szibériában
Vitte el a rabot.
Az irtózat, a rettenet:
Nem tudta a család
Szögesdrót vagy sír rejti el
Távolban az apát.

Mert igen, néma volt a sír
S levél nem jöhetett –
Hó-szirmok szálltak szótlanul
Mint néma követek.

A virágoknak szirmait
Ki írhatja tele?
Hogyha reménység száll, a hit
Mint fának levele.

Jöhetnek bár új évszakok
Lephet a fagy dere
Mert visszavár, ki itt maradt
Halálból hív: – Gyere!

Támadj fel újra, nemzetem!
Légy az idők jele.
Jöjj a Vereckén újra át
Kínzottak menete!

– Most tavasz van és szirmait
Szórja a sok virág
S a fehér szirmok ellepik
A kanyargó Tiszát.

De nem a folyót látom én,
A menet kanyarog:
Sziromzáporban jönnek ők,
A szolyvai rabok.

IV. Béla hazatérése

Szeme előtt ködbe vész a térség:
Égett falvak, égbe kapó holt ág,
Füstfelhő a tatár-dúlta ország,
Egy szellőben szétfoszlik tán végképp.

Van-e nemzet, maradt-e reménység?
S egyszerre – talán csak lelke hallja –
Megkondul egy kis templom harangja,
Feltámadást hirdetve és békét.

És megcsillan valami fehérség
A király ahogy közelébe vágtat,
Falai az árva istenháznak,
Oltár őrzi a Mária képét.

De ki az, aki még harangot kongat
Ahol az erősek is megfutottak
S temetetlen hevernek a holtak?
Előlép egy sebesült és rokkant
Férfi, a botjára támaszkodva,
Ő maradt meg itt harangozónak.

Juhász volt, de elpusztult a nyája
S most harangoz, jobb időkre várva
Rorátéra, hajnal hasadtára.

S feltűnik egy alak innen-onnan
Harangszóra vissza-óvakodva
Szinte készek menekülni nyomban.
És melegség fut át a királyon –

Ez hát kincsem, minden gazdagságom:
Apró templom megrepedt harangja
De mégis szól, s a népet összetartja.

Adj hát, Uram, zúzott törzsre sarjat,
Ezer ággal mely zöldellőn sarjad.
S ha nékem adsz, fogadom, ígérem
Jegyesed lesz Nyulak szigetében.

Isten szíve kérésére hajlott,
Zöld vetéssel borítá a tarlót.
És ahol a Duna-víz aranylik
Törött ágon megcsillan arany hit,
Fohászkodik Árpád-házi Margit.

Árpád-házi Margit

Az esti szél felleget hozott
A sziget fölé, amíg imádkozott.

Csillagot a hullám ringatott,
S ő pergeti a barna olvasót.

Mit ád a nap? Boldogul-e népem?
Adjál jelet, Uram, kérve kérem.

És reggelre – milyen csoda-dolog –
Az olvasó könnyekké változott.

Remény

Kárpátaljára először kispapként mentem. Első benyomásaimat egy hittan-táborban szereztem, melyet Tihamér atya és a tanárok szerveztek, a Tisza-parton, nem messze Nagyszőlőstől. Az atya gyóntatott és misézett, megragadott az egyszerűség, a szabad idejükből áldozó emberek közvetlensége. A segítségre nagy szükség van, az állam ugyan létezik, van valamiféle rend, de a társadalomnak a szövete szétfoszlik, sokszor oligarchák irányítanak. Gondot okoz a munkanélküliség, az önbecsülés hiánya, sokszor ez vezet a súlyos alkohol-problémákhoz. A közbiztonság rossz, előfordul például, hogy bizonyos összegért maga a hatóság minősíti öngyilkosságnak a gyilkosságot.

Diakónusként Nagyszőlősre kerültem, kilenc faluba jártam ki három pappal, először a ferences Tihamér atyával. Sok hittan-foglalkozást tartottam, szerveztem a karitászt a szegények számára, ott kevés pénzzel sokat lehet tenni Komoly élményem volt, amikor egy bácsi megszólított: „Atya, nekünk lelkünk is van, inkább azzal foglalkozzon, a többit mások is megcsinálhatják.” Érdekes, hogy habár szegények, de érzik azt, hogy a lelki segítség még talán fontosabb, mint az anyagi.

Papként 2001-ben, a nagy tiszai árvíz idején kerültem vissza, Csapon voltam plébános. A város egy teknőben van, ásatag, vakond-rágta gát védte, a Tisza Csap felé veszi a kanyart. A magyarországi részen a betongát másfél méterrel magasabb. Próbáltuk rábeszélni az embereket a menekülésre, különösen a magatehetetlen öregeket, akik nem tudtak úszni. Azt válaszolták, hogy atyám, nekünk mindegy, hogy éhen halunk vagy megfulladunk, a fulladás legalább gyorsabban végez velünk. Ha kimegyünk a házból, akkor kirabolnak bennünket. Ennek a megértéséhez tudni kell, hogy az emberek télen abból élnek, amit nyáron fölhalmoztak, az árvíz pedig novemberben volt. Ekkor már nem mehetsz napszámba, ha nincs ennivalód, éhen hal a családod. A víz pedig egyre nőtt, éjszaka két nagy buzgár keletkezett. Telefonáltam Záhonyba, megkérdeztem a polgármestert, hogy mennyi vizet várnak. „Másfél métert.” Ez volt a halálos ítélet. Közeledett a karácsony, korábban már betlehemes játék szervezésén gondolkodtam. Most egyszerre rájöttem, hogy plébánia sem lesz, mindenki megfullad. Akkor Várinál átnyomta a töltést, mi megmenekültünk.

A gyóntatószékben 2-3 órát töltesz, utána olyan vagy, mint a mosott rongy. Olyan történeteket hallasz, amit a horrorban sem, ezekről a pap természetesen nem beszél. De érdekes, hogy mélyebb a kötődés Istenhez. A konzum-társadalomban úgy gondolod, hogy azzal, hogy bevásároltál a plázában és fűtött a lakásod, már rendben van az életed. Szerettem a Kárpátalján lenni, mert ott még a rendőr is imádkozik. Az imádság alapot ad az élet stabilitására. Egyszerre meglátod, hogy az ember igazi reménye az Isten.

Roska Péter

A pálosok

Történelem és ember-sorsok kapcsolódnak össze Pécs fölött, a Jakab-hegyen. Az elnevezés Szent Jakab apostolt idézi, akinek Spanyolországban, Santiago de Compostellában, a „csillag helyén” van legismertebb temploma. De a csillag helye a Jakab-hegy is, pedig itt csak romjait tudták nemrég felújítani a valaha volt pálos kolostornak, ahol a rendalapító Özséb is megfordult. Özséb 1200 körül született Esztergomban, szülei gondos neveltetésben részesítették, pap lett, akiről Gyöngyösi Gergely életrajza külön kiemeli, hogy mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét. Minden percét kihasználta, könyveket írt, életműve beépült a magyarság művelődésébe, hitébe. Átélte a tatárjárás pusztítását, mely után az ország lelki megújulásának segítését tekintette feladatának. Esztergomban ekkor már működtek a domonkosok és a ferencesek, sokat merített az ő életpéldájukból is. Özséb 1246-ban vonult remeteségbe, életét a szent kereszt különös tisztelete jellemezte: hármas barlangja előtt, a forrásnál letűzte a keresztet, melynek feltételezett helyén ma egy egyszerű vaskorpuszos feszület áll. 1250-ben Pilisszántó közelében kis templomot emeltek a Szent Kereszt megtalálásának emlékére, a templomhoz monostor csatlakozott. Özséb egyik éjjel ima közben az erdő mélyén sok apró lángocskát pillantott meg, melyek tüzes fénynyalábbá olvadtak össze: a látomásból megértette, hogy egyesítenie kell a szétszórtan élő remetéket. Ekkor kereste fel a Jakab-hegyi remetéket is, akik már 1225-től közös életet éltek, szabályzatukat Bertalan pécsi püspök készítette. Már állt a Szent Jakab titulusára felszentelt templom is. A két monostor egyesült, közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg. Özséb 1262-ben néhány társával Rómába ment, ahol Aquinói Szent Tamás pártfogását is elnyerte. IV. Orbán pápa jóváhagyta az új rendet. Özséb 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban.

Kozma László

Csíksomlyó és a pálosok

A csíksomlyói búcsú kialakulásának egyik gyökere a pálos hagyományokban rejlik. A pálosok kívánsága volt, hogy pünkösd szombatján meg vasárnapján akik meglátogatták a kápolnájukat meg a templomukat, azok teljes búcsút nyerhettek. Ebből az alkalomból a csíki katolikusok is összejöttek, Telegdi Mihály ekkor akart rajtuk ütni, hogy Blandrata György és János Zsigmond akaratát véghezvigye. A csíkiak erről értesültek, és ekkor történt, 1567. május 17-ikén a Hargitán, a Tolvajos tetőnél az ütközet. Utána így olvadt össze a pálos búcsú, valamint a hitvédelmi győzelem, és a mai napig mint fogadalmi búcsút üli népünk pünkösd szombatján és pünkösd vasárnapján is. Ahhoz, hogy a búcsú érvényes legyen, ki kell menni a Kissomlyó hegyére, és a Salvator kápolnához is kimennek. A Segítő Mária iskola, a katolikus egykori gimnázium diákjai ott éneklik el az Egészen szép vagy, Mária éneket. A búcsúsok be szoktak menni a Salvator kápolnába, s az oltárt háromszor térden csúszva szokták megkerülni, akárcsak Czestochovában a pálos kegyhelyen a fekete Madonna oltárát is háromszor körbe kerülik. Így kerülték körbe annak idején Budaszentlőrincen Remete Szent Pál sírját is. Ásatásokat végeztünk, az előkerült leletek alapján megbizonyosodtunk, hogy Csíkszeredának már a 14. század végén, Nagy Lajos király idejében volt egy Sarlós Boldogasszony kápolnája. A múlt erős gyökér, jelen s jövő belőle él.

Darvas-Kozma József

Havazás

Reméled, hogy enyhet
Ád az Úr
Hullnak fehér pelyhek
Válaszul.

Boldog Özséb látomása

Feldúlva az ország
Tatártól kifosztva
Küldd el, Uram Isten,
Aki vigaszt hozna.

Vitézek kezében
Kicsorbult a fegyver.
Jöjj el, szelíd Krisztus,
Immár kereszteddel.

Gyúlnak lelkek itt-ott,
Pislákoló mécsek.
Ne hagyjad elveszni
Mária, a néped.

Ne hagyd: martalócként
Testvérére törjön.
Jöjjön el a békéd
Végre magyar földön.

Sóhajnyi imádság
Szótalan esengve…
Szélben zúg az erdő,
Pilis rengetegje.

Ezernyi láng-bimbó
Hull a levelekre,
Közös ragyogássá
Fonódjanak egybe.

Tűzzé: az országot
Lélekből teremtse –
S fénylőn kivirágzott
A pálosok rendje.

Kapisztrán Szent János

Szent István, Szent Imre, Szent László alakja a későbbi ábrázolásokon együtt hirdeti a hit megőrzésének fontosságát, emlékeztetve a magyar történelem dicsőséges időszakára. A tisztántúli Ópályi görög katolikus templom freskóján az Árpád–házi szentekhez egy ferencrendi szerzetes, Kapisztrán János társul: ennek a szokatlan ikonográfiának sajátos jelentése van. A XVIII. században épült templomot 1958-ban restaurálták, a mennyezetfreskók is ekkor készültek. Az egyik freskó Szent Istvánt ábrázolja, ahogyan felajánlja Máriának az országot. Oldalt az Árpád–házi szentek mellett – Szent Imre, Szent László, Szent Margit – látható Kapisztrán János. Az ábrázolás két évvel az 1956-os forradalom leverése után, a megtorlás időszakában született: Nagy Imrét 1958-ban végezték ki. És ebben az időszakban egy vidéki templom freskóján a magyar szentekkel együtt megjelenik a hit védelmezője, Kapisztrán János. Az ő kereszteseinek támadása döntötte el a nándorfehérvári ütközetet, a diadal 450-ik évfordulóját 2006-ban ünnepeltük. A freskó bizonyítja, hogy van egy másfajta történelem, amely független a diktatúrától. Kapisztrán Jánost 1690-ben avatták szentté, ünnepe október 23, halálának napja, ami az októberi forradalom évfordulója is.

Kozma László

Kalazanci Szent József

Első gimnazistaként egy kora őszi napon valamiért át kellett mennünk a rendház emeleti folyosójára. Egy festmény állt ott: magas, reverendás atya gyerekekkel. „De hisz ez az igazgató úr!” – kiáltott fel egyikünk. „Ugyan, menj már, olyan pap, mint a többi!” „Igen ám, de nézd, ennek nem gombos reverendája van, mint otthon a plébánosunknak, hanem olyan, mint az osztályfőnök úré meg a többi tanár uraké!”

Hetek múltak el, míg végre az első közös ünnepen megtudtuk, ki van a képen: Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Így aztán igaznak bizonyult a gyerekszáj által adományozott titulus, az igazgatóság is: hiszen a képén átsugárzó szentséget, tekintélyt tisztelték meg vele önkéntelenül. Származásán még ma is vitatkoznak. Nemesi ifjú? Kovács fia? De hiszen úgyis az számít, amit Isten a lélekbe oltott. József világi pap már, amikor 1592-ben Rómába kerül, mert belső hívást hall. Naponta látja a szegények nyomorúságát. 1597-ben, látva ismét az utcagyerekek illetlen játékát, újból belső sugallatot hall: „Nézd, József! A te örökséged a szegény, te leszel az árvák gyámola!” E perctől tudatában van küldetésének, elhatározza: iskolát nyit számukra. „Scoule pie” = „Kegyes iskolák” – A „pie” kettőt jelent: 1. Az oktatás az istenes életre irányul; 2. Ingyenes. Kalazanci és első 14 társa 1617 Gyümölcsoltó Boldogasszony-napján veszi föl a piarista reverendát. Ettől kezdve bámulatosan terjednek a piarista iskolák. Fönn is maradtak, számos áskálódás ellenére, hiszen szent alapítójuk szellemét őrzik. Erényei közül kettőt emelek ki: szeretete Isten és az emberek iránt, – ezt pedig kiegészíti tökéletes alázata. Mindez segítette embertársai, a legkisebbek megértésében is, amit egyik legnagyobb adománynak tartok. Irodalomtanárként, nyelvőrként magam is igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy jobban megértsük egymást.

Holczer József Sch. P.

Váltóruha

Kállay Emilnek)

Ne garmadát arany-hegyeknek
Adj, Uram, minél kevesebbet.

Ruhát, ami már nem kell másnak
De fényes Igéd add váltásnak.

Ereklyetartó

(Kalazanci Szent József)

Akik mindent odaadtatok
Végül azt is: testi magatok
A lélekben visszacseng szavatok
És a mélyben nem pihen a csont
Ereklyeként szívünk keretbe fog
Benne dobog, mi egykor dobogott
Mert sosem halnak meg a csillagok.

Nem a dolgok felszínén remeg
Mindent átjár szelíd fényetek
Felragyognak gyermeki szemek
Gyúlnak bennük örökmécsesek
Mert az Ige kiteljesedett
S nem vész el, mi jó földbe pereg
Ti szántjátok, ti művelitek,
A dac kövét messze vetitek,
A tört palántát felnevelitek
És ami nem kellett senkinek
Terem élő, zöldellő hitet.

Vértelen vértanúság

A vallásosságáról messze híres bakonyi helység, Márkó volt a szülőfaluja Somhegyi Mihálynak. Az atya ifjú papként, latin–német szakos piarista tanárként – tehát mintegy a tanító Krisztusnak években is pontosan megfelelő kor-társaként: szinte pontosan 33 éves koráig – „hitre – tudásra – szép életre – jóra” oktatta, nevelte a rábízott debreceni diákságot. Az egyházi iskolák államosítása után Hajdúsámson lelkipásztora volt: hithű életével tartósan mély nyomokat hagyva az ottani hívekben.

Az ifjú évek után, melyekben gyakorolhatta hivatását, a felnőttkor hosszadalmas, első ízben szenvedésnek mondható korszaka következett. Tartott mindez vagy huszonöt évig! Feloszlatták a szerzetesrendeket; a piarista rend 12 iskolájából 2 maradhatott csak meg az 50-es évek elején. Mihály atya, sajnos, nem kapott katedrát. Olyan idők jártak akkoriban, hogy szószékre se léphetett többet. Gyári munkás lett, nehéz fizikai munka végzője: Budapesten, a Chinoin Gyógyszergyárban. De talán jelképes, hogy ő, aki a lelket ápolta, gyógyította, továbbra sem szakadt el a gyógyítástól, a gyógyszerektől. Mihály atya a messzi Érdről villamosozgatott munkahelyére, naponta több órás utazással, sok nélkülözés közepette. Egyik ilyen villamos-útján történt az az apró esemény, melyet egyszer elmesélt.

A hajnali járat zsúfolt volt, mindenki tülekedett, idegeskedett. Mihály atya már régen átadta ülőhelyét, most a fogantyúba kapaszkodva forgatta ujján a szentolvasót helyettesítő gyűrűt, mondta szokásos reggeli rózsafüzérét.

Hanem egyszer csak alaposan oldalba lökte valaki, és még neki állt feljebb: –Nem tud arrébb állni, nem látja, hogy mások is fel akarnak szállni? – hangzott a szokásos reggeli szöveg, amely inkább az illető idegességét hivatott levezetni, hiszen a zsúfolt járművön nemhogy oldalt lépni nem lehetett, de még a lélegzetvétel is akadályokba ütközött. – Különben is, mit motyog magában, talán nem tetszik a rendszer? – adott váratlanul némi politikai élt is szemrehányásának az ismeretlen. A „nem tetszik a rendszer” afféle szállóigévé vált akkoriban, szerzője ismeretlen, vagy nagyon is ismert volt: maga a diktatúra, amely amellett, hogy ránehezedett a mindennapi életre, még kötelező tetszést is megkísérelt kivívni magának. Ugyan ki tudná megmondani, honnan a diktátorok szenvedélyes szeretete az ütemes tapsok, dicsérő himnuszok iránt, mikor pedig mindenki, ők maguk is tudják, hogy az egész nem egyéb felszínességnél, önámításnál. No, de maradjunk annyiban, hogy szeretetre mindenkinek szüksége van – a diktatúrák azonban szeretik elfelejteni, hogy ez az érzés aztán valóban csak önkéntes lehet, megparancsolni tehát céltalan. Igaz ugyan, hogy még az önkéntességet is hozzá-hazudtatják…

A társadalmi háttér mellett, nem volt hát egészen veszélytelen az ilyen támadás. Különben is, mit lehet tudni, kicsoda az illető, honnan veszi ezt a nagy önbizalmat. Talán valóban a fölsőbb rendszer nevében várja-várhatja el, hogy az oldalbökést simogatásnak vegyék, és még meg is köszönjék. De hiszen a jó Mihály atyának volt ilyesmiben része éppen elégszer, ha nem is okvetlenül a villamoson. Mégis meg tudta őrizni valóban keresztényi alázatát, mely számos hasonló esetben átsegítette a nehézségeken. – Imádkozom, kérem. – mondotta csendesen, de ez a két szó elég is volt. Angyal szállt el fölöttünk – szokták mondani, ha a társaságban hirtelen beáll a csend. Most azonban a zsibongó villamos fölött csakugyan elszállt az angyal. Hirtelen csend lett, és akkor, valamelyik kanyarban, megszólalt, alig csendülve, a villamoscsengő. Mihály atya kissé hamiskásan mosolygott, mikor idáig ért az elbeszélésben: – Tudod, akár Úrfelmutatáskor. De hát a csöndben mindenki meghallotta…

Megvallotta ő a párttitkárnak is a rendszeres templomlátogatást, egy-egy fohászát munkatársai is hallhatták. Behívták, elbeszélgettek vele, önkritikát nem gyakorolt, végül békén hagyták, talán még tisztelték is. Ez volt a sorsa, mindennap végigvinni Krisztust a városon, Érdtől Budapest másik végéig, a villamosmegállók hétköznapi stációján.

Holczer József Sch. P.

Templom épül

Antall József

Egy templom épül fényes hitből
S ha elborul a földi élet
Zúgó harangok szentelik föl.

Mert tested íve egyre romlik
Csont-gerendái megroskadnak
És ablakot a fájdalom nyit.

De aki voltál, mégsem vész el
Mert épül, épül az a templom
A szenvedések erejével.

És biztatása száll szavadnak
Mint orgona-hang, hozzánk ér el
Mert önmagadat általadtad.

Puszta Sándor

Egy hang a pusztaságból:
Verseid, Puszta Sándor.
Közönybe kiáltott szó
Szellőként szertefoszló.
Csukott bimbókon pergő
Hajnalfényben derengő.
Szívek, az impregnáltak
– Szeretet akit áthat. –
Harmat hull hű szavakból
És lelkek műanyagból…
Ez vagy, huszadik század
Nincsen mélység, csak látszat.
Lakkról visszaverődik
Szépség és remegő hit
Üres gépkocsi-álom
Suhan a pusztaságon.

Piaristák a Székelyföldön

A tanító piarista rend Erdélyben is gazdag hagyományokkal rendelkezik. Trianon után Erdélyhez soroljuk az egykori Partiumot is, a Nagyvárad-Szatmárnémeti által jelzett ívet. 1725-ben Nagykárolyban indult meg az élet a piaristák számára, itt nyitottak iskolát, ezután 1730-ban Máramarosszigeten, ugyancsak 1730-ban Szentannán, 1717-ben Besztercén, 1741-ben Medgyesen, 1776-ban Kolozsváron, 1788-ban Temesváron kezdtük meg az ifjúság nevelését. Ezek között azonban nem mindegyik volt tartós alapítás, minden a gyermeklétszámtól függött. Ami tartós volt, ami 1948-ig létezett, az Temesvár, Kolozsvár, Máramarossziget és Nagykároly. A Székelyföldre a piaristák korábban nem jutottak el. A legközelebb a Székelyföldhöz Medgyes volt, 1741-től 1789-ig működött ott iskola.

A magyar kultúra, művészet történetében a piarista diákok jelentős szerepet játszottak. Ady Endre Nagykárolyban volt piarista diák, Herczeg Ferenc Temesváron, Jósika Miklós báró Kolozsváron, Kuncz Aladár, a Fekete kolostor szerzője Kolozsváron, Markó Károly festő Nagykárolyban, Passuth László Kolozsváron, Sántha Ferenc Kolozsváron, ifjabb Szervátiusz Jenő szobrász Kolozsváron, Vasvári Pál, a szabadsághős Nagykárolyban. Juhász Gyula Máramarosszigeten is tanított. Budán járt a piaristákhoz Majláth Gusztáv Károly püspök. Bodor Pál újságíró nevét is említhetem Temesváron. Aztán hosszú szünet következett, a kommunista korszak nem tette lehetővé, illetve felszámolta működésünket.

A Székelységbe 2007. szeptemberének első hetében érkeztünk, a rend tavaszi döntése után. A mostani épületünk a Márton Áron gimnázium mögött még nem volt kész, úgyhogy a Szent Kereszt plébánián kaptunk két vendégszobát, ott a pasztorációban sokat segítettünk, meg az ottani gyerekekkel foglalkoztunk. Felvettük a kapcsolatot a Segítő Mária katolikus gimnáziummal, annak 400 diákja van, tehát 1100 középiskolás diák van itt, a színkatolikus Csíkszeredában. Szeptember 14-én van a Szent Kereszt templom búcsúnapja, érkezésünk összekapcsolódott a kereszt ünnepével. Az ottani plébános, Darvas-Kozma József ugyanis megkért bennünket szentbeszéd tartására, így bekapcsolódtunk a Tamás József püspök atya által bemutatott szentmisébe, érezhettük a hit, a liturgia itteni hatalmas áramlását. Az első benyomásunk az volt, hogy a papság itt nagyon összetart. Vagy 25 pap összejött a búcsúra, Alcsíkból, Felcsíkból, utána közös ebéd, vacsora volt velük. Nem az a jellemző, hogy csak bajok volnának, sokan vannak olyanok, akik tele vannak derűvel, bizalommal.

Csíkszeredában katolikus nép lakik, és nagyon fontos, hogy a székelység érezze, hogy nemcsak el lehet innét menni, hanem vissza is lehet ide jönni. Annak idején nagyon megrendített az a magyarországi népszavazás, amikor leszavazták a magyar állampolgárságot. Abban az időben minden reggel hallgattam a Határok nélkül műsorát, és akkor éppen december 6-án van Gyergyószentmiklóson a búcsú napja. Az anyai ág egy része ott élt, a mai napig járok oda, felkeresem őket. A városokban is mindenütt ott lehet látni a templomok szentélyében a magyar zászlót. A népszavazás után szépen bevették, és nem énekelték a magyar himnuszt. A románok azt mondják az itteni magyarokra, hogy bozgor, tehát hontalan, hazátlan, és most az anyaországtól is megkapták azt, hogy még azoknak sem kellenek. Biztos, hogy ez nagyon fájdalmas dolog. Én azt akartam mindenképpen éreztetni, hogy igenis belevágunk ebbe, és úgy fogjuk csinálni, hogy itt gyökeret tudjunk verni. Pontosan azért jöttünk ide, mert úgy érezzük, hogy ez jó messze van, és ez egy gesztus is akart lenni a székelység felé, hogy igenis, mi szolidaritást vállalunk veletek, és itt akarunk piarista módon élni, és piarista módon nevelni az ifjúságot. Már több növendékünk van odaát, akik ugyancsak erdélyiek, azok is majd végeznek, és szépen visszajönnek. Az erdélyi piaristaság mindig maga termelte ki a rendtagokat.

Kállay Emil

Boldog Bogdánffy Szilárd

A szatmárnémeti szemináriumon kitűnően képzett tanáraim voltak, akik emberi példát is jelentettek számunkra. Közülük Bogdánffy Szilárdot emelem ki, őt 1947. december 6-án nevezte ki Scheffler püspök a kisszeminárium gondnokává, lelki vezetőm volt. Életrajzához tartozó adat, hogy 1948. július 29-ikén Rómából „Nominatio substitutorum” (utódok kinevezése) rendelkezés érkezett a romániai püspökségekre, ami azt jelentette, hogy a kormányzó püspök titokban nevezzen meg három személyt, akik az ő akadályoztatása esetén egymás után átvegyék az egyházmegye vezetését. Az így felszentelt püspökök egymásról sem tudtak, mindegyikük csak a számát ismerte, amilyen sorrendben a nyilvánosság elé kell lépjen. A szentelést a bukaresti nuncius, az ír származású Gerald Patrik OHara végezte. Scheffler püspök Bogdánffy Szilárdot ajánlotta, akinek a püspökké szentelése Bukarestben 1949. február 14-ikén meg is történt. A szentelésen még két személy volt jelen, egyikük, Laslau Clara apáca 1993-ban a boldoggáavatási eljárás alkalmával jegyzőkönyvbe diktálta: „Ma is hallom, amint érces hangján mondta a nuncius: Téged, Szilárd testvérem, a vértanúságra szentellek.” 1949 áprilisában aztán le is tartóztatták. Ez pedig a következőképpen történt. Bogdánffy Szilárdot maga mellé rendelte a szatmári püspök, Scheffler János. Közben váradi egyházmegyésként haza is járt, a kanonoksoron volt a lakása, különféle hivatalokat, tanári katedrát látott el. Feladtak egy hamis táviratot a szatmári püspök nevében, hogy kéri, még aznap este utazzon Szatmárra. A vonaton fogták le, Szatmárra soha nem érkezett meg. Ki tudja, miért volt szükség erre a cirkuszra, hiszen mindig a nyilvánosság előtt volt. Utána a váradi lakását felkutatták, a könyvektől kezdve mindent elvittek. Doktorátusi dolgozata megmaradt, de azt is úgy találta meg Galambos Ferenc szatmári nagyprépost, hogy szemétre volt dobva, 1993-ig őrizte, akkor adta át nekem A témája az apokaliptika, az utolsó fejezet címe: „A parúzia (eljövetel, Krisztusra vonatkozik) idejét senki sem tudja: készen kell lenni.” Ő készen állt. Ezüst zsebórája, mely letartóztatásakor nem volt nála, mintha arra intene: figyeljünk mi is az idők jelére. A rabszállító autóban, mert nem egyedül vitték, latinul meggyóntak egymásnak. A fizikai megpróbáltatások, kínzások következtében 1953-ban halt meg a nagyenyedi börtönben. A börtön szomszédságában levő plébánia udvarán 1998. október negyedikén emlékművet áldottam meg, melynek felirata Máté evangéliumából való: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek.” Csak ebben az egy börtönben 11 unitárius, 11 evangélikus, 57 református, 182 katolikus lelkipásztor szenvedett. Közülük többen életüket áldozták.

2000-ben Harmath István szobrászművésszel bronz mellszobrot készíttettem, azzal a szándékkal, hogy a nagyváradi székesegyház előtti téren, a főbejárat mellé helyezzem. A másik oldalon a váradi születésű Pázmány Péter mellszobrát kívántam felállíttatni, ez is Harmath István műve. Az állami hatóságok azonban nem engedélyezték, mondván, hogy műemlék épület mellett nem állíthatunk újabb szobrot. Nem vitatkoztunk, nem hivatkoztunk arra a számtalan szoborra, amely az újabb időkben erdélyi műemlék-épületek mellé került, a két szobrot a székesegyház belsejében állítottuk föl. Érdekes különben, mintha a hatalom tartana Bogdánffy Szilárdtól. Nagyenyeden a rabtemetőben temették el, az asztalosműhelyben a rabok koporsót készítettek a számára, melyre a kazánból hozott korommal keresztet festettek. Mikor a szintén a börtönben elpusztított Scheffler János csontjait elhozták Szatmárra, mi is ki akartuk venni Bogdánffy Szilárd földi maradványait. Az egészségügy engedélyezte, mert azt mondták, hogy hét év eltelt. Mikor oda mentünk, hogy kiássuk, elhozzuk, egyszer csak előkerült a szeku, az állambiztonság, és azt mondta, tessék visszatenni, betömni. Hát miért? Mert előbb meghalt, mint ahogy ki tudta volna tölteni az elítéltetésének az idejét. És ha nem tudta a börtönben kitölteni, hát töltse ki a börtönnek a temetőjében. Mikor pedig leteltek azok az évek, már el voltak buldózerezve a rabsírok, blokkház épült a helyükre. Bennem fölmerült, hogy akkor most maga az őt elítélő hatalom tekinti élőnek Bogdánffy Szilárdot? Hiszen büntetést csak élő személy tölthet, akkor most ők tesznek tanúságot, igaz, a maguk módján.

Emlékeimben úgy őrzöm, hogy elsősorban is végtelenül szerény ember volt. Mi ott laktunk bent, és együtt étkeztünk a kántortanítói szakot végzőkkel, ők az iskolatestvérek iskolájába jártak, ott végezték a zenei foglalkozásokat. Abban az időben annyi mindent benne hagytak a kenyérben, hogy nagyon meg kellett süssék, hogy ne legyen olyan, mint egy gumitörlő, szénné kellett égetni a héját, azt le is vágtuk és félretettük. Bogdánffy Szilárd egyszer bejött az ebédlőbe, hát urak, ez miért van levágva? Nem bírjuk megenni, recseg a fogunk között. Na akkor én majd megeszem, bement a konyhába, hozott egy újságpapírt, abba becsomagolta, elvitte. Mi, kisszeminaristák szolgáltunk fel az asztalánál, láttuk, hogy valóban azt ette. Ezzel megmutatta a számunkra azt is, mennyire tiszteli magát a kenyeret, semmilyen körülmények között sem tűri, hogy kidobják.

Tanárként nagyon becsültük, egy lumen, egy élő lexikon volt. Akinek ha valaki azt mondta, hogy január hatodika, az nyolc-tíz dolgot említett, hogy a történelem folyamán mi történt január hatodikán, de fejből. A negyvenes években Váradnak legalább harminc középiskolája volt. Őt ha valaki megállította az utcán, és megkérdezte, hogy valamelyik tanár hol tanít, mikor lehet megtalálni, azonnal mondta. Nem is kellett különösebben összpontosítson, mindent megjegyzett, egyszerűen így működött az agya, persze nyilván sok tanulás, memorizálás után alakult ki ez a képessége.

Megdöbbentő volt, mennyire el lehetett tüntetni egy ember életének dokumentumait. Az adatok föltárásában Fodor József vikárius úr tett sokat. Annak a kiderítése is nehézséget okozott, hogy hol született Bogdánffy Szilárd püspök, akinek kortársai, tanítványai még közöttünk élnek. Az isteni Gondviselés jött segítségünkre, Boér Imre rendezte a megmaradt irattárat, a nagy részétől ugyanis megfosztottak bennünket. Egyik nap talált egy kis iratcsomót, melyben megtaláltuk a szükséges adatokat, így lehetett tisztázni, hogy Bogdánffy Szilárd a Torontál vármegyében, található Feketetón született, 1911. február 21-ikén. A község ma a nagybecskereki székespüspök egyházmegyéjébe tartozik, néhényszáz lakosa van, ebből 300 a katolikus. Halála ötvenedik évfordulóján, 2002. október 1-től 2003. október 1-ig Feketetón és Csókán Bogdánffy-emlékévet rendeztek, melyen én tarthattam az ünnepi misét.

Az emlékezések közül egyet idéznék fel. Szentannai Sándor református tanítót 20 évesen szállították a jilavai börtönbe, államellenes összeesküvésért 10 évi börtönre ítélték. Őt idézem: „Itt akkor mindenféle rendű és rangú elítélt volt. 1949-ben vagyunk, a királyi Románia miniszterei, tábornokai, románok és magyarok, katolikus, református és ortodox emberek, sőt bizonyos Prahova környéki kőolaj kutak-gyárak tulajdonosai, akik között franciák is voltak. Meglepett bennünket, hogy Bogdánffy Szilárd mindenkivel a saját nyelvén beszélt. Mikor az elítéltek egymással vitatkoztak valamilyen tudományos vagy történelmi témában, és nézeteltérésük támadt, nem tudtak pontosan valamit, őt kérték fel döntőbírónak. Egyik eseményt dátum szerint is megjegyeztem, 1950. március 17-ikén történt, Sándor napja volt. Szilárd azt mondja, Sanyi, holnap meghívlak ünnepi, Sándor-napi ebédre. 11 óra után odajött hozzám és a ruhája zsebéből elővett egy fehér gyolcsba csomagolt kenyérdarabot – az előző napi kenyéradagját – kettétörte és azt mondta: vedd el az egyiket, Isten éltessen. És szótlanul megettük a kenyeret. Én sírtam. Boldog voltam. Ez ott, akkor, olyan körülmények között lakoma volt és életem legcsodálatosabb, legemlékezetesebb Sándor-napja. Az a kenyéradag az élet fenntartásához elengedhetetlenül szükséges volt. Meggyőződésem, hogy emberfeletti erőt követelt tőle, hogy ne egye meg, tegye el másnapra és ossza meg velem.” Valódi ökumenikus szeretetlakoma volt ez a börtönben, az embertelen körülmények között.

Tempfli József

3. A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚ

Valami vonzott

Valami vonzott. Elmerült a csúcs,
És egyfelé vezetett minden út.
A ködökből és kétségből kivált a
Csíksomlyói oltár Máriája.

Csíksomlyói búcsú

A városban már elvirágzott,
Itt még nyílnak az orgonák.
Megfakadnak az imádságok,
Mária hív a dombon át.

Csíksomlyói forrás

Eljöttünk hozzád, Assisi
A patakhoz, mely szavad viszi.

Öntözzön termő dombokat,
Derüljön, aki befogad.

Virágját sokszorozza meg,
Csendítse nevetésedet.

Hűsétől csituljon a vad,
Lélekpusztító indulat.

Fohász a csíksomlyói Szűzanyához

Szűz Mária, nézz Erdélyre
S akiért hullt Fiad vére
A szenvedő, szegény népre.

Nyisson kéklő pillantásod
Havas oltárán virágot
Mint lelkünkben imádságot.

Fenyveserdő csöndje zengi
Ne hagyd lelkünk ködbe veszni.
Dús virággal rétje hajtott,
Ragyogtassa fényes arcod.

A csíksomlyói búcsún a Napba öltözött asszony nemcsak jelkép, hanem valóság. Pünkösd szombatján a múltban feltűnt és ma is feltűnik a nagy jel Csíksomlyó egén. Mi, Erdélyország, Magyarország, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Csángóvidék és a nagyvilág magyarjai felfigyeltünk a nagy jelre és ide zarándokoltunk a Kárpát-medence legnagyobb búcsújára.

Czirják Árpád: Pünkösdi beszéd

Ezüst szivárvány

Ezüst szivárvány gyúl a sárban,
Az utakon feltámadás van.

Hirdeti: nincsen szenny és vétek,
Csak glóriás Isten-dicséret.

Mert keresztjével az járt erre
Ki bűnünket vállára vette.

Pünkösdi búcsú

Bizonyságot küldesz, fény-jelet
Hogy láthassam üdvösségedet.

Akárcsak télbe-őszült Simeon,
Hogy újra zöld a havas hegyorom.

S ha dördül tavasz-viharod lilán
Szivárvány gyúl a ködös Hargitán.

A harangszó mint patak zúg, csobog,
S indulnak a somlyói búcsúsok.

Márton Áron

Megnyílik az erdő csöndje:
Márton Áron imakönyve.
Lapjai közt fenyő-zöldnek
Csupa virág, csupa könnycsepp.

Csángó fohász

Templomkapu szép zöld ágval,
Ótár arany ragyogásval,
Jézuskával s Máriával.

Teljesedjék népünk sorsa,
Szegénységünk aranyozza,
Megváltásval csillagozza.

Pünkösd a Hargitán

Az alkonyatot szeretem
Amikor – szinte magától –
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.

Sajátja a fény, mely rápereg,
Akár sorsának Nessus-inge,
Köpenyével egybeforr szinte.
Nem kölcsönfény a ragyogás csak,
Övé a vihar, amely rácsap.
Az őszi jaj, mikor a sorsát
Sötétlő fellegek sodorják.
És gyümölcsében szerteárad
Íze a piros áfonyának.

Az emberek, kik egykor éltek,
Akár fái a hegyvidéknek.
Övé a kín, mely egykor jajdult,
Falvak tüze, a tatártól-dúlt.
Övé lángja a lármafáknak,
S a Pünkösd-fénynek, mely kiárad.

Annyi öröm és annyi bánat,
Így nőtt hegye a Hargitának.
Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,
De minden csapástól megújul.
És úgy nő, egyre magasabbra,
Remény-csillag szikrázik rajta.

Mert zúzhatja szél az erdőket,
Minket a vihar le nem törhet.
A ködökben is ragyogóbbra
Fényesedik a népünk sorsa.
És százszor ad az, aki elvesz,
Ami leomlik, mégis hegy lesz.
Az alkonyatból dús verőfény,
Forrás fakad a szikla csöndjén.
Kövön is pár maroknyi földből
Sudáran fenyő zöldje tör föl.

Az alkonyatot szeretem
Amikor – szinte magától –
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
És nő az árnyék – mind nagyobbra,
Akár létünk dimenziója.
S bármit teszel vagy nem teszel meg
Látszódik százezerszeresnek.

Emlékezzünk, hogy megmaradjunk!

Ezzel a mondattal zárja Bors Lajos a csíksomlyói pünkösdi búcsúról szóló emlékezéseit a Csíkmenasági Közösségmegtartó Egyesület lapjában, az Őrállóban. Nemcsak az írásban foglalt ismeretek érdekesek számunkra, hanem írójának hite, lelkesedése is példaadó.

„A pünkösdi búcsú annak a megemlékezésnek az ideje, amikor a fegyveres hatalom erőszakkal készült őseinktől örökölt hitünk elhagyására bírni a csíki székely népet. Az abban az időben uralkodó János Zsigmond ígéretekkel akarta megtörni az ellenállást. Hitünk védelmébe az akkori Őrállókon vigyázók riasztották a harcra alkalmas népet, hogy álljon készen a harcba indulásra. Így nem érte készületlenül a gyergyófalvi István pap által indított nyargalók riasztása. A helységek hadra kész népe szervezetten indult a nyargalók által kapott útvonalakon a Nagyerdő felé, a hatalom szervezett katonáival szembe. A szervezett, de gyengén fegyverzett önvédelmi harcosok a hit erejével vitték győzelemre, ami áldozatokkal járt. A támadást a fegyveres erő indította a Hargitán levő „Lónyugtató” határrészen az 1567-es esztendő pünkösdjének szombatján. a sebesülteket harcba kísérő, ellátó szekéren helyezték el és hadi kísérettel – győzelmi jelként – zöld ágakat lengedeztetve tértek meg a csíksomlyói Máriához, hogy hálát adjanak a hit győzelméért.

Az utolsó csoportos búcsúeltiltás 1949-től 1990-ig tartott, amikor tömlecbe kerülhettek a zarándokok.

A Somlyóra való készülődés szinte ünnepi lelkületet adott az arra készülő kereszt és zászlóhordozó legény és leányoknak, akiknek az életében nem volt „kivetnivaló”. A legények a kereszttartó szíjazatot nézegették, hogy mit kell javítani. Elbírják-e a viharos szelet s viharokban a hosszú utat. Hármas kereszt csak az anyatemplomoknál lehetett. A csengettyűk fogójánál is lehetett igazítani való. A lányok a lobogók kimosását kellett végezzék, hogy péntek estére minden induláshoz kész legyen. A szombat reggeli harangszóra minden a helyén és indulásra kész. A ménasági keresztalja Vasond útján indul, Szilosd ösvényein halad, érintve a valamikori csomortáni Gyepüromladékát, ez is történelmi hely volt… Rendtartó énekvezető imádkoztatja a rózsafüzért, Péter Jakab bácsi volt a vezér, amíg bírta. Az újfalvi tízes keresztalja Aranyásás pataka mentén, onnan Talaborkő meredekén kapaszkodva, Tompád tetejéről Pesztergeborsikása után az erdő között énekelgetve halad. Megérkezve a somlyói Bikakert melletti csorgóhoz, a vezérek keresztmeghajtással köszöntik egymást. Valami falnivaló után isznak a friss forrás vizéből. Sarokba igazodnak rend szerint, és imádkozva, énekelve haladnak a szép gyepen. Somlyó patakától eltérve, kaszálók füvét ösvényelik, amiért soha nem veszekedték a somlyóiak. A megmohosodott öreg bükkerdőből kiérve, mint csuda mutatkozik a barátok temploma. Évszázadok óta a Boldogságos Szűzanya kegyes otthona. Somlyón a kegytemplomban jelentkeznek hódolattal, további áldást kérve bajaink felbírhatóságára.

Gyülekeznek a kikerüléshez a keresztalják, a klastrom előtt. A körmenet első vezérkeresztje Gyergyóalfalu egyházmegyéje. Követi a főpapi kíséret, a LABARUM. A laborium súlya egy vékányi búza, fizikailag is ahhoz való, tanulmányaiban kitűnő főgimnáziumi végzett legény viszi. Három legény lépik egy sorba, ami biztos!… A laboriumot 1948-ban csíkmenasági Kiss Elemér vitte. A laboriumot színes, régi ruhás facigerek élőlánca védi. Utána egy sorba, kétoldalt Csíkszentgyörgy és Csíkmenaság keresztjei. Így tovább az ősi rendbe állnak fel. Golgotazárás után a szállásra mennek. Aztán szentségekhez járulnak, sokan a templomban éjjeleznek. Vasárnap nagymise után indulnak haza.

Bors Lajos


dugo@szepi_PONT_hu