Tanúságtevők
Visszapillantás a Kárpát-medence történelmére

Írta, szerkesztette: Kozma László

» TARTALOM

ELŐSZÓ

Mi a hit, a vallás szerepe mai világunkban? Azoknak van igaza, akik szerint a hit visszaszorulóban van, az erkölcsi értékek pusztulnak, az anyagiak kerülnek az előtérbe? Vagy azoknak, akik éppen az ellenkezőjét, a transzcendencia, a lelki értékek iránti igény erősödését látják?

Összeállításunkban emberi sorsok mozaikjából kíséreljük meg kirakni a választ. Jellemző történetekből, melyek a múlt század második felében játszódtak, forrásuk a Kairosz és a Korda Kiadó által publikált és előkészületben levő interjúkötetek, egyéb alkotások. Az azonos időben játszódó eseményeket egymás mellé állítva, a látszólag véletlenszerűben, esetlegesben kibomlik a nagyobb, tágabb horizont, a magyar történelem úgy, ahogyan megéltük.

A második világháború frontja Veszprémhez közeledik. Magyarország német megszállása után itt is átveszik a hatalmat a nyilasok, letartóztatják a veszprémi püspököt, Mindszenty Józsefet is. Azonban a lelki ellenállást nem sikerül felszámolni: a pusztítás, embertelenség frontjával szemben tovább működik a hit, a belső ellenállás frontja, amely konkrét cselekedetekben is megnyilvánul. Mindszenty József a börtönben is gondoskodik a jövőről, 1944 telén magyarországi és erdélyi papokat szentel. A front tovább gördül, már Pozsonyt lövik. A papi szeminárium alagsori kápolnájában húsvét hétfőjén újmisét tart egy nagyszombaton felszentelt magyar pap. A pusztítással, a háború borzalmaival szemben felzúg a kápolna orgonája. Erről a második frontról, a lélek, a hit erejéről szól összeállításunk, mely lelkipásztorok és más személyiségek életéből vett epizódokban rajzolják ki az elmúlt évtizedek történéseit a Kárpát-medencében. Emberi sorsok mozaikján mutatjuk be, mennyire közös a történelmünk. A második világháború után határon innen és túl hasonló intézkedések sújtották a lakosságot: a magyarországi recski és hortobágyi táboroknak, börtönöknek, kitelepítéseknek párja volt a kárpátaljai szolyvai tábor, a romániai Duna-delta, Baragán és a börtönök sora, a csehszlovákiai internálások, kitelepítések, a háború utáni délvidéki vérengzések. Ezekben a szenvedésekben csak a hit és a lélek ereje adhatott reménységet. Megragadó, ahogy a múlt egy-egy pillanatára fény derül, kirajzolódik a nagyobb történelem.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDŐSZAKA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN

Papszentelés börtönben

– Bodoni atya 1944-ben Kolozsváron végezte szemináriumi tanulmányait, felszentelésére mégis Veszprémben került sor. Hogyan került sor erre a rendkívüli körülmények között lezajlott felszentelésre?

– Az események megértéséhez legalább vázlatszerűen ismertetnem kell a történelmi eseményeket. Ez az év, 1944 Magyarország számára tragikus eseményeket hozott. Március 19-én Magyarországot megszállták a németek, ezt gyorsan megtehették, hiszen Ausztria bekebelezésével Németország határos volt Magyarországgal. A németek március 27-én Kolozsvárra is bevonultak, a Gestapo felállította székhelyét, összegyűjtötték a zsidókat és megindultak a deportálások.

Márton Áron 1944. május 18-án Gyulafehérvárról Kolozsvárra érkezett, kilenc papot szentelt. Látva a helyzet alakulását, azonnal az üldözöttek védelmére kelt. Ekkor mondta el híres beszédét a zsidók védelmében, sőt írásban fordult a politikai és katonai vezetőkhöz, felszólítva őket, hogy akadályozzák meg a deportálásokat, ezt a cselekedetet nem lehet összeegyeztetni a keresztény lelkiismerettel. Ebből a beszédből idézni is szeretnék, mert példáját adja annak, hogy az igazságért minden körülmény között ki kell állni. „A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…Kedves Fiaim! Két hónappal ezelőtt, mikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avatlak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek, lehet, hogy gúnyolni fognak és sárral dobálni, lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem a börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Teológiai tanulmányaimat ebben az időben Erdélyben, Kolozsváron folytatattam. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után ugyanis a gyulafehérvári teológia Kolozsvárra költözött. Ennek oka, hogy hallgatóinak nagy része a Székelyföldről származott, amely visszakerült Magyarországhoz, míg Gyulafehérvár Románia része maradt. 1944-ben azonban a front közeledett Kolozsvárhoz, a tanulmányokat lehetetlen volt folytatni, lőni kezdték a várost. Ezért a teológia 1944. október 8-án az utolsó vonattal Zircre menekült. Azért éppen Zircre, mert a Kolozsvárt székelő Sándor Imre püspöki helynök, aki Márton Áront helyettesítette Erdélynek ebben a részében, osztálytársa volt Endrédi Vendelnek, a zirci főapátnak, ismeretségük alapján tőle kért segítséget. Zircen felvettek a főiskolára, néhány kolozsvári tanárunk is elkísért, Szentiványi Róbert, Erőss Alfréd, későbbi titokban felszentelt püspök, papköltő, és Szakács Anti bácsi, aki a magyar nyelvet tanította. A többi tárgyat a ciszterci atyák tartották.

Azonban a harcok új állomáshelyünk felé is közeledtek. Megijedtünk, mi lesz, ha elvisznek, vagy nem tudjuk folytatni, nem gyakorolhatjuk hivatásunkat, még suszterinasok sem lehetünk. Sem subdiaconatusunk, sem diaconatusunk, sem presbiteratusunk nem volt. Akkor Szentiványi professzornak eszébe jut, hogy az ő kebelbarátja Serédi Jusztinián bíboros, akivel Rómában 1917-ben – akkor is háború volt - együtt készítették az egyházjog alapját, a Codex Juris Canonicit. Ír neki, hogy mi a helyzet, intézkedjen, adja meg a joghatóságot, hogy minket felszenteljenek pappá. Az öregúr, mint jó kánonista, megírja, hogy lásd ezt és ezt a kánont. Nem lehet senkit felszentelni valakinek a nyakára, a tudta nélkül, tehát Márton Áronnak tudnia kell a felszentelésről. Akkor Pannonhalmáról szikratávírón értesítik Rómát, joghatóságot kérnek, hogy Róma értesítse Márton püspök urat. Megadják a joghatóságot s az engedélyt, hogy Mindszenty József felszenteljen. De közben Mindszentyt Veszprémben letartóztatták a nyilasok, bezárták a veszprémi börtönbe. Közben közeledett a front, már Veszprémet is lőtték. Szóval, mintha a mi felszentelésünknek hirtelen minden az útjába állt volna: nyilasok, a front közeledése. Azonban mégis nyílt egy keskeny út, melyen tovább haladhattunk. Az egyik foglár fia ugyanis a zirci teológián tanult, ezért a püspök úrnak megengedték, hogy misézzen a börtönben, valahol biztosítottak a számára egy asztalt. Telefonon értesítenek, és akkor 1944. december 10-én, advent második vasárnapján, reggel fél hatkor elindultunk, huszonhat kilométert gyalogoltunk Veszprémig. Közben szembetalálkoztunk azokkal, akik a front felől jöttek, vagy inkább menekültek. Megkérdezték, hogy bevetésre megyünk-e, hát igen, hitünk bevetésére indultunk. 11 órára megérkeztünk a papszentelés színhelyére, a veszprémi börtönbe. Két emeletet mentünk lefelé, a püspök úr várt, megfogta a vállkendőt, levette, elmondta az imát, egymás után ránk tette. Egy vállkendő volt, az övé, és egy miseruha, így szenteltek fel minket, mindig a következő kapta meg, a saját kelyhét és misekönyvét adta a kezünkbe. Mikor lefeküdtünk, hogy a mindenszentek litániáját elmondják, nem tudtunk felkelni, felsegítettek. A hosszú gyaloglás után minden erőnk elhagyott, úgyhogy a püspök úr maga hajolt le és emelt fel minket. A végén aztán, ami a legfontosabb, összeteszi a kezét, benne a mienk. Fogadsz engedelmességet nekem és jogutódaimnak? Fogadok. S akkor azt tette hozzá: Nemcsak nekem, hanem Márton püspöknek is. Így fejezte be: Tisztelendő urak! Hatalmas nagy vihar keletkezett a világban. Felkapta a forgószél a fenyőmagokat, és Erdélyből ide, a Balaton környékére hullatta. Ne verjetek gyökeret itt, menjetek haza.

Birtók Ferenc, Oláh Áron, Pál Dénes, Gellért László és jómagam egy szentmisében a subdiaconatust, a diaconatust és az áldozópapságot is megkaptuk. Ilyet nem lehetett hallani, mert legalább két nap különbség kellett volna legyen. Nem lehetett várni, bizonytalan volt, mi történik, a püspök úr attól tartott, hogy tovább viszik, mint ahogy az később be is következett, Sopronkőhidára szállították, a nyilasok a szemébe mondták, hogy főbe lövik, szerencsére erre nem került sor. Ezért ő gondban volt, hogyha csak a subdiaconátust adja fel, s vár másnapig, s őt elviszik, nem folytatódhat a felszentelés, hiszen az püspöki jogkör. Ez a legnagyobb dolog, hogy egy szentmisében mindhárom papi rendet megkaptuk. Itt megjegyzem, hogy sokat imádkoztam, hogy Márton püspök úr szenteljen pappá Tövisen a Hunyadi János templomában, mert hát ott születtem. És hogy felelt az én imádságomra a Jóisten? Egy szentmisében három nagy ajándékot kaptam. Hát nem nagyobb az? Az Úristennek minden kegyelme ránk ragyogott. Papi életemben többször átéltem, hogy ne kérjek semmit a Jóistentől, de fogadjak el mindent, amit ad. Maradjak meg egyszerűségemben, de fogadjam el, amit a Jóistentől kapok, jobban tudja, mire van szükségem. Márton püspököt börtönről börtönre szállították, volt földalatti börtönben is. Bennünket szintén börtönben szenteltek, nem volt-e ez méltóbb, mint egy fényes szertartás?

Azt hallottuk, hogy mikor Mindszentyt a püspöki palotában letartóztatták s vitték lefelé, a kapuban két kispap megvetette a vállát, nem akarták engedni, hogy elvigyék. Akik körülötte voltak, nem hagyták, hogy betuszkolják az autóba, s akkor gyalog vezették őket a tömlecbe, több kispapot is letartóztattak vele együtt. Tényleg vele volt négy kispap, amikor minket felszenteltek. A szertartás után egyik kispap bement a püspökségre, hozott igazolást, a lepecsételt papírt Mindszenty aláírta, így dokumentálták a felszentelésünket.

Mikor végeztünk, hirtelen megéheztünk, egész délelőtt gyalogoltunk, semmit sem ettünk. Gál Sanyi, ő egy évvel lennebb járt, ő kísért minket, hozott élelmet hátizsákban. Aztán délután négy óra felé kaptunk visszavonuló teherautót, felcsimpaszkodtunk, s este 7 órára visszaértünk Zircre. Ujjongva fogadtak, még a vacsoránál ültek, nem számítottak rá, hogy már aznap visszaérünk. Az apát úr magához hívatott, részletesen elmondatta a rendkívüli szentelés történetét. Még akkor fölvetette, hogy a primíciát, az újmisét egyszerre mondjuk el a következő vasárnap. Erőss Alfréd irányításával el is próbáltuk, a nagymisét Gellért Laci énekelte. Primícia-szónoknak dr. Zemplén György cisztercita főiskolai igazgatót kértük fel. Én a Szent József oltárnál miséztem, Dr. Tóth Ev. János S. O. Cist kísért. Az apátsági templomot a háborús körülmények ellenére is teljesen megtöltötték a hívek. Gyönyörű volt a cisztercita növendékek gregorián kórusa, a szentmise változó ás állandó részeit a kórus az ősi cisztercita graduálé szerint énekelte. A baloldali középső kápolna Szent Józsefé, én ott miséztem. A festmény két oldalán Nepomuki Szent János és Szent Antal szobra van. Nepomuki János, a gyóntatók védőszentje, a hidak őre későbbi állomáshelyemre, a borbándi plébániára is elkísért, barokk szobra a templom udvarán található. A gyulafehérvári teológia hallgatóinak több évtizede vagyok a gyóntatója, a püspökségen is elláttam ezt a feladatot.

Az igazgató úr a következő szavakkal indított útra bennünket: „Szüleitek helyett mi kísérünk benneteket az oltárhoz testvéri szeretettel. Csak az oltárig, mert ott már úgyis egyedül vagytok – Krisztussal. Ez felold minden magányosságot. Ide senki sem kísérhet el benneteket, mert a papnak Krisztus mindene. Legyetek Krisztust-hordozó papok, hogy az Isten irgalma szálljon kezeteken, ajkatokon, szíveteken keresztül a világra.”

Tanárunk, Erőss Alfréd a szentelés alkalmából verset írt Mindszenty Józsefnek, melyben saját elhivatottságát is megfogalmazta. Őt a későbbiekben, 1949. február másodikán titokban címzetes püspökké szentelte a nunciatúra régense, Patrick O Hara. A szertartásnál Márton Áron és Ioan Ploscaru püspökök segédkeztek. A mindössze 38 éves pap azonban 1950. július 31-én hirtelen meghalt, az egyházüldözés idején a biztos börtön várt volna rá, hiszen valamennyi püspöktársát letartóztatták. A vers mintha jelképes értelmű lenne: hiszen rövid idő múlva Márton Áront is letartóztatták, majd pedig házi őrizetben folytathatta csak tevékenységét. Jelképes a vers értelme azért is, mert bármilyen körülmények, nehézségek, akadályoztatás között is Krisztus szabadságát éltük, élhettük meg.

Bodoni Árpád

Újmise ágyúdörgésben

– A front Veszprém után továbbgördült, Budapesten át elérkezett Pozsonyhoz. 1945 húsvétján a Duna-parti városban már hallatszik a közeledő ágyúdörgés. Az itteni szemináriumban is előrehozzák a felszentelés időpontját, ez húsvét szombatján történik„ húsvét hétfőjén pedig egy magyar pap újmiséjén csak néhányan vannak jelen, az édesanya, a testvér, az iskolatárs, hiszen életveszélyes kimozdulni. A pusztítással, vérzivatarral, kegyetlenséggel szemben azonban itt is megnyilvánul a „lélek frontja”, a hit, a reménység hirdetése. Hogyan, milyen körülmények között tartotta Vida atya újmiséjét?

– Lelkipásztori pályám közvetlenül a második világháború befejeződésekor kezdődött. 1945. március 31-én, nagyszombaton szenteltek bennünket, pár hónappal előbb a szokásosnál, mert azt akarták, hogy mire a szovjetek bevonulnak, mi már papok legyünk. Az esemény a háborús körülmények miatt nem a Szent Márton Dómban, hanem a szeminárium kápolnájában, az alagsorban zajlott. Az én újmisémre húsvét hétfőn került sor, akkor az oroszok már lőtték Pozsonyt, úgyhogy a templomban csak néhányan voltunk, az édesanyámon és öcsémen kívül eljött Niederhauser Emil, a későbbi akadémikus történész, az orgona zúgása egybekapcsolódott a fegyverropogással. A dómkáplán, Hadik Ágoston volt a kézvezetőm, az újmisés pap segítője, szónoklatra azonban a körülmények miatt nem került sor, nem tudhattuk, a következő pillanatban mi történik, esetleg egy gránát vet véget a szertartásnak. Van egy képem, melyet képzőművész öcsém festett, az van ráírva, hogy „ágyúszavas primíciád”. Valóban, a képet nézegetve, felidéződik bennem a kupolában visszhangzó ágyúdörgés.

– A jelenet szinte jelképes: még folyik a háború, ágyúk dörögnek, de a pozsonyi Szentháromság-templomban egy kisebbségi magyar pap újmiséjét tartja, magasra emeli a Szentostyát. Jelen van édesanyja, testvére és korábbi középiskolai iskolatársa, barátja, akik vállalják ezeket a körülményeket. Niederhauser Emil történész-professzort kérdezem, a barátot, aki akkor még egyetemista diákként volt jelen ezen az újmisén, hogyan emlékszik a történtekre?

(Niederhauser Emil): – Már egészen közel voltak a szovjet csapatok, hallatszott az ágyúdörgés. Egy Holub Helén nevű zenetanárnő rendszeresen orgonált a templomban, most is vállalta. Én ismertem őt, az egyetlen voltam, aki a jelenlevők közül tudott énekelni, úgyhogy blattolva kellett leénekelnem egy latin misét. A pozsonyi magyar középiskolában kitűnő volt a latin oktatás, korábban magam is papnak készültem, mielőtt a pozsonyi bölcsészkar magyar–történelem szakára iratkoztam volna, egy fél évig jártam is a teológiára, elsajátítottam a liturgiát. Értettem a kottához, ha játszották a kíséretet, már tudtam, hogy mit kell énekelni.

Másnap, kedden hajnalban már bevonultak a szovjet csapatok, reggelre kiderült, hogy Szlovákia után megint Csehszlovákiában vagyunk. Megjelent a Kassai Kormányprogram, ennek a pozsonyi magyarokra is volt következménye. Pozsonyban mindenkit sorra jártak, aki be volt jelentve valamilyen lakásba, és ha nem volt valami védő patrónusa, elvitték. Áttették a magyarokat a Duna túloldalára, Ligetfaluba. Sokan még azután is hosszú évekig ott maradtak, nem tudtak visszatérni, a lakást elvették. Ligetfalu különben a háború alatt Németországhoz tartozott, valamikor 1939-40 táján a németek bevonultak oda. Egész kis terület volt, egy falu, de stratégiailag fontos, mert ezáltal a Duna másik partján volt német állás. 1945-ben aztán sürgősen vissza kellett adni. Akkor viszont megszűnt a közlekedés a Pozsony és Ligetfalu, tehát a Duna két partja között, mert akkor a magyarok visszajöttek volna Pozsonyba. Pozsonyban különben a magyar középiskolában tanultam, elég sok szlovák tanárunk volt, akik még a Trianon előtti magyar időben végeztek, kitűnően beszéltek magyarul, sohasem éreztették, hogy ők a győztesek, normális volt a viszony közöttünk. Sajnos a második világháború utáni időszakban ezt az iskolát is felszámolták. Miután kiléptem a teológiáról, a magyar pártközpont kulturális osztályán kisegítő munkatárs voltam, Csáky Mihállyal, a magyar kisebbség kulturális vezetőjével volt kapcsolatom, ott Esterházy János is gyakran megfordult. A pozsonyi magyarságnak a szlovák államban jelentős eseménye volt a máriavölgyi zarándoklat. Visszafelé a mélyút felől egészen a kapucinus templomig együtt vonultunk be a városba, magyar Mária-énekeket énekelve, ezt kénytelenek voltak eltűrni. 1945-ben, amikor nyilvánvaló volt, hogy az egyetemet nem tudnám Pozsonyban zavartalanul folytatni, egy kis csellel, az ideiglenes útlevél meghamisításával Magyarországra kerültem. A kommunista uralom alatt mindenkinek szlováknak kellett lennie, az egyúttal szlovák nemzeti uralmat is jelentett, de ezt én már nem tapasztaltam meg. A mostani szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatosan megjegyezném, hogy ennyire kiirtani egy nyelvet a közhasználatból, ez azért a két háború között nem volt.

Magyarországra érkezésem után Keresztury Dezső, az Eötvös Kollégium akkori igazgatója felvett, addigi tanulmányaimat is beszámította, mert Pozsonyban a szovjet csapatok bevonulása előtt márciusban letettem az első két bölcsészeti év magyar–történelem alapszigorlatát, akkor a bölcsészeten is igyekeztek lezárni az évet, ahogy Vida barátom szentelése és újmiséje is korábban történt a szokásosnál. 1947-ben Budapesten elnyertem egy francia ösztöndíjat, megkaptam a magyar állampolgárságot. Egyetemi éveim után elindult történészi karrierem, kapcsolatba kerültem Kosáryval és sok mindenki mással, akik azután támogattak. Érdeklődésemet az is motiválta, hogy a velem, velünk történteket mélyebben megértsem és megértessem.

Vida Tivadar

A MAGYARSÁG SORSA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ IDŐBEN

Magyar pap a felvidéken

A második világháború befejezése, a fasizmustól való megszabadulás nem teremtette meg a Kárpát-medencei népek együttműködését, Csehszlovákiában 1945. április 5-én nyilvánosságra hozták a Kassai Kormányprogramot. A felvidéki magyarság számára a második világháború utáni tárgyalások újabb fordulatot jelentettek, a huszadik században immár a harmadikat. Az első Trianon volt, a szerződés vagy diktátum értelmében a Felvidék magyarlakta részeit is elcsatolták, a hivatalos adatok szerint Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométert és 3,5 millió lakost kapott, ebből több mint egy millió volt a magyar nemzetiségű. 1938. november másodikán az ún. első bécsi döntés visszajuttatott Magyarországnak 11.927 négyzetkilométernyi területet és 869.299 lakost, ennek a népességnek 86.5 százaléka volt magyar, a rendezés etnikai alapon történt. A nagyobb városok közül Kassa, Ungvár és Munkács került vissza Magyarországhoz. A második világháború után visszaálltak a trianoni határok, megkezdődött a teljes felvidéki magyarságot érintő kollektív megtorlás. – A Kassai Kormányprogramban az ország újjáépítése mellett a felvidéki magyarság teljes felszámolása is hivatalos formát kapott. A kollektív felelősség elvét alkalmazva a németek mellett a magyarokat kiáltották ki háborús bűnösnek és vádolták Csehszlovákia szétverésével. A Vlll. fejezet megfosztotta a magyar és német lakosságot az állampolgárságától. A Xl. fejezet a magyar földbirtok elkobzását mondta ki, a XV. fejezet pedig a magyar iskolák bezárásáról intézkedett. A felvidéki magyarság teljes felszámolását célzó intézkedések között szerepelt: a magyar lakosság vagyonának állami felügyelet alá helyezése, a magyar közalkalmazottak elbocsátása, a nyugdíj megvonása, a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről, a magyar kulturális, társadalmi egyesületek, pártok feloszlatása, vagyonuk elkobzása, a magyar a házából kártérítés nélkül kilakoltatható, a magyar üzletek, műhelyek zárgondnokság alá vétele, a magyar bankbetétek zárolása, a magyar nyelvhasználat tiltása a közhivatalokban, a magyar újság- és könyvkiadás, valamint a rádió birtoklásának tiltása, magyar ember nem indíthatott polgári keresetet, és nem lehetett vádló, a magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyire igénybe vehetők „államérdekből.”

– Hogyan kezdte lelkipásztori működését, magyar papként a Felvidéken?

– Első kinevezésem Pozsonypüspökibe szólt 1945. április elsejére. Megjegyzem, ez a helység a bécsi döntés után sem került vissza Magyarországhoz. A Csallóköz északnyugati csücskében néhány falu többségi vagy jelentős német lakossággal rendelkezett: Csölle, Dunahidas, Dénesd, Misérd. Dénesden a magyar népesség mintegy ötven százalékot tett ki, itt a középkorban bencés kolostor működött, román temploma utal a község korábbi jelentőségére. Hitler a pár német lakosságú község miatt nem engedte meg, hogy a magyar többségű Pozsonypüspöki és a Csallóköz északnyugati csücske Magyarországhoz tartozzék, ez a rész megmaradt Szlovákiánál. Ligetfalut is kivette, pedig annak a neve németül is Engerau, ami Magyarligetet jelent. Annak a délkeleti körzetei tisztán csallóközi parasztemberek telephelyei voltak, ott nem volt egy fia német sem. Hitler 1939-40-ben személyesen is eljött Pozsonyligetfalura, távcsővel nézegette a pozsonyi várat, a helység stratégiai pontként német megszállás alá került. Hitler a kis nemzetekkel nyilvánvalóan taktikázott. Még a bécsi döntés előtt Komáromnál például tárgyalás folyt egy gőzhajón Kánya Kálmán magyar külügyminiszter és Jozef Tiso között, Tiso jól tudott magyarul. Kánya fölkínálta, hogy a szlovákok a magyar állam keretében az autonómiától kezdve mindent megkaphatnak. Tiso azonban akkor már értesítették Berlinből, hogy önállóak lehetnek, ezért mindenre nemet mondott. Tiso 1939-45 között valóban az önálló Szlovákia elnöke lett.

Visszatérve első állomáshelyemhez: Pozsonypüspökibe április tizedikén érkeztem meg parasztkocsin. Valaki a feleségéért jött a pozsonyi „Caritas” szülőotthonba, de az édesanyát és a kisbabát még nem adták ki az orvosok. Én megláttam a kocsi oldalán a falu nevét, az illető hajlandó volt magával vinni, gyorsan összecsomagoltam a legszükségesebbeket. A híd már szét volt lőve, a Dunán pontonhídon keltünk át. Amikor megérkeztem a plébániára, Tyukoss Ev. János plébános úr jött ki, csodálkozva kérdezte, hát magát ki küldte? Ugyanis a posta nem működött, nem kapott értesítést arról, hogy én oda ki vagyok nevezve káplánnak. A plébános úr nevében az ev. rövidítés az evangélistára utal, a Szentírásban több János szerepel, ő az evangelistáról kapta nevét a keresztségben, ezt akkoriban az anyakönyvbe is így jegyezték be, ő bemutatkozáskor ezt az evangelista megjelölést is mindig kimondta, büszkén hangsúlyozta. Hát, mondtam, ki más, a püspök úr küldött, hiszen ő intézi a kinevezéseket. Közben viszont a káplánszobának már volt lakója, a plébános szlovák káplánja, Kosinár, aki egyébként jól tudott magyarul. A hívek csak órás káplánnak nevezték, mert szeretett órákat javítani, faliórától kezdve minden fajtából gyűjtött. Két káplánszoba nem lévén, nekem kellett szállás után néznem. Végül a templomatya fogadott be, ez a titulus egyházközségi képviselőtestület tagságot jelent, a perselyszámolásnál van funkciója. Mikor egy hét múlva visszafelé áradt a szovjet katonaság, ismét szállást kellett keresnem, mert betelepítettek egy szovjet tisztet, a holmimat kirakták az udvarra. A szovjet tiszttel különben beszélgetni kezdtem, szlovákul tudok, meg akart kínálni valami erős pálinkával, mondtam, hogy én azt nem kérem. Mire megjegyezte, hogy se alkohol, se feleség, se mozi, hát akkor magának milyen kultúrája van? Ezzel persze tudtán kívül fején találta a szöget, hiszen a felvidéki magyar kultúra védelmét, őrzését egyik feladatomnak tekintettem. Végül a magyar kántortanítónak a lakásában kaptam egy szobát. A magyar iskolákat közben megszüntették. Pozsonypüspöki ma már Pozsony egyik külvárosa, hatalmas bérházakat építettek oda, jórészt szlovákok költöztek be, az etnikai összetétel alaposan megváltozott, magyar szentmise azonban ma is van.

Pozsonypüspökiben újmisés káplánként működtem, az ottani eseményeknek közvetlen tanúja voltam. Jóllehet Pozsonypüspöki az első bécsi döntéskor nem került vissza Magyarországhoz, annak ellenére az ottani magyarokat ugyanúgy kezelték, mint akik átkerültek. Ez a második világháború után deportálást, áttelepítést jelentett, a magyarságot kollektív háborús bűnösnek tekintették. 1946-47 telén a katonaság ott is körülvette a falut, és akinek kikézbesítették az „ukázt”, annak családostól mennie kellett vagy Morvaországba, vagy Csehországba. A plébánosomnak, Tyukoss Evangélista Jánosnak támadt egy jó ötlete, kimentem a vasútállomásra, és mindegyik kitelepítésre ítélt családot megkértem, hogy mihelyst megérkeznek a kijelölt lakhelyükre, egy rövid levelezőlapon közöljék a címüket. Mikor megtudtam, ki hova került, nagyböjt idején föltettem a biciklimet a vonatra, és sorban meglátogattam ezeket a családokat. Azt tapasztaltam, hogy reggel nem lehet misézni, mert már 6 órakor munkába kellett álljanak, főleg a mezőgazdaságba vitték őket. Papi életemben először ott miséztem délután meg este, amikor hazajöttek a munkából. A cseh és a morva paptestvérek különben nagyon örültek jövetelemnek, ingyen adtak szállást, kosztot, és tájékoztattak, hogy merre menjek, hol találhatom őket. Általában több család volt egy helyen, így egyszerre többeket is fel tudtam keresni.

Egy jellemző történetet szeretnék elmondani ebből az időből. Az egyik általam meglátogatott család leánya beleszeretett egy szintén ott dolgozó német hadifogolyba, aki kőműves volt, össze is házasodtak. A papa egy napon úgy gondolta, eleget robotolt a kommunistáknak, áttolta a kocsit a zónahatáron, akkor még lazább volt a határőrizet, a Fekete-erdőben telepedtek le, amikor lehetett, jóval később, meg is látogattam őket. Az asszony felvette a férje nevét, Reich Paula, született Tóth Paula, így szerepelt az igazolványban, ez a „geborene”, azaz „született” őrizte a magyarságát. Így befolyásolta az akkori politika a kisemberek sorsát.

Ezekhez a látogatásokhoz kapcsolódik egy ma már megmosolyogtató, akkoriban azonban meglehetősen veszélyesnek számító epizód. Csehországból bizalmas értesítés jött a pozsonypüspöki csendőrségre, hogy német papok szoknyába öltözve járják a Szudéta-vidéket. A fiatal csendőröknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mi a reverenda, azt képzelték, hogy mi német kémek vagyunk, szoknyába öltöztünk. Az meg sem fordult a fejükben, hogy ennek ugyan mi lett volna a célja, hiszen ez az öltözék elütött a környezettől, tehát nem elrejtett, hanem éppen hogy megjelölt. Mi azonban nem csupán öltözékünkben vállaltuk ezt a megjelöltséget, hogy felmutassuk a világban Krisztus keresztjét.

A háború utáni tavaszon Pozsonyban erősen érezhető volt a feszültség. Az előzményekhez tartozik, hogy Pozsonyban még 1938-ban, tehát az első bécsi döntés idején a ferences templomban voltak a magyar misék, akkor még latinul tartották őket, de magyar népénekkel, a mise végén a magyar hívek spontánul elkezdték énekelni a Himnuszt. Előfordult, hogy amikor jöttek ki a templomból, a rendőrök megbotozták azokat, akikről úgy vélték, hogy ők kezdtek énekelni. Némelyik szlovák ferences laikus testvér is részt vett sajnos ebben, föntről a rámutatatott az illetőkre, jelezte a rendőröknek, ki kezdte az éneklést, tehát magyarverések is előfordultak. Akkoriban divatba jött, hogy aki magyar, az úgynevezett Bocskai-nyakkendőt viselt, ez egy szélesebb csokornyakkendő, fekete színű, arany sújtásokkal. Az öcsém is viselt ilyet, volt olyan eset, hogy valaki odalépett hozzá és elszakította ezt a nyakkendőjét.

1945 után, amikor érettségi találkozónkon a volt iskola épületébe mentünk fényképészkedésre, útközben odajött egy ember és szlovákul ránk rivallt, hogy Szlovákiában szlovákul beszéljünk. (A mostani nyelvtörvénynek megvoltak az előzményei.) Észrevettem rajta, hogy kicsit fölöntött a garatra, azt válaszoltam, hogy ha maga úgy tudna magyarul, mint én szlovákul, akkor biztos nem mondott volna ilyesmit. Persze ezt szlovákul mondtam, erre azonnal elhallgatott. Néha kellő lélekjelenléttel le lehet szerelni ezeket a durva támadásokat. 1945 után annyira meg voltak félemlítve a pozsonyi magyarok, már aki ott maradhatott és nem tették át a Dunán, hogy nyilvánosan nem nagyon beszéltek se magyarul, se németül. Mindszenty bíboros úr tájékoztató akciót indított, melyben a nyugati közvéleményt értesítette a magyarellenes eseményekről, a nagy napilapokat, magazinokat is tájékoztatta, a nyugati sajtóban fényképek jelentek meg arról, hogyan bánnak a magyarokkal. Ennek a hatására pár év múlva alábbhagytak ezek az akciók. A csehszlovákok Moszkvából is ukázt kaptak, hogy módosítsák, enyhítsék a magyarokkal szembeni politikájukat.

Ebben az időszakban sok magyar papot tartóztattak le a Felvidéken, majdnem engem is. Minden plébániára mentek titkosrendőrök, megkérdezni, hogy nem volt-e valaki, aki listát küldött át Budapestre a kitelepített és az áttelepített magyarokról, és ezzel tájékoztatta Mindszenty bíborost és a politikai köröket. Én a vizsgálat idejére már Pozsonypüspökiből a következő állomáshelyemre kerültem, a plébániát akkor már egy magyarul jól tudó szlovák pap töltötte be, Machácek Pál, aki nagy csehszlovákbarát volt, Londonban ő volt az emigráns kormány magyar ügyek szakértője, az ún. maradék birtokok felosztásában, szlovák telepeseknek való kiosztásában is szerepet játszott. A londoni érsek különben felfüggesztette őt, mint papot, mert éjszakai mulatóhelyet tartott fenn. Ő az én működésemet nem ismerte, ezért csak Koller Gyula barátomat tudták megkérdezni, hogy ki volt itt magyar pap Pozsonypüspökin 1945 és 48 között. Ő mondja, hogy Tyukoss Evangélista János. Hol van, hol lakik? Kint a temetőben – válaszolta, plébánosom ugyanis addigra elhunyt.. És ki volt a káplán? Az meg Szakolcán van. Így történt, hogy engem nem tartóztattak le, de sok magyar papot, aki jelentést küldött a visszaélésekről, kegyetlenkedésről, azokat letartóztatták. Tanárok, tanítók is küldtek beszámolókat a budapesti koalíciós kormánynak és egyházi köröknek is. Az én állomáshelyemen ott voltak a magyar állástalan tanítók, azok írták össze és küldték a jelentéseket. Közöttük volt Arany Albert, középiskolai tanárom, aki a pozsonyi egyetem magyar tanszékének néprajzi szakértőjeként működött, őt is elvitték.

Pozsonyban édesanyám és nagyanyám is elvesztette a lakását. Egyszerre csak megjelent egy teherautó, se szó se beszéd, kezdték kivinni a bútorokat, egy csomó üveget, porcelánt, össze is törtek. Holmijainkat Pozsony egyik régi utcájába, a Ventur utcába szállították, annak a háznak az udvarára pakolták le más magyar családok ingóságaival együtt, melyben Mátyás király idejében az Academia Istropolitána működött. Édesanyámnak szerencséje volt, hogy egy családhoz albérlet szerű formában be tudtak költözni. Mikor én úgynevezett adminisztrátor lettem Nyitrasárfőn, édesanyám meg nagyanyám eljött hozzám a plébániára. Akiknek vidéken rokonaik voltak, oda húzódtak.

Vida Tivadar

Semmi politika!

Nemrégen Szlovákiába utaztam, ahol barátaim, egy iskolaigazgató és a magyartanár nagy szeretettel fogadtak. A közös ebédkor szóba kerültek az újabb kori politika fejleményei, de mikor az újságok címlapján szereplő Benes-dekrétumokat említettem, csak legyintettek. Ugyan, hagyjuk most a politikát, inkább beszélgessünk.

– Mondd csak el, igazgató úr, hogy is lehetsz te igazgató, mikor még az általános iskolai bizonyítványod is hiányos? - fordult a tanár tréfálkozva az igazgatóhoz, mire az tiltakozás helyett beismerte: – Valóban, az elemi iskola harmadik osztályát sohasem végeztem el. Egy időben még álmodtam is arról, hogy bizottság elé idéztek, ahol számon kérték a harmadik osztályban elsajátítandó tudományokat. Tudjátok, én a negyvenes évek vége felé voltam általános iskolás. A tanulmányi eredményeimmel nem volt semmi hiba, olvasni már ötéves koromban tudtam. Hanem a harmadik osztályt már nem a szülőfalumban kellett volna elvégeznem. Egyik éjszaka a csendőrök körbevették a falut, a kijelölt családoknak fel kellett pakolnia a holmiját egy nem túl nagy teherautóra, ami fért, fért, ami nem, az maradt a frissen beköltöztetett új tulajdonosnak. Vittek minket az állomásra, aztán vagonokba raktak, irány a cseh-morva fennsík. Mikor megérkeztünk, kinyitották az ajtókat, a cseh gazdák mustrálgatták a friss és olcsó munkaerőt. Nekünk jó volt, mert szinte azonnal elkeltünk, a bátyáim már tudtak a mezőn is dolgozni, nekem is hasznát vehette a gazda, egészen kis gyerek nálunk már nem volt, a szüleimen is látszott, hogy dolgos emberek, a munka szeretete megmutatkozik testtartásban, a föld keménységet, a sugárzó kitartás jelét varázsolja az arcokra.

Engem azonban szíven üt a „nekünk jó volt” kifejezés: miken kellett keresztül mennie az ittenieknek, hogy különös szerencsének érezzék azt, hogy a rabszolgamustrán legalább várakozni nem kellett. Megtudom, hogy bért is kaptak – igaz, a töredékét annak, ami járt volna, de hát a lakhatást is meg kellett fizetni. Az, hogy felszerelt gazdaságot koboztak el tőlük ingyen és jogtalanul, szóba sem került.

Én viszont csehül egyáltalán nem tudtam, ezért egy osztállyal lejjebb, a másodikba iratkoztam be, amelyet már tulajdonképpen elvégeztem. Így aztán inkább a nyelv elsajátításával foglalkozhattam, gyerekkorban az hamar megy. Egy év múlva meg haza szöktem, az külön történet, szerencsére a nagyapámat nem vitték el, volt hol laknom. A szüleim még maradtak, visszatérni csak az ötvenes évek elején lehetett. Én viszont nagyon megnyurgultam, szégyelltem volna a nálam kisebbekkel járni egy osztályba, ezért most meg eggyel följebb iratkoztam be. Nehézséget tulajdonképpen nem okozott, talán meg is edződtem a viszontagságok között, hamar bepótoltam a hiányosságokat, együtt tudtam haladni a többiekkel. Hát így történt, hogy kimaradt az életemből a harmadik osztály, de helyette bizony alaposan kijártam a történelem iskoláját – fejezi be mosolyogva elbeszélését az igazgató úr.

– Hát János bácsi történetére emlékszel-e? – idéződik egy újabb történet. – Addig-addig biztatta a családja, hogy reszlovakizáljon, azaz, ismerje el, hogy ő tulajdonképpen szlovák, amíg végül beadta a derekát. Hiszen így nem zaklatják, megmaradhat a háza, a földje, nem fosztják meg élete munkájának minden eredményétől. Még ha magára nem is gondol, tegye meg a gyerekei kedvéért. Így aztán útnak indult, feketébe öltözött, mintha temetésre menne, a kocsit a fia hajtotta, érezte, hogy az apát most kímélni kell, legalább fizikailag, hiszen a lelki teher, amellyel vívódik, nagyobb. Hanem a városból visszafelé tartva János bácsinak szavát sem lehetett venni, hol elsápadt, hol kipirult, az arcát el-elöntötte a verejték. Hogy megy ő most be az udvarába, megismeri-e még a nagy eperfa, amellyel együtt nőtt fel, amelynek értette a suhogását. Mert a ház, az udvar, a virágai megmaradtak magyarnak, csak ő lesz most már idegen azon a földön, ahol a szüleitől tanulta a nyelvét. Szólhat-e még az állataihoz, hiszen már most is úgy tűnt neki, hogy a hivatalból kijövet, mikor a lovához lépett, és, mintegy támaszt keresve, megveregette a sörényét, az csak ránézett és szomorúan félrefordította a fejét, pedig máskor hogy oda tudott simulni hozzá. Talán a tehenét is Riskovának kell most már szólítsa, vagy rátelepszik a hatóság, hogy neki már magyarul nem szabad megszólalnia sem, hiszen papírt adott róla. Mikor aztán a dombtetőről feltűntek a falu első házai, különösen mély sóhajtás szakadt föl a melléből. Lám, itt van a pléh Krisztus is, mely annyiszor köszöntötte, ha városbeli útjáról hazatért. Úgy tűnik, mintha nem is a szekér szaladna, hanem a Krisztus közelítene felé, hogy megsimítsa arcát, elkergesse a gondfelhőket. Mint villámsugár, csap át János bácsin egész élete. Becsületesen élt, dolgozott, mindig másokért, magára sohasem gondolt. Íme, most is mindent elrendezett. Az ő szlováksága már megvédi a családját, nem rabolják ki őket, teszik földönfutóvá, viszik messze idegenbe. Ő már megtette a magáét, bevégezte ezt a földi pályát, jól, rosszul, úgy, ahogyan tudta, ennyire volt képes. János bácsi keservesen sóhajt még egy utolsót, és lelkében megszólítja az elébe siető Krisztust: Istenem, ne engedd, hogy így menjek vissza a falumba, vigyél magaddal, kérlek.

Egy harmatcsepp hullott ekkor az égből, a János bácsi arcára, mintha csak egy könnycsepp gördült volna végig a zaklatott vonásokon. Mire a feszülethez értek, János bácsi már halott volt. Temetni magyarul temették, mert ez még járt neki.

Sóhajtva hallgatunk el pár percig. Politikáról, dekrétumokról azután sem esett szó.

Kozma László

Kárpátalja 1944.

A mai Kárpátalja nagyjából a történelmi Magyarország négy megyéjével azonos: Bereg, Ung, Ugocsa, Máramaros. A történelmi, kulturális hagyományok a területet egyaránt kapcsolják Erdélyhez és a királyi Magyarországhoz. Trianon előtt a terület egészének megnevezésére nem használták a „Kárpátalja” kifejezést, hiszen a vidék földrajzilag nem különül el környezetétől, a történelmi Magyarország összeomlásáig a magyar királyság része, az északkeleti felvidék volt.

A trianoni békeszerződés Kárpátalját Csehszlovákiának ítélte, az 1938. novemberi első bécsi döntés visszacsatolta Magyarországhoz, a második világháború után a Szovjetunió, a rendszerváltozás, a Szovjetunió széthullása után pedig Ukrajna része, ezen kívül egyéb átmeneti államalakulatok is létrejöttek. Kárpátalja 1,2 milliós, soknemzetiségű lakosságából 160 ezer a magyar.

Petőfi, akinek emléktábláját, szobrát Beregszászon és a munkácsi várban is megtaláljuk, még egységesnek láthatta e tájat, a „kis Túr” és a Tisza összefolyásának helyéről a „mármarosi bércek” felé tekintve. Ma a politikai határok törésvonalai választják szét nem csupán a magyar, hanem az egyéb népeket is, nehezítve kereskedelmet, közlekedést, a kulturális értékek szabad cseréjét, áramlását. „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” Kölcsey Ferenc Huszt váráról szóló epigrammája a 19-ik századi magyar reformkor jelmondatává lett. Huszt azonban az 1930-as években központja volt a hírhedt szics gárdának és Volosin páter ukrán nacionalista államának is, amely 1939. március 18-áig állt fenn. Ez Kisszelmenc és Nagyszelmenc vidéke, az ukrán-szlovák határ a magyar lakosságú falu közepén húzódik. A nevében is kétfelé hullott falunak a sorsa jelkép, hiszen községek, városok tucatjait szeli ketté ma is Ukrajna, Románia, Szlovákia és Magyarország között az államhatár. A Tisza, hajdan a legmagyarabb folyó, határfolyóvá lett, tájakat összekötő funkcióját megtagadtatták vele. A települések közössége sok esetben elszakadt templomától, megélhetést adó földjeitől, vonzáskörzetétől. Máramarossziget, a vidék egyik központja, román oldalra került. Egykori piarista iskolájában a huszadik század elején Juhász Gyula is tanított, ezen a tájon ismerkedett a Tiszával. A huszadik század elején Técsőn élt Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola megteremtője, a fennmaradásáért küzdő magyar iskola az ő nevét viseli. Ő még természetes módon festegette a Técső határában magasodó Nereszen hegyet, amely ma már Románia része. A Tiszán átvezető, ukrán oldalról induló híd a felénél megszűnik, tanácstalanul mered a semmibe.

Vári Fábián László író, költő, főiskolai tanár, a református egyház presbitere, a Balassi-kard kitüntetettje. Mezővári otthonában beszélgetünk életéről, emlékeiről. Hogyan alakult az itteni magyarság helyzete a második világháború után?

– Egyik gyermekkori élményemet szeretném felidézni, amely mélyen bevésődött az emlékezetembe. A dátum, amikor az esemény történt, 1960. február 23-ika, a szovjet hadsereg napja, ezt visszamenőleg is pontosan tudom. A kilencéves gyerek lelkesedésével készültem az iskolai ünnepségre, melyen valamilyen szerepet is kaptam, a rendezvény azonban elmaradt. Pityeregve mentem haza, apám azonban a térdére ültetett, és amit elmondott, attól valóban felszáradtak a könnyeim. A történet a felnőttek világáról szólt, arról a világról, melyet a gyermek igazságosnak, jónak, tekintélyesnek tart, saját apját pedig hatalmasnak és legyőzhetetlennek véli. Apám azzal, hogy megosztotta velem életének ezt az epizódját, a társává avatott, felnőtt-számba vett, segített abban, hogy jobban megismerjem az életet, sajnos ő már eltávozott, de beszélgetésink, szavai örök útravalót adtak.. Ekkor tudtam meg, hogy honnan való az a vörös csík, mely jobb arcán húzódott végig. Addig igazából fel sem tűnt, nem kerestem az okát, hiszen apám ezzel a sebhellyel élt, valahogyan természetesnek vettem.

„Tudod, fiam, akkor is a szovjet hadsereg napja volt, 1945. február 23-ikán. Bennünket az előző év őszén zártak be Szolyvára, a lágerbe. Előzőleg kihirdették, hogy három napi munkáról van szó, mindenki vigyen magával ennyi időre szóló felszerelést és élelmiszert. Nem gyanakodtunk, úgy gondoltuk, szükség van ránk, hiszen a háború után segíteni kell Ukrajna újjáépítését. Csakhogy a lágerkapu bezárult mögöttünk, sokan meghaltak járványokban, sokan a rossz táplálkozás, a nem megfelelő munkakörülmények, a téli fagyok miatt vesztek oda, különösen azok közül, akiket rögtön tovább irányítottak Ukrajna belső területeire. A családunk először nem is tudta, hova kerültünk. Én akkor fiatal voltam, 18 éves, elhatároztam, hogy megszököm. Ezen a februári napon észrevettem, hogy kevesebb az őr, lazább az ellenőrzés, nekivágtam a dupla drótakadálynak. Az egyiken már sikerült átkúsznom, a következőnél azonban az őrség mégiscsak meglátott. Figyelmeztető sorozatot adtak le, alám céloztak, leszállni nem mertem, megdermedtem a dróton, a magasban. Egy órán keresztül tartottak ott, mögöttem elvezették az egész tábort, hogy lássák, mi történik azzal, aki szökni próbál. Arcomból, amelyet felsértett a szögesdrót, ömlött a vér, de nem mozdulhattam, féltem, hogy azonnal kivégeznek. Utána jött a vallatás, akkoriban minden cselekedet mögött összeesküvést sejtettek: kik voltak a segítőim, honnan tudtam, hogy éppen aznap enyhébb az őrizet. Hiába mondtam, hogy ezeket a körülményeket én nem ismertem, egyszerűen szökni próbáltam, újra és újra válaszolnom kellett ugyanazokra a kérdésekre. Aztán elmúlt ez is, de én még nem kerülhettem haza: messzire, Tbiliszibe vittek, onnan szabadultam két év múlva csehszlovákoknak mondtuk magunkat, így enyhébb volt a bánásmód. Iszonyú éhesek voltunk, kegynek számított, hogy koldulni járhattunk, munkánk végeztével a szemétből szedtük ki az ételhulladékot, krumplihéjat, valahogy megmaradtunk. Érted-e, fiam, hogy számomra a hadsereg napja ezt az évfordulót jelenti, nem az ünneplést.”

Megértettem ezt, és még sok mindent: erről a történetről természetesen senkinek sem beszéltem, ezt apámnak mondania sem kellett. Megértettem annak a szónak a jelentését is, amely gyakran megütötte a fülemet, hiszen mindig elhangzott, ha apámhoz hasonló korú emberek találkoztak: „láger”… A téma kikerülhetetlen volt, hiszen 1944 őszén a teljes kárpátaljai magyar férfilakosságot elvitték, a hadparancs szerint 18-tól 50 évig, de vittek el más nemzetiségűeket is, németeket, ruszinokat. Nem volt olyan család, aki valamilyen módon ne lett volna érintve, az apámhoz hasonló korú férfiakat pedig valóban kivétel nélkül elhurcolták, ezért, ha találkoztak, természetes módon kerültek szóba ezek az események. Annál is inkább, mert az elhalálozás aránya is rendkívül magas volt, 15-20 ezer férfi veszett oda a 40 ezerből. Azon az úton egyébként, Szolyvától nem messze, ahol az ártatlan foglyokat hajtották tovább télvíz idején, egy honfoglaláskori lovassír obeliszkje áll. Lehoczky Tivadar, a neves történész, a táj kutatója ugyanis 1870-ben itt tárta fel egy lovával együtt eltemetett honfoglaló magyar harcos sírját. Ezúttal azonban a menet a másik irányba tartott: nem az új haza, hanem a szenvedések, a pusztulás felé.

– A történtek illusztrálására idézzük a 4. Ukrán Front 1944. november 13-án keltezett 0036. számú határozatát:

„egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani…

E határozat alapján még aznap megjelent

„A városparancsnokság 2. számú parancsa

1944. november 13.

1. Folyó év november hó 14-től három napon belül jelentkezni kötelesek a legközelebbi városparancsnokságnál mindazok a katonák és tisztek, akik a magyar és német hadsereg kötelékébe tartoztak és a felszabadított területen maradtak. Jelentkezni tartoznak német és magyar nemzetiségű hadköteles egyének is 18 évtől 50 éves korukig.
2. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelentkezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpátalján a rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak.
3. Jelentkezni csak a városparancsnokságon lehet naponként reggel 9-től este 7-ig. A jelentkezés utolsó napja 1944. nov. 16-ika.
4. Mindenki, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és a haditörvényszék elé kerül.

Városparancsnokság

– Szolyván az egykori tömegsír fölött a rendszerváltozás után a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség emlékparkot létesített. Az avatásra 1994. november 27-ikén került sor. Az emléktáblák mindazon helységek nevét tartalmazzák, ahonnan elhurcolták az embereket, és a kőbe véstük azoknak a névsorát is, akik már nem tértek vissza, és nevük kideríthető volt.

– Szolyván nekem is volt alkalmam megtekinteni ezeket az emléktáblákat. A falvak és városok nevei úgy sorakoznak, mintha verssorok lennének, önmagukon túlmutatva, válnak jelképpé, hordozzák egykori lakóik sorsát, akik gyermekkorukat, fiatalságukat töltötték ezekben a helységekben, mielőtt lecsapott rájuk a történelem. Körösmező, Tiszabogdány, Visk, Huszt, Sófalva, Aknaszlatina, Bustyaháza, Taracköz, Técső, Rát, Sislóc, Szalóka, Szerednye, Szürte, Téglás, Tiszaágtelek, Tiszaásvány, Ungvár, Kisszelmenc, Eszeny, Munkács, Salánk, Nagyszőlős, Tiszafarkasfalva, Tiszabökény, Beregszász, Csetfalva…Ezekhez a helységekhez a kulturális, történelmi emlékek sora mellett most már véglegesen hozzákapcsolódik a mártírium emléke is. Ez is eszünkbe juthat, ha például a Munkácson született Munkácsy Mihály festménykiállítását, vagy a debreceni Déri-múzeumban látható Krisztus-trilógiáját szemléljük. A szétszakított családok panasza, a puskatussal vert nők jajszava, mely akkor az egész várost betöltötte.

– Egy jellemző adatot mondok: Mezővári lakosai közül a második világháborúban 34-en estek el, a világháború utáni lágereknek 191 áldozata volt.

Vári Fábián László

Egy levél

A következő történet legendának tűnik, pedig csakugyan megesett. Két kárpátaljai református lelkipásztor, Zimányi József és Horkay Barna 1945-ben elhatározta, hogy bizonyságot téve hitéről, levelet ír a diktátornak. „Nabukodonozor sorsához hasonlóan fog Sztálin sorsa is végződni, ha a dicsőséget magának követeli. Isten azt mondja: Dicsőségemet másnak nem adom!” A levél a KGB helyi központjában, ahová személyesen vitték be, megdöbbenéssel vegyes riadalmat keltett Hiszen az ellenségnek, az ellenforradalmárnak a korban elmaradhatatlan jelzője volt a „sötétben bujkáló”. Kilétüket fel kell fedni, ki kell nyomozni, elvégre ezért vannak ők, az Elhárító Hivatal. A hivatalos propaganda szerint az őszinte, nyílt, elvtársias kritika nem vonhatott maga után megtorlást, márpedig a lelkipásztorok éppen a kritikának ezt a fajtáját gyakorolták. Így viszont talán éppen ők, az államgépezet hivatalnokai kerülhetnek bajba, ha továbbítani merik a levelet. A moszkvai központban végül csak megtalálták az indokot, amelynek alapján a két lelkészt évekre letartóztatták: levelükkel úgymond megsértették a Vezért. De hát a Vezért éppúgy meg lehet sérteni, mint más halandót? Ellene legalábbis nemzetközi összeesküvést kell szőni, titkos pénzen, csempészett fegyverekkel, ilyesminek azonban a látszatát sem tudták bizonyítani. És évtizedek múlva külső kényszerítés, összeesküvés nélkül roppant össze az egész hatalmas elnyomó gépezet, akkor, amikor az emberek egy napon csakugyan kimondták az igazságot, ahogyan valamikor a két református lelkipásztor tette. A diktatúra örökségét, az értékvesztést, a lelkek kiürülését azonban nehéz felszámolni. A két bátor pap példája ebben is segítségünkre lehet.

Kozma László

Láger az őshazában

– Kerényi Lajos atya a háború elején még gimnazista volt. Hogyan élte át a második világháborút, sikerült-e elkerülnie a bevonulást?

– Sajnos nem. 1945 februárjában kaptuk meg a behívót, aminek katonai szempontból már semmi értelme sem volt, hiszen addigra világossá vált, hogy a háborút elvesztettük. Sikerült nyílt parancsot szereznünk, ezzel elhagytuk a hunyadistákat bátyámmal együtt, és beálltunk a hadseregbe. A nyilas terrort is átéltük: megállítottak, igazoltattak, nagyszájú, fiatal bőrkabátos „harcosok” gyaláztak, szidtak, gyáva nyúlnak bélyegeztek, csaknem kivégeztek. Ezután a frontra kerültem. A szovjet támadás megindulásakor egy tank kipécézett, csaknem eltaposott. Volt részem légitámadásban is, a repülők ráröpültek az utakra és a légvédelmet teljesen nélkülöző csapatokra, mellettem kopogtak a golyók. Borzalmas a süvítés, és az a tudat, hogy nem menekülhetsz sehová, teljesen tehetetlen vagy. Annak azonban nagyon-nagyon örülök, hogy senkit sem lőttem agyon. Akkor még diák voltam, 18 éves, és a Jóisten erre is vigyázott, mert amikor a Lozer géppuskát be kellett volna vetni, reggel kipróbáltam, és eltörött benne valami, úgyhogy használhatatlan volt. Még egy puskával jártam ugyanígy. Azután már nem a harcra, csak a menekülésre gondoltunk. Végül Brünn mellett hadtestemmel együtt szovjet fogságba kerültem. A nemzetközi békeegyezményt 1945. május 9-én írták alá, ez azonban nem számított: a foglyok egy részét agyonlőtték, a többit bevagonírozták. Szolnok, Debrecen, aztán a hazai vágányok csattogását felváltotta a széles nyomtáv, majd Dnyepropetrovnál egy fahíd recsegése. A fogolytábor Sztalinóban volt, Levédia környékén, ahol az ősmagyarok szálláshelye volt valamikor. Visszafelé tettük meg hát az utat, mint később megtudtam, a kárpátaljai magyar férfilakosságot is elhurcolták, kit a Gulágra, Szibériába, kit a Donyeck-medencébe, kit máshová. Benépesült hát az őshaza, újra magyarokkal… Teljes bizonytalanság, hiszen semmiféle tárgyalás, ítélet nem volt: nem tudhattuk, mi a szándékuk velünk, meddig tart a fogságunk. Holmink alig maradt, az édesanyám által ajándékozott feszületet azonban sikerült megmentenem.

Örömmel fedeztem föl, hogy pár fogolytársam valahogyan szintén megőrzött egy-egy kis keresztet. Ekkor a fiatalság lelkesedésével és elszántságával úgy döntöttünk: megtérítjük a Szovjetuniót. Nem szavakkal, hanem tanúságtétellel: példát adunk környezetünknek, viselni fogjuk a keresztjeinket. Elhatározásunk nem volt kockázatmentes: harminc évvel voltunk a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett és a későbbiekben csupa nagy kezdőbetűvel írt kommunista puccs után, a vallásüldözések időszakában. Bennünket azonban ez nem befolyásolt, nem rejtegettük tovább kincseinket. Amikor felszíni munkán dolgoztunk, követ szállítottunk, lebontottunk valamit, a keresztet cérnára fűzve a nyakunkba akasztottuk. Ekkor megtapasztalhattam azt, amit papi tevékenységem során annyiszor: az emberek a kereszt, a feszület láttán nem maradnak közömbösek.

Először a gyermekek megnyilvánulásait idézem, akikre Krisztus is oly nagy szeretettel tekintett. Életem további részében megadatott, hogy foglalkozhattam a fiatalsággal, ennek a táborbeli találkozásnak az egyszerűsége, mélysége azonban örök emlékem maradt. Az itt lakó kiéhezett, alultáplált, vékony lábú, nagy hasú kisgyerekek odafutottak hozzánk, pravoszláv szokás szerint csókolgatták a keresztet, „Krisztosz, Jézusz Krisztosz” kiáltottak fel. Nem is falu volt ez, inkább bányatelep, az emberek nagy szegénységben éltek, a gyermekek vitaminhiányosak, alultápláltak voltak, lelkesedésük azonban azt mutatta, hogy Krisztus ismeretét az itteniek a nélkülözés, a megpróbáltatások közepette is tovább adták. Templom itt nem volt, otthon kellett imádkozzanak, a rejtegetett, a mégis megőrzött ikonok előtt, ahol nyilván apró gyertyákat gyújtottak, melynek füstölő lángocskájában felragyogott a hitük.

De megjelent a sátán, az elutasítás, a tagadás is, akinek szintén meg kellett nyilvánulnia. Egyszer odarohant hozzánk négy-öt fiatal katona, káromkodtak, gúnyolódtak, köpködtek, mi meg igyekeztünk védeni a kereszteket. Boga nyema, Mária nyema, így kiáltoztak, ezek a szavak a tagadást fejezik ki. Mikor végre elvonultak, a felvigyázó őr körülnézett, és odasúgta: – Ne féljetek, ezek túl fiatalok, később már másképpen gondolkodnak az emberek. A mi családunkban is van otthon ikon, papa, mama imádkozik. Az elutasítás íme kiváltotta a tanúságtételt, ami igazolta, hogy jól döntöttünk, mikor vállaltuk hitünket.

Elmondok egy másik történetet is, amely ugyancsak a fogolytáborban játszódott le. Alig volt nyugalmunk, fizikai állapotunktól függetlenül egész nap dolgoznunk kellett. A ritka szüneteket arra használtam, hogy a táboron belül sétálgatva, a kezembe rejtett imakönyvet lapozgattam, mondtam fohászaimat az otthon levőkért, szabadulásunkért. Egyszer csak a toronyban az egyik különösen kegyetlen őr ordítani kezdett: – Dáváj, azonnal gyere ide? Mit rejtegetsz? Felmutattam az imakönyvet, el voltam készülve a legrosszabbra, hiszen azt csináltak, amit akartak, nem kellett elszámolniuk velünk. Nem hittem a fülemnek, amikor az őr egészen más hangon, megcsendesedve leszólt: – Csak imádkozz, én is szoktam. Egy villanás a lélek mélységeiből, mintha az Úr éppen ennek az elvadult embernek az arcából mosolygott volna rám. Végezd a dolgodat, bízzál bennem. Nem ismerheted az útjaimat, de mindig fogsz annyi biztatást és bizonyosságot kapni, hogy megőrizhesd a reménységet. Hiszen az én szeretetem mindenkit képes megváltoztatni és megmenteni.

Itt szeretnék idézni egy három évvel későbbi történetet a Kárpátaljai Református Egyház életéből, melyről Szabó Károly írásából szereztem tudomást. A II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés a sokat szenvedett Kárpátalját a Szovjetuniónak ítélte. A református egyház különösen nehéz helyzetbe került, az állam minden eszközzel akadályozta tevékenységét. Ekkor a két világháború között alakult Baráti Kör levelet írt Sztálinnak, közöttük volt két fiatal lelkész, Horkay Barna és Zimányi József is. A levél szövege a következő volt: „Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törölte le. Te a győzelem dicsőségét magadnak tulajdonítottad. Mindenekben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett.”

A helyi hatóságok egy ideig nem merték a levelet Moszkvába továbbítani, annyira megdöbbentette őket a lelkészek merészsége. Azután az írás mégiscsak elkerült Berijához. A kör tagjait elítélték. De mi maradt Sztálin dicsőségéből, a hatalmas szovjet birodalomból?

Elmondhatom, hogy sebeim által szabadultam. Sokat nélkülöztünk, ruházatként azt kaptuk, amit a halottakról szedtek le. Mindenkinek volt egy bugyra, ha alkalmunk volt rá, a mezőn abba szedtünk hagymát, sárgarépát, némi zöldséget, az őrök elnézték. Ilyen körülmények között aztán fertőzést kaptam, megbetegedtem vérhasban, a testemet hetven gennyes fekély borította. Kórházba utaltak, végül 1945 szeptemberében egy Brassó felé induló vonatra kerültem. Hazaküldtek. Nagy kérdés volt, mi történt a családommal? Élnek-e a szüleim? Almásfüzitőhöz közeledve, Bánhidánál lekiáltottam a vonatról a vasutasoknak: – Él-e az édesapám, Kerényi Lajos? – Él, nemrég találkoztunk, beszélgettünk is. Éppen szolgálatban van. Jó érzés volt, hogy tudnak apukámról, úgy éreztem, mintha otthonunk felé közeledve, egy tágabb család ölelné magához hazatérő fiát. Ez a tágabb család a hazám, a nemzetem, amelynek ismerem nyelvét, történelmét és hitét, amely segíti a megpróbáltatások idején.

Hazaérkezésemkor édesanyám nem volt otthon, a neszmélyi Örökimádás-templomban imádkozott, a Szűzanya szobránál. Lélekben együtt volt velem és bátyámmal, és ez az együttlét most fizikailag is beteljesedett, bátyám három hónap múlva szintén hazaérkezett. Érkezésem időpontja Mária névnapjának vigiliájára esett, az időpont 1945. szeptember 11 volt. Mivel édesanyámat is Máriának hívták, másnap már együtt ünnepelhettük az ő névnapját is. Én biztos voltam abban, hogy a Szűzanya hozott haza, ezért hálából rendi névként azt választottam, hogy a Fogolykiváltó Szűzanyáról nevezett Kerényi Lajos. Ez mindenhol így jelenik meg, ez az én hálám a Szűzanyának. A Fogolykiváltó Boldogasszony engem is hazahozott a fogságból.

Kerényi Lajos

Romzsa Tódor görög katolikus püspök

Tódor püspök vértanú, könyörögj érettünk!

1947 november 1-én este ismételtem el testvéreimmel először Édesanyánk imádságos szavait. Még hét éves se votam az immár 3 éve szovjet Ungváron. Múltak az évek, de ez a rövid ima elkísért. Közben – alig több, mint egy év múlva – egy januári éjszakán elvitték Édesapámat, az ungvári görög katolikus papot, Tódor pülpök munkatársát és jóbarátját. 25 évre ítélték el – mert nem lett hűtlen Egyházához. Múltak az évek – és közben még odahaza is halkan emlegettük Tódor püspököt. 1956 elején, 7 év elteltével hazaengedték Édesapámat, súlyos betegen. Megnéztem a titokban a lágervben is vezetett, irkából barkácsolt misenaplóját – mindegyik november 1-re ez volt odaírva: +Tódor püspök. Róla emlékezett, érte misézett ezen a napon. Múltak az évek. Édesapám csak fizikai munkásként kereshette a kenyeret családja számára, titokban misézett, esketett, temetett. Majd meghalt. Múltak az évek, de a Tódor püspök közbenjárásáért szóló rövid ima továbbra is elkísért. Családos ember lettem, képzőművész diplomát kaptam, megszülettek gyermekeim, festményeim szovjet múzeumokba kerültek. Magyarországra költöztünk, végre elkezdhettem teológiát tanulni. 1993-ban pappá szenteltek pappá Ungváron, oda járok ki szolgálatba. 1995-ben kezdtem bele Tódor püspök boldoggá avatása előkészítésébe, megírtam életrajzát, összegyűjtöttem a róla szóló vallomásokat. 1997-ben lettek az iratok átadva Rómába. 2001 június 27-én avatta boldoggá ll. János Pál pápa a vértanú Tódor püspököt, 1,5 millió ember előtt Lembergben. És közben – mindmáig – elkisért a rövid ima – Tódor püspök vértanú, könyörögj érettünk.

Romzsa Tódor püspököt alig ismerhettem, hiszen kisfiú voltam, amikor megölték. Mégis emlékszem – ritka volt az akkoriban – hosszú szép fekete szakállára, vidáman csillogó sötét szemére. a vértanúsága előtti napokban kisöcsémmel délutánonként átmentünk hozzá a püspöki palotába, egyedül volt. Mindenki féltette, hiszen a felnőttek tudták, hogy nem alkuszik az istentelen és embertelen új hatalommal. De talán mégsem támadnak rá, ha gyermekek vannak mellette. Jókat játszottunk, bújócskáztunk a palotában – ő ott ült az íróasztalánál, írt, olvasott, hallgatott, néha ránk nézett szomorúan, néha velünk kacagott. Tíz nap múlva Édesapám az ungvári székesegyházban emelt maga fölé, hogy láthassam jóbarátunkat – a koporsóban. Megalkuvástalan magatartása miatt, lelkipásztori útja alkalmából színlelt autóbaleset formájában támadtak rá, megsebesült, 1947. november 1-ján a munkácsi kórházban titkosügynök mérgezte meg. A temető papok között, bár ez alighanem tilos lett volna, leosontam a kriptába – a hosszú, ószláv nyelven énekelt szertartás közben a rég eltemetett püspökök, papok sírfeliratait olvasgattam, akik most talán körülveszik társukat, úgy mennek az Úristen elé tanúságot tenni: Uram, a harcot megharcoltam…

Tódor püspök vértanú, könyörögj érettünk. Magyarokért – hiszen szépapáig visszamenőleg magyar görög katolikus papok voltak a felmenőid, csak Édesapád lett pályőr a vasútnál. Oroszokért – hiszen az istentelenné tett Szovjetunióba akartál menni misszióba. A szláv kárpátaljaiakért – hiszen nagyobbrészt ruszinok voltak a gondjaidra bízott munkácsi görög katolikus egyházmegye hívei. Boldog Tódor püspök vértanú, könyörögj érettünk!

Puskás László

Turulmadár

A kárpátaljai Tiszaújlakról gyalogosan is át lehet ballagni a határon a magyarországi Tiszabecsre. Előzőleg azonban még érdemes megnézni a turulmadaras emlékművet, melyet a Rákóczi-szabadságharc emlékére állítottak 1906-ban, a fejedelem hamvainak hazahozatalakor. Az oszlopon tábla: „A kuruc szabadságharc (1703-11) első győzelmes ütközetének és az 1703. július 14-16-i tiszai átkelés emlékére. Helyreállította a Határőr kolhoz.” A sztálini időkben, 1945-ben az építményt ledöntötték. A helyreállítás 1989-ben történt, a fordulat időszakában, amikor megkezdődött az öröknek hitt birodalom felbomlása. Akkoriban a Határőr kolhoz még gazdag, virágzó üzemnek számított, sportpályákat, szórakoztató központot létesített, azóta ezt a gazdaságot is átszervezték. Az emlékmű helyreállításában Keisz Gellért aknaszlatinai ötvös és Lézu Vladimir építész működött közre. A fölvezető lépcsők mellett tábla mutatja azt a pontot, ameddig az 1998-as áradás elöntötte az emlékművet, húsz lépcső volt víz alatt. A turulmadarat tehát az árvíz nem fenyegette, újra a magasból széttekintve figyeli az itteni változásokat. Reméljük, szebb világot lát, mint elődje, amely az emlékműről kallódások után az ungvári várkertbe került, mert volt idő, amikor betiltatott a turulmadár. A magyar-ukrán határ túloldalán, Tiszabecsen, a református templom mellett áll az emlékmű 1903-ban emelt párja, Rákóczi arcképével díszítve. A buszmegállóban beszédbe elegyedek egy úrral, a vidék történetéről, hagyományairól kérdezem. Nem a kérdésre, inkább annak tartalmára válaszol, azt a verset kezdi el mondani, melyet a Rákóczi-emlékmű tábláján olvashattam: „Itt ragyogott legelébb a szabadság égi sugára…” Beszélgetőtársam elbeszéléséből kiderült, hogy nemcsak az emlékművek, hanem az emberi sorsok is összehajlottak ezen a tájon, a vidék népe itt és a túloldalon egyformán hordozott szomorúságot, tragédiákat. Szilágyi Imre édesapja az orosz csapatok bejövetelekor jegyző volt Tiszabecsen. Nem menekült el, hiszen bűne nem volt – ezt kezdetben még köszönte is az új hatalom, hiszen az igazgatásban szükség volt az emberekre – legalábbis egy ideig. Aztán kidobolták, hogy a férfiaknak három napi élelemmel mennie kell „málenykij robotra.” Édesapja akkor nem volt a faluban, lett volna módja a menekülésre, ő azonban osztozni akart a lakosság sorsában, nem használta ki a rendelkezésére álló éjszakát. Fia pontosan idézi a napot, amikor édesapját elvitték: 1944 november 19. Először azt sem tudták, hová kerültek az elhurcoltak, aztán az asszonyok szívós, semmitől sem rettenő makacssággal kiderítették, hogy a szolyvai gyűjtőtáborba. És megindult a menet, mint valamikor, a honfoglalás idején, amikor a magyarság asszonyait pusztította el a támadó: most az asszonyok indultak meg férjükért, fivérükért, a másik irányba. Szolyván szögesdrót mögött, embertelen körülmények között éltek a férfiak, hajnalonként szekerek szállították el a halottakat. Csomagot, kenyeret, szalonnát úgy lehetett beadni, hogy mellé tettek egy liter pálinkát, azt az őr elvette és elfordult. Bizony, fekete volt az a karácsony az apák, testvérek nélkül A következő év elején továbbszállították az életben maradottakat, sokfelé szóródtak a Birodalomban. Az édesapa Sztálin szülővárosába, Goriba került. Szilágyi Imre szerint apja a grúzoknak köszönheti, hogy életben maradt, szeretik a magyarokat, neki is a segítségére voltak. Pontosan emlékszik a visszatérés dátumára is: 1949. június 22 volt az a nap.

A hazatérés azonban nem jelentett felmentést az el sem követett bűnök alól: az édesapa sokáig nem kapott munkát, 1952 elejéig nem volt állásban – felesége addig özvegyi nyugdíjat kapott Azaz, idősebb Szilágyi Imrére valahol fönt úgy tekintettek, mint hogyha nem lenne az élők sorában. Így aztán járt az özvegyi nyugdíj, mert az élő emberrel nem tudott mit kezdeni az a hatalom, amely annyit hajtogatta, hogy a legfőbb érték az ember. Már ezt is különleges kedvezésként kellett fogadni – ebben a történelmi korszakban a felsőbbség úgy gyakorolt kegyet az állampolgárokkal, hogy halottnak tekintette őket. A bélyeg „természetesen” rajta maradt a családon is. A fiúnak mégis sikerült tanulnia, ezt annak köszönhette, hogy bejutott a debreceni református kollégiumba, ahol a tudományok mellett a tűzgyújtást, szalmazsák-tömést is megtanulta, abban az időben különösen hasznos volt, ha egy oktatási intézmény az életre is felkészít. Végül egyes tanárok jóvoltából sikerült beverekednie magát egy ideológiai szempontból közömbös főiskolára, földmérő lett, apjával együtt járták a határt. Szilágyi Imre megvívta a maga csendes szabadságharcát: négy gyermekét taníttatta, mindegyik szépen boldogult. Most a fiához költözik, hogy a család tagjai közelebb kerüljenek egymáshoz. Mikor Mátészalkán elválunk, szinte bocsánatkérő mosollyal kérdezi:

– De tessék mondani, nem beszéltem én túl sokat? Vajon érdekel-e még ma valakit a történetem?

Én meg magamban csöndesen hozzáteszek még két dátumot ahhoz, amelyet a Rákóczi emlékművén láttam: az édesapa elhurcolásának és visszatérésének napját, melyet a fia márványtáblánál is keményebben őrzött az emlékezetében.

Kozma László

Nemzedékek kálváriája

– A második világháború befejezésével nem szűntek meg a deportálások, elhurcolások. Erről az időszakról Tempfli József nagyváradi püspök atya is őriz egy megrázó történetet.

– A második világháború befejezése után visszaálltak a trianoni határok. Megtorlás következett, el sem követett bűnökért. A mi községünkből, Csanálosról 586 embert deportáltak Oroszországba. 72 halt meg ott, a többi hazajött, sokan betegen. A községháza vezetője egy cseh származású ember volt, amikor megkérdezték tőle, ki volt Hitler-párti, fasiszta, adjon egy névsort, ő azt válaszolta, mindenki, itt nem volt különbség. Abban az időben kisbíró járt körbe az utcákon, kidobolta, hogy egy nagyon fontos gyűlés lesz a kultúrotthonban, azt kérik, hogy valaki minden családból menjen el. Mikor megkezdődött a gyűlés, orosz katonák körbefogták a gyűléstermet, aki ott bent volt, már éjszakára sem mehetett haza, másnap bevagonírozták őket. Na aztán nem is mentek évekig gyűlésre. Volt olyan, hogy az asszony jelent meg, mert az apa jószágokkal foglalkozott, vagy egy nagyobb fiú. Hiába próbálkozott kétségbeesetten a férje, hogy ő bemegy az asszony helyébe, csak engedjék ki a feleségét, hiszen ki tudja, mi történik vele. Nem, aki ott volt, azt vitték. Apámat is deportálták, egy Krasznojarszk melletti ólombányába került. A családjától való elszakítottságban mégsem volt egyedül: nagyapám ma is a krasznojarszki temetőben fekszik, az első világháborúban ott halt meg a szibériai hadifogságban. Apámat a deportálásból két év után engedték haza. A nagy, csontos parasztember 36 kiló volt, rá volt száradva a bőre a csontjaira, ki kellett emelni a vagonból, mert nem tudott leszállni. Két hét múlva meg is halt.

Tempfli József

A csíksomlyói búcsú a háború után

Első állomáshelyemről, Gelencéről káplánként 1946-ban én vezettem a csíksomlyói búcsút. Végig gyalogosan, ahogy az szokásban volt. Templomi zászlók, csengettyűsök. Száz kilométer, csütörtökön reggel elindulunk, megvan az esti szálláshely, persze csűr, szalma, s akkor reggel tovább megyünk. Pénteken estére értünk Somlyóra, ott is el volt intézve a szállás. Hatszázan mentünk, gyermekek is, öt szekérrel vittük az elemózsiát. Előfordult, hogy havazott. Hólyagos lett a gyermeknek a lába, na ülj fel a szekérre, pihenj egy kicsit. Amikor elindultunk, a templomban mindenki letérdelt, a főesperes úr megáldotta a búcsúsokat, és azt mondta, fogadjatok engedelmességet a káplánnak. Mivel először vezettem őket, nekem kellett alkalmazkodnom. Né, káplán úr, én már 18-szor voltam. Én már 30-szor voltam. Volt úgy, hogy mentünk öt kilométert, s pihentünk, volt, hogy mentünk tizenötöt, s nem pihentünk, mert „így szoktuk.” Közben énekeltünk és rózsafüzért mondtunk. A száz kilométer megtétele áldozat, de előfordult, hogy aki azt mondta, hogy tízszer volt, a búcsú helyszínén nem vett részt a szentmisén. Ez azért volt lehetséges, mert akkor a „kikerüléskor”, amikor sorba rendeződve megkerültük a hegyet, nem volt szentmise és gyónás. Abban az időben szombaton reggel kilenc órakor a keresztalják, a községek felálltak, s rózsafüzért mondva megkerülték a Somlyó-hegyet s lejöttek. Ott volt a szokásos vásár, vettek mindenfélét, szívet, egyebet, vitték haza, s ez volt a búcsú. A templomban volt a mise, de oda nem fért be mindenki, a gyónások is rendszertelenek voltak. Ez nekem nem tetszett, hiszen én felelős vagyok azért, hogy a búcsú valóban a lélek eseménye legyen. Mondtam nekik, ha a Jóisten megsegít, mise és áldozás nélkül egyet se viszek haza, az menjen külön. Alkalma lesz, megteremtem. Kikacagtak, maga volt-e búcsún? Az úton kihirdettem, hogy szívesen gyóntatok út közben is, de csak morogtak. Akkor két kilométert visszamentünk, én így nem folytatom az utat. Jöttek bocsánatot kérni. Nem haragszom, de Krisztus előtt én vagyok a felelős. Amikor megérkeztünk a keresztekkel, elmegyünk a szálláshelyre. Legkésőbb kilenc órakor mindenki feküdjön le, reggel két órakor felkelünk. Ismertem a somlyói házfőnököt., megkértem, engedd meg, hogy éjjel két órakor misézzek. Beleegyezett, habár csóválta a fejét: – Hát nem lesz könnyű. A csángók is bent voltak a templomban, aludtak, lépni is alig lehetett. Felállítom az egész társaságot, mint a hadsereg, elöl a nyolc csengettyűs. Kinyitottuk az ajtót, megindultunk, mindenki ugrott föl, el tudtam jutni az oltárig. Azonban még fel kellett öltözzek a sekrestyében. Megkértem az ott állókat, hogy emeljenek fel, így az emberek feje fölött jutottam be, másképpen lehetetlen volt. Az ostyák el voltak készítve, nagy áldozókelyhekben. Engem elkapott az öröm, hogy most én misézhetek a búcsún, ahol ennyi ember van. Bemutatom a szentmisét, jön az áldoztatás. Hát most elmondom, semmi nagyobb örömöm a világon nincs, mint a gyóntatás és az áldoztatás. Két és fél órán keresztül áldoztattam, erőst elfáradtam. A templomból kimenni is úgy tudtam, hogy két markos legény karon fogott, alig érte a lábam a földet, úgy vittek. Eszembe jutott a pappá szentelésem a veszprémi börtönben, hogy akkor is felemeltek, annyira el voltam fáradva a Zircről odáig tartó gyalogmenetben. Miután kijöttünk, mindenki a magáét megette, menjenek ahová szeretnének, szabadságot adtam. Aki azonban délután négy órakor nincs itt, lemarad. Senki se maradt le, belejöttek a fegyelembe. Mikor eljutottunk az első napi szálláshelyre, odaálltam, megkérdeztem. Lehetett-e gyónni és áldozni? Lehetett-e misét hallgatni? – Hát, nem hittük volna. Szép szokás, hogy a búcsúsokat a falvakban mindenütt friss vízzel, kaláccsal várták. Másnap, pünkösdvasárnap Kézdiszentlélek felé mentünk, a Perkőn is búcsú volt, a régi Szent István kápolnánál, a gelenceiek meg voltak híva. Ott is részt vettünk, utána mentünk haza Gelencére. A következő esztendőben is elmentünk. Akkor a társam volt Ráduly Géza, aki következő állomáshelyemen, Gyergyószentmiklóson káplántársam lett. Ő Budapesten végezte a teológiát. A Szoboszlai-per vádlottjaként később őt is elítélték, 1957-61 között börtönben volt, megszenvedett a hitéért.

Bodoni Árpád

Maroknyi székely

– Domokos Józsefről a szomszéd faluban élő Köne Ambrus beszélt nekem. Alakja legendaszerűen él az emlékezetben: ő volt az, aki az 1949-es csíksomlyói búcsún elkezdte a Székely himnusz éneklését. A székelyek tudták, a szekuritéte sohase tudta meg, senki sem árulta el. Nem véletlenül maradt meg ez az időpont az emlékezetben több évtized múlva is: ebben az esztendőben tartóztatták le Márton Áront, és betiltották a csíksomlyói körmenetet is. Hallgassuk Köne Ambrus emlékezését.

– Ezen az utolsó pünkösdi búcsún történt, 1949-be, hogy akkor, amikor a kikerülés vót, a mise előtt, Domokos Jóska, nagy, erős hangú ember, elkezdte énekelni, hogy Maroknyi székely. S akkor apósom magyarázta sokszor el, hogy úgy visszhangzott egyből végig az egész tömegen, az egész hegyen. Elénekelték a székely himnuszt 1949-ben. Domokos Jóska még él, ő vót a szentgyörgyi kántor, de a székely himnuszt akkor nem szabadott énekelni.

– Domokos Józsefet Köne Ambrus útmutatása nyomán Csíkszentgyörgyön keresem fel, ott lakik, „ahol az út elkandarodik”. Kertjében hatalmas fenyőfa áll, mintha a Hargitáról látogatott volna ide, székely testvéréhez, alatta piros muskátlik virág-özöne. Az immár kilencvenedik éve felé közeledő egykori kántor jól emlékszik arra, ahogyan 1946-ban, amikor maga Márton püspök is részt vett a csíksomlyói pünkösdi búcsún, elénekelte a székely himnuszt.

– Hatalmas keresztalja volt, már visszafelé jöttünk a kikerülésből, amikor összetömörültünk, s elkezdtem az éneklést. Fölkapta, átvette az egész tömeg, a hang megütközött a templomnál, visszhangzott a „Maroknyi székely…” A szekuritáte hiába próbálta kideríteni, ki kezdte, senki sem árulta el. Aztán betiltották a templomon kívüli ünneplést, csak a rendszerváltás után lehetett újra körmenetet tartani.

– Domokos József gyermekkorából jól emlékszik Domokos Pál Péterre, aki nagybátyja feleségének volt a testvére, kóberes szekérrel járt a csángókhoz. Domokos József felesége, Bakó Veronika történelmi emléket idéz: házuk kertjében állt az 1848-as szabadságharc honvédtábornokának, Gál Sándornak a szülőháza, melyet most az iskola mellé telepítettek, családjaik rokoni kapcsolatban álltak. Domokos József az 1950-es évek elején kántorkodott, Mihály Imre egykori plébánosról is beszél, akit hét hónapra bebörtönöztek, ő azalatt a káplánnal végezte a templomi szolgálatot. Aztán az iskolában hivatalnokként dolgozott, majd, amikor a fia középiskolás korú lett, munkásként helyezkedett el a szentkirályi dongagyárban, hogy a fiát felvegyék, mert a káderlapon a munkás származás előnyt jelentett. Úgy mondja, szükség volt erre, mert a családból senki sem volt párttag. A kényszerű székely furfang eredményes volt, a fiú tanító lett, nemzedékeknek adta tovább a tudást és a hitet. Domokos Jóska búcsúzásképpen a házszenteléskor előadott éneket idézi:

– „Hol van a zsidók királya, ki ma született, mert csillaga napkeletről nékünk feltetszett, és az Ő imádására minket vezetett”…

Domokos József

AZ 1950-ES ÉVEK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN

Pilátus hite

– Kerényi atya évtizedek óta járja a kórházakat, abban az időben is megtette ezt, amikor igyekeztek kitiltani az egyház képviselőit. Elbeszélése szerint sok érdekes személyiséggel találkozott, olyanokkal is, akik valamilyen módon a történelemben is szerepet játszottak. Az 1950-es évekkel kapcsolatosan sokunkban megfogalmazódó kérdés: a koncepciós perek bírái, az elnyomó hatalom képviselői, a parancsok végrehajtói milyen emberek lehettek, volt-e lelkiismeretük, hogyan dolgozták fel, egyáltalán szükségét érezték-e annak, hogy feldolgozzák cselekedeteiket? Lajos atya egy ebből a szempontból érdekes találkozásáról számol be.

– Működésem során, ezt sokszor elmondtam, váratlan helyzetekben tapasztaltam meg a kereszt diadalát. A következő története a közelmúltban játszódott le. A megértéséhez azonban pár évtizedet vissza kell mennünk az időben, a történet a koncepciós perek, egyházüldözés idején kezdődött.

1950-ben vagyunk. Éppen a rendőrségre igyekszem kihallgatásra. Már államosították a szerzetesrendeket, készül az egyházi iskolák államosítása. Az ifjúságot veszély fenyegeti: elszakítják a hit éltető forrásától, meg sem ismerheti azt, veszélybe került az igehirdetés. Az Actio Catholica, melynek elnöke Mihalovits Zsigmond volt, Lénárd Ödön piarista pedig a titkára, tiltakozásra készül. (Az Actio Catholica nálunk 1932-től működött, összefogta a katolikus szervezeteket, pártokon felül állva rendezvényeket szervezett, kivitelezte például az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszust, szociális és karitatív tevékenységet folytatott. 1945 után megszervezte a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségét, akciókat indított a hitoktatás védelmében. Olyan szervezetei voltak, amelyek a működő demokráciákban a társadalom szövetét alkották, biztosították az állampolgárok közreműködését az állam tevékenységében. Mindezek miatt, legalábbis a Mindszenty József által támogatott formájában, elfogadhatatlan volt a szerveződő kommunista diktatúra számára.) Én a piarista noviciátus után kerültem fel Pestre. Prefektusunk, Albert István egyszer négyünktől megkérdezte: – Vállalnátok-e egy feladatot? Az Actio Catholica tiltakozó levelet fogalmazott meg az egyházi iskolák államosítása ellen. A levelet el kellene juttatni a postaládákba. A feladatot titokban kell elvégezni, és egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a hatalom államellenes cselekedetnek minősítheti. – Vállaltuk. Párosan mentünk reverendában, persze nem vettük észre, hogy figyelnek bennünket. Az ÁVO szokása szerint éjszaka érkezett a váci utcai rendházunkba, mi is megismerkedhettünk a „csengőfrász” fogalmával. A lefékező autók zaja, majd az erőszakos dörömbölés, csengetés abban az időszakban az egész országot rettegésben tartotta. Hozzáteszem, 1950-ben kezdődtek a hortobágyi kitelepítések, egész családokat hurcoltak el mindenüktől megfosztva, a társadalom valamennyi rétege képviselve volt, „dolgozó parasztok”, munkások, értelmiség. Vidéken „szabálysértés” címén százezer számra indítottak eljárásokat, de a városon lakók sem érezhették biztonságban magukat. Mi volt a cél? Sokszor anyagi érdek, a lakás, az ingóságok megszerzése, a nagyobb cél pedig a társadalom anyagi, szellemi erejének megtörése. A mezőgazdasági kultúra tönkretételének következményeit tapasztalhatjuk. – Rendfőnökünk, az irodalomtudós, költő Sík Sándor szobájában egész éjjel folyt a kihallgatás, letartóztatással fenyegettek, hogy majd értünk jönnek. A kihallgatás után eltávoztak, de ott hagyták maguk után a bizonytalanságot, a rettegést, azt éreztették, hogy a következő pillanatban bármit megtehetnek. Hol kezdődik a vértanúság? Talán már azzal is, ha az ember tele van félelemmel. Volt okunk rá, hiszen már zajlottak azok az eljárások, melyeket ma koncepciós pereknek nevezünk, sorozatban sújtották az ártatlanokat börtönnel, halálos ítéletekkel. Végül az éjszakai csengetés helyett két hét múlva idézést küldtek, nekünk kellett a Markó utcába bemenni újabb kihallgatásra. Várakoztattak, aztán értünk jöttek a fogdmegek. Belépek a tárgyalóterembe, a kihallgató Olty Vilmos, akiről tudtuk, hogy már több halálos ítéletet hozott, Mindszenty Józsefet is ő ítélte el, borzasztóan féltünk tőle. Ott van Lénárd Ödön is, megbilincselve. A későbbiekben tizenhét és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben, utolsóként szabadul. Most Olty fensőbbséges, éles, hetyke stílusban fordul hozzám, amely túl-bizalmaskodó is, mintha joga lenne ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést tegyen magánéletre, akármire, hiszen a markában vagyunk. – Ismeri maga ezt az embert? – mutat Lénárd atyára. – Ismerem, rendtársak vagyunk. – Ne fűzzön megjegyzést a válaszaihoz. Csakis arra feleljen, amit kérdezek. Mindent tudunk magukról. – Mindent? – gondoltam. Hiszen a legtöbbet, lelki életünket, ami ezt a kihallgatást is meghaladja, nem ismerheti, az titok marad a számára. Mindenfélét kérdezgetett, szemlátomást megvolt a koncepciója, ahhoz igyekezett adatokat gyűjteni. Végül így fejezte be:

– Tanúként hallgattam ki, elmehet, de leülhet hátul is. Lénárd Ödönt később súlyos börtönbüntetésre ítélte, én azonban ezúttal kimaradtam az ítéletből. Mihalovits Zsigmondnak sikerült külföldre menekülnie, őrá már nem sikerült lesújtani.

Elmúlt egy emberöltő, ötven év, nagyot fordult a történelem. Ismét egyik kórházamba érkezem. Az eset a közelmúltban történt. Beköszönök a kórterembe, ahogy szoktam: én vagyok Lajos atya, jó hírt hozok. Többekkel elbeszélgetek, de mindig hagyom, hogy a partnerem irányítsa a társalgást, nem akarok tolakodó lenni. Mondja el nyugodtan, saját maga, ami esetleg bántja. Egy kilencven éven felüli bácsihoz érek, megfogom a kezét. Beszélni kezd az 1950-es évekről, feltápászkodik, magyarázkodik, hogy nem úgy volt, mást akart, mintha magával is vitatkozna, mintha egy olyan monológot mondana, amelytől nem tud szabadulni. Először kissé összefüggéstelennek éreztem szavait, mintha nyomasztaná valami, mintha kerülgetné a mondanivalóját. Bizony – mondtam neki – engem is üldöztek, engem is sok méltánytalanság ért. Akkor hirtelen megkérdezte: Mi a véleménye Olty Vilmosról? Úgy kérdezte, mintha biztos lenne abban, hogy tudom, kicsoda az illető, a kérdés valósággal kiszakadt belőle. Ezt válaszoltam: egy vérbíró volt, én is szenvedtem tőle. – Ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olty Vilmos – kiáltott föl. Szinte földbe gyökerezett a lábam. Ő elítélte az egyházamat, Mindszentyt, rendtársaimat, halálos ítéleteket hozott, és én nem ítélhettem el, mert a vállamra borult és ott zokogott, ezzel kifejezte a bűnbánatát. Hiszen a Szentírás szerint, aki az Isten nevét hívja segítségül, üdvözül, és ezt ő most megtette. Csak ennyit mondtam: „Isten megirgalmazott önnek.” Még a szent kenetet is föladtam neki.

Az Istent nem kell félteni, mert ő minden embert üdvözíteni akar, és mindenkinek megadja az elégséges kegyelmet, hogy üdvözüljön. És addig ott áll az ajtónkban, kopogtat, és az ember, még a bűnös ember is előbb-utóbb megnyitja szívét. Istent azonban nem lehet becsapni, a bűnbánatnak valóban őszintének kell lennie.

Az 1950-es kihallgatásról, arról a korszakról korábban már megemlékeztünk. Az 1980-as években Egerszalókon ifjúsági találkozót szerveztem, ahová Lénárd Ödön atyát is meghívtuk, aki már kiszabadult a börtönből. A pódiumon kétezer fiatal előtt akkor ketten eljátszottuk a bírósági jelenetet. Arra azonban nem gondoltam, hogy évek múlva a harmadik szereplővel is találkozni fogok, magával a vérbíróval, aki éppen az én segítségemet kérte egy olyan perben, melyben a vádló maga a lelkiismeret.

Kerényi Lajos

Villamoscsengő

Somhegyi Mihály piarista szülőhelye a vallásosságáról messze híres bakonyi Márkó helység. Mihály atya ifjú papként, latin–német szakos piarista tanárként – tehát mintegy a tanító Krisztusnak években is pontosan megfelelő kor-társaként: szinte pontosan 33 éves koráig – „hitre-tudásra, szép életre-jóra” oktatta, nevelte a rábízott debreceni diákságot. Az egyházi iskolák államosítása után Hajdúsámson lelkipásztora volt: hithű életével tartósan mély nyomokat hagyva az ottani hívekben. Hiszen az átadott példa tovább él, az idősebbek átadják gyermekeiknek, így él Mihály atya is, mosolyokban, mozdulatokban, a jóra való elhatározások eltökéltségében.

Az ifjúévek után, melyekben gyakorolhatta hivatását, a felnőttkor hosszadalmas, első ízben szenvedésnek mondható korszaka következett. Tartott mindez vagy huszonöt évig! Feloszlatták a szerzetesrendeket; a piarista rend 12 iskolájából 2 maradhatott csak meg az 50-es évek elején. Mihály atya, sajnos, nem kapott katedrát. Olyan idők jártak akkoriban, hogy szószékre se léphetett többet. Gyári munkás lett, nehéz fizikai munka végzője: Budapesten, a Chinoin Gyógyszergyárban. De talán jelképes, hogy ő, aki a lelket ápolta, gyógyította, továbbra sem szakadt el a gyógyítástól, a gyógyszerektől. Sorsában így jelképezte az üldözésében is tovább élő, a felőrlő hétköznapokban is kitartó egyházat, azt a láthatatlan működést, amely mindenkit meglepve, olyan dúsan képes a felszínre törni, mint egy hirtelen megjelenő búvópatak. Mihály atya a messzi Érdről villamosozgatott munkahelyére, naponta többórás utazással, sok nélkülözés közepette. Egyik ilyen villamos-útján történt az az apró esemény, melyet egyszer elmesélt.

A hajnali járat zsúfolt volt, mindenki tülekedett, idegeskedett. Mihály atya már régen átadta ülőhelyét, most a fogantyúba kapaszkodva, forgatta ujján a szentolvasót helyettesítő, maga-alakította gyűrűt, mondta szokásos reggeli rózsafüzérét.

– Azért jó volt ez a hosszú villamosozás, legalább a nép között, sokszor úgy éreztem: velük együtt mondom a szentolvasót – tette hozzá elbeszéléséhez. – Legalább bele lehetett fonni az imádság egy szálát a városi élet tömkelegébe. Hanem egyszer csak alaposan oldalba lökte valaki, és még neki állt feljebb:

– Nem tud arrébb állni, nem látja, hogy mások is fel akarnak szállni? – hangzott a szokásos reggeli szöveg, amely inkább az illető idegességét hivatott levezetni, hiszen a zsúfolt járművön nemhogy oldalt lépni nem lehetett, de még a lélegzetvétel is akadályokba ütközött. – Különben is, mit motyog magában, talán nem tetszik a rendszer? – adott váratlanul némi politikai élt is szemrehányásának az ismeretlen. A „nem tetszik a rendszer” afféle szállóigévé vált akkoriban, szerzője ismeretlen, vagy nagyon is ismert volt: maga a diktatúra, amely amellett, hogy ránehezedett a mindennapi életre, még kötelező tetszést is megkísérelt kivívni magának. Ugyan ki tudná megmondani, honnan a diktátorok szenvedélyes szeretete az ütemes tapsok, dicsérő himnuszok iránt, mikor pedig mindenki, ők maguk is tudják, hogy az egész nem egyéb felszínességnél, önámításnál. No, de maradjunk annyiban, hogy szeretetre mindenkinek szüksége van – a diktatúrák azonban szeretik elfelejteni, hogy ez az érzés aztán valóban csak önkéntes lehet, megparancsolni tehát céltalan. Igaz ugyan, hogy még az önkéntességet is hozzáhazudtatják…

A társadalmi háttér mellett nem volt hát egészen veszélytelen az ilyen támadás. Különben is mit lehet tudni, kicsoda az illető, honnan veszi ezt a nagy önbizalmat. Talán valóban a fölsőbb rendszer nevében várja-várhatja el, hogy az oldalbökést simogatásnak vegyék, és még meg is köszönjék. De hiszen a jó Mihály atyának volt ilyesmiben része éppen elégszer, ha nem is okvetlenül a villamoson. Mégis meg tudta őrizni valóban keresztényi alázatát, mely számos hasonló esetben átsegítette a nehézségeken.

– Imádkozom, kérem – mondotta csendesen, de ez a két szó elég is volt. Angyal szállt el fölöttünk – szokták mondani, ha a társaságban hirtelen beáll a csend. Most azonban a zsibongó villamos fölött csakugyan elszállt az angyal. Hirtelen csend lett, és akkor, valamelyik kanyarban, megszólalt, alig csendülve, a villamoscsengő. Mihály atya kissé hamiskásan mosolygott, mikor idáig ért az elbeszélésben:

– Tudod, akár úrfelmutatáskor. De hát a csöndben mindenki meghallotta…

Holczer József

Vivat Christus Rex!

Ennek a kifejezésnek az értelmét Oros Kristóf, a veszprémi szeminárium rektora magyarázta el nekünk, papságra készülő ifjaknak: Krisztus királynak a ti szívetekben kell élnie. „Lélekcserélő idők” jártak akkor, az 1950-es években, a hatalom kérlelhetetlennek látszó következetességgel igyekezett elsorvasztani a vallást, a vallásos nevelést, klerikálisnak bélyegezve mindazt, ami erkölcsi tartást, hitet jelentett. A piaristáknak, akiket példaképemnek tekintettem, 1950-ben el kellett hagyniuk Veszprémet, a lelkiségi mozgalom azonban mégis tovább működött. Persze, azt csak mi gondoltuk, hogy csoportjaink titokban tevékenykednek, a velünk foglalkozó Juhász Miklóst, Bulányi Györgyöt, Török Jenőt 1952-ben éppen beöltözésem előtt egy héttel vitték el és ítélték 14 évi börtönre a fiatalsággal való foglalkozás miatt. Azonban nemcsak az akkori hatalom volt következetes, életemben, sorsomban mindvégig éreztem egy másfajta, a világit meghaladó következetesség jelenlétét, mely nyitva tartotta előttem a keskeny utat. Családunkban hagyomány a papi hivatás, közelebbi rokonaimat számba véve, én voltam az ötödik pap, és a sor folytatódik, unokaöcséim között is több hivatás van. Része lehet ebben a nagycsaládnak, hiszen maga a családnevünk is sarjadzást, sokasodást jelent, a mi etimológiánk szerint Isten kegyelmének a terjedését. Családunk egyik ága Dél-Erdélyből, a Burjánfalva nevű helységből származik, amely nevét a hagyományosan sok gyerekről kapta. Bár őrizné ezt a hagyományt a nagyobb területi egység, Erdély és Magyarország is…

Sokat beszélnek ma a hit válságáról, arról, hogy Istenhez igazából a nagy megrendüléseken keresztül lehet eljutni. Nekem talán szerencsém volt, hiszen kiváló nevelőkkel volt alkalmam közvetlen kapcsolatba kerülni, akik személyes példájukkal is erősítették hivatástudatomat. Említhetem pap nagybátyámat, akinél sokat tartózkodtam, hittanár, kiváló zenész is volt, sorolhatom megtörhetetlen piarista tanáraimat, de a piaristáknál végzett világiakat is, akik a veszprémi középiskolában oktattak és neveltek. Ezért számomra a hit sohasem volt kérdéses, már hatéves koromban kinyilvánítottam, hogy plébános szeretnék lenni, egyetlen feltételül azt szabtam, hogy a teológiát ötvözhessem a praktikummal, azaz paraszt is lehessek, mert a mezei munkák, a fogathajtás megannyi érdekességet jelentettek a számomra. A hivatástudat a középiskolában egyre határozottabb körvonalat kapott, az érettségi letétele után jelentkeztem a szemináriumba, ott azonban numerus clausus volt, a rendelkezésre álló 14 helyet már betöltötték, ezért magyar szakra felvételiztem, oda azonban egy napot sem jártam, jött az expressz üzenet, hogy van hely. Érdekes, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedtem abban, hogy elkezdhetem a felkészülést papi hivatásomra, azt, hogy fölvettek, éppolyan természetesnek tekintettem, mint a hitemet. Elindulhatott piarista tanári, nevelői pályám, melynek során az irodalom oktatásán kívül a kórusvezetést, zenei oktatást is gyakorolhattam, a kommunikáció különböző formáin át közvetítve az evangéliumi üzenetet.

Cantare amantis est! – szabadon fordítva: csak az tud énekelni, akinek a szívében él a szeretet. Tömören: „Aki szeret, az énekel.” Vajon csoda-e, hogy ezt a szentenciát az a Szent Ágoston fogalmazta meg, aki hosszas tévelygés után vallotta meg: „Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.”

Isten maga a Szépség, maga a Harmónia, aki kiárasztja belső gazdagságát, amikor az éneklés, a „vox humana” adományával ajándékozza meg teremtményét.

Bizonyos, hogy az éneklés a legszemélyesebb muzsika. Míg a hangszeren játszó művész csak más eszköz közvetítésével, használatával szolgálja a szépséget, addig az énekes szíve legbensőbb rezdülését saját testével szólaltatja meg. A szív bőségéből szól a száj, mondjuk, – a szív szeretetéből pedig szól az ének. Aki beteg, aki kedvetlen, az nem tud énekelni. A felcsendülő ének az „egész-séges”, a harmonikus lélek gyümölcse. Ezért mondhatjuk: aki énekel, kétszeresen imádkozik.

A közös ének közösséget feltételez és közösséget teremt. A vallásos ének az ember és Isten közötti szeretet kapcsolatot fejezi ki, így az interkommunikáció legszentebb formája.

PE: Ezért mondja a 32. zsoltár:

„Előtte új dalt énekeljetek,
daloljatok neki szép öröméneket zengve.”

Borián Tibor

Szívdobbanás

Az 1950-es évek első feléből a mi családunknak is van egy története, amelyet keveset emlegettünk. Szüleimnek, nagyszüleimnek a hétköznapokkal, a továbbéléssel kellett törődniük, a külvilággal szemben céltudatosan teremtették meg a család belső békéjét, boldogulásunk anyagi feltételeit. Két fiútestvéremmel együtt sikeres pályát futottunk be, mindhárman egyetemet végeztünk, bátyám biológus, akadémikus kutató, öcsém traumatológus főorvos, én szívsebész lettem. Ma azonban úgy érzem, hogy a mi generációnk felelőssége, talán mulasztása is az, hogy a fiatalabbak olyan keveset tudnak arról a korszakról, melyet ma kissé eufémisztikusan „az elmúlt ötven év”-ként tartunk számon. A megszólalás nem öncél, a közelebbi és távolabbi múlt ismerete nélkül jövőnket sem tudjuk megfelelően alakítani.

Családunk története egy kis falu hétköznapjait idézi, földműves generációk életét, kemény küzdelmét jelenti. Nagyapám, Pap Jenő 1937-től 1945-ig a dél-dunántúli Aranyosgadány község bírája volt. A falu neve már az 1055-ben, l. Endre királyunk rendeletére kiállított Tihanyi Alapítólevélben is szerepel, ami azt jelenti, hogy a tatár, a török sem volt képes elpusztítani a települést. Családunk nem volt különösebben vagyonos, mintegy 25 hold földet birtokolt, melynek egy részén szőlőt, gyümölcsöt honosított az ősök és nagyapám szorgalma. Ezért aztán az 1950-es években megszokott módon, a gyümölcsös területét felszorozva, nagyapám kuláklistára került. Ma már úgy mondom, szerencsénk volt, hogy velünk szemben a kitelepítés enyhébb formáját alkalmazták, 1951-ben egyik este szóltak, hogy másnap reggel két szekérrel a nagyszüleim és apám családjával együtt menjen a házból, amerre a szeme lát. Habár ez sem volt csekélység, hiszen nemzedékek munkája, erőfeszítése vált egy pillanat alatt semmivé, de némi holmit magunkkal vihettünk, és táborba sem hurcoltak bennünket. A vádat nem közölték, azt sem tudhattuk, hogy édesapámnak miért kellett elhagynia a falut. Ismét azt mondom, szerencsére volt hova mennünk, anyai nagyanyámhoz, Mágocsra. Igaz, apámat kísérhették valamilyen láthatatlan jellemzések, papirosok, mert munkahelyeiről gyorsan elbocsátották, mindig tovább kellett vándorolnunk. Én akkor 3 és fél éves voltam, bátyám másfél évvel idősebb, öcsém már a vándorlás során, Csurgópusztán született. Végül 1957-ben kerülhettünk ismét Aranyosgadányba, a házat részletekben ugyan, de visszakaptuk. Apám minden helyzetben föltalálta magát, a mecseki erdőgazdaság fogatgazdája lett, sőt a tanulást is folytatta, 1966-ban velem együtt leérettségizett. Családunk sorsa tulajdonképpen kedvezően alakult: de hogy annak a régi vidéki kultúrának, földművesi tudásnak a szétzúzása milyen károkat okozott, azt a faluközösségek széthullásán, mezőgazdaságunk mai állapotán lehet lemérni.

Néha elgondolom, hogyan alakult volna a sorsunk, ha nem történnek ezek az események. Valószínűnek tartom, hogy nem szakadtunk volna el mindhárman a falutól, a vidéki életformától: úgy gondolom, én mindenképpen folytattam volna a földművelést. De talán nem is olyan nagy ez a távolság, hiszen pályám, hivatásom során az emberi szívvel, annak ritmusával, a zavarok kiigazításával foglalkozhatom, ahogy őseim is a természet megújuló ritmusára, szívdobbanására figyeltek, ami az életük alapja volt.

Papp Lajos

Scheffler János szatmári püspök vértanúsága

– Az 1950-es évek Romániában a vallásüldözés időszaka volt. A katolikus egyház valamennyi püspökét letartóztatták, a református vallás képviselői hasonló bánásmódban részesültek. A letartóztatottak csodálatos helytállásról tettek bizonyságot, többen vértanúként vállalták a halált, de elveiket nem adták föl. Püspök úrnak milyen emlékei vannak ebből az időszakból?

– Scheffler János szatmári püspök alakját szeretném felidézni. Ő mindig ott végezte a papszentelést, ahonnan az illető származott, így a kis közösségek is részesei lehettek ennek az ünnepi eseménynek, így vele már a háború előtt, negyedik elemista koromban találkozhattam. Csanáloson ekkor szentelték pappá Mentes Ferencet és Rényi Ferencet, aki később egyébként a székesegyház kanonokja lett. Én, mint rendszeres ministráns, teljes öntudattal forgolódtam az ünnepi szentmisére készülő papság körül. A szentmisében mély lelki élményem volt Scheffler püspök személyisége, sugárzása, mely példaként vésődött emlékezetembe.

Scheffler püspökkel a későbbiekben több meghatározó találkozásom volt. A hatodik gimnáziumi osztály befejezése után (ez a mostani rendszerben a tizediknek felel meg) Szatmáron kisszeminaristának jelentkeztem, így a hét-nyolcat már kisszeminarista jelöltként járhattam. Hárman felvételiztettek, Scheffler János mint megyéspüspök, Bogdánffy Szilárd irodaigazgató, és egy vidéki pap mint kanonok, Márton József Mezőfényről, aki egyébként szintén Csanáloson született. Ebből a vizsgabizottságból ketten lettek vértanúk, Scheffler püspök 1952-ben a jilavai, az 1949-ben titokban püspökké szentelt Bogdánffy Szilárd pedig 1953-ban a nagyenyedi börtönben halt meg. Márton Józsefet koholt váddal szintén letartóztatták. Amit ők beszéltek, kérdeztek a papi hivatásról, felhívták figyelmünket a várható nehézségekre, arra, hogy ez a krisztusi sors vállalása, nem üres szólam volt, az életükkel feleltek érte, azzal hitelesítették. Ennek a három embernek a sorsa kapcsolódott össze a felvételi során az enyémmel, hiszen ők döntöttek további pályám, életemnek alakulása felől. Miből is állt a felvételi? Énekelni kellett valamit„ adtak egy témát, erről mit predikálnál, hogy lássák, tud-e gyorsan fogalmazni. Mikor beléptem, Bogdánffy Szilárd rám nézett, és Scheffler Jánoshoz fordult: – Püspök úr, ezért a fiúért én felelek, kérem hogy vegye fel. Akkor Scheffler János ennyit válaszolt: - Igazgató úr, Szilárd, a te óhajod szent előttem. Fel van véve. Rögtön távozhattam, egy szót sem kellett szóljak. Ismét a szavak nélküli bizalom, egy megfogalmazhatatlan személyes kapcsolat volt az, ami tovább irányította pályámat, Bogdánffy Szilárd egyébként további tanulmányaim során a lelkivezetőm lett. Amikor kimentem, a többiek azt hitték, megbuktam, valamiért kiküldtek, nekem is idő kellett, amíg egyáltalán felfogtam a történteket.

Scheffler Jánossal még egy találkozás emlékét őrzöm különösen, amely egyben a búcsú is volt. Amikor Szatmárról elhurcolták, elterjedt a hír, a püspöki palota előtt rengetegen gyűltek össze. Kifejezni szolidaritásunkat, de abban is reménykedve, hogy az együttes fellépés megváltoztatja a hatalom szándékát, ez a remény azonban nem teljesült. Én is jelen voltam, hallottam a püspök szavait, mielőtt beszállt a lefüggönyözött ablakú gépkocsiba: „Mostantól kezdve a testem az önöké, de vegyék tudomásul, hogy csak a testem. Tudniuk kell ugyanis, hogy bármit is tesznek velem, a valódi hatalom az Úristentől származik!” A főpásztor Jézus példáját követte, aki hasonló szavakkal válaszolt Pilátusnak: A jilavai börtönben kegyetlen kínzásokat kellett elviselnie, például fából összetákolt keresztet hordoztattak vele, míg össze nem esett. Halála közvetlen oka, hogy télidőben, 1952 decemberében egy hideg vizes fürdés után az ablaktalan, fűtetlen cellában agyvérzést kapott. Halála előtt cellatársával, egy Nimburger nevű kolozsvári zsidó kereskedővel imádkozott együtt. Testét papírzsákban húzták végig a börtönfolyosón, és a jilavai börtönben hantolták el. Csontjai ma Hám János püspök mellett nyugszanak a szatmári székesegyházban.

Tempfli József

Scheffler püspök emlékezete

– Bodoni atya az 1930-as évek végén fejezte be középiskolai tanulmányait. Pappá szenteléséről már idéztünk egy történetet. Hogyan alakultak tanulmányai, hogyan emlékszik Scheffler János szatmári püspökre?

– A középiskolát 1939-ben fejeztem be Gyulafehérvárott. Az érettségi vizsgát egyikünk sem tudta letenni, mindenki elbukott. Jasiból hoztak egyetemi tanárokat a bizottságba, de akkor már a levegőben lógott, hogy Erdélyt kettéosztják. Az volt a jelszó, hogy a Dnyesztertől a Tisztáig, azaz addig kell Romániának a terület, ez mindenre hatással volt, kiéleződött a helyzet. Érdekes dolog, hogy gyermekkoromban Tövisen soha, de soha nemzetiségi probléma nem merült fel. Szeptemberben volt a pótérettségi Balázsfalván, egy se ment át. 18-an voltunk akkor nyolcadikosok, úgy kerültünk mindnyájan át Magyarországra, aztán mindenki a maga útját járta. Mi ketten, Oláh Áron és én, a lelkipásztori pálya felé indultunk, ahogyan elmondtam, Veszprémben együtt szentelt bennünket Mindszenty József. Egyelőre azonban az okozott problémát, hogy nem volt meg az érettségink. Végül Szatmár vett fel azzal a feltétellel, hogy közben letesszük az érettségit, amit a magyar világban azonnal teljesíteni tudtunk. Szatmár vett fel azzal a feltétellel, hogy közben letesszük az érettségit, amit a magyar világban azonnal teljesíteni tudtunk. Várad-Szatmár egyesített egyházmegyeként működött, a filozófia Szatmáron volt, s a teológia Váradon.

A szatmári teológián az volt a szokás, hogy fent, az emeleten minden nap húsz percet kellett körbesétálni, volt magyar, román, latin, francia nap, s csak a megszabott nyelven lehetett beszélni. Galambos Ferenc növendéktársam rám szólt: Domine Bodoni, beszéljen latinul. Akkor én lerúgtam a cipőt a lábamról, s tunikán billentettem. Erre ő megfogta a cipőt, s ledobta az ablakon a püspöki virágoskertbe, amely be volt zárva. Szeibel János irodaigazgató segített visszaszerezni a lábbelimet.

Szatmári emlékem Scheffler János püspökké szentelése 1942 májusában, Madarász István kassai és Glattfelder Gyula csanádi püspök szentelte. Díszmenetben vonultunk, s emlékszem, ahogy mi, a teológia növendékei, énekeltünk az ebéd alatt. Mindnyájan a kórus tagjai voltunk, elvegyült abban az én fahangom is. A háború után a szatmári püspökséget megszüntették, a püspököt először internálták, majd 1952-ben letartóztatták. A jilavai börtönben halt meg, 1952. december 6-án.

1965-ben Galambos Ferenc, akkor már szatmári pap, leutazott Jilavára, itt egy ortodox pap megmutatta neki Dr. Scheffler János megyéspüspök sírját. Az agnoszkálásban segített Pakocs Károly kanonok is, aki akkor Bukarestben lakott. A püspök csontjait hazahozták, Hám János püspök mellett helyezték el a székesegyházban. Galambos Ferenccel találkoztam Schönberger Jenő püspökké szentelésén, diákkori élményeink mellett Scheffler János vértanú püspök alakját is felidéztük. A diákkori emlékek ilyen módon egy sokkal tragikusabbal is összekapcsolódtak, mutatva azt a kettősséget, mellyel mi Erdélyben az életet éltük

Bodoni Árpád

Ökumenia a börtönben

A szatmárnémeti szemináriumon kitűnően képzett tanáraim voltak, akik emberi példát is jelentettek számunkra. Közülük Bogdánffy Szilárdot emelem ki, őt 1947. december 6-án nevezte ki Scheffler püspök a kisszeminárium gondnokává, lelki vezetőm volt. Életrajzához tartozó adat, hogy 1948. július 29-ikén Rómából „Nominatio substitutorum” (utódok kinevezése) rendelkezés érkezett a romániai püspökségekre, ami azt jelentette, hogy a kormányzó püspök titokban nevezzen meg három személyt, akik az ő akadályoztatása esetén egymás után átvegyék az egyházmegye vezetését. Az így felszentelt püspökök egymásról sem tudtak, mindegyikük csak a számát ismerte, amilyen sorrendben a nyilvánosság elé kell lépjen. A szentelést a bukaresti nuncius, az ír származású Gerald Patrik OHara végezte. Scheffler püspök Bogdánffy Szilárdot ajánlotta, akinek a püspökké szentelése Bukarestben 1949. február 14-ikén meg is történt. A szentelésen még két személy volt jelen, egyikük, Laslau Clara apáca 1993-ban a boldoggáavatási eljárás alkalmával jegyzőkönyvbe diktálta: „Ma is hallom, amint érces hangján mondta a nuncius: Téged, Szilárd testvérem, a vértanúságra szentellek.” 1949 áprilisában aztán le is tartóztatták. Ez pedig a következőképpen történt. Bogdánffy Szilárdot maga mellé rendelte a szatmári püspök, Scheffler János. Közben váradi egyházmegyésként haza is járt, a kanonoksoron volt a lakása, különféle hivatalokat, tanári katedrát látott el. Feladtak egy hamis táviratot a szatmári püspök nevében, hogy kéri, még aznap este utazzon Szatmárra. A vonaton fogták le, Szatmárra soha nem érkezett meg. Ki tudja, miért volt szükség erre a cirkuszra, hiszen mindig a nyilvánosság előtt volt. Utána a váradi lakását felkutatták, a könyvektől kezdve mindent elvittek. Doktorátusi dolgozata megmaradt, de azt is úgy találta meg Galambos Ferenc szatmári nagyprépost, hogy szemétre volt dobva, 1993-ig őrizte, akkor adta át nekem A témája az apokaliptika, az utolsó fejezet címe: „A parúzia (eljövetel, Krisztusra vonatkozik) idejét senki sem tudja: készen kell lenni.” Ő készen állt. Ezüst zsebórája, mely letartóztatásakor nem volt nála, mintha arra intene: figyeljünk mi is az idők jelére. A rabszállító autóban, mert nem egyedül vitték, latinul meggyóntak egymásnak. A fizikai megpróbáltatások, kínzások következtében 1953-ban halt meg a nagyenyedi börtönben. A börtön szomszédságában levő plébánia udvarán 1998. október negyedikén emlékművet áldottam meg, melynek felirata Máté evangéliumából való: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek.” Csak ebben az egy börtönben 11 unitárius, 11 evangélikus, 57 református, 182 katolikus lelkipásztor szenvedett. Közülük többen életüket áldozták.

2000-ben Harmath István szobrászművésszel bronz mellszobrot készíttettem, azzal a szándékkal, hogy a nagyváradi székesegyház előtti téren, a főbejárat mellé helyezzem. A másik oldalon a váradi születésű Pázmány Péter mellszobrát kívántam felállíttatni, ez is Harmath István műve. Az állami hatóságok azonban nem engedélyezték, mondván, hogy műemlék épület mellett nem állíthatunk újabb szobrot. Nem vitatkoztunk, nem hivatkoztunk arra a számtalan szoborra, amely az újabb időkben erdélyi műemlék-épületek mellé került, a két szobrot a székesegyház belsejében állítottuk föl. Érdekes különben, mintha a hatalom tartana Bogdánffy Szilárdtól. Nagyenyeden a rabtemetőben temették el, az asztalosműhelyben a rabok koporsót készítettek a számára, melyre a kazánból hozott korommal keresztet festettek.

Mikor a szintén a börtönben elpusztított Scheffler János csontjait elhozták Szatmárra, mi is ki akartuk venni Bogdánffy Szilárd földi maradványait. Az egészségügy engedélyezte, mert azt mondták, hogy hét év eltelt. Mikor oda mentünk, hogy kiássuk, elhozzuk, egyszer csak előkerült a szeku, az állambiztonság, és azt mondta, tessék visszatenni, betömni. Hát miért? Mert előbb meghalt, mint ahogy ki tudta volna tölteni az elítéltetésének az idejét. És ha nem tudta a börtönben kitölteni, hát töltse ki a börtönnek a temetőjében. Mikor pedig leteltek azok az évek, már el voltak buldózerezve a rabsírok, blokkház épült a helyükre. Bennem fölmerült, hogy akkor most maga az őt elítélő hatalom tekinti élőnek Bogdánffy Szilárdot? Hiszen büntetést csak élő személy tölthet, akkor most ők tesznek tanúságot, igaz, a maguk módján. Hiszen Krisztust is katonák őrizték a halála után, talán azért is, mert tartottak attól, hogy akit fölfeszítettek, nem halt meg.

Emlékeimben úgy őrzöm, hogy elsősorban is végtelenül szerény ember volt. Mi ott laktunk bent, és együtt étkeztünk a kántortanítói szakot végzőkkel, ők az iskolatestvérek iskolájába jártak, ott végezték a zenei foglalkozásokat. Abban az időben annyi mindent benne hagytak a kenyérben, hogy nagyon meg kellett süssék, hogy ne legyen olyan, mint egy gumitörlő, szénné kellett égetni a héját, azt le is vágtuk és félretettük. Bogdánffy Szilárd egyszer bejött az ebédlőbe, hát urak, ez miért van levágva? Nem bírjuk megenni, recseg a fogunk között. Na akkor én majd megeszem, bement a konyhába, hozott egy újságpapírt, abba becsomagolta, elvitte. Mi, kisszeminaristák szolgáltunk fel az asztalánál, láttuk, hogy valóban azt ette. Ezzel megmutatta a számunkra azt is, mennyire tiszteli magát a kenyeret, semmilyen körülmények között sem tűri, hogy kidobják.

Tanárként nagyon becsültük, egy lumen, egy élő lexikon volt. Akinek ha valaki azt mondta, hogy január hatodika, az nyolc-tíz dolgot említett, hogy a történelem folyamán mi történt január hatodikán, de fejből. A negyvenes években Váradnak legalább harminc középiskolája volt. Őt ha valaki megállította az utcán, és megkérdezte, hogy valamelyik tanár hol tanít, mikor lehet megtalálni, azonnal mondta. Nem is kellett különösebben összpontosítson, mindent megjegyzett, egyszerűen így működött az agya, persze nyilván sok tanulás, memorizálás után alakult ki ez a képessége.

Megdöbbentő volt, mennyire el lehetett tüntetni egy ember életének dokumentumait. Az adatok föltárásában Fodor József vikárius úr tett sokat. Annak a kiderítése is nehézséget okozott, hogy hol született Bogdánffy Szilárd püspök, akinek kortársai, tanítványai még közöttünk élnek. Az isteni Gondviselés jött segítségünkre, Boér Imre rendezte a megmaradt irattárat, a nagy részétől ugyanis megfosztottak bennünket. Egyik nap talált egy kis iratcsomót, melyben megtaláltuk a szükséges adatokat, így lehetett tisztázni, hogy Bogdánffy Szilárd a Torontál vármegyében, található Feketetón született, 1911. február 21-ikén. A község ma a nagybecskereki székespüspök egyházmegyéjébe tartozik, néhényszáz lakosa van, ebből 300 a katolikus. Halála ötvenedik évfordulóján, 2002. október 1-től 2003. október 1-ig Feketetón és Csókán Bogdánffy-emlékévet rendeztek, melyen én tarthattam az ünnepi misét.

Az emlékezések közül egyet idéznék fel. Szentannai Sándor református tanítót 20 évesen szállították a jilavai börtönbe, államellenes összeesküvésért 10 évi börtönre ítélték. Őt idézem: „Itt akkor mindenféle rendű és rangú elítélt volt. 1949-ben vagyunk, a királyi Románia miniszterei, tábornokai, románok és magyarok, katolikus, református és ortodox emberek, sőt bizonyos Prahova környéki kőolaj kutak-gyárak tulajdonosai, akik között franciák is voltak. Meglepett bennünket, hogy Bogdánffy Szilárd mindenkivel a saját nyelvén beszélt. Mikor az elítéltek egymással vitatkoztak valamilyen tudományos vagy történelmi témában, és nézeteltérésük támadt, nem tudtak pontosan valamit, őt kérték fel döntőbírónak. Egyik eseményt dátum szerint is megjegyeztem, 1950. március 17-ikén történt, Sándor napja volt. Szilárd azt mondja, Sanyi, holnap meghívlak ünnepi, Sándor-napi ebédre. 11 óra után odajött hozzám és a ruhája zsebéből elővett egy fehér gyolcsba csomagolt kenyérdarabot – az előző napi kenyéradagját – kettétörte és azt mondta: vedd el az egyiket, Isten éltessen. És szótlanul megettük a kenyeret. Én sírtam. Boldog voltam. Ez ott, akkor, olyan körülmények között lakoma volt és életem legcsodálatosabb, legemlékezetesebb Sándor-napja. Az a kenyéradag az élet fenntartásához elengedhetetlenül szükséges volt. Meggyőződésem, hogy emberfeletti erőt követelt tőle, hogy ne egye meg, tegye el másnapra és ossza meg velem.” Valódi ökumenikus szeretetlakoma volt ez a börtönben, az embertelen körülmények között.

Tempfli József

Titokban kinevezve

Székelyudvarhelyen vagyunk, 2007 őszén. A papi otthon kertjében az almafákon még ott piroslik néhány szem gyümölcs, az ágak között fehér hópelyhek hullnak át. Mintha jelképes lenne ez a fagyokban is termő gyümölcsöskert: Léstyán Ferenc atyával beszéltem meg találkozót, akivel korábban sokan találkozhattak a gyulafehérvári katedrális tudós kalauzaként. Léstyán Ferenc Marosvásárhely díszpolgára, 1993-ban pronotarius apostolicus, 1994: a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje, 2002 Fraknói Vilmos díj kitüntetésekben részesült.

– Léstyán atya az 1930-as évek végén kezdte lelkipásztori tevékenységét. Hogyan emlékszik arra az időszakra?

– 1937-ben szenteltek föl, ezután Gyergyóremetére neveztek ki segédlelkésznek. Nagyközség volt, sok hittanórát kellett tartanom, a következő évben elhelyeztek Sepsiszentgyörgyre, ott is egy évig voltam, azután Tordára, ott három évig, 1942-ig működtem. Közben 1940-ben megtörtént a bécsi döntés, tehát Dél-Erdélybe kerültem, ott húzódott a határ. Ezután Márton Áron püspök úr kinevezett Gyulafehérvárra a levéltárba. Pár hét telt csak el, Hunyad megyében Boicán egy plébánost fel kellett függesszenek, akkor kiküldött engem plébánosnak. Ott voltam a következő év tavaszáig, s akkor visszavittek Fehérvárra az irodába. Áron püspök úr a következő bérmaútjára elvitt kísérőnek, Kerelőszentpálon szálltunk meg. Vacsora közben mondják, hogy keresnek, menjek ki, hát csendőrök. Van valami csomagom? Na, hozzam ki azt is. Letartóztattak, elvittek Balázsfalvára, onnan Brassóba egy kaszárnyába, nem tudom milyen központjuk volt ott. A következő derült ki: a bécsi döntés után, amikor Kolozsvárra bevonult a magyar katonaság, elterjedt a hír, hogy Tordán a magyar papokat lemészárolták. Erre fel az olasz és a német bizottság körutat járt, kiderült, hogy nem igaz. Ekkor Kolozsvárról átküldték az unitárius segédlelkész testvérét, keresett valakit, aki a helyzetről informálja őket. Egyik ismerősömet ajánlották neki, egy kereskedőt, aki egyébként segített a kántorságban, s ő vállalta. Engem aztán elhelyeztek. Azt az illetőt, aki átjárt, három év múlva elfogták. Valószínűleg behúzták, bevallotta, hogy én is tudtam róla. A bűnöm az volt, hogy kellett volna jelentsem. Akkor elvittek a hadbíróságra Szebenbe, s Brassóba további vallatásra. Éjszaka volt, Kőhalomnál, ahogy a vonat elindult az állomásról, ketten leugrottunk. Én vártam a barátomat, eltűnt. Nekem az erdőn keresztül sikerült átszöknöm Észak-Erdélybe. Utólag tudtam meg, hogy a barátom átúszott az Olton, a közelben volt egy kis építmény. Azt hitte, hogy magyar őrség, s román volt. A hadbírósági tárgyaláson engem a távolétemben halálra ítéltek.

A püspök úr megvárta, hogy jelentsem, mi történt velem, s akkor kinevezett segédlelkésznek Kolozsvárra. Amikor Románia kilépett a háborúból, a püspök úr kiadott egy rendeletet, hogy minden pap maradjon a helyén. A Székelyföldre ez a rendelet később érkezett meg, úgyhogy onnan a papság többsége elmenekült. Nekem viszont a püspök úr azt üzente, hogy mivel fölöttem van az ítélet, menjek. Egy napig gondolkoztam, s azt válaszoltam, maradok. A püspök úr Gyergyóditróba helyezett, ott egy évet töltöttem, amíg a plébános hazajött. Ezután kerültem Karcfalvára, ott voltam hét évig.

A kommunista uralom alatt Márton Áron püspök urat 1949-ben letartóztatták. Engem többször vallattak a szekuritátén, egy alkalommal azért, mert 1951-ben nem csatlakoztam a marosvásárhelyi békepapi határozathoz. Végül Karcfalván megvonták a működési engedélyemet, Désaknára vittek kényszerlakhelyre, innen a pitesti börtönbe szállítottak. Két évre ítéltek, egy év múlva szabadon engedtek, visszakerültem Désaknára.

Azokat, akik ki voltak jelölve, hogy a püspök letartóztatása esetén átveszik az egyház vezetését, sorban elvitték. Így került börtönbe Boga Alajos és Sándor Imre. A következő titkos jelölt Dr. Jakab Antal volt, de úgy látszik, azt az utasítást kapta, hogy mivel Márton Áron helyetteseit sorban elviszik, ő maradjon titokban. A káptalan viszont helynököt akart választani. Ekkor ő, hogy a választást és a törvénytelen helyzet kialakulását megakadályozza, előlépett, ezzel titkos működését feladta. Mivel működése során ő is ellenállt a rendszernek, egy év múlva őt is letartóztatták. Az ő utódja volt Márton Mózes, csíkszentdomokosi plébános. Mi szomszédok voltunk azelőtt, Karcfalva közel van. Ő aztán értesítette az illetékeseket, hogy meg van oldva az egyház vezetése, de nem jelentkezhet, és tartsák titokban. A szekuritáte mégis megtudta. A titkos jelölteket, Márton Mózest, és az utána következő jelölteket 1952 elején egyszerre vitték el, Márton Mózest két évre lecsukták. Nekem Márton Mózes elmondta, hogy azért nem jelentkezett Fehérvárra, mert tőle azt kívánták volna, hogy adjon joghatóságot a felhatalmazás nélkül irányító Adorjánnak, és szentesítse az elindított marosvásárhelyi irányzatot, utána pedig ő menjen haza, vonuljon félre.

– Mi volt a marosvásárhelyi kezdeményezés?

– Miután a hatóságok látták, hogy az egyház hivatalos és törvényes vezetőit nem tudják rávenni a megalkuvásra, hiába a letartóztatások, erre a törvényesen sorra kerülő ordinarius substitutusok közül egy sem vállalkozott, úgy gondolták, hogy egy kezdeményező bizottság veszi kézbe az egyházmegye ügyét, és értekezlet megszervezésével fogják követelni, hogy: „a római katolikus egyház is illeszkedjék be a kizsákmányolástól mentes társadalmat építő népi demokratikus állam keretei közé.” Az értekezletre Marosvásárhelyen került sor 1950. április 27-én. A Gyulafehérvári Püspökség 349 papja és 44 szerzetes papja közül 26 vett részt. Ezeknek mind feloldozást kellett kérniük, kérek és kaptak is. Sokakat erőszakkal vittek, mások menekültek. Jellemző eset volt a szomszéd plébánosomé, Tamás Ferencé. Programba volt, hogy autóval utána mennek. Meggondolta a dolgot, este eljött hozzám, mit tegyen. „Tűnj el.” „De temetésem van délelőtt.” Én vállaltam a temetést. Ő éjszaka egy szénával letakart szekéren távozott a faluból, hiába keresték. Az értekezlet igazi célját azzal kísérelték palástolni, hogy a felszólalók a béke, világbéke támogatását hangsúlyozták.

Alig telt el pár nap, a Vatikáni rádió beolvasta, hogy a résztvevők büntetése: kiközösítés, ami alól feloldozást kell kérniük. Az elnökséget vállaló Ágotha Endre a pápának fenntartott vitandus kiközösítésbe esett. Az akkori gyulafehérvári vezetésben Kovács Béla lépett elő, neki viszont az utódlási szabályok szerint nem volt joghatósága, mert korábbi letartóztatásakor elvesztette. Kovács Béla útján egy kanonok, Adorján Károly lett az általános helynök, Kovács Bélát visszaküldték a plébániájára. Adorján Károlynak tehát nem volt joghatósága. Amit a hatalom követelt, azt mégis végrehajtotta, a behódoltak érvényesülni tudtak, nem tartóztatták le őket. A hívek értesültek a helyzetről, a karcfalviak például levélben figyelmeztették papjukat: „Szépen kértük hogyha más papok nem járnak gyülésekbe maga sem menjen.”

Az ötödik titkos jelölt én voltam. Rólam még valószínűleg nem tudtak, ekkor Szilveszter Sándornak, aki korábban le volt tartóztatva, visszaadtam a delegációt. Erre nehezebb volt rájönni, mert mikor letartóztatták, elvesztette, most pedig tőlem visszakapta. Mivel 1953-ban én is börtönbe kerültem, Márton Áron kiszabadulásáig Szilvesztertől ment tovább a delegáció, egészen Márton Áron püspök kiszabadulásáig, aki 1955. március 25-én átvette az egyházmegye vezetését.

– Tehát 1951 végétől Gyulafehérváron joghatóság nélküli vezetőség alakult, vezetője Adorján Károly volt. Ugyanakkor fantasztikus módon sikerült tovább vinni a törvényes vezetést, a titkos joghatóságot. Szomorú és elképesztő, hogy milyen konspiratív megoldásokra volt kényszerítve az egyház, hogy a legszelídebb tevékenységet, a nevelést, a hit terjesztését végezhesse. Az 1950-es évek ugyanakkor Magyarországon is a koncepciós perek időszaka volt, felszámolták a szerzetesrendeket, püspökök kerültek méltatlan körülmények közé, megalázó kínzásoknak vetették alá őket. Milyen módon igyekeztek felvilágosítani a papságot?

– Erre az időszakra jellemző két csíki pap beszélgetése: ”Te Jóska, csináljunk valamit, hogy mi is börtönbe kerüljünk, mert ha nem, azt hiszik a híveink, hogy mi nem vagyunk becsületes papok.” Sorra is kerültek mindketten: Antal József főesperes és Pál Domokos plébános.

Én Désaknán tartózkodtam, a barátok ott voltak kényszerlakhelyen. Szilveszter Sándort, Gurzó Anaklét jogászt, Godó Mihályt bevonva, készítettünk egy körlevelet, tájékoztatóul a papságnak, hogy a gyulafehérvári vezetés nem törvényes. A papság többsége ennek hatására megtagadta az engedelmességet Fehérvárnak. Annyira, hogy a végén nem tudták, hogy mit tegyenek, és mindent megpróbáltak ők is, hogy Márton Áront engedjék szabadon. A papság is ezt kívánta. Márton Áron püspököt Bukarestben engedték ki. Nem tért haza azonnal, meg kellett ígérjék, hogy az egyház törvényei szerint vezetheti az egyházmegyéjét. Március 24-én hazaengedték. Igen, de tájékozatlan volt. Mikor hazajött, akkor az utolsó titkos jelölt, akiről nem tudta senki, később még ő sem árulta el, ő elment Fehérvárra, és Áron püspököt tájékoztatta. Ábrahám Miklós(!) volt az illető, értesített, hogy menjek fel Fehérvárra, mert a püspök úr további információkat szeretne kapni. Ott aztán jó hosszan és részletesen elmondtam, mi hogyan történt.

– A történelmi hagyományok ismerete erőt ad a kulturális hagyományok védelmére, hiszen sokféle módon próbálták akadályozni az egyház működését, értékmegőrző tevékenységét, Ön több kiadványban dolgozta föl az erdélyi templomok történetét.

– Valóban mindent megpróbáltak. Elvitték a püspököket, nem tudták legyőzni az egyházat. Jött a békepapi mozgalom, nem tudtak győzni. Akkor arra törekedtek, hogy ne legyen elég pap, mert sokan voltak börtönben. El akarták érni, hogy a teológiára minél kevesebb hallgatót vehessenek fel. 1984-ben a papság dekrétumban tiltakozott a felvételek korlátozása ellen. A püspökség pedig aki jelentkezett, felvette. Annyi eredményt elértünk, hogy a fenyegetés megvolt, de az állam nem hajtotta végre. 1986-ban újabb dekrétumot bocsátottunk ki, 1988-ban általános panaszt tettünk a jogsértések ellen. Ez úgy született, hogy 1988-ban Csíksomlyón volt egy paptemetés, melyen sok pap gyűlt össze. Akkoriban egészen sérelmes rendelkezések jöttek. A magyar középiskolába, szakiskolába nem vették fel a magyarokat, hanem küldték a regáti iskolákba. Ha ott végzett, nem erdélyi állásba helyezték őket. Akkor egyes falvakat le akartak seperni. Azt mondta a papság, hogy ezt nem szabad szó nélkül hagyni, valamit tenni kell. A memorandum megszerkesztésével engem bíztak meg. Elvégeztem, megkértem a somlyói, a felcsíki két főesperest, nézzék át ők is. Visszamentem Vásárhelyre, ott véglegesítettem, a főesperesek és a papi tanács tagjai aláírták. A memorandumnak nagy visszhangja lett, ugyanis sikerült külföldre juttatni, több ország rádiójában beolvasták. Magyarországon a Vasárnapi Újságban Sinkovits Imre olvasta fel. Próbáltak nyomozni, de mindenki azt mondta, hogy közösen csináltuk. Akkor már valamennyi aláírót nem lehetett elvinni. Olaszországból például egy francia ember levélben gratulált, ő is a rádióban hallotta. Néhány részletet felolvasok: „A kereszténység szent könyve, a Biblia, teljes terjedelmében a háború óta egyszer sem jutott a hívek kezébe. Ha az Újszövetségi Biblia, imakönyv, katekizmus nagy ritkán, korlátozott számban meg is jelenik, a szükségleteknek alig csekély töredékét elégíti ki. Más vallásos tárgyú könyv, folyóirat kiadására az Egyház kísérletet sem tehet.” „Az elhelyezések fenti módszere következtében gyakori, hogy a már házas fiatalok egymástól messze vidékre kerülnek. Ez nagy veszély családi közösségükre, gyermekeik sorsára. Az így egymástól elszakított házasok családi élete nem ritkán felbomlik, válással végződik, ami szintén nagy tragédia mind vallási, mind társadalmi szempontból, mert a család a társadalom sejtje.”

– Magyarországról egy időben sokan vittek hátizsákban könyvet, sajtóterméket.

– Körülbelül húsz esztendeig semmiféle egyházi nyomtatványt nem lehetett kiadni. Nem volt hittankönyvünk, katekizmusunk, külföldről sem engedték behozni. A hetvenes évek elején a püspök úr elhatározta, ismét megkísérli a kiadást. Azt kérte, egy könyvbe szerkesszem bele az első négy osztálynak az anyagát, egyet talán engedélyeznek. Átnézette, ő is megnézte, jóváhagyta, de nem írta bele, hogy ki szerkesztette. Mert amikor meglátják a nevemet, akkor vége. Beküldte Bukarestbe, két évig nem válaszoltak, végül 1975-ben megjelenhetett, alaposan átnézték, a lényegét jóváhagyták. Két év múlva imakönyvet szerkesztettem, most a 12-ik kiadásban látjuk. Amikor már megjelenhettem, rendszeresen írtam sajtócikkeket is.

Sajnos, a kommunista rendszer alatt a vallási igazságok megszerzése sok nehézségbe ütközött. Az öntudatos hívek igyekeztek biztosítani a vallásos nevelést, a gyengébb hitű szülőknél azonban előfordult, hogy az első áldozás után megszakadt a hitoktatás, vagy el sem jutottak az első áldozásig. Van egy csoport, amelyet az elnyomás megfosztott a kétezer éves egyház lelki kincseitől. Vajon nem volna indokolt, hogy a vallási félképzettség pótlását is fontosnak tartsák? Egy előkelő párizsi hölgy egyszer bevallotta Lacordaire-nek, a Notre Dame híres szónokának, hogy ő hitetlen. Lacordaire felsorolt néhány jeles hittudományi, filozófiai művet, a hölgy egyiket sem olvasta. Lacordaire következtetése: „Asszonyom, ön nem hitetlen, hanem tudatlan.”

A vértanúk hősies áldozata, életpéldája áll előttünk, hisszük, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló.

Léstyán Ferenc

Ember és történelem

– Szentelésekor ágyúk dörögtek, közeledett a front. Erőss Alfréd papköltő verse jelképesnek láttatja felszentelésük körülményeit, összefoglalja a papi hivatást. Valóban nehéz időszak következett, Kelet-Európában uralomra jutott a kommunista rendszer, megindult a vallásüldözés. A magyarság számára külön tehertétel volt, hogy a trianoni határok visszaállításával jelentős része kisebbségbe került. Önök visszatértek Erdélybe, hogy főpásztoruk, Márton Áron vezetésével szolgálják embertársaikat. Milyen lehetősége maradt a hivatás gyakorlásának, hogyan hirdették Krisztus örömhírét?

– Amikor az én generációm elindult, hogy teljesítse hivatását, Romániában mindent megtettek azért, hogy a katolikus papságot behódoltassák, rávegyék a Rómától való elszakadásra. Az oktatás, az egyházi vagyon államosítása, a hitoktatás visszaszorítása, megfélemlítés, gazdasági nyomás – csak vázlatos jelzése az eszköztárnak, a bizonytalanság, a félelem légkörét nehéz lenne leírni, azt hiszem, hogy az utókor, ha nem élte át, nehezen fogja föl. Márton Áron püspököt 1949-ben tartóztatták le, püspöktársait, kinevezett helyetteseit, papok sorát vitték a különféle börtönökbe, sokan meghaltak a kínzások, embertelen bánásmód következtében. Mindezekre még visszatérek, most el szeretnék mondani egy történetet, melyben a véletlennek tűnő események láncolatában meglepő módon fonódik össze történelem és emberi sors.

Gyulafehérváron a második világháború alatt egy Baciu Coriolán nevű, a vasgárdistákhoz tartozó ember volt a prefektus. Az 1940-es második bécsi döntés Gyulafehérvárt Romániának hagyta, Kolozsvár pedig visszakerült Magyarországhoz. Márton Áron püspök úr nem hagyta el székhelyét, Gyulafehérvárt, ezért, ha Kolozsvárra akart menni a híveihez, útlevelet kellett kérnie. 1944-ben ez a vasgárdista prefektus állította ki számára az iratokat.

– Ez az év Magyarország számára tragikus eseményeket hozott. 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, ezt gyorsan megtehették, hiszen Ausztria bekebelezésével Németország határos volt Magyarországgal. A németek március 27-én Kolozsvárra is bevonultak, a Gestapo felállította székhelyét, összegyűjtötték a zsidókat és megindultak a deportálások.

– Márton Áron 1944. május 18-án érkezett Kolozsvárra, kilenc papot szentelt. Látva a helyzet alakulását, azonnal az üldözöttek védelmére kelt. Ekkor mondta el híres beszédét a zsidók védelmében, sőt írásban fordult a politikai és katonai vezetőkhöz, felszólítva őket, hogy akadályozzák meg a deportálásokat, ezt a cselekedetet nem lehet összeegyeztetni a keresztény lelkiismerettel. Ebből a beszédből idézni is szeretnék, mert példáját adja annak, hogy az igazságért minden körülmény között ki kell állni. „A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…Kedves Fiaim! Két hónappal ezelőtt, mikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avatlak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek, lehet, hogy gúnyolni fognak és sárral dobálni, lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem a börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Márton Áron visszatért Gyulafehérvárra, folytatta tevékenységét, a háború után az erősödő kommunista nyomással szemben védte az egyházat. A prefektust, aki Márton Áron számára az útlevelet kiadta, a politikai hatalom változásával egy év múlva letartóztatták, a nagyenyedi börtönbe került. Márton Áront, mivel nem teljesítette a politika elvárásait, 1949-ben szintén letartóztatták, őt is az enyedi börtönbe szállították, ahol találkozott ezzel a volt prefektussal, ahogy később megtudtam, egyszer-kétszer beszélgettek is, habár az őrizet rendkívül szigorú volt.

Teltek az évek, mindketten kiszabadultak. 1973-ban Márton püspök úr Borbándra jött bérmálni, abba a faluba, ahol 1951 óta teljesítettem szolgálatot. Ez a prefektus ide való volt, itt élt, én eskettem, a gyermekeit kereszteltem, most pedig Márton püspök úr az ő fiát bérmálta. A bérmálási szertartás után Márton Áron és a prefektus karonfogva, csendesen beszélgetve sétált a templomtól a plébániáig. Különös a sors: a háború alatt a vasprefektus útlevele biztosította a püspök számára a lehetőséget, hogy papokat szenteljen és védelmébe vegye az üldözötteket, Márton Áron pedig az ő fiát részesítette a bérmálás szentségében, ami a Szentlélek üzenetét közvetíti, a hit megvallására ad erőt. A két ellentábor képviselőit úgy sodorta egymás mellé a történelem, hogy mindketten segítették egymást.

A család története szintén érdekesen alakult. A prefektus édesapjának eredetileg magyar neve volt, Simon Gergely, Petele mellől származtak. A monarchia idején kakastollas csendőrként szolgált a Székelyföldön. Ismertem, többször elbeszélgettünk. Egyik este bejön hozzám: Plébános úr, vannak-e régi magyar nótái? A faluban ugyanis tudták, hogy rendelkezem gramofonnal, akkoriban ritkaság volt ez a készülék. Igen, vannak. Tessék már föltenni. Föltettem, meghallgatta, valamikor ezekre a dallamokra igencsak forgathatta a leányokat. Sóhajtott, megkönnyezte, megköszönte s elment. Reggelre halott volt, így búcsúzott a fiatalságától s az élettől.

Bodoni Árpád

Benedek Elek testamentuma

– Szőcs Lajos korondi tanító azért jött egyszer Budapestre, hogy megnézze a Budakeszi határában álló Himnusz-szobrot, Majzik Mária alkotását.

– A rádióban hallottam arról, hogy szobor készült a Himnuszról, 2007. szeptember 17-ikén elmentem Budakeszire, és lefényképeztem. Írtam is róla a Református Család nevű erdélyi újságban. A szobrot Majzik Mária készítette, 2006. május hatodikán avatták fel. A szobor a Szarvas téren van, a közelben van az Erkel-család egykori nyaralója. Én el nem tudtam képzelni, hogy a himnuszról hogy lehet szobrot alkotni. Szenzációs nagy mű, a szobornak a számomra óriási jelentősége van. A mű az egész magyar nemzet történetét magában foglalja. Abban benne van a hármas halom, a Himnusz minden egyes sora, az Erdély ősiségét bizonyító rovásírásos emlék, benne vannak a harangok, a harangjáték, akkor a galambok, emberi kezek, tenyerek, az idő, a történelem, az évszakok. Ott vannak a magyar megyéket jelképező harangok, a harangokon gyöngy, a honfoglalás 896 gyöngyszem. Én megálltam, először szemből néztem, aztán megkerültem, minden oldalról lefényképeztem.

A háború után az etédi általános iskolába jártam. A katolikus iskola könyvtárát a háborús években a padlásra mentették. Aztán jött egy milicista, akit sápadtan kísért az iskola igazgatója. A káposztáskert közepére kellett hordani az egész könyvtárat, sok „abaposztós” kötetet, ahol elégették őket. Egyik könyv azonban nagyon megtetszett, a címe ismerős volt a templomi prédikációkból: „Testamentum”. A kabátom alatt felvittem a padlásra, eldugtam a cserepek alá. Hét végén, amikor hazaengedtek Küsmődre, akkor titokban felszöktem, hazavittem a könyvet, s amikor a tanítóképzőbe kerültem, akkor jöttem rá, hogy a testamentum s a hat levél Benedek Elek végrendelete. Egy olyan csodálatos, hogy a kisbaconi emlékházban nincs meg. Ma nem engednék érettségi diplomát adni egy gyereknek se, ha nem ismeri. Később, Énlakán, mikor már tanítottam, könyvtáros is lettem. Ezután a székelykeresztúri tanítóképzőben tanultam, nemsokára megszüntették, 1954-ben mi voltunk az utolsó évfolyam. Ezt az intézményt egyébként Eötvös József 1870-ben alapította. A diploma megszerzése után hamarosan Korondra kerültem. Mindig vissza kell térjek a keresztúri tanítóképzőhöz, amely csodálatos magyarságtudatot és igazi pedagógus embereket nevelt, akiknek nem a pénz volt az első soha az életben. A Himnuszt mindig énekeltem, megtanítottam a gyerekeknek. A kommunizmus alatt is, magyar történelmet is. Sokszor külön kihasználtam az üres termeket a korondi iskolában, olyan helyeket, ahová nem jöhetett külső felügyelő, vagy ha jött is, észrevettük, más anyagra tértünk. A korondi évek alatt néprajzi kutatással, a földrajzi nevek összegyűjtésével is foglalkoztam. Egyszer egy kilencvenhat éves bácsitól kaptam egy fanyerget, azt mondta, egyik kuruc őséé volt. Eleinte nemigen hittem, de mikor Sárospatakra vittem a gyerekeket, ott megkaptam Rákóczi erdélyi hadseregének névsorát, s ott benne van Jakabfi Péter neve.

Mikor Énlakáról eljöttem, miden gyerek öt gyümölcsfát kapott tőlem. Szülőfalumból gesztenyét is telepítettem Korondra, már szüretelik. Az alma, szilva, cseresznye mellett a citromfa oltással is foglalkoztam, Korondon sok száz termő citromfa van, melyet én oltottam.

Szőcs Lajos

Hivatásom története

– Én voltam a legnagyobb testvér, édesanyámnak segítségre volt szüksége. Kuláklistára kerültünk, mindent be kellett szolgáltatni, éheztünk. Megkíséreltem a felvételit a német-magyar nyelvészeti szakra, de amikor beadtam az irataimat, a néptanács olyan írást adott, hogy én kulákgyerek vagyok. Mikor az egyetemen megnézték a papíromat, a titkárnő azzal adta vissza, hogy nekünk nem tudósokra van szükségünk, hanem párthoz hű emberekre. Hiába készültem föl lelkiismeretesen, egyszerűen kidobtak. Én azonban nem adtam föl, nekiálltam az orosz nyelv elsajátításának. Másfél év múlva úgy éreztem, készen állok a vizsgára. A jelszó ugyanis az volt, hogy a jövő szocialista társadalmának az orosz lesz a világnyelve, tanárok azonban nem voltak. Bukarestben megalakították a Maxim Gorkij Intézetet, ahol két tanárnő vizsgáztatott bennünket. Az egyik Nyina Kuznyecova leningrádi tanárnő volt, egy végtelenül kedves hölgy. A másik a moszkvai Lomonoszov egyetemről jött, Klara Paszternaknak nevezték, ő a nagy honvédő háborúban, ahogy neveztük, partizán tábornok volt. Úgyhogy mikor a szocialista forradalom ünnepén felvette a tábornoki egyenruháját, azon három Lenin-érdemrend, két Szovjetunió hőse és egyéb érdemrendek csillogtak. A vizsga sikerült, kaptam egy írást, hogy bármilyen fokon taníthatom az orosz nyelvet. Klara Paszternak kemény, férfi természetű nő volt, valahonnan tudott egy kicsit magyarul, csak egyet kifogásolt, hogy túl keményen ejtem az orosz nyelvet. „Az orosz nyelv lágy nyelv, azt nem szabad keményen kiejteni. Maginak magyarnak egy hiba. Kérem szépen, magik magyar nagy tüdő, lenyelni levegő, nem szabad.”

A tanügyben rögtön el is fogadtak, katedrát kaptam, már nem érdekelte őket, hogy kulák gyermek vagyok. Szentjobbra kerültem, hat évig tanítottam, hogy legyen kenyerünk. A tanügyben akkor sem volt nagy a fizetés, a gyárakba, a gépekhez viszont rengeteg technikai füzetet, használati utasítást küldtek, azokat fordítottam. Úgyhogy külön engedéllyel Leningrádban is többször jártam, fejlesztettem a nyelvtudásomat, szereztem orosz műszaki szótárt, a nagyszótár ugyanis nem volt elég a szakszövegekhez. De fordítottam más jellegű könyveket is, például egy Matarik nevű szovjet közgazdász Követeléstan című, több mint ötszáz oldalas művét. A könyv címe alatt volt egy mottó: „Ot cseloveka búgyet trebovaty, trebovaty, trebovaty. Az embertől követelni, követelni, követelni kell.” Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek a szerzője mélyen vallásos ember kellett legyen, csak olyan korban, környezetben élt, amikor ezt csak közvetetten tudta kifejezésre juttatni.

Többen megkérdezték tőlem, hogy vállalhatok éppen orosz tanítást, amikor nagyapám Szibériában halt meg, apámat pedig deportálták. A válaszom az, hogy nem bántam meg, hogy eredeti szövegek formájában is megismerkedtem az orosz kultúrával. Azt tapasztaltam, hogy az orosz alapvetően vallásos nép, az úgynevezett szocialista időszakot a nép többsége nem diadalmenetként élte meg, hanem átszenvedte, olvastam azoknak az íróknak a műveit is, akik ezt ábrázolták. És híres irodalmuk is van, nekem volt alkalmam azt eredetiben megismerni. Egyébként ott nagyon olcsók voltak a könyvek, ezt kihasználtam, sok orosz klasszikust, de magyar könyveket is beszereztem, például Passuth László díszköteteit. De a kötelező továbbképzéseket sem kerülhettem ki: Sztálin életrajzával egy teljes évig kellett foglalkoznunk, ma is kívülről tudom. Megvan Marx Tőkéje, Lenin húsz kötetes díszkiadása. Hasznosnak bizonyult, hogy megismertem a másik oldal gondolkodásmódját, érvrendszerét is.

Szentjobbon nemcsak tanári munkát végeztem, én voltam a kultúrház igazgatója is. A fiataloknak népszínműveket tanítottam be, vendégszereplésekre mentünk, pénzt gyűjtöttünk, amiből vetítőgépet vásároltunk, filmeket hozattunk. Előadásainkhoz így tudtunk magyar, román, orosz táncruhát biztosítani. A színpadon én is szerepeltem, bevezetőt, tréfákat mondtam, konferáltam a műsorokat. Ez nevelési szempontból is jó volt, a szabadidőt együtt töltöttem a fiatalokkal. A népszínműveket az akkori váradi színház gépírónője gépelte, mindenkinek kézbe adtam a szerepét.

Repertoárunkban olyan népszínművek szerepeltek, mint A falu rossza, a Sári bíró. De gyakran rendeztem bált is. Házasok bálja, fiatalok bálja, batyus bál, ezek egyben bevételi források is voltak. A szövetkezet üzletvezetőtőjétől hozzájárulást kértem, adott pár rúd szalámit, felvágottat. Mentem a molnárhoz, kértem egy mázsa lisztet, ezt az internátusban a szakácsnőkkel megsüttettem. Úgyhogy akkor a szendvicsnek való már ingyen volt. Italt is hozattam, legtöbbször hordós sört, azzal jobban lehet keresni, mint az üvegessel, mert habzik és több kijön belőle. Kiválasztottam négy ügyes fiút, ők ingyen jöhettek be, cserében árusítottak. Mindez rengeteg elfoglaltsággal járt: délelőtt tanítottam az internátusban, aztán megebédeltettem a gyerekeket, délután ügyeltem, hogy tanuljanak, azután még irányítottam a kultúrházban a szereppróbát. Azon a vidéken mindegyik fiúnak ott volt a zsebében a pincekulcs, mert a bort nem otthon tartják, hanem a szőlőhegyen. Akkor hol az egyik, hol a másik hívott meg, tanár úr, hát menjünk a pincénkbe, megkóstolni a mi borunkat. Sokszor nem volt kedvem, olyan fáradt voltam. De velük kellett menjek, épp egy pohár bort meginni. Ha nem jövök, ők se jönnek szerepet próbálni, és tényleg nem jöttek. Úgyhogy az Úristen nagyon irgalmas volt hozzám, hogy onnan elvezetett a teológiára, mert ha én ott maradok, biztos, hogy részegessé válok, nem lehetett kikerülni. Például mentem haza a tanításból két óra felé. A diákjaim jöttek lefelé a szőlőhegyről, a pincéből a demizsonnal. Mikor találkoztam velük, tanár úr, tessék meghúzni. Húzzam meg, ott az utca közepén. De ha nem, nem kívánom, hát a mienket utálja, meg kellett húzzam. Még volt, amelyik erősködött, láttam, hogy keveset ivott a tanár úr.

Az emberek tudták, hogy hol és mi a kifizetődő. A bihari föld általában agyagos, félig sárga föld, amely búzának vagy kukoricának nem megfelelő, de nagyon jó a szőlőnek vagy a gyümölcsfának. Annál finomabb a bor. Csanáloson, a szülőfalumban az a nyírségi aranysárga, apró homok van. Úgyhogy az nyáron úgy felforrósodik, hogyha az ember mezítláb megy, felhólyagosodik a talpa. Ugyanaz a szőlő, ami nálunk a lágy, laza talaj miatt legfeljebb 11-12 cukorfokos, Szentjobbon az erős talaj, a csertalaj miatt 15-16 fokos. Ami legalább 12 fokos volt, a borvállalat azt már átvette. A szentjobbiak nagyon tudták, mennyi vizet tegyenek hozzá, hogy még meglegyen a megfelelő erőssége. Csak arra kellett vigyázzanak, és azt is mennyire tudták, hogy milyen vizet használjanak. Valakinek az egyik utca végén volt egy olyan kútja, ha abból tettek bele, az nem zavarta meg a mustot, kristálytiszta maradt, úgyhogy annak az embernek még fizettek is a vízért. Vagy pedig Berettyó-vizet kellett tenni, ott folyik keresztül a Berettyó. De azt nagyon kellett szűrni, hogy nehogy kis hal vagy valami egyéb teremjen a borban, mert aztán akkor nagyon megbüntették a beszállítót.

Ezen a bihari vidéken virágzott a szőlészet, a nagyváradi püspöki palota alatt is hatalmas pincék húzódnak, 15-20 ezer literes hordókkal, a püspökségnek 8000 hektár szőlője volt. De visszatérve Szentjobbra, a szőlészetet, de még az épületeit is nagyon tönkretették. Az apátságnak volt például egy 80 hektáros szőlészete a legnemesebb fajtákkal, volt saját három hosszú pincéje, hidraulikus présekkel. Amikor ott tanítottam, Papp József volt a szentjobbi apát, ő hol románosan, hol magyarosan írta a nevét, hol magyarnak, hol románnak vallotta magát. Míg Márton Áron be volt börtönözve, még rektor is volt Gyulafehérváron. Egyébként Budapesten végezte a középiskolát, úgyhogy magyarul is tökéletesen tudott. Engem, mint tanárt, többször meghívott beszélgetni, Groza Péter is megfordult nyaranta nála. Így aztán ismertem a gazdaság állapotát. Ezeket az apátsági pincéket később a román borvállalat vette birtokba, de aztán Diószegre költöztek, a szentjobbi gazdaságot sorsára hagyták. A pincéket teljesen tönkretették, még a tetőzetét is leszedték. A hidraulikus préseket szétverték, mert azokban sok fémöntvény volt, amit ócskavasként eladtak. A pincében az összes hordót szétverték, az abroncsok maradtak ott rozsdásan, mert elvitték tüzelni, azok jó száraz fák voltak. A szőlőt kivágták, inkább szántóföldnek használták.

Büszke vagyok arra, hogy Szentjobbra, ahol mint fiatal fiú működtem, váradi püspökként is felemelt fejjel tudok visszamenni. Senki sincs, aki tudna mondani rám valamit, akár részegség, akár egyéb, pedig választhattam volna partnert, víg kedélyű voltam, a fordításokkal nem is kerestem rosszul. A tantestület tizenöt főből állt, ketten voltunk férfiak, tizenhárom nő mellett, egy-két-három éve kinevezett fiatal tanerő. Na most ott egy bálban én a tizenhármat végig kellett táncoltassam, mert nem lehetett egyiket sem megsérteni. Köthettem volna kitűnő partikat, volt házuk, sok földjük.

A társasági, társadalmi kötelezettségeket persze nem kerülhettem ki. A néptanács titkára például szeretett inni, és bírta is. Sokszor jött, a harmadik szomszédban laktam, gyere, menjünk el a paphoz egy kis miseborra. Én akkor is egyházias érzésű voltam, szégyelltem is, de nem hagyott békén. Gondolom, hogy örült az a pap is, hogy megyünk hozzá meginnia a borát. Péter Mihály rendes, tiszta életű, jó pap volt, engem, persze a tanárság mellett, úgy ismert, mint színdarabok rendezőjét, konferansziét, táncost, filmest, hiszen a vetítőt is üzemeltettem. Most pedig még a misebort is… Aztán hat év tanítás után jelentkeztem nála, hogy plébános úr, hoztam az irataimat, kérem, szeretnék teológusnak jelentkezni, legyen szíves támogatni. Rám nézett, láttam rajta a meglepődést, azt mondta, tessék nézni, maga nem papnak való, én nem fogadom el az iratait. Még azt is hozzá tette, hogy magából akkor lesz pap, amikor belőlem apáca. Szomorú voltam, de mondtam, én nem haragszom azért, akkor bejöttem a püspökségre, ők terjesztették be a kérelmemet. És milyen érdekesen alakultak a dolgok, Péter Mihály a szentjobbi plébániáról bekerült Váradra, mert becsülték, kinevezték esperesnek. Én pedig elvégeztem a teológiát, először esperes lettem, majd szentjobbi apát, ezután Várad püspöke. Ebben a minőségemben pedig itt, a bazilikában én neveztem ki Péter Mihályt székesegyházi kanonoknak. Az ünnepi ebédnél aztán odafordultam hozzá: - Sok mindennel vagyok adósa a kanonok úrnak. Mint püspök, meg kell köszönjem azt az áldozatos tevékenységet, melyet évtizedek óta folytat, szentjobbi plébánosként, most pedig esperesként itt Váradon is. A törlesztést ezzel a kinevezéssel igyekeztem megkezdeni. Adósa vagyok a miseborral, amivel Szentjobbon vendégelt meg bennünket, amikor kollegámmal fölkerestük. Igyekszem ezt most a püspöki miseborral viszonozni. De kanonok úr is adós maradt egy ígéretének a betöltésével, ennek a végrehajtása alól azonban felmentem. Mikor papnak jelentkeztem, ugyanis azt mondotta, hogy én akkor leszek pap, amikor ön apáca. A magam részét, úgy gondolom, teljesítettem, azt azonban nem tudom, hogy kanonok úr hogyan tudna ígéretének eleget tenni. Péter Mihály különben székely ember volt, értette a tréfát és szeretett is tréfálkozni, most azonban, úgy láttam, némileg zavarba jött.

Tempfli József

A hortobágyi táborok az 1950-es években

– Az 1980-as évektől kezdve, de főleg a rendszerváltás után több olyan történelmi ténnyel ismerkedtünk meg, melyekről az előző évtizedekben nem volt ajánlatos beszélni. Ilyen a hortobágyi munkatáborok története, melyről az érintetteken kívül csak kevesek tudtak, ők pedig még családjukban sem igen említették ezeket az éveket. A kitelepítettek történetét Kövesdy Zsuzsa rádióműsora alapján idézzük. Dr. Hantó Zsuzsa történész több könyvet jelentetett meg a témában, úttörő kutatásokat folytatott, hogy eltüntesse közelmúltunk történelmének ezt a fehér foltját.

Dr. Hantó Zsuzsa: – Én egyetemi oktatóként, illetőleg szociológusként egy véletlen folytán találtam meg a belügyminisztérium irattárában a táborra vonatkozó, a titkosítás alól 1994-95-ben feloldott iratokat, és ilyen módon kerültem kapcsolatba ezzel a témával. Ez valóban nagyon összetett dolog, mert kitelepítés és kitiltás volt annyiban, hogy el kellett hagyni a lakóhelyet, együtt járt az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzásával. Annyiban internálás volt, hogy munkavégzésre kötelezték az embereket. Az igazi különlegessége ennek a tábor-rendszernek az volt, hogy, a háború utáni Európában szinte egyedülállóan, zárt, családi kényszermunkatábort hoztak létre. Tizenkét munkatábort, a hortobágyi állami gazdaságok területén, ahol az emberek barakkokban, ideiglenes sátrakban, gazdasági épületekben, juhaklokban, marhaistállókban, tyúkólban, disznóólakban éltek. A kitiltásnak az volt az indoka, hogy a közbiztonságot, a közrendet veszélyeztették. Azért volt ez a táborrendszer zárt, mert fegyverrel és kutyákkal őrizték a táborlakókat, és családi annyiban, hogy az öregek és a gyerekek mellett ott voltak a munkavégzésre kötelezettek is. Idézzük az elnyomó hatalom egyik képviselőjének véleményét:

„Elnézést kérek, hogy levelemmel alkalmatlankodom, én is kommunista vagyok, de már tovább nem bírom nézni, ami itt Hortobágyon folyik ezekkel a szegény, nyomorult és földhözragadt, kényszermunkára internált dolgozókkal. Látástól vakulásig, sötétig dolgoznak. Többet a halálra ítélt gályaraboktól sem lehetne kívánni… olyan gyenge az élelmezésük, hogy azzal abban a hőségben napi 14-15 órát dolgozni nem lehet.” (BMKI Közrendészeti Főosztály, Rendőrhatósági Osztály, 143).

Gulyás János: – A bátyámmal, Gulyás Gyulával közösen készítettük a filmet. 1982-ben találtunk erre a témára és akkortól forgattunk körülbelül öt éven keresztül. Elég nehéz volt részben felkutatni a szenvedő alanyokat meg aztán volt eset, amikor rá kellett beszélni őket, hogy mondják el az élményeiket, mert azért akkor nagyon sokan és joggal féltek, hogy valami retorzió fogja őket érni. Általában voltak bizonyos tabutémák a nyolcvanas években, meg talán később is, például ilyen volt Recsk, de Recskről mégis beszéltek az emberek. És amikor mi találkoztunk a témával, bárhol említettük a Hortobágyot, erről nem tudtak.

Hantó Zsuzsa: – Ma már létszámadatokkal is rendelkezünk ezekről a táborokról, és kitérek arra is, miért nem hallottunk a Hortobágy ilyen vonatkozásáról egészen a rendszerváltásig. Tudtunk róla, hogy léteztek táborok, hiszen a Gulyás-testvérek filmje 1988-ban született, de arra nem volt bizonyítékunk, hogy ezek zárt, kutyákkal és rendőrökkel őrzött családi munkatáborok voltak, tehát hogy gyerekek és munkaképtelen öregek, 86 éves idős emberek is oda kerültek. A 94-ben, 95-ben a titkosság alól feloldott belügyminisztériumi iratokból tudjuk, hogy 12 tábor létezett, a létszámadatokat is innen ismerjük, de most már annyival is okosabbak vagyunk, hogy elkezdtük a Kitaszítottak sorozat harmadik kötetét szerkeszteni, és ott pontos névsorokat készítünk mindegyik táborról. Amikor 1953 októberében felszabadultak a táborlakók, több mint tízezer ember volt a táborokban. A Szabad Nép 1951 nyolcadik hó hetediki számában jelent meg egy cikk arról, hogy mi volt a háttere a kitelepítéssel kapcsolatos imperialista uszításnak. A cikkíró azt mondja, idézem: „Közönséges rágalomról és hazugságról van szó. Egyetlen dolgozó kisembert sem telepítettünk ki. Hatóságaink a legnagyobb gonddal vigyáztak arra, hogy még véletlenül se érje semmiféle bántódás az értelmiséget, a kisembereket. Ez természetes. Pártunk és kormányunk egész politikájából, a nemzeti egység politikájából ez szervesen következik.” S a cikkben még azt mondják, hogy csendőr- és rendőrtiszteket, fasiszta tábornokokat, arisztokratákat, bankárokat és gyárosokat telepítettek ki. Igen, kitelepítettek tábornokokat, gyárosokat és bankárokat is, de arányuk a 10%-ot sem érte el, többségükben kisembereket vittek el, természetesen olyan kisembereket, akik rendelkeztek vagyonnal. Nagyon sok volt az úgynevezett kulákká nyilvánított ember.

A másik kiegészítés, hogy a későbbiek során miért nem tudtunk róla. Többek között azért nem, mert amikor a táborokat az amnesztiarendelet következtében felszabadították, az embereknek azt mondták, hogy önökkel egy tévedés történt, ezt a tévedést felejtsék el. És azt is közölték mindenkivel, hogy ne merészeljen beszélni arról, hogy mi történt vele, azaz, ha túléled, hallgass. S az emberek valóban féltek, és volt is okuk félni, két okból. Egyrészt azért, mert hiszen jól tudjuk, hogy az 53-as amnesztia végrehajtói ugyanazok voltak, akik annak idején, 50-től kezdve, a törvénysértéseket elkövették. És 89-ig nem lehetett beszélni arról, hogy az emberekkel mi történt, hiszen az amnesztiarendeletet követően volt egy belügyminisztériumi rendelkezés, amely szerint minden helységben pontos nyilvántartást kellett vezetni az osztályidegenekről, azok keresőképes gyerekeiről, és amint ezek az osztályidegenek elköltöztek, akkor futárral kellett az iratokat továbbküldeni. Tehát amint a táborok felszabadítása után az emberek megpróbáltak elhelyezkedni, mindig követte őket az az irat, amit gyorsfutárral kellett elküldeni bizalmas iratként. A nyolcvanas években ezt már nem hajtották végre minden esetben, de 89-ig érvényben volt ez a rendelkezés. És nemcsak hogy felelősségre vonás nem történt, de az sem került soha tisztázásra, hogy emberiségellenes bűntettet követtek el. 1989 abból a szempontból határkő volt, hogy a sajtóban már megjelenhettek írások.

Dr. Lugos Margit: – Fogorvos vagyok, nyolc és féléves gyermekként éltem át azt a borzalmat. Éjjel három órakor vertek fel, és elhurcoltak a Hortobágyra minket marhavagonba zárva. Édesapám Ludovikát végzett katonatiszt volt, végigjárta a háborút, majd hadifogságból 47-ben jött haza. Anyai nagyapám a háború előtt 15 évig Nagykanizsa polgármestere volt. A család, szülők, nagyszülők, gyerekek együtt élt, minket gyerekeket is elvittek, négyen voltunk testvérek, ma már csak hárman vagyunk. A nővérem 13 éves volt, a bátyám 11, én nyolc és fél, a húgom kétéves, úgyhogy három generáció együtt ment a Hortobágyra.

Takács János: – Az a bizonyos 1950. június 23-ika volt az első éjszaka, fél három körül volt az ébresztő mindenütt, ez a menetrend később sem változott. Nyilván azokat a családokat válogatták ki egy-egy községből, akiknek valamijük maradt is, amin lehetett osztozkodni. A másik fő szempont az volt, hogy terrorizálják a lakosságot. Végső soron falusi emberek voltunk, itt hozom a fényképet, apám egy hétgyerekes parasztcsaládból származott, tízen voltak, de csak hét növekedett föl. Látszik egy zsúpfedeles házikó, édesapám szülőháza. Nekünk egy kis szatócsüzletünk volt, hárman voltunk testvérek, érettségi után két héttel került a sor ránk. Meglepő volt, hogy két év után újabb jövevényeket hoznak Kócspusztára, amely különben a Szolnok megyei területen, tehát közvetlenül a Hortobágy mellett, Hajdú-Bihar megye mellett volt. Észrevettem, hogy a Krátki család jön, annakidején nagyon megbecsült emberek voltak, a családból került ki a város polgármestere. Piarista diákok voltunk, illett nekik köszönni, tisztelegtünk, ha az utcán találkoztunk, Margitkának a nagypapájáról volt szó. Mikor megérkeztünk, saját kezünkkel kapartuk ki az 50-60 centis trágyát, ott kellett aludni hónapokon keresztül, egymás mellett, és nem az egymás testmelege meg az egyéb volt a kellemetlen, hanem az, hogy azt a trágyaillatot soha nem lehetett onnét kiirtani.

Bánhidi Attila: – Mi a miskolci kitelepítésbe estünk bele, édesapámmal, az öcsémmel, és édesanyámmal. Édesapám repülőfőhadnagy volt a háború alatt, valószínűleg ez volt a fő ok, hogy odakerültünk. Mikor a Borsós táborba érkeztünk, akkor az öcsém hat éves volt, én tíz. Aztán később én elvégeztem a Műszaki Egyetemet, megnősültem, három gyerekem van, már mint nyugdíjas, töltöm az időmet.

Lukács József: Hallom, hogy az új táborparancsnok meg az egészségügyis nő hisztérikusan ordibál a mi barakkunkban.

– Ma nem lehet senki sem beteg – kiabálta a nő. Mindenkinek ki kell mennie sarat gyúrni.

Beléptem a barakkba, s rémülten láttam, hogy a férfi az egyik soron, a nő pedig a másik soron az ágyak mellett menetelve, ráncigálják le a takarókat a fekve maradt idősebbekről, betegekről. Rémületemnek Anyám volt a fő oka.

Vérszegénysége miatt nehezen tudott ellenállni még az enyhébb fertőzéseknek is. Napok óta panaszkodott, hogy hőemelkedése van, fáj a feje és gyenge. Még csak az hiányzik, hogy neki is ki kelljen menni, lázasan, sarat dagasztani.

Már az ágy szélén ült és öltözködött, mire én odaértem.

– Nehogy kimenjen ma, Édesanyám! Mínusz van odakinn, – kérleltem. Majd szólok az egészségügyisnek. Képtelenség, hogy lázasan kihajtsa.

Katika és Marika húgom is ijedten másztak le az ágyról. A két táborvezető még mindig az ágyak között mászkálva, ordibálva ráncigálták ki az embereket az ágyukból. Katika és én a nő felé rohantunk, hogy beszéljünk vele.

– Miért akarja anyánkat betegen a fagyos sárba küldeni? – támadt a nőre Katika. Maga is tudja, hogy csak mezítláb lehet azt a sarat dagasztani.

– Miért teszi ezt a betegekkel? Meg akarja ölni őket?

– Azt hiszitek, nincs jobb dolgom, mint veletek vitatkozni! – rohant nekünk hisztérikusan. – Annak az épületnek készen kell állnia karácsonyra, különben az őrsparancsnok, Berdár, leállítja az összes postaküldeményt, mindenkinél. Anyátokat majd megnézem, ha lázas, nem kell kimennie. – Aztán dühösen tovább rohant.

Csak reménykedhettünk, hogy betartja szavát. Józsi bátyáméktól kértünk egy hőmérőt, – az ő ágyuk a mögöttük levő sorban volt. – Anyánknak harmincnyolc fokos volt a láza. Influenzás volt. Elmentem a konyhára és egy kétliteres kannában elhoztam a reggeli feketekávét. Közben Katika főzött egy teát a petroforon, volt egy kevés kis méz a legutóbbi csomagból, azt odakészítette anyánknak. Mi a bádog bögrénkből megittuk a kávét kenyérrel, és elindultunk az iskolába.

Mindhárman izgatottak voltunk egész nap. Az egészségügyis nővel kapcsolatban nem voltak illúzióink. Durvaságát már korábban is bizonyította. Az egyik esetben csak aki mozdulni nem tudott, azt hagyta a barakkban. Akkor még nem volt ilyen hideg. Ezért most reménykedtünk. alig vártuk a tanítás végét, s ahogy végre a táborba értünk, a kút környékén egy kis csapatot láttunk, a mi barakkunk felé közeledni. Anyánkat támogatta három asszony. Sáros volt szegény, majdnem a feje búbjáig. Vastagon állt a sár mind a két lábán a combjáig. Télikabátját begyűrte a derekába, hogy ne érjen bele a sárba. Az is sáros volt. Elesett, nem bírta tovább. Beleesett a sárba, onnan szedték föl az asszonyok.

Amíg a lányok anyánkat levetkőztették, én rohantam a konyhába melegvízért. A konyhások látták a jelenetet az ablakból, nem akadékoskodtak, hogy miért kell a víz. A magas láztól majdnem tehetetlen anyánkat lemosdattuk, lefektettük. Nem csoda, hogy összeesett, negyven fok körül volt a láza.

Az egészségügyis és a parancsnok nem voltak az ágyunknál. A rendőrörsön voltak eligazításon. Szerencsére. Akkor meg tudtam volna ölni a nőt.

Kovács Hajnalka: – Végighallgattam a műsort, én utólag szeretnék valamit hozzátenni. Azokról szeretnék megemlékezni, akik beleroppantak a történtekbe, akik nem élték túl, de akik mégis ezzel adták a legtöbbet, személyes példájukkal üzennek. Az 50-es évek elején, pontosabban 1953-ban gyakorlaton voltam a budapesti elmegyógyintézetben, a Lipótmezőn. Gyógypedagógia szakot végeztem, és ez a gyakorlat hozzátartozott a képzésünkhöz. Sokféle betegséggel és találkoztunk, igyekeztünk mi is bekapcsolódni a gyógyító tevékenységbe. Voltak lelki betegek, akiken a munkaterápiával lehetett segíteni, kapáltak, gereblyéztek. Azonban voltak ott olyanok, idős parasztemberek, akiktől mindenüket elvették, azután kerültek az elmegyógyintézetbe. Ők az elfekvőbe kerültek, mivel rajtuk egyáltalán nem lehetett segíteni semmivel sem. Akik egész életüket végigdolgozták, azokon nem segített a munkaterápia, nem lehetett alkalmazni. Mintha kikapcsolt volna az agyuk, csak meredtek a semmibe. Ők, akik egy percre nem álltak meg, mindig tevékenykedniük kellett, ez már a vérükké vált, itt egy mozdulatot sem tettek. Sokat gondolkodtam a sorsukon, próbáltam megfejteni, több orvossal is beszélgettem erről. Találkoztam olyan véleménnyel, hogy ezek az emberek nem rendelkeztek megfelelő védekező mechanizmusokkal, nem tudták tolerálni a külső tragédiát. Szerintem azonban másról van szó. Ők voltak azok, akik nem alkudtak meg, nem hajlottak, kemény derékkal fogadták a csapást, amely elvette életük értelmét, amely megalázta őket. Szembenéztek a végzetükkel, és nem akarták bármi áron megérni a következő napot. Ők voltak a következetesek, és elnézve a mai sokféle megalkuvást, felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon méltóak vagyunk-e hozzájuk. Mert olyan örökséget hagytak ránk, amelyet nem szabad eltékozolnunk. –

Magyar Balázs pszichiáter: – A tragédiát valóban sokféle módon élték meg az emberek, az egyes társadalmi csoportok is másképpen reagáltak. Abban az időben, amelyről beszélünk, az elnyomatás kívülről támadta az egyént, mint egy külső erő. Aki elveszítette a tartását, azt a társadalom is elengedte, a felszínen csak az optimizmus látszódott. De ki szeretném ezt egészíteni egy gondolattal. Amikor a rendszerváltáskor eltűnt a teher, sokan azt a kifejezést használták, hogy a társadalom felszabadult. Azonban, ha a melledről leveszik a súlyt, még nem szabadultál fel, csak életben maradtál. A mai társadalomban az önkény elveszítette a tömbjét, minden előfordulhat mindenkivel. Másrészt, nem történt bűnvallomás sem, a nélkül pedig nincs felszabadulás. Szabad ember az lesz, aki a jóra való készségét visszanyeri, ez azonban nem lehetséges a dolgok tisztázása nélkül.

Dr. Hantó Zsuzsa

Iskola a Hortobágyon

Az 1950-es évek elején a Hortobágyon létrehozott munkatáborok történetéről ma már riportkönyvekből, tudományos feldolgozásokból, filmekből értesülhetünk. Megszólalnak a táborok lakói is, akiket családjukkal együtt hurcoltak el, és akkor még gyermekek, fiatalok voltak: tanúságtételük fontos dokumentumát szolgáltatja „az elmúlt ötven év” történelmének, gondolkodásmódjának. Velük beszélgetve, megrázó élmény volt számomra annak a felismerése, hogy akár odavetett a sors, akár nem, a Hortobágy valamilyen módon mindnyájunkkal megtörtént, akik akkor éltünk. A kitelepítések, börtönök, a parasztság megtörésére különböző ürügyekkel kirótt büntetések ott feszültek a hétköznapokban, ott voltak nemcsak a vallató szobákban, hanem a mosolyokban, a kedves szavában is, és nemcsak a börtönből szabadultak életét kísérték különféle jelentések. Azonban mégis élni kellett az életet, meg kellett teremteni a boldogulás lehetőségét, a mosolyt, az örömöt is, amire az ember teremtve van. A Hortobágyi kitelepítésbe a családok alig vihettek használati cikkeket, lakhatási lehetőségük nyomorúságos volt. És mégis, ezek között a mostoha körülmények között Kónya tanyán olyan iskola jött létre, melynek munkáját, eredményeit sok mai jól felszerelt oktatási intézmény is megirigyelhetné. Az akkori diákokkal beszélgetve, akik ma már nyugdíjas korú nagyszülők, valamennyien Bátai Jóska nevét idézték. „Akkor azt hittem, hogy végzett tanár. Olyan fegyelmet tudott tartani, olyan tekintélye volt, hogy mi, kislányok, fölnéztünk rá, mintha sok évvel idősebb lett volna.” Bátai Józsefet balatonfüredi otthonában is felkerestem, lelkesen beszélt az akkori évekről. A munkatábor körülményei között, ennek ellenére, akár dacból is tanultak a gyerekek, mert Bátai Jóska megmagyarázta nekik, hogy ez a kötelességük, és van egy másfajta élet is, amelyre fel kell készülniük. Táncmulatságot, néptánc-csoportot, énekkart szervezett. Irodalomórán olyan költők is előkerültek, akik az akkori tantervben nem szerepeltek. Bátai József mosolyogva tárja szét a kezét kérdésemre:

– A Kónya-tanyán szerveztem az iskolát. Egy régebbi szöveggyűjtemény állt a rendelkezésemre, onnan Reviczkyt és másokat is beiktattam a tananyagba, még szavalóversenyen is elhangzottak a verseik.

Az 1950-es évek történései mai szemmel nézve néha hihetetlennek tűnnek, mivel józan ésszel elképzelhetetlen, hogy embereket, családokat minden „bűn” nélkül, valótlan okokra hivatkozva „kitelepítenek”, vagyonuktól megfosszanak. Egyes családok helyzetét tovább nehezítve szétválasztották a családot: a férjet, az édesapát internáló táborba vitték, a csonka családot kijelölt „kényszer tartózkodási helyre” szállították. A legördögibb mindebben, hogy az ártatlan kiskorú gyermekeket sem kímélték. Kónya tanyára az első csoport 1950. június 25-én érkezett. Az első pillanatban látható volt, fogadásunkra senki sem készült.

Egy téglaépületen – az Állami Gazdaság irodaépülete – és birkahodályon kívül csak a kiégett fűvel borított puszta várt bennünket. A nap tűzött, árnyék sehol. Vasárnap volt. Ebből az alaphelyzetből alakult ki közel egy év alatt a tábor: két fabarakk és két vályogtéglából falazott ház 8-8 szobával. Az oktatás először a tábortól 1,5 kilométerre levő tanyasi iskolában folyt, ahová nevelőként osztottak be. Május 20-án, vasárnap kirándulni voltunk a „kiserdőben”. Ez a fás oázis látótávolságban volt a tábortól. Ide később is gyakran kijártunk. Elnéztem a játszó fiatalokat, éreztem, hogy megszerettem őket.

1951. szeptember elején terjedt el a hír: a következő tanévben a telepes gyerekek nem járhatnak a „szabad” gyerekekkel együtt iskolába. Ezért a táboron belül alakítanak ki „iskolát” és Berzsenyi Piroskával ketten fogjuk tanítani a jövő nemzedéket. Lassan megbarátkoztam a gondolattal, illetve a feladattal. A gyerekeket megszerettem, talán ők is elfogadnak. Kissé a próbatétel is kíváncsivá tett: sikerül-e jó tanítónak lennem? Ilyen előkészületek után 1951. szeptember 17-én, hétfőn megkezdődött a tanítás a Kónyai Állami Általános Iskolában. Az iskolának egy tanterme volt: a második téglaépület egyik szélső szobája. Csak padok vannak, tábla nincs. Tankönyvek is hiányosak. A tanítandó anyagra vonatkozóan senki nem adott segítséget, nem tudjuk, hová, kihez tatozunk. Szeptember 22-én, szombaton jött ugyan két ÁVO-s és egy civilruhás látogató, de hogy miért, fogalmam sincs. Szó nélkül bejöttek az iskolába és szó nélkül távoztak. Látogatók később is jöttek: a debreceni ÁVO-tól, Hortobágy Központból, sőt a Minisztériumból is volt három vendég. Véleményüket mindannyian titokban tartották.

A hó folyamán kaptunk új kétfiókos asztalt székkel, egy nagy és egy kicsi táblát. Egyik sorstársunktól – egy idős nénitől – elkértük volt konyhaszekrényét, amelyet a pajtában tároltak. Kaptunk egy Magyarország és egy világtérképet. A dekorációt magunk készítettük, a bejárati ajtóval szembeni falra a következő Ady-idézet került:

A kissé provokatív idézet miatt senki sem marasztalt el.

A magyar irodalom dolgozatok értékelése során bevezettem egy úgynevezett „Aranykönyvet”. Ez nem más, mint egy szépen bekötött nagy füzet. Az ötös osztályzatú dolgozatokat egy tanulókból álló bizottság előtt felolvassuk és megszavazzuk, melyik a legszebb, a legjobb. Ez kerül be az Aranykönyvbe. Ha a szerző kézírása nem szép, helyette szép írású osztálytársa másolhatja be. Az értékelésről emlékeztető is készült. A tanulók lelkesedtek…. Március 8-án újabb versengés kezdődött: mértani testek készítése. Mindenki a társánál bonyolultabb testet akart készíteni…. Április 1-én megalakult a „gyermek énekkar”…. Húsvétra Szekér nagyapám csomagot küldött, amit G. Nagy rendőr elvetetett. Még a tartalmát sem tudhattuk meg…. Húsvét hétfőn este a kicsiknek bál volt, de eljöttek az ifik is. 1/2 10 óráig tartott….

Május 2-án elkezdtük a számháborúhoz szükséges számokat rajzolni, festeni. Számháborúzni a Kiserdőbe jártunk, többször valamilyen csatarendben, parancshirdetéssel. Sajnos egyes tárgyakból elmaradtunk a tanmenethez képest. Az elmaradást un. „szakköri” foglalkozásokkal igyekeztem pótolni: délután a szabadban tartottam egy-egy témáról megbeszélést. Április végén kiértékeltük a tanulmányi versenyt. 26-án, szombaton este Versenybizottsági ülés. 28-án tartottuk meg a kifejező-olvasási versenyt. Ezután elkezdtük a versenylapokat írni. Nagy lett, hogy minden ráférjen.

Június 7. szombat: utolsó tanítási nap. Egy év múlt el… Lehetséges? Igaz? 44 gyereket tanítottam egy évig? Igen. Mennyi nehézség is volt… De boldog vagyok, hiszen 44 ragyogó gyermekszem mindennél többet ér!

Bátai József

Reneszánsz tyúkól

A Thurzó-ház az egyik legszebb lőcsei épület. Reneszánsz homlokzata Jókai híres regényhősének, a lőcsei fehér asszonynak pillantását is őrzi, azt a hajdani gyönyörű villanást, amely fényesebb volt a megcsillanó napsugárnál. Engem a felidéződő olvasmányélmények mellett családi vonatkozások kapcsolnak a híres Thurzó-házhoz: a két világháború közötti időszakban a nagyapám lakott benne, szolgálati lakásként kapta, családjánál én is gyakran megfordultam. A ház külső frontján hat szoba van, melyeket mai szemmel is tágasnak látok, a gyermekkori emlékezés pedig még jobban megnöveli őket. Igaz ugyan, hogy van valami, ami az emlékezetemben még ezt a mai átlagos lakásméretekhez képest szinte fejedelmi tágasságot is felülmúlja: annak a tyúkólnak a méretei, ahová hortobágyi kitelepítésünk során kerültünk édesanyámmal és a nővéremmel, és ahová az emeletes ágy mellé még egy szekrényke is befért, melyre édesanyám esténként matracot helyezett, így aztán mindhármunk fekhelye biztosítva volt. Merthogy minden relatív, és miután miskolc-tapolcai lakásunkból 1952. júniusában kényszerlakhelyre vittek, nem azonnal juthattunk a tyúkólhoz, először egy közös hodályba szállásoltak bennünket az úgynevezett Borsós-tanyán, ahol a szűkös hely mellett a zsúfoltság, az összezártság is nyomasztólag hatott.

Azok közé a családok közé tartozunk, akiket a trianoni döntés közvetlenül érintett, az idő során a rokonság a cseh-magyar határ különböző oldalára került. De mintha ez sem lett volna elég, családunkat tovább darabolták egy újabb, immár a Magyarország belsejében húzódó határral, amely a hortobágyi kitelepítetteket választotta el az odakint maradt családrészektől. A kitelepítés tulajdonképpen édesapám ellen irányult, aki viszont nem tartózkodott otthon, amikor 1952. június 23-án éjjel 3-kor megjelent a teherautó, ezért aztán édesanyámat, a nővéremet és engem vittek el, mint a „kitelepítendő személlyel egy háztartásban élőket”. Az ellene felhozott vádak is teljesen megalapozatlanok, képtelenek voltak. Jómagam, harmadéves bölcsészként, ezúttal kocsis lettem. Ingatlanunkat, viszonylagos függetlenségünket, azaz magát a tyúkólat egyébként édesanyám varró-tudományának köszönhettük, ugyanis elvállalta, hogy az egész tábor számára foltoz, igazít, ezért külön szállást kaphattunk. Kitelepítésünk szerencsére csak két évig tartott, és, habár korábbi lakhelyünkről kitiltottak, én magam később elvégeztem a bölcsészkart, tanári pályámon szép sikerekben volt részem, tanítottam falusi iskolában, majd városi középiskolában és főiskolán is. Kazinczy-kutató lettem, az általa fordított fohászokat olvasva, felidéződnek bennem azok a hortobágyi napok is, amikor Istenhez fordultunk, közösen imádkozva, és templomunk az égbolt kupolája volt.

Kováts Dániel

Kollektivizálás a székelyföldön

– A mezőgazdaság szocialista átalakítása az egész Kárpát-medencében hasonló módon zajlott, erőszakkal dúlták szét a vidék hagyományos társadalomszerkezetét. Köne Ambrus gyermekként élte át ezeket az eseményeket.

– 1962-ben vót itt a kollektivizálás, én akkor tíz esztendős vótam. Hát az aztán rettenetes vót. Jöttek ezek, akik kollektivizáltak, s hármasával-négyesivel jártak házról-házra. S akkor akik nem akartak belépni, elvitték fel ide a néptanácshoz, s megverték. Megverték az embereket, s gúnyt űztek az emberekkel, úgyhogy hatalmas-hatalmas terrorral, mindenfélivel. Edesapám elbútt, egy sogor bácsival s keresztapámmal a csűrben az odorba. A csűrben úgy vót, hogy edesapám szépen ledeszkázta, szénával megrakta a tetejit, s akkor vót ott egy kicsi kamara, s hárman bé vótak bújva, s két hétig ott vótak. Én nem szabadott tudjam, hogy hol vannak, de én ellestem mikor edesanyám vitte az ennivalót nekik. S kérdeztem, mért nem mondta meg, hol van edesapám. Tudom úgyes, hogy az odorba vannak. Nehogy valakinek megmondd, apád megöl. Másik emberek pedig elmentek télbe, nagy hideg vót, márciusba vót, elmentek az erdőkbe, s kalibákba, minden, ott aludtak. Az élelmet lopva, éjjel vitték nekik az asszonyok. Aztán kicsidenként úntak bele az emberek, aztán mentek a néptanácsba s írtak alá. Edesapám egy esztendeig nem írt vót alá, de aztán csak alá kellett írni. Azonnal mindent vettek el. Elvitték a szeker szerelékeket, elvitték a szekeret, s akkor zsákot kellett adni. Aztán haladt valamennyit a gazdaság, a nyugati államok es hogy fejlődtek, itt es fejlődött, csak nem úgy.

Aztán elteltek a 60-as évek, 70-es évek, s a termelés megszűkült, aztán kezdett lerobbanni, Ceausescu kigazdálkodta magát, nem tudta, mi van a falun. Aztán tervbe vót, ezt a falut egészen elbontották vóna. Már megvót, hogy nem adtak engedélyt építkezésekre, semmire se. S akkor ugye nem szabadott kimondani a faluk neveit. Magyarul már az újságokba se írták ki, sehol.

Köne Ambrus

Vizi bácsi gyónása

Lelkipásztori szolgálatomat a második világháború után kezdtem meg káplánként, kinevezésem a Szent László freskókról híres Gelencére szólt. Habár a háború utáni körülmények sem fizikai, sem lelki értelemben nem voltak könnyűek, számomra Gelence igazi lelki élményt jelentett, méltó bevezetés volt a papságba. Segédlelkészként úgy éreztem, tágul a tüdőm, megérkeztem valahová, ahová megérkezni mindig is szerettem volna. Szórványvilágban nőttem fel, s elkerültem a tömbbe, a Székelységbe, ez hatalmasan erősített. Az itteni beszéd, a szófordulatok, amelyekből sokat tanultam, fokozták ezt az élményt. A munkából is kijutott bőven, de szívesen végeztem. A falu van vagy hét kilométer hosszú, a két filiát is el kellett látni. Belevetettem magam a munkába, heti 28 hittan órát tartottam

Fekete János bácsi volt az első principálisom, szívkoszorúér betegsége miatt vigyáznia kellett magára. Lelki, művelt ember volt, rendelkezett azzal a közvetlenséggel, melyet a mai világban már alig találok meg. Este, amikor közeledett a szürkület, a harmónium elé ült, és kellemes, lágy hangon énekelt. A sorsa később tragikusan alakult, mint akkoriban sokaké. 1950 májusában elhurcolták, Brassóban, Ghencean és Targu Jiu börtönében raboskodott, 1952. március 25-én, börtönben halt meg. De annyi összeköttetés lehetett, hogy Gelencén a templom mellett van eltemetve. Akkoriban a temetéshez is kapcsolat kellett. Nemrég hallottam, hogy szobrot állítottak az emlékére, ha valaki megérdemli, akkor ő az.

Az első állomáshelyen a fiatal papra rázúdul a valóságos élet, a hétköznapok. Megtanultam valamit, hogy nagyon kell figyelni. Megy az élet, az evangéliumot élni kell, a természetesség az első. Volt, hogy úgy éreztem, közömbösség mindenütt, nehezen boldogulok, különösen a háború után mindent elsodor a megélhetés, a hétköznapi gondok. Aztán egyszerre történik valami, ami része az élet áramlásának, és megdöbbensz, meglátod a mélységet. Második év, húsvét másodnapja. A főesperes úr szekérre ül, s felmegy a felső templomhoz. Én lent maradok, voltak vagy 450-en a templomban. Az volt a szokás, hogy amikor harangoznak, csendítenek, neki fognak a rózsafüzért mondani. Bemegyek, felöltözök, akkor még szokásban volt, hogy végigmegyünk a templomon, végigszenteljük az embereket. Visszajöttünk, levettük a palástot, felvettük a casulát s kimentünk a szentmisére. Mikor kimegyek s az oltár előtt rákezdek az imádságra, odajön Pista s azt mondja, káplán úr, azt izente Vizi bácsi, hogy tessék jőni gyóntatni. Nagyon szívesen, mondd meg, hogy elvégzem a misét s megyek. Pista hamarosan visszatér, Vizi bácsi azt üzente, nem lesz a mise végén kit meggyóntasson. Egy pillanat alatt átfordul minden, felállok a lépcsőre az oltár elé, s mondom, kedves jó hívek, né, miről van szó. Morgolódás. Értsék meg, mit mondott. Ez felelősség, az enyém, de a maguké is, meg kell érteni. Imádkozzanak tovább. Elmegyek a szentséggel, az öreg ünnepi módon felöltözve, harisnya, csizma, fehér ing, fekete lájbi s fél fenékkel ül az asztalon, úgy ahogy szoktak rég. Kék szeme volt, ősz haja, szelíd mosolya. Gyóntassam meg. Meggyónik becsülettel. Nem tudtam megállni, hát édes jó emberem, most az egész falu zúg, hogy így s úgy. Mosolyog szépen. Atyám, amíg befejezi a misét, én nem vagyok itt. Elmegyek, bizonyos mértékig a nyugtalanság, bizonytalanság, valami volt az öregben, valami szelíd komolyság, amivel nem lehet vitatkozni. Elvégzem a szentmisét, elkezdem: az Úr angyala köszönté Szűz Máriát, Pista jő, húzzam a harangot, mert Vizi bácsi meghalt.

Bodoni Árpád

Almavirágzás a kúnságban

– Mikor apámat 1952-ben elvitték, diáklány voltam, érettségire készültem. Egyszer tanítás után hazamentem és nem volt apám, a természetellenes vált természetessé, a mindennapi életünkké, sorsunkká. A tárgyaláson olyasmi hangzott el, hogy apám rosszul metszette meg az almafákat, tehát, gondolom, szabotázs, habár nagy körmönfontság kellett ahhoz, hogy a dolgozó nép megkárosítását saját magán kezdje, hiszen akkor neki csökkent volna a termése. Amikor közössé vált a föld, újságcikket olvastam a kiváló hozamról, úgy látszik, a szocialista micsurini növénykezelés valahogyan visszaragasztotta az apám által felelőtlenül lemetszett vesszőket. Azt is felrótták, hogy szőlője van, alkoholt termel, amivel butítja a népet, hát a tisztelt bíróságot valóban sikerült, de nem hiszem, hogy ennek az apám bora lett volna az okozója. Ahogyan már említettem, hat óra hosszat tartott a tárgyalása, ami annál is szebb teljesítmény, hogy az ítélet nyilván előre készen volt. Soha nem voltam képes megérteni, miért érzett akkora kényszert az akkori vezető réteg, hogy igazolja az igazolhatatlant, hiszen mindenki tudta, hogy miről van szó, és a hatalom is tudta, hogy tudják. Ezért árgus szemekkel lesték az arcokat, a pillantásokat, mint ahogy apám ellen egyik vádpont az volt, hogy még a tekintetével is sérti a népi demokráciát. Talán a bírót sértette, aki azonosította magát a demokráciával. Nem egészen értem, miért kellett, hogy az illetők vallomásokat írjanak alá, képtelen történeteket állítsanak saját magukról, amelyek annyira ostobák voltak, hogy önmagukat cáfolták, és vádirattá lettek azok ellen, akik kikényszerítették azokat. Édesapámat 1952-ben vitték el, magas, erős ember volt, én így emlékszem rá, mire hazakerült, csonttá-bőrré soványodott. Ő azonban nem hagyta el magát, illetve, azt nem hagyta, hogy a külső bántás az egyéniségéig érjen. Egész életében tevékenykedett, a börtönben is, ahogy lehetett, munkát vállalt, udvart söpört például, ami, bármilyen egyhangú tevékenység is, de megtörte a monotóniát, a tagjainak megadta a munka illúzióját. És még egy nem elhanyagolható haszna, eredménye lett ennek az udvarsöprésnek: az alagsori konyha udvarra nyíló ablakaiból a szakácsok kidobták a csontokat valami maradék hússal, ő azt fölszedte a porból és lerágta, leszopogatta, ez is hozzájárult ahhoz, hogy fizikailag túlélje a börtönt. Nagy főzés a rabkonyhán nem lehetett, nyilván csak pár falatról volt szó, de akkor minden számított. Egy másik rokonom, aki szintén börtönbe került, nem vállalta ezeket az apró, életmentő dolgokat, ártatlanságát, hangoztatta, amivel csapdába esett, hiszen fogva tartói pontosan tudták, hogy semmi bűne sincsen, értelmetlen volt bármit is bizonyítani, csak az egyéniség őrlődött fel akkor, ha valamilyen illúziót próbált táplálni az ítélkezés törvényességében. Nos hát, ez a rokonom valóban beleőrült a nélkülözésbe és a megaláztatásokba, és talán abban is, hogy hinni akart valamiben, és ezzel alkalmat adott arra, hogy ezt a bizakodását naponta összetörjék.

Édesapám később valahogyan hazakerült, aztán ismét elvitték, összesen háromszor. Három évet töltött a börtönben az 1950-es évek első felében. És nekem felelnem kellett differenciálszámításból, lelkesedni a költészetért, amikor összeomlott az otthonom, mindaz az értékrend, ami a tanulásnak is értelmet adott. A tanáraink igyekeztek menteni bennünket, ahogy lehetett, pedig besúgók voltak ültetve rájuk is. Én akkor nem is adtam be jelentkezést az egyetemre, pedig kitűnően érettségiztem, mégis megjött a papír, hogy helyhiány miatt elutasítva, ma sem értem, hogyan és mi működött akkor, talán előre elkészített névsorok voltak, előre megírt sorsok, ahol senki sem cselekedhetett szabad akarata szerint, hordoznia kellett bizonyos következményeket akkor is, ha maguk a tettek hiányoztak. Egy különös epizódra emlékszem még, nagypéntek van, a rendőrségen ülök, és arra próbálnak rábeszélni engem, a végzős kislányt, akinek az apja börtönben ül, hogy hozzájuk adjam be a jelentkezésemet, legyek rendőr. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, ma már, visszatekintve, jobban tudom értelmezni ezt az eseményt. Lélekroppantó idők voltak azok, ahogyan mondtam, kettős életet kellett élnünk. Talán van egy olyan pillanat, a személyiségnek egy olyan szükségszerű megingása, amikor azzal azonosul, ami üldözi, hogy legyen már vége a rettenetnek, ennek a kettősségnek, és az is része volt az országos forgatókönyvnek, hogy valahol ismerték az emberek teherbírását, tudták, hogy mikor lehet megkísérelni az ajánlattételt, hogy magukhoz zárkóztassák az embereket, ha másképpen nem, a kétségbeesés útján. Az, hogy én ellenálltam, talán annak volt köszönhető, hogy őriztem magamban az apám pillantását, ahogy a szeneskosarat cipelve, felém vágott: ne félj, nem tarthat örökké, az a lényeg, hogy ember maradj. Később aztán mégiscsak sikerült elvégeznem az egyetemet, mezőgazdasági kutatómérnök lettem, annak a tevékenységnek élhettem, amit őseim is végeztek. Lelkileg is túléltem a nagypénteki kísértést, nem kellett megtagadnom semmit abból az örökségből, amely olyan értékes a számomra. Ami még érdekes, hogy miután apám a Nagy Imre-féle rendelkezések következtében kiszabadult, újra indította a gazdaságot, beruházott a semmiből, fel sem merült benne, hogy ami egyszer megtörtént, újra megtörténhet, mint ahogy meg is történt, hiszen a következő hullámban, pár év múlva mindenünket elvették. Ő azonban nagyobb törvények, a természet, a termelés, a rügyfakadás, a gyümölcsérés, a betakarítás törvényei szerint gondolkodott, amit nem rendíthetnek meg önkényeskedések, amiben nem akadályozhatják meg személyes sorsának nehézségei sem. Mert az embert akár fizikailag is el lehet pusztítani, meg lehet fosztani értékeitől, de az évszakok ritmusát nem lehet megváltoztatni, és ugyanez vonatkozik az emberi történelemre is, amely mégiscsak előre, az értékek kiteljesedése felé halad.

Bujdosó Gabriella

Sorsok és nemzedékek

A keszthelyi Szent Miklós temetőben nyugszik Vas Ferenc katolikus pap, az 1848-as szabadságharc utolsó mártírja. 1823-ban született, Petőfi Sándorral egyazon esztendőben. A szabadságharc idején már kispap volt, ám bevonult a honvédsereghez, ahol hadnagyi rangot szerzett. Ranoldi János veszprémi püspök 1851-ben pappá szentelte, megmentette a győztesek bosszújától. Pályája során soha nem tagadta meg ifjúsága eszményeit, megmaradt hazafias érzelműnek. 1912-ben azonban olyan hírt kapott, melytől már egyháza sem tudta megvédeni. Ferenc József császár kitüntetni készült a még élő honvédeket. Hiszen régen megtörtént már a kiegyezés, úgy tűnt, a forradalom eseményei végképp a múltba vesztek. Dübörgött a gazdaság, a főváros arculata is átalakult, állott már a Parlament, palotasorok épültek a szabadságharcban lebombázottak helyett. Hogy is lehetne visszautasítani a történelmi megbékélés mozdulatát, csak zavart okozna vele, vagy ami még rosszabb, legyintenének rá: ugyan, az öregember maradjon magának, avíttas és penészes szagú a tiltakozása. Vas Ferenc álmában mégsem a másnapi ceremónia készületei jelentek meg: menetelő honvédeket látott, ágyúk dörögték a szabadság dalát. És ő csapata élén elindult az utolsó rohamra. Még akkor is mosolygott, amikor reggel holtan rátaláltak. Merthogy a tiltakozás ilyen módon mégiscsak sikerült, a szabadságharc utolsó vértanúja beállott az aradi tizenhármak közé. Két év múlva pedig kitört az első világháború, amely elsöpörte a Monarchiát. De létrejöhetett-e valódi megbékélés, a népek igazi szövetsége a forradalmat követő megtorlások után? Igen, Vas Ferenc nemcsak a 48-as forradalom utolsó mártírja, hanem a nagy háború első elesettje is volt, sorsával kötve össze a magyar nemzet két századon áthúzódó Golgotáját.

Vas Ferenc történetét a dédunoka, Komáromi Ferenc mesélte el nekem, aki maga is a papi hivatást választotta. Keresztneve megegyezik az anyai dédapa nevével, de ennek az azonosságnak megint külön története van, ami belefonódik a huszadik századi magyar történelembe. Az édesapát ugyanis Józsefnek nevezték, és a szokás az volt, hogy az elsőszülött fiú az apa nevét vigye tovább. Azonban amikor Komáromi Ferenc 1951-ben megszületett, édesapja testvére, Ferenc még orosz fogságban volt, semmit sem tudtak róla. Ezért az édesapa a testvérére való emlékezés okán kereszteltette fiát a Ferenc névre. Ki tudja, talán a hűségnek és szeretetnek megvannak a maguk erőt adó hullámzásai, melyek képesek átszelni a távolságokat, mert Ferenc pár év múlva mégiscsak hazatért. Bizony, kihullott a könny a szeméből, mikor kezét a kis Ferenc fejére tette. Mert íme, itt az élő folytatás, aki nemcsak a nevét, hanem valamilyen módon a sorsát is tovább viszi. Mint ahogyan Vas Ferenc öröksége is tovább élt, az anyagiakban is, mert keszthelyi házának árából szülőfaluja, Hosszúfalu templomát újították, bővítették ki jelentős mértékben. A következő nemzedékek sorsa pedig ifjú Komáromi Ferenc papi hivatásában épült templommá. – Tízéves koromban a gyermekeket magam köré gyűjtöttem, Korda-könyvekből szerkesztettem prédikációt. Úgyhogy a hivatásom nagyon korán kialakult: egyszer álmomban piros ruhában láttam magamat, ahogy misézek. Később valóban így történt, Péter-Pál előtt szenteltek fel, újmisémet piros ünnepi öltözékben tartottam. A hivatásról sokan igyekeztek lebeszélni, édesapám azt mondta, nem bánja, csak téesz-tag ne legyek. Ő ugyanis földműves volt, végigszenvedte a meghurcoltatásokat, a föld elvételét. Végül az állami gazdaságban mészégetéssel foglalkozott, emellett csodálatos kitartással háztáji gazdaságot is művelt, gondoskodott családjáról.

Kozma László

Karácsony a Kárpátalján

Bizony, sok minden zavarta errefelé a karácsonyi idillt, a lelkünkben égő csillagokat azonban nem homályosíthatta el semmi. Minden egyes karácsonyra emlékszem. Még az első karácsonyra is, amikor édesanyám karácsonyfát öltöztetett fel nagy titokban, mert azt kellett higgyem, akkor ez így volt szokásban, hogy az angyalok hozzák a fenyőfát. Akkor bevezetett a szobába, a fácskán ott csüngött a sok festett dió, a sok szép piros alma, amelynek, hogyha nem volt elég hosszú a szára, amire cérnát lehetett kötni, akkor gyufaszálat dugtak bele, és arra kötötték a cérnát, úgy akasztották a fára. A hatóságok nem korlátoztak a fenyőfaállítás gyakorlatában. Abban, hogy otthon ünnepeljenek, sőt abban sem, hogy templomba elmenjenek. Viszont az iskolák tanulóit, azokat már tűzzel-vassal tiltották. Olykor odaállították a pedagógust, a pártaktivistát a templom elé, akiknek az volt a dolguk, hogy írják össze, hogy kik azok a gyerekek, akik templomba járnak, meg egyszerűen adatot kellett szolgáltatniuk a pártközpontba. Ez még a 80-as években is megvolt. Ekkor azt hiszem, rájöttek arra, hogy az egyházi szokásokat nem lehet a népből kiirtani, kitalálták azt, hogy új szovjet szokásokat kell teremteni, ezeket igyekeztek összeegyeztetni az egyházi szokásokkal. De mire sikerült volna meghonosodniuk ezeknek a közös szokásoknak, akkorára jött a rendszerváltozás. 1959-ben lettem elemista, az első tanítónőimre visszaemlékszem. Nagy nyomásnak voltak ők is kitéve, hogy az egyháztól, a templomtól elszoktassák, elriasszák a gyerekeket. Azt hiszem, másodikos, harmadikos lehettem, amikor a tanítónőnk arról szólt az előző órákon, hogy gyerekek, mindenki iskolában legyen, mert ellenőrzést várunk. Aztán el is érkezett a nagy pillanat: igazgatóhelyettesünk, aki történelemtanár volt, ukrán nemzetiségű, de törte, beszélte a magyar nyelvet, beállított két idegennel. Legfontosabb kérdésük az volt, azt firtatták, hogy vasárnap délelőtt ki mivel foglalkozik. Aztán emelgették a kis társaim a kezeiket, mondták boldogan, hogy moziba megyek, bábszínházba megyek, én játszom a társaimmal, én otthon vagyok a szüleimmel mondta a harmadik. De még így is kevés volt nekik ez a válasz, aztán bátortalanul én is emeltem a kezemet, mert éreztem, hogy valamit hallani szeretnének, amit még ez idáig nem hallottak. Én meg őszintén azt válaszoltam, hogy én templomba szoktam menni. Erre diadalmasan összenéztek, megvetőleg ránéztek a tanítónőre, hogy na, látja, itt az eredménye, itt a nevelése. Megfordultak és kimentek. A tanítónő vörös lett, mint a rák, és mivel a hátsó padban ültem, megindult felém, a padsorok között, amikor odaért, kinyitott tenyérrel a szemem közé, az arcomba csapott, akkora pofont kaptam, hogy a falnak koccant a fejem. Pár pillanatra a látásomat is elveszítettem, és nem tudtam mire vélni a dolgot Aztán keservesen sírni kezdtem, de csak magamban, visszafojtva, nem hangosan. Nem tudtam még, hogy ez a visszafojtott sírás évek, talán évszázadok óta hangzik már ezen a vidéken. Annyira fájt az ütés, de azt hiszem, nagyobb csapás volt az, hogy nem tudtam, miért kapom. A tanítónő felállította egyik kedvenc kis tanítványát, és megkérdezte, hogy na Mancika, mondd meg, hogy te hová szoktál menni vasárnap délelőtt? – Én a moziba, vagy a bábszínházba, és ha a tanító néni azt mondja, hogy jöjjünk fel az iskolába, mert foglalkozás lesz, akkor az iskolába jövök fel. Ezt én szipogva elismételtem, de valami mást vettem tudomásul. Azt, hogy vannak dolgok, amelyekről nem szabad nyíltan beszélni. Mert az otthon biztonsága, melege mellett már gyermekkorban megmutatkozott a bennünket körülvevő heródesi világ. Lassanként ez is feltárult, megmutatkozott előttem, ahogy cseperedtem, egyre jobban megértettem, hogy a dolgok nem okvetlenül azok, mint aminek látszanak, hogy az otthoni őszinteséget, nyíltságot nem lehet mindenhova továbbvinni. Ezek a felismerések ugyanakkor keményítettek, edzettek is, később éppen ezért tudtam nyíltan vállalni, tudatosan kimondani sok mindent.

Vári Fábián László

AZ 1956-OS FORRADALOM

Október 23.

A lágyan sütő őszi nap melegen simogatta a Károlyi-kertben nyüzsgő fiatalokat. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Élet és földtudományi, valamint a Matematika-Fizika-Kémia karának hallgatói gyülekeztek a lengyel követség elé meghirdetett szolidaritás tüntetésre. Szokatlan izgalom vibrált mindenkiben, mert ilyen még nem volt. Felvonuláson voltunk mi már sokszor, de az kötelező volt és ott a pártot, meg Rákosit kellett éltetni. Itt viszont most a szovjet világhatalommal szembeforduló lengyeleket. Így hát a Kar egyetlen magyar zászlója mellé egy lengyelt is szereztek valahonnan. A két lobogóba belekapott a szél és vidáman játszott velük a várakozó diákság feje felett. Mert a diákság várakozott és egyre türelmetlenebbül, mert híre jött, hogy a belügyminiszter letiltotta a felvonulást. De akkor már az utcán voltunk és senki nem mozdult. Közben arról is tudomást szereztünk, hogy egy fiatalokból álló delegáció tárgyal a miniszterrel a felvonulás engedélyezése ügyében. Nem is eredménytelenül, mert jött a hír, hogy indulhatunk a Petőfi szoborhoz, amely a központi gyülekező hely volt.

A téren már hatalmas tömeg hullámzott és minden felől, mint fekete kígyók, hosszú sorokban érkeztek a demonstráció résztvevői. A fejek fölött egyre több nemzeti színű zászló lengett. Majd egy magas, karcsú alak lépett a Petőfi szobor talpazatára és elmondta a forradalmár költő versét, a Nemzeti dal-t. Hosszú karját magasra emelve esküdött, hogy rabok tovább nem leszünk. Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze volt. Már a második versszak refrénjét közösen mondta, majd dörögte a tömeg.

Ebben az izzó hangulatban indultunk el a némának hirdetett tüntetésre. A Kar elején a professzoraink mentek a magyar és lengyel zászlóval. Mire a Kossuth utcára kijutottunk, már nyoma sem volt a némaságnak. Zengtek a Kossuth-nóták és mi hangosan énekeltük bele a diktatúrába, hogy „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság”…

Nem tudom pontosan, hogy mikor kezdődött, de a Tanács körúton már a vörös csillagos, sarló kalapácsos címereket kivágták a zászlókból és a ma is szimbólumként szereplő lyukas zászlókkal meneteltünk. A Bajcsy-Zsilinszky úton haladtunk, amikor – az 56-os eseményeket felidéző filmekben is gyakran látható – egyik ablakból egy hölgy csillagos zászlót lengetett felénk boldog örömmel. Mire nagy fújolás volt a válasz. Az illető egy pillanat alatt felfogta, hogy miről van szó és eltűnt az ablakból. Majd egy újabb pillanat múlva egy régi, koronás-címeres zászlóval jött elő széles lengetéssel. Óriási éljenzés tört ki, mire a hölgy a zászlót ledobta közénk. A Nyugati Pályaudvarnál – ha jól emlékszem Marx tér volt a neve – rendőrök irányították a forgalmat, hogy a már hatalmasra duzzadt ember kígyó zavartalanul haladhasson a Margit-híd felé. Egyszer csak a sorból egy szöszke kislány szaladt ki és a rendőrök kezébe vörös szegfűt nyomott. A rendőr megcsókolta a lánykát, aztán felkapta és magasra emelte felénk. A zömmel fiatalokból álló tömeg éltette a magyar rendőröket, akik láthatóan ugyanúgy meg voltak hatva, mint mi.

Mire a Margithídra értünk, már forradalmi volt a hangulat. A tömeg jelszavakat skandált: „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?”, „Magyaroké ez a haza, minden orosz menjen haza!” A villamosok ekkor már inkább csak befelé szállították az embereket és az újságárusok a Szabadnép külön kiadását lobogtatva ingyen osztogatták a legfrissebb sajtóterméket. A Bem szobor háta mögött egy katonai épület volt. A kiskatonák az ablakokból integettek az alattuk felvonulóknak. A Bem szobornál beszédek hangzottak el, de arra már nem emlékszem, hogy ki, vagy kik szóltak a tömeghez, már csak azért sem mert túlságosan távol voltam tőlük. De egyszer csak végig hullámzott a tömegen, hogy menjünk a Parlament elé. Már szó sem volt rendezett sorokról. Örvénylő, hullámzó tömeg haladt az ország háza elé, amelynek csúcsán már vörösen világított az ötágú csillag. Ekkor hangzott fel a tömeg tiltakozása: „Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!” és Nagy Imrét akarták hallani. Egyre erősebb volt a követelés a reform politikus nyilatkozata iránt. Ekkor tűnt fel a Duna parton egy hosszú tűzkígyó. A Vörös Csepel, van itt, akik támogatni jöttek a fiatalok követekéseit, fejük felett égő fáklyákkal. Ekkor már sötétedett és a fény impozánsan hatott. Ez után indultunk el néhányan a hajdani Baross kávéházba, ahol a diák menzánk volt, hogy gyorsan bekapjuk a vacsoránkat. Mikor a múzeumkerten haladtunk át, csattantak el az első lövések. Ugyanis a Parlamenttől egy jelentős csoport a Rádióhoz vonult és azt követelte, hogy beolvashassák az ifjúság 12 pontját. Természetesen ehhez a diktatúra nem járulhatott hozzá, inkább a fegyveres őrséget erősítette meg jelentős módon. A Múzeum körúton rohanó embereket láttunk, távolról pedig géppuska éles kakatolása hallatszott. Alig tudtuk felfogni a gyorsan pörgő eseményeket. Rohantam haza a Ráday utcai kollégiumunkba beszámolni a már otthon lévő évfolyamtársaknak, hogy mi zajlik a rádió körül. Kétszer sem kellett mondani és már mindenki felszedelőzködve szedte a lábát az események irányába. Rövidíteni akartunk az úton, ezért a Múzeum kerten keresztül siettünk a rádió felé, ahol már szinte csatazaj dúlt.

Az itt örvénylő tömegben szinte pillanatok alatt elvesztettük egymást. A rádió bejáratainál ávósok álltak zárt négyszögben és folyamatosan lövöldöztek felfelé. A kertben pedig egy géppuska kelepelt. Ezek minden bizonnyal vaktöltények voltak és azt a célt szolgálták, hogy a tömeget megijesszék, de ez akkor már nem sokat ért. Az emberek nem tágítottak és követelték, hogy olvassák be a fiatalok 12 pontba szedett követelését. A nép már megszokta a veszélytelen pufogtatásokat, ezért mindenkit váratlanul ért, amikor hirtelen éles csattanással valódi sortűz dördült. Erős ütést éreztem a vállamon, ami feldöntött.

Valami hideg folyik le az arcomon. Egy medika könnyei, aki a fejemet tartotta a kezében, miközben a zötykölődő teherautó robogott az Üllői úti klinikák felé. Ma is hallom a sebész hangját, amikor megállapította, hogy tüdőlövésem van és utasította az asszisztenciát, hogy vágják le rólam a kabátot. Még annyi erőm volt, hogy mondjam: „ne, mert csak ez az egy van”. Nem vágták le, hanem óvatosan lefejtettek rólam mindent. Aztán csak csend és sötétség. Azon a napon történelmet és október 23.-át írtuk.

A Rádiónál szerzett sebesülésem műtétet vont maga után, az altatásból másnap ébredtem. Előbb csak a nagy fehérséget észleltem, ami körülvett, majd lassan a kórteremben mozgó alakokat is. Egy termetes, de kedvesen mosolygó nővér jött oda hozzám, és azt kérdezte, hogy vagyok? Mit lehet ilyenkor mondani? Természetesen azt, hogy jól. Aztán megigazította a karomban a transzfúzió tűjét és megmozgatta a párnámat. Később visszatért egy tiszta fehér lepedővel és kicserélte az alattam levőt, mert azt teljesen eláztatta a vér. Ezzel indult kórházi pályafutásom az Üllői úti sebészeti klinikán. Kívülről távoli fegyverropogás hallatszott, de benn az épületben nyugalmas csend honolt. Aztán hirtelen csend lett. Távolról erősödött a csatazaj a Corvin-köz és a Kilián-laktanya felől. Aztán hirtelen, mintha az ég szakadt volna ránk, hatalmas dörrenés rázta meg az épületet. Az ablakok hangos csörömpöléssel hullottak a padlóra. Először fogalmunk nem volt róla, hogy mi történhetett, majd hamarosan az újabb és újabb dörrenések során kiderült, hogy egy T-34-es dekkolt le a klinika védelmében és onnan lőtt a Kilián felé. Nővérek rohantak a kórtermünkbe és megpróbálták a folyosóra kitolni az ágyakat. Ami nem volt egyszerű dolog, mert nem kerekes ágyak voltak, és mi is bennük feküdtünk. Miközben nagy erőlködve húztak-vontak bennünket – valószínűleg kívülről észrevettek valamilyen mozgást – egy géppuskasorozatot lőttek a plafonba. Ami elég hatásos volt, mert nem csupán a hangja volt nagy, de hullott a vakolat is rendesen. A helyzet rém komikusság vált, mert a mi derék megmentőink egy pillanat alatt az ágyaink alatt voltak. Így aztán nevetésbe torkollott a mentőakció, amiben nemcsak a nővérek, de mi sebesültek is kivettük a részünket. Már amennyire a helyzetünk ezt engedte. Néhány napot ezután az utcától távol levő folyosón töltöttünk. Ott álltak az ágyaink egymás mellett, már amelyiknek jutott hely. Hogy a többit hová vitték, nem tudom. A napok itt csendesen teltek. A háború zaja csak szűrve jutott el hozzánk. Az oroszok mindig kora hajnalban támadtak és lőttek 8-9 óráig. Aztán viharszünet volt. A csetepaté délután kezdődött újra. És ez menetrend szerint mindennap ismétlődött. Mivel a forradalom váratlanul és hirtelen tört ki, a klinika konyhája nem volt felkészülve a betegek és sebesültek ellátására, hamarosan elfogytak a raktárkészletek. Minket a klinikai büfé és az utca túlsó oldalán levő presszó készleteivel próbáltak úgy, ahogy táplálni. Na de minden nap pilótakekszet, nápolyit és csokoládét – akarom mondani, nugátot – enni igen kellemetlen dolog. A végén már rá sem bírtunk nézni az édességekre. Már akkor átszállítottak bennünket az idegosztályra, ami egy védettebb, belső épület volt, amikor valami gyenge csontlevest hoztak alumíniumpohárban. Még életemben nem esett ilyen jól sós étel, mint ez a pohár leves. Az új helyünkön meglehetősen zsúfoltan voltunk. Az ágyak közé éppen csak hogy be lehetett menni, hogy a sebesülteket kezelni tudják. De a terem közepén is ágyak voltak. Én is egy ilyenen feküdtem. Ekkor már bizony igen sokan voltunk, és az sem volt ritka, hogy egy-egy ágyról lepedővel letakart fiúkat szállítottak el.

November 4.-e után elszabadult a pokol és olyan roncsolt embereket hoztak be, hogy alig lehetett emberi mivoltukat megállapítani. A legszörnyűbbek az orosz sebesültek voltak. Gyakran megégve, csonka végtagokkal. Eszméletlenül félrebeszélve hívták a Mamát. Az orvosok és ápolók becsületére legyen mondva, hogy mindent megtettek a fájdalmak enyhítésére és szó szerint éjjel-nappal harcoltak az életért. Mindegy volt, hogy honnan hozták a sebesültet, ki volt az. Legjobban szenvedtek a kéz- és láblövöttek. Ők jajgattak a legtöbbet. A haslövésesek némán feküdtek, sárga arccal, kiugró orral. Érdekes, hogy tüdőlövéssel, csak ketten voltak a sebesültek között. Viszonylag jól viseltük az állapotunkat, ezért aztán az ápolószemélyzet inkább azokkal foglalkozott, akik nagyon szenvedtek. Egyébként is valami fura tisztelet, vagy hangulat vett körül, amit annak tudtam be, hogy én voltam a klinika első sebesültje. Csak később tudtam meg, hogy ez főként annak volt köszönhető, hogy a műtét során levett zekém felső zsebében megtalálták azt a feszületet, amit nagyanyámtól kaptam és mindig magamnál tartottam. Ez egy karmelita szerzetesi rózsafüzérről származott – fém kereszt, ébenfa berakással – és még hosszú évekig kísért minden utamon. A sebesülés következtében én eltűntem és az egyetemi évfolyamtársaim semmit sem tudtak rólam. Mint később megtudtam, többen is kerestek sikertelenül. Míg az egyik kollegina nyakába vette a várost – ekkor volt az, hogy kimentek az oroszok Budapestről, és mi, naivak azt hittük, hogy kint is maradnak – szóval már nem volt fegyverropogás, amikor ez a nyírségi lány kórházról kórházra járt és végül rám talált. Persze volt nagy öröm, hogy mégis élek és rohant a többiekhez is a hírrel: Bandi él és a klinikán fekszik tüdőlövéssel! Valóságos búcsújárás kezdődött. Először a menyasszonyom, Marika rohant be, aztán a többiek. Erősödésemhez, gyógyulásomhoz biztosan hozzájárult az a szeretet is, ami ezekből a fiatalokból áradt felém.

Aztán hirtelen, ismét minden összedőlt. November 4-én hajnalban elszabadult a pokol. A szovjet hadsereg a legmodernebb fegyvereit bevetve rohant neki a csupán puskákkal és benzines palackokkal védekező forradalmároknak. Szó szerint élet-halál harc folyt, ez jól látszott a sebesültek megszaporodott számában. A látogatások is megszűntek, csupán Marika jött minden délelőtt, pedig keményen lőttek mindenhonnan. Az valóságos csoda, hogy ezt baj nélkül megúszta. Közben szólt a rádió, amiben az amerikai elnökválasztás egyik jelöltje Eisenhower tábornok biztatta a magyarokat kitartásra, addig, ameddig ő elnök nem lesz. Nem volt segítség. Akkor sem, amikor Nagy Imre, a magyar miniszterelnök drámai hangú nyilatkozatát tette és kérte a segítséget. A nagyvilág magunkra hagyott, mint a történelemben már annyiszor. – Aztán újra csend lett. Néma, halotti, temetői csend. Szovjet katonák jelentek meg a klinikán és hordágyra rakva szállították el sebesültjeiket. Csak azt furcsállottam nagyon, hogy ezek a roncs katonák miért vannak úgy megrémülve, amikor meglátták bajtársaikat. Miért voltak úgy kétségbeesve, amikor elvitték őket? Azt hiszem, hogy tudták, miért. Az euforikus napokat letargia váltotta fel. „Annyi hű kebel hiába onta vért?” A klinikán is ismeretlen arcok tűntek fel. Ágytól ágyig jártak kartonokkal a kezükben, azzal, hogy most már konszolidálódik a kezelés és a betegkartonokat is elkészítik, amire ugye az ütközetek véres napjaiban nem volt idő. Most már van, hát megcsináljuk. Akinél volt, elkérték a személyi igazolványt, vagy bemondás alapján készült el a beteglap. Aztán az illetőt nemsokára „más” kórterembe szállították. Egy fiatal nővér járt ágytól-ágyig és akit lehetett, figyelmeztetett, hogy ne adja oda a személyi igazolványát és ne mondjon semmit, ha lehet. Engem is ő figyelmeztetett. Nagy bátorságra vallott! Most itt folyt a küzdelem, itt volt az arcvonal. Aztán valóban felkerestek engem is, de azt mondtam az éppen illetékes adminisztrátornak, hogy elveszett az igazolványom, de majd bemondom az adatokat, csak most nem érzem jól magam. Közben megérkeztek a barátaim, akik a vereség után most tudtak először bejönni hozzám. Elmondtam, hogy mi folyik itt, és, hogy el kellene tűnni innen. A fiúk a nővérke segítségével megszerezték a ruhám, én kimentem a WC-be, átöltöztem és szörtyögő háttal, az „adminisztrátor” orra előtt kiballagtunk a klinikáról.

Kórházi pályafutásom ezzel még nem ért véget, mert a klinika idő előtti elhagyása komoly bevérzésekkel járt, ami újabb műtétet eredményezett, de ez már egy másik történet.

Dr. Legány András

Szeminárium és bölcsészkar

1956-ban egyetemista voltam a bölcsészkaron, a papi szeminárium mellett a történelem szakot is elvégeztem. Október 22-én, hétfőn voltam bent utoljára egyetemen, délutánra esett az előadásunk. Akkor már az előadást állandóan félbeszakította az ifjúság nagygyűlése, melyet a kápolnában, azaz az egyetemi színpadon rendeztek, behallatszottak az óriási üvöltések. Másnap kezdődött a tüntetés. Nekünk az elöljárónk, Előd István megtiltotta, hogy ti pedig nem mehettek tüntetni. Felhördültünk, egyetemista társaink várnak bennünket. Egyébként Előd úr nagyon bölcs ember volt, azt mondta, hogy ebből jó nem jöhet ki. Behúznak benneteket, és akkor majd elsősorban rajtatok verik el a port. Vitatkoztunk, de hiába, mert bezárt, nem engedett ki. Ez volt a szerencse, ezért maradtunk életben valamennyien, és ezért tudtunk megmaradni, ha a forradalom után felszámoltak volna, végképp megszűnik az utánpótlás. 23-án este éppen fönt a negyedik emeleti teremben voltunk, amikor a rádiótól különböző hangszórók üvöltése, egyéb zajok hallatszottak be, és azt is hallottunk, amikor az első fegyverropogás fölhangzott. Utána néma csönd, majd elkezdték az Isten, áldd meg a magyart. Akkor megint egy fegyverropogás, megint folytatták: Nyújts feléje védő kart. Ez így ment körülbelül 3-szor, 4-szer, ezt én a saját fülemmel hallottam, többen álltunk az ablakban. Azután azt láttuk, hogy emberek rohannak itt a Krúdy utcán, azzal, hogy fegyverért, fegyverért, megtámadtak az ávósok! Ezt üvöltötte mindenki. Lefeküdtünk, nagy izgalmak közepette, azért próbáltunk valamiképpen aludni, reggel iszonyatos fegyverropogásra ébredtünk. Hallottuk a portástól, hogy a felkelők betörték ezt az ajtót, fölmentek a Múzeum utcai frontra a gimnázium tantermeibe, és ott géppuskaállásokat állítottak fel, s azzal lőtték a Rádió Múzeum utcai bejáróját. Előző délután ávósok egész sorát vitték be vöröskeresztes autókkal a rádióba. Nyolc óra után volt dogmatika óránk, és bejöt Előd úr, nyugodtan leültök és megkezdjük az órát. Egyszer csak iszonyatos ágyúdörej, megreszketett minden, odarohantunk az ablakhoz, láttuk, hogy egy tank áll a Múzeum sarkánál, és tüzel a Rádió felé. Alighogy néhány perc eltelt, elkezdték üvölteni, hogy győztünk, győztünk. Vagyis megadták magukat az ávósok, amikor egy magyar tank is belőtt már oda. Ezt a magyar tankot nem tudom, honnan szerezték, lényeg az, hogy azon is voltak katonák, felkelők. A következő emlékem az, hogy körülbelül egy óra múlva, vagy másfél óra múlva, betörték vagy bejöttek a hátsó ajtón, és fegyveres civilek behozták ide az elfogott ávósokat. Az iskola udvarán letépték róluk a kék parolit meg a sapkájukat, sárba dobták őket és megtiporták, ismételgették, kérdezgették, hogy ugye magyar gyerekek vagytok, parasztgyerekek, mind magyarok vagyunk. Falusi gyerekek voltak, jóvágású falusiak, akiket besoroztak az ávóba. Aztán a fegyveresek elvezették őket. A rádiónál egész éjszaka harc volt, reggel 8-9 óráig, amíg a rádió meg nem adta magát. Aztán a rádió már a parlamentből közvetített, átkapcsolták, ott is volt egy pótadó, hallgattuk a legkülönbözőbb híradásokat.

Gerő Ernő szavaira tört ki tulajdonképpen a forradalom, emlékszem, mert ő kedd este nyolc órakor azt mondta, hogy menjen már haza ez a csürhe, takarodjanak az ellenforradalmárok. Erre azt követelték, hogy olvassák fel az ő tizenkét pontjukat, ezt nem teljesítették, végül a tüntetők közé lőttek, többen meghaltak. Egy halott itt is volt az utca sarkán, akit agyonlőttek. A forradalom nyitószakasza a Rádió környékén játszódott le. 24-én reggelre 10 óra tájt megadta magát az összes ávós, aki ott volt. Sok ávós meghalt a tűzharcban, azok számára egy emléktábla is van a Rádió Bródy utcai bejáratánál. Először csak a meghalt ávósoknak volt, most már a meghalt magyar katonáknak is van emléktáblája.

Az utcára továbbra sem engedtek ki, feszülten tébláboltunk, aztán harmincadika táján este hallottunk, hogy az orosz tankok vonulnak ki a fővárosból, olyan hatalmas robaj volt, hogy szinte remegett bele az egész utcák meg a város is. Mentek kifelé, és utána nagy csönd. Akkor végre kiengedtek, romok mindenfelé, halottak mindenfelé, bementem az egyetemre is, az egyetem bejáratánál diáktársaim, évfolyamtársaim fegyveres őrséget álltak. Azt mondták, jó hogy jössz, régen láttunk, azt hittük, te is bajba kerültél. Mi védjük az egyetemet. Hazatértünk, így teltek a napok, jöttek biztató hírek, aztán jöttek veszedelmes hírek, hogy bármennyire is kimentek az oroszok, azért nem mentek messzire. Előd úr kasszandrai jóslattal mondta, figyeljétek meg, visszajönnek. Ugyan már, atya, ilyen nem létezik. Az egész világ rajtunk van, itt mindenki figyel, mindenki mellénk áll. Na, csak várjátok ki a végét. Harmadikán, szombaton délután elmentem a főpostára, hogy feladjak egy táviratot a szüleimnek, hogy élek és nyugodjanak meg. A főposta a Petőfi Sándor utcai bejáratánál egy csomó katonatiszt állt fegyverrel, és kilestem a beszélgetésüket. Hallottam, hogy mondták, hogy már Szolnoknál, Ceglédnél vannak. Ennyi s ennyi vonat futott be Szolnokra, tele orosz katonával. Ez beszélték egymás között ezek a forradalomhoz már átállt katonatisztek. Ők is teljesen tanácstalanok voltak, s akkor este volt még a Mindszenty-beszéd, ezt hallgattuk még az ebédlőben, a nemzethez intézett szózat volt, ő is tudta már, hogy az oroszok visszajöttek, próbálta valamiképpen a lelket tartani a népben. Arról szó sem volt, amit később belemagyaráztak, hogy földeket követelt volna vissza. A jogtalanul elvett intézményeket említette, de a földről egyáltalán nem volt szó. Ezt onnan is tudom, hogy Bőzsöny Feri állt mellette a mikrofonnál, mint fiatal rádióbemondó. Szombat éjszaka nagy aggodalmak között feküdtünk le, s reggel négy óra felé üvöltésre ébredtünk, mintha a hang a falakból jött volna, Ébredj, Budapest, megtámadtak az oroszok. Az utcán, a Mikszáth téren üvöltenek az emberek, vigyázzatok, jönnek az oroszok. Távolról már hallatszott az ágyúdörgés, az Üllői út külső részében már vonultak befelé. Leszaladtunk az ebédlőbe meghallgatni a rádiót, és akkor mondta be Nagy Imre azt a beszédét, hogy csapataink harcban állnak, és a világhoz fordult, hogy segítsenek, egy független ország eltiprásáról van szó, szolgáltassanak igazságot a magyarságnak. A lényeg az, hogy akkor, erre is emlékszem jól, én úgy kiborultam, hogy kijelentettem, hogy ha az oroszok visszajönnek, én soha többet egyetemre nem megyek, jegyezzék meg, mert én ezt nem tudom elviselni. Ez csak február elsejéig volt érvényben, az oroszok bejöttek, és február elsején, mikor az egyetem megindult, el kellett kezdeni újra a tanulást, teljes kihaltság és döbbenetes gyász volt mindenfelé.

Az oroszok vissza is jöttek, mi levonultunk a pincébe, ott a szeneskamrában rendezkedtünk be a harcok alatt. Állandóan lőttek, ide is belőttek, erre a frontra is, a kapuba, oldalt is belőttek, az abalakaink a Mikszáth térre néztek, jöttek a sorozatok. A Jézus Szíve templomnál állt egy tank, az is lődözött erre. Nagyon kellett vigyázni, hogy semmiféle mozgás ne legyen. Mert ahogy mozgást láttak, abban a pillanatban egy tankágyú oda belőtt. Kettőt kaptunk mi is, szerencsére nem sérült meg senki. Géppisztolyos és egyéb belövések állandóan voltak. Egyik öreg rendtársam, aki Veszprémből még jól ismert engem, megkérdezte te nem félsz? Nem, mondom, nem. Bátor vagy? Bátor vagyok. Hát akkor gyere fel szépen a szobámba, be kell ragasztani az üvegeket. Hát elkezdtük ragasztani, sutty egy géppisztoly-sorozat becsapott fölöttünk a plafonba. Ösztönösen lehasaltam, rám nézett, te félsz? Hát akkor menj vissza, anyámasszony katonája. Lementem, mondom a főigazgató úr ott fönn az ablakot ragasztgatja, közben állandóan lőnek. Egyszer a szobámba is beszaladt egy sorozat, mikor az ágyamban feküdtem, fölfelé lőttek, a plafonba ment a lövedék, azt is megúsztam.

Az idősebb növendék-társak, akik hárman már föl voltak szentelve, azok aztán kimehettek a Semmelweis egyetemi kórházakba, hogy ellássák a sebesülteket. Szörnyű dolgokat tudtak elmondani, hogy mi mindent láttak. Negyedikén volt a bevonulás, és akkor a harcok folytak tizedikéig, tizenegyedikéig, utána mehettünk ki az utcára. Mindenfelé romok, az egész Nagykörút az egész Üllői út minden romokban volt, nem volt egy ép ház, semmi. A Mikszáth térre is becsapott egy pár golyó, de itt nagy harcok nem voltak, egy ember kapott halálos sérülést, amikor kenyérért ment. Sírok azonban voltak, az egész Mikszáth-tér sírhantokkal volt tele. Átmenetileg itt temették el a halottakat, aztán kiásták őket és elvitték a Fiumei úti temetőbe. Egyik rendtársunk meghalt, ott temettük a Fiumei úton, akkor a ravatalozónál láttuk, hogy ott áll még negyven-ötven koporsó. A város különböző pontjairól oda vitték azokat, akiket halálos sérülés ért. Mondtuk Előd Pista bácsinak, hogy sajnos igaza volt.

Miért kellett ennek így alakulnia? Nemrégen egy elektromérnök barátommal utaztam hazafelé, osztálytalálkozón voltunk. Kérdezte, tudtad te azt, hogy itt Magyarországon már akkor atomtöltésű rakéták voltak? Nem tudtam. De be voltak már itt építve. Ha az amerikaiak tudták, hogy itt tele van rakétával, akkor ők sem akartak bejönni ide, akkora világégés lett volna. Ez volt a maszlag, illetőleg a biztatás, hogy meddig tartsunk ki, a helyzetünk eleve reménytelen volt.

Borián Tibor

Egy régi fénykép

1956-ról őrzök egy megrendítő archív felvételt, a Magyar Nemzet 2006. november 14-i számából. Mindenkinek látnia kellene! A belvárosi templom előtt végeláthatatlan tömeg. Aláírás: „1956. október 23: A békés tömeg a Himnuszt énekli a Március 15. téren.” Sok ezer jó arcú fiatalember. A további események ismeretében kimondhatatlanul szívszorító látvány. Ez volt az a nemzedék, amelynek természetéből ösztönösen fakadt a hazaszeretet és a haza iránti felelősség. Szüleik és ők is így nevelkedtek. Az ő életüket még a keresztény erkölcsiség határozta meg, mely szerint Isten rendelése, hogy műveljük és ápoljuk az ajándékba kapott földet, hogy dolgozzunk az üzemekben, a munka kötelesség, amely az egyén és a haza javát szolgálja. Gondoljuk csak el, hogy a háború pusztítása után ezek az emberek építették föl az országot. Keresztény erkölcsiségből fakadóan építették a „szocializmust”. Meggyőződésem, hogy ennek a szellemiségnek köszönhető a becsületes munkával újjáépült haza. A szocializmus eresztékei is akkor kezdtek lazulni, amikor ez a nemzedék megöregedett és azok léptek a helyükbe, akiket a szocializmus „erkölcsisége” ügyeskedésre kényszerített. Már akkor elkezdődött a manapság minden területen tobzódó relativizálás, ami mindent megkérdőjelez és úgy tűnik, hogy mindennek az ellenkezője is „igaz”. Ez a lelkünket öli meg, ahonnan az életerőt meríti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember. Ki tudja felmérni, hogy mekkora rombolást végzett a lelkekben a nemzet bűnös nemzetté nyilvánítása? Ki mérte fel azokat a károkat, amiket elszenvedett a nemzet amiatt, hogy az örök erkölcs tanítóit, az Isten embereit következetesen üldözték, s az egyházat ellenségnek kiáltották ki? Ki ismeri a meghasonlott emberek vergődését, akik számára tilos volt belépni a templomok falai közé száműzött egyházi közösségekbe, mert nem akartak ujjat húzni a hatalommal? Ma pedig a hasonlóan romboló globalizmussal szembesülünk.

Kozma Imre

A Kossuth-tértől a kócsi emléktemplomig

Budapest központi tere, a Kossuth-tér három parlamenti épületet őriz, hiszen a Parlament, Steindl Imre alkotása mellett a mezőgazdasági minisztérium és a néprajzi múzeum tervei is a parlament pályázatára készültek. A három épület a 19. század végén, csaknem egy időben készült el. A néprajzi múzeum, az egykori Igazságügyi Palota épületének a tetején az „Igazság istennőjének” szobra áll, Senyei Károly mintázta, kétoldalt a „Törvényt adó” és a „Törvényt látó” szobra, Fadrusz János művei. A homlokzat egyéb alkotásai is a törvénykezéssel, bírósággal, az igazság, a jog érvényre juttatásával kapcsolatosak. Törvényesség, jog, igazság… 1956 október 25-én a másik épület, a mezőgazdasági minisztérium felső szintjéről zúdult a gyilkos sortűz a téren tüntető fegyvertelen tömegre. Azóta ismét lendült az igazság mérlegének serpenyője, a mezőgazdasági minisztérium falában beépített bronzgolyók emlékeztetnek az egykori sortűz áldozataira. Az emlékgolyók tervezője Callmeyer Ferenc építész, akinek tervei szerint 1999-ben helyezték el a bronzgömböket a falban. Callmeyer Ferenc maga is ott volt a Kossuth téren a sortűz idején. Az eseményekre a következőképpen emlékszik.

– Akkor huszonnyolc évesen, barátommal, Böjthe Lászlóval mi is végigkísértük az egyre szaporodó lelkes tömeget, mely a szovjet harckocsik kíséretével a Tanács körúttól a szabadság tér érintésével eljutott a Parlamentig. Ott voltam szorosan a magyar lobogókkal feldíszített négy szovjet harckocsi mellett, melyek a Kossuth Lajos térnek a mai Néprajzi Múzeum előtti részén helyezkedtek el. A szovjet kiskatonák a páncélosok tetején és mellette valóban fraternizáltak a magyar felvonulókkal, akik közül többen, felhasználva az iskolában szerzett orosznyelv-tudásukat, igyekeztek megmagyarázni az eseményeket. Mindez valamikor tíz óra tájban történt, a felvonulók egyre érkeztek a térre, többségük a Parlament lépcsőjén helyezkedett el. Látszólag egy küldöttség igyekezett a Parlamentbe bejutni, melynek bejáratát őrség állta el.

Szomorú, szürke, esőre hajló idő volt. ekkor dörrent el az első lövés, illetve lövéssorozat. Valószínűleg géppisztolysorozat. A szovjetek azon nyomban abbahagyták a fraternizálást, beugrottak a páncélosokba, melyek ágyútornyaikat a tér déli oldala felé fordították, ahonnan a lövések zaját hallani lehetett. A tömeg futásnak eredt. Pillanatok tört része alatt fel kellett mérnünk, merre fussunk. Az Országház-lépcsőt irányoztuk meg, de onnan már rohantak az ellenkező irányba, mert a kapukat hirtelenséggel bezárták. Az egyetlen védettséget a Földművelődésügyi Minisztérium tömbje kínálta, s mi a felvonulók zömével ezt az épületet céloztuk meg. Közben a lövéssorozatok tovább hangzottak, s láttam, hogy egyesek a Kossuth tér közepén elesnek.

Mire az FM kapujához értünk, a nagykapuk éppen bezáródtak, voltak, akik még benne álltak a kapuk záródó résében, de rövidesen – belülről – ezeket is kirekesztették. Nem használt a dörömbölés és átkozódás, egyedüli menedék az árkádsor alatt nyílott. Így kerültünk a déli árkádsor környékére, oda, ahol az épület síkja a kiugró rizalitba megy át. Itt erős lövöldözés, rövid géppisztolysorozatok – habár ezek éppúgy lehettek géppuskák is – hangzottak. Minden sorozat után a tömeg egyre jobban szorult az árkádok védettségébe, s nyomta maga előtt azokat, akik már a vélt biztonságban érezték magukat. Barátom ekkor még mellettem állott. Soha el nem tudom felejteni azt az óráknak rémlő pillanatot, melyben a sorozatok dörrenései összevegyültek a testekbe csapódó golyók tompa puffanásával. Mellettem egy öreg néni küszködött a megismétlődő nyomásáradattal. – Fogjon meg, fiatalember, mert nem bírok fennmaradni” – s fogtam, tartottam, míg képes voltam. A néni egyre mélyebbre süllyedt, és volt egy pillanat, amikor el kellett engednem, mert reménytelen volt állva megtartanom. Közben már nemcsak tompa puffanások hallatszottak, hanem látszólag az árkádon kívül szorultak gyűrűje is ritkult. Ezek nyilván vagy lefeküdtek, vagy a golyózápor áldozatául estek. Ekkor egy szétfröccsent koponya és agyvelő darabjai terítettek be és a túlélési ösztönöm azt diktálta, hogy menekülnöm kell. Az FM épület utcai szintjén volt egy öntöttvas óvóhelyi vészkijárat, többen felfedezték, kinyitni teljesen reménytelen volt. A vastag fémajtót kifele a tömeg irányába nyitni egyszerűen lehetetlennek bizonyult. Fejem fölött viszont elérhető magasságban a magasföldszinti ablakok a megváltást jelentették. Mindezek felismerése pillanatok műve volt, kinyomtam magam a tömeg szorításából, felálltam az emberek vállára, és már-már ott feküdtem a menedéket jelentő ablakban, amikor millió kar ragadta meg a lábaimat. A helyzet kétségbeejtő volt. Mások is ide akartak feljutni, a testem jelentette a fedezék biztonsága és a harctér közötti kapcsolatot. Hogy megmenekültem, azt gojzervarrású sport félcipőmnek köszönhettem. Fél lábamról ez a cipő maradt a görcsbe merevedett kezekben, és én fejjel előre beestem egy kamrába. Még most is magam előtt látom a kamrát, ahol a falak mellett liszteszsákok és egy pár ünneplő csizma állott. Hogy a menekülés útját mások is követték-e, nem tudom.

Igyekeztem innét az udvar felé továbbjutni. Ami ezek után történt, az is jellemző az akkori állapotokra. Az udvaron körben, a falak biztonságában sokan álltak, és beszélgettek. A kapu zárva, eltorlaszolva, rajta keresztül még hallani lehetett a csatazajt. Megjelenésem ebben a légkörben furcsa lehetett. Ballonkabátom nemcsak szakadt, hanem véres és szennyezett volt, s fél lábam cipő nélkül. De látszólag senki sem törődött velem (Vagy talán nem is akart?). Így kapaszkodtam fel a melléklépcsőházon az első emeletig, ahol, valószínűleg a sokkhatástól, összeestem. Mire magamhoz tértem, az FM hivatali folyosóján ültem egy széken, s mellettem – véletlenül – akkori hivatalos munkám révén ismerősöm, aki elsősegélyben részesített. A folyosón álltak kellő távolságba húzódva a tisztviselők, mivel a szobákban a belövés veszélye miatt nem volt tanácsos tartózkodni.

Az ijedségen, a szilánkok okozta sérülésen, vérrel szennyezett ballonkabáton túl, a legnagyobb problémát hiányzó cipőm okozta. Nemcsak azért, mert gyanút kelthetett, mivel az ÁVÓ tagjai sárgásbarna cipőt viseltek, és ha tudták, gyorsan kicserélték. A sportkörből kapott fehér teniszcipő megoldotta volna a helyzetet, de legalább olyan gyanút kelthetett, mint a sárgás-barna cipő. Egy hivatali szobában, belövések közepette, padlón csúszva az írógép fekete indigója segített szürkévé varázsolni a teniszcipőt. Így aztán dél felé a Kozma Ferenc utcai mellékbejáraton távoztam. Amikor befordultam az Akadémia utcába, hátratekintve még láttam a Kossuth teret. Testek hevertek szanaszét, a sebesültszállítók keresgéltek közöttük élőket, sebesülteket.

Haza gyalogosan mentem. Az úton mindvégig magamon éreztem a tekinteteket, szennyes külsőm és szokatlan cipőm miatt. Otthon a család, láttam, megkönnyebbült. A rádióból értesültek az eseményekről és tudták, nekem ott kellett lennem. Valóban csak a Gondviselésnek köszönhettem, hogy ebből a helyzetből megmenekültem. Úgy éreztem, és úgy érzem ma is, hogy ez a nap volt a harmadik születésnapom.

Később Kő András könyvében találkoztam egy listával, melyben fel volt sorolva, mi mindent találtak a téren. Utcaseprők, talán mások is összeszedték az elszórt, elvesztett holmikat, és ebben a listában, elhagyott kapukulcsok és egyebek mellett, szerepelt egy fél pár cipő is. Életmentő cipő volt, hiszen az elvesztése által szabadultam meg. De hogy miféle álmok és reménykedések maradtak ott a téren, szétszórva, mint a feleslegessé vált tárgyak, arról bizony semmiféle lista sem készült.

Egy fél pár cipő, véletlenszerűen szétszóródott holmik és történelmi szükségszerűség: Callmayer Ferenc életútjában, törekvéseiben egységbe forrt egyéni sors és történelem. Az építész egyetemi tanár Kócsra megtervezte a hortobágyi kitelepítettek, áldozatok emléktemplomát.

A tervezett templom alapkövét 1991-ben rakták le, ünnepélyes körülmények között, több püspök jelenlétében. A megrendelést a tiszaföldvári plébános adta, sajnos anyagiak hiányában az építkezés megszakadt. A templom névadója a Fogolykiváltó Mária. A fogolykiváltást egy lánc jelképezi, amely körülveszi az épületet, a kapuban a lánc kettétörik, és két vége lecsüng. Az építészeti stílus Kós Károlyi ihletésű, visszamegy a magyar múltba, a középkorba, a romanika és gótika világába, amikor a legszebb templomokat építették. Az erdélyi, Moldáviáig nyúló gótika jellegzetessége az is, hogy torony helyett az oromzat kontyszerűen kinyúlik, és ez a konty részint helyet ad a harangoknak, részint védi a bejáratot. A karzatra a régi erdélyi templomok kazettás mennyezetéről vett dekorációkat terveztem. Az oltár köré viszont egy feszületen kívül nem szántam semmit, hogy a belső térnek kellő méltósága legyen, puritánságával utaljon a hortobágyi kitelepítettek szenvedéseire. A stílus történelmi jellegzetességei természetesen a közös sors egységét hivatottak kifejezni, azt, hogy múltunkat meg kell őrizni, abból semmi sem veszhet el. Tervezés közben elvonult előttem azoknak a sorsoknak a galériája, amelyekkel az 50-es években kapcsolatba kerültem, családunk személyes ismerősei között is sok volt a kitelepített. Édesapám, habár 1944-ben meghalt, de ezredes volt, ezért a kitelepítést csak a korra jellemző „szerencsével” kerültük el. A szerencse esetünkben az volt, hogy 1951-ben édesanyámat kiakolbólították háromszobás lakásunkból, mivel azt valamelyik gyári kommunista vezér megirigyelte. „Humánus” megoldásként felajánlott anyámnak egy nyomorúságos lakást, a budi például a hátsó udvarban volt. Anyám ezt némi készpénz ellenében kénytelen-kelletlen elfogadta, ez azonban bölcs és előrelátó döntésnek bizonyult, mert ez a lakás luxuslakosztály volt azokhoz a körülményekhez képest, melyekbe baráti körünk több tagja került a kitelepítés során. Így például Flóra László nevű barátom családja, az ő édesapja szintén katonatiszt volt, visszatértük után továbbra is tartottuk a barátságot, rengeteg történetet tudott, az embertelen körülmények ellenére is megőrizte hitét, humorát. A mi lakásunkat viszont már senki sem irigyelte, minden bizonnyal ezért kerülhettük el a kitoloncolást, ami egyúttal megmutatja a kitelepítések valódi indítékait is. Mindig szerettem volna emléket állítani az elhurcoltaknak, az áldozatoknak. Az 1956-os sortűz mártírjai vonatkozásában ez már sikerült – remélem, a hortobágyi emléktemplom felépítésére is összegyűlik a megfelelő összeg, nemcsak a terveimben marad a következő generációkra az épület.

Kozma László

A Mindszenty-beszéd

Az 1956-os forradalom idején már a Rádióban dolgoztam, több mint háromezer jelentkező közül választottak ki bemondónak. Ennek a szakmának kivételes rangja volt akkoriban. Alig néhány hónap múlva életem mindmáig legszörnyűbb éjszakáját éltem át az ostromlott Bródy Sándor utcai stúdióépületben. Ott és azokban a napokban megláthattam, mire képes a kommunista rendszer, mekkora különbség van szabadság és elnyomó diktatúra között. Reggelre megtörtént az, amire senki sem gondolt: összedőlt a rendszer, nem maradt hadsereg, rendőrség, ÁVH. Semmi. Ekkor derült ki az, hogy mennyire valóságon kívüli volt az a szocializmus, amely magát a nép államának hirdette. Talán azért is volt olyan dühödt a visszacsapás, mert ez a lelepleződést is meg akarták torolni. Egyébként, mivel lakásom a Kilián laktanya közelében volt, a Jószefvárosban, számos ágyúlövést az is kapott. Pontosan tizenegyet.

Ekkori nagy élményem, hogy én konferáltam be Mindszenty hercegprímás emlékezetes, 1956. november harmadikán este 20 órakor tartott beszédét. Előzménye is van ennek a konferálásnak, legalábbis az én életemben: mikor még szeminarista voltam, próba-prédikációmon éppen egy Mindszenty-beszédet választottam, amelyet szóról-szóra megtanultam, nagy sikert arattam vele. Ez a beszéd eredetileg 1948-ban hangzott el Pécsett, szülővárosomban. Most, a stúdióban pedig magát Mindszenty bíborost segíthettem korszakos jelentőségű beszéde elmondásában. Konferálásom szövegét mindmáig őrzöm.

Mivel a Bródy Sándor utcai stúdiót szétlőtték, a Magyar Rádió ekkor már átköltözött a Parlamentbe, egyébként április közepén költözött vissza. A Lakihegyi adóhoz a Parlamentből telefonvonalon ment a műsor. A zenei készlet elég szegényes volt. Úgy emlékszem, minden másnap szinte ugyanazok a zenék mentek adásba. A hírek között rengeteg üzenetet olvastunk föl. Hordták ide, néha csomagoló papírra, zacskókra ráírva, a Parlament kapujában vette át az őrség. Sáros, égett papírdarabok is akadtak, melyek küllemükkel is a forradalmat idézték. Sebtében odavetett sorok, melyeknek sokszor formát kellett adni – ezáltal szinte személyes résztvevőjévé válhattunk a kinti eseményeknek. Mintha a város ütőerét tapinthattuk volna, mi fogalmaztuk meg kiáltásait. Üzeneteket küldtünk az éterbe, és habár a választ nem hallottuk, éreztük az ország feszült figyelmét.

A parlamentbeli forradalmi stúdió négy helyiségből állt, a legbelső volt a legtágasabb, ezért lovardának neveztük. A külső szobában a régi, úgynevezett EMI magnógépek voltak, meg egy lemezjátszó is, melyet a Bródy Sándor utcai stúdióból hoztak át. Ez volt tehát a külső rész, ott voltak a technikusok, a technikai személyzet. És ebből nyílt egy kis szoba. Ez volt a bemondó helyiség. Még arra emlékszem, hogy függöny is volt az ajtó előtt. Valójában egy irodahelyiség volt benne, egy nagy páncélszekrény, továbbá egy sima íróasztal, rajta íróasztal lámpa és mindenféle kábel.

Erre a helyszínre érkezett november harmadikán este Mindszenty József hercegprímás. Érkezését körülbelül egy órával előtte jelezték, mi is fogadtuk, amikor megérkezett. Előtte jött egy civil ruhás középkorú úr, ma már nem tudnám megmondani, ki volt. Megkérdezte, kik a bemondók és lediktálta azt a szöveget, aminek most itt van az eredeti példánya: „Kedves hallgatóink, Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása szózatot intéz a világhoz és a magyar nemzethez.” Debrentei Piroska kolleganőm kézírásával ma is őrzöm.

Megérkezett a hercegprímás, akit a parlamenti stúdióba kísért a már említett civil úr, valamint magyar kiskatonák géppisztollyal, kézigránátokkal az övükben; nyilván azok közül, akik kiszabadították Rétságról. Ők nem jöttek be a stúdióba, csak a bíboros úr, és Tildy Zoltán, akkor államminiszter, korábbi köztársasági elnök, valamint Turcsányi Egon, aki a titkári teendőket látta el a bíboros mellett. Korábban kőbányai plébános volt. A hercegprímás urat örömmel üdvözöltem, visszaemlékeztem arra, hogy engem is ő bérmált a Bazilikában 1947 nyarán. Latinul köszöntem neki: „Laudetur Jesus Cristus”.

– In aeternum, fiam. Van arra lehetőség, hogy férfi bemondó konferálja a beszédemet?

– Igen, itt vagyok, szolgálatban.

– Kérlek, akkor foglalj helyet mellettem.

– Szabad Kossuth Rádió, Budapest, Szabad Petőfi Rádió, Győr, 20 óra a pontos idő, kedves hallgatóink, Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása szózatot intéz a világhoz és a magyar nemzethez.

– Lehet? – kérdezte egészen halkan, a bíboros úr, majd kimért, lassú tagolással elkezdte géppel írt beszédét, amelyet helyenként a sorok közé, de néhol a szabadon maradt margóra is kézírással belejavított.)

– Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt…(A mérsékelt hangú beszéd a politikai helyzet ismertetésével folytatódott: a bíboros nem saját szenvedéseit helyezte előtérbe, hanem olyan utat keresett, mely a nemzet számára biztosíthatta volna a kibontakozás lehetőségét.)

Ekkor Tildy Zoltán szólalt meg: Eminenciás uram, köszönöm, e nehéz tizenhat napnak ez volt a legnagyobb órája. Külön köszönöm a munkára szóló felhívást, a semlegesség helyeslését és követelését, a magánbosszú elítélését, a pártoskodás helytelenítését.

– Miniszter úr, engedje meg nekem is, hogy megköszönjem a jelenlétét. Hercegprímás úr, ha még lenne annyi idő… A kollegánk szeretne egy fényképfelvételt készíteni.

– Nem hinném, hogy erre most szükség lenne. Úgy érzem, a láthatatlan Gondviselés szabadított ki pár napja – méltatlan most magunknak a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítani.

– Kérem, hercegprímás úr… - csatlakozott Tildy Zoltán is a kérésemhez. Valóban jó lenne, megnyugtatná az embereket, ha a Parlamentben, az ország házában, szabadon látnák.

– Jó, egy fotót.

– Jaj, bocsánat, meg tetszett mozdulni – mondta a fotós, alkalmat teremtve így a következő fotók elkészüléséhez, ekkor Tildy Zoltán, majd Turcsányi Egon is odaült. Mindszenty József mosolyogva beleegyezett: – Ilyen a fotósok matematikája: egyet mondanak, és három lesz belőle. Rendben van, fiaim, üljetek csak mellém. De ki tudja, mit vállaltok… Velem maradtok-e végig, ha szükséges lesz?

Schenk Jenővel, a fotóssal a kilencvenes évek közepén a Rókus kápolna környékén találkoztam. Először sírva is fakadt, úgy meghatódott, hogy őt még a pesti utcán megismeri valaki. Beszélgettünk, rákérdeztem, emlékszik-e arra, hogy 56-ban itt fotózott? Rákérdeztem, megvannak-e azok a képek? Mire ő: Sajnos, nincsenek. A lakását találat érte, a negatívok megsemmisültek. Így hát a történelmi tablót, ott, a Parlamentben, már csak az emlékezet őrzi.

Bőzsöny Ferenc

A forradalom Győrön

Budapesten kívül talán leginkább Győr városát ragadta el a forradalom tüze. Elevenen él bennem minden. 16 éves voltam, másodikos gimnazista. Tanáraink látszólag úgy viselkedtek, mintha a történések a mi iskolánk életét nem is érintenék, nem engedték meg, hogy akár egyetlen óránk is elmaradjon. Úgy is mondhatnám, délelőtt iskola, délután az utca, a forradalom lüktető hevülete. Nagy büszkeséggel töltött el bennünket, hogy szeretett hittantanárunk is bekapcsolódott a Győrött megalakuló Dunántúli Kormány tevékenységébe. Feltűnt számunkra, hogy délelőttönként a forradalmárok közül többen keresték az iskolában, lelkesített bennünket, hogy délután kint leszünk a városháza előtti téren és ott is láthatjuk, hallhatjuk tanárunkat és a forradalom győri vezetőit.

A szovjet katonai emlékművet díszítő vörös csillagot két gimnazista fiú távolította el, akiket bevittek az ÁVO épületébe és fogva tartották őket. A legemlékezetesebb utcai esemény az ő kiszabadításuk volt. A hatalmas tömeg megérkezett az ÁVÓ épületéhez. Az ÁVÓ-sok az épület első emeletén fegyverrel a kézben sorakoztak fel és velük nézett szembe a tömeg. Ugyan ki gondolt arra ezekben a pillanatokban, amikor a szabadság levegőjét ismertük meg, hogy mi történik akkor, ha használják fegyverüket, mint másutt megtették. Hála Istennek, itt nem ez történt, nekik sem lett bántódásuk. A földalatti pincéből kiszabadítottuk a fiúkat és a tömeg elfoglalta az épületet, amelynek minden iratát az utcára szórta, és lapjaikon sokan fedezték fel a róluk írt jelentéseket.

Győr a Budapestről és az ország keleti feléből nyugatra menekülők megállóhelye volt. Sajátos kettősséget hordozott ez. Egyrészt a megérkezett szabadság lelkesített bennünket, másrészt érthetetlennek tűnt a nyugatra menekülők áradata. Ez a visszavett szabadság és az elkövetkezett megtorlások idején más megvilágításba került.

Kozma Imre

Egy találkozás története

1956-ban 18 éves voltam, de élettapasztalataimat tekintve jóval több: 1950. június 23-ikán a Dráva melletti Piskó községből telepítettek ki bennünket a Hortobágyra. A fiatalság sokkal könnyebben vészelte át a kitelepítés három évét, mint a családért való felelősség súlyát is hordozó szüleink. Az életerő, a természetes vidámság sokszor szinte szétfeszítette a jogfosztottság bilincseit: esténként, ha alkalmunk volt rá, énekeltünk, még a szomszéd tábor is meghallotta. Őriztük hitünket, vallásos, hittanos közösséget szerveztünk. A táborból kikerülve, szüleim mindenáron biztosítani akarták taníttatásunkat. Ez nem volt könnyű, én és a húgom megbélyegzettek lettünk, papírfecnin írott jellemzések kísértek bennünket, egyiket már a rendszerváltozás után megszereztem, annyi állt rajta, hogy apám kulák és rossz a viszonya a dolgozókhoz. Semmi konkrétum, de akkoriban az ilyen irományok meghatározhatták az emberek sorsát. A pécsi Leőwey Klára gimnáziumban először magántanuló lettem, az első év végén letett sikeres vizsgák után átvettek rendes tanulónak, végül, már a forradalom után, elvégeztem az egyetemet, tanár lettem. Mivel a kitelepítéskor elvett házunkat csak évek múltán sikerült visszakapnunk, másfél szobában lakott a minket befogadó nagynéni és a családunk, habár ez jóval nagyobb terület volt, mint a barakkbeli 4,5 négyzetméter, melyet lepedővel választottunk el a szomszédos priccstől. Ezek az események meg is edzettek, ezért a forradalmi események kitörésekor semmiféle tétovázást, félelmet sem éreztem, pedig tapasztalhattam, hogy ártatlanul is milyen büntetéseket lehet elszenvedni. A táborban megtanulhattam, hogy bizonyos helyzetekben a szüleim nem védhetnek meg. Apám például egyszer szót emelt azért, hogy a táborban elvett állatainkat fizessék ki, ugyanis nehezen éltünk, a családok el kellett tartsák magukat, akik nem tudtak dolgozni, azokat a közösség tartotta el, a bérek viszont nyomorúságosak voltak. Ekkor apámat börtönbe vitték, 1950 októberében, tehát pár hónappal az elhurcolásunk után. 1951. április 4-ikén amnesztiával szabadult, ekkor visszahozták a táborba. Voltaképpen börtönből börtönbe, csak a cellák mérete, jellege volt más, akkoriban ilyen volt az amnesztia. 1956-ban végre úgy érezhettem, hogy a valódi szabadságba nyílik meg az ajtó, a korábbi vacogó félelemérzés teljesen eltűnt. Október 24-ikén tanulószobás voltam, mikor az egyetemisták beszóltak az iskolába, hogy tüntetés lesz, gyertek. Tanáraink féltettek, még a kaput is bezárták, azonban az összegyűlt diákságot egyszerűen nem lehetett visszatartani. A Kossuth utcán csatlakoztunk az egyetemistákhoz, együtt vonultunk a Széchenyi térre, a Kossuth szoborhoz. Gyönyörű, napsütéses idő volt, az emberek nyitogatták az ablakokat, integettek. A Nádor-szálló tetején már fűrészelték a vörös csillagot. Felvillanó képekre emlékszem, a bányászok vonulására, a fekete arcokból kivillanó pillantásokra, éppen a tárnából jöttek fel, úgy csatlakoztak a tüntetéshez. Jöttek a hírek a többi városból is, Debrecenben már október 23-ikán tüntettek, ahogy a fővárosban. Láthatatlan szálak kapcsolták akkor össze a forradalom helyszíneit, mintha a szél is vinné a híreket. A debreceni tüntetés egyik résztvevőjével pár év múlva személyesen is megismerkedtem: ő lett a férjem.

Bárány Ottóné Badi Györgyi

Egyetemista voltam

Jelenlegi lakásunk a debreceni Komlósy úton nincsen messze az egyetemektől, ahonnan 1956-ban, október 23-ikán a tüntetés elindult. Ekkor én az orvosi egyetem elsőéves hallgatója voltam, ez azonban akkoriban legalábbis az én számomra egyáltalán nem volt természetes és magától értetődő. Édesapám nyomdász volt, először alkalmazott, azután a 30-as években sikerült megvennie a nyomdát, melyet egyébként adósság terhelt. Nagy nehezen kifizette, a háború után az lett a bűne, hogy kizsákmányoló, ezért internálták. Én 1937-ben születtem, az 50-es években egy ideig apám „múltja” miatt nem folytathattam az iskolát, fizikai munkát végeztem, aminek előnnyel is járt, volt élelmünk, és szabadok voltunk. Útépítéseken dolgoztam, megcsodáltam a szentesi kubikusok szakmai hozzáértését, nyílegyenes, hibátlan tükröket hoztak létre. Megismertem az igazi emberséget, az egyszerű emberek segítőkészségét, tapintatát. 1956-ban enyhült a helyzet, így bekerülhettem az egyetemre, ahol a többiekkel együtt éltem át az októberi forradalom eseményeit. Az október 23-iki tüntetést a Kossuth Egyetem hallgatói, fiatal oktatói szervezték. A felvonuláson, melyhez részben a lakosság is csatlakozott, magam is részt vettem, a Déri múzeumtól nem messze levő pártközponthoz vonultunk. A párttitkár maga vette át a márciusi 12 pont nyomán megfogalmazott követeléseket, melyek között Erdély ügye is szerepelt. Ezután a Vagongyárhoz mentünk, csatlakozásra hívtuk a munkásokat, nagy tömeg gyűlt össze ott is, be sem fértünk mind a gyárterületre. Később, este felé fegyverropogást hallottunk, megtudtam, hogy a Kossuth utcán belelőttek a tüntetőkbe, halálos áldozat is volt. Ezután nem sokkal hazautaztam, a többi eseményről hallomásból értesültem, így arról is, hogy a forradalmárok egyetlen tankját a posta előtt lőtték ki.

Feleségemmel egy véletlen folytán, 1960-ban ismerkedtem meg: egy diáktársaság mozijegyet vett, a negyedik személy nem ment el, engem hívtak, így találkoztunk. Az Óz, a csodák csodáját adták a Meteor moziban: hát végre, a sok rossz véletlen után, úgy látszik, a sors egy igazi csodával kárpótolt bennünket, egymásra találtunk. Nem túléltük: megéltük a történelmet, a magunk szerény módján részt vettünk annak alakításában.

Bárány Ottó

Pufajka

A pufajka jelentése az értelmező szótár szerint vattakabát, bélelt kabát a jelentése, a szabadban dolgozók viselik. Többféle asszociáció is előhozza ezt a ruhadarabot. Az egyik az évszám: az úttörőinghez kapcsolódó történetek 1957-ből valóak, és a pufajka p-betűs első előfordulását is 1957-től datálják a nyelvészek. Bede Anna még „f” betűs változatot írt a Paszternak-verset fordítva: „A fufajka saját, külön életet él, / túléli urát, az a földbe ha tér.” Sőt, magában a címben is így jelent meg: „A beteg fufajkája.” A szó maga 1945 után az oroszból jött át a nyelvünkbe. 1957-ben pedig a karhatalmisták hordták ezt a ruhadarabot, amelyből az „s” képzővel származik a pufajkás, a nép között elterjedt megnevezésük. Van más példa is arra, hogy a ruhával nevezik meg viselőjüket: ilyen a kékgalléros-fehérgalléros jelölés az ipari társadalmak foglalkozási csoportjaival kapcsolatosan. A pufajkás azonban valami fenyegető hangulatot hordoz: a magyar pufók jelentés is hozzákeveredik, így a ruhadarab viselője a szokásosnál nagyobb méretet ölt; számomra, a magyartanár számára a hatalom puffadtságát, embertelenségét, illetve emberi méretektől elvonatkoztatott közönyét is jelképezi, ilyenképpen metaforikusan idézve az 1956 utáni idők hangulatát. A szó újabb fejlődése már nem idéz ilyen asszociációkat, utalva talán arra, hogy az eredeti pufajka múzeumba, egykori viselői a történelem süllyesztőjébe kerülnek előbb-utóbb. Manapság a -ka végződéstől megfosztott változattal találkoztam magam is. Egy kisgyermekes édesanya mesélte, hogy milyen olcsón jutott hozzá a lengyelpiacon egy szép kék pufajhoz. Egy másik hasonló előfordulás: A lovasgazda az egész telet az istállóban töltötte, mégse fázott agyon, mert mint feleségétől megtudtam: „Rajta volt a jó meleg pufajja!” Így, két „j”-vel ejtve – de ez már fiatal fejlemény; érzésem szerint még hosszas birkózásra számíthatunk, szerencsére nem a pufajkát egyenruhaként hordókkal, hanem a szóalakok között. Egyébként a nyelvi alak fejlődése, a -ka lekopása a nyelvfejlődésbe, a kölcsönszavak magyarrá hasonításának módjába is bepillantást enged. A -ka a magyarban kicsinyítőképző, a kabátot sem kabátkának mondjuk. Akkor meg miért becézzük éppen a pufajt? – gondolhatja – de, kicsoda is? Hát az ösztönösen működő nyelvi logika. Számomra, a nyelvművelő számára olyasmi ez, mint mikor egy földrajzos a gőzölgő vulkáni kráterbe vet egy pillantást. Hiszen a nyelvet kész állapotban kapjuk, és mivel a változások lassúak, azokat általában az írott szövegek, következtetések, más nyelvekkel történő összevetések segítségével tudjuk nyomon követni. Az ilyen „tettenérések” viszonylag ritkák. Különösen így, a szó történelmi jelentésének változásával körítve: szerencsére, ez a kifejezés ma már csak nyelvészeti szempontból érdekes. De tudja-e a mai fiatalság, hogy ez milyen nagy dolog?

Holczer József

Freskó

Szent István, Szent Imre, Szent László alakja a templomfreskókon általában együtt hirdeti a hit megőrzésének fontosságát, emlékeztetve a magyar történelem dicsőséges időszakára. A tisztántúli Ópályi görögkatolikus templom freskóján az árpádházi szentekhez egy ferencrendi szerzetes, Kapisztrán János társul: ennek a szokatlan ikonográfiának sajátos jelentése van. A XVlll. században épült templomot 1958-ban restaurálták, a mennyezetfreskók is ekkor készültek. Az egyik freskó Szent Istvánt ábrázolja, ahogyan felajánlja Máriának az országot. Oldalt az árpádházi szentek mellett – Szent Imre, Szent László, Szent Margit – látható Kapisztrán János. Az ábrázolás két évvel az 1956-os forradalom leverése után, a megtorlás időszakában született: Nagy Imrét 1958-ban végezték ki. És ebben az időszakban egy vidéki templom freskóján a magyar szentekkel együtt megjelenik a hit védelmezője, Kapisztrán János. Az ő kereszteseinek támadása döntötte el a nándorfehérvári ütközetet a diadal 450-ik évfordulóját 2006-ban ünnepeltük. A freskó bizonyítja, hogy van egy másfajta történelem, amely független a diktatúrától. Kapisztrán Jánost 1690-ben avatták szentté, ünnepe október 23, halálának napja, ami az októberi forradalom évfordulója is, ez tovább mélyíti a templom ikonográfiájának korunkhoz kapcsolódó jelentését.

A templom bejáratával szemközti falon egy másik Mária-ábrázolás is látható, melynek hátterébe az ópályi templomot festette a művész: a vidék népe az itteni föld termését ajánlja föl, búzát, dohányt, szőlőt, burgonyát. A portrékban egyes helyi lakosok is felismerhetőek. Ez az ábrázolás mintha István király felajánlását ismételné meg, most már a vidék nyelvén kifejezve. Ezek a finom párhuzamok a templom egyéb ábrázolásaiban is megfigyelhetőek: a harmadik mennyezetfreskó az átváltoztatás szertartásának égi dimenzióját ábrázolja.

Kozma László

Gérecz Attilát, a Petőfi-korú és tehetségű költőt a forradalom szabadította ki börtönéből, ahová koncepciós per során került. Hazatért, elbúcsúzott édesanyjától, és azonnal csatlakozott a forradalmárokhoz. A Kolozsi téren esett el, többször temették, csontjait is menekítve a megtorlás elől.

Krisztus életének festője

Felsőzsolcán a gyönyörűen felújított Bárczay-kastélyban találkoztam a muzsikáló nevű festőművész, Muzsinszki Nagy Endre Krisztus életét bemutató festménysorozatával. Nem az összes alkotással, hiszen az itteni kiállítás „mindössze” 17 darabból áll, Krisztus életét a jeruzsálemi bevonulástól a mennybemenetelig ábrázolja. A teljes kollekció az Én vagyok a világ világossága címet viseli, és 243 alkotásból áll. Nagy Endre 1886. februárjában született Felsőzsolcán, melynek később templomát is feldíszítette. 1929-ben kapott megbízást a Dormitió jeruzsálemi templom magyar kápolnájában egy nagyméretű mozaikkép elkészítésére. A kápolna apszisa a négy magyar Árpád-házi szentet ábrázolja, középen Magyarország patrónájával, Máriával, ölében a kisdeddel. 1932-ben, ugyancsak Jeruzsálemben, megfestette az Agónai (Népek Temploma) bazilika oltárképét. A festő élete is áldozat volt, betegségében tett fogadalmát teljesítve, élete jelentős részét a Krisztus-sorozat megfestésének szentelte. Ezek a képek nem hoztak gazdagságot, kincset, a sorozatot együtt tartotta, de éppen így idézték fel bennem a debreceni Déry-múzeum Munkácsy-kiállítását. Íme, a huszadik században az úgynevezett szocialista korszakban akadt egy magyar festő, aki Krisztus életének bemutatását, a Krisztussal való azonosulást tartotta legnagyobb feladatának.

A felsőzsolcai kiállítás színei, Krisztus arcának, glóriájának ragyogása a Balaton fényeit idézik. Nagy Endre 1939-ben költözött Siófokra, több tájképet is festett, ezek hangulata mély átéltséget, az itt élő emberek és a történelem ismeretét is tükrözik. Zsíros Sándor a felsőzsolcai kiállítás ismertetőjében Szapudi Andrást, Nagy Endre jeles méltatóját idézi: „Nagy mesterségbeli tudás, ugyanakkor valami meseszerű naiv egyszerűség jellemző munkáira. Olyanok, mint egy szakrális népdal… vagy mint egy falusi templom hangulata gyerekkorunkban, hajnali miséken, keresztúti ájtatosságokon. Mintha egy, a népmesék igézetében élő falusi öregember beszélné el a legszebb történeteket a betlehemi jászolról, a háromkirályokról, a papi fejedelmekről és az emmauszi legendáról… Gyerekek, nénikék hallgatják, s elnyíló szemük visszatükrözi a meséből áradó fényt.” Gyermekségünket, az örök karácsonyt… Hozzátehetjük: ezek a képek szelídségükkel, a hit és remény törhetetlen megformálásával egy lelki rendszerváltást készítettek elő.

Kozma László

A PUHA DIKTATÚRA

A legvidámabb barakk

– Milyen hatása volt az 1956-os forradalomnak a hivatalos politikára, mennyiben volt ez korszakhatár?

– Az 1956-os forradalom cezúrájával a huszadik század 50-es évek címszó alatt futó évtizede éppen úgy, mint a negyvenes évek alatt futó évtizede, nagyon határozott módon kettéválik. Az elején van a hajrá-kommunizmusnak az az időszaka, amikor azt hitték, hogy erőszakkal, hirtelen mozgalmakkal és egyéb eszközökkel, osztályharccal sikerül kiküszöbölni az ellenálló erőket, és a proletárdiktatúra nyers eszköztárával át tudják alakítani az országot. Ez az időszak körülbelül 56-ig tartott, amikor ebből lett egy éles fölébredés. Az 1950-es évtized második fele a forradalmi eseményekből levont tanulságok időszaka, aminek szintén van egy diktatórikus, leszámoló része azokkal, akik ezekben exponálták magukat, vagy akiket ebbe belevontak, mert sok olyat is ért bosszú, akik az ő köreikből, de mérséklettel és meggyőződéssel akartak az addigi diktatórikus rendszerből egy szocialista rendszert alkotni. És ilyeneket is végeztek ki sokat, nemcsak olyanokat, akik ávósokat fölakasztottak. És ha igen, akkor még mindig meg lehet kérdezni, hogy milyen személyes háttérrel. De a másik oldalon ekkor alakul ki, az 50-es évek vége felé, annak az alapja, amit később úgy hívunk, hogy puha diktatúra. Amiben, miután kiengedtük a gőzt a kazánból, és azt a 200 ezer magyart nyugatra, és kivégeztük azokat, akik itt maradtak és útba voltak, a társadalom levonta azt a következtetést, hogy tankok ellen, úgy látszik, mégse megy, és az ebben a vonatkozásban kapott nyugati ígéret maszlag. A rendszer pedig levonta azt a következtetést, hogy csak fegyverrel nem megy, mert társadalom nélkül nem lehet az országot fenntartani és építeni. Tehát valahol kellett egy tűrhető kompromisszumot teremteni, amiben élni talán még mindig lehetséges, és ami az ő céljaikat úgy szolgálja ki, hogy nem ilyen nyilvánvaló harcos módon állnak szemben az 56-os cezúrával. Ez a két rész tényleg az 56-os próbával elég nyilvánvaló módon elválasztódott. Ugyanakkor ennek az 50-es évtizednek, tulajdonképpen 49-el kezdődően, azt hívták annak idején a fordulat évének, a jogalkotás terén az úgynevezett népi demokratikus, tehát a szocialista rendszerre irányzott, még nem tudatosan szocialista jog megalkotásának a programja is része, éppen a 49-es alkotmánnyal, és ennek a jognak, mint nagyon sok mindennek a szocializmusban, kétarcú szerepe volt.

1956 októbere megrázkódtatás volt az országnak, a rendszernek, de a világnak is. Nemzetközi szempontból bizonyos könnyebbséget jelentett, hogy a „béketábor” elfogadta, hogy nekünk érdemes kicsit több levegőt engedni. Így lettünk, a bosszú néhány év alatt kicsengő időszaka után, „vidám barakk”.

Ami a szocialista tábor és a nyugati imperialista tábor viszonyát illeti, volt egy olyan nemzetközi „modus vivendi”, ami azt jelentette, hogy abban az úgynevezett hidegháborúban mégis tartottak egy bizonyos egyensúlyt. Az atomháború ugyanis nem látszott kedvező megoldásnak, és talán mind a két oldalnak megfelelt ez az ellenségkép arra, hogy a maga hatalmát fejlessze, amiben azért nagy üzlet van. Másrészt ahhoz, hogy az ország az Egyesült Nemzetek Szövetségében az Alapokmányt legalább látszatra elfogadva részt vegyen, ahhoz szükség volt olyan jogalkotásokra, amelyek ennek az alapokmánynak a kívánalmait legalább a minimumban megvalósították. A be nem avatkozás politikája azt is jelentette, hogy nem nézzük meg, hogy amit leírtak, az hogy érvényesül a gyakorlatban. Az 1949-es alkotmánynak sok olyan értékes eleme van, amit most is megismételtünk. A vallásszabadság, az egyenlőség, a bíróság előtti egyenlőség, a magánviszonyoknak a per útján való védelme, a törvények kötelező volta, és egyebek. A baj az volt, hogy mindenki nevetett rajta, ha ezeket a tételeket az alkotmányra hivatkozva próbálta valaki betartatni. Jóval később, ügyvédként – én 1968-ban lettem ügyvéd, a 70-es évekről van már szó – ha véletlenül az ember az alkotmányra hivatkozott bíróságnál, akkor megmosolyogták. Tehát ez egy kirakat-törvény volt. Ugyanígy, bizonyos fokig, habár nem annyira kirakat-törvény volt a családjogi törvény is.

A hazai társadalom a rendszer vezetői szemében belső átértékelődésen ment át. A vezetők megtudták, hogy saját kedvezményezettjeik sem akarják őket, kollégisták, munkások, TSz vezetők. Viszont ezek ezt sokkal nyíltabban kimutatták, mint a magunk fajta, nyomás alatt tartott és „földrajzot is tanult” értelmiségi. Így, aki nem közvetlen kompromittálta magát közülünk októberben, annak valamennyire lazult a szűkös mozgástere.

Így tudtam én is, egészen váratlanul, letenni jogi záróvizsgáimat. Meg is tettem azonnal, nem vártam vele, míg visszavonják az engedményt. Magam egyébként 1947-ben lettem joghallgató, ekkor még a Pázmány egyetem régi tanrendje szerint. Noha jegyeim és munkám alapján az évfolyam egyik legjobb hallgatója voltam, (vagy éppen emiatt?), 1951. májusban, közvetlen végszigorlatom előtt, mondvacsinált okon, mondhatni, koncepciós eljárásban kizártak Magyarország összes egyetemeiről.

1958-59-től, már 57-től kezdve bizonyos közkegyelemmel, bizonyos előrelépésekkel megpróbálták a forradalom hirtelen és rövid korszakát lezárni, megteremteni az alapjait annak, amit úgy hívnak, hogy puha diktatúra. Ahol mi tudjuk, hogy ők tudják, de nem mondjuk egymásnak, és akkor látszatra lehet egymás mellett élni. Bizonytalanul, nem kétséges, mert ezek a határok a hatóság részéről bármikor átléphetők, és sokszor személyes bosszúból át is voltak lépve, de mégis azzal a tudattal, hogy a tisztességes munka nem tilos, a szocialista elvekhez való csatlakozás útján való érvényesülés nem kötelező, bizonyos nívót meg lehet élni, el lehet érni úgy is, hogy az ember dolgozik, és ezért egy részét kapja annak, amit az ideológiához csatlakozók.

Dr. Zlinszky János

Látszat és valóság

– Ön olyan korban élt, amelyben a közbeszédet, az oktatást, a kötelező részvétellel szervezett szemináriumokat, gyűléseket a hamis jelszavak uralták. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy amit hirdetnek, az nem igaz. Ön azonban a kórházakban kapcsolatba került a szenvedő emberrel, amikor valami más válik fontossá, amikor lekopnak a külső elvárások. Hogyan élte meg, hogyan látja történelmünket erről a másik oldalról, milyen benyomásokat szerzett?

– Amit elmondok, amit a prédikációimban hirdetek, ezek állandó valóságok, mert nem látok embereket meghalni Isten nélkül. Az állandóság azt jelenti, hogy túl van a hétköznapok rohanásán, valami állandóhoz, örökhöz érkezett. Pár évvel ezelőtt, megjelent a Vigiliában az egyik volt professzornak, Fila Bélának egy cikke arról, hogy „szálla alá a poklokra”. Ez benne van a Szentírásban, mondjuk is a Hiszekegyben. Vagyis a megváltás még azokra is vonatkozik, akik belül poklot viselnek. Mert összezavartak, mert gonoszok, mert rosszindulatúak. De a halál folyamat, és az Úr előbb-utóbb megszerzi magának őket. Így van ez a hétköznapi, névtelen emberekkel, de nincs másképp azokkal sem, akik valamiképpen formálhatták a történelmet. Hogy mennyire, azt az Úristen tudja.

Említeném Kállai Gyula, a nagy kommunista miniszterelnök nevét. Találkoztam vele a kórházban, amikor már nagyon nehéz helyzetben volt. Mondtam neki, miniszterelnök úr, én vagyok a Lajos atya, hallott maga a Jóistenről? – Én hiszek. Református vagyok, minden nap olvasom a zsoltárokat – hangzott a számomra meglepő felelet. Arra gondoltam akkor: Uram, nem kell félteni téged. Krisztus a kereszten is győz, ennek a győzelemnek a példái ma is megvalósulnak. De említhetek egy olyan nevet is, Miklós Imrét, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjét, akitől mindenki félt, és okkal. Engem is üldözött, megalázó méltánytalanságokat követett el. Egyházi szertartásokon, beiktatásokon, ahol tulajdonképpen nem volt keresnivalója, az első sornál is elébb ült, bizony nem követte az evangéliumi szerénységet, saját magát tette a főhelyre. Aztán előbb-utóbb, mikor már leáldozott a napja, találkoztunk, valakit látogatott. Megkérdeztem, tudja-e, arról vagyunk nevezetesek, hogy egy évben születtünk. Aztán, nem tudom, vajon arról értesült-e, hogy én az anyósát, apósát elláttam szentségekkel. Nagyon halkan, de igennel válaszolt. Mert a feleségének a szülei nagyon mélyen vallásosak voltak. Volt, hogy a felesége ott volt, és a papát szépen elláttam szentségekkel, a mamát még előbb, mert ő előbb halt meg. És amikor Miklós Imre már súlyos beteg lett, ő is azt mondta, hogy sose volt ateista. Elgondoltam: hozzátartozói nyilván őérte is imádkoztak, és ez nem lehet eredménytelen. Hatalom, gőg, vagy egy rebbenő ima, amely szinte félve száll Isten felé: vajon melyik az erősebb? Istenhez hanyatló emberkék ezek, pillanatnyi létezésük a felismerés pillanatában igyekszik az Örökkévalóhoz kapcsolódni. Őszintén remélem, hogy nem túl későn.

Egyik esetem szinte humoros lenne, ha nem a kor ijesztő valóságában játszódott volna. A hatvanas években történt, akkor éppen az esztergomi kórházba volt alkalmam bejárni, mivel a Dorog melletti Csolnokra helyeztek. Az idegosztályon egy asszonyka, mikor megtudta, hogy pap vagyok, dicsekedve mondta, hogy az ő férje is az egyháznál dolgozik. Ugyan hol? Hát az Állami Egyházügyi Hivatal főelőadója! Összerezzentem, mert férje, Lázár elvtárs különösen „elvhűen” bánt a papokkal. Meg is kaptam az idézést. A Hivatalban többen nekem támadtak, hogy merek bemenni a kórházakba, ha így folytatom, nem maradhatok pap. Elviseltem, aztán elsiettem, hiszen betegeim vártak az onkológián.

Kerényi Lajos

Színek játéka

Székely Dénes három évtizedig volt a Székely Népi Táncegyüttes vezetője. Marosvásárhelyen megjelent visszaemlékezései a korszak társadalmi jelenségeiről is képet adnak.

Évszám 1970 – kora reggel én hívtam Birtalanékat. – Jóska, ti is értesültetek: Belgrádban mi fogjuk képviselni az országot az „Európa öröme” gyermekfesztiválon.

Sürgősen össze kell állítani egy műsorjavaslatot, és jóváhagyás végett a hivatalos tanügyi és kulturális szervek elé kell terjeszteni. Itt csak azt a kérdést tenném fel – a párt és állami szervek aktivistái vajon jobban értettek-e a művészi programhoz, mint mi. No, de ez volt a cenzúra. Egy-két kivétellel a város és megye vezetői többségben minden szempontból pozitívnak értékelték munkánkat mind politikai, ideológiai, mind művészi szempontból.

Ide kívánkozik egy nevetséges, de mégis kellemetlen történet. A műsor első főpróbája után az egyik megyei párttitkár a következőt kérdezte: „igaz, hogy a műsor szép, de miért ilyen soványak ezek a gyermekek?” Úgy látszik, a válasz már előre készen volt a fejében, mert nem várt a feleletemre, hanem folytatta: „Dini bácsi, vegye tudomásul, hogy a szocializmusban nincsenek sovány gyermekek, holnapra tessék kicserélni a táncosokat kövérebb gyermekekkel.” Válaszom – én nem importáltam külföldről, ezek mind itt születtek a szocializmus évei alatt. Nem tehetek arról, hogy nem vitték őket hízókúrára. Különben a táncosoknak sovány, csinos külső szükséges, kövéret leginkább csak humoros jelenetnél használhatok. De ha ír nekem egy koreográfiát csupa kövér gyerekkel, akkor nem bánom, elfogadom a döntését.

A párttitkár úrnak azonban volt egy kényesebb kérdése is, ez pedig az együttes nemzetiségi összetételére vonatkozott. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, mert ezzel a kérdéssel statisztikailag nem foglalkoztam. Azt tudtam, hogy Coloboc és Turdean meg a két Rodica románok, de mindig magyarul csevegtek egymás között is. Na, de összeszámoljuk, az arány majdnem egyenlő volt, és úgy is maradt.

A műsort véglegesítettük. A fentebbi titkár itt is tett kifogást: a gyerekek inge fehér, a szoknyák pirosak, és a fűszőnyeg, amellyel a kórus emelvényeket letakartuk, zöld. Valamit ki kell cserélni, legyenek sárgák az ingek, női blúzok, vgy a piros szoknyákat kékre kell cserélni.

Domináljon a kék – sárga – piros nemzeti szín. Utasítás!

Ez lehetetlen. A végén megegyeztünk, hogy a díszlet megoldja ezt a kérdést, mivel mustársárga körfüggönyt teszünk, és az megváltoztatja az egész színpadképet.

Tudtam, hogy magukkal lehet dolgozni, mondta a műsorért felelős aktivista. Megkezdődik a díszelőadás az Európa-hírű Kultúrpalotában. Szokásom szerint sose néztem ülve az előadást, hanem hol a nézőtéren állva, vagy pedig a színpadról a függönylábak mellől. Felelősségem tudatában szigorúan megköveteltem a magas művészi produkciót, bármilyen előadásról legyen szó.

Sándor Laci lihegve, izgatottan jelentette, hogy a titkár feldühödött állapotban keres, mivel az egész színpad tisztán piros-fehér-zöld szín.

„Miért tetetett maga zöld függönyt, miért csapott be?” Meglepődtem és magam is kételkedtem, hogy a műszak úgy hajtotta végre utasításomat, ahogy kértem. A színpadra sietek, a függönylábak és a körfüggöny mustársárga színűek. Megmutattam a titkár elvtársnak, aki szeméhez húzva a függönylábakat, távolabbról és közelebbről is kénytelen volt megállapítani, hogy azok valóban mustársárgák.

Hanem, amit a titkár nem vett észre, az a fővilágosító felém villantott mosolya volt. Ekkor értettem meg, hogy kék fényt kevertek a színpadra, a két szín egymásra hatása pedig zöldet eredményezett. A kis piros szoknyák, mint a pipacsok, ilyen módon egy hatalmas zöld mezőben forogtak…

Székely Dénes

Áronnak, felfelé nézve

Illyés Gyula dedikálta így 1969-ben frissen megjelent, Kháron ladikján című esszé-regényét Márton Áron számára. A könyv tartalmát nehéz lenne röviden meghatározni, az öregedés folyamta mellett élet-halál nagy kérdéseivel néz szembe a költő, melyek verseiben is foglalkoztatták. Mesterien biztos kézzel metszett sorok, kalsszikus mondatok, filozófiai-pszichológiai definíciók – közben a szív remegő bizonytalansága, amiről a kérdése árulkodott: – Vajon elküldhetem én ezt a könyvet Márton Áronnak? Megvallom neked, én nem vagyok hívő. Szeretnék úgy hinni, mint ő, de nem tudok. – A jelen levő Flóra asszony és én is biztosítottuk arról, hogy Márton Áron örömmel fogja fogadni könyvét. Akkor már több éve, 1964 óta végeztem ilyen szolgálatot kettejük számára, közvetítésemmel szinte párbeszéd alakult ki közöttük. Sok minden volt, ami a közvetlen érintkezést gátolta: korábban Márton Áron börtönévei, mikor még azt sem lehetett tudni, merre van, majd házi őrizete, mely mozgásában korlátozta, az utazással kapcsolatos nehézségek. Habár én Kolozsvárott jártam középiskolába, majd egyetemre, és a haború után kerültem Budapestre, csak 1964-ben nyílott alkalmam arra, hogy hazautazzak, és ismét találkozhassam Márton Áronnal. A fizikai távolság azonban nem akadályozta kettejük lelki közelségét. Amikor Márton Áronnak átadtam a könyvet, beszámoltam Illyés Gyula megrendült habozásáról is. Mosolygott egyet, megköszönte, viszonozta valamivel, és mikor megint mentem, azt mondta nekem: – Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, azt üzenem neki, hogy ő nem hitetlen, hanem hívő. Viaskodik Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus azért jött a világra, hogy meghirdesse az embereknek az igazságot. És mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, az Krisztust követi.

Hazatérve, átadtam Márton Áron üzenetét Illyés Gyulának, aki ekkor zokogásban tört ki. Egyszerre kihúzta magát, és így szólt: – Mondd meg a püspöknek, hogy rendelkezzék velem. Agyammal, tollammal, tehetségemmel. – Márton Áron püspök válasza ekkor az volt: – Szeretném még egyszer megszorítani Gyula kezét. – Erre azonban már nem került sor. Amint Illyés Gyulától megtudtam, az életben egyszer találkoztak, a második világháború befejezése után. Ekkor Illyés Gyula gépkocsival jutott el Gyulafehérvárra, ahol esti érkezése után hajnalig beszélgettek az erdélyi magyarság helyzetéről, Magyarország sorsáról. Mint ismeretes, Márton Áron mindig keményen és következetesen foglalt állást, nem alkudott meg és nem tűrt megalkuvást. A bécsi döntés után Dél-Erdélyben, Gyulafehérváron maradt, nem hagyta el püspöki székhelyét. Magyarország német megszállása után emlékezetes beszédben Kolozsvárott emelte fel szavát a zsidóüldözések ellen, meg is látogatta a téglagyárban összegyűjtött zsidókat. Erélyesen harcolt az oktatásért, a hit, a kultúra továbbadásának lehetőségéért. Igazi lelkipásztor volt, nagy gondot fordított a fiatalság nevelésére, pedagógiai lapot is indított, az Erdélyi Iskolát. Egyéni sorsvállalása a megélt evangélium példáját adta népe számára. Ennek a példának a nagyságát ismerte fel Illyés Gyula is.

Úgy érzem, habár csak egyszer találkoztak, de nagy költőnk egész pályájára jellemző volt a Márton Áronnak, a nemzeti helytállás képviselőjének küldött üzenet: „Mondd meg a püspöknek, hogy rendelkezzék velem.”

Keresztes Sándor

Ahogy lehet

– Kerényi Lajos atya a nagymarosi ifjúsági találkozók szervezője, kezdeményezője. Honnan indult ez a sokaknak életre szóló lelki élményt adó kezdeményezés?

– A hatóság a forradalom után áthelyezett a Városmajorba, majd 1958-ban a Szigetközbe. 1956 után ismét erőteljesen igyekeztek korlátozni a hitoktatást, ennek törvényi alapot is teremtettek. Újabb áthelyezésem után is folytattam többirányú tevékenységemet, a betegeket sem hagytam magukra, ekkor a győri kórházba tudtam bejárni. 1960-ban újra visszakerültem a fővárosba, a Kassai téri plébániára. Bűnlajstromomat itt egy újfajta tevékenységgel szaporítottam: lelkigyakorlatot tartottam titokban felszentelt papoknak. 1962-ben a Palócföldre, Szécsénybe helyeztek. Innen is visszajártam azonban Pestre. Kéthetenként találkoztam a fiatalokkal. Megpróbáltak beszervezni, ennek ellenálltam, a Történeti Hivatal adataiból azt is tudom, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal rendszeresen figyeltetett. Pár napot börtönben is kellett töltenem, azonban szerencsére éppen akkor kezdődtek a tárgyalások a Vatikán és Magyarország között, Casaroli bíboros úr Budapestre érkezett, úgyhogy ki kellett engedjenek. Ezután ismét újabb állomáshelyek következtek: Dunakiliti, Piszkelábatlan, a Dorog melletti Csolnok. Ez a sűrű áthelyezés a hatóság szándékával ellentétben, nem büntetés, hanem lehetőség volt a számomra: mindenütt megszerveztem a hitoktatást, rövid időn belül fiatalok vettek körül, akkor az esztergomi kórházat is látogattam. Mivel Csolnokon is tódultak körém a fiatalok, 1970-ben Nagymarosra helyeztek, szándékuk ellenére hozzájárultak így egy újabb kezdeményezés, a nagymarosi ifjúsági találkozók megszervezéséhez. Kezdetben pártucatnyi fiatal találkozott itt, ma már három-négyezer a résztvevők száma. Az Egyházügyi Hivatal persze küldözgette a jelentéseit, de tevékenységem annál jobban kibontakozott. Több helyen tartottam előadásokat, lelkigyakorlatokat, városon, falvakban egyaránt, végigjártam a meghagyott egyházi iskolákat is. A már szokásos áthelyezés ezúttal Budapestre, a Béke térre szólt, ahol négy és fél évet töltöttem. Mostani állomáshelyemre, a Szent Kereszt plébániára 1976 őszén kerültem. Először káplánként működtem, Paskai bíboros úr 1996-ban nevezett ki itteni plébánosnak. Idehelyezésemkor kilenc gyermek járt hittanra, a körzethez tartozó József Attila lakótelepen sok közömbös vagy ateista ember élt. A hetvenes évek végére már százhúsz elsőáldozó, nyolcvan bérmálkozó volt.

– Ön össze tudja hasonlítani a hitoktatás, a hit helyzetének változását az elmúlt évtizedekben. Melyek a tapasztalatai?

– Az 1956-os forradalom időszakában szép élményem volt a hitoktatás újraszervezése. Akkor a Krisztinavárosban Szabó Imre püspök úr, Budapest helynöke volt a plébános. A körzetünkben öt iskola működött, a püspök úr arra kért, hogy szervezzem meg, hogy minden iskolában legyen hitoktató. Ez olyan sikerrel járt, hogy minden gyerek hittanos lett. Az a pár év 48-tól 56-ig még nem volt elég arra, hogy az emberi lelkeket kizsigereljék, hogy pállottá tegyék. Nagyon tetszett nekem, hogy a magyar lélekkel nincs még baj. Aztán jött az a bizonyos harminc év, amikor fölőröltek mindent, ami szent, ami szép, ami isteni, ami nagyszerű. Most jóval nehezebb a helyzetünk, a nem egyházi iskolákban jó, hogyha a hitoktató 60-70 gyereket össze tud szedni egy 3-400-as iskolából, aki hittanra mer jelentkezni. Sajnos megérnek a keserű gyümölcsei annak a nevelésnek, amely szétzúzta a hitoktatást. Már a szülők olyanok, hogy őket ez nem érdekli, a gyerekek mitől lennének mások? A múltkor egy tíz éves aranyos kislány elkésett a templomi hittanról. Azt mondja, ne tessék haragudni, valamilyen közös iskolai foglalkozás volt, én mondtam, hogy hittanra megyek, Lajos atya, tessék elképzelni, kifújoltak a gyerekek. Itt tartunk. Egyszerűen nem is értik, és ez van a közhangulatban is. És mégsem reménytelen, nem szabad pesszimistának lennünk. De nagyon komoly jelzés arra, hogy még jobban talpra kell állnunk. Akkor meg lehet tölteni a kiürült lelkeket. Hiszen vannak nehézségek, megélhetési problémák, tudom, de sokszor eszembe jutnak azok az ágrólszakadt szegény orosz gyerekek, akik a hadifogolytáborban odaszaladtak hozzánk, és megcsókolták a nyakunkban viselt keresztet.

– Mi a pap feladata? „Szolgáltat”, kiszolgálja azokat, akik felkeresik, vagy pedig megszólítja valahogy az embereket?

– Nem mondhatunk le a templomon kívüli tevékenységről, arról, hogy megszólítsuk az embereket, arról, hogy a fiatalokat megismertessük hitünk igazságaival. Egyszer felkerestem egy hívő házaspárt, akik egyébként szentségi esküvőt tartottak. Mikor beszélgettünk, behúzták az ajtót, nem akarták, hogy a szomszéd szobában tartózkodó gyermekük hallja szavaimat. „Tudja, őt már realista módon nevelik az iskolában, nem akarjuk összezavarni. Döntsön majd később, saját belátása szerint.” Gyakori ez a felfogás: a vallás, a hit valami elvont, a világtól idegen dolog. Aztán a fiatal fiú, leány életének katarzisaiban, melyektől nem lehet megkímélni, felkészületlenül kerül szembe élet és halál realitásával, a létezés realitásával, mert a realitás nem az, hogy ezekről a kérdésekről nem beszélünk vele. A felnőttek felületes közelítésmódja, fásultsága nagyon sokba kerülhet a fiatalnak, aki mindenre választ vár. Hároméves korában megkérdezi, milyen ez az autó. Iskoláskorban pedig itt az ideje annak, hogy feleljünk azokra a kérdéseire, melyek benne vannak, melyek az ő életének céljaira, értelmére vonatkoznak. Ha nem tesszük meg, pótszerekhez, élvezetekhez, kábítószerhez fordulhat. Hivatásomhoz tartozik, hogy rendszeresen járjam a kórházakat. Az idegosztályokon találkozom szenvedélybetegekkel, öngyilkosokkal, sajnos, nő a számuk. Egy húsz éves, öngyilkossági kísérleten átesett lány így fordult hozzám: – Atya, maga is öngyilkos lenne, csak nincs elég bátorsága hozzá. Az élet nem ér semmit! – Az ilyen ember magányos, nem látja életének célját, értelmét, és erre végletes módon reagál. Lelkét elemészti az unalom, a sivárság. Mégsem vagyok pesszimista, mert tapasztalom a nyitottságot, az érdeklődést is. Van tennivalónk: fel kell mutatnunk a világban a krisztusi létezés, a krisztusi út igazságát és realitását.

Kerényi Lajos

Fekete gyémántok

– Kozma Imre atya sokféle tevékenységet végez, ezek mind a gyakorlati cselekvésre irányulnak: a Máltai Szeretetszolgálat, kórházvezetés, plébániai teendők. Hogyan alakult ki ez a sokréstű működés, hogyan találta meg és hogyan találtak Önre a feladatok?

– Szemináriumi éveimben vonzott a tudományos kutatás, egyik professzorom a munkájába is bevont. Örömömre szolgált a szellemi erőfeszítés és jólesően ízlelgettem a megszerzett tudás ízét. Engedélyt kaptam arra, hogy tanulmányaimat Rómában folytathassam. Ez a lehetőség 1964-ben nyílt meg, amikor a Magyar Állam és a Vatikán között megszületett a Római Egyezmény. Eszerint fiatal magyar papok Rómában továbbképzésben részesülhetnek. Csakhogy Schwarz-Eggenhoffer Artúr kormányzó úrral közölték, hogy nem ő, hanem az Egyházügyi Hivatal állítja össze a kiküldendők névsorát. A kormányzó úr kemény ember volt. Megmakacsolta magát, s ennek az lett a következménye, hogy az elkövetkező öt esztendőben nem élt a lehetőséggel.

Így vett életem útja más irányt, a Dorog-bánya lelkészségre kerültem. Róma helyett Dorog-bánya, a teológia kincsei helyett a fekete gyémántok. De hogy csakugyan azok, azt működésem során tapasztaltam meg. Itt szembesültem először, mint pap az igazi magyar valósággal. Itt hoztam meg életem legfontosabb döntését. Ha az ember éber lélekkel figyel, észreveszi, hogy az Isten újra és újra beleszól életébe s választ vár tőle. Nem felejtettem el azokat a pillanatokat, amelyek erről szóltak. Ezekből kettőt már említettem. Az első az volt, amikor a kisdobosságot és az úttörőséget nem vállaltam. A második akkor volt, amikor csodával határos módon a győri bencés gimnázium növendéke lehettem. És most egy újabb fordulat. Az az akadály, amelyet az Állami Egyházügyi Hivatal állított utamba s az, hogy ennek következtében Dorog-bánya lelkészségre kerültem, valamint azok a körülmények, amelyeket itt tapasztaltam, átrendezték a sorsomat. Az a szegénység, de legfőképpen lelki nyomor, amivel találkoztam, megérlelte döntésemet. Az Istentől ajándékba kapott életemet úgy rendelem mások szolgálatára, hogy ne befolyásolhassanak evilági hatalmak. Így lett életem a szegényeké. Ma már életem vége felé járva talán elmondhatom, hogy ezt a küldetést szánta nekem az Isten. Ebből származik életem boldogsága és végtelen nyugalma.

A Dorog-bányán eltöltött két esztendő egész életem számára döntő jelentőséggel bírt. Először is azért, mert egy mélyen hívő, teológiailag jól felkészült és jó humorú ember, Mayer Miklós volt a plébánosom. Az első vasárnapon összeadtuk, hányan vettek részt az öt szentmisén? 57-en! Kerestük ennek az érdektelenségnek az okát. Lassan összeállt a kép. A templomot még a háború előtt a bánya kegyura építtette, akinek egyes megnyilatkozásai állítólag megalázóak voltak a bányászok számára. Többen felemlegették ezt, de a mi feladatunk nem az igazságszolgáltatás volt, hanem a lelki sebek gyógyítása. A plébánosom is, én is kerestük annak a lehetőségét, miként alakíthatunk ki egy vonzóbb képet a vallásról, a kereszténységről. Ilyen helyzetre a szemináriumban nem készülhetett föl az ember. Tanácstalanságomban nagyon egyszerű döntéseket hoztam. Elhatároztam, hogy mindenhová papi ruhában, reverendában járok, ami megkülönböztetően láthatóvá teszi az embert. A másik, hogy mindenkinek, akivel az utcán találkozom, előre köszönök. A harmadik, hogy az iskolai hitoktatásra beíratott egyetlen gyerek számára is megtartom a hittanórát az iskolában. Az eredmények meghaladták várakozásomat. A mindenkinek előre köszönő, reverendás pap láthatóan zavarba hozta az embereket. Az iskolai hitoktatás pedig egy drámai történésbe torkollott, majd csodálatos gyümölcsöt hozott.

Először csak azt tapasztaltam, hogy az emberek igyekeztek megelőzni a köszöntésben. Majd egyre többen megállítottak és beszélgetni kezdtek. Hamarosan több száz embert név szerint is megismertem, ők pedig szinte versenyeztek abban, hogy egyszerű, de bensőséges otthonukba invitáljanak. Az iskolai hitoktatást egy sajátos esemény "zavarta meg". Az igazgató október vége felé kötelességének megfelelően ellenőrizte a hittanórát. Belépett az osztályterembe, ahol körülbelül 80 gyereket talált. Megkérdezte: ki van beíratva hittanra? Egyetlen fiú jelentkezett. Az igazgató úr mellém állt, egyenként kihívott minden gyereket és egy pofonnal adott lendületet a kiútnak, a számomra is megalázó volt, hogy így bánnak, így bánhatnak tanítványaimmal. Az évszámot megjegyeztem, belém vésődött: 1964-et írtunk. A jelenet végére hárman maradtunk. Az egy fiú, az igazgató úr és én. Odafordultam hozzá, kezet nyújtottam: Igazgató úr, férfias munka volt! Rám kapta a fejét, kiment az osztályból, de az ajtót csendesen tette be. Dicséretére mondom, hogy soha többet nem jött ellenőrizni. A gyerekek viszont egy-két hét múlva visszaszivárogtak. Az eredmény pedig: a következő esztendőben 117 gyereket írattak be iskolai hitoktatásra. Ekkor megkeresett az igazgaó úr és közölte velem: maga tönkretesz engem! Tudja, hogy ez hány százalékos gyarapodás? Azt válaszoltam: Igazgató úr, nem erősségem a matematika. Igaz ugyan, hogy ez már a krisztusi matematika volt…

Közben a templomi hitoktatásban körülbelül 400 gyerek vett részt és a vasárnapi szentmiséken is 7-800 embert számláltunk. A bányász emberek nagyon közel férkőztek szívemhez. Valamit sejtetni engedtek abból, hogy mit is jelent naponta a föld mélyébe leszállni és akár gyakorolták vallásukat, akár nem, az Isten kezébe helyezték életüket, tehát "hívő" emberek voltak. Aprócska, tiszta és takaros otthonaik és sok-sok virággal teli előkertjeik arról az emberi vágyakozásról tettek tanúbizonyságot, hogy az otthon a legfontosabb az ember életében. Nehéz szívvel hagytam el őket, szerettem velük lenni. Szívemben ma is helyük van.

Kozma Imre

A RENDSZERVÁLTÁS ÉVEI

A keletnémet menekültek

– Kötetünk bevezetőjének két írásában azt mutattuk be, hogy a második világháború harcai között is élt egy lelki front, mely ellentéte volt a pusztításnak. A rendszerváltás időszakában ismét egy szelíd pap, Kozma Imre, aki a keletnémet menekültek befogadásával a változások frontvonalába került. Ekkor már alakulóban volt a Máltai Szeretetszolgálat is. Hogyan emlékszik ezekre az eseményekre?

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat, mint az országban elsőként megalakult civil szervezet előélete 1987-től 1989-ig tartott, hivatalosan 1989. februárjában alakult meg. Még csak a lehetőségeink számbavételével voltunk elfoglalva, amikor a nyár folyamán egy csapásra megjelentek a kelet-német menekültek. Szinte megszállták az országot. A Balaton partján alig lehetett tőlük mozogni. Budapest utcáin lakókocsik parkoltak, a parkokban sátrak nőttek ki, a menekültek elfoglalták a nyugat-német nagykövetség és konzulátus épületeit. A nyugatnémetek segítőket kerestek és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét ismerve, ránk gondoltak. 1989. augusztus 13-án, vasárnap este a szentmise után a zugligeti templom sekrestyéjébe belépett egy férfi, a nyugatnémet konzul volt. Csilla asszony ugyanebben az időpontban szállt le Ferihegyen, őt pedig a nyugatnémet követség első titkára várta. Ugyanazt kérdezték mindkettőnktől: Itt vannak a menekültek, segíteni kellene, segítünk-e? Csilla is, én is egymástól függetlenül igent mondtunk. Bizonyára azért sikerült ezt az igent kimondani, mert nem vette számba az ember az esetlegesen felmerülő akadályokat, nehézségeket. Akár így is mondhatom, nem „gondolkodott”.

Ezt a segélyakciót az Isten „előkészítette”. Ugyanis 1989 nyarától átvállaltam a templom szomszédságában létező leánynevelő intézet vezetését. Ki gondolt akkor erre az új feladatra? Hétfőn reggel kezdtük a szervezést. Az intézet kapui kinyitásához jogom volt, kertjében adta magát a lehetőség sátortábor létesítésére. 14-én este ezerkétszáz személyt fogadtunk be. Szálláshelyet biztosítottunk, étkezést, gondoskodó szeretetet. Hogy ki mindenki segített a tábor létrehozásában? Természetesen a németek, de legfőképpen a magyarok, akiknek szolidaritásáról sokkal többet kellene beszélni. Az étkeztetés megszervezésében a legnagyobb támogatást a kerület párttitkárasszonya, Hanga Mária nyújtotta. Körbetelefonálta a szállodákat, kifőzdéket, közkonyhákat. Van-e ésszerű magyarázat arra, hogy csak kérni kellett és küldték az ételt, de senki sem kérdezte, fizet-e érte majd valaki vagy sem. Az utca másik oldalán található házak lakói felajánlották fürdőszobájukat és mosási lehetőséget biztosítottak. Naponta 5-600 ember szorgoskodott önkéntesként a menekültek kiszolgálásában. Augusztus 15-én reggel a szentmise után egyetlen kérő szóra 158 zugligeti család fogadott be egy vagy több német családot. Ekkora önzetlenség láttán, minden gond és feszültség ellenére kimondhatatlan boldogságban teltek ezek a napok. Később még három tábort kellett létesíteni, egyet Csillebércen, kettőt pedig a Hűvösvölgyben. Ez a szolgálat három hónapig tartott s összesen 48.600 ember fordult meg a táborokban.

Mennyi, de mennyi példát tudnék felsorolni, az önzetlen segítés példáit, a magyarok tiszteletreméltó megnyilatkozásait vészhelyzetben. Sokszor kellett szólnom erről a történésről Magyarországon és a világ számtalan országában. Minden alkalommal elmondottam és mindenki egyetértett ezzel: ez magyar csoda.

A zugligeti tábor megnyitása után néhány nappal a nyugatnémet nagykövet azt kérte, hogy a követség költözhessen be a zugligeti templomba és a hozzátartozó helyiségekbe. Ennek a kérésnek a teljesítése komoly kockázatot jelentett, hiszen ettől a pillanattól már nem csupán karitatív feladatról volt szó, hanem politikai szerepvállalásra kényszerültem. Legszívesebben nemet mondtam volna, de a kialakult helyzetben ezt nem tehettem meg, vállalni kellett az igent, annak minden következményével. Már nem volt visszaút. Valahol helyet kellett találni a követség számára, hogy a menekültekkel kapcsolatos ügyeket intézni tudja. Mivel a táborlakók nem voltak hajlandók elhagyni a tábort, a táborhoz tartozó épületben kellett ezt kialakítani. Így vált a zugligeti templom folyosója és a plébánia szobái az ügyintézés helyszínévé. Később Csillabércre, a második táborba is kiköltözött a követség egy részlege. Akár büszke is lehetnék arra, hogy a világpolitika érdeklődésének középpontjába került egy magyar katolikus templom, egy egyházközség, egy katolikus keresztény szervezet. Ezzel szemben az én nyugtalanságom inkább nőttön-nőtt. Aggodalmamat Kohl kancellár úr a következő szavakkal igyekezett eloszlatni: „Kedves páter, beszéltem Gorbacsov úrral, és ő azt mondta, hogy a magyarok jó emberek. Legyen ez a válasz magának is elegendő.”

A keletnémet kormány kissé másként értékelte ezt a szerepvállalást, de végül is megnyíltak a határok, oka fogytán az ő fenyegetésük is elcsitult. Meggyőződésem, hogy mindent a történelem Ura rendezett el. Genscher külügyminiszter úr sajátosan értékelte a zugligeti történéseket: Németország köszöni, hogy az első téglát a berlini falból Budapesten vették ki.

Kozma Imre

A romániai forradalom

– Hamarosan ismét ütött a történelem órája, 1989. december 22-én kitört a romániai forradalom. Kozma Imre atya erdélyi, romániai tevékenysége, a segítség irányítása már korábbról ismert volt.

– A zsákos turista egyetemi fiatalok évek óta rendszeresen jártak a hétvégeken Erdélybe. A legszükségesebbeket vittük: gyógyszert, élelmet és könyvet. Odakint megszerveztük a fogadóállomásokat is, amelyeket a Securitáté miatt állandóan változtatni kellett. Sajátságos tapasztalatokra tettünk szert. Már október környékén robbanáshoz közeli feszültség volt a levegőben. Sejtettük, hogy valaminek történnie kell. Időközben Tőkés László lelkész úr küzdelmének áttételesen tanúi és bizonyos értelemben részeseivé lettünk. Munkatársaim hozták át Romániából azokat a dokumentumokat, amelyeket Genscher külügyminiszter úrra bízhattam, hogy célba érjenek.

December 22-én robbant ki a forradalom. A Magyar Rádióban elhangzó felhívásomra körülbelül 2000 ember érkezett, hogy a tartalékolt és előkészített adományokkal a huszonhárom teherautót megrakják. Így történhetett meg, hogy 22-én éjszaka az első teherautón, amely a máltaiak közvetítésével befutott Temesvárra, magyar adomány volt. December 23-án délután érkeztem vissza Temesvárról. Este 7 órára a televízióba megbeszélésre hívtak körülbelül 70 embert, hogy a segítségnyújtás lehetőségéről tárgyaljanak. Csak átöltözésre maradt időm, hogy odaérhessek. Számos ötlet hangzott el a lehetőségekről, majd valaki szólt Baló György szerkesztő úrnak, aki a beszélgetést koordinálta, hogy Kozma atya véleményét is kérdezze meg. Beszámoltam temesvári tapasztalatomról, a célba ért szállítmányról, és arról, hogy milyen kiépített fogadóbázissal rendelkezik Romániában, Erdélyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A magyar kormány ezek után a köztársasági elnök úrral egyetértésben személy szerint engem és a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot bízta meg a magyarországi segélyadományok koordinálásával. Később a Nyugat-Európából Romániába induló küldeményeket is a mi közreműködésünkkel bonyolították, Budapest határában vártuk a kamionokat. Budapesten szállást és ellátást biztosítottunk a kamionsofőröknek, majd egész Romániára kiterjedően pontos célállomásokra irányítottuk őket. Ez által vált lehetségessé, hogy a nyugati szállítmányok szinte az egész országra kiterjedően célba érkeztek. Jó visszaemlékezni arra, hogy megmozdult az egész ország. Mindenki segíteni akart, szeretetből, fenntartás nélkül. Kétpólusú volt ez a segítségnyújtás. Egyrészt Romániába áradtak az adományok, ami, ha csak rövid időre is növelte a kint élő magyarság tekintélyét, és a románok is rácsodálkoztak a magyarok nagylelkűségére. Idehaza pedig a menekültek számára készítettük a befogadó állomásokat. Ebben a tevékenységben talán a legnagyobbra nőtt Németh Géza református lelkipásztor. Egy magyarországi szervezetet is alapított, amely mind a mai napig támogatást ad Erdélyből Magyarországra érkező testvéreinknek.

A magyarság segítőkészségére jellemző a következő eset: a forradalom kitörése utáni vasárnapon egy kéréssel fordultam a templomi közösséghez. Szükségem lenne 70-80, harminc és ötven év közötti férfiemberre. Olyanokra, akik legalább egy hónapot oda tudnak adni életükből erre a segélyprogramra. Százhúszan jelentkeztek. 24 órás rádiós-szolgálatot létesítettünk, egy központot Zugligetben, egyet az országhatáron, kettőt pedig Romániában. Később ugyanezen szisztéma szerint építettük fel a kapcsolatrendszerünket a délvidéki háború idején.

1990. év első három hónapjában Romániában, szándékosan mondom így, és nem csupán Erdélyt mondok, jó volt magyarnak lenni. Egymásra talált a két nép, a román és a magyar. Felejthetetlen élmény a számomra. Egy alkalommal, talán februárban egy román falun jöttem keresztül autóval, s egy temetési menettel találkoztam. Félreálltam az úton. A pópa meglátta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat emblémáját és kilépett a sorból, odajött hozzám, engedtem a kérésének, hogy velük tartsak egészen a temetőig, majd a temetés után részt vegyek a halotti toron.

Aztán márciusban volt egy nagygyűlés Gyulafehérváron, ahol a szónok kirohant a magyarok ellen s ezt a hangnemet magáévá tette a románság. Fájdalom, elmúlt a bajban egymásra találó emberek öröme.

Kozma Imre

Börtön és hegedű

A történet a romániai rendszerváltozás után játszódik. Sok magyar nemzetiségű állampolgár került akkoriban ártatlanul börtönbe: mert az eseményekben részt venni a román állampolgárok számára dicsőség volt, a magyarok megmozdulásait azonban gyanakvás kísérte, ami rossz és veszélyes tanácsadó: megtorlást von maga után, ártatlanokkal szemben is.

– Hanem a hegedűt nem akarja behozni? Azaz: behozatni - kérdi románul az egyik őr. Nem uraságot jelöl ez a "hozatni", inkább az ellenkezőjét: akitől kérdi, nem cselekvőképes állampolgár. Minthogy cselekvési jogától megfosztatott, ő maga nem cselekedhet: helyette cselekszenek, döntik el a sorsát. Ennek az őhelyette cselekvésnek persze ára van: éppen csak a legszükségesebbeket végzik el személyének fenntartására, nem választhat az élet lehetőségei közül. A sokféle havasi út helyett maradt a börtönfolyosó. Annak sem mindegy, hogy a bal vagy a jobb oldalán halad. A távolból felcsendülő harangszó helyett, ami a messzire járót láthatatlan szállal otthonához kapcsolja, hallgathatja a foglár kulcsának a csörgését, amely megrezzenti a gondolataiba merülőt, álmait is vasajtó mögé csukva. Igaz, az eget nézheti, helybe jön magától, hanem a teljességét már elirigylik tőle, sűrű drótháló fonja bé az ablakot, az égbolt kék mozaikká törik. Bentől nézve kifelé olyan, mintha az égbolt maga volna bebörtönözve. Nagy ez a hatalom, amelyik ilyesmit intézni tud. Drótháló közt futnak a felhők, bele van zárva abba a kis ablakba viharos égbolt meg a csillagok ragyogása. Íme az ember, aki meghódítja a természetet, parancsol néki, bezárja a szamosújvári börtönablak négyszögébe. Parancsol a törékeny emberi sorsoknak is: mivel lehet mérni, amit elvesz? Az elmaradt ölelést, az elmaradt simogatást, a némaságot az asztalfőn. Hogy a gyerek nem ismerheti az apa kezének érintését, hangjának színét, biztatását és korholását. Szürkébb lesz az élet így odakint is, rácsokkal teli, kimarad valami belőle, aminek csak a sajgása érződik a lélek mélyén. Görnyedtebben jár a gyerek, mintha állandóan súlyt cipelne, szemében szomorúság és az életkorához nem illő fásultság.

A beszélőn aztán az apa sietve próbál hidat építeni a gyermeklélekhez elfúló szavakból, gyorsan rebbenő mosolyból, mégiscsak kicsorduló könnycseppből. Mennyire nem illik ide a "beszélő" megnevezés sem, hiszen nem lehet kifejezni azt, amiről beszélni szeretnének. A sors ilyen mélységeiben már nincse- nek szavak, a jelentésekhez másféle jelentések kapcsolódnak. Valahogy üresen cseng minden, hiszen csak pár perc van adva, az együttlétben rögtön átélik a még jobban fájó elszakítottságot. A végső kínban önmagára irányuló szemrehányást: miért is nem vagyok én otthon, amikor olyan fontos dolgok történnek, mint a meggyfa virágzása?

Aztán az újra kezdődő magány: a kéz megindul az emlékezés közben, javítaná a gépet, szórná a magot, nincs borzasztóbb, mintha visszafogják termő lendületét. Csak összefonódik a mellen, keserű tehetetlenségben. Pedig ez az elfojtódni kénytelen lelkesedés annak az érdekét is szolgálná, aki tilt és üldöz. Dehát rossz álmokat lát a hatalom, és ezért valakinek fizetnie kell. Példát kell statuálni, hogy az embereknek eszébe se jusson az, amiről a hatalom álmodott. Hogy ezeknek az elképzeléseknek, a lidércnyomásnak nincs köze a valósághoz? Veszélyes dolog az, ha rosszat álmodik a hatalom. Valamikor, a régi időkben, Heródes király álmodott rosszat. Hogy mennyi a veszteség így lelkesedésben, jókedvben, az együtt cselekvés lehetőségében? Szántatlan földben, meg nem termett gyümölcsben, ki nem sült kenyérben. A hatalmat még ez a gazdasági veszteség sem érdekli, a fontos az engedelmesség biztosítása, hogy megfelelő ütemben pattanjon fel az elgyötört ember a szalmaágyról. Hogy másképpen gondolkodva, lehetne együtt építeni országot, térséget, Európát? Nem, a jó szándék összedől, mint Déva vára.

Hanem a börtön, az nem dől össze. Meg kell mutatni az embereknek, hol a helyük. Ha ártatlanok, annál inkább. Hiszen aki ártatlan, még veszélyesebb: nem tart kellő mértékben a törvénytől. Azt képzeli, hogy csak azért, mert ártatlan, neki nem eshet baja. Ezért aztán érthető a hatalom logikája, hogy ezeket a különösen veszélyes ártatlan embereket a legveszélyesebb köztörvényes bűnösök között helyezi el. Hogy az ártatlanság bűnére nincsen paragrafus? Annál rosszabb, már az áldozatra nézve, mert akkor olyan paragrafus sincsen, amelynek alapján a bebörtönzöttet fel lehetne menteni. Így aztán az ítélethez keresnek egyet a meglevők közül. A legsúlyosabbat persze.

Hogy a tettet vagy el sem követték, mert a falut sanyargató rendőr félelmében öngyilkos lett, halála tehát nem külső behatás következménye, vagy, hogy a vádlott ott sem volt, de ha ott lett volna is, és még ha el is követett volna valamit, tettére közkegyelem lenne érvényes, mint ahogyan más, nálánál egyenrangúbb állampolgárok esetében - mit számít az ma már? Ha a régi rendszert bűnös dolog volt megdönteni, akkor az új ugyan miféle módon igazolhatja magát? Éppen támogatóit zárja rács mögé, akartan keresve indokokat az elítélésükre? A hatalmat azonban nem érdekli a logika sem: márpedig nagy baj az, ha logikátlan indulatok vezetik.

Baj az az egész országnak, de különösen nagy baj a bebörtönzöttek számára. Mert így a súlyosabbnak ítélt esetek nem részesülhetnek olyan kedvezményekben, mint a munka. Mert a munka a dolgos ember számára amúgy is öröm, de különösen öröm a börtönben, megtöri az egyhangúságot, elvonja a figyelmet. A rab képzelheti tán munka közben, hogy estére hazamehet családjához, ahol várja az asszony, a gyerek. Mióta is? Három éve már, hogy megnőtt azóta. Ők már csak ezzel a várakozással, a hazatérés reményével mérik az új szabadság éveit.

Az őr fentebbi kérdése, mellyel elbeszélésünket indítottuk, egy másikfajta kedvezmény lehetőségét csillantotta meg. Hiszen az, akit kérdez, az előző életében - már ha ezt a mostanit életnek lehet nevezni - hegedüléssel is foglalkozott. Ki tudja, talán még jót is tesz a benti hangulatnak egy kis hegedű-szó. Talán az őrök is szívesen elhallgatnák: mit is tud ez a szomorú ember? Akivel amúgy semmi bajuk: úgy is mondhatjuk, békességben élnek egymás mellett, az ellentétet a fenti politika okozza. A baj csak az, hogy a lent élő ember ebből aligha tud vigaszt meríteni.

De ez a szomorú ember józanabb és meggondoltabb. Mindjárt megmutatkozik, hogy a szomorúság bölcsességet és élettapasztalatot terem, amit majd egyszer talán a végső igazság mérésekor fognak beszámítani. Nem kap két kézzel, mint sokan tennék az ő helyében, a kinti élet egy darabja után. Ismeri ő a hegedű hatalmát jól. Hogyan tudja elővarázsolni az emberek érzéseit. Vigalom közepette is a szomorúságot. Hogyan tudja a bánatot nevetésre fordítani. Nem is a hegedűn játszik sokszor az, aki érti, hanem az emberi lelkeken. De a rab most tudja, felméri azt is: azok szabad emberek, azoknak lehet bánata, öröme. De hová vezetne az, ha ő most itt, a börtönben kezdene emberi lelkeket ébresztgetni a fásultságból, védekező közönyből? Hiszen álarc ez a sok sziklaarc, sokszor, érthetetlen módon, valaki egy odavetett szó miatt üvölteni kezd. Törékennyé és érzékennyé válik itt a lélek, védje magát, ahogy tudja: ne zavarja meg a hegedűszó. Meg aztán a hegedűnek az ívelése is olyan, hogy nem illik bele a csupa szöglet, csupa él világba. Rácsok négyszöge, ágyak kockái, a lélek mozdulatlan dermedése. Rajta is, íme, az őr kérdésére átfutott egy dallam, és úgy megrázta, de úgy, hogy elfúló hangon alig tudja kimondani: – Köszönöm a kedvezést, de nem kívánom. Börtönbe nem való a hegedű.

Kozma László

A balkáni háború

– Az 1990-es évek elején megmozdult a Balkán, az erőszakkal egyben tartott Jugoszlávia darabjaira hullott. A Máltai Szeretetszolgálat, Kozma atya ismét fölbukkant – ha kellett, a frontvonalon is.

– 1991-ben tört ki a délvidéki háború. A romániai segítségnyújtásban szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát vettük az ottani szerepvállalás előkészítésében, szervezésében. Az állami szervek és a magánemberek is elvárták tőlünk, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat most is beveti magát. A kapcsolattartás érdekében Budapesten létrehoztunk egy telefonközpontot, és egy rátermett önkéntesekből álló egység a drávaszabolcsi határállomásra is kitelepült. Az ő feladatuk volt a határon túli események felmérése, a Magyarországra érkező menekültek fogadása és ők tartották a kapcsolatot a magyarországi befogadó állomásokkal a menekültek elhelyezése érdekében. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat időben legelső feladata, mentőautóink bevetésével a sebesült katonák délmagyarországi kórházakba szállítása volt. Ez azért is fontos, mert ez olyan háború volt, amelynek célpontjai a kórházak voltak. Szinte minden kórházat szétlőttek. Nekem még külön is fájdalmat okozott az a tapasztalat, amivel a vinkovci kórház igazgatója lepett meg. Több mint 900 meghalt katona fényképét és kórlapját mutatta meg, akiknek legtöbbje magyar volt. Ugyanis mind a szerbek, mind a horvátok az első vonalba a délvidéki magyarokat küldték. Így történhetett meg, hogy magyar lőtte a magyart. Mi ebben a szerb-horvát háborúban nem állhattunk sem az egyik, sem a másik oldalra. Az élelmiszer- és gyógyszeradományok mindig odakerültek, ahol legnagyobbnak ítéltük a szükséget. A szeretet nyelve egyetemes, nem horvát vagy szerb.

Ismét a magyarok nagylelkűségéről és önzetlenségéről kell beszélnem. Magyarországon körülbelül 60.000 jugoszláviai menekült tartózkodott. Kevesen menekült-táborokban s legtöbben magyar családoknál nyertek befogadást és kaptak segítséget. Volt olyan család, ahol 20 ember lakott hónapokon át. Természetesen erről a sok menekültről a magyar családok gondoskodtak mindaddig, amíg futotta a tartalékból. Emiatt merült fel ezen menekültek ellátásának vállalása. A német kormánytól kaptunk pénzbeni támogatást erre. Talán viszonozni szerették volna a nem sokkal korábbi segítségnyújtásunkat.

A magyar családok természetesen nemcsak magyarokat, hanem szerbeket, horvátokat is fogadtak. Hová is fusson segítségért az, akire lőnek, aki menteni szeretné életét, ha nem a szomszédba? Ennyit a magyarság és más nemzetiségek kapcsolatáról a mindennapokban. Szent István magyarjai betöltötték hivatásukat.

– A karitatív tevékenység esetenként közel áll diplomáciához, hiszen felelős személyekkel kell tárgyalni, befolyással rendelkező személyiségeket kell meggyőzni, erről már beszélt a vukovári civilek kimentésével kapcsolatosan.

– Antall József miniszterelnök úr megbízott, hogy menjek át a szlovéniai Lendvára, és vegyem fel a kapcsolatot az illetékesekkel. Egy nagyon izgalmas tárgyalás közepette félrevontam az egyik katonai vezetőt és szinte égi sugallatként érkező ötletet osztottam meg vele. Ajánlják fel a szerb katonai vezetőknek a csendes elvonulás lehetőségét. És megtörtént a csoda, az egész katonaság kivonult. Szlovéniában nem volt szinte egyetlen puskalövés sem, de a volt Jugoszlávia többi területén szörnyű háború kezdődött, mérhetetlenül sok áldozattal.

– A háború alatt Jugoszláviában a menekültek áradata hullámzott, a máltaiak komoly részt vállaltak a mentésben.

– Mozgásban volt az egész ország. A fiatalokat bevonultatták katonának, vagy elmenekültek az országból. Az idősek elhagyták otthonaikat. A szerb területen élő horvátok Horvátország felé indultak, a horvát területen élő szerbek pedig Szerbia felé. Szomorú népvándorlás tanúi voltunk. Az országutakat ellepték a menekülők holmijait szállító traktorok, teherautók, személyautók, gyalogosok. Elsősorban szerb területen találtunk sok idős, beteg embert, akik vagy nem voltak hajlandók elhagyni otthonaikat, vagy egyszerűen „ottfelejtették őket”. Körülbelül 7000 magatehetetlen embert hoztunk át Magyarországra. Ezen kívül áttelepítettünk egy egész kórházat és két iskolát tanulókkal, tanárokkal együtt.

Elmondok egy fájdalmas, de tanulságos történetet. Több autóbusszal érkeztünk a drávaszabolcsi határra. Egy 200 személyes pszichiátriai intézet lakóival igyekeztünk Magyarországra. Ezt előre bejelentettük, ezért a határállomáson tucatnyi tévéstáb várakozott. Útközben egy idős néni meghalt. Az egyik munkatársam karjában az idős asszonnyal éppen szállt le a buszról, amikor odalépett egy nyugati tv-riporter és megkérdezte: „Mi szükség van arra, hogy Magyarországra hozzák ezeket a magatehetetlen embereket? S útközben még meg is hal valaki. Miért csinálják ezt?” Ez a többgyermekes családapa, karjában az elhunyt asszonnyal, roppant nagy igazságot mondott: „Tudja, minden csak azért történik, hogy egy ember egy másik ember karjában haljon meg.”

Kozma Imre

Menteni a menthetőt

– Böjte Csaba ferences szerzetes a rendszerváltozás után a dél-erdélyi szórványban, Déván egy romos épületből hozott létre gyermekotthont, melybe magyar és román gyermekeket egyaránt befogad. A kezdeményezés az évek során hálózattá változott, már a Déván általános és középiskolát végzettek továbbhaladását is tudják támogatni. Egyik Pünkösdkor részt vettem a várban tartott szentmisén: kétszáz gyermek mondta magyarul az Úr imádságát. A romokon építkezés, a hit, a kultúra őrzése modellje lehet rendszerváltásunknak is – ezt újabb gazdasági változásaink tükrében egyre inkább felismerhetjük…

– Vajdahunyadon voltam. A hajdan takaros városon, mint sebek hatalmasodnak el a mikro 5-6-7-nek nevezett lakótelepek. Románul „mikro centrale”: három kazánház, három lakónegyed, 10-15 ezer lakóval mindegyik. Itt nincsenek nevek, itt mindent a dicsőséges kommunizmus épített, és az ország minden részéből ide telepített egyszerű emberek lelakták. Itt is, ott is egy-egy fantomblokk, tömbházlakás, ajtó, ablak nélkül, víz, fűtés, remény nélkül. sokgyermekes lakások, egy-két kicsi, salétromos, vizes odúban. Boldogok, ha a nagy családból legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor megalomániája által szült gyárak, kombinátok, bányák az utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor, mely nemcsak a testet, a lelket is megöli. Ahhoz, hogy egy gyermek felnőjön, kibontakozzon, melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége. Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban, meglátogattuk a családját. Az öt évvel idősebb, kilencedikes nővére három ujjal alacsonyabb a nálunk növekedő húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabőr. A szülők kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó művét. A sátán kacag. Itt az olcsó szalámi a hunyorgó ünnepek fénypontja. Itt nem hizlalnak disznót, nem tudják a gyermekek, hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas és véres hurka, a disznósajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak a frissen mosott rongyszőnyeg, a sárgítóval felsúrolt deszkapadló vagy a függöny az ablakon. Itt szeget vernek a falba, és arra akasztják a ruhát, az ölükbe veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit. El tudod képzelni azt az évek óta használt, mocskos téglát a rácsavart izzószállal, melyet életveszélyesen bogoztak össze a falból kilógó drótokkal, hogy főzni tudjanak, és ne fagyjanak meg? Ezekben a barakkokban nem ropog a tűz, itt nincs kályha, kémény, fürdőszoba. Itt felnőnek a gyerekek, és soha nem ülnek fürdőkádban, nem hallanak Hófehérkéről meg Piroskáról. Itt mostoha a sors és a bűn az emberek között jár. Tizenéves férjezetlen lányanyák vihognak, árulják magukat. Itt nem kötnek házasságot, a beteghez nem hívnak orvost, papot. Van, aki otthon szüli meg gyermekét. Vannak anyák, akik eladják gyermeküket egy televízió áráért. A víz nagy érték, messziről hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok, legyek és svábbogarak. Az igénytelenség, a mocsok, a durva trehányság beborít mindent. A legszörnyűbb az, hogy mindez természetes. Mint más az értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban élő emberek. Lopnak? Az egyik ötgyerekes apát tyúklopás közben megfogták. Ott helyben bála-kötő dróttal megkötözték és agyonverték. Jön a kiegyezés: mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? A szomszédok szinte irigykedve jegyzik meg, hogy jó pénzt kapott az özvegy. Félelmetes, kiúttalan. Jézus Krisztus meghalt ezekért az emberekért. Nincs annyi pénz, hogy ennyi családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk. Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden. Menteni kell, ami menthető!

– Csaba testvér történeteket mesél, a valóság történeteit, melyek megrázóbbak minden költött mesénél.

– Vannak családok, akikért egy banit sem adnál, félrefordítanád a fejedet, annyira szakadtak, süt róluk a reménytelenség, a tehetetlenség. És mégis megtermik a szeretet hihetetlen csodáit, aranykönyvbe illő történeteket. Egyik télen egy kisfiú került hozzánk, most már, többévi működés után, mondhatom úgy, a szokásos módon: jött egy telefon, valahonnan, az éterből, hogy valahol van egy kisgyerek, akit fel kellene vegyünk. Ez meg is történt, a története is szomorú egyhangúsággal visszhangozta az átlagos sorsokat: munkanélküliség, kallódó család, italozás. De a gyerek mindig nagy szeretettel beszélt az apjáról, aki a távolból nemigen tudja látogatni, de egy-egy alkalommal el tudtuk vinni hozzá, hogy találkozzanak. Ez a kisfiú mesélte egyszer el a történetet, hogyan is látogatta meg a kórházban az édesapa. – Nagyon beteg voltam, akkor bevittek, apa elkísért, de nem akarták velem beengedni. Akkor apa hazament, beledugta a karját egy lavór forró vízbe, akkor már muszáj volt, hogy bevegyék. Ugyanabban a szobában feküdtünk, azt mondta a doktor bácsi, ezt már meg tudja csinálni. Apának teljesen bekötötték a kezét, lázas is volt, de nagyon jó volt, mert beszélgettünk, és ott volt velem. Enni is adtak rendesen, és együtt ettünk apával, ő sose bírta megenni, amit adtak neki, mindig hagyott még nekem is.

Böjte Csaba

Kalotaszeg üzenete

„Ha megmaradnak ezek a falvak, megmarad a történelem is.” Papp Hunor református lelkész vezeti be így a kalotaszegi Sztána templomának ismertetését. Ebben a helységben található Kós Károly hajdani családi rezidenciája, a Varjúvár is. „Kós Károly 1914-ben itt rendezett farsangi mulatságot, melyre Móricz Zsigmondot is meghívta, aki ennek az élménynek a nyomán írta „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című regényét.” A lelkész a falu mindennapi gondjairól is beszámol, de szavaiból az is kiderül, hogy eleven Kós Károly öröksége, a tenni akarás, a mostoha körülményekkel szembeszálló bizakodás. Az állomás több mint két kilométerre van, szükség lenne kijáró magyar háziorvosra, óvodát szeretne indítani. Állami támogatásra kevéssé lehet számítani az alacsony létszám miatt. Azonban a lelkész tervez: gyülekezeti terem létesítését, a faluturizmus fejlesztését, melynek már szép eredményei vannak. Jól fogna egy mikrobusz is, mellyel a gyerekeket lehetne szállítani, könnyebben eljutnának a nyári táborba, melye most a székelyföldre terveznek. Melegedő szívvel hallgatjuk a pap és erre haladó híveinek szép köszöntését: Békesség Istentől! A falu görögkatolikus templomát Kós Károly tervezte; a második világháború után azonban a templomot sok más helységhez hasonlóan, az ortodox egyház kisajátította. A református templom középkori elemeket őriz, 1836-38 között jelentősen átépítették. A másodlagosan felrakott kazettás mennyezet részben a XVlll. század elején működő Gyalui Asztalos János, részben a XVlll. sz. második felében itt is tevékenykedő Umling-műhely alkotásai. Jelen és múlt, hagyomány és tervezés kapcsolódik össze ebben a kis kalotaszegi faluban.

Kozma László

Soli Deo Gloria!

A Sztána szomszédságában fekvő Zsobok bejáratánál ószövetségi idézetet tartalmazó oszlop áll: „Minden utadban ismerd meg Őt, akkor Ő igazgatja a te utaidat. Ez az út készült az Úr 1993. esztendejében, szerető szívek és segítő kezek nagy összefogásával. Soli Deo Gloria!” Újjáépült a református templom, faragott kazettás mennyezete egészen egyedi. Igen szép a padsorok, a szószék díszítése, szakmai tudás és hit mutatkozik meg ezekben a gondos munkákban. A kazetták a templom történetéről is tudósítanak: az első templom a Xlll. század második felében épült, a történelem és a többszöri tűzvészek után 1879-ben, újabban 1984-ben épült újjá. A belső faragások mesterei: Gál Ernő, Szalai István, Pálffy Attila, Gál Potyó István. A kazettákon láthatjuk az erdélyi címert és a Bethlen címert is. A templom mintegy tükre annak a sok kezdeményezésnek, amely Molnár János teológiai professzor vezetésével az 1990-es évektől itt megvalósult. 1994-ben avatták a Bethesda Gyermekotthont, mely iskolaközpontként is működik. Molnár János családjával együtt ideköltözött, a faluban a lelkészi szolgálatot a felesége látja el. A gyermekotthon fóliás zöldségtermesztést folytat, péksége működik, mely a környező falvakba is szállít kenyeret. A földművelést, állattartást a falu közösen szervezi. Molnár Jánosék négy gyermekük mellé egy ötödiket is örökbe fogadtak. Az ebédlő falán festmények: nyaranta művésztelep tevékenykedik itt, jönnek Magyarországról, a Kárpátaljáról, Szlovákiából is, egy-egy alkotásukat az otthonban hagyják. Készültek szobrok is, a környező hegyekben alabástrom található, ez a „zsoboki márvány”. Márványnál is keményebb azonban az itteniek hite, ereje, lelkesedése, mely a nehéz körülmények ellenére is képes volt sokak számára otthont teremteni.

Kozma László

Piros-fehér-zöld

Zabola a háromszéki havasok előterében fekvő település. Értékes műemléke a XVII-XVIII. századi Mikes-kastély, melyben a székely főnemes Mikesek nemzedékei éltek, pár évig Mikes Kelemen is itt nevelkedett. 1949-ben a kastélyt államosították, a család egy részét a Duna-deltába hurcolták. Az Ausztráliába került leszármazottaknak pereskedés után sikerült visszakapniuk az épületet, melyet konferencia központként, turistaszállóként kívánnak hasznosítani. Zabola nagy szülöttje gróf Mikó Imre, az „erdélyi Széchenyi”. Irodalomtörténészként, történészként is tevékenykedett, de jelentős szerepe volt különféle közéleti intézmények létrehozásában: egyik alapítója az Erdélyi Múzeum Egyletnek, 1859-ben megalapította a sepsiszentgyörgyi Református székely Mikó Kollégiumot, egyik alapítója a Magyar Történelmi Társulatnak. Elnöke volt az 1848. október 16-ra „a székely nemzet régi szabadságának visszaszerzésére” összehívott agyagfalvi nemzeti gyűlésnek, melyen mintegy 60 ezren jelentek meg. „Harcunk szent és igaz – a szabadságért harcolunk” írta Mikó Imre a magyar országgyűlésnek. Születésének kétszázadik évfordulóján, 2005. szeptember negyedikén szülőfalujában megemlékezést tartottak, melyre külföldről is sokan érkeztek. A református lelkész, Pásztori Tibor Endre Erdélyben az elsők között volt, aki a templomban, majd a házára is kitette a magyar nemzeti lobogót. „Híre ment, hogy nálunk a templomban van egy piros-fehér zöld színt valló magyar zászlónk. Egy napon három férfiú érkezett a templomba, aktatáskával, mindjárt látszott, hogy a hatóság képviselői. Nem keresték az oltárt, a kazettás mennyezetre sem tekintettek, pedig hát XVll. századi erdélyi reneszánsz, hanem odamentek, és rátekintettek a piros-fehér-zöld zászlóra, és azt kérdezték:

– Na, hát ez hogy került ide? Mire én: – Na, hát ez az, én is ezen csodálkozom. Akkor már négyen csodálkoztunk. Egyikük megkérdezte: – De ki viszi ki ezt innen? S én akkor elmondtam, olyan magyar ember nincsen, aki egy hatszáz esztendős magyar templomból ezt a zászlót kivinné. Akkor még érvényben volt az a rendelkezés, hogy nyilvános helyen idegen ország felségjeleit tilos kitenni. Én azonban fölvetettem a kérdést: miért lenne nyilvános hely a templom, nem kocsma ez, ott nem is akarjuk kitenni, itt azonban magunk között vagyunk az Úristennel. Hümmögtek, aztán valahogy elvonultak, a zászló azóta is itt van. Persze, ha svájci vagy egy valóságos török zászlót tettünk volna ki, az nem szúrt volna szemet: az „idegen” alatt elsősorban a magyar zászlót értették. Mikor a házamra kitettem, akkor már enyhült a szabályozás, de azért újra csak megkaptam a hivatalos látogatót, aki megkérdezte, hogy milyen alkalomból tettem ki a lobogót. – Szellőztetési alkalomból – válaszoltam, tovább aztán már ő sem kifogásolt. Az a zászlószellőztetés valahogy éppen március tizenötödikére esett, friss tavaszi szelek fújtak, nem akartam, hogy a zászló valahol a fiók mélyén túlságosan befülledjen. Azután már nem is tettem vissza, ott lobog a házon.

Kozma László

Megjött a Mikulás!

A következő történet az adventi időszakban esett meg velem. Szent Miklós ünnepe előtt pár nappal Csíksomlyón jártam. Fölkerestem a kegytemplomot, az oltár fölött a Csíksomlyói Mária körben megvilágított szobra a téli félhomályban a Napbaöltözött Asszony alakját idézte. Kétoldalt Szent István és Szent László őrzi hitünk, kultúránk, nyelvünk épségét. Szent Lászlónak Erdélyben különösen erős a kultusza, hiszen sok csatáját vívta meg itt a támadó kunokkal szemben.

Nagy királyunk alakja több Árpád-kori freskón is feltűnik. Egyik legismertebb, legszebb ábrázolása a gelencei templomban található, azt a legendát jeleníti meg, mikor László megmenti az elrabolt leányt. Ennek az ábrázolásnak külön értéket ad, hogy László harcát párhuzamba állítja Krisztus szenvedéstörténetével, kifejezve, hogy Szent László Krisztus lovagja, az ő keresztáldozata által győz. Torda környékén ma is Szent László pénzének neveznek egy bizonyos kerek kövületet, a monda szerint az üldöző tatárok elé aranypénzt szórt, amely az ő kezükben kővé változott. Intést jelent ez a mondabeli történet a mai utódok számára is: jól kell sáfárkodnunk kultúránk, hitünk aranykincseivel, nehogy megdermedjenek a kezünkben.

Csíksomlyón meglátogattam Gergely István plébánost, aki 1987 óta tevékenykedett ezen a vidéken. A csíksomlyói pünkösdi búcsú délutánján ő tartotta a csángó misét a csobotfalvi templomban. A gyimesi csángók gyalogosan, népviseletben érkeznek, a misén felhangzanak gyönyörű ősi énekeik. Gergely István a gyakorlatban is sokat tesz a magyar kultúra megőrzéséért: 1992-ben létrehozta az úgynevezett Csibész alapítványt, mely az árvaházakból 18 éves korukban kikerülő fiataloknak ad szállást, munkalehetőséget. Az alapítvány a mezőségi Vicén házakat vásárol, melyekbe a csángóföldről visz lakókat. A településen újraindult a magyar iskola, a főtéren Rákóczi szobra áll. A hagyomány szerint a vesztes zsibói csata után a vicei várba vonult vissza a fejedelem, ahol a várkapitány a rokona volt. Gergely István ezen a módon látja szeretné megőrizni a csángók magyar kultúráját, erősen pusztuló ősi nyelvét: a kis lélekszámú, fiatallal alig vagy egyáltalán nem rendelkező magyar falvakba kívánja áttelepíteni őket.

Az alapítvány a kisebbekkel is foglalkozik: családi ház típusú gyermekotthonokat hozott létre, ezekben csángó gyermekek laknak nevelőjükkel. Szépvízen hat házban 75 gyermeket gondoznak. A Csíksomlyótól nem messze fekvő csomortáni otthonba én is ellátogattam. A falu határában kereszt áll: Gergely atya elmondja, hogy 1694-ben, az utolsó tatár betörés idején egy Csomortán nevű ember innen nyilazott a tatárokra. A történet folytatását ismerem, a csíkmenasági általános iskola faliújságján olvasható: a tatárok oda csaptak át, egy lakodalmas menet került az útjukba, akik szintén fegyvert ragadtak: a jövendő após elesett a küzdelemben. A történelem országútján járunk, ma nem kevesebb kitartásra, a hétköznapok hősiességére van szükség.

A csomortáni otthonban csodálatos köszöntésben volt részem: mikor Gergely atyával beléptünk, a gyermekek felkiáltottak: – Nézzétek, megjött a Mikulás! Hatalmas nyüzsgés tört ki, volt, aki hozzám, futott, volt, aki a szoba sarkába szaladt. Pedig se kucsma, se bunda nem volt rajtam, nem is szarvasfogaton érkeztem. De künt éppen szállingózni kezdett a hó, és olyan jó volt hinni a csodában. Tíz gyerek nagyon látni akarta a Mikulást, ezért aztán meg is érkezett hozzájuk. Kicsik és nagyok, így várjuk a csodát mi is a Kárpát-medencében, és ha nagyon várjuk, akkor talán hozzánk is elérkezik végre újabbkori történelmünk zegzugos útjain.

Kozma László

Magyarként a Kárpátalján

– Milyen lehet annak a sorsa, aki magyarnak született a Kárpátalján, és a nevébe már születésekor beleírta az Úristen a boldogságot? Boldog Éva, a nagyszőlősi református tiszteletes felesége nem könnyű sorsot élt meg, de úgy érzi, helyesen gazdálkodott azokkal a talentumokkal, melyek rá bízattak, és ez meghozta az életcélok teljesedését.

– 1973-ban végeztem Kijevben, vegyészként. Hívtak, hogy maradjak bent az egyetemen, jól induló kutatási eredményeim voltak. Kikísérleteztem egy zöld színű cementet, amely az ajkai timföldgyár vörös salakját hasznosította. Munkácsra mentem dolgozni, így közelebb lehettem anyámhoz, aki súlyos cukorbeteg volt. Azonban egyre nagyobb szüksége volt az ápolásra, ezért szerettem volna hazaköltözni. Akkoriban ez nem volt egyszerű, három évet el kellett tölteni a kijelölt munkahelyen. Egyszer azonban a tröszt elnökének errefelé volt dolga, felajánlotta, hogy hazahoz látogatóba. Útközben részletesebben is elmondhattam a gondjaimat, annyira meghatotta, hogy azt mondta, megadja az írást, mehetek dolgozni, ahová akarok. Így kerültem vissza a falumba, természetesen a szakmámban itt nem tudtam elhelyezkedni, kosárlabda-edző lettem. Egyetemista koromban ugyanis a Kijevi Dinamóban játszottam, országos bajnokságot is nyertünk, megkaptam a sportmesteri címet. Mikor férjem benyújtotta református papi jelentkezését, hívott az igazgatóm, hogy amennyiben a férjem pap, nem foglalkozhatok gyerekekkel, adjam be lemondásomat. Ennek nem tettem eleget, dobjanak ki ők. A szülőket is megpróbálták ellenem hangolni, ez azonban eredménytelen volt, maradhattam. Aztán, 1990 után, az edzői feladatokhoz csatlakozhatott a hittan is. A sportban megszoktam, hogy a megfelelő edzésmunka esetén az eredményeknek mutatkozniuk kell. A hitoktatás azonban más, sokszor úgy érzem, nem tudtam eredményt elérni, aztán váratlan visszajelzés jön, mintha a cél elérése nemcsak tőlem függene.

Valóban boldog vagyok, hiszen testet-lelket nevelhetek, családom, gyermekeim vannak. Kemény alapokra épül ez a boldogság, családunk sorsa része az itteni történelemnek. Az számított szerencsének, hogy apám hazakerült a Gulágról, ahogyan megtudta, tévedésből vitték el. Habár akkoriban egyáltalán nem számított, ki az ártatlan. Rokonaim között lelkészek, teológusok vannak, akik hirdették az igét, nem hátráltak meg a nehézségek előtt, vállalták sorsukat. Apósom 44 évig szolgált Fertősalmáson, a román–magyar–ukrán határ csücskében. A parókiát el kellett hagyniuk, egy istállóból átalakított szobában neveltek három gyermeket. Ma a református templom falán tábla őrzi emléküket. Egyik rokonomat, Horkay Barnát, azért vitték a Gulágra, mert Zimányi Tibor lelkésztársával levelet intézett Sztálinhoz, melyben figyelmeztette tévelygéseire. A diktátorhoz valószínűleg nem jutott el a levél, ők azonban fontosnak tartották, hogy valaki kimondja az igazságot. Ha mindenki így tenne, nem létezne elnyomás és diktatúrák.

Egyszer este, mikor haza indultam, az iskola kerítésén megpillantottam egy ukrán kislányt, aki rendszeresen járt a hitoktatásra. – Hát te mit csinálsz itt? – Várom, hogy jöjjön valaki, hogy elmagyarázza nekem, mi az a virradat, mert én nem értem ezt a szót. Hát, igen. Magyarul, ukránul, ruténül mi is a virradatot idézzük itt Kárpátalján. És várjuk, hogy jöjjön valaki, aki elmagyarázza nekünk, mit is jelent ez a szó, mint valamikor az emmauszi tanítványoknak.

Boldog Éva

Árvíz

Érdekes módon kerültem a Kárpátaljára, a szándékom először másfelé irányult. Rómában tanultam, a Germanicum német-magyar kollégiumban. Ekkor megjelent Szibéria frissen kinevezett püspöke, és arra kért minket, hogy legyünk a segítségére, mert a világ földterületének egyhatoda hozzá tartozik, mint egyházmegyéhez. Ugyanis egész Szibéria egyetlen katolikus egyházmegyét képvisel, csaknem egy millió katolikus van ott, főleg lengyelek és németek, közöttük a Volga-németek. A történelmi hátteret, az odakerülés módját ismerjük, száműzetések, erőszakos kitelepítések, gulágok. Ennek a püspöknek akkor ezen a mérhetetlen területen összesen két papja volt. Ekkor én jelentkeztem, hogy szívesen elmennék egy évre diakónusként, vonzott a missziós tevékenység. A következő nyáron viszont eljutottam a Kárpátaljára, egy nővér az osztályát vitte, vele mentem kispapi segítőként. A ferencesek már ott tevékenykedtek, közöttük volt Tihamér atya is, aki ismert személyisége az ottani missziónak. Ekkor határoztam el, hogy nem Szibériába megyek, hanem a Kárpátaljára. Megkértem a püspökömet, ő hosszan gondolkodott, aztán megengedte.

A Kárpátaljáról első benyomásaimat egy hittan-táborban szereztem, melyet Tihamér atya és a tanárok szerveztek, a Tisza-parton, nem messze Nagyszőlőstől. Az atya gyóntatott és misézett, megragadott az egyszerűség, a szabad idejükből áldozó emberek közvetlensége. A segítségre nagy szükség van, az állam ugyan létezik, van valamiféle rend, de a társadalomnak a szövete szétfoszlik, sokszor oligarchák irányítanak. Gondot okoz a munkanélküliség, az önbecsülés hiánya, sokszor ez vezet a súlyos alkohol-problémákhoz. A közbiztonság rossz, előfordul például, hogy bizonyos összegért maga a hatóság minősíti öngyilkosságnak a gyilkosságot.

Diakónusként Nagyszőlősre kerültem, kilenc faluba jártam ki három pappal, először a ferences Tihamér atyával. Sok hittan-foglalkozást tartottam, szerveztem a karitászt a szegények számára, ott kevés pénzzel sokat lehet tenni Komoly élményem volt, amikor egy bácsi megszólított: „Atya, nekünk lelkünk is van, inkább azzal foglalkozzon, a többit mások is megcsinálhatják.” Érdekes, hogy habár szegények, de érzik azt, hogy a lelki segítség még talán fontosabb, mint az anyagi.

2001-ben, a nagy tiszai árvíz idején, Csapon voltam plébános. A város egy teknőben van, ásatag, vakond-rágta gát védte, a Tisza Csap felé veszi a kanyart. A magyarországi részen a betongát másfél méterrel magasabb. Próbáltuk rábeszélni az embereket a menekülésre, különösen a magatehetetlen öregeket, akik nem tudtak úszni. Azt válaszolták, hogy atyám, nekünk mindegy, hogy éhen halunk vagy megfulladunk, a fulladás legalább gyorsabban végez velünk. Ha kimegyünk a házból, akkor kirabolnak bennünket. Ennek a megértéséhez tudni kell, hogy az emberek télen abból élnek, amit nyáron fölhalmoztak, az árvíz pedig novemberben volt. Ekkor már nem mehetsz napszámba, ha nincs ennivalód, éhen hal a családod. A víz pedig egyre nőtt, éjszaka két nagy buzgár keletkezett. Telefonáltam Záhonyba, megkérdeztem a polgármestert, hogy mennyi vizet várnak. „Másfél métert.” Ez volt a halálos ítélet. Közeledett a karácsony, korábban már betlehemes játék szervezésén gondolkodtam. Most egyszerre rájöttem, hogy plébánia sem lesz, mindenki megfullad. Akkor Várinál átnyomta a töltést, mi megmenekültünk.

A gyóntatószékben 2-3 órát töltesz, utána olyan vagy, mint a mosott rongy. Olyan történeteket hallasz, amit a horrorban sem, ezekről a pap természetesen nem beszél. De érdekes, hogy mélyebb a kötődés Istenhez. A konzum-társadalomban úgy gondolod, hogy azzal, hogy bevásároltál a plázában és fűtött a lakásod, már rendben van az életed. Szerettem a Kárpátalján lenni, mert ott még a rendőr is imádkozik. Az imádság alapot ad az élet stabilitására. Egyszerre meglátod, hogy az ember igazi reménye az Isten.

Hasonló szemléletet tapasztaltam egyébként Erdélyben is, amikor még a Ceausescu-időben piarista középiskolásként négyen-öten vágtunk neki az útnak. Megszerettük Erdélyt, magyar könyvet, Bibliát, gyógyszert csempésztünk, a szekuritáté egyszer majdnem letartóztatott. Eljutottunk a Gyimesekbe, ahol Berszán Lajos atya fogadott bennünket. Berszán atya neve ma már közismert, Gyimesközéplokon egész épületegyüttest létesített, középiskolát, kollégiumot, csángó és székely diákjai egyaránt vannak. Én azonban még a kezdeteket láthattam, a diákok az ő házában laktak. Nagyon megtetszett nála, ahogy ő a legegyszerűbb emberek gyerekeivel foglalkozott, taníttatta őket, a tehetségeseket segítette, élt-halt a gyerekekért.

Roska Péter

Papi sorsok krónikása

Hetényi Varga Károly 1932-ben született Hosszúhetényben. Középiskoláit Pécsett a jezsuiták Pius Főgimnáziumában kezdte 1943-ban. Az iskolák államosítása után innen kicsapták, mert egy tömeggyűlésen nem tapsolt Rákosinak, és nem írta alá a Mindszenty bíboros letartóztatását követelő ívet. Később mégis sikerült magyar, majd német tanári oklevelet szereznie. Tanári munkássága mellett életét annak szentelte, hogy dokumentálja, megírja az üldözött egyházi személyek sorsát. Ebben nem tudták akadályozni, eltántorítani sem a kihallgatások, sem a házkutatások, beidézések. 1985-ben jelent meg „Akiket üldöztek az igazságért” című könyve, melyet a ll. világháború idején meghurcolt egyházi személyekről írt. A rendszerváltás után, 1992-96-ban megjelenhetett a Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című háromkötetes műve, 1999-ben és 2002-ben pedig a Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című összegzése. Az utóbbi kötetet már felesége, Varga Borbála rendezte sajtó alá.

Nagy Miklós papköltő következő verse jól foglalja össze azt a hitvallást, melyet nem lehetett elnémítani. Nagy Miklóst a Mindszenty-per ötödrendű vádlottjaként köztörvényes bűncselekményért, „valutaüzérkedés” miatt is elítélték. Ezért 1990-ben, mikor a Mindszenty-per valamennyi vádlottja semmisségi igazolást kapott, rá ez nem vonatkozott. Papp Tamás az Új Ember hetilapban írja le, hogy az egykori védő, Schirilla György ügyvéd ezután az Alkotmánybíróságnál kezdeményezett eljárást, amely sikerrel zárult. Így másodszor, annak halála után is képviselte védencét, annak idején a börtönbüntetés mérséklését sikerült elérnie, most pedig az ítélet semmisségének kimondását. (Nagy Miklós 1973-ban hunyt el.) Úgy gondoljuk, az égi igazságszolgáltatás egyszerűbben zajlik, a fönti Bíró előtt egy folyamatosan kiteljesedő élet nyilvánul meg, és Nagy Miklós odaföntről talán mosolyogva figyeli, ahogy a földi eljárás a maga döcögő kitérőivel igyekszik az igazság nyomába szegődni. Mert a földi kárpótlás lehet megkésett és elégtelen, az a másik azonban azonnali és teljes.

Kozma László

Hajléktalan történetek

A következő apró történeteket jellemzőnek tartom rendszerváltásunk éveire. Hogy miért, az magából a történetből fog kiderülni, szimbolikáját nem kívánom magyarázni.

Kecskeméten gyakran látok a parkban ődöngő, esetleg egy-egy padon alvó hajléktalanokat, többeket ismerek is közülük. Hogy segítsek valamennyire, élelmiszercsomagokat készítettem, egy-egy reggelire valót, amit étkezéseimből „takarítottam” meg, és ezeket elhelyeztem a parkban. Sajnos, biztos lehettem-lehetek abban, hogy a csomagnak hamarosan akad gazdája. Megkérdezhetik, kedves olvasók, minek ez a titkolózás, hiszen a templomok környékén akad elég szegény, akiknek ezek az adományok közvetlenül is eljuttathatóak. Nos, éppen a névtelenség miatt: azt szerettem volna, hogy annak, aki kapja ezt az egyébként szerény csomagot, ne kelljen külön, személyre szóló köszönetet mondania. Igen, személyes kapcsolatainkban oly könnyen feledkezünk meg arról, hogy minden Istentől való. Egyszerűen személytelenné próbáltam tenni az ajándékozást, remélve, hogy az, aki kapja, így talán könnyebben a közelébe jut az igazi Személyességnek.

De még ennek az apró agapénak a szétosztása sem volt teljesen zökkenőmentes – nem mindegy, ki, hogyan fogadja az ajándékot. Egyszer, alig tettem le a csomagot, egy jobban öltözött középkorú felebarátunk kerekezett át a parkon, de azonnal észrevette a zacskót, fürgén leugrott járművéről, szatyrába rejtette, és már indult volna tovább. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: – Nem gondolja, uram, hogy másnak nagyobb szüksége lenne erre a kis elemózsiára? Végigmért, kissé gúnyosan, – tehette, végre is ő volt „nyeregben”, végül rászánta magát a válaszra: – Minden kell az emberfiának. Majd a kutyának jó lesz, csak nem képzeli, hogy én az ilyesmihez hozzányúlok?

Voltak azonban kedvezőbb tapasztalataim is. Egyszer úgy alakult, hogy két csomagot tettem egymás mellé: mikor óra múlva arra sétáltam, láttam, hogy a kisebbiket vitték el. Mintha az, akinek szüksége volt rá, így szólt volna: nekem ez is elég lesz, hátha akad valaki, aki nálam is rászorultabb. Így már ő is adományozott, habár ennek nyilván nem volt tudatában. Hiszen lemondott valamiről, arról a kevésről, ami az övé lehetett volna. Mintha az ige-szó is így terjedne: egyszer látványos eredményei vannak, azonban lehet az is, hogy csak láthatatlanul, észrevehetetlenül működik a lélek mélyén – nem is igen indokolt itt a csak szó, mert lehetséges, hogy éppen ez a működés az igazán hatékony. Mert társadalmunkban szükség van az emberi részvétre – ez talán közhelynek hat, valójában azonban szegényesek a szavaink, melyekkel a társadalom perifériájára szorultakhoz fordulhatunk. Nem elég csak rájuk pillantani, még az észrevenni, nézni szavakat is kevésnek érzem. Őket látni kell, szemünk előtt tartani létezésüket, le nem véve róluk a tekintetünket. Minekünk az iskolában ezt a József Attilai-i sort, „és háltak az utcán”, úgy kommentálták: íme, a Horthy-rezsimben volt ez így. Nyilván így volt ama bizonyos 40 év alatt is, csak nem volt ildomos észrevenni…

Józsefet, a kecskeméti hajléktalant személyesen is ismertem, több történetet őrzök róla. József, habár kívül állt a társadalmon, ismerte működésének lényegét, és ezt meg is fogalmazta. Egyszer a rendőr érdeklődésére a kövektkezőképppen válaszolt:

– Mutassa az igazolványát!

– Olyan oszt nekem nincs!

– Hát akkor diktálja az adatait! Neve?

– Proletár József.

– Hány éves?

– Ötvennégy.

– Anyja neve?

– Mozgalmi Mária!

– Foglalkozása?

– Nyugalmazott munkásőr!

– Lakcíme?

– Bokor utca négy.

– Az hol van?

– Szembe a nyúllal.

Amely beszélgetésből az a tanulságos, hogy Jóska valahogyan beleszőtte ebbe a bemutatkozásba azt a társadalmi rendszert is, mely csak ígéreteiben jelentett népi demokráciát. Személyes megjelenésével parodizálva egy korszak szétpukkanó jelszavait is.

Fáj a lépe, a mája meg még ki tudja, mije. Proletár Jóska – mert ezt a nevet viselte, magához tartozónak érezve, csak azért is elfogadva – elment az orvosi rendelőbe. Amikor rá kerül a sor, azt mondja az írnoknőnek, mivel a főorvos éppen nincs bent:

– Tessék engem beutalni a Böhöli úti állatklinikára! Látva a döbbenetet, Jóska így folytatja: – Tessék csak! Majd a Merkádec főorvos úr megvizsgál engem!

– De hát kérem, az állatorvos!

– Na és? Beállok a ló meg az elefánt mögé, oszt majd rám kerül a sor. Ha az állatot megröntgenezik, akkor a hajléktalan proletárt is meg kell hogy röntgenezzék!

Másnap találkozott a doktorral, aki megszólította:

– Megbolondult, Jóska? Magán nevet mindenki! Hát a Böhöli úton nincsenek elefántok!

– Miért, főorvos úr! Hát a városban talán vannak emberek?

Célzott Jóska nem az emberi fajra, hanem az emberség hiányára… Szívesen fejezném be valamilyen kedvező fordulattal az elbeszéléseket, de nem tehetem: Jóska ötvennégy éves korában megfagyott a város közepén.

Össze szeretnék állítani egy szegénység-antológiát: egyelőre gyűjtöm az anyagot. Ebből idéznék Sík Sándornak, a nagy piarista költőnek 1931-ből való Razziájából néhány sort: „… Jaj, hát ez is van a világon! / Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet, / Tengernyi ember, aki nem-ember! / Velem egy-lélek emberek, / Tenyésznek és ténferegnek, / Fetrengenek és penészlenek, / És rám merednek, mind rám merednek: / Átok-szemek, vérvád-szemek! / Minden szentek, segítsetek! / Ki láttam ezt a látni poklot, / Hogy éljek evvel? Mit tegyek?”

Holczer József

Hétköznapok hite

– A mai korban sokan elfordulnak a vallástól, eluralkodik a közömbösség. Közrejátszik ebben az előző évtizedek vallásellenessége, nemzedékek nőttek föl hitoktatás nélkül. Püspök úr hogyan látja, meg lehet-e szólítani ma az embereket?

– Erre a kérdésre egy történettel szeretnék válaszolni. Ma már a liceumokban is lehet hittant tanítani, fizetik is az órát, ez azt jelenti, hogy a hittan szerepel az órarendben, a hitoktatókat az egyház jelöli ki. Én magam is el szoktam látogatni az iskolákba, az időpontot nem közlöm előre. Egyik alkalommal becsengetés után leptem meg a negyedik osztályt, a hitoktatónő bemutatott, engem is felkért, szóljak pár szót. Elmondtam, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, még példának is állította őket a felnőttek elé. Egyszer csak hátulról a második padban feláll egy negyedikes, ó, püspök bácsi, még gesztikulált is a kezével, mit tetszik nekünk az Istenről beszélni, az én apukám azt mondta, hogy nincs is Isten. Ez csak a papok találmánya, hogy a markukban tarthassák az embereket. Nagy csend lett, hogy a püspök vajon most mit szól erre. Megálltam a padnál, próbáltam egy kicsit informálódni, hogy is álljak a dologhoz. A kislány elmondta, hogy az édesanyja katolikus, rendesen imádkoznak is otthon, templomba járnak. Az apja viszont meg sincs keresztelve, templomba se jön, de egyébként nagyon becsületes munkás szakember, végig dolgozza a napot. „Édesanyám mindig fél négyre főzi meg az ebédet, hogy meleg ételt egyen, és legtöbbször még utána is elmegy, így mondta, csubukolni, szóval ilyen plusz munkába. Vasárnap otthon ül, szeret olvasni, hol Gárdonyit, hol mást.” Ekkor azt válaszoltam: Így ahogy mondod, édesapád hitetlen. De ne bántsd azért, valószínű nem a saját hibájából fordult el Istentől. Úgy látszik, a szülei nem merték templomba küldeni, megtagadták az őseik hitét, féltek, hogy elvesztik az állásukat. Úgyhogy ez azoknak is a hibája, akik akadályozták, hogy az emberek templomba járjanak. Viszont ne csodálkozz akkor édesapádon, hiszen ha valaki nem hallott Krisztusról, az nem szeretheti. Ha te nem ismersz itt egy gyermeket, egy valamilyen Rozikát, ha sose láttad, nem tudhatod, hogy kicsoda. Amikor édesapád hazamegy, állj elébe, nézz a szemébe, mert meglátod, hogy édesapád szemében mégis megtalálod az Istent, mert ő szereti a családját, mindent megtesz értetek. Az anyja aztán eljött hozzám vagy három nap múlva. Azt mondja: Püspök úr, olyan zavarban volt a férjem. Amikor haza jött a munkából, Piroska elébe állt és azt mondta: – Apu, gyere, nézzek a szemedbe. Azt felelte, most nem tudok farkasszemet nézni, nem érek rá, ne haragudj, sietek vissza a munkába. Mert azt szokták játszani, hogy egymás szemébe néznek, ki bírja tovább. De a kislány megfelelt neki: – Apu, én most nem játszani akarok, látni szeretném Istent a szemedben. – Az én szememben? Hát ez meg hogy jut eszedbe? – A püspök bácsi mondta. – A püspök bácsi? Te meg hol találkoztál vele? – Eljött hozzánk az iskolába, és akkor én megmondtam neki, hogy nincs Isten, mert te mondtad. – Te ilyet mondtál a püspök bácsinak? – Igen, ilyet, mert hát te mondod ezt mindig. De a püspök bácsi azt felelte, hogy nem a te hibád, hogy nem hiszel, és hogy nagyon szeretsz bennünket, és nézzek a szemedbe, mert ott meg fogom látni, hogy igenis van Isten. Erre aztán az apa belenézett a tányérjába, és az ebéd végéig nem emelte fel onnan a pillantását. Mert most saját magával nézett farkasszemet, és nem bírta kiállni. – Püspök úr, a férjem még másnap is ezen morfondírozott. Hogy a püspök őt nem ítélte el, hanem még meg is dicsérte…

A negyedik napon már a férje keresett fel. – Én vagyok Piroska édesapja. Püspök úr azt mondta neki, hogy megláthatja az én szememben az Istent, de bizony fordítva történt: én láttam meg az Istent a Piroska tágra nyílt szemében… És most azt szeretném, hogy ne okozzak csalódást, észre ne vegye, hogy az én szememben nincs ott az Isten… Mit tegyek, püspök úr? Azt feleltem, én értékelem, hogy nem szégyellte, hogy eljöjjön, ezzel máris nagyon sokat tett. Keressen fel többször, egy kávé vagy egy pohár bor mellett elbeszélgetünk, elmondom, amit eddig nem volt alkalma hallani, hogy Krisztus maga a Szeretet, és ahol szeretet van, ott van ő is. Azóta már megkereszteltem, megbérmáltam, a lányával és a feleségével minden fél tizenkettes misén ott van.

Ha nem így állok hozzá, beszélhetett volna neki akárki Krisztusról meg Máriáról, nem térítette volna meg. De ez nem az én érdemem, a Szentlélek Úristen adta, hogy így szóljak hozzá.

Tempfli József

Társadalmunk állapota

– Kopp Mária és férje, Skrabski Árpád a társadalom közérzetének, egészségének, állapotának vizsgálatával foglalkozik. A rendszerváltás után hogyan alakult társadalmunk állapota, mitől függ boldogságunk, boldogulásunk?

– A magyar társadalomban azonos módszerekkel végeztünk vizsgálatokat 1983-ban 6000, 1988-ban 21 ezer, 1995-ben és 2002-ben 12.600 emberrel és 2006-ban követéses vizsgálatot fejeztünk be közel 5 ezer emberrel. Mindezek a felmérések a teljes 18 évnél idősebb magyar népességet képviselték életkor, nem és terület szerint. Rendkívüli lehetőséget jelentett, hogy a felméréseket a rendszerváltás előtt kezdtük el, és folyattuk a rendszerváltás után is.

A felmérések eredményei azt mutatják, hogy a társadalmi tőke jellemzői 1988 és 1995 között jelentősen romlottak, 1995 és 2002 között kissé javultak, 2002 és 2006 között viszont rendkívül nagymértékben romlottak. Jelentősen emelkedtek az úgynevezett anómia, az értékvesztés mutatói 2002 és 2006 között.

Legutolsó, 2006-os felmérésünk eredményei szerint ma a magyarok a leginkább bizonytalanságkerülő, leginkább szorongó társadalom a vizsgált országok között. Ez nem volt mindig így, az utóbbi években emelkedett ilyen mértékben. A szorongó, depressziós ember tudata beszűkül, és csak arra törekszik, hogy a szorongásból kiszabaduljon, és ezért rendkívül jól manipulálható. A szorongó embert lehet például azzal manipulálni, hogy azt mondják neki, hogyha bejönnek az erdélyiek, elveszti a munkahelyét, a nyugdíját, a betegellátását: a szorongó ember mindent elhisz. Valójában a szorongáskeltés a hatalom legjobb módszere arra, hogy a népet kézben tudja tartani. A szorongó, depressziós emberek tudata beszűkül, és egyetlen egy dologra törekszik, hogy valahogy kiszabaduljon ebből a kínzó lelkiállapotból, ezért rendkívül jól manipulálható.

A társadalmi tőke az utóbbi évtizedekben a szociológiai irodalom központi fogalmává lett. A legfontosabb összetevői a szoros társadalmi háló, a polgári szervezetek erőssége, a részvétel, a közösségi azonosságtudat, ki kell emelni a kisközösségek szerepét. Fontos mutató az összefogás, a lemaradók segítése, a szolidaritás, a bizalom, a társas támogatás, az utóbbinak a családtól kezdve több szintje van. Az elmélet megállapította, hogy az emberi kapcsolatok hálózata, ami a bizalmon és együttműködésen alapul, nemcsak hangulatunkat, jóérzésünket javítja, hanem jelentős erőforrás is. Utalhatunk ezzel kapcsolatban a csíksomlyói zarándoklatra, ahol évről évre megteremtődik ez a közösség, ami látható jele az összetartozásnak. A társadalmi tőke szorosan összefügg az emberi tőkével, az egészségi állapot, életmód, élettartam mutatóival. Ha a társadalmi tőke mutatói alacsonyak, értékvesztett, anómiás lelkiállapot alakul ki.

– A mai gazdasági válságban éppen a gazdasági élet vezetői fogalmazzák meg a bizalom, a remény, a jövőbe vetett hit fontosságát. Ha minden betétes ki akarja venni a pénzét a bankból, a pénzügyi rendszer összeomlik. Ez arra mutat, hogy az Ön által felsorolt értékeknek gazdasági jelentősége, hatása is van. Ha a társadalom szorong, depressziós, annak jelentkeznek a gazdasági következményei is.

– A társadalom, a gazdaság hatékonyságának fontos tényezője az együttműködés és a bizalom. Ide kapcsolódik a kölcsönösség, a szövetkezeti gondolat fontossága.

A mai gazdasági helyzetben és struktúrában a munkahely bizonytalansága a jellemző. A munkaadó visszaélhet a munkaszerződéssel, nem érvényesül a kölcsönösség, ez a szorongással való visszaélés tipikus példája. A munkaadók, a munkanélküliséggel fenyegetőzve, sok esetben szinte személyes szabadságuktól fosztják meg a munkavállalókat, akinek a szabadidejével is rendelkeznek. Ezzel a jelenséggel az üzleti szféra csaknem minden területén találkozunk. Ugyanakkor ez a jogfosztottság a családot, mint intézményt támadja. A munkahely úgy veszi igénybe a nők és férfiak idejét, hogy nem tudnak tartós párkapcsolatot építeni, nem marad idő a családra, gyermekekre. Így magányos, depresszióra hajló emberek tömege alakul ki, szorongó, kimerült, manipulálható csoportok.

Létezik egy jelenség, amelyről közös tanulmányt is írtunk feleségemmel, Kopp Máriával, ez az úgynevezett „Közép-kelet-európai egészség paradoxon”. Ez azt jelenti, hogy egészségi állapotunk tekintetében ebben a régióban rosszabb a helyzet, mint arra a gazdasági mutatók alapján számítani lehetne. Hozzáteszem, hogy ebben a vonatkozásban szomszédainknál, a cseheknél, szlovákoknál, lengyeleknél is hasonló értékeket adtak a mutatók 1980 és 90 között, náluk azonban jelentős javulás indult meg. Ennek oka, hogy náluk erősebb a nemzeti összetartozás érzése, tudata. A magyar népességre, elsősorban a férfiakra a magas idő előtti halálozás a jellemző. Az ezredfordulón a magyar középkorú, 50-64 éves férfiak halálozási arányai meghaladták az 1930-as évek értékeit, az osztrák férfiak csaknem nyolc évvel élnek tovább, mint a magyarok. Sokkoló adat, hogy a magyar férfiak várható élettartama 1965 és 1992 között jelentősen csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában, az USA-ban, Kanadában de még Japánban és Szingapúrban is jelentősen emelkedett. Ezek az arányok nem magyarázhatóak a hagyományos mutatókkal. A megértéshez nem elegendő a dohányzás, az alkoholfogyasztás, az egészségügyi ellátás mutatói is javultak ebben az időszakban. A romló halálozási mutatók hátterében az átalakuló társadalmakban lelki, pszichológiai, magatartási tényezők állnak. A kutatások a jelenség magyarázatát a viszonylagos lemaradásban találták meg. Különösen a férfiakra gyakorol negatív hatást, ha lemaradnak, lecsúsznak a társadalmi hierarchiában. Nemcsak a nehéz szociális-gazdasági helyzet számít, hanem a relatív helyzet romlása is depressziót, egészségromlást vált ki. Az állandó stressz, a nyomás súlyos egészségkárosító tényező. Az ember ma egyik napról a másikra elveszítheti állását, bizonytalan helyzetbe kerülhet. A depresszió és a stressz párhuzamos jelenségek.

A társadalomtudósok nem, vagy csak ritkán említik a kegyelmi tőkét. Arról a többletről van szó, melyet a spiritualitás, a transzcendens igény és beállítottság nyújt a társadalomnak. Kentenich József nevét szeretném említeni, aki a schönstatti családmozgalom alapítója volt. Ő már a XX. század első felében hangsúlyozta, hogy fő céljának a kegyelmi tőke gyarapítását tekinti. Kentenichet a hitleri Németországban 1941-45-ben Dachauba deportálták. Egyébként a tudományban van egy érdekes szabály: Isten nevét szádra ne vedd! A vallásosságról most már lehet beszélni, ezt a lépést megtette a tudomány. Azonban az Istennel kapcsolatos élményekről nem lehet beszélni. Ezek után a tudomány elkezd tapogatózni, megjelent például a pozitív pszichológia, amely három lényeges elemet tartalmaz, három fokozatban határozza meg a pozitívan gondolkodó, cselekvő személyiség kialakulásának feltételeit. Ennek kialakítása rajtunk is múlik. Fontos, hogy az embernek a nap során több legyen a pozitív élménye, mint a negatív.

A Máltai Szeretetszolgálat magyarországi működése a példája annak, hogy a nem anyagi természetű erőforrások hogyan hozhatnak létre anyagi segítséget és azon felüli lelki támogatást. A hajléktalanok, menekültek, idősek problémáját nem lehet csak anyagi eszközökkel megoldani, a szeretetet, az igazi odafordulást nem lehet megvásárolni. Az önkéntességen alapuló összefogás a társadalmi tőke megnyilvánulása, ami valóban életszerű tartalommal tölti meg a tudományos fogalmakat. A máltaiak a vallásos értékeket is képviselik. Vizsgálataink eredményei egyértelműen mutatják, hogy a társadalmi tőke, sőt az úgynevezett emberi tőke, amelynek legfontosabb összetevője az egészség, igen szorosan összefüggenek a vallásossággal.

Skrabski Árpád

Jövőnk záloga

– a Magyar Máltai Szeretetszolgálat több, mint egy a társadalmi szervezetek közül: viselkedésmintát, megoldási lehetőséget jelenthet szélesebb körben is. A szocialista időszakban korlátozták, illetve lehetetlenné tették a hasonló jellegű társadalmi szervezetek működését. Hogyan jött létre a szervezet, melyek tevékenységének irányai, területei?

– Működésünk lehetőségeit jelentősen kiterjesztette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítása 1989. február 4-én. Szerencsés csillagzat alatt született. A 80-as évtized végére a „gondoskodó állam” kénytelen volt bevallani, hogy nem tud gondoskodni, nem tudja megoldani az élet által feladott leckét. A másik, még fontosabb jelenség, ami kedvezővé tette a helyzetet egy ilyen karitatív szervezet megindulásához, az emberek egyre erősebb vágya olyan segítségre, amely nem emberi szempontokra, hanem örök érvényű értékekre hivatkozik.

Szóval, a 80-as évek végére a helyzet megérett a gyakorlati cselekvés kibővítésére, melyet a hatalom már nem akadályozott. Ekkor jelentkezett Csilla von Boeselager bárónő. Csilla asszony magyar származású volt, a második világháború után hagyta el az országot. Amikor Magyarországra látogatott, megtapasztalta, hogy milyen kiábrándító helyzetben vannak a kórházak és milyen nagy a szegénység. Megnyerte a német máltai lovagokat, akik mögé álltak és támogatták. A máltai emblémával szétküldött kérő levelek elnyerték az emberek bizalmát. Magyarországon ebben az időben még egyetlen civil szervezet sem létezett, püspökök, papok sem tudtak segíteni. Amikor már bezárult a kör, találkozott az esztergomi főegyházmegye budapesti hivatalában Tóth Mária nővérrel, akivel mi a székesfehérvári Szakos Gyula püspök atya támogatásával a családpasztoráció keretein belül rendszeresen nyaraltattunk sokgyermekes, szegény családokat. Csilla asszony felkeresett és előadta tervét. Már volt elegendő tapasztalatom a szociális tevékenységgel kapcsolatosan, és kérésére ösztönösen igent mondtam. Egyébként mindkettőnk számára nagy élmény volt ez az első találkozás, mindkettőnkben az az érzés támadt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Így kezdődött el közös szolgálatunk 1987-ben. Ez az esztendő elengedő bátorítást jelentett arra, hogy Csilla asszony 1988. december 14-én Németországban megalapítsa a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot (Ungarischer Malteser Caritas-Dienst - UMCD -), amely bilaterális szervezet, amelynek a testvérszervezete a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Magyarországon még sokan éltek, akik emlékeztek a Máltai Lovagrend többszáz éves magyarországi és háború előtti működésére, amely nagy tekintélynek örvendett. A Máltai Rend programjait mindenütt a világon a segélyszervezetek hajtják végre. Mi ezt a nevet azért nem vállaltuk, mert a nálunk tapasztalt gondok akkorák voltak, hogy egy segélyszervezet megjelenése félreértésre adhatott volna okot. A szeretetszolgálat viszont arról szól, hogyha nem is vagyunk képesek a súlyos gondok mindegyikét megszüntetni, a soha el nem fogyó szeretetünkkel kifejezhetjük, hogy nem hagyunk magára senkit.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelmondata: a hit védelme és a szegények támogatása. Jelképe: a nyolcágú máltai kereszt, amely az evangéliumi nyolc boldogságot jelképezi. Az MMSZ országos hálózattal rendelkezik, amely országos központból és hét regionális szervezetből áll. Intézményeinek száma kétszáznál több. A 163 fajta tevékenységből mindössze 60-hoz kapunk állami támogatást, amely a teljes működtetést természetszerűen nem biztosítja. Szolgáltatásaink zömét ingyenesen, adományokból működtetjük. Az MMSZ működését önkéntesek, alkalmazottak, közhasznú foglalkoztatottak biztosítják.

A magyarországi szociális ellátórendszer elmúlt 15 év során bekövetkezett változása, a hagyományos karitatív tevékenységek mellett az intézményesült ellátások és a célirányos programok hangsúlyossá válása következtében a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a szociális ellátórendszer intézményes szegmensében állami feladatokat vállal át, illetve innovatív tevékenysége keretében olyan programokat és modelleket, szociálpolitikai stratégiákat mutat be, amelyek megoldást kínálnak (kínálhatnak) eddig igazából nem, vagy nem kellő mértékben vállalt problémákra. Felkínált programjaink, modelljeink olyan keresztény üzenetet hordoznak, mint elfogadás, befogadás, megtartás. E fogalmak beemelése a társadalom tudatszintjébe, reményeink szerint, erősíti a társadalmi szolidaritást, átformálja az emberek gondolkodásmódját. Mélyíti a rászorulók, hajléktalanok, egyedülállók, idősek, nagycsaládosok, leszakadó kistelepülések, egyes településeken belül leszakadó rétegek, cigány népesség irányába megnyilvánuló felelősségérzetet.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „Gondviselés Háza” gyűjtőnévvel jelölt hálózatában szereplő intézményei, intézményjellegű szolgáltatásai: hajléktalan-ellátás (szálló, éjjeli menedékhely, nappali melegedő, családok átmeneti otthona, stb.); idősellátás (bentlakásos idősotthon, napközi otthon, stb.); házi segítségnyújtás (jelzőrendszeres, jelzőrendszer nélküli, stb.); fogyatékkal élők ellátása (lakóotthon, napközi otthon, támogató szolgálat, stb.); szenvedélybetegeket segítő szolgálat; játszótér; orvosi rendelő, mozgó orvosi rendelő; mozgó tüdőszűrő állomás; mentőszolgálat; kórház; ápolási otthon; családsegítő szolgálat, gyermekjóléti szolgálat; nevelőszülői hálózat; gyógyászati segédeszköz kölcsönzés; börtönpasztoráció; stb.

A világban és hazánkban is elhatalmasodott az irgalmatlanul teljesítményközpontú szemlélet, amelynek sok az áldozata. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat három kiemelt programja feléjük irányul. Ők a nagycsaládosok, a hajléktalanok és a magyar cigányság.

A nagycsaládosok esetében minden támogatás kevés, ha arra gondolunk, hogy a legnagyobb teher az ő vállukat nyomja, s ez még akkor is igaz, ha áldott ez a teher. Az ő kezükben van nemzetünk jövője. Ők szülik meg a jövő nemzedék fiait s emberfeletti áldozatvállalással és szent elhivatottsággal nevelik a következő nemzedék felelős magyarjait.

A rendszerváltozás legnagyobb kárvallottjai a cigányság. Ők a kapitalista világ versenyében nem tudnak részt venni, a képzettség hiánya és embertelen lakhatási körülményeik miatt. Ha nem sikerül rajtuk segíteni, az egész magyarság lehetetlen helyzetbe sodródik. Az ország vezetőit és az egész társadalmat minősíti, miként gondolkodik és gondoskodik az elesettekről, és milyen kivezető utat teremt számukra. Nem az egyenlősdi pártján állok, de az egyenlőtlenségek igazság után kiáltanak. Az egyenlőtlen versenyek igazságtalanságát a kormányzatnak kötelessége megszüntetni és az ő feladata megszabni a versenyfeltételeket is. A társadalom egyes tagjai sem vonhatják ki magukat. Nem teheti meg senki, hogy a gyilkos harc áldozataitól elforduljon. A karitatív szervezetek folyamatosan ébresztgetik a lelkiismeretet és keresik a megoldásokat, segítenek is, de természetesen nem képesek megoldani ezeket a kérdéseket, legfeljebb enyhíteni a gondokat, és kötelességük, hogy példát mutassanak.

A harmadik rétegcsoportot a hajléktalanok alkotják, akiknek száma nő és ezzel arányosan nyomorúságuk is. Feléjük aggódó figyelemmel fordulunk, akikkel kapcsolatosan egy bibliai történet jelöli ki a feladatunkat: nem hagyhatjuk őket magukra. Egyik este történt a Margit híd pesti hídfőjénél. Egy idős hajléktalan férfi ült a lépcsőn, sebekkel borított lábát mutogatta. Külföldi turisták vették körül és fényképezték. Mindez 2007-ben zajlott le, gyönyörű fővárosunkban. Különösen szomorú, hogy senkinek sem tűnt fel, nemhogy megrendülést, egy pillanatnyi odafigyelést sem váltott ki, az ember szenvedése fényképezési témává silányult.

Sajátságos a határainkon túlra irányuló tevékenységünk megítélése. Ez mindig izgalmasabb a hírközlő szervek számára, mint az idehaza végzett mindennapi munka. Mindezt igazolja a külföldről érkezett keletnémetek befogadása, a romániai forradalom után szükségessé vált tevékenységünk, a jugoszláviai háború áldozatainak felkarolása. A határainkon túl végzett munkánknak van magyarságunk szempontjából politikai vonatkozása is van. A karitatív szervezetek tekintettel arra, hogy politikamentesen működnek, híd-szerepet töltenek be Magyarország és a szomszédos országok népei között, valamint a határainkon túl élő magyar testvéreink és azon nemzet fiai között, akikkel együtt élnek. Ez a szerepvállalás sokkal nagyobb jelentőségű annál, mint ahogy általában vélekednek erről a hivatalos szervek és az egyes emberek. A nemzetet nem lehet országhatárokkal körülvenni, hanem minden egyes magyar, éljen bár jelenlegi országhatárainkon kívül, a nemzethez tartozik. Egy nemzet vagyunk. Ezért a szomszédos országokban élő magyar testvéreink számára bármifajta együttműködés a lelki egységet szolgálja. Azok a magyarok, akik szétszórtan élnek a nagyvilágban, de támogatásaikkal, amelyeket rajtunk keresztül juttatnak el, nagyban erősítik a Kárpát-medencében egy tömbben élő magyarok összetartozását.

Fáj és riaszt a sok szó, amely eláraszt bennünket. Sokan mintha a beszéddel akarnák helyettesíteni a tetteket. Ez betegíti a világot. Azért veszélyes ez, mert a többség el is hiszi azt, amit mondanak neki. Egyszerűen elhiszik azt, amit sokszor hallanak és már nem is kérdezik meg, vajon igaz-e vagy sem. Hiszékeny emberek világa a miénk. Elhiszik, hogy mindenki sikeres lehet és gazdag. Elhiszik, hogy mindenki győzhet és hogy csak a sikeres emberekre érdemes odafigyelni. Aki nem ilyen, azt akár félre is lehet állítani. A cselekvő hazafiság viszont egészen más, ami azt jelenti, hogy felelősek vagyunk egymásért, a szűkebb és tágabb közösségért.

Nagy bajban van nemzetünk, mert a természetünktől idegen és értelmetlen hajsza miatt biológiai energiája szinte teljesen elfogyott. A történelmi Magyarország mindig is befogadó nemzet volt. Nem úgy integrálta a nemzetiségeket, hogy erőszakosan beolvasztotta őket, hanem biztosította számukra, hogy megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat és otthon érezhessék magukat. Erre a nemes gesztusra egy nemzet csak akkor képes, ha egészséges és gyarapodó családokra épül. Nem az anyagi javakban való bővelkedésre gondolok, mert nem attól függ az ember boldogsága, hanem a lélekszámban gyarapodó nemzetre, s annak lelki gazdagságára. Szent küldetése van a családnak. Segíteni kell a fiataloknak, hogy belássák azt, hogy a globalizált világ félrevezeti őket, amikor el akarja hitetni, hogy a gyermekvállalás hobbi. A gyermek Isten csodálatos ajándéka a család számára és a nemzet javára. Ennek elfogadásától függ a házasok boldogsága. Legyenek boldogok gyermekeikben, akik a nemzet megújulásának zálogai.

Kozma Imre

TARTALOM

---

Forrás:

A Kairosz interjú-kötetei – szerk. Kozma László: Kozma Imre, Tempfli József, Vári Fábián László, Kerényi Lajos, Köne Ambrus, Majzik Mária, Roska Tamás. Egyéb interjúk: Skrabski Árpád, Vida Tivadar, Bodoni Árpád, Borián Tibor

Élned, halnod – a hortobágyi munkatáboroktól 1956-ig Kairosz K

Élet-naptár I-II, Örömhír-kalendárium, Nemzeti kalendárium Korda K. Szerk. író Kozma László, Vetni kell! Korda Kiadó Karácsony üzenete Korda K.

Székely Dénis: Táncol a székely, Bőzsöny Ferenc: Aki a harangért szól szerk., közreműködés.