Tudjátok jól, én nem sokat tanultam
és néha félre is beszélek,
- nem bírom el az Istent, nem bírom -,
de mondom, ahogyan mondhatom,
ahogyan nektek adhatom
a kenyeret, az enyémet.
Testvérek, én már elmegyek haza,
valami fények jönnek itt belül, -
vegyétek hát a kenyerem,
hadd nyújtsam át az életem,
ügyetlenül.
Mint Jézus adta nékünk édesanyját,
úgy bízom rátok minden kincsemet:
Szegénység Úrnőt, őt, a Dajkát,
ki felnevelte szívemet
egészen nagyra, Istenének.
Én rátok hagyom a szegénységet!
Éljetek mindig végtelen vággyal,
s a világ felé szent-igénytelen.
Legyetek mindenben szegények,
hiszen elég a Végtelen,
az Isten,
akiről beszélnek
ezek a játszó, gyönyörű fények
a szívemen.
Legyetek szegények, újra mondom,
különösen a szép szavakban.
Hang nélkül jobban énekel
a belső dallam.
Higgyétek el: én tapasztaltam.
Keveset szóljatok még az Úrról is:
az Igét csendben mondja az Atya,
csendes mindig a tükröződés,
csendes a virág illata.
Ti is tehát
a Szót mondjátok szótlanul tovább:
beszéljen maga az élet, -
ahogyan bátyánk, a Nap,
meg nénikénk, a Hold,
hallgatva küldik a sugarakat.
A szeretet maga
legyen a tett, a hős,
- mindenki tudja, hogy a Szél erős,
hogy Víz húgunk, az átlátszószemű,
mennyire szép és milyen egyszerű!
És ugyanilyen egyszerű,
szelíd, jó nénénk, a Halál is,
aki most lassan megfogja kezem
és átvezet valami Tengeren,
az Ismeretlenen,
sőt még tovább is.
Nem alkot nála többet senki sem:
ő legyőzi a múlandóságot!
Mennyire áldott!
Testvérek, engem Isten hazavár,
tegyetek le a puszta földre.
Megyek élni és megmaradni
és befogadni Őt, örökre.
Szeretnék úgy kiüresedni,
amennyire csak még lehet - -
Rátok hagyom a szegénységet,
- - a szívemet - -