Napkeltekor enyhe szellő rezegtette meg a könnyű ködöt. Keleten csodálatos kép bontakozott ki: a felhőtenger mögül előtörtek a napsugarak, és vörösre festették az égi habfodrokat. Aranyló felhők gomolyogtak az égbolton.
Elragadó látvány volt! Az emberek különböző módon érzékelték a napkeltét. A költők versbe zengték, a festők képeken örökítették meg, a muzsikusok égi dicsőítést komponáltak...
Az emberek lelkesültségétől egy kis felhőcske nagyon is önelégült lett. Azt gondolta: ,,Én nem vagyok amolyan szokványos kis felhő! Engem mindenkinek látnia kell!'' Azzal felkapaszkodott a fuvallatra, igyekezett az égbolt tetejére kúszni, hogy mindenki megcsodálhassa. Csakhamar messze járt a kéklő égbolt közepén.
Amint azonban kikerült a felkelő nap sugaraiból, elveszítette ragyogását, egyik pillanatról a másikra kifakult.
Most kapott csak észbe, hogy elhagyott valamit. Megfordult és látta, hogy aranyló, köpenye odavan. Kelet felé pedig az emberek zengő dicsérete mellett egyre magasabbra emelkedett a Nap. Annak fénye ragyogta be a felhőtengert és festette rőtvörösre felhő-testvéreit.
A kis felhő elszontyolodott, bánatosan megcsóválta fejecskéjét. Ekkor a szél felkapta, szétfútta. Nem látta többé senki sem.