Joseph Ratzinger:

Kétely és hit – az ember helyzete az Istenkérdéssel szemben

Ha valaki ma olyanok előtt próbál a keresztény hit ügyéről beszélni, akik nem otthonosak foglalkozásuk vagy konvenciók révén az egyházi beszéd- és gondolkodásmód területén, hamarosan érezni fogja, hogy vállalkozását idegenként, sőt idegenkedéssel fogadják. Valószínűleg rövidesen igen találónak fogja érezni Kierkegard ismert példázatát a bohóc és az égő falu esetéről[1], amelyet Harvey Cox nemrég elevenített fel. A történet szerint egy dániai vándorcirkuszban tűz ütött ki. A cirkuszigazgató segítségért küldi a bohócot – aki már felöltözött az előadáshoz – a szomszéd faluba. A falut is veszély fenyegeti: az aratás után, a száraz földeken keresztül elharapózhat a tűz. A bohóc a faluba siet, kéri az embereket, siessenek az égő cirkuszhoz és segítsenek oltani. A falusiak azonban félreértik a bohóc kiáltozását: kitűnő ötletnek vélik, amivel nagy közönséget lehet az előadásra csalogatni; tapsolnak és könnyekig kacagnak. A bohóc inkább sírna, mint nevetne; hasztalan próbálja megértetni velük, hogy ez nem komédiázás, nem reklám, hogy a dolog keservesen komoly: valóban tűz van. A könyörgés csak fokozza a kacajt, úgy találják, hogy kitűnően játssza szerepét – míg végül is a tűzvész csakugyan átterjed a falura; a segítség elkésett, falu és cirkusz a tűz martaléka.

Cox a teológusok mai helyzetének ecsetelésére mondja el a történetet. A bohóc, aki a rábízott üzenetet egyáltalán nem képes az emberekkel komolyan megértetni, a teológust ábrázolja. Középkori vagy régimódi jelmezében nem veszik komolyan. Mondhat, amit akar, szerepe alapján kapja meg címét és helyét. Hasztalan igyekszik tolmácsolni, hiába próbálja figyelmeztetni a helyzet végzetes voltára, előre úgy tartják, hogy hiszen csak bohóc! Tudják már miről beszél, tudják, hogy csak játszik és játékának nem sok köze van a valósághoz. Nyugodtan végig lehet hallgatni anélkül, hogy szavai miatt komolyan nyugtalankodni kellene. Ez a kép kétségtelenül megragad valamit a szorongatott helyzet valóságából, amelybe ma a teológia és a teológia nyelve került; érezteti annak nyomasztó képtelenségét, hogy a gondolkodás és beszéd megszokott sablonjait áttörjék és megérttessék: a teológia az emberi élet komoly kérdése.

Sőt talán még alaposabb lelkiismeretvizsgálatra van szükségünk. Talán azt kell mondanunk, hogy ez a megkapó kép – bármennyire is igaz és meggondolandó – még mindig egyszerűsíti a dolgokat. Mert úgy tűnik, hogy a bohóc, azaz a teológus a teljes tudás birtokosa, aki egészen világos üzenettel érkezik. Ezzel szemben a falu lakói, akikhez siet, vagyis a hittől távolállók, a teljesen tudatlanok, csak meg kell tanítani őket arra, ami előttük ismeretlen; a bohócnak csak át kell öltöznie, lemosnia a festéket – és minden rendben volna. De csakugyan ilyen egyszerű a dolog? Csak aggiornamento kell, arcunkat lemosni, a szekularizált nyelv és vallásnélküli kereszténység civilruhájába bújnunk, hogy újra minden rendben legyen? Elég ez a szellemi átöltözködés ahhoz, hogy az emberek készséggel fussanak és segítsenek eloltani a tüzet, amely a teológus szerint valóban létezik és mindnyájunk számára a legnagyobb veszedelem? Hadd mondjam ki: a kimosakodott és modern civilbe öltözött teológia jól megmutatta, amint sokhelyütt a színre lépett, hogy ez a remény nagyon gyerekes. Igaz természetesen: aki a hitről próbál beszélni a mai élet és gondolkodásmód emberei között, az valóban bohócnak tűnhet, vagy inkább olyan figurának, aki egy ókori szarkofágból került elő és az antik világ viseletében és gondolkodásával jelenik meg a mai világ kellős közepén: nem ért semmit és őt sem érti senki. Ha az ige hirdetője elegendő önkritikával rendelkezik, rövidesen megállapíthatja, hogy nem a külalakról, nem azoknak a ruháknak válságáról van szó, amelyekben a teológia megjelenik. A korunk emberei előtt annyira idegen súlyos teológiai vállalkozás során tapasztalni fogja, ha komolyan veszi dolgát, hogy nemcsak a tolmácsolás okoz nehézséget, hanem megismeri saját tulajdon hitének védtelenségét és saját hinniakarásának mélyén a hitetlenség szorongató hatalmát. Így mindenki beláthatja, aki ma becsülettel számot akar adni önmaga és mások előtt a keresztény hitről, hogy nem csupán jelmezben van és csak át kell öltöznie ahhoz, hogy eredményesen tanítson másokat. Ellenkezőleg, meg kell értenie, hogy a maga helyzete nem különbözik oly tökéletesen másokétól, mint azt előzőleg esetleg gondolta. Meggyőződhetik arról, hogy mindkét csoportban ugyanazok az erők vannak jelen, bár természetesen különböző módon.

Elsősorban: a hívőt is fenyegeti a bizonytalanság és ez a küzdelem perceiben egyszerre keményen és váratlanul leplezi le mindannak törékeny voltát, ami egyébként olyan magátólértetődőnek szokott tűnni előtte. Világítsuk meg példákkal. Liziői Teréz, a látszólag naiv és problémák nélküli, szeretetreméltó szent, a vallásos élet teljes védettségében nevelkedett; életét elejétől végig, legkisebb részletében is, úgy áthatotta az Egyház hite, hogy a láthatatlan világ mindennapi életének egy részévé, sőt: mindennapi kenyerévé lett, majdnem foghatónak tűnt előtte, elvesztése pedig elgondolhatatlannak. A „vallás” számára létének magátólértetődő adottsága volt, úgy élt vele, mint mi életünk megszokott és fogható valóságaival. De éppen ő, akit látszólag veszélyeket kizáró biztonság elrejtettsége vett körül, hagyott hátra szenvedésének utolsó szakaszából olyan megrendítően rejtélyes vallomásokat, hogy a megrémült nővérek irodalmi hagyatékában először tompították ezeket és csak most, szöveghű új kiadásban kerültek nyilvánosságra. „A megrögzött materialisták gondolatai tolulnak fel bennem.” Értelmét a hit ellen felhozható érvek kínozzák; mintha teljesen eltűnt volna a hit érzése, mintha „bűnösök bőrébe” került volna. Azt jelenti ez, hogy a látszólag minden törés nélkül összeillesztett világban hirtelen láthatóvá válik egy ember számára a mélység, amely a konvenciók sűrű tartó hálózata mögött leselkedik – feléje is. Ebben a helyzetben nem részleges kérdésről van szó, amelyek körül esetleg viták folynak – Mária mennybevétele, igen vagy nem… a gyónás ilyen vagy amolyan formája – mindez itt másodrangú. Valóban az egész forog kockán, minden vagy semmi. Ez az egyetlen alternatíva marad, seholsem kínálkozik szilárd támasz, melyen a meredek szakadék fölött megkapaszkodhatnék. Bárhová néz, csak a semmi feneketlen mélysége látszik.

Paul Claudel a „Selyemcipő” bevezető jelenetében a hivő szituációját hatalmas és meggyőző látomásban varázsolja elénk. Egy jezsuita hittérítő, a hős Rodrigonak, a világpolgárnak, az Isten és világ között bolyongó, kósza kalandornak testvére, mint hajótörött jelenik meg. Hajóját kalózok süllyesztették el, őt magát az elsüllyedt hajó egyik gerendájához kötözték, most így hányódik egy darab fán az óceán háborgó vize fölött. A dráma az élettől búcsúzó ember utolsó imájával kezdődik: „Köszönöm, Uram, hogy így megkötöztél. Ismételten megtörtént, hogy parancsaidat fárasztónak éreztem, és törvényeddel szemben akaratom tétova és gyönge volt. De most nem is lehetnék szorosabban hozzád kötözve, mint ahogy vagyok, sorra vehetem tagjaimat: mégoly kevéssé sem tudnának eltávolodni tőled, egyetlen egy sem. És így valóban keresztedhez vagyok szegezve, a kereszt azonban, amelyen függök, nincsen hozzáerősítve semmihez. Csak hányódik a tengeren.”

Kereszthez szegezve – a tenger színén lebegő keresztet pedig nem tartja semmi. A mai hivő szituációját aligha lehetne mélyebben és hűségesebben leírni. Úgy tűnik, hogy csak egy, a semmi fölött imbolygó gerenda tartja fenn, úgy látszik, meg vannak számolva percei az elmerülésig. Csak egy bizonytalan fadarab köti őt Istenhez, mégis; elválaszthatatlanul tartja, és végül tudnia kell, hogy ez a fa erősebb, mint az alatta örvénylő semmi, – bár ez a semmi az, mely Isten félelmes hatalmát és erejét jelképezi.

Ezen túl van ennek a látomásnak még egy dimenziója, és nézetem szerint ez a legfontosabb eleme. Ez a hajótörött jezsuita ugyanis nincs egyedül, fénysugár vetődik belőle testvére sorsára is: benne van jelen a testvér sorsa is, aki hitetlennek tartja magát, aki hátat fordított Istennek, mert nem a várakozást tekinti életcéljának, hanem „mindannak birtoklását, ami elérhető… Mintha máshol is lehetne, mint ahol Te vagy.”

Jegyzetek

1. S. Kierkegaard: Vagy-vagy (ford:) Osiris-Századvég, Budapest, 1994, 27. o.

Forrás: Ratzinger: Bevezetés a keresztény hitbe


dugo@szepi_PONT_hu