Krisztus hét szava a kereszten

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Az áldozat imádkozik a hóhérért. Jézus kétségbeejtő helyzetében sem magára gondol – kínzói számára keres mentő körülményt. Nem tudják, mit cselekszenek. Ha csak az emberi szívbe írt törvénynek engedelmeskednek, akkor sem tennének ilyen kegyetlenséget. De igazuk bizonyítását látták abban, hogy Jézust keresztre feszíthették: a Messiás, ha valóban az Isten fia, nem kerülhetett volna a kezükre, nem lehetne megkínozni és kivégezni…

Jézus ezzel az imával mutatta meg, mit jelent az ellenség szeretete. Semmit nem tanított, amit maga meg ne tett volna.

Mi hogyan állunk az ellenségszeretettel? Meg tudunk-e bocsátani ellenségeinknek? El tudjuk-e felejteni a sértéseket? Isten kegyelmét kell kérnünk, hogy legalább imádkozni tudjunk az ellenünk vétőkért. Erre is emlékeztet bennünket a kereszt.

Asszony, nézd: ő a te fiad… Nézd, ő a te anyád.

Jézus anyja és Jézus tanítványa a kereszt alatt állnak: a szeretet központjában, a szenvedésben a szeretet teljességébe jutott Krisztus által összekapcsolt közösségben. Jézus gondoskodik anyjáról, Jánosra bízza Máriát, és a tanítvány házába fogadja őt. Nem tehet másként senki, aki Jézus tanítványának vallja magát. Ugyanúgy kell állnunk a kereszt alatt, ahogyan Mária és János apostol állt ott, ugyanúgy be kell fogadnunk Jézus anyját, ahogyan János tette. Jézus anyja megtanít a kereszt tövében állni, és ő áll majd mellettünk halálunk óráján, mint egykor fia keresztjénél.

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Jézus Krisztus Isten fia és ember, aki mindenben hasonló lett hozzánk. Utolsó nagy kísértése az Istentől való elhagyottság élménye, amelyben teljes mélységében átélte, amit ember átélhet. A hinni képtelenek fájdalmát is, azokét is, akik elfordulnak Istentől. Átlépte végső magányunk kapuját, elmerült elhagyatottságunk mélységében. Ezzel győzte le a halált, pontosabban ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy a halál nem azonos a pokollal. Jézus világosságot gyújt legsötétebb pillanatainkban, arra tanít, hogy akkor is imádkozzunk, amikor elérkezik végső óránk. Karl Rahner írja: „Jól tudom, az ember üres kézzel távozik a földről. A Megfeszítettre néz, és elindul. A többi az Isten titka.”

Még ma velem leszel a Paradicsomban.

Jézus nagylelkűsége a kereszten is végtelen. A pislákoló mécsbelet nem oltja ki, a megroppant nádat nem töri össze. A jobb lator csak emlékezést kér, Jézus válasza: még ma velem leszel a Paradicsomban. Micsoda gyors válasz, micsoda „társaság”, micsoda „lakóhely”! Amióta elhangzott Jézus szava a kereszten, tudjuk: nincs reménytelen helyzet, mindig van esély a megtérésre. Nincs elháríthatatlan akadály, nincs véglegesen elrontott élet. Nincs olyan vétek, amelynél nagyobb ne volna Isten irgalma.

A Jézussal együtt szenvedők közül az egyik szidta őt, a másik könyörgött hozzá. A jobb lator számára megtérését készítette elő a szenvedés. Ezért vált lehetővé, hogy Isten kegyelme pótolja hosszú évek mulasztását. Mindig, mindannyiunkra igaz: a tegnapi lator ma szentté válhat.

Beteljesedett.

Mondják, a haldokló néhány pillanat alatt átéli egész földi életét. Film módjára pereg előtte mindaz, ami vele történt. Jézus is átélhette ezt. Halálával minden beteljesedett, a művet bevégezte. Nem torzót hagyott hátra. Beteljesedtek az írások: ezért könyvünk az ószövetségi szentírás. Beteljesedett a szenvedés: kiitta a keserű poharat. Beteljesedett a bűn: ártatlanként feszítették őt keresztre. Beteljesedett irántunk való szeretete: életét adta barátaiért. Beteljesedett a megváltás: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Beteljesedett az ószövetség: kezdetét vette az új és örök szövetség.

Jézus a teljesség elérésére buzdította követőit. Aki a kegyelem állapotában hal meg, teljes pályát futott be, akárhány évet élt. Ezért kérjük a mindennapi megtérés és az állhatatosság kegyelmét.

Szomjúhozom.

A szenvedés, a vérveszteség és izzadás olyan kínzó szomjúságot okozhatott, amelyet mi nem ismerünk. Ezáltal teljesedett be a zsoltár szava: „Torkom, mint a cserép kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt.” Jézus ezt a zsoltárt imádkozta a kereszten. A katonák – anélkül, hogy tudták volna – ugyancsak beteljesítették az írást, amikor ecetes bort adtak neki: „Szomjúságomban ecettel itattak.” Jézus elutasította ezt, mert teljes öntudattal akart meghalni. Amint korábban, negyvennapos böjtje végén is volt ereje nemet mondani a kövek kenyérré változtatására, ugyanúgy mondott nemet haldoklásában az ecetes borra.

Az emberben mindig él a végtelenre irányuló vágy, amelyet csak Isten tud betölteni. A zsoltáros szerint: „Mint szarvas a forrásvízre, úgy kívánkozik a lelkem utánad Uram.” Jézus pedig így tanít: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék.”

Minden ember szívében ott rejtőzik az isteni dolgok megértésének képessége, az Isten képmása. Lehet, hogy túl mélyen van elrejtve bennünk. De ha szomjúságunk nem csillapul irántuk, ha nem fáradunk bele az imádságba, van, aki kiássa szívünk kútját, hogy élő vizet fakasszon belőlünk.

Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.

Jézus a kereszten most másodszor szólítja Atyját. Először közbenjárt gyilkosaiért. Most a fiú szava szól – ez már nem az elhagyatottság fájdalmát, hanem bizalmat, győzelmet fejez ki. Lukács evangélista megjegyzi: „Jézus akkor hangosan felkiáltott.” Nagyon emberi dolog ez: kiáltva, sírva születünk, de később is hányszor megkönnyebbülünk, ha fájdalmunkat kikiálthatjuk. A segélykiáltás megmenekítheti az elveszett embert. Jézus az Atya színe előtt kiáltja ki fájdalmát és bizalmát. Teljes öntudattal, szabadon az Atyának adja magát. Példát ad arra, hogy aki az Atya kezébe teszi le sorsát, annak az élete győzelmes.

Isten nekünk is Gondviselőnk. Nem úgy, hogy a földi bajoktól megment, hanem hogy célba juttat az örök életre. Atyánk, nem bosszúálló urunk. Amikor majd körülvesznek bennünket a halál árnyai, akkor Jézus helyettünk és velünk újra kimondja a szavakat, amelyeket a kereszten mondott: Atyám, kezedbe ajánlom az ő lelkét.

Bábel Balázs érsek elmélkedései nyomán szerkesztette: Szikora József.
A képek Csíkszentmihályi Róbert ábrahámhegyi kálváriájának néhány stációját ábrázolják.

Forrás: Új Ember, 2002. március III. évf. 3. szám