Szegedi Piaristák

logo

      1933


        Egy kisgyerek sír

      A sötét szoba sarkában zokog
      egy tehetetlen, guggoló gyerek.
      Sír, mint a cipő alatt a homok.
      Vergődik, mint a nehéz tengerek.
      
      Könnyes, miként északra nyíló völgy.
      Könnyes, mint könnyes a szem ürege.
      Könnyes, miként a kő alatt a föld.
      Könnyes, miként az ablak üvege.
      
      Sír, mint ahogy a vízben sír a mész.
      Sír, mint a víz sír a fedő alatt.
      Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.
      Sír, mint csarnokban a futószalag.
      
      Melybe az ember, állat és növény
      belehelt minden élő meleget
      s jegesen porlik sziklák peremén -
      sír, mint a szél az Érchegység felett.
      
      Sikolt, mint ölben újév malaca.
      Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik.
      Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza.
      A tepsiben a hús nyöszörög így.
      
      ... Mint könyvelő, ki csendben hazatér,
      ruháját rendben székére teszi,
      ágy szélén mereng, morog, útrakél -
      puffannak apró, gyors lépései - -
      
      egy síkra, havat kóstolva üget
      a zöld holdfényben, merev éjszakán,
      kotor, vakog, nyalná a sós eget, -
      így vonít ő; a pusztán a magány...
      
      Vinnyog, mint hántott kukoricacső.
      Vinnyog, mint szalma az alvó alatt.
      Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő.
      Vinnyog, mint eb, mely ostorba harap.
      
      A sötét szoba sarkában zokog
      egy tehetetlen, guggoló gyerek.
      Szaporáz, mint a könnyű mótorok,
      ellustul, mint a nehéz tengerek.
      
      1933. jan.

        Téli éjszaka

      Légy fegyelmezett!
      
      A nyár
      ellobbant már.
      A széles, szenes göröngyök felett
      egy kevés könnyű hamu remeg.
      Csendes vidék.
      A lég
      finom üvegét
      megkarcolja pár hegyes cserjeág.
      Szép embertelenség. Csak egy kis darab
      vékony ezüstrongy - valami szalag -
      csüng keményen a bokor oldalán,
      mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
      a világ ág-bogán.
      
      A távolban a bütykös vén hegyek,
      mint elnehezült kezek,
      meg-megrebbenve tartogatják
      az alkonyi tüzet,
      a párolgó tanyát,
      völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
      
      Hazatér a földmíves. Nehéz,
      minden tagja a földre néz.
      Cammog vállán a megrepedt kapa,
      vérzik a nyele, vérzik a vasa.
      Mintha a létből ballagna haza
      egyre nehezebb tagjaival,
      egyre nehezebb szerszámaival.
      
      Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
      szikrázó csillagaival.
      
      A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
      lassudad harangkondulás.
      És mintha a szív örökről-örökre
      állna s valami más,
      talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
      Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
      volna harang
      s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
      S a szív a hang.
      
      Csengés emléke száll. Az elme hallja:
      Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
      a pántos égbolt lógó ajtaját,
      melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
      csak dőlt a nyáron át.
      
      Tündöklik, mint a gondolat maga,
      a téli éjszaka.
      
      Ezüst sötétség némasága
      holdat lakatol a világra.
      
      A hideg űrön holló repül át
      s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
      Összekoccannak a molekulák.
      
      Milyen vitrinben csillognak
      ily téli éjszakák?
      
      A fagyra tőrt emel az ág
      s a pusztaság
      fekete sóhaja lebben - -
      varjucsapat ing-leng a ködben.
      
      Téli éjszaka. Benne,
      mint külön kis téli éj,
      egy tehervonat a síkságra ér.
      Füstjében, tengve
      egy ölnyi végtelenbe,
      keringenek, kihúnynak csillagok.
      
      A teherkocsik fagyos tetején,
      mint kis egérke, surran át a fény,
      a téli éjszaka fénye.
      
      A városok fölött
      a tél még gőzölög.
      De villogó vágányokon,
      városba fut a kék fagyon
      a sárga éjszaka fénye.
      
      A városban felüti műhelyét,
      gyártja a kínok szúró fegyverét
      a merev éjszaka fénye.
      
      A város peremén,
      mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
      kissé odább
      a sarkon reszket egy zörgő kabát,
      egy ember, üldögél,
      összehúzódik, mint a föld, hiába,
      rálép a lábára a tél...
      
      Hol a homályból előhajol
      egy rozsdalevelű fa,
      mérem a téli éjszakát.
      Mint birtokát
      a tulajdonosa.
      
      1933. jan.

        Reménytelenül

        Lassan, tünődve

      Az ember végül homokos,
      szomorú, vizes síkra ér,
      szétnéz merengve és okos
      fejével biccent, nem remél.
      
      Én is így próbálok csalás
      nélkül szétnézni könnyedén.
      Ezüstös fejszesuhanás
      játszik a nyárfa levelén.
      
      A semmi ágán ül szivem,
      kis teste hangtalan vacog,
      köréje gyűlnek szeliden
      s nézik, nézik a csillagok.
      

        Vas-színű égboltban...

      Vas-színű égboltban forog
      a lakkos, hűvös dinamó.
      Óh, zajtalan csillagzatok!
      Szikrát vet fogam közt a szó - -
      
      Bennem a mult hull, mint a kő
      az űrön által hangtalan.
      Elleng a néma, kék idő.
      Kard éle csillan: a hajam - -
      
      Bajszom mint telt hernyó terül
      elillant ízű számra szét.
      Fáj a szívem, a szó kihül.
      Dehát kinek is szólanék - -
      
      1933. márc.

        A város pere

      A város peremén, ahol élek,
      beomló alkonyokon
      mint pici denevérek, puha
      szárnyakon száll a korom,
      s lerakódik, mint a guanó,
      keményen, vastagon.
      
      Lelkünkre így ül ez a kor.
      És mint nehéz esők
      vastag rongyai mosogatják
      a csorba pléhtetőt -
      hiába törli a bú szivünkről
      a rákövesedőt.
      
      Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
      Uj nép, másfajta raj.
      Másként ejtjük a szót, fejünkön
      másként tapad a haj.
      Nem isten, nem is az ész, hanem
      a szén, vas és olaj,
      
      a való anyag teremtett minket
      e szörnyű társadalom
      öntőformáiba löttyintve
      forrón és szilajon,
      hogy helyt álljunk az emberiségért
      az örök talajon.
      
      Papok, katonák, polgárok után
      igy lettünk végre mi hű
      meghallói a törvényeknek;
      minden emberi mű
      értelme ezért búg mibennünk,
      mint a mélyhegedű.
      
      Elpusztíthatatlant annyian,
      mióta kialakult
      naprendszerünk, nem pusztítottak
      eddig, bár sok a mult:
      szállásainkon éhinség, fegyver,
      vakhit és kolera dúlt.
      
      Győzni fogó még annyira
      meg nem aláztatott,
      amennyire a csillagok alatt
      ti megaláztatok:
      a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
      a földbe zárt titok.
      
      Csak nézzétek, a drága jószág
      hogy elvadult, a gép!
      Törékeny falvak reccsennek össze,
      mint tócsán gyönge jég,
      városok vakolata omlik,
      ha szökken; s döng az ég.
      
      Ki inti le - talán a földesúr? -
      a juhász vad ebét?
      Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
      nevelkedett a gép.
      Kezes állat. No, szóljatok rá!
      Mi tudjuk a nevét.
      
      És látjuk már, hogy nemsoká
      mind térdre omlotok
      s imádkoztok hozzá, ki pusztán
      a tulajdonotok.
      De ő csak ahhoz húz, ki néki
      enni maga adott...
      
      Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
      az anyag gyermekei.
      Emeljétek föl szivünket! Azé,
      aki fölemeli.
      Ilyen erős csak az lehet,
      ki velünk van teli.
      
      Föl a szívvel, az üzemek fölé!
      Ily kormos, nagy szivet
      az látott-hallott, ki napot látott
      füstjében fulladni meg,
      ki lüktetését hallotta a föld
      sok tárnás mélyeinek!
      
      Föl, föl!... E fölosztott föld körül
      sír, szédül és dülöng
      a léckerités leheletünktől,
      mint ha vihar dühöng.
      Fujjunk rá! Föl a szivvel,
      füstöljön odafönt!
      
      Mig megvilágosúl gyönyörű
      képességünk, a rend,
      mellyel az elme tudomásul veszi
      a véges végtelent,
      a termelési erőket odakint s az
      ösztönöket idebent...
      
      A város peremén sivít e dal.
      A költő, a rokon,
      nézi, csak nézi, hull, csak hull a
      kövér, puha korom,
      s lerakódik, mint a `guanó`,
      keményen, vastagon.
      
      A költő - ajkán csörömpöl a szó,
      de ő, (az adott világ
      varázsainak mérnöke),
      tudatos jövőbe lát
      s megszerkeszti magában, mint ti
      majd kint, a harmóniát.
      
      1933 tavasza

        Elégia

      Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
      füst száll a szomorú táj felett,
      úgy leng a lelkem,
      alacsonyan.
      Leng, nem suhan.
      
      Te kemény lélek, te lágy képzelet!
      A valóság nehéz nyomait követve
      önnönmagadra, eredetedre
      tekints alá itt!
      Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
      szikárló tűzfalak
      magányán a nyomor egykedvű csendje
      fenyegetően és esengve
      föloldja lassan a tömény
      bánatot a tűnődők szivén
      s elkeveri
      milliókéval.
      
      Az egész emberi
      világ itt készül. Itt minden csupa rom.
      Ernyőt nyit a kemény kutyatej
      az elhagyott gyárudvaron.
      Töredezett, apró ablakok
      fakó lépcsein szállnak a napok
      alá, a nyirkos homályba.
      Felelj -
      innen vagy?
      Innen-e, hogy el soha nem hagy
      a komor vágyakozás,
      hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
      kikbe e nagy kor beleszorult
      s arcukon eltorzul minden vonás?
      
      Itt pihensz, itt, hol e falánk
      erkölcsi rendet a sánta palánk
      rikácsolva
      őrzi, óvja.
      Magadra ismersz? Itt a lelkek
      egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
      oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
      köröskörül mélán és komorlón
      álmodoznak gyors zsibongást szövő
      magas házakról. Kínlódó gyepüket
      sárba száradt üvegcserepek
      nézik fénytelen, merev szemmel.
      A buckákról néha gyüszünyi homok
      pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
      egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
      melyet az emberi hulladék,
      meg a rongy,
      rakottabb tájakról idevont.
      A maga módján itt is megterít
      a kamatra gyötört,
      áldott anyaföld.
      Egy vaslábasban sárga fű virít.
      
      Tudod-e,
      milyen öntudat kopár öröme
      húz-vonz, hogy e táj nem enged és
      miféle gazdag szenvedés
      taszít ide?
      Anyjához tér így az a gyermek,
      kit idegenben löknek, vernek.
      Igazán
      csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
      Magaddal is csak itt bírhatsz,
      óh lélek! Ez a hazám.
      
      1933 tavasza

        Haszon

      Dagassz gázlángnál kenyeret,
      vagy égess lukas, vörös téglát;
      törje kapa a tenyered;
      áruld magad, míg leng a szoknyád;
      feküdj hanyatt és deszkázz aknát;
      cipelj zsákot a piacon;
      tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát -
      itt állsz és ott ül a haszon.
      
      Öblíts benzinben selymeket;
      szedd guggolva a vörös hagymát;
      ölj kecskét, amely rád mekeg;
      jól szabj, hogy álljon jól a nadrág;
      csak rajta, mikor abbahagynád!
      Kirugnak s mit nyerhetsz azon?
      Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád -
      itt állsz és ott ül a haszon.
      
      Költsél epedő verseket;
      pácolj prágai módra sonkát;
      gyűjts gyógynövényt; fejts kőszenet;
      vezess főkönyvet s rejtsd a titkát;
      viselj aranyzsinóros sapkát;
      élj Párizsban vagy Szatymazon, -
      mire a béredet kikapnád,
      itt állsz és ott ül a haszon.
      
      Attila, folytatnám, de unnád;
      tudod, hogy nem élsz lazacon -
      vagy ténferegsz, vagy adnak munkát
      s itt állsz és ott ül a haszon.
      
      1933 tavasza

        Óda

      	     1
      
      Itt ülök csillámló sziklafalon.
      Az ifju nyár
      könnyű szellője, mint egy kedves
      vacsora melege, száll.
      Szoktatom szívemet a csendhez.
      Nem oly nehéz -
      idesereglik, ami tovatűnt,
      a fej lehajlik és lecsüng
      a kéz.
      
      Nézem a hegyek sörényét -
      homlokod fényét
      villantja minden levél.
      Az úton senki, senki,
      látom, hogy meglebbenti
      szoknyád a szél.
      És a törékeny lombok alatt
      látom előrebiccenni hajad,
      megrezzenni lágy emlőidet és
      - amint elfut a Szinva-patak -
      ím újra látom, hogy fakad
      a kerek fehér köveken,
      fogaidon a tündér nevetés.
      
      	     2
      
      Óh mennyire szeretlek téged,
      ki szóra bírtad egyaránt
      a szív legmélyebb üregeiben
      cseleit szövő, fondor magányt
      s a mindenséget.
      Ki mint vízesés önnön robajától,
      elválsz tőlem és halkan futsz tova,
      míg én, életem csúcsai közt, a távol
      közelében, zengem, sikoltom,
      verődve földön és égbolton,
      hogy szeretlek, te édes mostoha!
      
      	     3
      
      Szeretlek, mint anyját a gyermek,
      mint mélyüket a hallgatag vermek,
      szeretlek, mint a fényt a termek,
      mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
      Szeretlek, mint élni szeretnek
      halandók, amíg meg nem halnak.
      
      Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
      őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
      Elmémbe, mint a fémbe a savak,
      ösztöneimmel belemartalak,
      te kedves, szép alak,
      lényed ott minden lényeget kitölt.
      
      A pillanatok zörögve elvonulnak,
      de te némán ülsz fülemben.
      Csillagok gyúlnak és lehullnak,
      de te megálltál szememben.
      Ízed, miként a barlangban a csend,
      számban kihűlve leng
      s a vizes poháron kezed,
      rajta a finom erezet,
      föl-földereng.
      
      	     4
      
      Óh, hát miféle anyag vagyok én,
      hogy pillantásod metsz és alakít?
      Miféle lélek és miféle fény
      s ámulatra méltó tünemény,
      hogy bejárhatom a semmiség ködén
      termékeny tested lankás tájait?
      
      S mint megnyílt értelembe az ige,
      alászállhatok rejtelmeibe!...
      
      Vérköreid, miként a rózsabokrok,
      reszketnek szüntelen.
      Viszik az örök áramot, hogy
      orcádon nyíljon ki a szerelem
      s méhednek áldott gyümölcse legyen.
      Gyomrod érzékeny talaját
      a sok gyökerecske át meg át
      hímezi, finom fonalát
      csomóba szőve, bontva bogját -
      hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
      s lombos tüdőd szép cserjéi saját
      dicsőségüket susogják!
      
      Az örök anyag boldogan halad
      benned a belek alagútjain
      és gazdag életet nyer a salak
      a buzgó vesék forró kútjain!
      
      Hullámzó dombok emelkednek,
      csillagképek rezegnek benned,
      tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
      sürög millió élő állat,
      bogár,
      hinár,
      a kegyetlenség és a jóság;
      nap süt, homályló északi fény borong -
      tartalmaidban ott bolyong
      az öntudatlan örökkévalóság.
      
      	     5
      
      Mint alvadt vérdarabok,
      úgy hullnak eléd
      ezek a szavak.
      A lét dadog,
      csak a törvény a tiszta beszéd.
      De szorgos szerveim, kik újjászülnek
      napról napra, már fölkészülnek,
      hogy elnémuljanak.
      
      De addig mind kiált -
      Kit két ezer millió embernek
      sokaságából kiszemelnek,
      te egyetlen, te lágy
      bölcső, erős sír, eleven ágy,
      fogadj magadba!...
      
      (Milyen magas e hajnali ég!
      Seregek csillognak érceiben.
      Bántja szemem a nagy fényesség.
      El vagyok veszve, azt hiszem.
      Hallom, amint fölöttem csattog,
      ver a szivem.)
      
      	     6
      
      	(Mellékdal)
      
      (Visz a vonat, megyek utánad,
      talán ma még meg is talállak,
      talán kihűl e lángoló arc,
      talán csendesen meg is szólalsz:
      
      Csobog a langyos víz, fürödj meg!
      Ime a kendő, törülközz meg!
      Sül a hús, enyhítse étvágyad!
      Ahol én fekszem, az az ágyad.)
      
      1933. jún.

        A csodaszarvas

      Ükös ükünk, ősök őse,
      ázsiai puszták hőse,
      vágyat nevelt csodavadra,
      szarvast űzött napnyugatra.
      
      Űztön űzte kis sereggel,
      éjten éjjel, reges reggel,
      át az éren, át az áron,
      fegyveres népű határon.
      
      Csodaállat, csak elillant,
      lombokon át, ha megcsillant.
      Csak a nyomát hagyta minden
      füves földön, fájó szívben.
      
      Az az előd nem volt boldog.
      Nem boldogok az utódok.
      Az ős haza odaveszett,
      de a vágy nem emlékezet.
      
      Hejh magyarok, hajh szegények,
      hova űzni azt a gímet?
      Aki hajtja, belepusztul
      asszonyostul, csapatostul.
      
      Az is, aki látta, végre,
      hagyja immár békességbe.
      Tisza mellett, Duna mellett,
      az a szarvas itt legelget.
      
      Ázsiai nehéz szaga
      ázott pusztán füstöl tova
      s aranyszőre, mikor illan,
      gyári füstön általcsillan.
      
      Kortyolgat az ég tavából,
      villó aggancsa világol -
      ága-boga tükörképe
      csillagvilág mindensége.
      
      1933. júl. [?]

        Vigasz

      Ne hadd el magad, öregem,
      bőröd ne bízd kereskedőre,
      ki elád felhőt az egen
      s a földön telket vesz belőle.
      Inkább segít a kutya szőre
      a teríthető betegen,
      semhogy magát miértünk törje,
      aki sorsunktól idegen.
      
      Magának rág mind, aki rág,
      a fogacskák azért fogannak.
      S mert éhes rongy vagy, a fogát
      elkoldulhatod-e a kannak?
      Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
      ki fűtve lakik öt szobát,
      falain havas tájak vannak,
      meztelen nők meg almafák?
      
      Hihetsz-e? Szagos kis dorong
      édes szivarja s míg mi morgunk,
      ő langyos vízben ül s borong,
      hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
      Ha pincéjébe szenet hordunk,
      egy pakli "balkánt" is kibont!
      Szivére veszi terhünk, gondunk.
      Vállára venni nem bolond...
      
      Bús jószág, ne vetéld magad!
      Együtt vágunk a jeges télnek.
      A jégből csak lucsok fakad,
      de hű társ - éhezők kísérnek.
      S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
      hogy lábunk cipőnkbe dagad,
      rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
      ne tékozold bizalmadat.
      
      1933. okt. 19.

        Számvetés

      Ettem-ittam fekete, undok
      mocskot és csípős trágyalevet;
      ember vakmerőbb nem lehet.
      Ám eddig sohasem voltam boldog.
      
      Ebben a megváltott világban
      egy pillanatom nem volt nemes;
      sem langyos, édes, kellemes,
      mint disznónak a pocsolyában.
      
      Engem sunyiságra oktat
      az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
      Huszonnyolc éve éhezem.
      Rajtam már csak a fegyver foghat.
      
      Ezért ülnek oly sötét dolgok,
      oly hatalmak a szívemen,
      hogy szorong lágy arcú kedvesem,
      ha ránézek; pedig mosolygok.
      
      Komor ég alatt üldögélek,
      mint hajléktalan a híd alatt.
      Mindentől fölmentem magamat,
      mert nem lesz utolsó ítélet.
      
      1933. nov. 11.

        (Magad emésztő...)

      Magad emésztő, szikár alak!
      Én megbántottalak.
      
      Botot faragtál, ábrákkal tele,
      beszélt a nyele,
      aztán meguntad. Igy volt?
      S eldobtad, ahogy az égbolt
      az unt csillagot ejti le.
      Én fölvettem és rádhuztam vele.
      
      Igy volt?
      Sajnálom, kár volt.
      
      Világomon, mint üvegen át
      hallgattam uj álmod madara dalát.
      Azt hittem, annyi az ének,
      amennyi a magány üvegének
      vastag tábláin átszüremlik.
      
      S hallottam, emlit
      az a szó isteneket,
      kik nem hajolnak ezután neked.
      Pedig
      `te` nem szolgálsz többé nekik.
      
      Most már értelek.
      Pörös felek
      szemben álltunk, de te szintén
      más ügyben, más talaj felett
      tanuskodtál, mint én.
      
      Már értelek. Mit érsz vele? A mult
      tüntető menete elvonult,
      a lomb lehullt
      s a fájdalom ágai benned,
      mint mindenkiben, elkövesednek
      az aláomló évek, évadok,
      rétegek, szintek és tagok
      óriási nyomása alatt.
      
      Akár egy halom hasitott fa,
      hever egymáson a világ,
      szoritja, nyomja, összefogja
      egyik dolog a másikát
      s igy mindegyik determinált.
      Igy él a gazdag is, szegény is,
      igy szenvedünk te is meg én is
      s még jó, ha az ember haragja
      nem az embert magát harapja,
      hanem valaki mást,
      dudás a fuvolást,
      én téged és engemet te, -
      mert mi lenne, mi történhetne,
      ha mindig magunkba marna
      az értelem iszonyu karma?
      
      S ha már szólok, hát elmesélem, -
      villamoson
      egy este a Széna téren
      találkoztunk. Kalapot emeltem,
      talán nyeltem,
      köszöntem és te
      csodálkozva vettél észre.
      
      S még ottan
      egy pillanatig szórakozottan
      eltünődtem, - hiszen lehetnénk
      jóbarátok, együtt mehetnénk
      a kávéházba s teát kavarva,
      szépet, jót, igazat akarva
      beszélgethetnénk irodalomról,
      vagy más ily fontos emberi lomról
      és telt szavadra,
      mit óvatosan vetnél a latra,
      utalván a tapasztalatra,
      indulatom messze ragadna,
      te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -
      leintenél, mint az öregebb,
      mint az apám
      s én bosszankodnék, de nem mondanám.
      
      1933 [?]

        [Szürkület]

      Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
      A távolban tar ágak szerkezetei
      tartják keccsel az üres levegőt.
      A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
      magába mélyed és talán megsemmisül.
      Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
      de mint az eb, melyet gazdája megszidott
      s kedvetlenül borong a rideg udvaron
      s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
      olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
      Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.
      Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
      beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.
      Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
      mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
      talán mivelhogy minden ember épp ilyen
      ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?
      Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
      s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
      de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
      Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
      megértelek, szenvedtem én is eleget
      s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
      Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
      de észre egyikük sem veszi púpomat,
      mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
      amellyel - azt hiszi - ősi némaságot szűl vagy tiszta űrt.
      
      1933 [?]

        [Töredékek]

        (Állás nélkül élek...)

      
      Állás nélkül élek, akár a madár,
      idestova másfél esztendeje már.
      
      Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt
      hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.
      
      Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem
      deresen hüvöslő drótköteleken.
      
      Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
      Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.
      
      Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,
      ki száz karajt ád el, mig egyet keres
      
      Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,
      lucskos padon háltam, harmatos füvön.
      
      tehetségem pusztul vígasztalanul
      

        (Hétért - magamat kérdem...)

      Hétért - magamat kérdem -
            adsz-e hatot?
      Játszom. Azé az érdem,
            ki játszhatott.
      

        (Költő szerelme szalmaláng...)

      Költő szerelme szalmaláng,
      azért oly sebes és falánk
      

        (Nyári könnyü szellők...)

      Nyári könnyü szellők,
      lányok közt szökellők
      szoknyákat libbentők -
      
      játsztok a bokorban,
      szalmaszállal porban
      boldog gyermekkorban.
      

        (Jó volna-e, ha megdermedne fönt...)

      Jó volna-e, ha megdermedne fönt
      hülten a súlyos arany napkorong?
      - Nem! Az a jó, ha a szobában
      friss kávészag tolong!
      
      És mint reklám léggömb, majdnem elrepül
      a szalmaszinü, könnyü nyári ég -
      csak egy sovány nő feje nehezül
      reád, aranyból öntött nagy vidék!
      
      Sárga füvek a homokon, a dél
      szikrázik,
      elült, lefolyt a tors között a szél,
      a tócsa bőre ráng idegesen.
      
      Egy pók fut át a homokon, a dél
      csiszolva űl a sárga füveken,
      elült, lefolyt a tors között a szél,
      a tócsa bőre ráng idegesen.
      
      foszforeszkál az üres levegő
      
      füstöl a föld, egy óriási nő
      gyémánt-melle-vonala villan el
      egy szál vadzab, ki kardot vont elő
      a porba réved emlékeivel
      

        (A kerten...)

      A kerten, hallatlan semmit idézve
      bálvány hőség borong,
      pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe
      s untan legyint a lomb.
      
      A tócsa finoman bolyhos a portól
      

        (A nyárfák közt...)

      A nyárfák közt ezüst habokkal
      az édes szellő folydogál
      s csak fürdik benne aranyos tagokkal
        az óriási nyár.
      

        (Kásásodik a viz...)

      Kásásodik a viz, kialakúl a jég
      és bűneim halállá állnak össze.
      

        (Hizlalt eső kapirgál...)

      Hizlalt eső kapirgál
          a vastetőn -
      csak kotyogj, vén tyúk s immár
          költsd ki az én időm.
      
      Te drága anya, tojj s költs
          tojásokat,
      aranyos, kék, piros, zöld
          gyönge nappalokat!
      
      S én addig várok. Pénzem
          nincs semmire.
      Szivem ver és ráz; érzem,
          hogy' száll a pihe.
      
      Ráz, ver. Borongva, hetykén
          elhallgatom.
      Ez a csavargó gondja
          a lukszusvonaton.
      
      Esik, esik fecsegve
          s hol ott, hol itt,
      mint hálót hal, szelecske
          rángatja szálait.
      

        (távol tar ágak szerkezetei...)

      távol tar ágak szerkezetei
      tartják keccsel az üres levegőt.
      
      Nedvesedik mélán az elhagyott
      homokbánya, nagy fekete lukak
      lélegzenek s a kezdő csillagok
      békadudára járják táncukat
      
      Lesz-e nap holnap, mely békét igér?
      És végre munka, mely nem gyötrelem!...
      Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,
      a szürkület. Én nagyon szeretem.
      

        (A csipogó árnyakból...)

      A csipogó árnyakból fiókáit
          összegyüjti a szürkület.
      Már ég a lámpa, de még nem világit -
          ami fehér volt, szürke lett.
      
      Az ég szine, mint könnyü női ingben
          kék s rózsaszin selyempapir.
      

        (Tollászkodik a sárga lomb...)

      Tollászkodik a sárga lomb
      A mennyek langy asszonya hervad
      s az ellágyuló őszi talajon
      
      Az ellágyuló őszi talajon
      végighever a hervadt levegő
      

        (A pipafüst lenyúl a földig...)

      A pipafüst lenyúl a földig.
      Embergyujtotta láng vergődik
      a kályhán s kacsint a gyerekre -
      az is hancurozni szeretne.
      
      A zsupptetők, a templom tornya,
      a hóba ejtve, hóba szórva,
      mint a bárányok ürüléke,
      feketéllik a messziségbe.
      
      Fehér szelek - csordában járnak -
      minthogyha lovak suhannának
      tiszta fagyból s nem láthatóan,
      szikrát üt patájuk a hóban.
      
      ...........................
      a napot csak sejti az ember,
      mint remélő a boldogságot -
      onnan tudom hogy süt, mert látok.
      

        (A tó jegét...)

      A tó jegét kásás hó fedi
      

        (A kínhoz kötnek kemény kötelek...)

      A kínhoz kötnek kemény kötelek,
      be vagyok fonva minden oldalon
      és nem lelem a csomót, amelyet
      egy rántással meg kéne oldanom.
      
      És szenvedek, de nem lesz kegyelem,
      ha megszabadít, aki egy velem, -
      amazoké lesz minden fájdalom.
      

        (Fagyon veszve, vagy éhen...)

      Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom.
      Már rálépett a lábomra a tél.
      Bordáimat kiálló lécként hordom
      és kócmadzagként lóg bennem a bél.
      

        (Arcuk egy-egy kis külváros...)

      Arcuk egy-egy kis külváros, ahol
      nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.
      Kis, zsiros hajuk a sipka alól
      előkanyarul vizesen
      

        Apám és anyám

      Amig fiatal volt a legény,
      Sokat megérzett az ujja hegyén,
      Megérzett mindent a bőrén,
      Kicsit
      

        (Oly lágy az este...)

      Oly lágy az este, mint egy szöllőszem,
      gurul puhán emlékeim között.
      Egy szőke est. De már nem emlékszem,
      

        (A hallgatag gép...)

      A hallgatag gép, nézd, helyére ér,
      még nyikorgó törzseken gördül tova.
      Nyög az anyag. A tömegeken így
      gördül elő a dolgozók sora.
      
      Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,
      melyen kétoldalt porló istenek
      fehér szemükkel ki-be libegő
      bankárok után elmerengenek?
      
      Töredeznek a világ pántjai.
      
      Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön
      a dolgozók finom fém-államát -
      mint bérházon az énekszó, belülről a jel,
      darabos arcukon úgy suhan át.
      

        (Lassú álmodozásaiból...)

      Lassú álmodozásaiból amint
      fölemeli fejét a gyermek,
      bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing
      s porba ejtik fejüket a kígyók,
      akik feléje mérgeket lövellnek.
      

        (Tizenöt éve írok költeményt...)

      Tizenöt éve írok költeményt
      és most, amikor költő lennék végre,
      csak állok itt a vasgyár szegletén
      s nincsen szavam a holdvilágos égre.
      

        (Valamikor volt a tett...)

      Valamikor volt a tett,
      abból lett a gyülölet,
      ebből pedig szeretet
      s a világnak vége lett.
      

        (Még nem volt olyan disznó...)

      Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
      mikor meglátta a moslékos vályut.
      

        (Ének, hajolj ki ajkamon...)

      Ének, hajolj ki ajkamon
      s te bánat, ne érj el, csak holnap.
      Mélyebbre kell még hajlanom,
      hogy semmit nem tudón dudoljak.
      
      És énbennem is leng a mérleg,
      de nem húzza le, ami kell.
      Lágy verőfény! Semmit sem értek,
      csak hallom, kislány énekel.
      
      "Szádon az igazság bugyogjon
      s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!
      Ez a bölcs átok addig fogjon,
      mig vitatni s szeretni tudsz!"
      

        (Nem! nem! kellene kiáltoznom...)

      Nem! nem! kellene kiáltoznom
      s azt suttogom: igen, igen,
      hogy a sors ringatózást hozzon
      a tenger sirás vizeiben
      

        (Diványon fekszem...)

      Diványon fekszem, sziszegek:
      "Na várjatok!..." S egyszerre hallom
      - gyötrően munkát! kenyeret!
      kiabálnak az uccasarkon.
      S rohanok, majdnem azt sikoltom -
       "Várjatok hát! Megyek, megyek!..."
      Mit gyerekes dac! Igazi voltom
      küzdő, emberi szeretet.
      

        (mert megoszlik, mint az egy-élet...)

      mert megoszlik, mint az egy-élet
      az egy-igazság maga is
      

        (A kövezeten...)

      A kövezeten kis csatak hunyorgott,
      megszállták a várost az árnyak
      s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott,
      némán, erősen markolta az ágat,
      mert jobban ragaszkodik, aki alszik,
      mint az éber, ki tovaszállni kész,
      az emberek, a villamosok, taxik
      sürögtek, mint az ösztön meg az ész.
      
      Egy kapu alatt egy lányt csókoltam szájon
      s a többi nép közt elvegyültem én,
      majd kiváltam, hogy azután kiváljon
      sok gondom közül ez a költemény.
      Már megformálta lassu tünődésem,
      hogy állati búm értelmes, emberi
      bánat, amely magát e tündöklésben
      hirdetményekben is fölismeri.
      

        (Öregem, no...)

      Öregem, no, mi van veled?
      Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?
      Vizes homokon kötelek
      kötnek-e ki? Te azt sem unnád.
      Bátorság! Lesz még olyan munkád,
      amelyben kedvedet leled, -
      most - bárha egek ura ront rád, -
      teremtsd elő a kenyered.
      
      Hisz itt a szenvedés belül -
      de ott kivül a magyarázat.
      S hogy' olvasod le emberűl,
      hogyha tagjaid citeráznak?
      Ez a fegyenc-kor leigázhat,
      de szabad leszel, ha belül
      nem raksz magadnak olyan házat,
      melybe háziur települ.
      
      Jöjj világra! Anyád apád
      te légy! Ne less tündéri nőre
      s szakállas végzetre, ki rád
      vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre!
      Gondolj a ravasz csecsemőre, -
      sír-ri, hogy szánassa magát,
      de mig mosolyog az emlőre,
      növeszti körmét és fogát.
      

        (Ember, ne félj...)

      Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -
      törődj belé, ma nem tudunk szeretni.
      Szemeidből a csillogás kihagy,
      megtanulnak a dolgokra meredni.
      Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
      áttetsző, sikos állkapcsát a fagy
      meghordozza az egeken. Feledni
      nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.
      

        (A csillám szememből kihagy...)

      A csillám szememből kihagy,
      szemem már tanul rámeredni
      a dolgokra. - Gyermeki vagy
      - szól - én már nem tudok szeretni.
      Én azt látom, hogy emeletnyi
      áttetsző állkapocs, a fagy,
      siklik ott fönn... Annyit feledni
      nem tudsz, hogy ember ne maradj.
      

        (Most már nem tudom, mit tegyek...)

      Most már nem tudom, mit tegyek,
      öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
      Ösztöneim az életet,
      bármily kegyetlen, meg nem unnák.
      Jobb szeretik a bő uzsonnát,
      mint én a tünő felleget,
      egy lány mosolyát, mint a munkát
      én és a tündér képzelet.
      

        (Mi emberek, sötét erők...)

      Mi emberek, sötét erők,
      érezzük, napjaink letelnek.
      S ha érezzük, a vég előtt,
      mint dögöt légy, a világ ellep.
      Eszmék északi fénye mellett
      mért őriznők hát az időt?
      Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
      Én fölgyujtom a temetőt.
      

        (Szépen beszélsz!...)

      Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
      világít, mint ott kinn a nyers tél
      s igazad van! De most aludj,
      ma éheztél és nem kerestél,
      egész nap új világra lestél.
      

    dugo@szepi.hu