Paksy Gáspár:

Adventben

Már én a földnek szolgaláncát
Erős karokkal szétzuzom,
Feléd esengve tiszta hévvel,
Sóvárgó vággyal, Jézusom!

Látom kigyulni napkeletről
Királyok fényes csillagát,
Komor felhőkön, bús homályon
Mennyország fénye csillan át.

Sötét, kietlen éjtszakákon
Kicsiny bölcsödről álmodom,
Sokszor merengek égi kéjjel
Mosolygó kisded-arcodon.

A boldogság regéje lágyan,
Szellők szárnyán susog felém,
Sokszor tünődöm holdas este
Az angyalok szép énekén.

Vigasztalódva nézhetem már
A nagy világot, bár sötét;
Egekből áradt üdv sugára
Oszlatni kezdi bús ködét.

Szívem keservét, régi búját
Örök reménnyel altatom,
A kétség, csüggedés borúján
Raráté sír föl ajkamon.

Az irgalom nagy Istenéhez
Gyakorta szárnyal hő imám,
Mert lelkem e csalárd időknek
Megváltót, üdvöt, fényt kíván!


A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.