Szabó János hadapród némi erőlködéssel fölült az ágyában és elgondolkozott,
A szomszéd ágyon ott feküdt a zászlós, felöltözve, és cigarettázott. Az asztalnál csendesen ült a nővér és egy kis feketekötésű könyvből imádkozott. A szomszéd nagy teremből, ahol a karácsonyfa állt, vidám nevetés és beszélgetés hangzott, azután egyszerre csend lett és egy gramofon recsegő hangja szólalt meg. Valami szentimentális dalt játszott,
- Karácsony este van! - mondta magában Szabó János és arra gondolt, hogy tavaly ilyenkor a galíciai hómezőkön milyen más karácsonya volt. És régen, amikor még ő is várta a kis Jézust! Amikor még hitt és boldog volt és gyermek. Régen volt!
- Karácsony este van! - mondta magában és úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. Valami éles, nyugtalanító diszharmónia nehezedett a lelkére. A karácsonyi énekek, amiket az imént hallott, még a fölében csengtek: ,,Krisztus Jézus született, örvendezzünk!...'' és ,,Békesség földön az embernek...'' és most valahogy fájtak a lelkének ezek a megszokott, kedves szavak. A milliókra gondolt, akik a lövészárokban dideregnek, a százezrekre, akik gyászolnak és a százezrekre, akik meghalnak. És önmagára. Tudta, orvosok arcáról, látogatók hangjából, hirtelen elhallgatásokból és gyengédségekből régen kiolvasta, hogy nem sok reménység van az életben maradasához.
- Miért ölik egymást az emberek, ha megszületett a kis Jézus? És hol a Jézus? Megszülethetett-e ezen a véres, csúnya földön? És hol a békesség? Miért kell meghalni azoknak az embereknek? És miért kell meghalnom nekem? - ezek a gondolatok sajogtak föl benne újra meg újra, az egész estén át. És olyan nyugtalan volt és ügy fájt a szíve, mint már régóta nem.
Egy könyv akadt a kezébe, amely a paplanon hevert. Egy kis Újszövetség volt, amit karácsonyi ajándékul hoztak neki valami ismeretlen adakozótól. Már előbb elolvasta belőle a szent este történetét. Szabó János fölvette a paplan mellé csúszott kötetet és találomra kinyitotta. A Jelenések könyvénél nyílt ki. Ezeket a szavakat olvasta:
,,És hozzám jöve egy a hét angyal közül, kiknél a csészék valának, tele a hét csapásokkal és szóla velem, mondván: Jöszte és megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány jegyesét.
És lélekben engem egy nagy és magas hegyre vitt és megmutatá nekem a szent várost, Jeruzsálemet, mely Istentől szállott alá mennyből.
Az Isten fényessége volt abban és világossága hasonlított a drágakőhöz, a jáspiskőhöz, a kristályhoz''.
Megint térdére eresztette a könyvet, visszahanyatlott a párnára és elgondolkozott. Maga elé képzelte az angyalt a csészével, a hét utolsó csapásokkal. Mik lehetnek a csapások, ha nem a háború? - gondolta. De hol van a nagy és magas hegy, ahonnan el lehetne látni a mennyei Jeruzsálembe. Milyen szép volna elmenni oda, a hegyre és onnan nézni el a világon és a csapások fölött látni a szent várost, a harmónia, a kiengesztelődés és a végleges békesség városát!
És amint így feküdt és nézett maga elé hosszan és gondolkozott, látta, hagy a zászlós egyszerre felkelt az ágyról és letette a cigarettát és odalépett hozzá és azt mondta:
- Hát menjünk.
Szabó János ránézett és egy pillanatig zavarban volt. Érezte, hogy a zászlós is azt gondolja, amit ő, de hirtelenében nem mert hinni ennek az érzésnek. Hiszen neki nem szabad fölkelnie, nem is tud megállni a lábán, annyira el van gyengülve.
- Menjünk? - kérdezte kissé bizonytalanul. - A hegyre?
- A nagy és magas hegyre - felelte a zászlós és a fogashoz lépett, ahol a kardja és a köpönyege lógott.
És ekkor valami különös dolog történt. A terem ajtaja kinyílt és egy katona lépett be. Szabó János azonnal megismerte: István volt, az egyik katonája, aki olyan tisztiszolgaféle volt mellette a harctéren. Nagyon derék ember volt, nagyon ragaszkodott hozzá és ő is nagyon megszerette. Csakhogy István - ezt egészen határozottan tudta - elesett Galíciában, két nappal az ő megsebesülése előtt. Mellette volt, amikor meghalt, egész világosan emlékezett a körülményekre is, mikor az árokban térdelt mellette és lefogta a szemét. De most nem jutott eszébe megütközni rajta, hogy itt van.
István bejött, csendesen, a régi nehéz lépteivel, odament az ágyhoz. A kezében hozta a frissen tisztított cipőt és a lábszárvédőt és odatette lábtól az ágy elé. Megállt és szomorúan, mosolyogva nézett maga elé.
A nővér is fölkelt az asztaltól és az ágyhoz lépett. A zászlós már fölvette a köpenyét és az ajtónál megállt. Várt és szomorú arccal nézett Szabó János felé.
Szabó János fölállt, ledobta magáról a takarót. Lelépett a földre és elkezdett öltözni. Semmi megerőltetésébe sem került.
- Lám, nem is vagyok olyan rosszul! - állapította meg magában. - Ma karácsony van, ma nem illik betegnek lenni.
Az apáca segíteni akart az öltözködésben. Szabó János szelíden eltolta a kezét. Tudta, hogy nincs szüksége segítségre, István felhúzta a lábára a bakancsot és a lábszárvédőt. Az apáca botot nyújtott feléje, de Szabó János félretette a botot. Kardját kötötte fel.
Mikor átmentek a nagy termen, a katonák mind elhallgattak és tisztelegtek és mind szomorúan, de azért csendesen örvendező arccal néztek rá.
Kiléptek a kórházból és kifelé tartottak a városból. A zászlós mellette lépkedett. István pedig néhány lépéssel utánuk ment.
Az utca túlsó oldalán egy hosszú, nagyon vékony alak igyekezett velük egy irányban, nehézkes, kissé fáradt lépésekkel, Szabó Jánosnak úgy tetszett, hogy ismerős a járása. Egy saroknál befordultak mind a négyen és ekkor megismerte: egy régi barátja volt, akivel együtt végzett az egyetemen; vézna, beteges, érzékeny lelkű fiú, régi, nagynevű családból, legendás kurucoktól származott és a lelkét melancholikus, nehéz köddel ülte meg a tradíciók terhe; régi családi ereklyéi, fakult levelű könyvei és emlékei között ült napokon és éjszakákon át és szegény beteg poéta- lelke a magyarság tragédiáját szenvedte, sorvadta némán. A jelen sivársága gyötörte és a magyar jövő problémái zsongtak a fejében. Ha erről beszélt, kigyúlt a lázas szeme és fölpiroslott fakó, beesett arca. Cikkeket irt kis magyar népújságokba és színes történeti rajzokat az ifjúságnak és ebből tengette a maga és édesanyja életét.
- Kálmán! - szólította meg Szabó János és feléje nyújtotta a kezét.
A sápadt fiatalember megállt, ránézett, nagy, szomorú szemeivel, megszorította a kezét és most már együtt mentek tovább.
Az éjszaka bizonytalan, fehéres csillogással ölelte őket körül.
Kiértek a városból és egy kis ösvényre tértek, amely a folyó mentén vitt tova. Szemben egy magas hegy emelkedett. Az ösvény egyenesen afelé tartott. Szabó János határozottan tudta, hogy a város síkságon állt amelyen hegynek nyoma sem volt. Miféle hegy ez? Hogyan került ide? - ezt kérdezte magától egy pillanatig. De azután elmosolyodott. Hiszen a hegyre tartanak, a nagy és magas hegyre!
A táj egyre különösebb lett. A folyó ezüstösen csillogott és nagy aranyos balak úszkáltak benne, amik kiemelték fejüket a vízből és bizalmasan kísérték útjukat. A fűben szentjánosbogárkák csillámlottak. Szabó János fejében megvillant egy percre, hogy december van, de azután megnyugodott, hogy a nagy hegyre bársonyos gyepen és fénybogarak között visz az út. Egyébként sötét volt: csak a bogárkák világítottak és egy nagy csillag a hegy fölött.
Most már lehetett látni, hogy nemcsak ők mennek a hegy felé. Az ösvényen itt is, ott is emberek bukkantak föl. Egyesével, kettesével, hármasával, kisebb-nagyobb csoportokban igyekeztek előre. Sokan nagyon siettek, mások lassan botorkáltak. Öregeket kisgyermekek vezettek, féllábú katonák mankón kocogtak előre, anyókák tipegtek félénken, nagy szürke kendőkben. Elhaladtak egy-egy csoport mellett és ilyenkor összenéztek, csendes, szomorú, mély mosolygással. Mindenki tudta, hogy mind együvé igyekeznek. És Szabó Jánosnak minden arc ismerősnek tűnt föl.
Két asszony lépegetett előttük. Az egyik öreg, törődött, ráncos arcú, fehérhajú, régi divatú ruhában, kendő a fején. A másik fiatalabb, de halvány és megviselt termete; a kezén négy kisleánykát vezetett; a legnagyobbik lehetett tízéves, a legkisebb négy és egy piszkos rongybabát szorongatott magához.
Mikor összenéztek, az öregasszony nagyot sóhajtott.
- Lelkem, Jánoskám! Hát maga az? Jaj, úgy-e bizony, maga is itt van! Istenem! Istenem! Mi lesz már velünk? Az én Déneském is a csatában van! Jaj nekem! Jaj nekem!
Megismerte: Bozóki néni volt, a szomszédjuk. Jómódú, de elhagyatott özvegyasszony, akinek egyetlen fia volt, neki valamikor gyerekkori játszótársa, most honvéd a Doberdón.
- Bizony, mink is megyünk, lelkem Jánoskám! - folytatta az öregasszony. - Az Aignerné asszonnyal megyünk. Az ő ura is ott van Szerbiában vagy hol, a jó Isten tudja. Szegény ártatlankáknak alig van betevő falatjuk.
Szabó János emlékezett a sápadt, beteges asszonyra, aki mosni járt hozzájuk és az urára, az erős, becsületes gépgyári munkásra.
Szótlanul mentek tovább.
Újra meg újra fölbukkant előtte egy-egy ismerős arc, újra meg újra megszólította egy-egy ismerős hang. Lassan úgy érezte, hogy kábulni kezd. Mintha az egész világ erre tartana.
A hegyoldalon fölfelé hullámzott a tömeg, itt-ott hangok hallatszottak. Egyesek beszélgettek. Amott valaki hangosan magyarázott valamit. Egy-egy kisgyerek elsírta magát. Egy vörősnyakkendős, tüdővészes arcú fiatal munkás valami szocialista nótát dúdolt.
Egy oldalösvényen processzió közeledett, asszonyok, gyerekek, öregemberek, Mária-énekeket énekelve, szentképes zászlókkal, elől karinges pap, vörös ruhás ministránsfiúkkal. A papot is megismerte: az ő falujának a plébánosa volt. A ministráns a kántor fia, meg a jegyzőé.
A tömeg csendes morajlással hömpölygött fölfelé.
Így mentek szótlanul sokáig, sokáig. Szabó Jánosnak úgy tetszett, mintha napokon és éjszakákon át mennének, kapaszkodnának fölfelé, egyre magasabbra, megállás nélkül,
Egyszerre egy nagy tisztás tárult eléjük a hegyoldalban. Nagy sík terület, akkora, hogy egy kis falu is elfért volna rajta. Egy nagy épület állt a közepén. Olyan volt, mint a Mátyás-templom, csakhogy sokkal nagyobb. A nagy kapuszárnyak kitárva álltak, belülről egymásbaolvadó hangok moraja hallatszott és bizonytalan, derengő fényesség világított.
Szabó János látta, hogy mindenki a templom felé tart. A tömeg sodorta magával őt is.
- Jó lesz egy kicsit megpihenni. Olyan régen jövünk már - gondolta. És mikor a kapuhoz ért, megkérdezett egy falábú koldust:
- Mi van odabent?
A koldus - az arcát már látta valahol - ránézett és azt felelte:
- Hálaadás van. Szilveszter estéje van most.
Szabó János elcsodálkozott. Szilveszter estéje van? Hiszen az imént még karácsony volt, amikor elindult. Már olyan régen úton volna? De már a következő pillanatban belátta, hogy csakugyan nagyon régen elindult már a kórházból, már el kellett múlni azóta egy hétnek. Sőt mintha kevés is volna az az egy hét.
Mialatt ezt elgondolta, már beért a templomba.
Körülnézett és csaknem hangosan felkiáltott.
Nem templomban volt, hanem egy félhomályos teremben, amely egy falusi korcsma ivójához hasonlított. A tetőről szegényes petróleumlámpák lógtak, éppen olyanok, mint abban a galíciai házban, ahol őt bekötözték. A lámpák gyér világánál hosszú kecskelábú faasztalokat látott, két oldalt támlátlan padokkal, amiken zsúfolásig sűrűn ültek az emberek, férfiak, nők, gyerekek, öregek, katonák, sebesültek, tarka összevisszaságban. A háttér homályba veszett.
Az asztaloknál folyt a tivornya. Rongyos legények és rikító ruhájú leányok jártak körül és egyre töltögették a poharakat.
Rekedt hangú dalolás, hangos kiáltások, káromkodás és pohárcsengés töltötte be a borgőztől és szegényszagtól nehéz levegőt.
Szabó Jánost az egész kép valami németalföldi festményre emlékeztette. De már ott ült maga is az egyik asztalnál és itta a savanyú bort, piszkos, törött pohárból és együtt dúdolt a többiekkel.
- Megállj, megállj, kutya Szerbia! - kezdte nem messze tőle egy bozontos szakállú, beesett szemű, félkezű katona. Állt az asztalnál és magasra emelte a poharát, hosszú csapzott haja a szemébe lógott és úgy vigyorgott az arca, hogy Szabó Jánoson végigfutott láttára a hideg.
- Megállj, megállj, kutya Szerbia! - zúgta vele az egész asztal.
Az asztal túlsó végén fölugrott egy zömök, vadtekintetű, himlőhelyes képű, vörös nyakkendős ember és dühösen az asztalra csapott és rákezdett a Marseillaise-re.
- Fütyülök Szerbiára és Boszniára! Le a hadsereggel! - kiáltotta az első sor végén és rekedt hangjának egész megfeszítésével dalolt.
Egy öreg ember ugrott föl Szabó János mellett és a körülülők elhallgattak. Az öreg dühösen kiáltotta:
- Az ördög bánja az egész világot. Háború van. Ki tudja, mi lesz! Elvisz az ördög mindenkit. Igyunk! Amit megiszunk, az a mienk!
Helyeslő zúgás szakította meg a szavát és az emberek szilajon koccintották össze a poharukat.
- Uraim! - állt föl egy hivatalnokféle ember, kopott ferencjózsef-kabátban és a fején színehagyott, behorpadt cilinderrel. - Uraim! Ennek az úrnak igaza van. Ma még van mit enni, némelyeknek. Holnap jön a kukoricakenyér és holnapután már nem lesz kukoricakenyér sem. Éhen fogunk halni. Nincsen kenyér. Nincsen kenyér!
- Nem lehet elvetni a búzát! - kiáltott közbe egy barázdásarcú paraszt, valahonnan hátulról. Nincs, aki vessen. A föld meg csupa víz! Az ökör elvész benne.
Reszketve emelkedett föl egy aggastyán, gondozatlan, szürke szakállal, rezgő fejjel és remegő kezekkel.
- Az ökör! Az ökör! - mondta tétovázó, gyenge hangon, de mérgesen. - Mit emlegetik az ökröt meg a vetést! Hát haljunk éhen! Kinek lesz abból kára, ha mink elpusztulunk? De a fiam, az én jó, derék fiam, Lajosom, a csatában! Mi lesz vele? Csak őérte kár! Pusztuljatok el mind! Csak ő jöjjön haza. Csak ő megmaradjon! Mit bánom én a többit!
- Fiam! Fiam! - zokogott fel egy vörös, szél-kisebesítette kezű, halvány asszony. És a többi asztaloknál is mindenütt asszonyok sikoltottak és zokogtak.
- Eh, mit! - kiáltotta dühösen egy félkezű, féllábú mankós katona. Örülhet, aki elesik. Legalább nem szenved. Én meg itt vagyok a világ csúfjára. Most még tartanak, etetnek. Azt mondják: hős! De majd, ha vége lesz a komédiának, mehetek koldulni! Pedig én gyárban dolgoztam és ötven koronát kerestem minden héten! Most mehetek a fenébe.
A mellette ülő katonaruhás gyerkőc koccintott vele.
- Igyunk, rokon. Máma tik, holnap mink. Holnap megy a mars. Ki tudja, hogyan jövök vissza! Egyszer él az ember!
- Az ilyen gyerek is elmegy! Mindenki elmegy, csak a zsidók vannak idehaza, az Isten verje meg! - morogta a féllábú és koccintott a legénnyel.
Egy kisgyerek elsírta magát valamelyik asztalnál. Arra megint rákezdték az asszonyok. Sírás, sopánkodás mindenfelé.
A vörös nyakkendős föllépett az asztalra:
- Mer azér van minden - kiáltotta hangosan - mer úri huncutság az egész háború. Nem férnek a bőrükbe. Mit vétett énnekem a muszka, meg a szerb? Szegény emberek azok is, mint mink. Örülnek, hogy élnek. Ott is az urak csinálják a háborút, a szegény ember bőrére. Így is lesz ez mindig, amíg meg nem jön az embereknek az eszük. A világmegváltó szociáldemokrácia...
- Ej, beszéd a világba! Szamárság az egész! Minek ez a fecsegés! Igyunk! Mindjárt éjfél lesz! - kiáltja a féllábú katona.
A poharak összekoccannak. A sírásba vidám kiáltások, nevetések vegyülnek.
Egy toronyóra valahol tizenkettőt ütött.
Egyszerre mindenki elnémult. A fölemelt kezek lehanyatlottak, a nevetés mintha megfagyott volna. Minden ember mozdulatlanul ült a helyén és minden arc az ajtó felé nézett. Mintha várnának valamit.
Szabó János akaratlanul egy irányba nézett a többiekkel. Tudta, érezte, hogy most történni fog valami.
A kapu szárnyai lassan, maguktól szétnyíltak és két katona lépett be. Egy hordágyat cipeltek. A hordágyon feküdt valaki. Rongyos bakaköpönyeg volt rajta. Az arcát nem lehetett látni, mert a feje lelógott a hordágyról.
Szabó Jánost hirtelen valami rettegés fogta el. Érezte, hogy meg kell tudnia, kit hoznak. Oda akart rohanni, de nem tudott mozdulni. Mintha le lett volna a lába szögezve.
A két katona előrejött a hordággyal. Amint jöttek, az asztalnál ülők lassan egyre-egyre húzódtak vissza előlük.
Már nem voltak asztalok, padok sem a szobában. A középen áll a két katona, köztük a hordágy, előttük Szabó János. A falak mentén, mint valami bizonytalan, fölismerhetetlen árnyék, hullámzott a tömeg.
Azután a katonák letették a hordágyat és ők is elhúzódtak a többiek közé. Most már maga volt a hordágyon fekvővel.
És akkor hirtelen egész bizonyossággal megérezte, hogy ki az, aki ott fekszik előtte. István, a legénye! Hiszen akkor is így feküdt előtte egy köpönyegen.
Odatérdelt melléje és a mellére fektette a lógó, zártszemű fejet.
István kinyitotta a szemét és zavartan szétnézett.
Szabó János emlékezett, hogy ez az egész már megtörtént vele egyszer. Mikor az István elesett és meghalt a karjai közt. Akkor is így térdelt mellette. Egy percig az is megfordult a fejében, hogy István vele jött ma el a kórházból, hát élnie kell. De azután majdnem kinevette magát. Hiszen ő temette el: nem élhet. Így halt meg akkor is, mint most.
- Most ezt álmodom, hogy újra meghal úgy, mint akkor! - állapította meg, És minden szándékos elhatározás nélkül föléje hajolt, mint akkor és halkan megkérdezte:
- István bácsi! Hogy van? Fáj? Nem akar valamit mondani?
És István ránézett két nagy, kidülledt, titokzatos szemével és suttogott valamit a Lidijéről, meg a kislányairól, mint akkor. És Szabó János most is beszélt neki, sokat és melegen, hogy a családjára ne legyen gondja, majd gondoskodik róluk az ország, az állam, a község, hogy ő is elmegy hozzájuk, tesz értük, amit tehet (,,Ugyan mit tehetnék én, szegény ördög?'' - gondolta közben), hogy a hazáért meghalni szép; hogy gondoljon az Úristenre; és még sok egyebet; most sem volt az előre kiszámítva, mint akkor, inkább csak úgy magától jött a szava.
A haldokló lassan nyugodtabb lett. Azután nehézkesen le-lecsukló kézzel keresztet vetett. Látszott, hogy imádkozik: az ajka mozgott.
Azután egyszerre, úgy mint akkor éjszaka, hirtelen fölült, magától, erőszakosan és fölcsillant a szeme. Mereven nézett egy pontra. A szemében örvendező izgatottság lobogott. Szabó János emlékezett, hogy akkor sem értette, mit jelentett ez. Utána csak visszahanyatlott akkor a karjai közé és boldogan elmosolyodott és vége volt. De most, most nem történt ilyen hirtelen.
A haldokló mereven nézett egy pontra, a terem sötét hátterébe és fölemelte reszkető, elgyöngült jobb kezét. Vonagló ujjával odamutatott valamire.
- Jön! - suttogta szelíden elmosolyodva.
Szabó Jánost ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint akkor.
- Ki az? - kérdezte halkan.
A haldokló leeresztette a kezét.
- Már itt van. Itt van. Milyen jó! - suttogta maga elé.
Szabó János egyre izgatottabb lett.
- De hát ki az? Ki van itt?
- Itt van. Eljött. Eszébe jutott a szegény ember is. Nem látja az ifiúr?
- De hát mit? Hol?
- Ott ni! Ott! A szögletben. - Újra fölemelte görcsösen rángatózó jobb kezét.
Szabó János fölugrott. Izgatottan nézett arra, amerre amaz mutatott.
És most egyszerre csak meglátta ő is.
A terem szögletében valami derengésszerű fehér világosság halványlott. A világosságban egy férfi állt. De mintha nem most jött volna: mintha már régen ott állna és nézné a haldoklót. Csukaszürke hosszú katonaköpönyeg volt rajta, hullámos feje födetlen.
- Az ezredpapunk! - ismerte föl Szabó János.
A pap nesztelen léptekkel előbbre jött, a haldoklóhoz lépett és szó nélkül megfogta a kezét.
- Én Uram, Istenem! - susogta elhaló hangon, boldogan a katona.
A pap most ott állt a hordágy mellett, szemben Szabó Jánossal. Szabó János az arcába nézett és valami csendes, végleges biztosság érzése fogta el. Megismerte. Az Úr Jézus volt. Termete, arca, hosszú, fürtös haja, szakálla: a bibliai képekről ismert Krisztus-alak.
- Ő az! - gondolta magában Szabó János.
A haldokló lehunyta a szemét és földöntúli elragadtatással lehelte maga elé:
- Uram! Olyan jó! - Megmozdult, a keze megrándult, mintha magához akarná vonni az Úr Jézus kezét, azután elhanyatlott. Meghalt. Az arca még akkor is ragyogott.
A tömeg az árnyékban térdelt. Látni lehetett, hogy mindenki imádkozik.
Az Úr Jézus pedig eleresztette a halott kezét, lefogta a szemét és homlokon csókolta. Azután megfordult és odament a kapuhoz. Kitárta mind a két szárnyát. Ragyogó világosság özönlött be.
- Reggel van! - gondolta Szabó János. - Újesztendő.
Az Úr Jézus ott állt az ajtóban, körülcsillogta valami tavaszias reggeli fényesség. Jobbról és balról mellette lassan vonult kifelé a tömeg.
Szabó János utolsónak lépett ki.
A tömeg már akkorra processzióvá állt össze. Elöl a plébános a két gyerekkel. Mindjárt utána a falábú katona, a fiasirató öreg, meg a szocialista. És mindnyájan buzgón énekeltek:
Ó szép Jézus, ez új esztendőben Légy híveidben!
A menet lassú énekszóval vonult lefelé a hegyoldalban.
Az Úr Jézus pedig a kapuban állt és nézett utánuk.
Szabó János hirtelen megfordult. Meglepetve látta, hogy az épület mégis csak templom.
Csak most vette észre, hogy a zászlós és Kálmán mellette állnak. A zászlós ajka körül fáradt mosolygás játszott.
Szabó János valami elégedetlenséget érzett. Hát ennyi az egész? Most már mind megbékültek és csendesen éneklik a szent éneket. Miért? Mert az Úr Jézus eljött. Szép, szép, de hát most már rendben van minden? Még ezzel nincs minden elintézve.
A zászlós megszólalt mellette dörmögve:
- Hát ennyi az egész? Csak ezért jöttünk? Hát mivelünk mi lesz?
- Azért mégis kipusztul a magyarság! - mondta halkan a sápadt fiatalember.
Mind a hárman az Úr jézus felé néztek. Ő pedig szelíden mosolygott és odajött hozzájuk. Csendesen megfogta Szabó János kezét és elindult.
Szótlanul ballagtak utána. Elhagyták a templom tisztását és megint fölfelé haladtak az ösvényen.
Nagyon sokáig mentek. Szabó Jánosnak megint úgy tetszett, mintha napokon át mentek volna megállás nélkül. Az Úr Jézus a kezén vezette. A másik kettő az ő nyomában lépkedett.
A hegy egyre kopárabb lett. Előbb a fák maradtak el, azután lassanként a bokrok is elfogytak. A gyep is megszűnt. Szürke köveken jártak, éles szikladarabok hevertek az úton. Néha nagy darab szirteket, mély szakadékokat kellett elkerülni. Az Úr jézus vezetett.
Szabó Jánosnak lassan szédülni kezdett a feje.
Végre úgy látszott, hogy fölértek a hegy tetejére. Nem volt ott semmi: kemény kődarabok fedték a keskeny gerincet. Az egyik kövön egy fehérruhás fiatalember ült.
Mikor hozzáértek, akkor ismerte meg Szabó János: nem fiatalember volt, hanem angyal. Az egész alakja fénylett. Hanem szárnyakat nem lehetett látni rajta. A kezében valami csillogó fehéret tartott.
- Ez az angyal! - gondolta Szabó János - a csészés angyal, aki a bibliában van. Ebben a csészében vannak a csapások.
Csakugyan, az angyal, amint odaértek, fölállt, mellén keresztbefonta a karját, mélyen meghajolt, azután odalépett a hegyorom szélére és kiöntötte a csésze tartalmát, lefelé a mélybe.
Először füst támadt és nem lehetett látni semmit. De amint a füst oszlani kezdett, óvatosan odaléptek mind a hárman a meredek szélére és lenéztek.
Szabó János majdnem felkiáltott. A csatateret látta maga előtt, amelyet olyan jól ismert. Pokoli ágyúszó hangzott alulról, gránátok robbantak mindenfelé, hullák, dögök, jajgató, nyögő sebesültek, véres, hörgő hústömegek borították a földet. És mindenütt sár és hó.
Átfutott rajta a hideg. Gyorsan visszaugrott a szélről és megfordult. Az Úr Jézus a kövön ült. Az angyal mellette állt és mosolyogva intett:
- Vízkereszt van. Epifánia van, Krisztusmegmutatkozás ünnepe. Jöjjetek ide! - A hangja olyan volt, mint a csengetyűszó.
A zászlós is megfordult és Kálmán is. Mind a hárman közelebb léptek az Úr jézushoz.
Az Úr Jézus szelíden, szomorúan mosolyogva nézett rájuk. Az angyal már nem volt ott.
És ekkor Szabó Jánost valami váratlan, önmaga előtt is érthetetlen érzés fogta el. Úgy érezte, mintha valami forró, rohanó hullám kapta volna el. Egybevillant lelke előtt egész élete, életének minden keserűsége, szégyene, büszkesége és kínja. És úgy érezte, hogy valaminek a végére ért. Most, most végezni kell, most le kell számolni mindennel. Egy hirtelen ugrással ott termett a kő mellett, felemelte a karját és gyorsan, izgatottan beszélni kezdett.
- Hát itt vagyok. Miért üldözöl engem? Mit akarsz velem? Miért küldted rám ezt a háborút? És ezt a cudar életet!
A másik kettő ijedten nézett rá. Mi történt ezzel az emberrel? - ezt mondta a néma tekintetük.
Szabó János egy percre elhallgatott. Sebesen, szinte futva tett néhány lépést, azután újra megállt az Úr Jézus előtt.
- Mit akarsz tőlem? Itt jársz a sarkamban, amióta katona vagyok. Mikor az édesanyámtól búcsúztam, azt mondta, hogy velem leszel. Már akkor ott álltál a hátam mögött. Éreztem. Mikor az első gránát szétpattant előttem, mellettem voltál és bíztattál. Mikor golyót kaptam a fejembe, elájultam; mikor fölnyitottam a szememet: az első, amit láttam, egy ismerős arc volt, aki fölém hajolt. De csak egy pillanatra, azután rögtön eltűnt. Akkor soká tépelődtem lázamban, ki lehetett, de nem tudtam rájönni. Végre már azt hittem, csak hallucináltam. De most már tudom: az is te voltál. Mindig és mindenütt te vagy!
Az Úr Jézus csak nézett rá, szótlanul, szelíden.
Szabó János izgatottan kezdte újra:
- Most persze azt várod, hogy a lábadhoz boraljak és a mellemet verjem! Ó nem, nem! Én erős vagyok! Mindig erős voltam! Hiába jársz a sarkamban. Mégis el tudtam szakadni tőled. Hiába üldözöl, olyan régóta, mindig. Elfelejtettelek. Volt hozzá erőm. Leleményes voltál. Nyájasan tudtál szólni, eltaláltad a hangot, amelyik a szívemhez szólt. Tudtál imponálni is. Hiába! Megfogtad a kezemet: kirántottam a kezedből. Megöleltél: ellöktelek magamtól. Utánam kiáltottál: befogtam a fülemet. Hiába küldted ellenem a legveszedelmesebb szövetségesedet, az anyámat: könnyek engem meg nem lágyítottak. Hiába loptál az asztalomra könyveket, amikben a te embereid bölcsessége van: nem nyúltam hozzájuk. Kicsorbult rajtam minden fegyvered. Úgy-e, hogy úgy volt?
Az Úr Jézus nem felelt, csak nézett, szelíd arccal, némán.
Szabó János föl és alá szaladgált egy darabig, azután megint csak megállt.
- Nem akarok tudni rólad. Tudod, miért fordultam el tőled? Mert megmérgezel mindent az életben, ami édes és szép. Nem kellesz, mert letiltanál mindent, ami nekem kell. Nem adom oda! Semmit sem adok oda. Menj tőlem. Nincs rád szükségem. Én ember vagyok, az ereimben vér folyik, tüzes és forrongó. Élni akarok és élvezni. Élvezni mindent, ami az életben édes. Meg akarok ismerni minden gyönyörűségét. Égni akarok. Ez az egy bizonyos, hogy jó. De te nemet mondasz. Te fal vagy, hideg fal: elém akarsz állni és azt mondod: Nem szabad. Azt mondod: Bűn! Nem akarom hallani a szavadat. El akartam felejteni, azért felejtettem el. Tudom, hogy mit beszélsz: azt mondod, hogy ez az állat szava. Hát jó, nem mondok ellent. De ha akarok az lenni, mert jó! Azt mondod: magamat emésztem, az agyvelőmet marcangolom. Hát jó! Miért ne tegyem? Mit ér az élet amúgy, szürkén? Mindig utánam jársz, minden mosolyt eloltasz, minden virágot eltaposol! Komolyan nézd, sötéten, a kezedben kereszt, ostor, tövis! Az ajkadon kemény, nehéz, szúró szavak: kötelesség, igazság, becsület, egészség. Nekem levegő kell. Szabadulni akarok tőled. Eredj tőlem!
Az Úr Jézus csak mosolygott szomorúan.
- Tudom jól, mit mondasz! - folytatta Szabó János - tudom, miért mosolyogsz! Azt mondod, hogy boldogságot adsz, hogy csak te adsz boldogságot. Mindig ezt mondod! Hogy addig voltam boldog, amíg teveled jártam. Jó. Tudom, hogy igazad van. Tudom, hogy nem bírom elfelejteni azt az időt; hogy nem tudlak elfelejteni. De a te boldogságod, az más boldogság. Szelíd, egyhangú, nagyon unalmas boldogság. Énnekem másféle kell: szilaj, zivataros. Igen, tudom, hogy jól esik veled menni, hogy sír az ember örömében, ha megsimogatod a homlokát. És édes a szemedbe nézni, ha szeretettel és megelégedéssel nézel rám. És büszke az ember és semmitől sem fél, ha tudja, hogy mellette vagy. De énnekem másféle kell! Miért akarsz engem megfogni a boldogsággal? Úgy hordod a kezedben a boldogság ígéretét, mint egy aranyos hálót, hogy rám terítsd. Nem! Én nem vagyok kisgyerek, hogy édességgel fogj meg. Én nem hunyom le a szememet, nem kábít el langyos szellő, nem alszom el. Éber vagyok, látni akarok. Ne zárd el előlem az örvényeket. Ne óvj meg engem a szenvedéstől. Nem kell gyámkodás. Ha van az életben kín, bánat, siralom: kiveszem a részemet abból is. Nem csábít el a rózsaszínű káprázat. Élni akarom az éjszakát is, szenvedni akarom az emberiség minden szenvedését. Miért veszed el tőlem a szenvedést?
Az Úr Jézus nem mozdult.
Kálmánnak és a zászlósnak a lélegzete is elfúlt, úgy figyeltek.
Szabó János indulatosan folytatta:
- Miért mutatod felém a keresztet? Azt mondod, hogy a te jeled a szenvedés jele és veled menjek, ha szenvedni akarok. Igen, te szenvedtél, azt tudom, te magadra vetted az emberek terhét. De nem úgy adod nekem! Én nem isteni szenvedésre vágyom: az ember kínját akarom érezni. Ember akarok lenni. Látod: hát ez az igazság! Ezért nem kellesz nekem. Te magad mondod: a te országod nem erről a világról való. Nekem nem kell a te ígéreted: majd amott, a másik életben! Ezt az életet add nekem! De te ezt az életet megmérgezed a másikkal. Arra építesz mindent: azért dőlt össze bennem az épületed. Nekem testvéreim vannak, milliók; milliók, akik nyomorban élnek és piszokban és nincs másuk, csak sovány kezük, hogy ökölbe szoruljon és vértelen ajkuk, hogy káromlásra nyíljon. Ezeknek mit tudsz adni? Váltót a másvilágra? Azzal nem laknak jól! Attól nem gyógyul meg a tüdővész! Nem oszlik el a gyárfüst köde! Ha neked nem kell az én szegény millió testvérem, nem kellesz te sem énnekem.
Szabó János egy pillanatra megállt. De csak lélegzetet vett, azután folytatta sebesen, zivatarszerűen:
- Igen, igen! Ne is mondd! Jól tudom, mit akarsz mondani! Hallgass, hallgass! Azt mondod, hogy őhozzájuk jöttél. Hogy nekik adtad magad mindenestül. Hogy amit tettek értük, tetőled jött és amijük van, tetőled kapják. Jó, nem vitatkozom veled. De miért vagy olyan lassú? Miért kell millióknak szenvedni azért, hogy az eljövendő milliók ember módra élhessenek! Hiába mondod, hogy ezt mi csináljuk, mert nem hallgatunk rád. Igen, ha tennénk, amit te kívánsz, akkor megváltozna a föld színe. De hát miért hallgassunk mindig rád?! Egyáltalán miért akarsz parancsolni? Miért ütközünk minduntalan beléd? Ez az: ez az igazi ok! Ezért nem akarok tudni rólad! Mit bánom a tömeget! Énvelem van dolgod! Nem akarok szolgád lenni! Miért? Minden szavad parancs. Minden szavad: alázatosság. Minden szavad: szerénység, szelídség, türelem. És minden szavad: lemondás, önmegtagadás. Hát ezt nem akarom hallani! Nem kell az alázatosság, nem kell a türelem, nem kell a szelídség. Félre tőlem birkák és rabszolgák erényei! Én élni akarom az életet, az én életemet. Kifejteni az erőmet; összetörni, aki utamba áll. Letaposni a gyöngét, ostort fogni a gyávára és fegyvert az erősre. Erősen, szépen, mélyen, királyin akarok élni. Érzem, hagy különb vagyok másoknál: érezzék ők is. Tudom, hogy nem lesz, aki megértsen, nem lesz, aki szeressen: egyedül akarok állni, de mindenek fölött. Pénzt akarok, vagyont, sokat, nagyon sokat, hogy minden vágyam teljesüljön. Hírt akarok, dicsőséget: hogy lásson mindenki és káprázzon a szeme belé. Élvezni: minden gyönyörűségét a világnak. Tudni: mindent, amit embernek tudni adatott. Nagy akarok lenni: eredj az utamból!
Az Úr Jézus csendesen fölkelt a kőről és odalépett a kinyújtott kézzel kiabálóhoz.
Szabó János egyszerre leeresztette a karját. Lehajtotta a fejét.
- Olyan nyomorult vagyok! Olyan nagyon szegény vagyok!
Az Úr Jézus rátette a kezét Szabó János fejére és csendesen végigsimogatta a haját.
Így álltak egy darabig. Azután Szabó János hátralépett és fölkiáltott:
- Hát nem szólsz? Nem felelsz? Üldöznek a rémek, hozzád sietek segítségért és te nem felelsz. Hát miért hívtál ide, ha nem felelsz? Nincs semmi mondanivalód? Ennyi kínzó kérdésre egy szavad sincsen? Az Úr Jézus leült a kőre és szelíden, kimondhatatlan szeretettel nézett rá.
- És... igen... igen!... - folytatta Szabó János - itt van ez a háború! Minden szörnyű borzalmával. Nézd, arra, lent emberek, százezrek fekszenek az árokban, térdig vízben, derékig lucsokban! Hull a golyó, a gránát, a srapnel és embereket talál. Emberek hullanak: fiatalok, szépek, erősek. Férfiak, munkások, családapák. Vér folyik a mezőn, piros, életpiros vér: élet forrása, nemzet drágasága, jövendő kútja! Odahaza nyomorékok gyötrődnek, özvegyek sírnak, árvák nyomorognak, koldusok kínlódnak. Reng a föld, vérszomjasan dühöngenek az emberek, északon, délen, nyugaton, keleten ölik, pusztítják, égetik egymást. Pedig te azt mondod, hogy békességet hoztál. Te azt mondod, hogy testvérek vagyunk: hát akkor miért öljük egymást, mint a fenevadak! Ez is a te műved! Miért engeded ezt? Mire jó ez a borzalom, ez a vérengzés, ez az őrület? Mi haszna az egésznek? Mit akarsz a háborúval?
Az Úr Jézus csendesen felállt és azt mondta:
- Téged.
A három fiatalember megdöbbenve nézett rá.
- Engem?... - hebegte Szabó János. - Hogy?... hogy... azért van a háború...
Az Úr Jézus csendesen mondta:
- Azért, hogy te engem megtalálj.
Szabó János úgy állt ott, mint aki szédül. Összefüggéstelen szavakat dadogott.
- Hogy... hogy... az egész világveszedelem... énértem...
- A lelketekért - mondta az Úr Jézus csendesen és Szabó János felé nyújtotta a kezét.
Az hirtelen az Úr Jézus lábához esett és megragadta a kezét és megcsókolta és elkezdett sírni.
- Segíts rajtam, Uram! Olyan nyomorult vagyok! Nem ért senki, nem szeret senki az anyámon kívül és őhozzá vagyok a legdurvább. És nem szeretek senkit a világon: önmagamat utálom a legjobban! Nincsen célja az életemnek. Miért vagyok a világon? Olyan egyedül vagyok!
Az Úr Jézus fölemelte és magához ölelte.
- Szeretlek, kisfiam - mondta és Szabó János olyannak érezte a hangját, mintha az édesanyját hallaná, csakhogy még sokkal édesebb volt és mélyebb és zengőbb.
Most megszólalt a sápadt fiatalember is. Panaszosan, majdnem sírón beszélt, mint egy beteg gyermek.
- A magyarság vérzik! A földek víz alatt és nincs, aki elvesse az életet. Közeledik az éhség és nincsenek férfiak. A magyarság ott áll a hegyeken és a nagy vizek mellett és harcol a világért. Miránk éhes a Kelet és a Nyugat. Falánk fajok lesnek ránk mindenfelől. Mi vérzünk mindenkiért. Az ellenség az egyik tenger, a jóbarátok a másik tenger. Mink a középen, árvák. És belül a féreg és a rothadás. Olyan hősök vagyunk a harctéren és olyan nyomorultak idehaza! Aki itthon van, nem mink vagyunk és a mieinkből ki tér haza és mikor? Mi lesz velünk, Uram? Mi lesz velünk? Nem emészt-e meg a háború? És nem ront-e meg a béke? Kibírjuk-e a vereséget és elbírjuk-e a győzelmet? Tudom, hogy dolgozni kell és küzdeni és én a tied vagyok. De a népeknek nem ígértél halhatatlanságot. Mi lesz a hazával, Uram?
Az Úr jézus komolyan, nagyon komolyan nézett rá, magához vonta őt is és komolyan, melegen, csendesen szólt:
- Akarom, hogy ti mind az enyéim legyetek.
Szabó János a zászlósra nézett. A csendes, melankolikus arcú fiatalember reszketett. Látszott, hogy szólni akar, de a torkát fojtogatta valami és csak dadogni tudott.
- És én is, Uram... és az édesanyám... a húgom... Szegények vagyunk... és a jövőm... most végeztem volna... és ha meghalok a sebeimben... hogy mi lesz velük... És nekem már ne szólj, Uram... Igen... Én hiszek és nem vagyok kicsinyhitű... és csak... egy a szükséges... és a többiek hozzáadatnak... És úgy-e, velem maradsz, Uram... máskor is... éjszaka is, mindig...
- Az enyém vagy! - mondta az Úr Jézus és megcsókolta a homlokán.
Szabó János egy percre azt hitte, hogy megszakad a szíve a boldogságtól.
Hajnalodott, amikor megindultak lefelé a nagy és magas hegyről, ahonnan látni a mennyei Jeruzsálemet.
Az Úr Jézus előttük járt.
És amikor Szabó János másnap reggel fölébredt a kórházban, látta, hogy az Úr Jézus ott áll az ágya mellett és szeretettel néz rá. És Szabó János némán, boldogan mosolygott.