Gonoszt beszél szívében az istentelen;
nincs szeme előtt istenfélelem.
Avval ámítja magát szívében ő,
hogy undok vétke napvilágra nem jő.[78]
Gonoszság, cselszövés szájában mind a szók,
megszűnt okosnak lenni és cselekedni jót.
Kamarájában gonoszságot gondol,
megveti lábát a nem-jó ösvényen, s nem irtózik a rossztól.

Uram, irgalmasságod eléri az eget,
hűséged a fellegeket.
Igazságod: mint Isten hegyei,
tengermélység minden ítéleted;
embert és állatot, Uram, te élteted.
Mily drágaságos, Úristen, kegyelmed!
emberfiak szárnyaid árnyékában menedékhelyet lelnek.
Házad kövérén őket hízlalod,
gyönyörűséged patakából itatod.
Mivel az élet kútfője tenálad,
világodnál látunk világosságot.
Tartsd meg a téged félőknek jóságod,
az igazszívűeknek igazságod.
A gőgös ember lába fölém ne kerekedjen,
s a bűnös ökle el ne űzzön engem.
Összeomlottak íme, kik gonoszat művelnek,
eltiportattak s többé föl se kelnek.


78. A vers értelme eléggé homályos. Úgy látszik, nem Istenről van szó, hanem az istentelenről. ,,Ez (ti. az istentelen) azzal hízeleg magának, hogy bűne nem jő napvilágra és nem lesz tárgya a gyűlöletnek.'' Vagyis azt a hamis reményt táplálja, hogy Isten nem veszi észre bűnét és nem fogja megbüntetni.


A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.


dugo@szepi.hu