Uram, egész szívemmel áldalak,
elbeszélem minden csodáidat.
Vígadozok és örvendezek benned,
énekelek, ó Fölséges, nevednek.
Mert elleneim hátra tértek,
orcád elől elhanyatlottak és elenyésztek.
Mert vállaltad ügyemet, peremet,
elfoglaltad, igaz bíró, királyi székedet.
Te megdorgáltad a pogányokat, elpusztítottad a gonoszt,
mindörökre törülted nevüket.
Az ellen odalett, romhalmaz mindörökre,
városaikat szertedúltad, még emlékük is elveszett,
De trónol az Úr mindörökre,
elkészítette székét ítéletre.
Megítéli a föld kerekét igazsággal,
a népeknek igazságot teszen méltányossággal.
Az Úr lesz az elnyomott menedéke,
jó menedék a szükség idejében.
És bizakodnak benned, kik ismerik neved,
mert nem hagyod, Uram, magára, ki keres tégedet.
Zengjetek dalt az Úrnak, ki Sionon lakik,
népek közt hírdessétek tetteit,
Mert rájuk gondolt a vérbosszuló
és nem feledte el a szegények jajkiáltásait.
Könyörülj, Uram, rajtam: elleneimtől nézd, mit szenvedek,
ki a halál kapuiból fölemelsz engemet,
Hogy Sion lányának kapuiban hírdessem minden dícséretedet
és ujjongással segítségedet.
A nemzetek lebuktak a verembe, amelyet maguk ástak,
a háló, melyet titkon kivetettek, megfogta lábukat.
Megmutatta magát az Úr s ítélkezett;
önkeze művein a bűnös fennakadt.
Az alvilágra szálljanak a bűnösek,
Isten-feledett minden nemzetek.
Nem adatik örökké a szegény feledésre,
és el nem vész a szenvedők reménye.
Kelj fel, Uram, ember ne fennhéjázzon!
színed előtt a pogányokra ítélet szálljon.
Rettegést önts, Uram, beléjük,
hadd tudják meg a nemzetek:
ők is csak emberek!
Mért távozol, Uram, oly messze el,
a szükség idején mért rejtezel?
Mikor a nyomorultat gyötri a gonosz gőggel
s kiagyalt cseleivel fogja őt el.
Mert a gonosz vágyaival kevélykedik,
káromkodik a rabló s az Istent megveti.
,,Nem áll bosszút az Isten!'' -- kevélyen mondogatja.
,,Nincs Isten!'' -- ez egyetlen gondolatja.
Siker kíséri mindig útjait,
lelkétől távol ítéleteid,
lenézi minden ellenségeit.
,,Én meg nem ingok! -- ezt mondja szívében --,
nemzedékről nemzedékre sohasem leszek szerencsétlen.''
Csupa átok a szája, álnokság, cselvetés,
nyelve alatt kínzás és szenvedés.
Lesbe ül tanyák szögletében,
az ártatlant megöli rejtekében,
kémlő szemei rajta a szegényen,
Lappangva leskelődik, mint barlangban oroszlán,
lappang, hogy rátörjön a nyomorultra,
rátör a nyomorultra és hálójába húzza.
Meggörnyedten lapul a földre le:
így dönti le a szegényt ereje.
Azt mondja szíve mélyén: ,,Az Isten elfeledt,
elfordította arcát, nem vet felém többé tekintetet!''
Kelj fel, Uristen, emeld föl kezed!
ne feledd a szegényeket!
Miért gúnyolja Istent az istentelen ember?
miért mondja szívében: ,,Nem fog megverni engem!''
Hiszen te látod: a kínt, a nyomort figyeled,
s kezeiddel fölemeled.
Rád hagyatkozik a szegény,
az árvának te vagy segedelem!
Törd meg karját a bűnösnek, gonosznak;
fenyítsd meg gonoszságát, többé ne is legyen.
Király az Úr örökké, mindörökké,
és országában nincsen pogány többé.
Uram, a nyomorultak óhaját meghallgattad,
szívüket megerősítetted, füled feléjük fordítottad,
Hogy árvának és elnyomottnak megvédelmezzed igazát
s a földi ember erejében ne bízza többé el magát.