,,Az Igazságnak Lelke, ő majd eligazít titeket.'' (Ján. 16,13)
A régi magyarok a magyar szentek közül legjobban szerették, legjobban tisztelték Szent László királyt. Úgy látszik, hogy ő volt szemükben a szentnek, a szent királynak, a magyar szentnek az eszménye. ,,Szent királyoknak fényes tüköre, csillagok között fényességes csillag!'', - így szólítja őt a középkori magyar ének. Legendája valamennyi magyar legenda közül a leggazdagabb, legszínesebb, és meg lehet állapítani, hogy ez a legendaképződés elkezdődött már az ő életében; már életében szentnek látják, csodával övezik minden lépését, más csodákat, mondákat az ő személyéhez fűz a hagyomány. Például a csodaszarvas mondája megismétlődik Szent László legendájában. A csodafűből, Csaba-íréből Szent László füvét csinál a legenda. Még halála után is visszatér a magyarok bízó hite szerint, amikor ellenséggel harcolnak, és győzelemre segíti őket. A művészet is az ő személye köré fűzi legszebb virágait. A középkori templomokban az ő képével találkozunk a legtöbbször, középkori művészeink legjobbjai az ő alakját ábrázolják. Egy vatikáni kódexben - amely minden valószínűség szerint magyar kéztől származik - 28 képet látunk Szent László legendáiból. Az egész középkori művészet egyik legnagyszerűbb alkotása az ő nagyváradi lovasszobra, a két Kolozsvári testvér alkotása. Képmását pénzeken látjuk, nevét csatakiáltásul használják. Történetírásunk az ő korával kezdődik és az első magyar király-eszmény ő. Halálakor, amint a legenda feljegyzi, - még ha nem értjük is szóról-szóra ezt az adatot, mindenesetre mutatja azt a lelkületet, amely a magyarokat akkor eltöltötte - ,,mind az egész kereszténységben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királynak halálán és három esztendőre az egész országban szép öltözet, táncjárás, semmi vigasságtétel sem nem láttaték, sem nem hallattaték.'' Nagyváradi temetkezési helye igen hamar zarándokhellyé lett. Egy nagyon érdekes adat szerint, amelyet 1684-ben a törökök elleni felszabadító háború idejében jegyeztek fel egy külföldi fültanu elbeszélése nyomán, a keresztény táborban a magyar katonák a tábortűznél ,,félóráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek ép aznap ünnepe volt. (Id. Erdélyi J.: Népdalok és mondák, II. k. 407. l.) Tehát a XVII. század végén a magyar katonák előtt Szent László még eleven tisztelet tárgya!
De legszebben mindenesetre a középkori ének tartotta meg emlékét:
Mivel magyarázzuk ezt a feltűnő jelenséget, hogy ennyivel melegebben szól róla a magyar hagyomány, mint bármelyik más magyar szentről? Nyilvánvaló, hogy a régi magyar jobban megértette, közelebb érezte magához Szent Lászlót a többi szenteknél. Szent Istvánra kegyeletes áhítattal nézett a magyar, de az az ideál, amelyet ő testesített meg, az ő korában még magas, felülről jövő, át nem érzett követelmény volt a pogányságban nőtt nemzedék számára. Szent Imrét csodálkozó tisztelet övezi, de az az eszme, amelyet ő képvisel, az evangélium szerint is csak a választottaknak szól; sokáig tartó fejlődésre volt szükség, míg a magyarság odáig elérhetett, hogy igazán megértse ezt a tanítást. De Lászlót mindenestül magáénak érezte. ,,Magyarországnak vagy királymagzatja'' - mondja róla az imént idézett himnusz; magyar vérből valónak, magyar ízlés szerinti hősnek, magyar eszménynek érzi őt a magyar. A pogány Vazul unokáját, a pomeránverő és németverő hős Béla fiát tudta benne. Legenda, ősi monda és történelem egybeolvad az ő alakjában; történeti feljegyzések és legendaköltészet ugyanazt a képet festi róla. Szent István nagyságát, bölcseségét, Imre heroizmusát, a maga katonai erényeinek, a maga emberi ideáljainak fényében látta itt megjelenni a magyar. Megértette, megszerette, csodálta és megpróbálta követni.
De hát mi az az ideál, amelyet Szent László testesít meg a magyar lélek előtt? Melegebben szól róla a hagyomány, mintha csak a fejedelmi ideált látná benne: mintha valami általánosabban emberit, valami mindenkinek szólót érzett volna benne a magyar. Úgy tetszik, hogy a legendának és krónikának csillogó szálai mögött a férfiúi ideált látta megelevenedni Szent Lászlóban a magyar ember, azt, akit minden keresztény magyar férfinak követnie kell. Milyen jellemző erre az a három állandó jelzője, melyet a régi hagyomány megőrzött! Először lengyel Lászlónak nevezték, hiszen Lengyelországban született és gyermekségének egy részét ott töltötte. Amikor megismerték, hamarosan más nevet adtak neki; már az imént olvasott versből is tudjuk, hogy bátor László-nak nevezték, és hogy ez a bátor-szó állandó jelző, mutatja, hogy ugyanennek a himnusznak latin változata ezt a szót nem fordítja le: ,,ideo dictus es bátor Ladislaus''. A legendában pedig azt olvassuk, hogy ,,az ország minden lakosai nem tulajdon nevén, hanem csak kegyes király-nak hívták.'' Ime, ez a lengyel László, aki bátor Lászlóvá és kegyes Lászlóvá lesz a magyar nép lelkében! Ezzel a két állandó jelzővel, ezzel a két népi megjelöléssel gyönyörűen rámutat a hagyomány, hogy mit látott benne a régi magyar: a bátor és kegyes embert, a magyar férfiú eszményét.
Mi ez a férfiúi ideál?
Mindenekelőtt az erő eszménye. A férfiúnak, magyarnak, mi imponálhatna jobban, mint az, amit ösztönszerűen megkíván és megbecsül a férfiúban: az erő. Szent László már külső megjelenésében erősebb, daliásabb, szebb mindenkinél, ,,fejjel magasb mindeneknél'', - a kedves himnusz szavai szerint ,,csak szépsége császárságra méltó.'' Alakját rendszerint bárddal kezében, az erő szimbolumaként ábrázolják. Egész élete is az erőnek megtestesülése. Ifjúsága csupa harc és harcias gyakorlat. Gyermekkorában a bihari rengetegekben, a hires Igfon erdőben vadászgat bölényre, medvére. Az anyai lengyel udvarban lovagi nevelést kap. Azután harcol. Harcol üldözött bátyja mellett, majd Salamon király mellett; később, mint király, a haza ellenségei ellen. A cserhalmi csata, ahol egymaga hat kúnt ejt el, a nándorfehérvári győzelem: mind az ő nevéhez fűződik, csupa személyes párharc, lovagi hősiesség. A krónika, a legenda hőskölteménnyé válik, mikor róla kezd szólni. Még Szög lovának nevét is feljegyzi az utókor számára. Salamon Pozsony alatt, mikor László közkatona köntösében hívja párbajra, nem tud megállni tekintete előtt. Királyságának idején is csupa háború az élete. Német ellen, kún ellen, bolgár ellen, görög ellen állandó harcban áll. Dicsőséges csaták, győzelmek veszik körül. Hódítóként új országokat csatol országának határaihoz. Mindenütt mint a hős mintaképe jelenik meg.
De ez a rettentő harcos igazi középkori lovag, ,,Szűz Máriának választott vitéze'', - mondja róla az idézett ének. Már édesanyja, Richéza, az első lengyel király leánya, meghódította a jámbor keresztény életeszménynek. Richéza ifjúságát a Rajna vidékén, a katolikus áhítat klasszikus földjén töltötte egy kolostorban; fiába is bizonyára jókor belecsöpögtette azt a lelkületet, aminek következtében Szűz Máriának választott vitéze lett. Kázmér lengyel király udvarában, aki szintén a keresztény lelkiségnek egyik előharcosa Európában, ugyancsak volt mit magába szívnia. Mikor a történelem és a legenda világában megjelenik, mindenütt meglátjuk benne a lélek hősét; az igazi urat, aki önmagán is úr. A lovagi hősiességet megszentelte, keresztény erényességgé emelte. Csupa nagylelkűség egész élete. Imponálóan mutatja ezt Salamonhoz való viszonya, akinek trónjára nem áhítozott - jóformán úgy kényszerítik rá a főurak. Újra meg újra megbocsátja neki hűtlenségét, állhatatlanságát, és amikor király lesz is, mindaddig nem teszi fejére a koronát, csak úgy viteti maga előtt, míg Salamon életben van. Álmosnak, Kálmánnak, két nyugtalan unokaöccsének, megbocsát. Mikor a pusztító kúnok megfutamodnak seregei előtt, a szent király felkiált: ,,Atyámfiai! Álljatok meg, ne öljük meg őket, hanem térítsük meg és telepítsük le őket!'' És alázatos hős is ez az oroszlánbátorságú lovag. Azt írja a montecassinói bencés apátnak, hogy ő szegény nyomorult bűnös, imádkozzék érte, mert nagyon nehéz keresztény módon élni olyan világi hivatásban mint a királyság. Csupa jóság ez a nagybárdú harcos: a vitézség mellett a keresztény szelídség vezérli. Ékesen szóló bizonyság erre törvénykönyve, ez a kora vad erkölcseinek megfelelő véres és kegyetlen törvényhozás, amelyre szükség volt a barbárság maradványainak megfékezésére, de amelynek meghozásakor arra is gondja volt, hogy az özvegyeket és árvákat megvédje. Úgy rendelkezik pl., hogy a gyilkosok vagyonának egyharmadrészét fenn kell tartani a gyilkos gyermekei számára. Ime a harcok lovagja, akinek gondja van a gyámoltalanul hátramaradt gyermekekre, özvegyekre. Ime, az igazi erőnek, a keresztény férfiú erejének mintaképe!
Nekünk, mai keresztény férfiaknak, milyen sürgetően szükséges az igazi keresztényi erőnek ez az ideálja! Manap olyan kort élünk éppen, amikor a testi erő szuggesztiója kísérti az emberiséget. Ma, a sportoknak, a rekordoknak, az újjáéledő olimpiai játékoknak idejében a testi erő látszik legfőbb értéknek. Ma úgyszólván az egész világnak eszménye az erő. Csakhogy az erőkultusznak ez a mai korszaka tele van félreértésekkel, végzetes, gyilkos tévedésekkel. Ma sportnak nevezzük azt is, ha 22 ember játszik, és 22.000 nézi. Ma turisztikának nevezzük azt is, ha a szabadba megyünk enni, inni és udvarolni. Talán az erő mivoltára és értékelésére nézve is vannak ilyen közkeletű tévedések. Talán nagyon is egyoldalúan hajlandók vagyunk csak az izomerőt nézni erőnek. Talán elfelejtjük, hogy nemcsak az az erős, aki vállal magasabb mindenkinél, hanem az is, aki lelkében magasabb, egyenesebb, szilárdabb másoknál. Erős: aki megáll a maga lábán és érvényesíti meggyőződését, igaz valóját a kísértések ellen. Milyen nyomorult látvány egy erős, hatalmas atlétaember, aki az érzékiségnek, a lustaságnak, a szeszélynek, az idegességnek első szelére hitványul meghunyászkodik! Aki a csábítással, vagy a megfélemlítéssel szemben még csak fel sem veszi a harcot, meg sem kísérli az ellenállást, hanem gyáván megadja magát ezeknek a nyomorult ellenfeleknek! Milyen hitvány is szégyenletes jelenség egy férfi, aki testi megjelenésében erős és imponáló, de nem tud megállani a lábán, amikor színt kell vallani, amikor népszerűtlen igazságot kell védeni, elvekért síkra szállani! Aki mindig azon aggodalmaskodik, hogy mit szól a világ, mit szólnak mások, nem azt kérdezi, hogy mit szól a lelkiismerete és lelkiismeretében az Úristen. Milyen szánalmas fél-ember az olyan férfi, aki nem mer vállalni felelősséget, aki meghátrál tettének következményei elől, kibúvókat keres, másra akarja hárítani azt, amiért neki kellene helytállania! Milyen torzképe az ilyen a férfinek! Mennyire nem hasonlít Szent Lászlóhoz! Az erő: a lélek, az erő: az akarat. Az erő: odaadás. Ez a szentlászlói férfiúság.
Odaadás, ezt a szót említettem utoljára; odaadás, ez a másik vonás, amely kiegészíti a férfiúi ideált. Az erő önmagában nem érték: az erő nem cél, hanem eszköz. Semmi sem szánalmasabb, mint az erő, mikor nem tud mit kezdeni magával, ha nincs célja, aminek szolgálatában érvényesüljön. És el is sorvad az erő, ha nem tud dolgozni, cselekedni, kifejtőzni - erősnek lenni valamiért. Az erő magában tehetetlen. Diákkoromban igen olvasott könyv volt egy jeles neveléstani mű, a kitűnő francia tudósnak, Payotnak könyve, az Akarat neveléséről, amely ha nem is olyan alaposan, nem olyan kimerítően és mélyen, mint a keresztény aszketika klasszikusai, mégis igen hatásosan és módszeresen vezet rá, hogy milyen szüksége van az embernek akaraterőre, és megtanít rá, hogyan szerezheti meg az ember ezt az akaraterőt. A könyv végén felveti az író a kérdést, hogy mit csináljon az ember a fáradságosan megszerzett akarattal, és kilátásba helyezi, hogy erre a kérdésre majd egy külön könyvben fog felelni. Ezt a másik könyvet azonban nem írta meg. Pedig ez nem kevésbbé fontos lett volna. Persze, hogy azt kérdezi minden erős ember: mit csináljak erőmmel? Mi értelme van az erőnek, ha nem tudom, mit kezdjek vele? Erre azonban már nem tud felelni a profán tudomány. Erre nem tud felelni senki más, csak az az Egy, aki fenékig ismerte az emberi lelket: az Úr Jézus Krisztus. Az ő felelete pedig titokzatos ige, rejtélyes bölcseség.
Azt mondja Máté evangéliuma (10,39.): ,,Aki megtalálja életét, elveszti azt, Aki elveszti életét értem, megtalálja azt.'' Milyen különös tanítás! Játéknak látszik a szavakkal; de az mondta, aki nem játszik szavával, akinek szava út, igazság, élet és végzetes törvény az emberiség számára. Azt mondja ez a súlyos mondat: az élet értelme az, hogy odaadjuk valakinek. Azt mondja, hogy az emberi bölcseség ellenére, mindannak ellenére, amit a földönjáró ész gondolna, az élet törvénye: élni csak úgy érdemes, élni csak úgy érték, ha ezt az életet odaadod valamire, - ha férfiember vagy: valami célra, valami objektív, rajtad kívül álló célra. Ki hinné el ezt a különös paradoxont, ha nem próbálta? És ki ne tudná, hogy milyen tökéletesen, végzetesen igaz, ha próbálta, élte! Akik úgy élnek, hogy érdemes élniök, akiknek élete érték, maguknak és másoknak: önmagukon tapasztalták meg ezt a nagy krisztusi törvényt.
Szent László egész élete egy szakadatlan önfeláldozás és odaadás, ifjúságától haláláig. Ifjúságában apja mellett, bátyja mellett, bátyjával a király mellett, amikor bátyja király lesz, mellette: harcol, odaadja ifjúságát, erejét, vitézségét, vérét, életét, hogy szolgálja szerettei ügyét, százezrek ügyét, hazájának ügyét. Mikor király lesz is, egész uralkodása folytonos munka és hadakozás, László is azok közül a szentek közül való, akik nem értek rá magánéletet élni. Ezt mutatja családi élete is. Kétszer nősült, mindkét felesége fiatalon halt meg, mindkettő csak egy-egy leánygyermeket hagyott maga után; nem volt fia, akire birodalmát hagyhatta volna. Bár unokaöccse, Könyves Kálmán, később méltónak bizonyult a trónra, de élete végén meghasonlásban van vele is. Magánélete csak szomorúságot, fáradságot és harcot hozott: csak hivatásának élt, annak a hivatásnak, amelyről Montecassinóba megírta, hogy nehéz dolog keresztény módon élni benne. Pedig ha valaki keresztény módon élt valaha ennek a hivatásnak, Szent László volt az. Élt hivatásának, annak az eszménynek, amelyet Szent István dinasztiája tűzött elé, és amelyet ő valósított meg igazán. Ő semmisítette meg végképpen a pogányságot Magyarországon. Ő alatta lett Magyarország egészében szent ország. Élt, ugyancsak Szent István példája szerint, Egyházának, amelyet külsőleg és belsőleg újjászervez, és amelynek érdekében szilárdan áll az Egyház feje, VII. Gergely, a nagy pápa mellett; az Egyház szabadságáért vívott nagyszerű szabadságharcában, Szent László volt egyike a legállhatatosabb szövetségeseknek.
Csupa önfeláldozás, csupa odaadás mindig és mindenkihez, egyesekhez is. A mogyoródi csatában ruhát cserél bátyjával, hogy megmentse életét, hadd higgyék, hogy ő a vezér, őt öljék meg inkább. A cserhalmi ütközetben, mikor már öt kúnt leterített, súlyosan megsebesülve látja meg a csata végén a hatodikat, aki a magyar leányt elrabolta. Ekkor fáradtan, kimerülten, véres sebeivel vágtat utána, kockára teszi életét, csakhogy megmentse azt az egyetlen kis életet, egy egyszerű, ismeretlen leány életét.
Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja életét: minden pillanatban kész odadobni azt Egyháznak, hazának, egyeseknek - mindennek és mindenkinek, akiben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét. Igy ,,dicsekedik (a himnusz szerint) két országban: Magyarországban és mennyországban''. És így mutatja meg, hogy mi az igazi férfiú erőssége.
De van ebben az életben még egy másik tanulság is. Szent László példája megtanít bennünket arra is, hogy a férfiúi élet: alkotás, szolgálat. Alkotás! Hol az a nevére méltó férfi, aki nem érezné vérében a lendületet, a belső ösztönzést ,,valamit csinálni?'' A kis gyermek, mikor játszik és szétszedi játékát és újra össze akarja állítani: ,,csinálni'' akar valamit, - a férfiúi hivatás első ösztöne mozdul meg benne. Minden férfi, akinek megadatott a hozzá méltó élet, teremteni akar, intézményt, törvényt, művet, tudományt, művészetet, - fúrni, faragni, szántani, vetni, rendezni, tervezni. Isten oltotta a férfibe ezt az ösztönt. Gyermekkoromban ismertem egy öreg vasúti kalauzt. Ez abba öntötte egész lelkét, hogy a maga kis vasúti szakaszán egy praktikusabb közlekedési rendszert állított össze. Ezen a tervezetén évek során át dolgozott, élete munkájának tekintette. Nem tudom, jó volt-e ez a tervezet, nem tudom, elfogadták-e az illetékesek, de az az öreg dörmögő kalauz ma is mint a férfiúi ideál él emlékemben. Férfi volt: nem tudta beérni a maga hétköznapi, megszokott, pénzért végzett munkájával, hanem ott, ahol volt, abban, amihez - mint hitte - értett: alkotni akart, teremteni valamit: szolgálni egy szent célt, egy közösséget. Igy van csak értelme az életnek a férfiú számára. Milyen nyomorult ember volna az a pap, akinek a lelkét nem töltené be a szent szolgálat ihlete, az a katona, aki nem tudná szeretni hazáját és nem érezné át, hogy érdemes érette nemcsak élni, hanem meghalni is. Bizonyos értelemben pap mindenki és katona: Isten hivatást tűzött mindenki elé - ennek kell élnie, mint ahogy a földmíves él földjének, az iparos munkájának, az apa családjának. Láttam egyszer egy asztalossegédet, amint ragyogó szemmel dolgozott és magyarázta, mit csinál. Látszott rajta, hogy egész lelkével szolgál valamit. Valami olyat művel, amiről talán nem is tudja, hogy a legszentebb erőnek a megnyilatkozása: Isten teremtő tevékenységének folytatása. ,,Csak a gyenge él önmagának - mint Széchenyi mondta, - az erős (a férfi) egész nemzeteket hordoz keblében.'' A nagyon erősek egész nemzeteket, a kisebbek kisebb közösséget. Lehet élni egy kis körért, egy testületért, egy intézményért, egy eszmei közösségért, azonfelül él mindenki az ő családjának, - hiszen ezek a családok, ezek a kis közösségek alkotják a hazát - és él mindenki, aki egész emberi életet él, az Istennek. Tolsztoj tépelődő arisztokrata regényhősét ezzel tanítja meg az élet értelmére egy egyszerű szegény paraszt. ,,Miért kell élni? - Hát az Istennek kell élni!'' Végelemzésben mindenki az Istenért él, aki ott, ahová az Isten odaállította, egy Isten-adta hivatásnak a szolgálatára odaadja életét és egész munkát végez. Igy fejtőzik ki benne a monumentális férfiúság, és így lesz övé, - Isten úgy akarta, - amennyire a földön elérhető: a boldogság titka is. Nézzetek szét magatok körül: mindennapos tapasztalás bizonyítja meg: Isten úgy alkotta meg a férfilelket, hogy nincs számára más értelme az életnek, csak a szolgálat, a termékeny, alkotó önátadás! ,,Aki elveszti életét értem, megtalálja azt.''
Szent László életének ez a másik nagy leckéje számunkra: az erő mellett a szolgálat.
De hát honnan merítsük ezt az erőt, amely a férfiúi eszmény lényege? Honnan azt az erőt, amely a szolgálat odaadásához szükséges? Megfelel rá a mai evangélium, amikor azt mondja: ,,Az Igazság Lelke, ő majd megtanít titeket.'' És ugyanazt mondja a Szent László-himnusz is, amelyet beszédem elején idéztem: ,,Megbátoréta téged a Szentlélek''. Biztos erő, törhetetlen erő csak egy van: az Isten ereje, a kegyelem: a Szentlélek. Nincs fogalma erőről annak, aki nem él a kegyelemből. Sejtelme sincs arról, mit tesz férfiúnak lenni, annak, aki nem élte még meg magában Isten kegyelmét, erejét. Ó, mekkora erőt ád ez az embernek! Nemcsak abban az értelemben, hogy a kegyelem kitágítja az ember erejét, hogy általa többre vagyok képes, hanem úgy is, hogy belenyúl a lelkembe és saját érzésemen át adja meg nekem az erő érzetét. Ó, hogy megérti az apostol szavát a keresztény férfi: ,,Tudom, hogy mindenre képes vagyok az által, aki engem megerősít.'' Tudom, mert élem. Aki nem éli, ne csodálkozzék rajta, ha nem tudja. Éld, - megtudod!
A régi magyarok csatakiáltása ez volt: ,,Uram Isten és Szent László!'' Istent és Szent Lászlót, - Istent és Istenből élő erős férfiút: ezt hívták segítségül tatár ellen, török ellen, minden ellen. Ezt hívjuk segítségül mi is, ma is, egyéni és nemzeti életünkben egyaránt, minden ellenség ellen. Csak ez az egy segíthet rajtunk: Isten, és Istenből élő férfiúság.