Dionisio Cueva, escolapio:

    Las sandalias de Calasanz

    Le regalaron un día dos sandalias,
    dos,
    grandes, holgadas,
    de buen cuero curtido
    y recia suela silenciosa.
    Las fabricó a su gusto,
    con mimo y con talento,
    un menestral romano,
    experto en el oficio
    y cantarín gozoso,
    hasta verlas cosidas,
    reciamente cosidas,
    y amoldadas.
    Luego vino el regalo.
    Él las bendijo
    antes de hacerlas suyas y meterlas en casa,
    y las bendijo otra vez, y muchas veces,
    porque eran sólidas,
    humildes y cordiales
    como los ninos pobres de su escuela.
    Fueron ya desde entonces
    companeras de viaje
    y fieles secretarias
    en diálogo y sonrisas,
    de sus muchos secretos.
    Celebraron con él Eucaristías
    y repasaron clases,
    jugaron con los ninos
    y, obedientes, subieron al calvario
    aquel viernes de fuego,
    de luto,
    de vergüenza.
    Hasta que tropezó en la piedra de la calle
    y sus dedos heridos
    sembraron de claveles
    rojos, muy rojos,
    la tierra calcinada.
    También ellas lloraron
    y mezclaron sus lágrimas amargas
    con la sangre caliente
    del dueno y del amigo.
    Pero él se fue a los cielos
    y las mansas sandalias se preguntan
    por qué nos las calzaron
    para el último viaje.
    !Juntos en los afanes de la vida,
    juntos en el abrazo más allá de la muerte!
    Pero no pudo ser,
    no fue,
    y aquí quedaron
    testigos de un amor enfebrecido,
    de una suma pobreza incomprendida,
    de rosas y azucenas
    siempre fresca.
    Aquí están todavía
    envueltas en silencio de siglo y misterio,
    y yo quiero cogerlas con mis manos,
    llenarlas de ternura y de caricias,
    subirlas a mis labios,
    besarlas largamente
    porque disteis, hermanas,
    sosiego y alegría
    a los pies de mi Padre.

    Kalazancius szandálja

    Egy nap két szandált ajándékoztak neki.
    Kettő
    nagy, bő,
    jó bőrből cserzett,
    erős, csendes talpú szandált.
    Gondosan és tehetséggel,
    az ő kedve szerint készítette neki
    egy hozzáértő római kézműves
    és jókedvű dalnok.
    Sokáig dolgozott rajta
    mire elkészült az erős szandállal.
    Így érkezett meg az ajándék.

    Ő megáldotta őket
    használatba vétel előtt és bevitte őket a házba,
    és újra megáldotta, és sokszor,
    mert erősek voltak,
    alázatosak és szeretetreméltók,
    mint iskolájának szegény gyermekei.
    Attól fogva társai voltak
    az úton,
    és hűséges tanúi
    sok titkának párbeszédeiben és mosolyaiban.

    Együtt ünnepelték vele az Oltáriszentséget
    és együtt tanultak,
    játszottak a gyerekekkel,
    és engedelmesen mentek fel a Kálváriára
    azon a szégyenletes
    fájdalmas
    tüzes pénteken.
    Mígnem egyszer megbotlott egy kőben az utcán,
    és sebesült ujjai
    piros, nagyon piros
    szegfűkkel vetették be a
    meszes talajt.
    Ők is sírtak
    és keserű könnyük
    a barát és gazda
    meleg vérével keveredett.
    De ő eltávozott az égbe,
    és a jámbor szandálok azt kérdezték,
    miért nem viselt bennünket
    az utolsó útján?
    Együtt az élet küzdelmeiben,
    együtt ölelésben a halálon túl is.
    De nem lehetett,
    és itt maradtak,
    tanújaként a forró szeretetnek,
    a meg nem értett végtelen szegénységnek
    és a friss rózsáknak, liliomoknak.

    Még itt vannak,
    századok csöndjébe és titokzatosságába burkolva,
    és én meg akarom érinteni őket a kezeimmel,
    elhalmozni gyengédséggel és simogatni,
    felemelni őket az ajkaimhoz,
    lassan megcsókolni,
    mert ti adtatok, testvéreim,
    nyugalmat és örömöt,
    Atyám lábainak.


Forrás: En Eph. Cal. 5(1998) 255-256


dugo@szepi_PONT_hu