Váci Mihály:

Ave Mária

Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
           mit neoncsövek, felderengenek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
           betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
           álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
           a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
           a behegedt barázdák,

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
           a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
           a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
           suhogva kibontod!

Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
           hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
           a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
           azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
           engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
           elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
           tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
           ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
           neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
           s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
           harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
           ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
           Szerelem, kereslek!
Mária! – jászlak meleg aljára vetett
           kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
           mint messiásra – várnak.
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
           a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
           arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
           – nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
           ó, vigyél innen engem!
Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
           az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
           fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
           e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
           kalaplevéve csodát várnak.
Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
           Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
           már bennem dudoltál!
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
           s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
           szemet homályosító búról.

Mária! – verdesnek arcom körül
           e hangok, mint a lepkék,
s hallgatok, akkor is szárnyuk
           hímpora lep még.

Ha hallgatok is, – én örökké neved
           susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
           szenteli arannyal arcom.