Szegedi Piaristák

logo

Nyári nyitvatartás
NYÁRI ÜGYELETI NAPOK:
    2017. július 5                    9.00 – 13.00
    2017. július 12.                 9.00 – 13.00
    2017. július 19.                 9.00 – 13.00
    2017. július 26.                 9.00 – 13.00
    2017. augusztus 2.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 9.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 16.         9.00 – 13.00
    2017. augusztus 23 -tól    8.00 – 15.00
OSZTÁLYOZÓ-, JAVÍTÓVIZSGÁK IDŐPONTJA:
    2017. augusztus 28-án (hétfő)     9.00 órától

 

 

    Szabó Lőrinc:

    Szun Vu Kung lázadása

    Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
    kit kőtojásból keltett ki a vén
    föld, ég nap és hold különös szerelme
    a gyümölcsök s virágok szigetén,

    ki kőtestét mozogni tanította
    s viharként szállni a felhők felett,
    és megtanult minden emberfölötti
    varázst és titkos bölcsességeket,

    ki hős vezér és szent remete volt
    és szívében mégis fenevad maradt,
    és feldúlta a halál városát és
    megette az égi barackokat,

    az istenek eledelét, hogy ő is
    őrökké éljen, s lett mindenható
    kinek rőt fején a villám kicsorbult,
    ki már már isten volt, de lázadó

    dühében a Legfőbb Trónt követelte,
    s leverte az égi seregeket,
    s a Menny Ura s a Célok és Erények
    bénultan nézték, hogyan közeleg –

    mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
    és már senki se moccant ellene,
    jött Buddha, és szelíd virágkezével
    intett, hogy a fegyverét tegye le.

    – Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
    akitől a mindenség reszketett.
    Buddha felelt: – A béke és a jóság,
    s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

    – Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
    – Vigyázz – szólt –, még nem sejted, mit tudok!
    – Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny,
    és mellét verve mesélni kezdte, hogy

    a tejutat kavarja szigonyával,
    eldicsekedett, hogyan győzte le
    a földet, eget, az állatok és fák
    szellemeit, s a halál fekete

    könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
    s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
    – Tizennyolcezer mérföldet repülök
    – mondta –, ha csak egy bukfencet vetek,

    átváltozom hetvenkétféleképpen
    és lehetek millió óriás,
    ma már én vagyok a Tökéletesség
    – a Menny Urához fordult –, senki más,

    – bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
    legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
    És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
    még valamin, az én hatalmamon:

    mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
    túljutsz-e rajtam – itt a tenyerem:
    ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
    ha nem, te fogsz engedni énnekem.

    Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
    – Őrült – gondolta – ez a Buddha: a keze
    alig nagyobb egy lótusz levelénél,
    igazán játék végezni vele,

    gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:
    – Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
    És felemelkedett a levegőbe,
    s megállt nevetve Buddha tenyerén.

    – Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,
    s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
    és viharzott, mint az ördögmotolla,
    úgy hányta, hányta a bukfenceket,

    és repült és hömpölygött mint a szélvész,
    mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
    repült és forgott, át az ős eónok
    s csillagködök száz szigettengerén,

    repült, a tértől részegen, repült, mint
    az időmegállító gondolat,
    repült, könnyű győzelmét végtelennel
    tetőzni, amit ráadásul ad,

    repült, repült s a Végső Űr határán
    egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
    amely minden világok végén
    vörösen az ég felé lobogott.

    Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
    ahol még nem járt soha senki se,
    és lehasalt s fürkészve és vidáman
    nézett az érthetetlen semmibe,

    aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,
    és én leszek a Mindenség Ura,
    de hogy itt jártam, nevemet felírom
    ide, a világ őrtornyaira –

    és csakugyan felírta a középső
    oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
    s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
    tövébe még egyebet is csinált,

    és indult vissza. Repült, mint a villám,
    repült az űrben, mint a néma fény,
    repült és forgott, át az ős eónok
    s csillagvilágok szigettengerén,

    mint az időtlen gondolat, repült most
    visszafelé a végtelenen át,
    és megérkezett és hetykén leugrott
    Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

    ide a Trónt! A világ végén jártam
    s ott hagytam a látogatás jelét! –
    Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
    és felemelte lassan a kezét,

    és megszólalt: – Te nyomorult majom,
    te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
    azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
    harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

    Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
    Nézz ide, nézd középső ujjamat:
    „Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van, ezt te írtad,
    s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –

    És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
    kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
    látta, hogy minden erőnél erősebb
    a türelem s a jóság, s megijedt

    és szökni próbált. De Buddha lefogta
    s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
    – Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
    s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

    1935