Szegedi Piaristák

logo

    Sinka István:

    Virág-ballada

    Szil-Tarcsán az őszi erdőn hét nagy erős kondás
    vacsorázott s velük együtt Eső-Virág András,
    aki jött csak valahonnan, maga se tudta, hogy honnan.

    Oldalt varrott csizmájára port rakott a messze
    s mutatta az útja hosszát, s azt, hogy nem kereste:
    Falevélként, irgalombul hajtja a szél, ha elindul…?

    …Ült az erős hét kondással, szalonnát sütöttek
    s körülöttük láthatatlan harangok ütöttek.
    Tudatták, hogy jön az óra s hamarosan koporsóba

    fektetik Virág Andrást az erdei kondások.
    – A csend nyelvén üzentek a puha csobbanások.
    Bennük tán a táj riadt fel halált sejtő kis jelekkel

    Mikor a szalonna megsült: tölgyfa-csobolyóból
    nagyot ittak… nyolc ember egy fadongájú tóból.
    Azután meg rádudáltak. Máskor úgyis csak bút láttak.

    Kivált Eső-Virág András, kinek fél kenyere
    se volt soha… s mint a puszta, puszta a tenyere.
    Abba borult ő csak, hogyha pihenni a vágy elfogta.

    Volt neki egy citerája: akár annyi ezüst –
    pedig barnára fogta már az idő meg a füst.
    Oldalán a csillag, a hold, s rá volt faragva a mennybolt.

    S volt egy aranyszín tolla is. Mérhetetlenségből
    szállt az a toll… úgy szedte fel fütyölve a rétről.
    Fütyölt bizony, mert nem tudta: attól nem lesz többé nyugta.

    Citerával, a szép tollal lett aztán elveszett.
    – Megnőtt benne minden dal és minden emlékezet.
    S szegény… egyre hordta őket, mint az ég a nagy esőket.

    Mondom: a hét nagy kondással ültek a fák alatt
    kinn Szil-Tarcsán és dudáltak, és az idő haladt.
    Virág ekkor elővette tollát s a húrokra tette.

    A húrokon egy hős ország támadt fel dalolva,
    – a hét kondás hallgatta csak egymásra hajolva.
    S összesúgtak, hogy megölik: leszúrják, vagy agyonlövik.

    Hát mért játszik sokkal szebben, s más búron a bolond.
    – Testét majd a disznófertő belepi, vagy a lomb.
    Hallgatták a húr pengését s elővette mind a kését.

    Azután körülvették Andrást, mint herceget álnok,
    bosszús, irigy, erdőtnyövő, nagyhajú királyok.
    S mire odanézett a hold: Eső-Virág András csak – volt.

    Testét fertőbe vetették, rácsaltak vagy hat kant;
    pengették a citeráját, de az széjjelpattant;
    oldaláról lehullt a hold, s kétfelé hasadt a mennybolt.

    A tolla meg elszállott, el a messzeségbe,
    hét nagyhajú gonosz elől mérhetetlenségbe.
    Akkor szólott a legvénebb: – átka ne legyen a vérnek!

    Temessük el Virág Andrást, nőjön mező rajta –
    s ha tavasz jön: nagy nyáját a pásztor ide hajtja.
    Bizony mondom: jövendőre tej lesz és méz őbelőle.

    Amikor hát jött a hajnal: a hét gonosz kondás
    kikereste a sár alól, s így lett Virág András
    televényföldje a fának, s ágya száz új ibolyának.