Sugár haját fésülgeté a reggel…
Futott a hold sápadt csillagsereggel…
– S a magvető kiméne vetni egyszer.

Némely magját útszélre pazarolta.
Némelyt megölt a tüske csipkebokra.
Némely ráhullt a büszke kavicsokra.

Némely magot madarak vittek el.
Némely kiszáradt, alighogy kikelt.
Némelyt kalászban a jég tönkrevert.

Némelyt tolvajok húzgálták ki éjjel.
Némelyt konkoly font körül vad gyökerével.
Némelyt rohanva tiport csorda széjjel.

„És lőn akkor…” – megállt a magvető!
Elnézte, hogy mögötte egyre nő
A tüske-puszta, élet-temető…

Hogy gazba hullott sok fáradt verejték…
Csalánok csípték elcsigázott testét,
Piros bogáncsok szánva kinevették.

Acélos izma – céltalan – elernyedt.
Nézte, hogy mások árnyékban hevertek.
S mint aki balga, szent vágyat melenget,

Csüggedt válláról lecsúszott a zsák…
… S akkor a szürke felhőkapun át
Felé zendült az égi szó: TOVÁBB!