Gondolkodjál, szegény magyar, vígre hová lísz? Ez világ, ki mint egy tenger, tíged megemíszt, rakva hálóval és tőrrel majdan békerít, s onnat rígi szabadsághoz soha már nem tírsz. Serkenj fel míly álmaidbúl vigyázz magadra! Mert sok idegen nemzet jütt bé az országra; az kinek lehettíl volna azelőtt ura, maga jobbágyivá tíszen majd nemsokára. Szálljon még magyar nemzetre egyszer oly idő, hogy ne légyen ellenégtűl ő tanácskérdő. De sőt inkább lígyen ottan orszába vídő, rajta hatalmat vehessen, mint csirkén az ölyv. Ki-ki immár vegye elő éles fegyverit, koronáért, igaz hitírt, az szabadságért. Az hírünkért, nemzetségünk maradásáért ne kímélje vérontástúl erős karjait.
Graf Serin du edler Held, Deine Faust die Feinde fällt. Deine Thaten die ermatten Feindes Kräfften blösslich treffen Dass erschallt in ganzer Welt. O scharpfdoppelt schneidend Schwerd Tapfer als ein Held zu Pferd, Du wirst segen scharpf mit Degen Tartarn trutzen Türken stutzen Und der Janitscharen Heerd. Dich erhalten Vätterlich (Nechst Gott) und ganz Brüderlich Zween Serini einer Lini angeboren auserkohren Vivant, Vivant, ewiglich.
Ideje bujdosásimnak eljött már távozásomnak, szomorú utazásomnak sok okai vannak annak. Angyalodat, én Istenem, küldjed, hogy kísérjen engem. Utaimban vezéreljen, minden gonosztól megmentsen. Az idegen földre mégyek, véletek többet nem lészek, talán nem is lát szemetek, rólam ne feledkezzetek! Isten hozzátok, pajtásim, velem felnőtt jó barátim, kikkel sokszor nyájasságim voltak és szép mulatásim! Nincsen, látom, a legénynek semmi böcse, jaj, szegénynek. Mert itthon inkább kedveznek az idegen jövevénynek. Lábam akármerre mégyen, rólatok nem felejtkezem; minden járáson-kelésen áldjon meg az szent Úristen!
Mit búsulsz, kenyeres,
midőn semmid sintsen?
Jó az Isten, jót ád,
légy jó reménségben!
Ha nyílik az üdő
majd a gyenge fűven,
hová két szemünk lát,
elbujdosunk ketten.
A farkas bőrömnek lekopott a szőre, pókháló palackom a szegen bélepte, nyargalódzik rajtam a tetők serege, mert szennyes az ingem, nincs, ki fejérítse. Az lovam lábáról lehulott a patkó, aki rajta is van, az is nem igen jó, ha nem patkoltatom, elromlik a jó ló, ló nélkül pediglen nékem nem igen jót! Ez verseket szerzém keserűségemben, az nagy ínség miatt Nógrád vármegyében, ezerhatszázhatvan és nyolc esztendőben, megvervén az Isten nagy korhelségemben.
Guldnes Leben, Kron der Zeiten, Quellbrunn der Zufriedenheiten, Freyd der Erden, Fridenswohne, Schöne Unshuldt treyer Herzen, Grab der Sorgen, Arzt der Schmerzen, du bist meiner Dage Sonne. Ich vill in den stillen Auen Deine fromme Wollust bauen. Wahres Glickhe wohnt darinnen. Du kannst sichere Ruhe geben. Seelig ist, der so kann leben Und der Freyheit Zill gewinnen.
Lincből hogy érkezék jó Sebestyén uram, generálisomnak mit hozott, hallottam. Tábor eleiben hogy adta, ott voltam, kihez ki mit szólott ím, rendben fölírtam. THÖKÖLY Vitéz kapitányim, hadnagyim, vajdáim, szablyával övezett katona-barátim, jót, gonoszt egyaránt szenvedő társaim, hazánk, s nemzetünkért vitézlő magyarim! Minket német császár mint hív hűségére, mint kíván viszontag, lépni törvényünkre, kegyelmet mely híven küldött fegyverünkre, jól emlékezhettek, vitézek, ezekre. Engem ajánlással német nem szelídít, lépes beszédével horogra nem kerít Szenvedtem, szenvedek tovább is több jóért, véletek, vitézek, harcolok hazámért! Mostan azért ki-ki mondja meg tetszését; egy legyen vagy élet vagy halál hitünkért, nyúljunk bosszúálló fegyverhez hazánkért, vagy térjünk hazánkban ígért javainkért? SEREGEK Mint az égszakadás halmot, hegyet, völgyet, rettentő szélzúgás zavar és hat földet, kegyetlen tábor is nem vár semmi rendet, minden, ki kiálthat, kiált: fegyvert, fegyvert! Fegyverrel, fegyverrel köll bosszút állani, magyarnak fegyverrel köll veszni vagy nyerni. Hittel csalattattunk: nem köll azért hinni, fegyver fog közöttünk igazságot tenni!
(A Rákóczi-gyermekek Zrínyi Ilonához)
Ínség bilincsejét kerölő magyarság, egy Munkács várában szorult az szabadság, kit egy Zrínyi szívő tartott meg asszonyság, hol vagy, s hálát nem adsz, az egész magyarság! Éltének folyamja, mint tengernek légyen, földnek bű zsírjával itt az földen légyen! Semmi szerencséje balútra ne térjen, szent patrónájával égben bő részt tégyen! Szent Ilona napját számoson érhessen, fiúi készséget soká szemlélhessen, Isten szent áldását mindenben vehessen, szép nemzetönk hírét égig emelhessen! Isten, hallgasd tehát az kívánságinkot, hallgasd az egekből mi sóhajtásinkot, boldogíts e földen mi édes anyánkot! Lábához ez szókkal hajoljunk magunkot.
Siralmas volt nékem világra születnem, hogy ezeket köll szenvednem, melyeket nem remíllettem. Tigristejjel talám tartott volt föl anyám, vajon ki volt én mustohám? Bánotját ruházta reám. Élek-é, nem tudom; ha késik halálom, óránként öregbül kínom, jaj, hová legyek, nem tudom. Így siratá magát, elhagyván világát, ki naponként mondja jaját, húron pöngeti nótáját.
Mária, Magyarok Annya édes anyánk, krisztusnak választott anyja, szent patrónánk, az egekbűl, magas mennybűl tekéntsd reánk. Ímé, látod, ránk érkezett sok nyavalyánk. Mária, szegény magyaroknak patronája, egyedül édes hazánknak bizodalma, mert Szent István holta után reád bízta, azt akarta és kévánta, légy oltalma.
Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk, nagy ínségben lévén így szólamlik hazánk: Magyarországrúl, Pannóniárul ne feledkezzél el árva magyarokrúl! Fordítsd el hazánkrúl ennyi sok ínséget, melyben torkig úszunk, s nyerj már békességet; Magyarországrúl... Sírnak és zokognak árváknak szemei, hazánknak romlásán felettébb szívei. Magyarországrúl...
Ó, szegény magyarság, mit gondolsz magadban? Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyodban, avagy vígan táncolsz szabod kúriádban, sípoltatod magad kárpitos házodban? Ne higgy, mert igen megtréfál az remínség! Más nótát fúj néked idegeny nemzetség. Nézd el csak, mint regnál rajtad az németség! Már az te országod, életed is kétség. Megkérték s megkérik tűled az porciót, vármegyékre osztják számtolan sok adót. Megnézik házodnál te kincses ládádat, elvonják alúlad paplanyos ágyodat. Mast nem parancsolhatsz, mert nagy te rabságod. Miként fújják, néked csak úgy köll táncolnod. Idegeny nemzetre szállott szép országod, tűled elvétetett arany szabadságod. Ez egynyihány versek Magyarország dolgát mutatják és írják nagy nyomorúságát, mert ő elvesztette régi igazságát, jó Mátyás királynak drága szabadságát. Az ezerhatszázban és kilencvenhétben, az pünkösd havának második hetiben, írám ez verseket szomorú szívemben, az Magyarországban való nagy ínségben.
Emlékezem szegény Magyarországrul, abban lívő számkivetett urakrúl, legfőképpen gróf Rákóczi Ferencrűl. Nagy árultatás esett országunkban, és citáltatják urakat udvarban, hogy megtudnák, kitűl esett az jobban. Az Szirmayt viszik Nímetújhelyben, és gróf Rákóczit fogva tartják Bécsben, szabadságát óhajtja csak szívében. De az Istennek volt reá nagy gondja, mint Józsefet az tömlöcben nem hatta, csudálatosképpen szabadította. Hauptmann Lémant volt az ű estrázsája, idejében rajta szánokodója, maga vérével megszabadítója. Hauptmant Lémant érte fogva tartaték végre teste Bécsbe néggyé vágaték, Rákócziért vére bűven kiomlék.
Örök emlékezetül. Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodóház az egészséges törzset is a végső, halálos pusztulásba dönti, s azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság! Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal bizonyítható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket szabad akaratunkból édes hazánknak, (ami mindenkinek a legdrágább) az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük. (Szabad fordítás latin eredetiből)
Magyarország, Erdély, hallj új hírt, melyet régen, hogy az tokos bírt! Már ideje, hogy felserkenj, puskát, kardot, rozsdától fenj, dobszóra, ülj lóra! Bizony régen, hogy már aluszol, hideglelés nélkül vajuszol. Megemésztett a porció, nincsen benned már semmi jó. Hol híred s fegyvered? Ne hagyd magad, kérlek, ily lágyon! Mit heversz honyodban csak ágyon? Kapádból is csinálj fegyvert, lám, országod termett embert, ébredjéll s ne késsél! Nohát magyar, kapjad az üdőt, mert mutatott Isten immárfőt. Szép hazádért, kedvesidért, de mért szánnál ontani vért? Ne sarcolj, csak harcolj! Német, én most csak emlegetlek, de rövid nap megfenyegetlek, amit ma szólsz, holnap ütöd más nyélben, rossz jelben. Ám menj pokolban most apáddal, mit keressz itt köztünk lánc-váddal? Porciónkkal ha laktál jól, egyék varjak ki hasadból! Távozzál s kárhozzál!
Török bársony süvegem, most élem gyöngy életem, Balogh Ádám a nevem, ha vitéz vagy, jer velem! Fakó lovam, a Murza Lajta vizét megússza, Bécs alját ha nyargalja, császár azt megsiratja. Császárt hogyha kinn kapom hacsérosit lecsapom, magát is megugratom, Bécs várába futtatom. Zsendelyes hí Eszterhás, ég a város, ég a ház, nem is egy ház, háromszáz, mert a kuruc ott tanyáz.
Nosza hajdú, firge varjú, járjunk egy szép táncot! Nem vagy fattyú, sem rossz hattyú, kiálts hát egy hoppot! Szájon mondjon, lábod járjon egy katonatáncot. Haja Tisza, haja Duna, Száva, Dráva vize! Mindenkinek, mikor árad, zavaros az vize, az német is, hogy általjött, megváltozott íze. Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő gyönyörű folyása, Nyárád vize, kedves íze, rózsa az illatja, bő terméssel határidat Isten látogassa! Marosszékrűl, Udvarhelyrűl megyek Háromszékre, szépségérűl térségére; nincs mása Erdélyben, Isten tartsa, szaporítsa gabonáját benne! Egészséggel, békességgel édes lakóföldem, kit sóhajtott és óhajtott ez napokban szívem, ím, hogy juték, belélépék, megvidula lölköm. Nohát immár minden ember örüljön ez napon, nagy jókedvet, víg örömöt mutasson ez házbon: az én szívem mert hazajött szerencsés órában!
Szólalj, szólalj virrasztó! Szólalj, hoc est vigila, Vigila, vigil, vigila! Hajnal vagyon, szép piros hajnal, Hajnal vagyon, majd megvirrad. Hajnal vagyon, szép piros hajnal. Négy az óra, felkeljetek! Álomból felserkenjetek! Álomból felserkenjetek! Kakasszóra ébredjetek, az Úristent dicsérjétek, az Úristent dicsérjétek! Szűz Máriát is kérjétek! Őrzőangyal és a szentek, segítők légyenek néktek! Munkátokhoz úgy kezdjetek, áldott így lészen éltetek. Négy az óra felkeljetek!
Jaj, régi szép magyar nép, az ellenség téged miképp szaggat s tép! Mire jutott állapotod, romlandó cserép? Mint egy ékes eleven kép, valál olyan szép, magyar nép! De a sasnak körme között, fonnyadsz, mint a lép. Szegény magyar nép, mikor léssz már ép? Megromlottál, mint cserép. Jaj, hát szegény magyar nemzet, jóra mikor lép? Jaj, országunk, jószágunk, de főképpen hát mi magunk, mint nyomorkodunk! Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk, jaj, naponként mind elfogyunk, jót ne is várjunk, s kívánjunk, mert kegyetlen, embertelen nemzet van rajtunk. Jaj, meg kell halnunk, meg nem maradunk, nagy ellenség közt vagyunk. Bizony, méltán ezek miatt kesergünk, srunk. Rajtunk tenger a fegyver, mert a német rajtunk hever, s igen ver. Mutogatja magát, mint egy kényes gavallér, nemzetünket hajtó pallér, nem szán, mint hóhér, akit ér addig veri, míglen neki mindent nem ígér. Látod, mely kövér, bőrében sem fér, de mégis mind többet kér, alig vagyon országunkban miatta kenyér.
Csinom Palkó, Csinom Jankó, csontos karabélyom, szép selymes lódingom, dali pár pisztolyom, Nosza rajta jó katonák, igyunk egészséggel! Menjen táncba ki-ki köztünk az ő jegyesével! Ne bánkódjék senki köztünk, menjünk az Alföldre! Megrontatik kezünk által az labonc ereje. Szabad nekünk jó katonák Tisza-Duna közi, labancságnak mert nincs sohult ottan semmi közi. Darulábú, szarkaorrú nyomorult németség! Fut előttünk, retteg tőlünk, nyomorult nemzetség! Görbe hátú, mert lenyomta füstös moskotéra, elfárasztot, elbágyasztott dióverő pózna. Toldott-foldott, tetves-reves minden portékája, kalapjának nedvessége, lefügg karimája. Rendeletlen öltözeti, csúfos pántlikája, nem érne egy abadolmánt minden portékája. Mi is vitézkedünk ezért jó kuruc vitézek, mert ezeknek drágább kéncsét én soha nem lelek. Nosza! Most is űzzük, vágjuk mind ellenségünköt, mutassuk meg nemzetünknek jó vitézségünköt. Patyolat az kuruc, gyöngy az felesége, hetes vászon az laboncság, köd a felesége. Az laboncság takarodjék nemes országunkból, hogy végtire szalagszíjat ne vágjunk hátakból!
(Mikes Kelemen)
Lakunk partján a tengernek Töltjük napját életünknek, Annak gyakran nagy zúgását Látjuk s halljuk hánkódását. Abban nagy halak jádzanak, Örömökben ugrándoznak, De a parton akik laknak, Szomorúan súhajtoznak. Talám e föld azért tetszik Olyan rossznak azért látszik, Hogy itt töltünk esztendőket, Sok unadalmas időket. Minden tetszik bujdosónak Hazáján kívül soványnak. De ha Istennek szolgálunk, Úgy szent városában lakunk, Ott nem fognak üldözhetni, Se bennünk onnét kitudni. Ott örökké a koldusnak Olyan nagy, mint a királynak. Uram, legyünk mi, bujdosók, Azon városban lakosok!
Ó, mely csudálatos, Isten, az te dolgod! Mindenben bölcs tanácsod, mindent arra vihetsz, amire akarod; vezérled s oktathatod az te népeidet, igaz híveidet megáldod s boldogítod. Méltóságos urunk, Rákóczi fejdelem, országunk hív bajnokja, az kit az Úristen csudálatosképpen német kézből kihoza, kit Mars és Bellona Tejével feltarta, tovább is boldogítsa. Vitéz kapitányok, bátor főhadnagyok, vajdák és tizedesek, táborban tündöklő, vitézséggel fínlő, próbált magyar seregek, édes hazájokért, szép szabadságokért karddal kik övedzkedtek. Tisztelet, dicsíret Szent István királynak, országunk szent atyjának, rigi Magyarország főpatrónusának, szentséges királyának. kit az Isten ada, magyaroknak hagya, lenne gubernátora.
Rákóczi kíséretéből a Rodostón lakó Szakmári János, a magyarok básbugja számára a napi ellátási díj a rodostói vámpénztárból, miként eddig, ezután is kifizettessék. (1803, a Szeráj levéltárából.) Ez az utolsó irat az emigrációból: azontúl a Porta többé tartásdíjat senkinek nem fizetett, mert valóságban magyarok sem voltak már Rodostón. Különös találkozása az eseményeknek, hogy 1703-ben jelent meg Rákóczi nevével az első hivattalos irat, a híres `Recrudescunt`, mely felkelésre szólította a nemzetet, és éppen egy század múltával, 1803-ban jelent meg Törökországban az utolsó hivatalos irat Rákóczi nevére való hivatkozással.
Kaszás e földön az halál, ki mindenütt rendet kaszál, erejit mutatja, kaszáját forgatja, virágokat nem szán, kórókkal egybehány. Jaj, ódd magad, szép virágszál! Ti is csillag-virágocskák, szép színnel festett orcácskák: kik most kevélkedtek s hánnyátok színetek, elmentek, elmentek, meg nem menekedtek. Jaj, ódd magad, szép virágszál! A Mennyei Virágos-kert, jó füveknek szép helet vert. Ott megvirágoztok, kik itt jól vigyáztok, haláltól nem féltek, mert örökké éltek. Szép Virágok, örüljetek!