Lénárd Ödön:
A magyar katolikus egyház a kommunista rezsim időszakában*

Ebben a témában ma még csak nagyon vázlatos körképet lehet adni. A levéltárak mélyén ugyanis még mindig iratkilométerek fekszenek nem, vagy éppen csak hozzáférhetően. Nem folyik részünkről hivatalos, vagy átfogó kutatás sem. Szántó Konrád ferences főiskolai tanárnak jelent meg néhány kisebb tanulmánya, a jezsuiták kiadják a komoly Anima una sorozatot, szép számú egyéni emlékirat is jelenik meg, amik közül kiemelkednek pl. Mindszenty, Grősz érsek, vagy Ispánki Béla (Mindszenty pertársa) írásai. Ezen a vonalon a legátfogóbb jelentőségű Hetényi Varga Károly négy kötetesre tervezett (két kötet már megjelent) műve, aki egyházmegyénkénti rendszerességgel össze az összes börtönviselt papok adatait és élményeit. - A kutatás egy másik iránya, amit magam is művelek, a fent jelzett körülmények által lehetővé tett dokumentumok kiásása. A két irányzat: az élményszerűség és a dokumentáltság nélkülözhetetlenül kiegészíti egymást. Sajnos nálunk nincs olyan egyházi intézmény - mint a német Institut fűr Zeitgeschichte - amely az egyének munkáját koordinálná, így a természetesen széteső személyi buzgóságból nehéz egy átfogó általános képet kihozni.

Ezek előrebocsátásával kell vázolnom azt az apokaliptikus pusztítást, amit a kommunizmus különböző utakon és módszerekkel a magyar katolikus társadalomban véghez vitt.

Pedig az egész egy hősi tettünkkel kezdődött. Az orosz front közeledtével, még Serédi Jusztinián esztergomi bíboros prímás indításával az egyházmegyék sorra kiadták az utasítást, hogy bármilyen lenne a helyzet a lelkipásztoroknak (nemcsak a plébános, hanem a plébánoshelyettes és a káplán is) feltétlen ott kell maradniok híveik között, hogy éppen a legnagyobb megpróbáltatás idején teljesítsék lelkipásztori kötelességüket még vértanúság árán is (Idézve az 1944. Évi október 6.-ai körlevélből). El sem tudjuk képzelni, mi történt volna e nélkül, ha a bolsevista tömegirtástól megrémült magyar papság, és bennük bízó híveik, tehát az ország milliói nyugatnak zúdulnak!

A helybenmaradás hűségét azonban tényleg meg kellett fizetni a vértanúsággal. Apor Vilmos győri püspököt a nők védelmében részeg oroszok lőtték le. Romzsa Tivadar munkácsi apostoli kormányzót, miután nem sikerült hitétől eltéríteni, és egy megrendezett közlekedési balesettel sem láb alól eltenni, kórházban mérgezték meg. Az erdélyi katolikus és görög katolikus püspökök jó része a későbbiekben ugyanezért pusztult el a romániai börtönökben. Aki hosszú börtön után még élve szabadult, mint az erdélyiek eszményképe, Márton Áron, arra az őrangyala külön vigyázott. Kriston és Meszlényi segédpüspökök meghaltak a börtönben, Zadravecz túlélte. A későbbi években tartóztatták le még Grősz kalocsai érseket, internálták Pétery és Badalik püspököket, Endrédy Vendel ciszterci apátot, Baranyai Jusztin ciszterci egyetemi tanárt stb. nem egyszer embertelen kínzások után. A hívek százezreit telepítették ki az országból, ezreit hurcolták Szibériába, csakhogy Sztálinnak minél nagyobb "hadifogoly" létszámmal dicsekedhessenek.

Közben a délről betört szerb partizánok majd félszáz, másutt kb. egy tucat papot gyilkoltak meg, a kommunista uralomnak a maga egész ideje alatt kb. 200 pap esett áldozatául. A megerőszakolt szerzetes- és laikusnők száma csak százezrekkel lenne mérhető, ha mérhető lenne.

A lassan beálló rendeződés már Mindszenty József bíboros prímást találta a magyar katolikus Egyház élén. Őt már az 1919-es kommün idején is, és a nácik idején is letartóztatták. Emlékezetes és prófétai kijelentés volt XII. Pius részéről, hogy mikor 1946. február 21-én 32 újonnan kinevezett bíborosnak adta át a bíborosi jelvényeket, Mindszentynek ezt mondta: "A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!"

Mert Serédi idézett felhívása óta az üldözések, a nyomor és a szenvedés már kikezdték a magyar katolikus társadalmat. Mindszenty hitte és élte a krisztusi szavakat: ...gyűlöl titeket a világ (Jn 15,20) és ...aki nem hordozza keresztjét, és nem jön utánam, nem lehet a tanítványom... (Lk 14,27). A bíboros harcolt minden üldözöttért, de a mögötte állók száma és bátorsága egyre csökkent. Kezdett. kia1akulni mellette egy másik vonal, amelyiknek nem a hűség, hanem a túlélés volt az irányító eszméje. Ez se akart hűtlen lenni, csak valahogy nem fogta fel sem az Evangéliumot, sem az Egyház történeti tapasztalatait. Emberi ügyeskedéssel akarta helyettesíteni a sanguis martyrum semen christianorum történeti igazságát. Megrettent, mikor a kommunisták 1947-ben feloszlattak minden hitbuzgalmi egyesületet, 1948-ban elvettek 2500 alsó és 250 középiskolát, 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket s tagjaik nagy részét internálták, akkor elkezdtek valami kompromisszumkeresést jogtalanul aláírtak egy kényszermegegyezést, ami ellen Róma tiltakozott, de amiért a párt visszaadott 8 középiskolát és általa meghatározott számban, és általa meghatározott személyeknek cselédeknek járó fizetést biztosított. Közben létrehozott egy Állami Egyházügyi Hivatal címszerint ezeknek az ügyeknek az intézésére, valójában azonban a katolicizmus belső felőrlésére. Volt idő, mikor minden püspök fölé kirendeltek egy "bajszos püspököt", egy a püspökségen rezideáló párttagot, aki felbontotta a püspök leveleit, ellenőrizte viselkedését, még a püspöki pecsétet is ő birtokolta. Politikai ízű és témájú körleveleket adattak ki. Mint az Egyházon belüli külön intézményt létrehozták az úgynevezett "békepapságot", akiket hol megfélemlítéssel, hol anyagi előnyökkel kapcsoltak magukhoz. Akiket nem súlyos bűneik szolgáltattak ki nekik, azok naivságukban azzal próbálták igazolni magukat, hogy "ma nélkülük nem lehet hirdetni az Evangéliumot!" Pár évvel azelőtt különben ugyanezt hirdette néhány nácibarát pap is, - nyilván sose fordultak meg kezükben a megfelelő pápai enciklikák. Közben pedig a magyar papságnak tőlük elforduló harmada járt ki-be a börtönökben. Ami nyilvánosságra juthatott könyvben, sajtóban, rádióban annak őket kellett szolgálnia. Ha a párt szekerét toló cikkek mellett az újságírónak sikerült némi sekrestyeszagot is csempésznie a lapok közé prófétának hitte magát. S ez a szín és alak nélküli izét vesztett só kilúgozta társadalmunk túlnyomó részét.

Ami megmaradt az Evangéliumból, azt azok tartották fenn, akik a következményekkel nem törődve tették azt, amit a Krisztus várt tőlük. Nagy számban voltak a még megtűrt egyházmegyések közt is, akik hol nyíltan, hol bujkálva, de azt tették, amit a lelkiismeretük diktált, - persze amíg tehették. Előnyben voltak azonban a már régebbről adott, összeszokott és egymást ismerő munkacsoportok. Ilyenek voltak pl. a feloszlatott rendek illegalitásban elszántan tovább dolgozó csoportjai, ahol a munkát újra és újra a börtön váltotta fel. Csak példaképen kétszer-háromszor voltak börtönben jezsuiták, ciszterek, szaléziak, piaristák, angolkisasszonyok, aho1 a vádlottak személye részben azonos volt, részben cserélődött. Az éppen börtönben levők csoportjai az éppen szabadon lévőkhöz csatlakoztak. De pontosan ugyanígy volt a Regnum is, amelyik eredetileg a fővárosi középiskolai hittantanárok (egyházmegyések) munkacsoportját jelentette, cserkészcsapattal és Máriakongregációval, s akiket az üldözés csak kitágított. Rákényszerültek fiaik lánytestvéreivel is foglalkozni, míg az ifjúsági munkából már kinőttek széles felnőtt társadalomként veszik ma körül őket. Az ugyancsak börtönjárt piarista Török Jenő az 1956-os forradalmat kihasználva ment Nyugatra, és ott megalapította az Opus Mystici Corporis (OMC) könyvkiadót, ami hallatlan szerepet töltött be a következő évtizedekben, mikor modern magyar nyelvű világnézeti könyvanyaggal látta el a nyugaton szétszórt magyarságot, de különböző, nem egyszer kalandos utakon a vasfüggöny mögött élő itthoniakat is. Az üldözésnek különben támadt egy olyan nem várt haszna is, hogy az elmenekült szerzetesek nyugaton új rendházakat provinciákat hoztak létre (piaristák, ciszterek, népleányok, unumosok, stb.) eddig számukra szűz területeken, így Amerikában.

Miközben a különböző szinteken együttműködők, telefonnal, lakással, autóval, külföldi utazásokkal stb. megfizetve, azzal ámították magukat, hogy ügyeskedéseikkel, megalkuvásaikkal és kifejezett árulásaikkal megmentik a magyar egyházat, csak hatásosan belesegítették azt a nyárspolgári elsekélyesedésbe és üres kiúttalanságba.

Nem mintha a börtön automatikusan megszentelné a benne lakókat. Ott is akadtak idegileg összetörtek, vagy erkölcsileg felmorzsoltak. De tény, hogy a nagy tömeg a hűséget élte meg, egészségileg sérülten, emberileg és lélekben mélyen gazdagodva, és akikre megrendülten néztek fel azok a laikusok, akik rajtuk keresztül értékelték a régi közmondást: navigare necesse est, vivere non est necesse - hajózni kell, élni nem feltétlenül! Ez a tétel valójában a szellemi erkölcsi tételek magasabb rendűségét hordozza, szemben a másik, materialista-nyárspolgárival: primum vivere, deinde philosophari, ami jól megfelel annak, hogy a lét hordozza a tudatot, s nem a tudat a létet! Ez a megalkuvás megfogalmazása, szemben mindazokkal, akik akár csak humán tételeikért is áldozták fel magukat.

Bizony, ami kereszténység maradt és van ebben az országban az elsősorban az üldözött hűségeseknek köszönhető!

A rendszerváltás után a magyar katolicizmus öntisztulása teljesen még nem történt meg. Ebben persze az egész magyar társadalom felpuhulása is hibás. A magyar papi utánpótlás gyengesége - más okok mellett - ebben is keresendő.

De ha valaki ezek után a jövőre kíváncsi, annak első hajtásai épp ebben az utolsó pontban jelentkeznek. Mostanság kerülnek az első olyanok a szemináriumokba, akik megfelelő családi, kisközösségi és iskolai légkörben felnőve, már a Római Katolikus Anyaszentegyházat látják maguk előtt, és nem az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelyik akkor a helyi egyházi vezetést és a szemináriumokat is kontroll alatt tartotta.

Befejezésül még egy szót kell mondani. A helyzet így áll. De hogy a vitathatatlan általános helyzetben kinek mi az egyéni felelőssége, azt csak az Ítélő tudja! És erről buzgalmukban még az alapjában jó szándékúak is el szoktak feledkezni (Mt 7,1 - Lk 6,37 - 1Kor 4,4). Senki sem ismeri a másik veleszületett, vagy a történelem súlya alatt kialakult idegi gyengeségét, befolyásolhatóságát, információhiányát, ami a sárba nyomta a másikat. Köszönje meg, hogy vele nem történt meg! De az irgalom csak az embernek szó1, nem a helyzetnek! Az árulás árulás marad akkor is, ha az áruló személye kegyelmet kap! A személyes megbocsátás az Evangélium érvényesülése, a hibából származó kosz ki nem takarítása a magunk megalkuvása.

A magyar katolicizmus jövője attól függ, hogy ezt a kettőt puha és irgalmas kézzel ugyan, de vasakarattal és következetességgel szét tudja-e választani, vagy sem.

*In: L'Osservatore Romano, 1996. szeptember 5., 9-10. o.


dugo@szepi.hu