Szegedi Piaristák

logo

Nyári nyitvatartás
NYÁRI ÜGYELETI NAPOK:
    2017. július 5                    9.00 – 13.00
    2017. július 12.                 9.00 – 13.00
    2017. július 19.                 9.00 – 13.00
    2017. július 26.                 9.00 – 13.00
    2017. augusztus 2.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 9.           9.00 – 13.00
    2017. augusztus 16.         9.00 – 13.00
    2017. augusztus 23 -tól    8.00 – 15.00
OSZTÁLYOZÓ-, JAVÍTÓVIZSGÁK IDŐPONTJA:
    2017. augusztus 28-án (hétfő)     9.00 órától

 

 

Címlap » Piaristák » Piaristák » Tanulmanyok 01.html

    Piarista tanulmányok 1.

    A PIARISTA NEVELÉS


    Mészáros Gábor


    (2000)

    Kalazancius Tanulmányi Központ
    Budapest, 2000

    A piarista rend, vagy Kegyes Tanítórend 1992-ben ünnepelte magyarországi megtelepedésének 350. évfordulóját. Ez alkalommal a budai várban, a Történeti Múzeumban egy kiállítás mutatott be részleteket a rend múltjából. A kiállítás mottója, egyben a rend egyik jelszava, illetve célkitűzése: Pietas et litterae. Mit jelent e két szavas jelige, amely mind a rendet, mind a rendi munkát kell, hogy jellemezze és irányítsa?[1]

    A pietas szó mögött meghúzódó jelző, a pius, illetve annak nőnemű alakja szerepel az első iskola feliratán: Scholae Piae, Kegyes Iskolák. A rendalapító, Kalazancius gondolkodásában a pietás szó négy dolgot jelent: 1) Isten megismerése; 2) válasz Isten szeretetére az imádság hódolatával; 3) részesedés Isten életében a szentségek által; és 4) elkötelezettség, hűség az egyházhoz. Érdekes, hogy a pia szóból alkotott néven ismernek bennünket az összes nyelveken, sőt a piaristák Kalazanciusnak tulajdonított másik jelmondatában is szerepel: „Omnia ad maius pietatis incrementum!” – „Mindent a pietás nagyobb növekedésére!”

    A pietás szón a rendtársak zöme általában egyszerűen vallásosságot ért. Viszont van egy tágabban értelmezett jelentése is, amely befolyásolhatja a piarista életét, illetve munkáját. SCHÜTZ ANTAL szerint a pietásos, a kegyeletes lelkület az aktív és társas erények gyökere, miként a passzív erényeké az alázat. Három vonását emeli ki:

    1) Hódolat az iránt, ami fölöttünk van. Pietás Isten iránt, hódolat Isten előtt. Istenre áll a hódolat, más személyekkel, értékekkel kapcsolatban a tisztelet. Elsődleges az Istennel kapcsolatos vonatkozása, hiszen „ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik” (Gaudium et spes, 36. pont). Schütz szerint ennek a pietásnak ellentéte az a cinikus lelkület, amely nem tud felismerni és elismerni semmi nagyságot, amelynek számára nincsenek titkok és problémák. Valami ilyesmi érződik ki a közelmúltban annyira emlegetett és népszerűsített világnézetileg semleges oktatás és nevelés célkitűzéséből is.

    2) Aztán a pietás megilletődöttséget is jelent azzal szemben, ami mellettünk és alattunk van, tiszteletet azzal szemben, ami körülvesz bennünket. A tanítványaink is bizonyos területen és mértékben alattunk vannak, alánk vannak rendelve. Nem sérthetnek meg, mi pedig nem sértődhetünk meg, mert nem vagyunk egy szinten a nevelés és az oktatás terén. De más területeken a problémaérzékenységük sokkal élesebb, elevenebb, mint a felnőtteké. Ráéreznek korproblémákra és gondolkodnak, ami persze néha veszélyes is lehet. A pietás itt arra int, hogy ne a magunk egyéniségét akarjuk rájuk erőszakolni, hanem megbecsülve adottságaikat, azokat igyekezzünk kifejleszteni. Részünkről a legfontosabb a gyerek elfogadása, hiszen minden emberi kapcsolatnak, így a nevelői-oktatói kapcsolatnak is az alapja a másik elfogadása. A pogány bölcsesség: „Maxima debetur puero reverentia” – „A legnagyobb tisztelet illeti meg a gyermeket” – voltaképpen egy ilyen keresztény és piarista igazságot takar.

    Hogy az ilyen kegyeletes lelkület a legtágabb értelemben vett gazdasági és társadalmi szempontból is mit jelent, és hogy miben áll a kapitalizmus történelmi tévedése és bűne, jól fogalmazza meg MADÁCH Az ember tragédiája londoni színében:

      Kilöktem a gépből egy főcsavart,
      Mely összetartá, – a kegyeletet.

    A pietással a társadalom, a jövő társadalma számára neveljük diákjainkat.

    ZIMÁNYI GYULA, aki 1940 és 1946 között volt rendfőnök, a pietás két arculatát így foglalta össze: a pietás lényege az, hogy mindent értéke szerint becsülünk meg. Ebbe azután belefér az Isten imádásától a legutolsó kis facsemete kíméléséig, ápolásáig minden.

    3) Schütz még egy harmadik vonást is lát a pietás fogalmában: a valóság iránti nyitottságot. Legyen az a valóság természetfölötti vagy természetes, vagy az ember világa. Ez a pietás a magyarázata annak, hogy elődeink mindig figyeltek az emberek szükségleteire és igényeire, és így megállták helyüket a századok folyamán. Ez már átvezet a pietásból a litterae-hez, a tantárgy, a tudomány ápolásához és átadásához, amely megköveteli az állandó szinten tartást, a szaktárgyak napi eredményeinek ismeretét, az önképzést, a továbbképzést.

    Kalazancius úgy jellemzi a piaristát, hogy ő az igazság munkatársa – cooperator veritatis. Nem az igazság egyedüli letéteményese, vagy forrása, hanem csak képviselője és továbbadója, a tárgya kérdőjeleivel, vitatható eredményeivel: „A tudomány mai állása szerint ezt kell mondanunk, de elképzelhető más eredmény is.” Például azt, hogy Teleki Pál halála öngyilkosság vagy gyilkosság volt-e, nem tudjuk megmondani, de az alternatívákat fel kell mutatni, hogy közelebb juthassunk, vagy jussanak majd diákjaink az igazsághoz.

    A piarista szerzetes egyszerre tanár és pap. A papságát hitelesíti a szakmai képzettsége, tudása, következetes munkája, a tanári-nevelői követelményeit emberibbé teheti a papsága. Osztályfőnököm, DR. FEKETE ANTAL mondta már kispap koromban: „A piarista konok következetességgel képviseli a katedrán az igazságot, a gyóntatószékben pedig az irgalmat.” Hozzá kell tennünk ehhez, hogy nem árt, ha a kettő átjárja egymást.

    Az oktatásban és a nevelésben is az a cél, hogy a diák előbbre jusson. Annak idején az egyetemen pedagógiából kötelező olvasmány volt MAKARENKÓ Az új ember kovácsa című munkája, melynek az alcíme ez volt: Pedagógiai hősköltemény. Makarenkó átnevelő táborokban élő gyerekekkel foglalkozott, és mint ilyen pedagógus írja le: „Követelek tőled, mert tisztellek.” Ha mi azt állítjuk, hogy a bennünket a gyerekek szeretete hozott össze ebbe a rendbe, vagy egy-egy iskolába, akkor nekünk még inkább kell követelnünk. Csak így van létjogosultságunk, mind szakmai, mind nevelési téren.

    A pietásból folyó nemzeti és szociális elkötelezettséggel kapcsolatban idézi DEBRECZENI JÓZSEF A miniszterelnök című könyvében a két volt piarista diákot, Antall Józsefet, illetve Andorka Rudolfot.[2] ANTALL JÓZSEF:

      A piarista rend mindig elsősorban nemzeti irányú volt, másodsorban erősen humanisztikus és nagyon mélyen szociális érzésű. A piarista rend iskoláiban ez a szellem ugyanúgy érvényesült, mint a vallásos tolerancia. Másvallású gyerekek és katolikusok között soha, még kérdésként sem merült föl, hogy milyen hittanra jár egy tanuló. […] Bennünket nem valamely világnézet alapján, hanem a nemzet szolgálatára neveltek. E nevelés hatásának fényes példája, hogy piarista diákokat éppúgy lehet találni az első felelős magyar kormányban (Széchényi, Kossuth, Deák), mint ahogy a kiegyezés után az első öt magyar miniszterelnök közül négy […] a piaristáknál tanult. Talán az sem véletlen, hogy Kossuth Lajos evangélikusként, vagy Ady Endre reformátusként szintén…

    Igen sokatmondóak (az ugyancsak evangélikus) ANDORKA RUDOLF professzornak a fentiekkel jórészt egybehangzó visszaemlékező szavai:

      A piaristák nevelési elveiben a kötelesség fogalma központi szerepet játszott, a kötelességteljesítés a legfontosabb erények egyikének számított. A mindennapi iskolai életben a kötelességteljesítés azt jelentette, hogy igen sokat tanuljunk… A kötelességetika azonban ennél többet is jelentett: a nemzet és a kereszténység iránti elkötelezettséget. […] A két világháború között a piaristák képviselték Magyarországon a legmodernebb katolicizmust. Ebből következett a tudomány föltétlen tisztelete, az erős kritikai szellem és a másként gondolkodókkal (köztük velem, a protestánssal) szembeni tolerancia. A piarista szerzetes tanárok és diákok között természetesen sokféle politikai nézet képviselői előfordultak, az uralkodó politikai irányzat azonban egyértelműen Teleki Pál nevével fémjelezhető nemzeti konzervativizmus volt. Ez jelenti a nemzetiszocializmussal való leghatározottabb szembenállást, a német hatalmi törekvésekkel szembeni ellenállást, ugyanakkor a másik oldalon a kommunista mozgalom és a marxizmus elutasítását. Ebből következően a Piarista Gimnázium egész ottani pályafutásom alatt kisebb-nagyobb mértékben ellenzéki politikai állásponton volt. Az ellenzékiség 1944-ig a háborúban való részvétel és az elmaradott társadalmi viszonyok (például a nagybirtokrendszer) csendes kritikájában nyilvánult meg, a német megszállás alatt a rendszer teljes elutasításában, 1945 után a Kommunista Párt hatalmi törekvésétől való félelemben majd az […] erősödő elnyomással szembeni ellenállás megkísérlésében.

    Álljon itt a társadalmi megkülönböztetés elutasítására egy kettős példa: ifj. Horthy Miklós, a református kormányzó fia hiányzásainak igazolásai megtalálhatók a budapesti levéltárunkban: „Igazolom, hogy fiam, Miklós mumsz következtében 69 órát mulasztott.” Dátum: Gödöllő, 1920… aláírás: Horthy Miklósné.

    A kormányzó fia 1924. január 1-től magántanuló lett. E mögött az állt, hogy osztályfőnöke a szemétkosárban kenyeret talált. Kiderítette, hogy ki volt a tettes, és elhangzott a felszólítás: „Horthy, küldje be az apját!” Másnap előállt egy fekete autó, az osztályfőnök urat fölvitte a várba. A családlátogatásnak lett az eredménye, hogy a Horthy-fiú magántanuló lett. Egy anekdota is szól a kormányzó és a piaristák kapcsolatáról: egyik iskolai ünnepségen az ünnepi szónok a főméltóságú úr jelenlétében ilyet is mondott volna: „Legyen minden magyar legény különb ember, mint apja volt!”

    Akármennyire is igaz, hogy az állami és az egyházi legfőbb vezetés közt volt bizonyos összefonódás, attól még az iskola iskola maradt a saját elvárásaival és követelményeivel, sőt bizonyos mértékű kritikájával.

    A 90-es rendszerváltás után a politika számunkra kedvezően alakult, sokan talán sokat is reméltek ettől, de hál' Istennek nem használtuk ki, hogy az Antall-kormányban több volt diákunk miniszteri rangban dolgozott. Sőt Antall József temetése napján egy tv-interjúban az akkori rendfőnök, JELENITS ISTVÁN így nyilatkozott Antall és a rend kapcsolatáról: „Én nem kértem tőle semmit, ő nem ajánlott föl semmit.” El is hangzott ezzel kapcsolatban egy rosszmájú megjegyzés: „Ez jellemző mindkettejükre.” – Nem baj. Mindkettejüknek igaza volt.

    Iskoláink egyik fő törekvése a rendre szoktatás. Talán a középkori bölcsesség cseng vissza ebben: „Őrizd meg a rendet, és a rend megőriz téged!” Egy ilyen szétszórttá tevő, zaklatott tempójú életben ez életet menthet. A következő lépés persze a dosztojevszkiji gondolat lenne: „Őrizd meg Krisztust, és Krisztus megőriz téged!” És az erre való figyelmeztetés nemcsak a hittanár dolga, hanem mindannyiunké.

    Ez év január 2-án a Vasárnapi Újság megemlékezett a 200 évvel ezelőtt született bencés szerzetes fizikusról, JEDLIK ÁNYOSRÓL. Egyszer egy teológus barátjával folytatott beszélgetése során mondotta: „Én hamarabb találkozom az Istennel a fizikában, mint te a teológiában.” Igen, a profán tudományban is észre lehet venni és vétetni az Istent, és a hittanból is lehet hittudományt csinálni… Itt megint a Debreczeni-könyvet idézem. Az Antall-család egyik pap barátja mondotta: „A piaristákról mindenki tudta, hogy nagyon jó magyarok, de hogy hisznek-e Istenben, abban senki sem lehetett teljesen biztos.” Az éles kritikának lehet, hogy volt némi alapja, hogy a tanár urak lelki élete nem volt mindenki számára teljesen követhető…

    A pedagógiában egy időben nagyon hangsúlyozták az egyéni ráhatás elvét. Szent Pál is írja: „Azt is tudjátok, hogy mint az atya gyermekét, úgy intettünk, buzdítottunk, sőt egyenként rábeszéltünk titeket, hogy méltón éljetek ahhoz az Istenhez, aki meghívott dicsőséges országába.” (1Tessz 2,11–12) Korábban valamennyi főiskolára, egyetemre jelentkező diákról osztályfőnöki jellemzést kellett írni a felvételi bizottság számára, és ehhez jelentett segítséget egy-egy ún. önéletrajz, amelyet az osztályfőnököm minden évben megíratott velünk. Én szintén minden évben íratok az osztályommal egy fogalmazást Hogy látom magam? címmel. Azt közlöm, hogy „ezt soha, sehol, senkinek nem mutatom meg, és amennyire beengedsz a magad világába, annyira megpróbálok segíteni”. Volt olyan osztály, amelyikből négyen-öten azzal zárták a beszámolójukat: „Köszönöm, hogy érdeklődik a gondjaim iránt.” – Elismerésnek nem is rossz. Ezek után pedig mindegyikkel négyszemközt beszélgetek, mindenkivel annyira, amennyire ő kívánja. A kollégiumi nevelésnek ebből a szempontból nagy jelentősége van. Természetesen nemcsak szép szavakat mondanak, illetve mondok, hiszen korrigálnom is kell egy-egy jelenséget, de nem hallgathatok, még akkor sem, ha ez kellemetlen. „Engem esz a lúg, ha fejed mosom” – idézhetném ARANY JÁNOST a Bolond Istókból. De megéri, mert talán a későbbi, saját családi életét nem fogja elrontani.

    Amikor pedig búcsúznunk kell, akkor az utolsó mondat ez: „Az ajtó nyitva marad!” Bárki bármilyen vargabetűket is ír le életével, vissza kell találnia Istenhez, mert van mód visszatalálni. És talán ebben is tudunk valamit segíteni, ha még élünk és kellünk. Az iskolával amúgy sem szűnik meg a kapcsolatuk, ezt bizonyítják az esküvői meghívások, hogy adjuk össze őket, vagy a keresztelési, vagy a temetési felkérések.

    Régi piaristák, de újak is arra büszkék, milyen híres tanítványaik voltak. Legyünk itt is reálisak: minden szakmának van selejtje; mi sem dolgozunk 100 százalékos eredményességgel és eredménnyel. Isten a tudója, hogy mi az én érdemem, vagy hogyan, mivel rontottam el akaratomon kívül is egy-egy emberrel a kapcsolatomat, vagy a közte és Isten közti kapcsolatot. Álljon itt VÁCI MIHÁLY Származás című versének első szakasza:

      Nem az jelöli a származást, rangot,
      hogy kikre büszke valaki,
      de az, hogy ővele kik büszkélkednek,
      s kik szokták nevét féltve mondani.

    ROBERT BOLT megfilmesített művében, a Kinek se nap, se szél című drámájában van egy párbeszéd Morus Szent Tamás és a karrierista Richard Rich között:

    More: De Richard, ha hivatala volna, mindenfélét felajánlanának magának. Nekem egyszer felkínáltak egy egész falut malmostul, kastélyostul, és az ég tudja, mi mindent még – az se lepne meg, ha a címert is beleértették volna. Miért ne menne el tanárnak? Magából jó tanár lenne, talán még nagy tanár is.

    Rich: És ha az lennék, ki tudna róla?

    More: Maga. A tanítványai. A barátai. Isten. Nem is rossz nyilvánosság… Ó, és nyugodt élet.

    Az utolsó mondat kivételével, húsz évi tanítás után mondhatom, Sir Thomas More-nak igaza volt.


      1. A pietás szó elemzése során elsősorban Dr. Fekete Antalnak egy kiadatlan tanulmányára támaszkodom.

      2. Osiris, Budapest, 1998, 23–24. old.