bolt.piarista.hu

Címlap » Sítúra

    Sítúra

    Esemény kategória: 
    Tanév: 
    2017-2018

    „Tanár úr, hogy kell megállni?”

    Február 7-én, szerda reggel indultunk Donovalyba 45 fővel a fedélzeten. Lelkesítő volt a tudat, hogy pont ezekben a napokban kezdődtek Dél-Koreában a téli olimpiai játékok, így némi jóindulattal a világ legjobbjaival síelhettünk együtt.

    Ahogy Phjongcshangban a profiknak, úgy Donovalyban nekünk is meg kellett küzdenünk a téli időjárással. Szinte végig ködben úsztak a lejtők, hol sűrűbben, hol ritkábban, de mindig köd volt és szállingózott a hó. Amikor második napon átmentünk a szemközti piros pályára, szó szerint a síléc orráig se láttunk. A felvonó tetejéről több irányba is indultak pályák, de a köd miatt ezeket nehéz volt megtalálni. Ha akkor nem lett volna velünk Rozgonyi Ákos barátunk, aki így is nagyszerűen tudott tájékozódni, lehet, hogy most máshol lennék… A vegyes korosztályú diákcsapatból 18-anvoltak teljesen kezdők, akik közül többen olyan hamar megtanulták az alapokat, hogy második napon a piros pályás kalandozásra már többen is csatlakoztak hozzánk. Este aztán megvolt az öröm és az elismerés, hogy másfél napos sítudással le tudtak jönni az 1360 méteres NováHol’a meredek pályáin.

    A síoktatás legújabb szemlélete azt tanítja, hogy a síléccel úgy lehet megállni, ha felkanyarodunk a hegyre. De attól sem kell féli, hogy eldőljünk, ha a sebesség uralhatatlanná válik. A síoktatókat máig kísérti az a 2012-es Gerlitzeni halálos baleset, ahol egy 12 éves magyar kislány nem bírt lelassítani egy ártatlan kék leejtőn, pedig többen is kiabálták neki, hogy „Hóeke, hóeke!” A balesetekből mindig tanulni kell. Nem hóekében állunk meg, hanem… hogy is? Felkanyarodunk a hegyre!Én magam nem is tanítom a hóekét (vagyis a kettős lábtámaszt ˄ alakzatban), csak a „fél” hóekét, ami az első lecke a lécforgatás és a testsúly áthelyezésének alapiskolájában. Baleset nálunk hál’ Istennek, nem történt.Akiket csak láttam a lejtőn, de még az ugratópályán is, mindenki ésszel, a tudásának, biztonságérzetének megfelelően síelt.

    A szállást a főút és a sípályák melletti Hotel Veselben sikerült megoldani. Kívülről ez a szálló gyönyörű. Hófödte zsindelyei, a sűrű tetőtéri ablaksor, főleg az éjszakai síeléskor olyan benyomást keltettek, mintha egy Walt Disney film mesebeli kastélya lenne. Ám a varázslat csak addig tartott, míg be nem léptünk az épületbe. Ott aztán szembesültünk a szlovák retro kijózanító valóságával, hogy ez egy ifjúsági tömegszállás (vagyis rajtunk kívül még nagyon sok másik csoport volt ott), és hogy a szobák között nemcsak a folyosón lehet közlekedni, hanem az erkélyen keresztül is. A többit mindenkinek a fantáziájára, vagy inkább rémálmaira bízom. Lényeg a lényeg, az ellátásra tényleg nem lehet panasz. Minden nap jól tartottak minket, a személyzet készséges volt, és ha mindenki ugyanúgy elfáradt volna az egész napos síelésben, mint a tanárok, akkor biztosan nem kellene olyan sok időnek eltelnie, hogy az esti fektetés emlékei is megszépüljenek.

    Bőven vannak azonban szép emlékek: az esti BANG!-ezés és TABUzás, a rövid értekezletek a tanárokkal, a szombat esti közös mise és éneklés a kecskeméti piarosokkal, valamint az a sok-sok véletlen, ami segítette pl. egy kényelmetlen cipő, egy nyakunkon maradt síbérlet vagy a síoktatás problémáinak megoldását. Nagyon jó újra nézegetni a képeket, és ugyanazt az örömöt látni a diákok arcán, mint ami engem is eltöltött. Még ma is, két héttel a kirándulás után, a budapesti piarista kiállításon összefutottam egy kecskeméti ötödikessel, aki felismert a túráról, és odajött hozzám: „Nagyon jó volt a közös síelés!” Ezek után teljes joggal mondhatom, hogy ennek a sítúrának is helye van a piaristák 400 éves múltjában.

    Keserű György Sch.P.
    szervező tanár