Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Ismerünk embereket, akiket a hazájukhoz, a magyarságukhoz való hűség tesz nagyon tiszteletreméltó emberré. Hűségesek ahhoz a földhöz, amelyet megláttak, amikor először szétnéztek itt a világban, ahhoz a nemzethez, amely a hagyományaival emberré nevelte őket, amely a kultúráját is átadta nekik, a hitét is. Kicsi ez az ország, és nem is olyan könnyű hűségesnek lenni hozzá. De ezek az emberek mégis hűségesek és a hűségük erő, amely a kicsi népet is bizalomra, életre bíztatja, és a jövő szolgálatára bátorítja.

    Aztán ismerünk embereket, akik a házasságban mutatkoznak j hűségeseknek, és ezzel a hűséggel érdemlik meg a tiszteletünket. Hűségesek egymáshoz jóban-rosszban. Csábíthat a jó is, a bőség hűtlenségre, és csábíthatnak a nehézségek is arra. Ezek az emberek jóban-rosszban hűségesek egymáshoz, és nem méricskélnek, hogy milyen áldozatot kíván tőlük ez a hűség, mert nagyon jól tudják, hogy ez - ha néha veszteségekkel jár is - teljesebb, igazabb életnek a forrása. Hűségesek egymáshoz akkor is, hogyha messze szakítja őket egymástól az élet, háború, börtön, sok minden egyéb - vagy hogyha nagyon megváltoznak azok az életkörülmények, amelyek között valaha egymáséi lettek. És ez a hűség leleményre, találékonyságra készteti őket. Nem egyszerűen valami konok szorítás, hanem teremtő kedv.

    Egyszer, ipari tanulók között beszéltem Déry Tibor novellájáról - amit bizonyára sokan ismernek közületek - Szerelem, ez a címe. Egy idős emberpárnak a szerelméről szól, ahol a férfit koncepciós per miatt börtönbe csukják, és több éves börtön után szabadul váratlanul, és hazamegy a régi lakásába kicsit aggódva, kicsit reménykedve, vajon ott találja-e a feleségét. És ott találja, és hűséges hozzá. És amikor erről beszéltem, akkor jelentkezett egy diák és azt mondta: Tanár úr, én ezt a szót, hogy hűséges, ezt mindig csak a kutyákról hallottam. Nem szégyen-e egy asszonyra, hogy azt mondjuk, hogy hűséges. Minthogyha valami kutya tulajdonságot állítanánk róla. Milyen megrendítő, hogy a hűségre vonatkozó tapasztalataink között idáig is eljuthatunk, hogy egy fiatal ember úgy érezheti, hogy ez a hűség az ember számára nem is valami nagy megbecsülés. Sokat gondolkodtam ennek a diáknak a kérdésén, és aztán eszembe jutott Sík Sándornak egy verse. A "Minden nevű" című nagy ciklusában Istennel való találkozásairól ír, és az egyik találkozása, az valahogy ide tartozik ehhez a kérdéshez:

        A minap egy kutya jött be a szobába.
        Egyenesen hozzám.
        A térdemre tette szelíden
        az első lábát
        és fölnézett rám szelíden:
        "Nem lehetnél hűségesebb?
        Én mindvégig hűséges vagyok."
        Le kellett sütnöm a szememet
        és majdnem hangosan kimondtam
        a szentpéteri szót:
        "Menj ki tőlem, Uram..."
        De Te jobban tudod, mit gondolok,
        és nem mentél ki tőlem.

    Igen, olyan világban élünk, amikor néha a kutyák emlékeztetnek minket arra, hogy mit is jelent a hűség, és szégyenítenek meg, hogy azt az értéket, ami emberi életünket igazán naggyá tehetné, az ő néma pillantásukban lássuk viszont, és kérdezzük meg magunktól, hogy "nem lehetnél-e hűségesebb?"

    A Biblia nemcsak emberekről szól, akik hűségesek egymáshoz nehéz megpróbáltatások között is, hanem azt mondja, hogy Isten hűséges hozzánk. Hallottuk az imént, az égő csipkebokorban az Isten Jahvé-nak nevezte magát és a Jahve szót a Biblia, Mózes második könyve, úgy értelmezi, hogy ez azt jelenti, hogy Ő az, aki van. Filozófusok elmélkedtek arról, hogy ez az "aki van" ez talán a létnek a teljességére utal, hogy mi csak vagyogatunk, de az Isten az igazán van. A Bibliához értő emberek azt mondják, hogy ennek a bibliai értelmezésnek nem ilyen filozófiai, nem ilyen metafizikai mondanivalója van elsősorban. Hogy Isten az, aki van, az gyakorlati dolgot jelent. Hogy számíthatunk rá. A barátaink, az emberi szövetségeseink gyakran ott vannak, amikor elkezdünk valamit, és amikor nehézre fordul a helyzet, és a kezük után nyúlnánk, akkor egyszer csak nincsenek ott. Elpárologtak. Ők azok, akik voltak, de nincsenek. Isten az, aki van. És ez a nyugodt szó, ez bíztatás, bátorítás. Azt jelenti, hogy veled leszek, azt jelenti, hogy sohasem keresed hiába a kezemet, vagy a pillantásomat, az erősítő, a bátorító segítségemet. Hogy mutatkozott meg Istennek ez a szövetsége az Ószövetség választott népének a történetében? Vele volt Izraellel az Isten. Évszázadokon, emberöltőkön át. Akkor is, amikor újra meg újra a választott nép eléggé méltatlan volt arra, hogy ezt a szövetségi hűséget megtartsa. Vele volt. És nem hagyta, hogy elpusztuljon, és az emberi gyarlóságai tönkretegyék, hanem megőrizte, és őt is újra meg újra visszavezette a hűségnek az útjára. Nem kímélte meg a megrendülésektől, a veszedelmektől, körülötte és a földjén, és a történetében mindenféle katasztrófák játszódtak le - és ezekben Őneki is része volt. De hol vannak azok a népek, amelyek Izrael körül szerveződtek azelőtt, ezerötszáz évvel ezelőtt, háromezerrel?...Eltűntek. A kicsi népek is, amelyek Izraelhez hasonlók voltak, a nevük is eltűnt. És a nagy népek is, amelyeknek a neveit a történelem őrzi, de amelyek egyértelműen a múltéi már. Isten választott népe megmaradt. És visszatért újra, meg újra, sok belső pusztulás után, csüggedés után az Isten szövetségéhez. A hűséghez, amellyel az Isten őt kísérte, megújította, újjá teremtette. Szövetséges társ az Isten. A Bibliában a hűségét először azokkal a fogalmakkal írta le, amelyek annak idején arra valók voltak, hogy országok szövetségét fogalmazzák meg vele. Izrael, az Ószövetség választott népe nem a nagyhatalmaknál keresett védelmet, hogy a világtörténelemnek a forgatagában fennmaradjon, hanem Jahvé-nál. És azok, akik a hettita nagybirodalommal kötöttek szövetséget, akiknek az okmányait előkeresik a régészek, eltűntek, megsemmisültek, ahogy a hettita nagybirodalom is megsemmisült, és Asszíria is, és Egyiptom is. A zsidó nép pedig megmaradt Jahve hűségében. Bár maga sokszor hűtlen volt Hozzá, nem tartotta meg a törvényét, elfordult Tőle, kishitűségből. És milyen megrendítő, hogy az Isten a prófétáival újra meg újra megszólította ezt az Ő népét. A hűsége nem abból állt elsősorban, hogy megóvta volna őket mindenféle megpróbáltatástól. Hogy a napfényes úton vezette volna őket, hanem abból állt, hogy a szívéhez szólt próféták útján. Ezeknek a prófétáknak a szava ma is eleven, és halljuk belőle az Isten hűségéről szóló üzenetet Mert ez nekünk is szól. Nekünk különösen. Az Isten akkor, amikor ez az első szövetség újra meg újra megcsúfolódott, amit a választott néppel kötött, akkor egy másik szövetségről kezdett beszélni. Először úgy, hogy a választott néphez való kapcsolatát nem is annyira a politikai szövetségek frazeológiájával írta le, vagy fogalmazta meg, hanem a szerelemnek, a házasságnak, a vőlegény-menyasszony kapcsolatának a szavaival. Szerelemmel szeret minket az Isten. Úgy hűséges hozzánk, ahogy a vőlegény hűséges a menyasszonyához, ahogy a férj hűséges a feleségéhez, mert a szerelme nem engedi, hogy elszakadjon tőle, hogy megfeledkezzék róla. És azután Deutero-Izaiásnál, amikor az Isten a saját hűségéről beszél, akkor az anyához hasonlítja magát. "Így panaszkodott Sion: elhagyott az Úr, elfeledkezett rólam. De elfeledheti-e csecsemő gyermekét az asszony, és megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? Nos, még ha az elfelejtené is, én akkor sem felejtelek el téged. Nézd, a tenyerembe rajzoltalak. Falaid szemem előtt vannak szüntelen."

    Az Újszövetség arról beszél, hogy Istennek ez e hűsége abban teljesedett ki, hogy e végén elküldte hozzánk a Fiát, Jézust, akiben Isten minden ígérete valósággá vált. Azt mondja Szent János: "az Ige testté lett, és köztűnk ütötte fel a sátorát". Ahogy az Ószövetség választott népében, amíg mentek az ígéret földje felé, ott sátorozott az Isten, köztünk is, akik a földi élet vándorútján járunk, itt sátorozott az Isten, teste volt a sátora, amiben köztünk emberként élt, és az emberi életnek minden terhét és minden örömét vállalta és magára vette, és megszentelte. Értünk élt, és értünk halt meg. És a halálunkat ezzel kapuvá tette, amelyik az örök életre nyílik. És a szívünket fölemelte oda, hogy az Isten szeretetét be tudjuk fogadni, és szeretettel tudjuk viszonozni. A földet nem változtatta meg fizikailag, de a belső tartalmát mindennek, ami az emberi életet alkotja, megváltoztatta. Ez a föld azóta is el-elsötétül. Jelen vannak itt a fájdalomnak, a halálnak, a bűnnek a veszedelmei és a fenyegetései. És minket is megérintenek, de ezek között csak annál hatalmasabb erővel tud a szeretet megmutatkozni. Erre tanított meg Jézus és ennek az áldását hozta közénk.

    Azt mondja Róla az Apokalipszis, hogy Ő a hűséges tanú. Az Ámen. A hű és igaz tanú. Isten szeretetének és Isten hűségének a tanúja. Akkor, amikor egy a tizenkettő közül elárulta Őt. Akkor, amikor a többiek is szertefutottak, akkor Ő nem árulta el az Istennek hozzánk való szeretetét, hanem hűséges volt azokhoz is, akik Őhozzá hűtlenek lettek, és azután mindvégig kitartott ebben a hűségben. Milyen megrendítő - a Timóteushoz írt második levélben van - "ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg". És az Isten hűségének ez a végső ajándéka abban folytatódik, hogy Jézus a feltámadásnak a napján, az azt követő Pünkösdön kiárasztja a Szentlelket, és azt mondja, hogy ez a Lélek mindörökké velünk marad. Általa Ő is, és ez a Lélek köztünk van. Munkálkodik az Egyházban, munkálkodik a hívő emberek lelkében. Megérinti még azoknak a lelkét is, akik a hitig nem jutottak el, de az igazság felé fordulnak arccal, és abból szeretnének élni, és ahhoz szeretnének közelebb jutni. Ez a Lélek az Isten hűségének a legnagyobb bizonyítéka most közöttünk. Megújítja szüntelenül az Egyházat, amelyik a földi zarándokúton jár, és az útján beszennyeződik szüntelenül a világnak és az emberi létnek a zűrzavarában. De ez a Lélek nem engedi, hogy a feladatához hűtlenné legyen. Megújítja szentek által és megújítja a belső egyházi mozgalmak által. Nem diadalok során vezeti végig a világon, hanem sokszor keresztúttá teszi számára a történelmet, de a botlásaiban, és a bukásai között is, az arcán felragyogtatja ezt a világosságot, az Istenhez tartozó közösségnek a világosságát. Ez az a Lélek, akinek a jelenléte az Egyházban az egész világhoz a remény üzenetével szól. Milyen érdekes - az Evangéliumban olvassuk Jézus szavát - amikor majd a zsinagógákba és a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak benneteket, ne gondolkodjatok azon, hogyan védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít titeket arra, hogy mit kell mondanotok. Igen, a Szentlélek megtanította az Egyházat arra, hogy mit kell mondania. Néha gondosan megmunkált mondatokat mondott a teológia műhelyében kiérlelt bölcsességekkel, máskor csak egy-egy jajt mondott, vagy egy-egy áment mondott, megtanította a Lélek arra, hogy mikor mit kell mondania. És azután megtanította arra is, hogy elnémuljon, ha az elnémulásnak az ideje érkezett el, és a némasága sem süketnémaság volt, hanem beszédes némaság.

    Hallottuk már, és csakugyan meggondoljuk, amikor ezt az evangéliumi mondatot olvassuk, és elmélkedünk rajta, hogy most nekünk talán nem kell hatóságok előtt és hatalmasságok előtt számot adnunk a hitünkről, és nem kell attól félnünk, hogy emiatt megsértenek minket, vagy pedig különösebb veszedelmek szakadnának ránk. De egy másképpen élő emberiségnek a közvéleménye néha a bíróságnál is nehezebb, és annak a figyelme előtt keresztény módon élni nem egyszerű. Nemcsak bátorság kell hozzá, hanem alkalomadtán alázatosság kell hozzá, egyszerűség, lelemény, szeretet. Ne gondolkodjunk azon, hogy vajon holnap is futja-e, mert a Szentlélek megígérte, hogy megadja nekünk a megfelelő órában azt, amit tennünk, mondanunk kell. Tartalékokat nem halmoz föl, hogy biztonságban érezzük magunkat. A mi biztonságunk Ő. És azután, ahogy mindennapi kenyérért tanított Jézus imádkozni, úgy imádkozzunk a mindennapi Lélekért is, a Léleknek a karizmáiért, ajándékaiért, hogy azokból tudjunk élni, szegényen, és mégis sokakat boldogítón.

    Köszönjük meg Neki ezen a mai napon!