1988. június 2-án, csütörtök reggel 8 óra felé férjembe karolva lépkedtem a zilahi kórházhoz vezető úton. Próbáltam mosolyogni, könnyed hangon csevegni, de éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a szokásosnál. Három kisgyermekemet édesanyámra bíztam. Most nem volt szabad hazagondolnom, csak arra, ami előttem áll. Hétfőn voltam Imre doktornál, megállapította, hogy a kicsi behelyezkedett, bármikor megindulhat a szülés. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a gyermekemet is Imre doktorral szüljem, ezért megegyeztünk, hogy csütörtök reggel 8-ra felmegyek a kórházba, s ott beindítják a szülést. Szombattól szabadságra készült, ezért döntöttünk a programozott szülés mellett. Előzőleg több ismerősömmel beszélgettem, akik ugyanígy szültek nála, s bár jobban szeretem a természetre hagyatkozást, nem akartam kockáztatni, hogy idegen orvos kezébe kerüljek.

Patakfalvy doktor volt az ügyeletes, de mikor megérkeztem, behívták Imrét. Jó volt a hangulat az osztályon, örültem, hogy bent van Magdi, a bába, aki első kislányom világra jöttekor segédkezett. Megismerkedtem Jutkával, férjem kollégájának feleségével, aki két éve végezte az orvosit, és most éppen a szülészeten gyakornokoskodott. Neki januárban született egy kislánya nyúlajakkal, farkastorokkal s más rendellenességekkel, három napig élt. Mikor értesültem a tragédiájukról, önkéntelenül az volt az első gondolatom, hogy talán ezt az árat kell fizetniük, amiért Svédországba akarnak áttelepülni. Mintha a Jóisten rábólintott volna döntésükre, de azért figyelmeztetni akarta őket: rendben van, választhatjátok a könnyebb, gondtalanabb életet, de annak ára van. Nagyon sajnáltam őket, s most jó volt látni, hogy Jutka felszabadultan nevet. Még incselkedett is Imre doktorral, hogy bezzeg a könnyűnek számító eseteket magának tartja, s az ügyeletes Patakfalvynak az órák óta vajúdó asszonyok maradnak. Valamennyien így hittük, hisz már első gyermekemet másfél óra alatt szültem meg, pedig 29 éves voltam akkor. S a többiekkel sem volt semmi probléma.

Imre megvizsgált, burkot repesztett, megjegyezte, hogy szép tiszta a magzatvíz, aztán bekísértek a vajúdóba. Eddig sosem feküdtem le szülés előtt, de most lefektettek, s rám kapcsolták az infúziót. Jól éreztem magam, még nem indultak meg a fájások, sajnáltam a két fiatal anyát a szomszédos ágyakon. Csak jóra, szépre akartam gondolni, arra, hogy nemsokára meglátom a gyermekemet, akit kilenc hónapja babusgattam anélkül, hogy ismertem volna. Nálunk, Romániában, akkor még nem volt szokás az ultrahangos terhesvizsgálat, csak akkor folyamodtak hozzá, ha valami gyanúsat észleltek a rutinvizsgálatkor. Velem semmi baj nem volt. Első naptól tudtam, hogy terhes vagyok, ügyeltem magamra, nem szedtem semmi gyógyszert, végig egészséges voltam, ez volt a legkönnyebb terhességem. Kicsit mintha kevesebbet mozgott volna a baba, – tudtam, hogy lány, s már akkor Katinak hívtam – de megállapítottuk, hogy lusta, s mikor nyolc hónapos korában kicsinek találták: „majd megnő idekinn” – volt az optimista vélemény.

Már Borikánál, első kislányom születésekor megtanultam, hogy két dolog elengedhetetlen a szülés, pontosabban a vajúdás megkönnyítéséhez: az egyik, hogy tudatosan elernyesszük a méhszáj, méhnyak izomzatát, hiszen így könnyebben tágul, a másik pedig, hogy a görcsök alatt valami egészen másra koncentráljunk. Borinál még a légzésre összpontosítottam, Bálint fiam olyan gyorsan jött a világra, hogy időm sem volt odafigyelni, Eszter születésekor viszont a „Volt egyszer egy kis tojás, Úgy hívták, hogy Kleofás…” kezdetű gyermekverset kezdtem mindig újra, amikor beindultak a fájások. Erősen kellett figyelnem, hogy pontos sorrendben mondjam a felsorolást, s a negyedik-ötödik szakasznál már enyhült a görcs.

Már jó előre elhatároztam, hogy Kati születésekor azt az imát fogom mondogatni, amit misén, áldozás után közösen mondunk a templomban, s amit nagyon szeretek: „Krisztus lelke, szentelj meg engem, Krisztus teste, üdvözíts engem, Krisztus vére ihless meg engem, Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem…” Nem akartam gyermekversként mondani, valóban, teljes lélekkel akartam imádkozni. Régóta tudtam, hogy ha igazán hiszem, Ő meghallgatja a kérésemet. „Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem.”

Már az első fájások hétpercenként jöttek, ennek ellenére nehezen tágultam. Imre doktor közben elment a rendelésére, fél egy körül jött vissza. Fáradt voltam már, de igyekeztem derűsen beszélgetni, mikor Magdi vagy Jutka bejött hozzám. Tervezgettem, hogyan fogom szoptatni Katit. Most már tudtam, mit rontottam el Borinál, miért kellett már kéthetes korában tápszert adnom neki. Akkor szót fogadtam a könyveknek és a kórházi tanácsoknak, hogy rendszeresen, három óránként szoptassak, úgy, ahogy azt a kórházban gyakoroltuk. Nehezen indult be a tejelválasztás, a kicsi nem kapott eleget három óránként, sokat sírt, nem fejlődött. S mert nem adtam neki gyakrabban, a tej sem termelődött rendesen, és hogy ne éhezzen Borikám, pótlást kapott.

Nem tudom, más anyák hogyan élik meg a szüléseket, erről nem szoktak beszélni. Számomra ennek az élménynek az egyediségét a hatványozott fájdalom és öröm párhuzamos átélése mellett az jelentette, hogy olyan helyzetbe kerültem, amiből nem volt kiút. Itt én már nem dönthetek, itt velem történik valami, nem én vagyok a cselekvő alany. Minden más élethelyzetben, legyen az műtét, vizsga, házasság, az utolsó pillanatig lehetőségem van dönteni, alávetem-e magam a történésnek, vagy nemet mondok. A szülésnél nincs választás. Az akaratom igent mondhat vagy hallgathat, de hiába ellenkeznék. Itt nem az Én, hanem a Természet működik. Elmosódik minden társadalmi, műveltségi különbség, senki sem kivétel, asszonyok, anyák vagyunk, akikkel egyformán rendelkezik az élet, és a születés megtörténik. Semmi más helyzetben nem élhetjük át a természethez való tartozásunkat ilyen erősen. Talán még a halálban.

Az életnek a fennmaradásra való összpontosítását Eszter lányom szoptatásával kapcsolatosan éltem át. Akkor már nem törődtem az előírásokkal, az első másfél hónapban mindannyiszor megszoptattam, valahányszor éhesen felsírt. Két hónapos korára kialakult a rend, és az ötödik hónapban megtörtént az a hihetetlennek tűnő eset, hogy egy epekőroham után 48 órán keresztül egy falat ételt, egy korty vizet le nem nyeltem, s közben naponta ötször kielégítően szoptattam a kislányt. A műtét megakadályozott abban, hogy tovább szoptassam, de most, hogy egészséges voltam, boldogan készültem arra, hogy Katinak végre annyi anyatejet adhatok, amennyire szüksége van, akár egy éves koráig.

„Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem.” Egy óra után kaptam még egy injekciót, ami aztán meggyorsította a tágulást. Az utolsó fájásoknál már képtelen voltam imádkozni, azok erősebbek voltak, mint amit a természetes szülésekkor éreztem. Magdi megvizsgált, és bátorítóan mosolyogva átvezetett a szülőszobába. Addigra megérkezett Rebi néni is, édesanyám barátnője, nyugdíjas bába, aki tüdőrákos férje mellett volt éppen a kórházban, és hallotta, hogy én is bent vagyok. Nagyon rosszul éreztem magam, de tudtam a dolgomat. Az első nyomásnál már látták a baba fejét, s biztattak, hogy a következő görcsnél megszületik. Éles fájdalom, jóleső elernyedés – és megfagyott körülöttem a levegő. Halk nyöszörgést hallottam, és nem értettem semmit. Magdi fogta a babát, és nézte Imrét, Imre doktor megkövülten állt. „Valami baj van?” – kérdeztem. „Igen”, nyögte Magdi alig hallhatóan. „Életképtelen?” – kérdeztem félig felemelkedve. „Azt hiszem, igen” – válaszolt Magdi, majd elfordult, és elvitte a kicsit, hogy elrendezze. Annyit még láttam, hogy Kati lábai törökülésszerűen fel voltak húzva, Imre megfogta, és lefelé mozdította őket. „Kislány” – suttogta, és a lábak visszapattantak. Én hátrahanyatlottam, Rebi néni szótlanul simogatta a hajamat. „Tessék megtelefonálni édesanyámnak, a babával baj van, de én jól vagyok.”

Sokáig senki sem törődött velem. Mindenki begyűlt, aki az osztályon tartózkodott, de jöttek az újszülött-osztályról és a gyermekosztályról is. Imre rám nézett, szólt Magdinak, hogy rendezzen el – méhlepény, varrás –, aztán megint mindenki Katit bámulta. Akkor csak annyit tudtam meg, hogy nyitott gerinccel született, a jobb combcsontja el volt törve, s a köldökzsinór olyan régóta rá volt tekeredve a bal lábszárára, hogy benőtte a közben körülötte fejlődő izom. „Istenem, adj erőt! Add, hogy ne sírjak, add, hogy tudjam elfogadni!” Igen, de úgy vártam… Nem szabad erre gondolnom, ő az enyém, éppúgy az enyém, mintha egészségesen született volna, szeretem így is, csak éljen!

Visszakísértek a vajúdóba. Jutka már hazament, nem emlékszem, voltak-e más anyák is az ágyakon, én nagyon magam voltam. Nehezen lélegeztem, szünet nélkül csorgott a könnyem, bár nem akartam sírni. S ez így folytatódott az után is, hogy bevittek a kórterembe. Mindenki tudta már, az anyákat is figyelmeztették, csendben, részvéttel néztek rám. Lefeküdtem. Eltűnt a kórterem, s csak hárman maradtunk: Isten, Kati és én. Uram, Te egyszer azt válaszoltad a kérdezősködő tanítványoknak, hogy a vak nem azért vak, a béna nem azért béna, mert ő vagy a szülei bűnösebbek voltak másoknál, hanem azért, hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta. Hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta! Hinni akarom, Uram! Te tudod, miért tetted, vagy miért hagytad. Dicsőülj meg általa, csak adj erőt, hogy elviseljem, csak segíts, hogy a többi gyermekeim ne lássák a fájdalmamat. Uram, mi is el akarunk menni. Csak a Kati születését vártuk, hogy beírjuk az ő adatait is a kérvénybe. Nekünk is fizetnünk kell: menjetek csak, de ez az ára? Bocsáss meg, Uram! Add, hogy ne szenvedjen az a drága kicsi gyermek! Vajon beengednek hozzá? Éhes vagyok, hisz tegnap este óta nem ettem. Ennem kell, hogy gyűljön a tej. A tej? Jaj, ne!

Nem tudtam visszatartani a sírást. Így talált rám Rebi néni. Próbált vigasztalni, ne hagyjam el magam, hisz három gyönyörű gyermek vár haza. Gyönyörű gyermekek! Uram, hogy megaláztál! Még a múlt héten is milyen jól esett, mikor dicsérték a gyermekeim szépségét, s én azt hittem, őszintén válaszolom, hogy nem rajtam múlott. Most már tudom, hogy büszke voltam rájuk, most már megtanultam, hogy valóban mennyire nem rajtunk múlik, milyen a gyermekünk.

Másnap reggel hatkor én is átmentem a többi anyával az újszülöttekhez. Lupaşné, a rettegett főorvosnő akarta így, hogy az anyák járjanak a babákhoz, ne tegyék ki a piciket a hőingadozás és a kórtermi fertőzés veszélyeinek. Lupaş doktornő szabadságon volt, de a rend működött. Nekem a 30-as szobába kellett mennem, ott voltak a rendellenességgel született babák. A helyi szokás szerint Katikámat is úgy becsomagolták, hogy csak az arcocskája látszott. Szép volt, finom rajzolatú ajka, orra, szemöldöke, senki sem mondta volna róla, hogy valami nincs rendben. Nem engedték, hogy mellre tegyem, tápszeres üveget nyomtak a kezembe, próbáljam azzal etetni. Mohón kapott a cumi után, s pillanatok alatt kiszippantotta, ami az üvegben volt. Félóráig maradtam vele, tartottam a karomban, s éreztem, a szánalomtól talán még jobban szeretem ezt a kis csomagot, mintha ép gyermek volna. Sajnáltam, hogy nincs benn a főorvosnő, mert bár előzetes tapasztalataim alapján féltem tőle, úgy éreztem, most vele mindent megbeszélhetnék. Bár én eddig csak románul hallottam megszólalni, s tudtam, hogy a férje román, úgy emlékeztem, valaki mondta, hogy ő magyar származású. S ebben az állapotban én csak magyarul tudtam volna beszélni Katiról.

Nyolc óra után bejött a kórterembe Jutka. Mikor reggel munkába állt, akkor közölték vele a hírt. Tegnap ő már hazament, mire Kati megszületett. Belépett az ajtón egy csokor fréziával, s ahogy meglátott, az ágyamhoz szaladt, átölelt, és sírni kezdett. Újraélhette azt, amit féléve ő maga is végigszenvedett. Nehezen tudtunk aztán megszólalni, ez a közös elgyengülésünk összekapcsolt, de el is távolított egymástól. Elmondta, hogy Lupaş doktornő Zilahon van, már visszajött a szabadságról, de hétfőig otthon marad. Közel lakik a kórházhoz. Jutka átment hozzá, megkérte, jöjjön, nézze meg a babát, neki van a legnagyobb tudása, a legtöbb tapasztalata. Visszaüzent az orvosnő, hogy hétfőig nem jön be, de ha el akarják küldeni a kislányt Kolozsvárra műtétre, ő aláírja.

Jutkától tudtam meg részleteket Kati állapotáról. A nyitott gerinc legsúlyosabb formájával született. A hátán lévő duzzanatot, a kélét, nem fedte bőr vagy hártya, több helyen szivárgott a gerincfolyadék. A mellkas baloldalán, a repülőbordák fölött három borda hiányzik, ezen a helyen jól kidomborodó sérve volt. Deréktól lefelé teljesen béna, mozgatni nem tudja a lábait, és egyáltalán nem érez velük. A vizeletet, székletet nem tartja, mert a záróizmok nem működnek. Mivel a csigolyák a terhesség 4-6. hetében alakulnak ki, ez az állapot azóta áll fenn. A növekedés miatt a lábak összekulcsolódtak, mint az egészséges magzatoké, de attól kezdve soha szét nem nyíltak, ezért történhetett meg az, hogy mikor a köldökzsinór rátekeredett a bal lábára, többé nem tudott szabadulni tőle. A lábfejek befelé, felfelé görbülve fejlődtek, mindkét oldalon kialakult a dongaláb. Az izmai, ízületei nem voltak feszesek, merevek, de a hosszú ideig tartó egymásba fonódás miatt születése után is görbék maradtak a lábak, csípőből kifelé fordultak, a térdnél, bokánál pedig befelé hajoltak.

Délután kint álltam az előcsarnokban, amikor Eftimescu doktor bácsi a gyermekosztályról, nagyobb gyermekeim idős háziorvosa, kilépett az újszülöttek folyosójának ajtaján. Meglátott, odajött hozzám, magához ölelt, mint egy gyermeket, s megsimogatta a hajamat. Azt mondta, föltétlen el kell küldeni a kislányt Kolozsvárra műtétre, ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Ha nem zárják a gerincet, a liquor befertőződik, a fertőzés átterjed az agyra, s órák alatt vége.

Másnap reggel kicsit korábban mentem etetni, a helyettes doktornő épp bent volt viziten a 30-asban, mikor az ajtóhoz értem. Nem vett észre, így hallottam, amit Katiról mondott. „Szó sem lehet róla. Nem nevettetjük ki magunkat a kolozsváriakkal, hogy egy halottat küldünk hozzájuk. Meghal még a mentőben, s ha netán nem, akkor is dühösek lesznek, hisz tudhatnánk, hogy teljes altesti bénaság esetén nem végzik el a műtétet.” Kifelé menet meglátott a folyosón, nekem nem mondott semmit, csak zavartan rám mosolygott. Megetettem Katit. Az egész kis csomag jobbra-balra ingott a karomon a lendülettől, ahogy szívta magába az életet. Azután aludt tovább. Még sosem láttam a szemét. Mintha csak a szája élt volna.

Visszatérve a kórterembe, lefeküdtem. Vadul kavarogtak a gondolataim. Eftimescu szerint meg kell műteni, de ő nem tehet semmit, nem írhatja alá a beutalót, s aki megtehetné, az nem akarja kinevettetni magát ezzel az ostoba ötlettel. Valamit ki kell találnom, olyan nincs, hogy nem viszik műtétre, ha ez megmenthetné, bármilyen kicsi az esély. Anyósomék Kolozsváron laknak. Meg fogom kérni, hogy menjen be a gyermeksebészetre, mondja el, miről van szó. Telefonáljanak ide a kórházba, kérjék ők a gyereket, akkor megnyugodhat a doktornő, hogy nem válik nevetségessé.

Délután, mikor bejött a férjem, megkértem, telefonáljon Kolozsvárra az édesanyjának. Izgatottan vártam a másnapi választ. Végre tettem valamit, már nem éreztem azt a borzasztó tehetetlenséget. Közben nyugtalanított az is, hogy bár megígérték, még nem kezdték el a hormonkezelést a tejtermelődés megakadályozására. Féltem nagyon, hogy beindul a tej, megduzzad, begyullad a mellem – hiába.

Másnap vasárnap volt. Délben bejött a férjem, elmondta, mit intézett. Este beszélt az édesanyjával, aki megígérte, hogy szól Szabó Árpád ortopédsebész-professzornak, aki a család jó barátja. Vasárnap délelőtt csengett nálunk a telefon, a férjemet kereste egy férfihang. Bemutatkozott: dr. Szabó Árpád. Anyósom beszélt vele, s megkérte, hogy ő maga hívjon fel minket, és személyesen mondja el a véleményét, hogy meg tudjon győzni. „Ha nem akarják kitenni gyermeküket a kísérletezésnek, a viviszekciónak, ne vitessék be a kolozsvári klinikára.” Valószínű elvállalnák a műtétet, hisz remek gyakorlási alkalom lenne valamelyik frissen végzett sebész számára. Nem a gyermek megmentése lenne a cél, arról eleve lemondanának.

Nem tudtam szólni, csak néztük egymást Álmossal. Az a szó, hogy „viviszekció”, élveboncolás, borzalommal töltött el, erre csak nemet lehetett válaszolni.

Aztán újból magamra maradtam. Eljött a 3 órás etetés ideje, és én nem mozdultam. Úgy éreztem, ha karomba venném a kislányt, zokogni kezdenék, s nagyon szégyellném magam. Így is alig kaptam levegőt a visszafojtott sírástól. Már többször kértek a lányok az újszülött osztályról, ne menjek etetni, nincs semmi értelme, majd ők megetetik. Ne akarjak kötődni a kicsihez, mert annál nehezebb lesz azután. Most hát nem megyek. Feküdtem az ágyon az ablak felé fordulva, a többiek elmentek szoptatni. A hátam mögött nyílt az ajtó, tudtam, hogy a takarítónő, oda se néztem. – „D-ta de ce nu eşti la alăptat?” (Maga miért nem ment szoptatni?) – „Mert beteg a kislányom.” – „Miért, mi baja van?” – „Nyitott gerinccel született, életképtelen.” – „Na és? Hát micsoda anya maga? Csak magával törődik, arra nem gondol, hogy az a gyermek, bármeddig él is, csak addig boldog, amíg az anyja magához szorítja? Hogy annak az mennyire fontos? Nekem is született egy életképtelen gyermekem. Négy napig élt. De azalatt mindig vele voltam, amikor engedték, még éjjel is kiszöktem hozzá. Nem segíthettem rajta, de mikor meghalt, legalább nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy míg élt, megadtam neki azt, amire szüksége volt: hogy érezze az anyja melegét.”

Huhh! Mint egy hidegzuhany! Velem így még nem beszéltek. Mióta Kati megszületett, mindenki csak sajnált és vigasztalt. Pedig hát nekem ez kell, hogy magamhoz térítsenek. Szörnyen szégyelltem magam. Én nem vagyok jó anya? Milyen igaza van! Máig hálás vagyok annak az asszonynak a gorombaságáért. Azóta is sokszor adtak erőt a szavai. Talán lesz még valamikor alkalmam rá, hogy elmenjek, és megköszönjem neki. Ő már biztosan régen elfelejtett. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kihagytam egy etetést, amíg bent voltam a kórházban. Mire átértem az újszülöttosztályra mosolyogva, új emberként, új céllal magam előtt, már megetették Katit, de hagyták, hogy felvegyem, s vele maradjak azután is, hogy a többi anya visszatért a kórtermekbe.

Délután meglátogattak a gyermekeim. Ha a főorvosnő bent volt, csak az ablakon át találkozhattunk a látogatókkal: ők lenn, a kórház hátsó udvarán, mi fent az ablakban, a második emeleten. Ha csomagot hoztak, valamelyik nővért kellett megkérnünk, menjen le érte. Szokássá vált, hogy a mosdó nyitott ablakából az anyák leeresztettek egy vastag kötelet, és azon húzták fel az élelmiszeres szatyrokat. Vasárnap délután néha az ügyeletes orvos vállalta a felelősséget, hogy egy-két órára kinyissák a folyosó felé vezető ajtót, ilyenkor az anyák kimehettek látogatóikhoz. Ötvenen, hatvanan szorongtunk a szűk kis helyen.

Hónapokkal később a mennyországról beszélgettünk a gyermekekkel, s azt magyaráztam nekik, hogy néha egy-egy pillanatra itt a földön is megajándékoz minket a Jóisten a mennyei boldogsággal. Kértem őket, próbáljanak visszaemlékezni, volt-e az életükben ilyen boldog pillanat, amit sosem felejtenek el. Ötéves Bálint fiamnak kis töprengés után felragyogott az arca: „Igen, volt, amikor elmentünk hozzád a kórházba, és megpillantottalak a folyosón”. Tudtam akkor is, mennyire hiányzom nekik, de nem akartam Katit magára hagyni.

Hétfőn reggel visszajött szabadságról Lupaş doktornő. Épp bent voltam a 30-asban, amikor a vizit kezdődött. Sorra megnézte a gyerekeket, a helyettese mindenről beszámolt neki. Nem szólt hozzám, de amikor elment mellettem, egy pillanatra a vállamra tette a kezét. Tehát tudta, hogy én vagyok Kati édesanyja. Könnybe lábadt a szemem, annyira jólesett az együttérzése. Úgy tűnt, most már, hogy ő itt van, nem történhet semmi baj. Kifelé menet rám nézett, és magyarul kért, hogy vizit után menjek be hozzá.

Mikor egy óra múlva bekopogtam az ajtaján, egy nagy nyitott könyv mellett ült az asztalnál, szemben vele a heverőn Jutka. Mindketten cigarettáztak. „Épp a kislányról beszélgettünk” – mondta a doktornő. „Mikor bejöttem, és megmutatták a röntgenfelvételeket, eszembe jutott, hogy én erről a tünetegyüttesről – nyitott gerinc, bordahiány, hasi sérv – olvastam valahol. Meg is találtam, itt van. Ha gondolja, odaadom a könyvet, Patologie generală, 1979-ben adták ki Bukarestben. Jarcho-Levin szindróma. Nagyon ritka. A könyv megjelenéséig összesen negyven esetet tartottak nyilván a világon. Egyik sem élt két hétnél tovább, ha nem fertőződött a liquor, akkor légzési nehézségek miatt haltak meg a csecsemők.”

Hosszasan beszélgettünk. Kiderült, tudja, ki vagyok, ismeri a szüleimet. Kikérdezett a többi gyermekről, a férjemről. Megtudtam, hogy ő is kolozsvári, egy neves magyar ügyvéd lánya. Régóta foglalkozik genetikával és a születési rendellenességekkel. Épp azért nem vállalt egynél több gyereket, mert félt a kockázattól. Nem tudom, hogyan találta el első pillanattól azt a hangot, ahogy velem akkor beszélnie kellett. Nem sajnált, nem vigasztalt, az eszemet, a tudatomat foglalkoztatta, a tudomány oldaláról közelítette meg Katit, s rövid ideig sikerült elérnie, hogy én is higgadtan gondolkoztam.

Bevittem a könyvet a kórterembe, végigolvastam, amit a Jarcho-Levin szindrómáról írtak. Kialakulásának három lehetséges okát ismerték: a testvérházasságot, gyógyszeres vagy vegyszeres mérgezést a terhesség első két hónapjában és az ionos sugárzást. Két évvel ezelőtt volt Csernobil. 1986. április 29-én volt Eszter lányom két hetes, aznap délután vittük ki először levegőzni. Végigmentünk édesanyámék utcáján. Északkeleti szél fújt, még féltem is, nehogy megfázzék a kicsi. Ezért jegyeztem meg azt a napot. Később, mikor megtudtuk, mi történt akkortájt nem nagyon messzire Észak-Erdélytől, mindent elolvastam, ami megjelent a sugárzás hatásairól és lehetséges következményeiről. Most itt, a kórházi ágyon felidéztem magamban az olvasottakat, s eszembe jutott, hogy valahol azt írták, a sugárzás károsítja a nők petefészkében lévő, még alvó őspetesejteket, amelyek közül egy havonta be szokott érni. Előfordulhat, hogy sugárkárosodott petesejt érik be, annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen petesejt megtermékenyül, de ha mégis, a károsodás mértéke szerint előbb vagy utóbb elpusztul a magzat még élete első szakaszában. Lehetséges volna, hogy Kati egy ilyen petesejtből született?

Még nem voltam olyan kapcsolatban a főorvosnővel, hogy ezt meg merjem kérdezni tőle, amikor a könyvet visszavittem. Tudtam, úgysem válaszolna, nem válaszolhatna igennel. Mielőtt kijöttem a szobájából, megállított, és azt kérdezte (akkor már tegezett): „ Milyen vallású vagy?” Mondtam, hogy katolikus. „Akkor majd hozz be egy kis szentelt vizet, s én megkeresztelem a kislányt.” Megköszöntem, és kifordultam az ajtón. Hát ezt is látta rajtam? Nem volt természetes dolog feltenni ezt a kérdést egy tanárnőnek.

Délután bejött a férjem, elhozta az aláírni való papírokat. Körülbelül egy éve döntöttük el, hogy megpróbálunk áttelepülni Magyarországra. Álmos már diákkorában foglalkozott a gondolattal, én akkor voltam a legtávolabb tőle. Úgy éreztem, Budapesten szerzett diplomával sokkal hasznosabb munkát végezhetek otthon. Nem akartam csalódást okozni azoknak, akik nagy szeretettel biztattak a kolozsvári egyetemen, hogy jelentkezzem a budapesti továbbtanulást lehetővé tevő vizsgákra. Ez különleges alkalom volt 1973 tavaszán. Sem utána, sem előtte nem volt a kolozsvári magyar szakos diákoknak esélyük arra, hogy ösztöndíjasként Magyarországon tanuljanak. Abban az évben küzdött Románia a legnagyobb kereskedelmi kedvezményért az Egyesült Államoktól, ezért igyekezett engedményeket tenni az emberi jogok terén.

Hatévi budapesti tartózkodásom alatt megtapasztaltam, mennyire gyökerüket vesztik azok az emberek, akik valami jobb, szebb élet reményében elhagyják Erdélyt. Ha becsületesek, elismerik, hogy nincs joguk kritizálni a magyarországi állapotokat, hisz akkor az itteniek hálátlansággal, az erdélyiek nagyképűséggel vádolják őket. De nincs joguk rosszat mondani az otthoni helyzetről sem, mert megszöktek, és nem vállalták az együttszenvedést barátaikkal, szeretteikkel. Kati születése előtt egy évvel mégis beleegyeztem az áttelepülésbe. Álmosnak sikerült útlevéllel kiutaznia Magyarországra, hogy beindítsa magyar oldalon a befogadást, és márciusban már megkaptuk az erről szóló okiratokat. Akkor már csak arra vártunk, hogy Kati megszülessék, és beírhassuk őt is az áttelepülni szándékozó családtagok közé.

Nem így képzeltük el. Míg kitöltöttem, és aláírtam a nyomtatványokat, eszembe jutott, hogy ezt az árat kéri tőlünk a Jóisten. Hisz ezzel, hogy Kati betegen született, nagymértékben „megkönnyítette a dolgunkat”: hivatkozhatunk a rendőrség, mások és a saját lelkiismeretünk előtt is arra, hogy az ő kedvéért, az ő műtétei és esetleg későbbi kezelése érdekében akarunk Magyarországra költözni.

Miután Álmos elment a másnap beadandó papírokkal, tervezgetni kezdtem. Mi lenne, ha Kati életben maradna? Átköltöznénk Magyarországra, ott elvégeznék rajta a gerincműtét, aztán elvinném a Pető Intézetbe – róluk sokat hallottam a rádióban, hátha megtanítanák járni. Új világ nyílt előttem. Hátha sikerül! De egyáltalán lehetséges? Nagyon keveset tudtam a műtétekről, keveset a Pető Intézet módszereiről. Valakivel meg kell beszélnem, valakitől meg kell kérdeznem.

Este Imre doktor volt az ügyeletes. Mikor bejött a kórterembe, felkeltem, odamentem hozzá, s vonakodva, hisz tudtam, hogy mennyire fellegekben járok, megkérdeztem tőle, mit gondol, lehetséges volna-e ez. Nem nevetett ki. Azt nem tudom, magában mit gondolt rólam akkor, de komolyan válaszolt. A műtét abból áll, hogy a nyitott csigolyák fölötti seb két oldaláról az ép bőrt összehúzzák, és összevarrják. Ez az esetek túlnyomó többségében pár hét múlva újra felnyílik, mint a rózsa. De ha netán sikerül összezárni, az addig kifelé szivárgó liquor lassan gyűlni kezd az agyban, kialakul a vízfejűség, s a gyermek kilenc hónapos korára meghal vízfejűségben. A Pető Intézetről hallott ugyan, de nem tudja, milyen betegekkel foglalkoznak. Katit biztosan nem tudják megtanítani járni, mert az alsó végtagokhoz tartozó mozgató és érző idegszálak el vannak szakadva.

Nem tudott teljesen kijózanítani. Biztosan igaza van, de lehetnek kivételek. Vannak csodák. Miért ne történhetne meg, hogy Katinál sikerül a műtét, és ha igen… Tervezgettem tovább, míg hirtelen villámként hasított belém a valóság: életképtelen. Hol vagyunk még az áttelepüléstől? Az minimum két év. Addig kéne így élnie. Lehetetlen, kész, vége, ébredj fel, Mária, készülj arra, amit az elkövetkező órák, napok tartogatnak számodra.

Kedden délelőtt újból bent ültem Juditnál. Ez a Judit, aki ilyen barátságosan, már-már barátnőként beszél velem, azonos lenne a rettegett Lupaş doktornővel? Kiderült, hogy munkatársai ezt a kedves, derűs, segítőkész arcát ismerik, ezzel tudja lefegyverezni őket, ezért hajtják végre azonnal, szó nélkül minden utasítását. Ideális vezető. Tudása, tapasztalata, tájékozottsága megadja neki a tekintélyt, derűje, kedvessége, humora megszeretteti a környezetével. És ha ehhez egy energikus, határozott egyéniség társul, aki tökéletesen tudja, mit akar, lehetetlen, hogy az általa vezetett osztályon zűrzavar, hanyagság uralkodjék. A külső szigor elsősorban az anyáknak szólt. Csak így akadályozhatta meg a fertőzéseket, amelyeket a látogatók, a kintről behozott holmik terjesztettek volna, hisz megyei kórház lévén ide hozták az útszéli putrikból is a szülni készülő asszonyokat, s arra sem mindig jutott idő, hogy érkezés után lecsutakolják őket.

Judittal az otthoniakról beszélgettünk. Arról a nagy veszélyről, amely minden hasonló esetben fennáll: hogy az anya a beteg gyermek kedvéért elhanyagolja az egészségeseket. A súlyos testi vagy értelmi sérült gyermek, amíg él, annyi gondoskodást igényel, mint egy párhónapos csecsemő. Az anyában, hogy eleget tudjon tenni feladatának, kialakul egy nagyon erős érzelmi kapocs, amit a szánalom és a lelkiismeretfurdalás állandóan táplál. Mesélt egy édesanyáról, akinek 17 éves korban halt meg súlyosan sérült gyermeke, s aki a temetésen mindenki füle hallatára tört ki az őt támogató ép, jóvágású 24 éves fia ellen: „Miért nem te haltál meg inkább!”, s aki azóta sem tért magához a fájdalomból. Könnyen kialakul az a szokás, hogy az ép gyerek kiszolgálója, sőt szolgája lesz beteg testvérének, mindenről le kell mondania, őt kell őrizze, szórakoztassa ahelyett, hogy ép társaival játszani menne. Akkor jutott eszembe, hogy Isten talán erre a feladatra akart engem felkészíteni, amikor pár évvel azelőtt nyári táborozásra vittem a varsolci iskola néhány tanulóját. 3-5. osztályosok voltak. Egyik ötödikes tanítványommal együtt jött a táborba harmadikos nyomorék kishúga. A lábai, kezei csúnyán kifelé görbültek, arcán, szemein is súlyos elváltozások voltak, de értelmileg teljesen ép volt. Akkor tapasztaltam meg, milyen kis tirannusként viselkedik a beteg gyermek a testvérével, s Éva, a nagyobbik, hogyan igyekszik elfojtani dühét, már-már gyűlöletét, s csapkodva, ingerülten teljesíti húgának gyakran esztelen kívánságait. A két hét alatt igyekeztem felszabadítani a szolgálat alól a nagyobbik gyermeket, sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne okos, figyelmes neveléssel enyhíteni a helyzeten. Akkor éltem át azt is, hogyan viszonyulnak az idegenek a sánta, nyomorék gyermekhez, s hogyan fogja fel ő a saját állapotát. Hogyan tervezi jövőjét: milyen nadrágot, cipőt, sötét szemüveget, kesztyűt fog viselni, hogy ne lássák meg a másságát, hogy ne bámulják meg, ne tegyenek rá megjegyzéseket.

Igyekeztem megnyugtatni Juditot, fel vagyok készülve, nagyobb gyermekeim nem fogják úgy érezni, hogy kevésbé szeretem őket, s biztos vagyok benne, hogy csak gazdagodni fognak a Katival – vagy az ő emlékével – való együttélés által. Szembeszálltam Erikával, a pszichológussal, aki időközben bejött, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Szerinte a leghelyesebb megoldás, ha hazamegyek, elfelejtem, hogy szültem egy negyedik gyermeket, úgy élünk, mintha mi sem történt volna, a kicsik nem látták, nem ismerik, hamar el fogják felejteni, ha nem emlegetjük. Majd telefonálnak a kórházból, ha elhamvasztották. Előbb Judit horkant fel: szó sem lehet kórházi hamvasztásról, ez a gyermek több napig élt, el kell temetni. Én az elfeledés ellen tiltakoztam. Ha Isten megajándékozott egy ilyen gyermekkel, akkor meg kell találnom, mi az, amivel többek, jobbak lehetünk általa. Éppúgy fogjuk szeretni, mintha ép lenne, s hogy elfogadhassuk őt, át fogjuk alakítani egész értékrendünket. Rá akart Isten ébreszteni arra, mennyi hiábavalóságért küszködünk, mennyi jelentéktelen dolgot tartunk fontosnak. El kell fogadnunk egyenrangú, értékes emberi életnek e kicsi leány életét, s ha ezt megtesszük, rögtön lepereg ideáljainkról az, ami felesleges, haszontalan. Nem törekszünk többé arra, hogy gyermekeink kiváljanak a tanulásban, hogy nagyszerűen sportoljanak, hogy mindenki dicsérje szépségüket, hisz mindig előttünk fog állni Kati példája, aki mindezekben semmit sem nyújthat, s mégis értékes embernek hisszük, mert Isten így adta őt nekünk. Nem leszünk igénytelenek, de elvárásainkban nem a teljesítmény lesz a legfontosabb. Hogyan lehet értékes egy olyan ember élete, aki nem fut két lábbal a pénz után, aki nem harcol két könyökkel a sikerért? Úgy, ahogy mindenki másé: azáltal, hogy van, aki elfogadja és szereti őt olyannak, amilyen. Ha egy ilyen gyermek van a családban, sokkal kevesebb lesz a hangos szóváltás, a szomorkodás, a sírás. Ritkábban szidjuk meg a gyermekeket a túlzott hancúrozásért, a lányoknak talán kevésbé lesz fontos a cicoma, nem bőgik el magukat, ha rájönnek, hogy görbe a lábuk, vagy csúnyán nézett rájuk valaki. Ott lesz állandó összehasonlításul a tolószékben élő kistestvér, akinek öröme lesz a napsugár, az ablakára szálló cinke, a macska, amelyik az ölébe gömbölyödik dorombolni, később a könyvek, a képek, a tájak, a zene, s az emberek, mi mindnyájan, akik körülvesszük, megsimogatjuk, beszélgetünk vele. Nem traumát fog jelenteni a testvéreknek, a családnak, hanem a nyugalom, a türelem, a derű, a szeretetben megosztott szolgálat gazdagságát. És az alázatét.

Akkor persze csak pár szóval próbáltam eldadogni mindezt, de igyekeztem határozottnak látszani. Megígértem Juditnak, hogy másnap hazamegyek. Megengedte, hogy amíg él Kati, naponta egy etetésre bejárjak hozzá. Másnap reggel értem jött a férjem az egyik kollégájával, hogy autón hazavigyenek. Bementem, elbúcsúztam alvó kislányomtól, megígértem neki, hogy másnap bejövök hozzá. Már nem szégyelltem, hogy sírok.

Beültem az autóba, és hazaindultunk. Édesanyám és a gyerekek az udvaron vártak. A kicsik örömmel ugrottak a nyakamba, édesanyám remekül viselkedett, csak mosolygott és megpuszilt. A gyerekek meséltek, magyaráztak, valószínűleg kioktatták őket, hogy egyelőre ne kérdezősködjenek Katiról. Így beszélgetve mentünk be a házba, egyenesen a gyerekszobába. Leültem, Esztert ölbe vettem, a többiek átkaroltak. S akkor véletlenül rápillantottam az üveges szekrényre. Ott voltak Kati előkészített, kimosott, kivasalt ingecskéi, réklijei, pelenkái, szépen berakva, ahogy hagytam. Már a kórházban megfogadtam, hogy a gyerekek előtt nem fogok sírni, most azt hittem, megfulladok. Mikor bejött Álmos és édesanyám, felálltam, oda mutattam, és kézmozdulattal jeleztem, hogy én most kimegyek, addig ürítsék ki a szekrényt. Nem tudtam megszólalni.

Valahogy eltelt a nap. Igyekeztem nem gondolni pici lányomra, bíztam benne, hogy nem hiányzom neki. Másnap reggel viszont, ahogy felébredtem, alig bírtam magammal. Valószínű, a terhesség hónapjaiban az anya szervezete hormonálisan és pszichikailag is átalakul ahhoz a szerephez, ami várni fogja: hogy egy pici, magatehetetlen életet babusgasson, gondozzon, hosszú percekig, órákig karjában tartsa a csöpp kis testet. És ha ezt elveszik tőle, kínos hiányérzete van, keresi a gondozni, ápolni való életet. Még a falon mászó pók iránt is gyöngéd szeretetet éreztem.

A 9 órás etetésre mentem be a kórházba. Otthon és útközben igyekeztem nyugodtnak látszani, de nagyon féltem. Él-e még Kati? Ott lesz-e a kiságyában, amikor benyitok hozzá? Ezekért a reggeli izgalmakért mindig kárpótolt a boldogság, amit akkor éreztem, amikor újra a karomban tarthattam. Ugyanolyan lelkesen evett, mint első héten. A lányok kedvesek voltak hozzám. Magyarázták, milyen jól aludt, mennyit evett, túltesz az egészséges gyermekeken.

Egyik reggel nem találtam az ágyában. Rémülten kerestem valakit, aki meg tudja mondani, hol van. Judit lépett be, ő vezetett oda az egyik inkubátorhoz. Légzési nehézségei voltak, de ez hozzátartozik a szindrómához, legyek mindenre elkészülve. Mostmár túl van a rohamon, kivehetem az inkubátorból. Ébren volt. Kinyitotta a szemét, de nem reagált se fényre, se mozgásra. A pupillái ki voltak tágulva, s úgy maradtak akkor is, amikor bevilágítottam a szemébe. Csak nem vak? Judit nem tudott megnyugtatni. Ő sem tudta, még nem lehetett megvizsgálni, mert nagyon ritkán nyitotta ki a szemét. Hát csak a zene lesz az egyetlen öröme? Egy ilyen életet nem tudtam elképzelni. De még nem biztos. Uram, ugye nem veszed el a látását? Ne tedd, kérlek, hisz így is annyira nehéz lesz boldog emberkét nevelnem belőle! Evés után elaludt. Álmában, mint az igaziak, elmosolyodott. Nyitott szájjal, kedves kis arcán elömlött a derű. Óriási ajándéknak éreztem ezt a pár pillanatnyi mosolyt. Lehet, hogy már nem sokáig él – de láttam mosolyogni!

Háromhetes volt Kati, mikor a család rávett, menjek el a gyerekekkel Kolozsvárra a nagyszülőkhöz. Jót fog tenni a kikapcsolódás, nem gondolok annyit a beteg kislányra. Hát nem így történt. Már a vonaton tudtam, nem kellett volna elindulnom. Belépett a fülkébe egy 8-10 éves cigány lányka. Fél keze nyomorék volt, a másikkal kéregetett. Ugye, neki csak ez a kis szépséghibája van, mégis koldulni kényszerül. Mi lesz az én Katimmal? De boldog lennék, ha csak a fél keze lenne torz! Nem is emlékszem abból a három napból másra, mint hogy állok az ablakban, megpróbálok keresztüllátni a hegyeken, el abba a kis fehér szobába, ahol a többi beteg kisbaba közt ott fekszik az én becsomagolt kislányom, és engem vár. Vasárnap este hazajöttünk, elszaladtam Judithoz, megnyugtatott, hogy távollétemben semmi baj nem történt.

Hétfőtől továbbra is minden reggel bejártam. Ugyanazzal a félelemmel indultam, s ugyanolyan boldog félórát töltöttem Katival. Június végén Judit jelezte, hogy ha Kati betölti az egy hónapot, tovább nem tarthatja az újszülöttosztályon, át kell adnia a gyermekosztálynak. Eddig is csoda, hogy még él, hiszen a könyv szerint a hozzá hasonló tünetekkel született gyermekek közül még senki sem élt két hétnél tovább. Sajnáltam, hogy Kati elmegy tőlük, itt nagyon lelkiismeretesen gondozták, mindenki szerette, én is megszoktam már a környezetet, ismertem minden ápolónőt, gondozónőt.

Egyik délután meglátogatott Eftimescu doktor bácsi. Ő fogja átvenni Katit. Megkérdeztem, nincs-e mód arra, hogy hazahozzam. Higgyem el, mondta, csakis a mi érdekünket tartja szem előtt, a család nyugalmát, a gyermekek nyugodt lelki fejlődését, ezért kér, próbáljam elfogadni a valóságot, ne szoktassam hozzá magamat, magunkat a kislányhoz, mert sokkal nehezebb lesz az elválás. A nagyobb gyermekek számára egész életüket meghatározó negatív élmény lesz kishúguk elvesztése. A törvények szerint különben sem engedhetik haza, mert egy év alatti gyermek csak kórházban halhat meg. Mindezt nagy szeretettel, együttérzéssel mondta, hittem neki, hogy tényleg a mi érdekünkben beszél így, még ha nem értettem is egyet vele.

Az újszülött osztályon töltött utolsó hét egyik napján bevittem Katihoz a testvéreit. Régóta szerették volna látni, s Judit mondta, nyugodtan hozzam el őket. Az osztályra nem mehetnek be, de majd a lányok kihozzák Katit az ő szobájába. Legszebb ruhájukba öltöztettem a gyermekeket, be nem vallottan talán bizonyítani akartam Judit és a lányok előtt. Megható volt a találkozás. Nagyon tetszett nekik a pici testvérke, ő nem vett tudomást a körülötte történtekről. Legalább lesz róla egy emlékük. Másnap Juditnak is mondtam, hogy szeretném hazavinni. Gyönyörű idő volt. Hát ennek a kicsi lánynak annyi sem adatik meg, hogy megízlelhesse a napsugarakat, a tiszta levegőt? – „Még erősíteni akarod?” – kérdezte Judit. Igen!!

Szombaton átvitték Katit a gyermekosztályra. Úgy terveztük Judittal, hogy bemegyek tizenegyre, és én fogom átvinni. Mire megérkeztem az újszülöttosztályra, már nem találtam ott Katit. Reggel érte jöttek és átvitték. Rohantam a gyermekosztályra, pár emelettel feljebb. Még a lépcsőn szembe jött velem Eftimescu. Hova megyek? Mondom, megyek, megetetem Katit. Könnyed hangon, vállveregető modorban közölte, hogy ennek vége, ne is álmodjam róla, hogy bejárok hozzá, esetleg hetente egyszer, vasárnap meglátogathatom. Másnap jöjjek tizenkettőre, ő lesz az ügyeletes, mielőtt Katihoz mennék, őt keressem a szobájában. Nem tudtam válaszolni, kitört belőlem a sírás, és ott hagytam. Most már otthon sem ment a színjátszás. Járkáltam fel-alá, újból éreztem magamban azt az energiát, hogy valami megoldást kell találnom, ilyen nincs, hogy ne láthassam a gyermekemet, amikor akarom. Néhány órai gyötrődés után elhatároztam, hogy levelet írok Eftimescunak. Rosszul beszélek románul, de írni jól tudok. Itt lakik édesanyámék mellett, megírom a levelet, beteszem a postaládájába, mikor hazamegy, meg fogja találni, s másnap, ha bemegyek a kórházba, megkaphatom a választ. Leültem, s hosszan, nagyon őszintén leírtam neki, mit jelent számomra, számunkra Kati. Keresztény emberek vagyunk, számunkra a halál nem tragédia, bármennyire fáj is a szeretett lény elvesztése. Hiszem, hogy ha meghal Kati, jó helyre kerül, s a testvéreivel együtt fogunk imádkozni érte. Addig viszont mindent meg szeretnék tenni, hogy boldogan élje rövidke földi életét. A legkevesebb, amit tehetek érte, hogy naponta egy-egy rövid időre magamhoz szorítom. Kérem, ne vegye el ezt tőle, tőlem.

Megnyugodtam, hogy tettem valamit, lezártam, elvittem a levelet, bedobtam a postaládájába. Másnap délben, ahogy beléptem a szobájába, tudtam, hogy megkapta a levelemet. Nagy szeretettel fogadott, megkérdezte, mivel adott okot arra, hogy féljek tőle, miért nem mondtam el neki eddig, amiket leírtam. Természetesen bejárhatok Katihoz, akár naponta többször is.

Végigvezetett a folyosón, az utolsó kórteremben, két kilenchónapos iker kislány társaságában lakott Katikám. Ott feküdt egy nagy vaságyon az ablak alatt. Olyan picike volt! Leszedték róla a pólyát, flanel pizsamát húztak rá, a nadrág jóval túlért a lábán. Ez jó is volt így. Eftimescu magamra hagyott, én odamentem a pici lányhoz a nagy ágyon. Ébren volt, nézelődött. Mintha egy pillanatra rajtam is megállt volna a tekintete. Bejött egy ápolónő, letett néhány pelenkát az ágyra, mondta, örül, hogy itt vagyok, tegyem tisztába Katit, neki rengeteg dolga van. Megremegtem. Nem tudhatta, hogy én sosem láttam még kibontva. Óvatosan, nehogy a hátához érjek, levetkőztettem. Kötés volt a hátán, de azon kívül, ami látszott a testéből nem volt visszataszító. Szépen fejlett, kövér lábacskái voltak, csak nagyon görbék, mindkettő teljes ívben befelé kanyarodott egymásra. Szét lehetett őket választani, de újból egymásra kunkorodtak. A sérve jól kidomborodott, de az sem volt csúnya, szép, egészséges bőre volt. Tisztába tettem, felöltöztettem, s karomba vettem. Rögtön tátogni kezdett, de az ételét még nem hozták. A kisujjamat az ajkára helyeztem, ő bekapta, és mohón szívni kezdte. Szívta, szívta, nem törődött vele, hogy semmi sem jön belőle. Egészen kifehéredett az ujjam begye, mire kiszedtem a szájából. Elhatároztam, másnap behozok neki egy cumit. Több mint egy órát maradtam vele. Megetettem, majd miután böfizett és elaludt, az oldalára fektettem, és eljöttem. Délután szakítottam annyi időt, hogy felszaladjak hozzá, vittem neki egy kék Chicco cumit. Azonnal elfogadta, s lelkesen szopta, mikor magára hagytam.

Hétfő reggel nem találtam a cumit. Hiába kerestem az ágyban, ágy alatt, szekrénykén, nem volt. Nagyon elkeseredtem. Hát létezik, hogy ilyen kegyetlenek az emberek? Elveszik ettől a kicsi gyermektől az egyetlen tárgyat, ami az övé, amit szeret, aminek örül? Kérdeztem az ápolónőket, takarítónőket, senki nem látta. Nagy kincs volt az a cumi, nálunk akkor semmilyet sem lehetett kapni. Valaki úgy gondolta, hogy egy ilyennek úgyse sokáig kell, kár nála hagyni?

Délben újból bementem. A cumi meglett, a mosodában a szennyes közt megtalálták. Mégsem tudtam örülni. Szeles nap volt, a kórterem ablaka nyitva. Katin nem volt pizsama, egy szál vászon ingecskében feküdt a nyitott ablak alatt. A sebén még az előző napi kötés, a pelenkája, lepedője elázva. Biztos voltam benne, hogy szándékosan hanyagolják el. Bementem Eftimescuhoz. Nem akartam árulkodni, csak nagyon komolyan megkérdeztem tőle, meg tudná-e nekem mondani pontosan, hogy meddig él Kati. Mert ha nem, akkor én hazaviszem. Biztos vagyok benne, hogy tudom úgy gondozni, mint a kórházban. Ígérem, hogy amint bármilyen jelét látom a rosszabbodásnak, azonnal behozzuk. Beleegyezett. Most még nem adja ki, mert híg a széklete, előbb diétáztatják, de ha rendbe jön, szerdán hazavihetem. Rohantam le Judithoz a nagy hírrel. Vele továbbra is tartottam a kapcsolatot. Tőle kaptam fehér köpenyt, hogy bejárhassak a kórházba. Velem örült. Kérte, hogy mikor indulunk, vigyem be hozzá Katit, megmutatja, hogy kell kezelni a sebét. Boldog voltam.

Szegénykém kedden csak sárgarépát kapott, de szerdára jobban lett, s érte mehettünk a szépen kivasalt hófehér holmijával. Legalább olyan boldogok voltunk, mint mikor egy egészséges újszülöttet vittünk haza a kórházból. Eftimescu megmérte a fejkörfogatát, feljegyezte, azt mondta, hosszabb időre szabadságra megy, de ha hazajön, meglátogat. Levittem Katit Judithoz. Kibontotta, és megmutatta a hátán a sebet. A háta közepén, deréktájon, volt egy féltenyérnyi kidomborodás, olyan színű, mint a friss égett seb. Két icipici nyíláson szivárgott a vízszínű liquor, a gerincfolyadék. Különösen akkor látszott a szivárgás, ha sírt Kati. Judit leöntötte a sebet Rivanollal, ami egy fertőtlenítő folyadék, majd befújta Bioxiteracor spray-jel, ami antibiotikumot tartalmaz és hámosít, majd rátette a gézt, és leragasztotta. Ezt kellett naponta elvégezni, ügyelve, hogy semmi ne érjen a sebhez, és semmi ne áztassa át a gézt. Felöltöztettem az egyhónapos Katit saját ingecskéjébe, réklijébe, fehér, fodros sapkát kötöttünk a fejére, beleraktuk a pólyájába, Álmos a karjára vette, és elindultunk. Azt hiszem, egyfolytában mosolyogtunk mind a ketten, nem tudtunk elkomolyodni. Ugyanaz a kolléga várt az autóban, aki pár hete engem vitt haza. Ő is örült. Otthon a gyerekek ujjongva fogadtak, édesanyám könnyes szemmel vette át Katit Álmostól. A szekrénybe újra helyükre kerültek az ingecskék, beállítottuk az ágyunk mellé a már régen előkészített, de félretett mózeskosarat, s a drága kicsi leány elfoglalhatta az őt megillető helyet a házban, a családban.