Boldog voltam és felszabadult. Megszűnt a lidércnyomás, amit a naponkénti kórházba járás jelentett. Ott tudhattam magam mellett, figyelhettem a lélegzését, mozdulatait, leshettem, mikor nyitja ki a szemét, mikor jelzi, hogy éhes.

Ha be volt csomagolva, semmi sem mutatta, hogy aggódnunk kell az életéért. Néha el is felejtettem, hogy nem ép, úgy közeledtem hozzá, mint bármelyik újszülött gyermekemhez, s megremegtem, amikor kibontottam a pólyáját.

Eftimescunak volt egy jó tanácsa Kati ápolásával kapcsolatban. Arra kért, felejtsek el mindent, amit a párhetes csecsemőkkel való bánásmódról olvastam, tanultam. Kati szervezetében csodálatos módon létrejött valami törékeny egyensúly, s ezt csak úgy tudjuk fenntartani, ha alkalmazkodunk hozzá, az igényeihez. Amikor éhes, egyen, ha álmos, aludjon, ha nem szeret kint lenni, hozzuk be, ha fázik, melegen kell öltöztetni, stb. Egyetlen szabályt kell betartanom: mindig az oldalán aludjon, hogy ne feküdjön a sebére.

Nagyon jó kislány volt. Halk nyöszörgéssel jelezte, ha éhes, de különben hallgatott, nem mindig tudtam, mikor aludt el, mikor ébredt. Már akkor látszott, hogy a kezeit ugyanúgy használja, mint az ép gyermekek. Egyre többet volt ébren. Aggódva figyeltem a szemét. Mikor hazahoztam a kórházból, még nem tudtam biztosan, lát-e. De lassacskán észrevettem, hogy figyelni kezd, ha közel hajolok hozzá, rám néz, rögzül a pillantása, s ha a szeme előtt mozgatok valami színes holmit, már követi a tekintetével.

Egy-két hete volt otthon Kati, amikor levelet kaptam Budapestről. A borítékon az Amerikai úti Idegsebészet bélyegzője volt. Dr. Lekka Norbert írta, aki egy közös ismerősünktől hallotta, hogy nyitott gerinccel született a kislányunk. Kérte, számoljak be róla részletesen, milyen mozgások vannak a lábában, zárt-e a hátán a seb, mert ezek függvényében ők bármikor vállalják, hogy megműtik a gerincét. Nagyon jólesett a levél. Először fordult elő, hogy vadidegen emberek ajánlották fel segítségüket, anélkül, hogy kértem volna. Azt sem tudtam, kitől hallhatott Katiról, ki lehet a közös ismerős, hisz még nem volt erőm, hogy levelet írjak budapesti barátaimnak. Tudtam, hogy Kati nem szállítható, a sebéből – különösen ha sírt – szemmel láthatóan szivárgott a kristálytiszta gerincfolyadék, a lábaiban semmi mozgás, nem is érzett velük. Válaszoltam, megköszöntem a felajánlott segítséget, de meg sem próbáltam akkor elmenni az útlevélosztályra.

Otthonlétének második hetétől jelezte a mérleg, hogy Kati szervezete kezdi feldolgozni az elfogyasztott ételt. Szívesen, jó étvággyal evett, de sokat hányt. Lassan-lassan mégis fejlődésnek indult, boldogan jelentettem Juditnak az első tízdekás gyarapodást egy hét alatt.

Hathetes lehetett Kati, amikor belázasodott. Eftimescu még szabadságon volt, Juditot hívtam el hozzá. Pici kis konyhánk volt, éléskamrából alakítottuk át. A nagymamám ormótlan konyhaasztala állt a fal mellett az ablak alatt, arra fektettem fel Katit takarókra, hogy Judit kényelmesen megvizsgálhassa. Ketten álltunk az asztal előtt, más nem is fért volna el rajtunk kívül a helyiségben. Judit nagyon gondosan, sokáig hallgatta a kicsi mellkasát, hátát, aztán kivette a hallgatót a füléből, és rám nézett. – „Gyakran szokott hányni, félrenyelni?” – „Igen, minden etetéskor.” – „Tüdőgyulladása van.” Elhallgatott, és visszafordult a kislány felé. Csendben nézte, aztán anélkül, hogy rám pillantott volna, nagyon halkan, de minden szót hangsúlyozva, megkérdezte: – „Akarod, hogy kezeljük?” Ugyanolyan halkan, de azonnal és határozottan feleltem: – „Hát persze.” Judit összehajtotta a hallgatóját, és már természetes hangon, mintha mi sem történt volna, sorolta a tennivalókat: – „4x1 kapszula Ampicilin, láz ellen Piramidon kúp. Hívj fel holnap, két nap múlva újra eljövök.”

Azóta többször eszembe jutott ez a jelenet, különösen olyankor, ha tehetetlenül kellett néznem a kislány szenvedését. Vajon rosszul válaszoltam akkor?

Nem tudom, ha nem volnék keresztény, hogyan viszonyulnék ehhez a dilemmához. De keresztényként az eszemmel is, a lelkemmel is, teljes meggyőződéssel vallom, hogy az ember sohasem dönthet az élet ellen. Addig, amíg egy kisgyermek él, legyen bármilyen sérült, fogyatékos, torz kicsi lény, a szülőnek egyetlen kötelessége van: mindent, ami emberileg lehetséges, megtenni a kicsi életben tartásáért, gyógyulásáért. És ha az emberi tudás végére értünk, ha már semmit nem tehetünk, akkor is megmarad a keresztény ember utolsó nagy lehetősége: az imádkozás. Nekem csak az életéért szabad imádkoznom. És nem a langyos bizalom imájával: „Uram, legyen meg a Te akaratod”. Nem, hanem vad, nyüszítő, dörömbölő hittel: „Uram, Te visszaadtad a vakok látását, lábra állítottad a bénákat, feltámasztottad Jairus leányát, Te meg tudod tenni, hogy életben tartsd a kislányomat. Te meg tudod tenni, hogy meggyógyuljon, tedd meg, Uram! Tedd meg!”

Egy-két hete volt otthon Kati, amikor eljött hozzánk anyósom Kolozsvárról. Mindig szeretettel, felszabadult örömmel játszott az unokáival. A gyermekek iránti szeretet, kedvesség most is változatlan volt, de most először éreztem, hogy engem is minden hátsó gondolat nélkül, nagy-nagy szeretettel ölel magához. Katit ugyanazzal a ragyogó mosollyal vette ki a mózeskosárból, ahogy a többi unokáját köszöntötte. Karjára fektette, énekelgetett neki. Egyszerre abbahagyta a ringatást, nézte-nézte a kislányt, és megszólalt: „Elfagyott barackvirág. Olyan, mint egy kis elfagyott barackvirág”.

A második hónap közepétől észrevettem kezelés közben, hogy a Kati hátán lévő tenyérnyi, kidudorodó, nyers sebet a széle felől befelé haladva fokozatosan valami hártya vonja be. Azt hittem eleinte, hogy a spray szárad meg rajta ilyen filmszerűen. Egyszer le is téptem a hártyából egy kis darabot, akkor láttam, hogy nem más, mint egy nagyon vékony bőrréteg. Attól kezdve naponta lestem, s örömmel tapasztaltam, hogy a hártya egyre nő, a nyers felszín egyre zsugorodik. Már csak egy pici lyuk volt nyitott, ahol a gerincfolyadék szivárgott. Pár napig úgy maradt, aztán egyszercsak bebőrödzött a szivárgás helye is, száraz lett a seb. Nem mertem elhinni. Tovább kezeltem úgy, mint eddig, de a seb nem fakadt fel újra, bezárult, behámosodott az egész. Lehetséges ez? Magától, műtét nélkül begyógyult? Megszűnt a fertőzésveszély?

Épp letelt egy hónap a kórházból való kijövetel óta, be kellett volna vinnem Katit ellenőrzésre. Inkább kihívtam Eftimescu doktor bácsit. Megdöbbenve nézte a változást, azt mondta, ő még nem hallott ilyen esetről, hogy a nyitott kéle műtéti beavatkozás nélkül, spontán módon bezárult volna. Velem örült, megmérte Kati fejkörfogatát, feljegyezte, 37 cm volt. Úgy láttam, ő is kezd reménykedni a kislány életben maradásában. És ezt láttam Juditon és Erikán, a pszichiáteren is, akik szintén eljöttek megnézni. Már senki sem szidott, miért hoztam haza, mintha átvették volna az én tenniakarásomat, ők is tervezgetni kezdtek.

Két emlékezetes esemény történt augusztusban. Egyik nap meglátogattak az unokabátyámék Atlantából. Kolozsváron töltöttek néhány hetet a rokonságnál, közben lerándultak Zilahra is. Katiról is beszélgettünk, kérdezte a sógornőm, mit szólnak az orvosok, mi okozhatta a bajt. Mondtam neki, hogy minden lehetséges okot: mérgezést, gyógyszert, betegséget kizártunk, én viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a csernobili katasztrófából származó sugárzásnak lehet köze hozzá. Őszintén meglepett a válasza. Ekkor tudtam meg, hogy neki is született pár évvel ezelőtt egy kislánya súlyos agyi rendellenességgel, és nem tudták megállapítani az okát. Náluk, Amerikában is szaporodnak az ilyen esetek, nem lehet tudni, mi okozza, hisz náluk köztudottan nem történnek atombalesetek, ott nem hathat káros sugárzás az anyákra. Nem akartam vitatkozni, de elgondolkoztam azon, vajon melyik manipuláció a jobb: ha hazudnak az embernek, de tudjuk, hogy hazudnak, vagy pedig ha úgy állítanak valótlanságot, hogy az emberek azt el is hiszik

Augusztus végén levelet kaptam Párizsból. Volt vezetőtanárom ismerőse Budapesten járva hallott Katiról, majd miután hazament, írt nekem: felajánlotta a segítségét. Furcsa levél volt. Zaklatott írás, zavaros mondatok. Biztosan régóta kint él már, nem tud tökéletesen magyarul.

Felemás érzésekkel olvastam újra és újra a levelet. Párizs! Álmaink városa! A zilahi diákok kiskoruktól magukba szívják Ady költészetét, talán az ő hatására látjuk Párizst a városok városának. Elérhetetlen álom, még vágyakozni sem merünk rá. Levél Párizsból! Kicsi Katim, mióta te megvagy, velem annyi csoda történik, s épp mert te megvagy, már nem tudok igazán örülni neki. Mit ér Párizs, mit ér bármi kincs, ha rajtad senki sem tud segíteni. Nem is válaszoltam. Jólesett a vadidegen asszony segítőkészsége – a levél szövegéből arra következtettem, hogy egyedül él –, de riasztott a hangnem, a „mi magyar anyák” általánosítása és a titokzatoskodás. Tudtam, minden levelemet felbontják, nem akartam miatta újabb kihallgatásra menni.

Kati szépen gyarapodott. A kezét úgy használta, mint bármelyik ép gyermek, a szemével követte a tárgyakat, s már tudatosan mosolygott, jelezte örömét.

Augusztus végén be kellett vinnem kontrollvizsgálatra Erikához. Hófehérbe öltöztettem, úgy gondoltam, ez illik hozzá a legjobban. Befektettem a kocsijába, és elsétáltunk a kórházig. Erika alaposan megvizsgálta. Rosszulesett, hogy nem osztozik az örömömben, fájt a hangsúly, ahogy kimondta, hogy csak a karok és a kezek mozgásai normálisak. Aztán megmérte a fejkörfogatot. 43 cm volt. Hat centit nőtt egy hónap alatt. Kérdezte, tudom-e mit jelent ez. Képtelen voltam megszólalni. Vízfejűség. Hidrokefália. Az a többlet gerincfolyadék, ami azelőtt a kélén lévő seb miatt kiszivárgott, a behámosodástól gyűlni kezdett az agykamrákban. Mit lehet tenni, mi a megoldás? Az utóbbi években már műtik a vízfejű gyermekeket, shunt-műtétnek hívják. Romániában csak Bukarestben végzik. Erika eddig három gyermeket küldött műtétre, mindhárman meghaltak. Nem érdemes vele próbálkozni. – „És akkor? Én mit tehetek?” – „Végignézed, ahogy a gyermek feje rohamosan növekedik, a koponyacsontok nála még nem forrtak össze, ezért sokáig tart majd, amíg az agynyomás eléri azt a szintet, hogy előbb a kevésbé fontos életfunkciók állnak le (a látással kezdődik), majd lassacskán minden lebénul, míg végül megáll a légzés és a szívműködés.” – „De mégis, kell lennie valami megoldásnak!” – „Nincs. Naponta mérd a fejkörfogatot. Ha csökkentjük a folyadékbevitelt, és vízhajtót kap, az lassítja a folyamatot, de nem jelent gyógyulást.”

Azt hittem, megőrülök. Hazafelé menet végigsírtam az utat, csak néztem Katikámat a kocsiban, aki mit sem sejtve, békésen aludt hófehér környezetében. Otthon folytatnom kellett a szerepjátszást. Nem hazudtam, elmondtam a vizsgálat eredményét, de igyekeztem nyugodtnak látszani, és úgy végezni a mindennapi tennivalókat, mintha mi sem történt volna. Csak állandóan fuldokoltam a visszafojtott sírástól. Naponta mértem a fejkörfogatot, naponta nőtt másfél millimétert.

Két nap múlva délután Álmos elvitte valahová a gyermekeket, egyedül maradtam Katival egy-két órára. Tisztába kellett tennem, s ahogy kibontottam, őrült gondolatom támadt. Ha a vízfejűség oka az, hogy bezárult a seb a hátán, meg kell nyitni újra, hogy a fölösleges folyadék elszivároghasson. Két hónapig élt úgy, anélkül, hogy befertőződött volna, hátha sikerül tovább is sterilen tartani, de ha nem, akkor is inkább a gyors halál a fertőzés miatt, mint ez a lassú, borzalmas haldoklás. Hasra fektettem a kislányt a pelenkázóra, megpróbálta felemelni a fejét, de az meg se moccant. Kivettem a varródobozból egy hosszú tűt, előbb egy gyertya lángjánál izzásig hevítettem, majd lemostam alkohollal. Visszamentem a pelenkázóhoz. A könnyektől csak homályosan láttam, de megpróbáltam eltalálni azt a pontot, ahol azelőtt a szivárgás volt. Beleszúrtam. Kati nem reagált, talán nem is érezte. Figyeltem, mi történik, de csak egy parányi vércsepp jelent meg. Beleszúrtam még egyszer, ugyanazzal az eredménnyel. Csak ekkor, az eredménytelenség láttán borzadtam el attól, amit tettem. Zokogva csomagoltam be a mit sem sejtő kislányt, magamhoz szorítottam, és megfogadtam, hogy soha-soha többé nem fogom bántani. Senkinek nem mondtam el, mit tettem, nagyon szégyelltem magam. Hála Istennek, semmi következménye nem lett a kísérletnek – azon kívül, hogy alázatosabb és türelmesebb lettem utána.

Erikától kértem egy könyvet, amiből többet megtudhatok a vízfejűségről. 1982-ben adták ki Budapesten. Az olvasottakból azt jegyeztem meg, ami Katira is vonatkozhatott. Az agykamrák feltöltődését okozhatja valami hiba a gerincfolyadék keringésében, például egy szűkület, és okozhatja a fehérjekiválasztódás lassúsága az agyban. Egy számítógépes ábrán szemléltették, hogy ugyanaz a fehérjemennyiség, ami az egészséges agyban 1-2 óra alatt szívódik fel, egy beteg agyban akár két hétig is kimutatható. A műtéti megoldás azt jelenti, hogy bizonyos nyomás fölött az agykamrából a folyadékot vékony műanyag csövön elvezetik. Van olyan rendszer, amely a szívkamrákba, van, amelyik a gyomorba, és van, amelyik a hasüregbe vezeti el a liquort, az utóbbit tartják a legkevésbé veszélyes műtétnek. Egy statisztikai táblázat is volt a könyvben, mely sikeres műtét esetén a – könyv megírásáig tapasztalt – túlélési időszakot ábrázolta a különböző megoldások esetén, ez átlagban 1-7 év volt.

Bukarestet megjárt szülőktől megtudtam, hogy a műtéthez szükséges eszköz, amit beépítenek, Romániában nem kapható hivatalosan. Ha a bukaresti sebészprofesszor indokoltnak tartja a műtétet, a kórház a beteg költségére valutáért megrendeli a shunt-öt. Az legkevesebb két hónap múlva megérkezik. A kétségbeesett hozzátartozó kijön az orvostól, azon töprengve, honnan juthatna hozzá annyi valutához, amiből megvehetné az eszközt. A folyosón szembejön vele valaki, aki bizalmasan megsúgja neki, hogy a román klinikán is állítanak elő ilyen szerkezetet, tízezer lejért hozzájuthat. Ha netán vannak nyugati rokonai, barátai, és azok beszerzik külföldről a csövet, a kórházban minden bizonnyal kicserélik a helyi gyártmányra, ez okozza, hogy nagyon kevesen maradnak életben a megműtöttek közül.

Biztos, hogy nem viszem Katit Bukarestbe. Eszembe jutott Lekka doktor. Azt ígérte, megvizsgálják a kislányt, és megpróbálnak segíteni rajta. Ő még nem tudta, hogy kialakult a vízfejűség. Azonnal írtam neki.

Tudtam, be kéne jegyeztetni Katit az egyháznál. Ám ahhoz, hogy elismerjék és hivatalosan bevezethessék a keresztelést, a szertartás elmaradt mozzanatait el kellene végezni. Hűséges barátnőm, Melinda – akivel öt évig laktunk egy szobában az Eötvös Kollégiumban, s aki tanárnő Budapesten – lett volna a keresztanyja Katinak. Nem tudtam rászánni magam a keresztelőre. A keresztelés a jövőnek szól, szülőkre, keresztszülőkre bízza a gyermek kereszténnyé nevelését. Hogy mondjam el a fogadalmat, az ígéretet, azzal a tudattal, hogy nem éri meg a gyermekem azt a kort, amikor megtanulhatja Jézus nevét. A legfontosabb már megtörtént: Judit keresztelése Isten gyermekévé avatta Katit.

Naponta mértem a fejkörfogatot. Azonos mértékben növekedett. Jól kitapinthatók voltak a koponyacsontok közötti hézagok. Más változás nem tűnt fel rajta. Nyugodt volt, látszott, nincsenek fájdalmai. Egyre többet volt ébren. Talán az átlagosnál kicsivel lassabban reagált, de szemével követte a tárgyakat, mosolygott, használta a kezét.

Megérkezett Lekka doktor levele az Amerikai úti Idegsebészetről. Ők is végeznek shunt-műtétet, az Intézet ingyen adja a beépítendő szerkezetet, amelyet egy szerződés keretében Németországból hozatnak.

Tudtam, hogy azoknak, akik már beadták áttelepülési kérelmüket Magyarországra, nem adnak útlevelet. Mi '90 nyarára várhattunk választ a kérelmünkre, most még '88 szeptembere van. Azt is tudtuk, hogy ezen a nyáron nagyon elmérgesedett a kapcsolat Románia és Magyarország között. A „mieink” nehezményezték, hogy a fejlett világban egyre gyakrabban került terítékre Románia az emberi jogok megsértéséért, egyre nyíltabban támadták a „kondukátort” személyi kultusza és diktatórikus módszerei miatt. Bár már feltűntek a Doina Corneá-k, és megszólalt a belső román ellenzék egy-egy magányosnak hitt képviselője, a hivatalos szöveg minden rossz kútfejének Magyarországot, a magyar sajtót, rádiót tartotta. '88 nyarán néhány hétig egyik irányban teljesen megszűnt a két ország közötti turistaforgalom, Romániában senkinek sem adtak útlevelet Magyarországra.

1986 óta nem jártam a rendőrség, a securitate épületében. Tudtam, hogy változott az útlevélosztály személyzete, s az új főnök régi ismerősöm: volt varsolci kolléganőm férje, Cormoş hadnagy. Nem tudtam eldönteni, jó-e vagy rossz számomra, hogy hozzá kell fordulnom útlevélért. A feleségét kedveltem, bár a többi kolléga szerint egyike volt azoknak, akik feljelentettek a megyei pártbizottságnál, amiért úgymond idegen szellemben nevelem a gyerekeket, és a románok elleni összefogásra uszítom a varsolci nebulókat. Nem voltam párttag, ezért a tanügyhöz továbbították a feljelentést, el is veszítettem az állásomat. Máig sem tudom, ki jelentett fel. Akárhogy történt is, abban biztos voltam, hogy Cormoş sokkal jobban ismer engem, mint én őt, és mindent tud rólam. Ez talán meg fogja könnyíteni a beszélgetést, nem kell messziről kezdenem a bemutatkozást.

Édesapám megtudakolta, mikor van fogadóóra az útlevélosztályon, s én bizakodva, nagy izgalommal indultam el egy délután a hírhedt épület felé.

Egy valaki várakozott rajtam kívül az útlevélosztály folyosóján, egy idős bácsi, aki a testvére temetésére akart menni Budapestre. Bemutatta a táviratot, amelyben a halálesetről értesítették. Azt a választ kapta, hogy már úgyis meghalt a testvére, semmi értelme, hogy elmenjen, annak már úgysem hiányzik. A bácsi annyira megdöbbent a válaszon, hogy attól féltem, rosszul lesz. Kis szünet után újból kinyílt az ablak, én következtem. Valóban Cormoş ült bent az asztalnál. Üdvözöltük egymást, és én dadogva, sírással küszködve elmondtam neki, hogy mi történt, miért kéne kimennem a kislánnyal. Őszintének látszott, amikor válaszolt: – „Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem adhatunk útlevelet, még ha élet-halálról van szó, akkor sem. Köszönjék meg a magyarországi barátaiknak, ők a hibásak, hogy ennyi fájdalmat okoznak az ittenieknek.” Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne lássák rajtam, min megyek keresztül, ne örülhessenek a sikernek.

Csak az utcára érve mertem belegondolni, mit jelent ez a visszautasítás. Vége, nincs tovább. Észrevettem, hogy furcsa mód, nem érzek semmi fájdalmat. Besötétedett, égtek az utcasarkokon a neonok. Mire kiértem a főutcára, már teljesen nyugodt voltam. Én csodálkoztam ezen a legjobban, hiszen ha valamikor, most volt okom a kétségbeesésre. És akkor megértettem: eljutottam a lehetőségek végső határáig. Megtettem mindent, amit megtehettem, mindent, ami rajtam múlott. Ez a csendesség bennem azt jelenti, hogy átadhatom a stafétát, és Valaki már át is vette azt. Tudtam, hogy valami történni fog, hogy újra átéljük, nem mi vagyunk az élet és a halál urai. Lesz megoldás, Ő intézkedni fog, nem tudom, hogyan, mit tehet, de ez a nyugalom bennem arra szólít, adjam át Neki a gondomat, Neki mindig vannak lehetőségei. Az otthoniakat nem lepte meg utam eredménytelensége, csak azon csodálkoztak, hogy én ezt ilyen könnyedén fogadom.

Tovább mértem reggel-este a fejkörfogatot, már 46 centinél tartottunk, napi 1,5 mm. Néhány nap múlva fordulat állt be. Egyik napról a másikra lelassult a növekedés üteme, előbb harmadára, majd negyedére, októberben két centit, novemberben már csak egy centit nőtt a feje.

Október elején, amikor már biztos voltam a változásban, elhívtam Eftimescu doktort. Elmondtam neki az örömömet. Próbált csitítani, de elismerte, hogy javulás állt be, talán megszűnt valami akadály a keringésben, de a növekedés még így is jóval nagyobb a normálisnál, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy neki már nagyobb a feje, ezért viszonylag lassabb ütemben kéne tovább nőnie. Megvizsgálta Katit, és úgy találta, hogy fehérjehiánya van. Javasolta, hogy nagyon sok túrót, napi egy tojást adjak neki, bár ez az ő korában nem volna ajánlható egy egészséges gyermeknek. Minden nap adjak neki gyökérzöldséget, almát, tejet.

Négy napig tartottam a fehérjedús diétát, de észrevettem, hogy a második naptól újból gyorsabban nő a Kati feje. Eszembe jutott, amit az Erika könyvében olvastam, hogy a fehérje-felszívódás zavara is okozhat vízfejűséget. Józan paraszti ésszel arra következtettem, hogy akkor kevesebb fehérjét kell, hogy tartalmazzon a táplálék. Hátha Katinál is fennáll ez a probléma. Korlátoztam a fehérjebevitelt a reggeli-esti tejadagra, s a fejkörfogat-növekedés újra csökkenni kezdett.

Mióta a pozitív változás megkezdődött, visszatért az optimizmusom. Hisz minden orvosi beavatkozás nélkül behegedt a hátán a seb, most úgy tűnik, a vízfejűség is meg fog oldódni. Az történhetett, hogy a méhen belüli életben megszokta a szervezet, hogy a szükségesnél több liquort termeljen, mivel egy része elszivárgott. Mostmár, hogy a szivárgás megszűnt, lassacskán visszaállhat az egyensúly, a többlet felszívódik, s ha már nem lesz több a szükségesnél, magától megszűnik a vízfejűség. Esti imáinkban már nemcsak az életéért könyörögtem, hanem hálát tudtam adni az eddigi csodákért, a remény lehetőségéért.

Októberben Balázs pátert áthelyezték Székelyhídra, s Zilahra egy 71 éves szerzetes pap bácsi érkezett. Mi sem bizonyítja jobban a lelkemben végbement változást, minthogy már a szolgálata második hetében elmentem hozzá, bemutatkoztam, és kértem, jöjjön el, keresztelje meg Katit. Pár nap múlva feljött meglátogatni minket. Jól érezte magát, a gyermekek nagy szeretettel fogadták. Bori már nagylány volt – hat éves –, vele jól el lehetett beszélgetni. Bálint mindenkivel első látásra megbarátkozott, Eszter a hosszú szempilláival, kék szemével olyan volt, mint egy baba. Már másfél éves korában jól beszélt, most két és fél évesen ő volt Kati legfőbb szórakoztatója. Megállt a rácsoságy mellett, megkapaszkodott, s helyben ugrált a Yankee Doodle ritmusára, amit ha nem is tökéletes kiejtéssel, de felismerhetően énekelt közben. Kati remekül mulatott, hangosan kacagott ilyenkor. Arra gondoltam, hogy akinek ilyen jó humorérzéke van, aki szívből tud nevetni, ha oka van rá, annak az értelmével nem lehet nagy baj.

A keresztelő olyan volt, mintha egészséges kislányt avattunk volna Isten gyermekévé. Mindenki boldog volt. Krisztina, a pót-keresztanya, Judit doktornő lánya, szeretettel tartotta karjában a selyemmel hímzett vékony fehér bársonyzsákba bújtatott kislányt. A menyasszonyi ruhámból készítettem keresztelői köntösét. Végig ébren volt Kati, érdeklődve nyúlt az égő gyertya felé. S amikor legvégül feltette a kérdést a pap bácsi: „Akarsz-e megkeresztelkedni?” – hangos „aaa” volt a válasz, mintha ő maga felelt volna a kérdésre.

Napközben mindig jó volt nálunk a hangulat. Kati jelenléte megakadályozott minden hangosabb, ingerültebb szóváltást, olyan volt, mintha a Jóisten közénk küldött volna egy pici angyalkát, aki nyugalmat, melegséget sugárzott maga köré ártatlanságával, csendes derűjével. Délelőttönként a nagyobbak óvodába jártak, édesapám eljött játszani Eszterrel, Katival. Álmos munkába járt a Tervező Intézetbe. A külföldi segélycsomagok érkezése és a cigányasszonyok látogatása tették változatossá mindennapjainkat.

Nehéz idők voltak ezek Romániában. Az üzletek üresek. Havi fejadag járt lisztből, rizsből, cukorból. Nagy ünnepek előtt egy-egy kiló húshoz is hozzájuthattunk többórás sorbanállással. Nálunk négy gyermek volt, ezért napi két liter tejre jegyeztek elő minket. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert voltak magyarországi barátaink. Hol egyikük, hol másikuk jelent meg váratlanul egy-egy autórakomány élelmiszerrel, édességgel, ruhaneművel. Ezek a találkozások jelentették a kapcsolatot a külvilággal.

'88 őszén érkezett az első értesítés arról, hogy külföldi csomagot kaptunk postán. Ettől kezdve szinte havonta jött valami – 2-3 hónapos késéssel – Németországból, Svájcból, Hollandiából. Néha egy-egy pársoros levél kísérte őket, így néhány családdal levelezni is kezdtünk. Mint később megtudtuk, különböző nemzetközi karitatív szervezetekhez juttatták el budapesti barátaink a címünket, ennek köszönhettük az ajándékokat. 88-89-ben vámmentesen adhatták fel Nyugat-Európában a Romániába címzett élelmiszercsomagokat. Aki akart, kiválasztott magának egy-egy családot a jegyzékből, s havonta, negyedévenként küldött valamit. Nem tudom, hogyan etettük volna gyermekeinket a csomagok és a látogatások nélkül.

A falusiak helyzete még nehezebb volt. A Szilágyságban hetente egyszer érkezett kenyér a falusi boltokba. Városon csak a helybéliek vásárolhattak. Gyakran lehetett látni, hogy idős parasztasszonyok ácsorogtak a kenyérbolt előtt, s megpróbálták rávenni a betérőket, vegyenek már nekik is egy félkilós kenyeret. Számukra a havi fejadag rendszere is inkább büntetés volt: megvásárolhatták a fejenként járó 2-3 deci olajat, ha beadtak tíz tojást vagy egy liter szárazbabot. A fejadag is csak annak a családnak járt, amelyikben a családfő gyárban dolgozott, vagy teljesített évi 60 napszámot a helyi tsz-ben. A napszámért papíron pénz is járt volna, de az nem volt a tsz-nek, terményben fizetett, ha volt a kötelezően beszolgáltatott mennyiség fölött. Érdeke volt minden tsz-nek, hogy magas terménymennyiséget jelentsen a megyének, – rendszerellenesnek, a szocialista mezőgazdaság megcsúfolásának minősült volna az alacsony hozam bevallása. A bejelentett mennyiség megadott százalékát be kellett szolgáltatni, s ez – a hamisan magas jelentés miatt – gyakran a teljes azévi termést felölelte. Az sem járt jobban, aki pénzben kapta a napszámát. Emlékszem, egy diósadi asszony mutatta, akkor jött az irodából, megkapta az évi bérét: éppen elég volt egy fél kiló cukorra. Én főleg a varsolciakkal tartottam a kapcsolatot. Valamikor, míg tanítottam, kint éltem a faluban, s akkori szomszédasszonyaim még évek múlva is be-bejöttek hozzám Zilahra. Nekik gyűjtöttem az olajat, rizst, lisztet, ami megmaradt a fejadagunkból. Mi hat személyre kaptuk az élelmiszert, de alig három felnőtt adagot fogyasztottunk. Ők friss zöldséget hoztak nekem.

Volt egy réteg, aki még a falusiaknál is nehezebben élt. A falu román, magyar lakói összetartottak, segítették egymást. Nem történhetett meg, hogy valaki huzamosabban éhezzen közülük. A cigány családok egy része viszont nem tartozott a faluközösséghez. A települések szélein, putrikban, viskókban éltek. Három-négy nemzedék lakott együtt döngölt földkunyhókban. Két-három férfi tartozott közéjük. Az asszonyok maguk nevelték öt-hat porontyukat, talán ők sem tudták, melyiknek ki az apja. A rendesebbek hébe-hóba találtak munkát a faluban, elmentek kapálni, meszelni, takarítani. Megélhetésük alapja a kéregetés volt. Így kerültem kapcsolatba velük én is. Kati születésekor már három „barátnőm” volt, akik havonta legalább egyszer felkerestek. Később aztán nyolcra szaporodott a számuk, de az újabbakkal már nem tudtam olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani.

Legrégibb barátnőm Maria volt, aki a Zilahot Kolozsvárral összekötő országút mentén lakott egy falu szélén. '88-ban 48 éves volt, alacsony, csont és bőr, örökké mosolygó, bőbeszédű, nagyon csúnya cigányasszony. Őt őszintén megszerettem. Már túl voltunk a hantázó korszakon, előfordult, hogy nem is kért semmit, csak beült hozzám beszélgetni, mielőtt az autóbuszhoz indult volna dolga végeztével. Tudom, Isten különös ajándéka volt, hogy megismerhettem őt és a többieket. Az ő nyomorúságuk mindig figyelmeztetett, ha néha elkedvetlenedtem a magunk nehézségei miatt.

Maria nyolc gyermek anyja volt, legidősebb fia 17 éves, a legkisebb 2,5 éves. Maguk építette földkunyhóban laktak, amit véletlenül olyan helyre építettek, ahol mindig feltört a talajvíz esőzések után. A ház egyik sarkába szalmát szórt, ott aludtak a gyerekek, maga legkívül, hogy elfogja a hideget előlük. Minden megjelenésekor volt valami újságolnivalója: megajándékozták egy tűzhellyel, aminek ugyan csak három lába volt, de lehetett főzni rajta. A negyedik lábat tégladarabokkal pótolta, s csak azon izgult, hogy míg távol van otthonról, a kicsire borulhat az egész tákolmány, mert nagyon szeretett alatta mászkálni. Másszor azzal dicsekedett, hogy kapott a faluból egy heverőt, mostmár úri dolga van a nagy fiának, az fekszik rajta. A falakat tőlem elvitt többéves magazinokból kivágott képekkel díszítette. Előfordult, hogy két napig nem evett, így is számtalanszor hallotta a gyerekektől, hogy éhesek, s nem volt mit adnia nekik. A tanácstól többször jártak nála, hogy adja állami gondozásba a gyerekeket, ott jobb dolguk lesz, minden nap kapnak enni. „Hogy adjam oda őket? Én vagyok az anyjuk. Lehet, hogy éheznek néha, de legalább van, aki megölelje őket.”

Ünnepi ebédjük, amikor nem csak vízben főtt zöldséget, lapukat ettek, az volt, ha a városból valami zsiradékot, lisztet és száraz kenyeret vihetett haza: a zsiradékból kicsi liszttel rántást készített, felöntötte vízzel, megsózta, felfőzte, és beletördelte a száraz kenyeret. A többiek is mondták, hogy ez a fő ételük, ezért kértek mindig olajat, lisztet, száraz kenyeret. Mariának egy fazeka volt és két tányérja. Letette a kész ételt a ház közepén a földre a fazékkal, mert a két tányérba, s abból ettek sorban a gyerekek. Neki ritkán jutott annyi, hogy jóllakhatott volna. Ha nálam volt, mindig megebédeltettem, s összecsomagoltam neki, amit nélkülözni tudtunk. Előfordult, hogy – mert nagyon kérte – az utolsó fél liter olajamat adtam oda. Talán hihetetlennek tűnik, de tudom, nem csak én éltem át ezt a csodát: valahányszor úgy adtam oda valamit, hogy nekünk nem maradt, még aznap vagy másnap csomag érkezett vagy jó barát, és öt-hatszorosan kaptam vissza, amit odaadtam. Végül már-már szégyelltem magam, olyan könnyedén adtam oda valamit, annyira biztosan számítottam rá, hogy visszakapom. Akkoriban figyeltem fel a Jézustól tanult imádság egy nem eléggé hangsúlyozott szavára: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Nemcsak azért teszi hozzá a kéréshez ezt a „mát”, hogy a mindennapi imádkozásra sarkalljon, hanem azért is, hogy bízzuk rá a holnapot. Lesz, aminek lennie kell, még akkor is, ha nem látom előre, hogyan, honnan. Annak adjunk, akinek „ma” kevesebb van, és ne arra gondoljunk, hogy így holnap nekünk fog kevesebb jutni. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Másik kedvenc cigányasszonyom szintén Maria volt. Súlyos tbc-s, húsz évesen egy két és fél éves kisfia volt, akit nagyon szeretett. El akarták venni tőle, de nem engedte. Néha hónapokig benn feküdt a kórházban, akkor egy jóravaló szomszédasszonyára bízta a gyermeket. Egyik alkalommal szappant kért, hogy kimoshassa a ruháit, egyúttal kiválogattam néhány darabot a kicsinek a Bálint kinőtt holmija közül. Két nap múlva újra eljött, sugárzott a boldogságtól. Elhozta bemutatni a kisfiát, szépek, tiszták voltak mind a ketten. Aztán nem jött egy ideig. A többiektől hallottam, hogy megerőltette magát, újra kórházba került, nyitott cavernával. Aztán egy novemberi nap bekopogtatott. Nem tudott beszélni, csak sírt és köhögött. Mikor végre megszólalt, elmesélte, hogy a kisfia meghalt. Míg ő a kórházban volt, a szomszédasszony, aki szintén nagyon szegény volt, nem tudta rendesen etetni a kisfiút. Azt mondta Maria, hogy amikor hazatérvén meglátta, alig ismert rá, nem tudott beszélni, csont és bőr volt, csak feküdt az ágyban. Hazavitte, gondozta, ápolta, etette a gyermeket, úgy látszott, megerősödik, aztán múlt éjjel elkezdett fuldokolni, elkékült, hívták a mentőket, behozták a kórházba. Reggel kapta meg az üzenetet, hogy meghalt a kisfia. Rögtön felült a buszra, de nem tudott uralkodni magán, egyre csak zokogott. Egyik útitársa szemtelenül megkérdezte: „Mit sírsz, kislány?” Mire ő megmondta nekik, hogy meghalt a kisfia. Erre röhögni kezdtek, úgy biztatták: „Minek siratod, majd csinálsz másikat!” „Amiért én cigány vagyok, nekem nem fájhat, hogy meghalt a gyermekem?” – kérdezte tőlem kétségbeesve.

Ugyanezen az őszön halt meg az idősebb Maria nagy fia is. Vizes hajjal ment ki az erdőre fáért, megfázott, agyhártyagyulladás, egy hét alatt vége volt. Az ágyat, amelyben meghalt, az egyetlent, elégették, hogy ne járjon vissza kísérteni a halott lelke. A falubeli román asszonyok tanácsolták ezt, de adtak helyette egy másik ágyat. Nagyon el volt keseredve Maria. „Hányszor futott elébem, mikor hazafelé tartottam a városból, s rángatta le a vállamról a zsákot, turkált benne boldogan egy-egy kenyérdarab után! Tizenhét éven át mennyit koldultam, mennyit éheztem, hogy legyen neki! És most, mikor végre felnőtt, és segítségemre lehetett, dolgozhatott volna, most halt meg! Isten irgalmazzon neki is, nekem is, az Ő akarata volt, így kellett lenni. Ő adta, Ő vette el.”

Még az is átfutott az agyamon, látva e két szegény asszony tragédiáját, nem úri kényeskedés-e, hogy én úgy kétségbeesem egy torzszülött gyermek életéért, mikor mások ép, egészséges gyermekeket veszítenek el a nyomor, az éhezés, a tudatlanság miatt. És nekik éppúgy fáj. Ők ketten nem tartották finnyásságnak az én fájdalmamat, láthatóan őszinte szeretettel, aggodalommal kérdezték, mi van Katikával, valahányszor meglátogattak.

November elején a főtéren találkoztam a nővérem egyik volt osztálytársnőjével. Kikérdezett Katiról, s elmesélte, van egy ismerőse, akinek a gyermeke két éves koráig nem tudott még felülni sem. Valakitől hallottak egy csodadoktorról Arad megyében, elmentek hozzá, az orvos eddig kétszer kezelte két hétig, már áll a kislány, most tanítják járni. Felkerestem ezt az asszonyt, és igen érdekes dolgokat hallottam tőle. Deznán van egy szanatórium, amelynek alapítója és lelke Bârsan doktor. Levélben lehet vele felvenni a kapcsolatot, de ügyelni kell, hogy az általa megadott időpontban ott legyünk. Nagyon különös ember. Idegrendszeri eredetű mozgássérült gyermekek rehabilitációjával foglalkozik. Ő maga szilágysomlyai, az egyetemet még tolókocsiban végezte el, azalatt dolgozta ki rehabilitációs módszerét. Ő maga a legjobb reklámja annak, amit csinál, mert ma már – enyhén bicegve ugyan, de – sebesen száguldozik a szanatórium folyosóin.

A kórház az élete, családja nincs. Reggel ötkor kelnek a betegek, egy órát fürdenek a nagy közös medencében, délelőtt, délután tornáztatják őket. Tökéletes a rend és a fegyelem, mert Bârsan doktorra nem érvényesek a munkaidő előírásai. Akkor jön-megy, amikor akar, elfordul, hogy este hatkor vagy éjfélkor jelenik meg, és jaj, ha valamit nem talál rendben. Nagyon szigorú ember, kevesen bírnak sokáig vele dolgozni, és a betegek hozzátartozóival is nagyon igényes. Nem engedi a cumi használatát, vagy bármilyen jelét az elkényeztetésnek, a kényelmes szülői magatartásnak. A hétvégét az édesapja is a kórházban tölti, videóval szórakoztatja a betegeket. Hálapénzt nem fogad el Bârsan doktor, azt viszont nem bánja, ha ajándékot, különösen élelmiszert hoznak neki. Mindent a szanatóriumnak ad.

Két jelenetet mesélt el róla az asszony, amelyek egymás mellé téve hű képet festenek az orvosról. Mindkettő akkor történt, amikor a zilahi édesanya először járt ott a kislányával. Mikor bent ültek a szobában, s Bârsan a gyermek lábát vizsgálta, a kicsi megfogta az orvos nyakából lelógó hallgatót. Az anyja rögtön rászólt, Bârsan viszont kivette a nyakából a sztetoszkópot, és odaadta a kislánynak. „Ebben a szanatóriumban, asszonyom, minden a betegeké.” A szobájában nincs telefon, ha keresik, a titkárságról átszalad valaki, hogy szóljon. Ez történt most is. Egy fehér ruhás nő bekukkantott az ajtón: „Doktor úr, a Minisztériumból keresi egy elvtárs!” „Mondja meg neki, hogy várjon, beteg van nálam.” Még vagy húsz percig vizsgálta a kislányt, beszélgetett az édesanyával, s azután ment a telefonhoz.

Nem akarta elvállalni a zilahi asszony gyermekének kezelését. Azt mondta, oly rengeteg munkával járna a szülők számára, amit nem bírnának elvégezni. Az anya nem hagyta magát. Kérte az orvost, tegye próbára, ő mindenre hajlandó, hogy a gyermeke megtanuljon járni. Tudta, hogy ez a Bârsan módszere: az első két hetes klinikai kezelés után felad házi feladatként valamilyen gyakorlatokat, amelyeket mind nap hosszabb-rövidebb ideig végeztetni kell a beteggel. Félév múlva rendeli vissza a gyermeket. Első ránézésre megmondja, végezték-e a gyakorlatokat úgy, ahogy ő kérte. Ha észreveszi, hogy elfogyott a kitartás, nem szidja össze a hozzátartozót, csak megállapítja, hogy mégsem vállalhatja a gyermek kezelését, nem tud rajta segíteni. Ha viszont úgy találja, hogy jó kezekben van a beteg, teljes lendülettel fog a gyógyításhoz, ami legtöbbször sikerül is neki néhány év alatt. A zilahi édesanya jól vizsgázott, legközelebbi jelentkezésükkor Bârsan elvállalta a kislány kezelését.

Annyira meglepett mindaz, amit hallottam, annyira más volt, mint amit eddig tapasztaltam, hogy elhatároztam, írok Deznára, s megkérem Bârsant, ha foglalkozik nyitott gerinc eredetű bénulással, nézze meg Katit. Egy hét múlva indultak hozzá a zilahiak, ők vitték a levelet. A válasz annyi volt, hogy sürgősen vigyük a kislányt valamelyik szerda vagy péntek délelőtt. Nem volt könnyű megszervezni, hisz munkanap volt a szerda, végül a férjem egyik autós kollégája, aki úgyis szerette volna meglátogatni karácsony előtt Arad felé lakó rokonait, elvállalta a fuvarozást.

December 16-án hajnali 4-kor indultunk, hogy biztosan megérkezzünk 10 és 11 között, ahogy az orvos kérte. Kati nagyon nyugodtan viselte az utazást, tisztába tettem, megetettem, amikor kellett. Eleinte csendesek voltak az utak, falvak, később megteltek munkába siető vagy az autóbuszmegállókban várakozó emberekkel, de még mindig ugyanolyan sötét volt, mint mikor elindultunk. Azt hittem, sohasem fog megvirradni. Négy órai utazás után kezdett derengeni a decemberi hajnal.

Nem volt könnyű megtalálni Deznát, de végre 10 előtt valamivel megérkeztünk. A faluban már könnyebben útbaigazítottak. Egy félreeső utca végében állt a szanatórium. Panel épület volt, így a téli kopárságban akár raktárnak is beillett volna. Csak az volt a szokatlan, hogy az udvarán az Arad jelzésű autókon kívül egy Máramaros megyei és egy brăilai mentő állt, és néhány Dacia más megyékből is. Látszott, hogy országos híre van Bârsan doktornak. Mintegy tíz méter átmérőjű körben keskeny sínpár feküdt az udvar közepén, jó időben kis csilléket tologatnak rajta a járni tanuló betegek.

Beléptünk a földszinti folyosóra. A szemközti oldalon lévő beugrókban padok álltak a fal mellett, ott várakozhattak a külső betegek. Egy ilyen padhoz vezettek minket is, kérték, várjunk türelemmel. Álmos átvette Katit, én meglehetősen elfogultan megpróbáltam körülnézni. A folyosó bal oldalán nyíltak a már említett várók, a jobb oldalon néhány ajtó volt, köztük a falon végig derékmagasságban egy rúd volt felerősítve. Épp ott gyakorolt egy 13 év körüli, melegítőbe öltözött fiú, akinek minden végtagja egyszerre mozdult minden irányba, nagyon nehezen tudta koordinálni a mozgását. A nagymamája vezette. A fiú bárgyú mosollyal nézett maga elé, bal kézzel kapaszkodott a rúdba, egyik lábát felemelte, s erősen koncentrálva néhány félresikerült mozdulat után letette a másik lába elé. Azután ez a lába következett. A nagyanyja egyfolytában biztatta: „na még egyet, próbáld meg, sikerülni fog, még két lépés, ma az ajtóig kell eljutnod”. És végre sikerült. A fiú megállt. Mindkét kezével megkapaszkodott a korlátban, arcán széles mosoly. Abban a pillanatban mellette termett egy fehér melegítőbe öltözött fiatal lány, kedves szóval megdicsérte, és kezébe nyomott egy cukorkát.

A bejárattól jobbra lévő nyitott ajtón kilépett egy 45 év körüli, fekete hajú férfi fehér vászonöltönyben, néhány lépést tett felénk enyhén bicegve, körülnézett, és hangosan így szólt: „Kérjük a külső betegeket, foglaljanak helyet a padokon, hagyják szabadon a folyosót a tolókocsik és a járni tanulók számára”. Amíg várakoztunk, ez a jelenet még kétszer megismétlődött. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő Bârsan doktor, aki vizsgálat közben is szemmel tartja, mi történik az épületben. Végül sor került ránk is. Egy kísérő mehet be a beteggel a Bârsan szobájába, Álmos kint maradt, őrizte a kabátokat. Bent egészen más volt Bârsan doktor. Átható tekintetű, kedves, de nagyon határozott embernek látszott. Levetkőztettem Katit, Bârsan alaposan végigtapogatta a feje tetejétől a talpáig. Behívta egyik kollégáját, kísérjen fel a röntgenbe, készítsenek felvételt a gerincről, a csípőkről, a bokákról. A röntgenorvos magas, víg kedélyű, harmincas férfi volt. Bevezetett egy csöpp szobába, ahol a röntgenkészülék állt. Katit lefektettük, aztán ő elment a filmekért. Magam maradtam. A szoba egyik falát vastag függöny fedte. Kíváncsi voltam, belestem rajta. Egy parányi osztálytermet láttam hat ősi, felnyitható iskolapaddal. A hátsófalhoz három pár kicsi mankó volt támasztva. Nem volt senki az osztályban.

Visszatért az orvos, elkészítette a felvételeket, aztán lementünk a váróba. Megfigyeltem, hogy a kórház személyzetének sajátos egyenruhája van. Az orvosok, orvosnők fehér vászonöltönyben járnak, a kabátjuk felső zsebén egy embléma van: kisgyermek áll nyitott tenyéren. Az ápolók fehér melegítőben járnak, zubbonyuk hátán nagy kék karikában a felirat: Ad augusta per angusta (kb: Szűk út vezet a magaslatra). Ez volt a legfeltűnőbb a kórházban, hogy minden tökéletesen meg van tervezve, minden tökéletes rend szerint működik.

Körülbelül tizenöt perc múlva újra behívtak Bârsan szobájába, akkor már a kezében voltak a képek. Azt mondta, hogy ha rövid időn belül hozzáfogunk a kezeléshez, van remény. De a vízfejűség miatt nem tornáztatható. Minden mozdulat, minden sírás növeli a nyomást az agyban, károsítja az agysejteket. Megoldható a csípőficam, amit a röntgenfelvétel kimutatott (ehhez fel is írta a betétet vagy hámot), a térdek kifordulása, a görbe lábszár, dongaláb. „De hiába állítom talpra, ha közben az agyát tönkretesszük.” Sürgősen el kell végezni a shunt-műtétet. Ad két beutalót Bukarestben a sebészetre, egyet annak az orvosnak, akiről én is hallottam, a másikat Horváth Lenke doktornőnek. Név szerint mindkettőjüknek, mert nem lehet tudni, melyikükkel sikerül beszélnem, s mivel állandó haragban vannak, nem fogadják egymás betegeit. Próbáltam magyarázni, hogy esetleg magától megoldódik a vízfejűség, a műtét nagyon veszélyes, olvastam, hogy átlag másfél évvel élik túl a betegek. „Ugyan, kérem, ismerek olyan 17 éves fiút, aki máig vígan él a beültetett szeleppel, de ismerek olyan 5 éves gyermeket is, akit nem lehetett megműteni, és ma már 20 kilós a feje. Kérem, a műtét után azonnal telefonáljanak, várom a hívást. Viszontlátásra.”

Kati ekkor már nagyon sírt. Elmaradt a déli alvása, valószínűleg ez zavarta meg. Beültünk a kocsiba, elindultunk, Katit megetettem, az ölembe fektettem, megnyugodott, elaludt. Volt min törnöm a fejem, de még olyan frissek voltak az átélt élmények, hogy nem tudtam gondolkozni. Délután megálltunk a rokonoknál, akiket Gábor, a kocsi tulajdonosa, meg akart látogatni. Kati először volt idegen családnál, jólesett az a szeretet, ahogy a háziak körülvették. Lefektettük egy nagy ágyra, ő pedig nézelődött. Nézte a plafont, mintha keresne rajta valamit, aztán ahogy egy bizonyos pontra elérkezett, megállapodott a tekintete, és elmosolyodott. Aztán kezdte elölről. Ugyanaz a pont újra megmosolyogtatta. Próbáltam rájönni, mit lát, de nem tudtam. Az én szememben az egész mennyezet egyformán fehérre volt meszelve, itt-ott pici repedésekkel.

Meguzsonnáztunk, aztán továbbindultunk hazafelé. Egyetlen úti élményünk volt még: Berettyószéplak közepén egy felfelé ívelő kanyarban Gábor nem vette észre, hogy a napközben szitáló köd ráfagyott az úttestre, gyorsított, a kocsi átsiklott az út túlsó oldalára, megpördült maga körül, és megállt. Ha szembe jött volna valami… De akkor már kezdett kialakulni bennem az a tudat, hogy aki Katival van, azzal semmi baj nem történhet. Isten a tenyerébe vette ezt a kislányt, s kimenti minden életveszélyes helyzetből, legyen az liquorszivárgás a hátán, gyorsan fejlődő vízfejűség, lenyelt nyitott rajzszeg (ez még november elején történt), vagy jeges úton gyorsító gépkocsi.

Este fél tizenegykor értünk haza. Édesanyámék vártak, mindenki boldog volt.

Másnap elmentem Erikához, elmeséltem, mit végeztünk. Ő egyáltalán nem lelkesedett, azt mondta, Bârsan felelőtlen, nem tudja, mit beszél, nem is igazán orvos, csak balneológus, hogy mondhat ilyet, hogy talpra állítja, stb. Én az egészet szakmai féltékenységgel magyaráztam, végighallgattam, de nem vettem komolyan, amit mondott. Akkor mesélte el a részleteket a bukaresti orvosról, amit már előzőleg leírtam. Horváth Lenkéről annyit mondott, hogy nyugdíjazás előtt áll.

Karácsonyra készülődtünk. Nálunk tartottuk a szentestét, mert nálunk volt a legkisebb gyerek. Nővéremék jöttek el két gyermekükkel, a húgom és a szüleim. Álmos telefonon beszélt a szüleivel. Szép volt a karácsonyeste, Kati első karácsonya. Ő az ágyában feküdt, mi körülálltuk a karácsonyfát, úgy énekeltünk. El-elcsuklott a hangom, ahogy a kicsi ágyra néztem, de ez nem szomorúság, hanem valami örömteli, meghatott szeretettől volt. Kivettem a kiságyból, hogy ő is velünk legyen. Ki hitte volna júniusban, hogy együtt karácsonyozunk, s ki tudja, jövő karácsonykor együtt leszünk-e. Ő volt ezen az ünnepen mindnyájunk legnagyobb ajándéka.

Karácsonyra üdvözletet kaptam Párizsból. A jókívánságok mellett Klári újból felajánlotta segítségét, ha Katit ki akarnánk vinni. Most nem tettem félre a levelét, arra gondoltam, hátha útmutatás az ő jelentkezése, hátha ez a válasz a „hogyan tovább”-ra.

A karácsonyi-újévi ünnepek elmúltával minden figyelmemet (ami a napi tennivalók mellett maradt) Katira fordítottam. A feje lassan, de mégiscsak növekedett. Ha a hátát megtámasztottam, s két oldalt a karja alá is tettem valami támasztékot, már ügyesen ült, tartotta a fejét. Állandóan vidám volt, sokat gügyögött, „énekelt”. Továbbra is kedvence volt az amerikai gyermekkazetta, de más zenét is szívesen hallgatott.

Bár Bârsan azt mondta, a shunt-műtét szükséges ahhoz, hogy foglalkozzon Katival, nem mertem a lába kedvéért az életét kockáztatni Bukarestben. Egyik éjjel merész gondolatom támadt, ami aztán napközben sem hagyott nyugodni. Mi lenne, ha elmennék a „barátomhoz”, s megkérném, járjon közbe, kapjak útlevelet. Hogy ki volt a „barátom”? Még most sem merem leírni a nevét. Pedig semmi rosszat nem mondhatok róla, velem mindig kedvesen, higgadtan beszélt. Csak egyszer húzódott fel, első találkozásunkkor. Másfél hónapja tértem haza Budapestről, az egyetemről, 1979-ben. Már volt munkahelyem, Zilahtól 19 km-re, Varsolcon tanítottam magyart a helyi általános iskolában. Igyekeztem beleveszni a munkába, ez az egy esélyem volt arra, hogy átvészeljem a lelki abortuszt: ki kellett nyesnem a jövőmből egy hat év alatt otthonná lett csodálatos várost, a kollégiumot, barátaimat, ifjúságomat, s valakit, akit rajongásig szerettem.

Akkor még nem költöztem ki Varsolcra, Zilahon laktam a szüleimnél. Egy este szólt a telefon. Román női hang közölte, hogy a rendőrségről telefonál, másnap este fél hétkor jelenjek meg az útlevélosztályon, mert valami nincs rendben az útlevelemmel. Mondtam, az nem lehet, már régen leadtam az útlevelet. Nem, nem, valamit tisztázni kell, legyek ott másnap. Sejtettük, hogy nem az útlevélosztályra vagyok hivatalos valójában, de mert még sohasem volt dolgom a Securitatéval, még akkor is bíztam benne, hogy talán mégsem hazudott az a nő, amikor másnap este fél hétkor jelentkeztem a rendőrség portáján. Közös udvara-kapuja van a két nagy épületnek, a Securitate és a Rendőrség megyei központjának. Túljutva a kapun, elindultam jobbra, de a kapus utánam szólt, hogy a baloldali épületben, a Securitatén várnak. Ő is be volt avatva. Este volt, nagyon izgultam. A kívülről teljesen lakatlannak látszó, sötét épületben kigyúlt a villany, ahogy a bejárathoz értem, pedig még akkor nem voltak mozgásérzékelős lámpák. A hallban elém jött egy egyenruhás férfi, rákérdezett, én vagyok-e én, majd fölvezetett a második emeletre, ahol a lépcső tetején egy magas, enyhén kopaszodó, szúrós tekintetű, de mosolygó, 50 körüli civilruhás férfi fogadott. Kezet fogtunk, bevezetett egy terembe, és belülről kulcsra zárta az ajtót. „Csak hogy senki ne zavarjon”, mondta. A szemközti falon Románia térképe, meghúzva rajta az aktuális határok, de kiszínezve egészen a Tisza vonaláig. Másfél órán át faggatott. Az elmúlt hat évről, kik voltak a barátaim, kikkel laktam, kik voltak a tanáraim (utóbbiakat név szerint említette), s aztán rátért arra a kapcsolatomra, amelyik a legjobban izgatta őket. Tudott mindent róla. Kétszer voltunk együtt Zilahon, minden lépésünket figyelték. Kiknek dolgozik? Miért járt a csángóknál? Milyen szervezethez tartozik? Kik biztatták a kémkedésre? Én kiknek ígértem meg, hogy szállítok anyagot, mit akarok kutatni néprajzi gyűjtés álcája alatt, stb. Mindent tagadtam, hisz tudtam, teljesen egyéni akció volt a szerencsétlenül végződött kirándulás Csángóföldön, és én magam sem ígértem senkinek semmiféle anyagot, saját kedvtelésemre végeztem el a néprajz szakot, és lokálpatriotizmusból akartam kutatni a Szilágyságot. De hogyan bizonyíthatnám be a vád alaptalanságát, ha a vádló meg van győződve a maga igazáról? A semminek, a hiánynak nincs konkrét bizonyítéka.

Egyszer emelte fel a hangját az őrnagy úr, az interjú vége felé: „Kisasszony, nekünk vannak más módszereink is, hogy kiszedjük magából az igazságot!” Azt hiszem én, hogy ők nem tudják, mi folyik Magyarországon? Hogy léteznek földalatti szervezetek, amelyek a szocializmus megdöntését, a régi határok visszaállítását tűzték a zászlójukra? Fel is sorolt néhány csoportot, akikről én sohasem hallottam. Kérdezett a vallásosságomról is. Hogyan tudom összeegyeztetni a marxizmussal és „pártunk politikájával”? „Ez az egyetlen pont, amit nem tudok vele összeegyeztetni” – hangzott a füllentésem, többre nem is volt szükség a beszélgetés során. A másfél óra leteltével (úgy látszik, 90 perces kazettákat használtak), „barátom” felsóhajtott: „De sajnálom, hogy nem dohányzom, most szívesen rágyújtanék!”

Legközelebb félév múlva hívatott, lényegében megismételte a kérdéseit, megtoldva azzal, hogy milyen külföldiekkel találkoztam az utóbbi időben. Mikor kikísért, felajánlotta segítségét: szóljak neki, ha be akarok kerülni valamelyik zilahi iskolába, vagy ha lakáshoz szeretnék jutni. Azt minden becsületes erdélyi család gyereke már az anyatejjel szopja magába, hogy soha, semmi szívességet nem szabad „tőlük” kérni, mert annak nagy ára van. Félév múlva megint berendelt, ez volt az utolsó találkozásunk. Talán addigra rájöttek, hogy az ő szempontjukból ártatlan vagyok, vagy később átadtak a tanügyieknek. '81 tavaszán már a megyei tanfelügyelőségre hívtak be, de akkor már csak a tanítási módszereimet, a gyerekekkel való – szerintük túl bizalmas – kapcsolatomat, a rájuk tett negatív hatást kifogásolták. Aztán meg is szüntették az állást. Mehettem volna helyettesíteni: éneket és angolt taníthattam volna román osztályokban Zilahon. Addigra megszületett Borikám, inkább vele maradtam.

Most újra eszembe jutott a „barátom”. Hisz ő ajánlotta, forduljak hozzá, ha valamire szükségem van. Tudtam olyan ismerőseimtől, akiktől rólam érdeklődtek, hogy azóta sem tévesztettek szem elől. Hogy „ő” mennyire volt tájékozott, fogalmam sem volt, de biztos nem felejtett el. Azóta ezredessé lépett elő, ő lett a külügyi osztály vezetője a megyei Securitatén. Most láttam, mennyire megerősített Kati születése. Átalakult az értékrendem: ami azelőtt nagyon fontos volt, most érdektelenné vált. Pár éve, amikor találkoztam „vele” az utcán, és a „kérdezgetős” szekusok szokása ellenére felismert, és kedvesen köszönt, úgy elkezdett remegni a lábam, hogy le kellett ülnöm a legközelebbi padra a főtéren. Most pedig magam tervezgetem higgadtan a találkozást. Én már semmit nem veszíthetek. Nem mondom, hogy cseppet sem izgultam, de ez már nem a régi félelem volt, inkább a sikerben kételkedtem. Erősítésre volt szükségem. Egy baptista leánykától tanultam egy régi, bevált módszert, amit ők naponta alkalmaznak, ha választás elé kerülnek. Imádkoztak Istenhez, útmutatást kértek, aztán – mivel ők csak a Bibliában vélik Őt megtalálni – találomra kinyitják a Szentírást, s a gondolatban előre meghatározott helyen (a kinyílt oldal jobb-bal-alsó-felső-középső szakaszán) elolvasnak néhány sort, és abban keresik a választ. Most én is ehhez folyamodtam. Őszintén, tiszta szívből, hittel kértem az útbaigazítást, majd kinyitva a Bibliát, ezt olvastam: „Megengedte Istenünk, hogy fölcsillanjon a szemünk, és egy kissé föllélegezzünk szolgaságunkban: fölkeltette irántunk a perzsa királyok jóindulatát, s életet öntött belénk, hogy fölépíthessük Istenünk házát és helyreállíthassuk romjait”. Döbbenten olvastam újra. Számomra egyértelmű volt a válasz: velem, az elnyomottal szemben jóindulatú lesz az ezredes, és lehetővé válik, hogy helyreállíttassam Isten házának (=a Szentlélek otthona = Kati teste) romjait, azaz eljuthassak a külföldi sebészhez.

Nem gondolkoztam tovább. Másnap délelőtt felhívtam a nővéreméktől a Securitatét, bent találtam a „barátomat”, és megbeszéltük, hogy két nap múlva reggel 8-kor felkeresem.

Bevezettek a földszinten egy társalgóba, s ő kellő idejű várakoztatás után belépett. Kezet fogtunk. Vidáman élcelődve indította a beszélgetést: minek köszönheti, hogy ilyen csinos fiatalasszonnyal találkozhat kora reggel. Elkezdtem beszélni. Igyekeztem röviden, tárgyilagosan leírni Kati állapotát. Ahogy előre haladtam az elbeszélésben, úgy mállott le az arcáról a vidám álca, megdöbbent komolysággal hallgatott végig. Utolsó mondatom ez volt: lehetőségem lenne kivinni a kislányt műtétre Magyarországra, Svájcba, Németországba vagy Franciaországba, válasszon ő, hova mehetek vele. Ahogy befejeztem, azonnal felállt: „Asszonyom, meg fogja kapni az útlevelet, megyek, beszélek a főnökkel.” Azzal otthagyott. Majdnem elsírtam magam, hihetetlen volt, hogy ilyen könnyen célt érek. Forrón adtam hálát Istennek.

Pár perc múlva visszatért. Ugyanolyan komoly volt. Nagyon sajnálja, de a főnök pillanatnyilag nincs bent, telefonáljak be másnap, akkor megmondja a választ. Megköszöntem, és hazaindultam.

Félálomban telt el a nap, nem mertem még tervezgetni, csitítottam magam, ne legyek még biztos a dolgomban, ne érjen újabb csalódás. Másnap felhívtam. Sajnos, a jelenlegi helyzetben nem engedélyezhetik, hogy Magyarországra utazzam, a többi lehetőség közül ők Franciaországot választották. Menjek, adjam be az útlevél-kérésemet.

Minden simán ment. Cormoş közölte, mi mindent kell beszerezni a pozitív válaszhoz, beleértve a francia vízumhoz szükséges rokoni meghívólevelet, amelyben teljes ellátásomról biztosítanak, az útiköltséget és még bizonyos összeget valutában.

Mindent megírtam Párizsba az ismeretlen Klárának. Postafordultával válaszolt: örül, hogy segíthet. Rövidesen megérkezett a minden szempontból kifogástalan meghívólevél és a valuta, amit persze csak a vízummal ellátott útlevél felmutatásával vehettem ki a bankból. indulás előtt.

Mire minden iratot beadtunk, március lett. Kati szépen fejlődött, kiegyensúlyozott, vidám kislány lett belőle. December óta fél centit nőtt a feje. Már szótagokat mondogatott. Egyik nap meglátogatott Eftimescu. Kicsit félve kérdeztem meg, vajon elképzelhető-e, hogy beszélni fog? „Hát persze, miért ne beszélne?” – válaszolta. Ő már elfelejtette, mit jövendölt pár hónappal ezelőtt. A testvérei nagyon szerették, már-már bálványozták Katit. Ő volt a szemükben minden idők legszebb, legjobb, legaranyosabb kisbabája. Állandóan körülötte voltak, versengtek egy-egy mosolyáért. De így volt vele mindenki. Akik először látták, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel mosolyogtak rá: sokkal rosszabbra számítottak. Álmos egyik orvossá lett osztálytársa alaposan megnézte, s megállapította, nem is várt mást egy Katitól. A Katik mind életrevalók. A háta rendbejött, a feje majd rendbe jön, a bordahiány csak szépséghiba, a bénaság marad, de hát sokan élnek tolókocsiban, attól még értékes, szép az életük, van akinek családja, gyereke van. Nagyon hálás voltam neki a biztatásért.

Még január végén élelmiszercsomagot kaptam Franciaországból. A doboz aljára, belül, pársoros üzenetet írt a feladó. Szeretettel köszöntenek, egy észak-franciaországi kisvárosban, Esquelbecq-ben laknak, sokat imádkoznak a román népért. Teljes cím. Angolul írtam nekik, bemutatkoztam, és megemlítettem, hogy lehet, Párizsba viszem a kislányt műtétre. Mme Marie-France Deroi rögtön válaszolt, levelezni kezdtünk, s a tavasz folyamán még két csomag érkezett.

Miután a papírokat beadtuk, teljes gőzzel elkezdtem franciául tanulni. Összeszedtem három román kiadású francia nyelvkönyvet, az egyikhez lemezek is voltak. Én csodálkoztam legjobban, milyen könnyen ragad rám a nyelv, ez is csak Isten különös kegyelme lehetett. Tanultam főzés, mosogatás, vasalás közben, takarításkor hallgattam a lemezeket. Nem írtam semmit, a célom az volt, hogy valamennyire értsem a beszélt és írott nyelvet, s a legszükségesebbeket magam is ki tudjam fejezni. Hihetetlen volt májusban, másfél hónap elmúltával, hogy mikor a vízum ügyében felhívtam a francia követséget, mindent értettem, amit mondtak, és ami még furcsább, sőt mulatságos volt: ők is értették, amit én mondtam.

A szükség találékonnyá tesz. Egyik nyugatról érkezett vastag, szétnyíló kartondobozt addig hajlítgattam, míg a fekvő Kati számára megfelelő méretű, összecsukható ládikává alakult. A fenekét vastag puplinnal, s az egészet sötétkék alapon kisvirágos selyemmel béleltem ki, kívül pedig bevontam sötétkék, vízhatlan orkánanyaggal. Ügyeltem, hogy a bélés ne legyen mindenütt összevarrva a külső borítóval, hogy a határon ne tépje fel a vámos, ha érdeklődik, nem csempészek-e benne valami iratokat. Voltak már tapasztalataim: amikor 1985 decemberében ötévi otthonlét után először kaptam útlevelet Magyarországra, a határon útitársaimat átvezényelték a szomszéd fülkébe, s egy vámosnő tetőtől talpig végigmotozott. Hat hónapos terhes voltam. A végén mondtam neki, ne haragudjon, de én az ő helyében nagyon szégyellném magam. Erre csak annyit válaszolt: „A munkámat végzem”.

A ládába vékony, vászonnal bevont szivacsmatracot tettem, ezzel együtt össze tudtam csukni, még egy-két pelenka, szalvéta, cumisüveg is elfért benne. Az egész dobozt átérő erős fület varrtam rá az orkánanyagból, s olyan elegáns utazótáska-gyerekágy lett belőle, hogy később az esquelbecq-iek rácsodálkoztak: nahát, milyen praktikus dolgokat lehet kapni Romániában!

A franciatanulás, táskakészítés, útlevél- és vízumvárás izgalmaival telt el a tavasz. Az ismerősök dicsérték bátorságomat, amiért erre a hosszú útra vállalkozom vadidegen emberekhez a magatehetetlen kisgyermekkel, talán magukban könnyelműnek, felelőtlennek, meggondolatlannak tartottak. Én természetesnek láttam a készülődést, nem féltem egyáltalán, a jóleső izgalmon kívül semmit nem éreztem. Nem történhet semmi baj, ha Isten ezt a lehetetlent lehetővé tette. Nagy élmények várnak: átjutok a vasfüggönyön, beleszippantok a szabadságba, meglátom Párizst, s ami a legfontosabb: komoly kezekbe vihetem Katit, s éppen Franciaországba, ahol felfedezték azt a szindrómát, amellyel ő született.

Júniusban minden a kezemben volt. Kati feje másfél centit nőtt félév alatt, ez, hiába áltattam magam, lelassult folyamatot, de nem leállást jelentett. Nem volt akkora az agy nyomása, hogy a koponya ne tudott volna csontosodni. Lassacskán záródtak a varratok, a kutacs még tenyérnyi volt, de a koponya oldalsó részén és a homlokán már nem volt tapintható nyílás, s a tarkón is már csak két centinyi volt a lágy rész.

Mikor átvettem a „barátomtól” az útlevelet, tréfásan megjegyezte, reméli, nem akarok kint maradni. Megnyugtattam, hogy ez fel sem merülhet, három gyermeket hagytam letétben. Kérdeztem, mit hozzak neki Párizsból, erre elkomorodott, és szinte gorombán mondta: eszembe ne jusson, ő azért segített, mert megsajnálta ezt a beteg kisgyermeket, ne akarjam, hogy megbánja. Azt még megjegyezte, hogy oda is meg vissza is megszakíthatom az utamat hetvenkét órára Budapesten, de máshol nem szállhatok ki a vonatból, mert német nyelvterületre csak átutazó vízumom van.