Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent.

A szív – nem csak testünk motorja, hanem – átvitt értelemben és sokkal hangsúlyozottabban a lelkünk szentélye is. Életünk központja, ahonnan minden jó és rossz gondolat származik, vágyaink hangos szülőotthona és csendes temetője is egyben. Gondolataink, szándékaink valójában a szívünkben születnek. Értelmünk tulajdonképpen csak a második állomás. Azért érzékeljük tévesen mégis elsőnek, mert a szívben fogant gondolatokat és érzéseket éppen az értelem szüli világra bennünk azáltal, hogy betű-, vagy hangtestbe öltöztetve konkrétan is megfogalmazza őket. Általa „vesszük először észbe” mindazt, ami bennünk időtlenül zajlik.

„Boldogok a szívükben tiszták” – mondja Jézus. Minél inkább elcsendesedem e mondat titka előtt, annál inkább érzem, hogy forradalmian bátor üzenete van a ma észembere számára. Az értelmi képességei miatt magát szinte félistennek gondoló ember tálének minden bizonnyal kedvesebb lenne, ha ez a mondat így hangzana:

„Boldogok a tisztán gondolkodók, a keveretlen tudatúak, az ésszel minden mélységet belátók, mert szellemi erőfeszítéseikben megjelenik az Isten.” De Jézus nem erről beszél. Ismer bennünket, s nagyon jól tudja, hogy a szív érzelmi tisztasága nélkül soha nem juthatunk el Isten „látására”. Hiába az erős akarat aszketikus megfeszítése, hiába magas szintű képzettség, vagy teológiai ismeret, a szív tisztasága nélkül mindez csupán az „ÉN” csendes agóniája azon a rozoga kereszten, melyet szánalmas emberi erőlködésből tákolunk, hogy rajta az égbe emelkedjünk. Igen sokáig kell haladnunk az alázat ösvényén, hogy megértsük: amíg az Énünk látását erőltetjük, rejtve marad előttünk az Isten, mert Őt csak a „saját szemével nézve” ismerhetjük fel. Ez valójában azt jelenti, hogy csak a bennünk élő Istenre hangolódva vagyunk képesek igazán meglátni a másokban élő Istent is. Az átadottságnak ezen a szintjén már teljesen közömbös, hogy teológiai professzorok, vagy a Szentírás mondatait gyermeki egyszerűséggel befogadó laikusok vagyunk-e. Egyedül a szív tisztasága számít. Az őszinte vágy, hogy Vele, Benne és Általa éljünk.

Isten hallatlan bölcsességét dicséri, hogy ebben teljesen azonos esélyt biztosít mindannyiunk számára. Így aztán előfordulhat, hogy egy elmélyült hívő többet tud Istenről, mint a gyülekezetet vezető pap, aki teológiai tudásának súlyos kőtáblái alól nem engedi magában feltámadni az Élet Urát.

Minden ember tiszta szívvel születik. Gyermekkorunkban is még mind tisztaszívűek vagyunk. Ahogy azonban lassan cseperedünk, automatikusan megtanuljuk – átvesszük – azoknak az embereknek a gondolkodásmódját és értékítéletét, akik körülöttünk élnek. A szüleinkét azért, mert szeretjük őket, és azonosulni akarunk velük. Más domináns személyekét pedig azért, mert félünk, ha nem hasonulnánk hozzájuk, akkor helyzeti előnyüket ellenünk fordíthatnák. De olyan is van, amikor egyszerűen csak a valahová tartozás vágyától vezérelve simulunk bele egy csoport gondolkodásmódjába és stílusrendszerébe, mert szükségünk van egy társaságra, amelyik értékel és elfogad.

Mivel nem vagyunk elég erősek önmagunkban, szinte kényszerítő erővel érezzük, hogy mindenképpen tartoznunk kell valakikhez és megfizetjük az árát.

Környezetünkhöz alkalmazkodva így veszítjük el lassan Istentől eredendően kapott tisztaszívűségünket. A bennünk még felnőttkorban is élő isteni gyermek köré így épülnek a lelkünkben áthatolhatatlan börtönfalak, amelyeknek minden téglája egy-egy másoktól átvett előítélet.

Néha már csak későn ébredünk rá a tragédiára: miközben félelmeink és belső bizonytalanságunk miatt az előítéletek börtönébe zártuk a gyanús világot, magányos börtönőrként úgy éltük le az életünket, hogy senkit sem mertünk szeretni, és senkitől sem mertünk szeretetet elfogadni. Ha ezt az oly sok ember számára valóságos tragédiát el akarjuk kerülni, vissza kell találnunk gyermekkorunk tisztaságához. Élőítéleteink áthatolhatatlan labirintusát lebontva ki kell szabadítanunk a bennünk élő mindenre és mindenkire nyílt szívvel rácsodálkozó gyermeket. Ítélkezés helyett meg kell tanulnunk szemlélődni, érdeklődni és figyelni. Így kifejlődhet bennünk a megértés és együttérzés karizmája, ami nélkül nincs tisztaszívűség.

Valójában azonban ennél sokkal többet és sokkal kevesebbet kell tennünk. Vágyakozó gyermeki szeretettel kaput nyitni csalódásoktól megkeseredett és fájdalmaktól összetört szívünkön, hogy Isten gyógyító szeretete betölthesse lelkünket. Enélkül a belső gyógyulás nélkül nem juthatunk el a tisztaszívűségre. A tisztaszívűség legalapvetőbb feltétele ugyanis az Isten szeretetével való boldog megelégedettség és önmagunk helyes szeretete. Olyan „állapot” ez, amelynek eléréséért naponta „benső zarándokutat” kell tennünk az Élő Vizek forrásához. Élőre haladva saját utunkon lassan megtapasztalhatjuk, hogy a szív tisztaságát emberi erőlködéssel elérni nem lehet. Elég egyszerűen csak hagyni, hogy a bennünk élő Isten irgalmas szeretettel nézzen rajtunk keresztül a világra.

Ez a szeretet nyitottá tesz minket a megértésre, a megértés elfogadóvá tesz, az elfogadás pedig lebontja bennünk az előítéletek falát. Ez az előítélet-mentes gondolkodás pedig erőlködés nélkül vezet el minket a tisztaszívűségre.