Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Tomka Miklós#1#:

    Egyház és kommunikáció

    Mely rétegekkel kommunikál a magyar egyház?[2]

    Ez a kérdés rejtett állítást tartalmaz! Azt, hogy a magyar egyház kommunikál. Jogos ez az állítás? Sok minden szól ellene: Kérdés, van-e egyáltalán olyan cselekvő alany, hogy magyar egyház? Persze, hívők vannak, papok is, püspökök is vannak. De létezik-e olyan társadalmi szubjektum, hogy magyar (katolikus) egyház? Az ilyen egység bizonyos összetartozást, annak szervezeti rendjét, közös tudatot, egymással folytatott véleménycserét feltételezne. Mindez a valóságban legfeljebb nagyon csökevényes formában található. Mint egy álom, amelynek bizonytalan a realitása. Vagy mint egy szerkezet elemei, amelyek akkor sem alkotnak működő gépezetet, ha van valahol egy tervrajz, amely szerint egymáshoz kellene kapcsolódniuk. Egy-egy plébánia valóban önálló életet él. Lassacskán egy-egy egyházmegyében is megindul a közös, egymásért és a közösségért felelősséget vállaló élet és az egészben gondolkodó, szervezett tevékenység. De magyar egyház…?

    Helyzetünket sok minden magyarázza: történelmi, egyházszervezeti és kényelmi szempontok egyaránt. Az egyházüldözés az elmúlt évtizedekben mindenféle belső egyházi munkamegosztást, összefogást, egyeztetést, tervezést akadályozott. Nem tanultunk együttműködést… Az egyházmegyék – élükön az apostolutód püspökükkel – olyan autonóm egységek, amelyeket sem nemzeti határoknak, sem bárminemű püspöki karnak nem lehet alárendelni. A részek autonómiáját csak jelentős közös erőfeszítéssel lehetne egy nagyobb, közösen cselekvő egységbe fogni. Ilyen erőfeszítésre nálunk még nem futotta… S nem utolsósorban: könnyebb dolog áttekinthető kisebb egységekben gondolkodni. A híveknek is, a pásztoroknak is egyszerűbb. Ám ez azzal járhat, hogy elvesszünk a részletekben; hogy az egészet, a magyar katolikus egyházat senki sem érzi a maga ügyének; hogy az megfoghatatlanná, inkább ígéretté, semmint valósággá válik.

    A magyar egyház ilyen ködszerű léte mégsem akadálya a kommunikációnak. Lehet, hogy az egyház belső egysége elégtelen, de a külvilág számára meghatározatlansága ellenére is létezik magyar egyház. És a lét magával hozza a kommunikációt. Nem lehet nem kommunikálni! – szól a kommunikációelmélet egyik alaptétele. Az, hogy mások tudomásul vesznek (és viszont), kommunikáció. Ahogyan lépéseinket, változásainkat, önmagunkat társas, társadalmi környezetben, mások szeme előtt kivitelezzük, az kommunikáció. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a kommunikáció a szóra és a tudatos közlésre korlátozódik! Éppolyan fontosak a cselekvésekben, mozdulatokban kifejeződő nem verbális megnyilvánulások. A papi életmód, a püspöki paloták[3], az apácaruha, a Szeretetszolgálat munkája mind valamilyen jelentést hordoz. És a tudatos közlési szándék beágyazódik a félig és a nem tudatos megnyilvánulások sokaságába. A figyelmes résztvevő mindezt együttesen észleli, és egyetlen üzenetként próbálja értelmezni. A hangsúly alkalmasint fontosabb lehet, mint a szó maga. És a szónak nem szótári jelentése, hanem környezeti beágyazottsága ad súlyt és értelmet. A textus adott kontextusban nyeri el teljes jelentését. Végeredményben tehát nem vitás, hogy az egyház mindenkivel, az egész társadalommal kommunikál. Tisztázásra vár azonban, hogy ez a tény pontosan mit takar.

    A látszólag egyszerű kérdés legalább hétféle problémát rejt.

    1. Ki az, aki közöl valamit? Ki szerepel úgy, mint egyház? Ki személyesíti azt meg? Ki(k)nek, egyéneknek, közösségeknek, személytelen intézményeknek a megnyilvánulásai esetén jogos az benyomás, hogy az egyház kommunikál? Vajon ugyanazokat a cselekvőket tekinti-e a teológia, az egyházjog, a hívők felfogása és a profán társadalom az egyház kommunikatív megjelenítőinek?
    2. Kivel, kikkel közöl valamit az egyház? Meghatározott csoportok az egyházi híradások címzettjei? Vagy az egész társadalom a közlemények befogadója? Igazodik-e ahhoz az egyház, hogy kivel akar közölni valamit? Foglalkozik-e azzal, hogy potenciális hallgatóinak (saját tagjainak és a távolállóknak, a szimpatizánsoknak és az ellendrukkereknek stb.) milyenek a fájdalmai, milyenek az elvárásai, és hogy milyen megváltásra szorulnak?
    3. Mit közöl az egyház – szóban, tanítása által és léte s magatartása, alkalmasint politikai szereplése révén? Vajon ez a közlés a Jóhír továbbadása, a megváltás hirdetése-e, vagy egy társadalmi szervezet önérvényesítésének és egy társadalmi rendnek a bemutatkozása? És ugyanazt közli-e mindenkivel? Vagy a társadalom különböző csoportjai, rétegei számára különböző mondanivalója van-e? Ugyanazt hirdetik-e szavai, közösségi életének példája és társadalmi megnyilvánulásai? És minden, az egyházat megjelenítő személy vagy intézmény stb. ugyanezt és ugyanúgy közli-e? Vagy lehet-e a különböző egyházi közlések között feszültség, ellentmondás? Ha tetszik, ha nem, mindez összegződik! Ezért kérdéses, hogy végeredményben milyen üzenetet képvisel az egyház?
    4. Az egyház megjelenítői tudatosan közölnek-e valamit? Magatartásukat összhangba igyekeznek-e hozni a rájuk bízott Evangélium tanúsításával? Tudatosan formálják-e az egyházról kialakuló képet és a neki tulajdonított törekvéseket? Vagy az információátadás az egyház oldaláról nézve öntudatlan, és a kialakuló kép az egyházon kívüli társadalom értelmezésének eredménye?
    5. Ellenőrizni tudja-e egyáltalán az egyház a megnyilvánulásaiból kihallható dolgok tartalmát, értelmét? Vagy az ezerféleképpen és ellenőrizhetetlenül formálódik és torzul, és akár önmaga ellentétébe is fordul a dekódolás, értelmezés, befogadás folyamatában? Figyelemmel van-e az egyház a lehetséges befogadók előzetes ismeretére, előítéleteire, felfogóképességére?
    6. A közlések és jelentéshordozó cselekedetek milyen másod-, harmad-, stb. jelentéseket hordoznak? És akár volt az üzenetnek eredendően szándékolt rejtett üzenete, akár sem, ezt hogyan értelmezik a társadalom különböző csoportjai?
    7. Végül milyen eszközökkel kommunikál az egyház? Milyen megnyilvánulási módjai, milyen szimbolikusjelzései vannak? Szava, liturgiája, szentségei, szakrális és egyéb tárgyai hogyan működnek mint kommunikációhordozók? Hívei, mozgalmai, hierarchikus szervezete és tisztségviselői, valamint politikai szimpatizánsai által a közlés milyen társadalmi közvetítőcsatornáival rendelkezik? A nyilvános kommunikáció eszközeit, kezdve a prédikációtól és katekézistől, a közéleti megnyilvánulásokon át, a tömegkommunikációs jelenlétig hogyan használja és hogyan hasznosítja az egyház[4]?

    A vallási-egyházi kommunikáció külön szakma és önálló tudományág tárgya[5], amely világszerte intézetek és folyóiratok túcatjait, szakemberek ezreit foglalkoztatja. Ez nem foglalható össze néhány oldalon[6]. Egy rövid tanulmány csak néhány legfontosabb összefüggés megvilágítására elegendő. Kiindulásnak ez sem kevés! Tehát: kikkel kommunikál a magyar egyház?

    Az egyháznak önmagával való kommunikúciója

    Az első mezőny: az egyház maga. Az egyház kifejezéssel itt nem misztikus valóságát, hanem hívei és tagjai rendezett és szervezetben élő összességét (a látható egyházat) jelöljük[7]. Pasztorálteológiai és szociológiai értelemben az egyház kommunikációs közösség. Hitét, hagyományát, emberi kapcsolatait, szervezeti rendjét folyamatos kommunikáció segítségével tartja fenn és örökíti tovább.

    Az egyháznak önmagával való kommunikációja különleges. Középpontjában a jézusi tanítás intézményes megőrzése és továbbadása áll. Az egyház céltudatos, közlő, tanító tevékenysége tartalma és célkitűzései szerint pontosan meghatározott. Ebben a céltudatos és intézményes kommunikációban kétezer év óta meghatározó szerepe van a pásztoroknak, a papi hivatal hordozóinak. Amíg az egyház saját, „belső” kommunikációja a keresztény társadalom közösségi hálózatában zajlott, fel sem tűnhetett, hogy még egy alapvető funkciót hordoz, az egyház közösségi természetének ápolását. Ez azóta vált nyilvánvalóvá, amióta a társadalom közösségi rendje megbomlott és amióta az egységes keresztény kultúrát világnézeti pluralizmus váltotta fel. Azóta az egyház önreflexiójában egyre nagyobb a súlya a keresztény életvitel és a közösségalkotás gyakorlati kérdéseinek, a keresztény kultúra ápolásának, valamint a világgal való párbeszédre történő felkészülésnek. Isten népe ezerféle vallási és profán tevékenysége, csoport-, szervezet- és testületképződése ellenben mindenekelőtt világiak cselekvése[8]. A minden megkeresztelt Krisztus-hívő általános papsága a világiakat az egyház mind belső, mind külső kommunikációjában való önálló és a papsággal egyenrangú részvételre[10].

    A céltudatos információátadás feltételezi a tárgyismeretet és a kommunikációs partner ismeretét. Azonban nemcsak a nem hívő társadalom terra incognita, hanem saját egyházunk is az. Az egyház széttagoltságával függ össze, hogy a belső egyházi eszmecsere nagy része helyi vonatkozású és a közvetlen, személyes ismeretségekkel kapcsolatos. A legtöbb pap nem ismeri más egyházmegyék más szemináriumokban nevelődött papjait. Kevesen vannak, akik környékük, városuk, egyházmegyéjük horizontján túl tudnak tekinteni. A világiak körében is kevés az érdeklődés az egész magyar egyház ügyei iránt. Keveset tudunk róla és még kevésbé látjuk módját, hogy az egyházunk iránti felelősségünket a gyakorlatban érvényesíteni tudjuk. Ez nem független attól az adottságtól, hogy kik képezik az egyház belső párbeszédének közönségét. Az eredmény: a magyar katolicizmusban megfigyelhető kommunikációs belterjesség. Ezzel együtt jár a kulturális lemaradás – mind a világegyház egyéb területeivel szemben, mind a magyar társadalomhoz mérten. Az egyház kommunikációjának, azaz a híveivel és a világgal való párbeszédének megélénkülése saját újraéledésének és küldetése megvalósításának is feltétele és kifejeződése. A kapcsolatteremtés az életjele. A zsendülő élet azonban ápolást igényel. (Az egyháznak az önmagával való kommunikációjában is még hatalmas kihasználatlan lehetőségek rejlenek. Kihasználásuk feltétele az önvizsgálatra, önmagunk ismeretére, a közös ügyeink megbeszélésére ösztönzés és a kommunikációs lehetőségek senki elől el nem zárása.[11])

    Az egyházi kommunikáció néhány alapviszonylatának vizsgálata önismeretünk halaszthatatlan követelménye. Van-e és milyen beszélő viszony van az egyház tisztségviselői és hívei között; értelmiségi és tanulatlan keresztények között; a latin rítushoz tartozók és a görög katolikusok között; az egyház különböző politikai pártállású tagjai között, „progresszívok” és „tradicionalisták” között stb.?[12]

    Az egyháznak önmagával való párbeszéde társadalomszerkezeti kategóriákban viszonylag pontosan körülírható. Ennek a belső eszmecserének a közönsége a társadalom egyházhű, vallását gyakorló része, nyolcszázezer-egymillió ember. Van egy, a hetvenes évek legelején gyűjtött helyzetkép: tizenhatezer ember adata. Az akkori megfogalmazás szerint „a magukat vallásosnak mondók 80,2 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és falun lakik. Hasonlóképpen a magukat vallásosnak besocolók 60,3 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és inaktív kereső vagy eltartott; 64,6 százaléka vagy legalább 60 éves, vagy/és 8 osztálynál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezik. Röviden: a magukat vallásosnak mondók túlnyomó többsége idős, vagy/és falusi, vagy/és alacsony iskolai végzettségű. …] Ezt a képet kiegészíti, hogy a magukat vallásosnak mondók egy főre jutó jövedelme – a nem vallásosakéval azonos foglalkozási és életkori kategóriákon belül is – mintegy 10-20 százalékkal alacsonyabb, mint a nem vallásosaké… A magukat vallásosnak mondók között több mint kétszer akkora (37,8 százalék) a tévékészülékkel nem rendelkezők aránya, mint a magukat nem vallásosnak mondók között (16,8 százalék)… Autóval rendelkezik (1972-ben!) a magukat vallásosnak mondók 5,4 százaléka és a magukat nem vallásosnak mondók 11,3 százaléka…

    Összefoglalva: a magukat vallásosnak mondók elsősorban a társadalom azon részein találhatók,

    1. ahol az életkorból következően a társadalom életében való részvétel lehetőségei mérsékeltek;
    2. amely nem egyezik a társadalom fő fejlődési irányaival (alacsony iskolai végzettségűek; mezőgazdasági dolgozók, nem aktív keresők és nem keresők);
    3. ahol a személyes és a társadalmi fejlődés üteme és lehetősége viszonylag csekély (az előző tényezőkön túl: falun);
    4. ahol az anyagi és szellemi lehetőségek viszonylag korlátozottak.”[13]

    A kilencvenes évekre a helyzet csak némileg változott. Magát ma vallásosnak mondja az ország felnőtt népességének 72 százaléka. Az egyház tanításához igazodik a társadalom legfeljebb 15-18 százaléka (most egy 1993 őszén végzett, 1460 főre kiterjedő országos reprezentatív vizsgálatból idézünk[14], de gyakorlatilag ugyanilyen eredményeket közöl a Központi Statisztikai Hivatal 1992-ben, mintegy 29 000 ember körében végzett kutatása[15]).

    A saját megállapításuk szerint egyháziasan hívő és a vallását többé-kevésbé rendszeresen gyakorló katolikusok zöme (70,7 százaléka) 50 éves vagy idősebb; ugyancsak többsége (61,9 százaléka) falun él; négyötöde (82,2 százaléka) csak clemi iskolai vagy 8 osztálynál alacsonyabb végzettséggel rendelkezik és az előbbiekkel – mindenekelőtt az előrehaladott életkorral – összhangban. többnyire (az esetek 59,2 százalékában) egyedül vagy másodmagával él. Az egyházias katolikusok a társadalmi átlagnál lényegesen idősebbek, közel kétszer olyan arányban élnek falun, mint az ország össznépessége. alacsonyabb iskolai végzettségűek és elmagányosodottabbak. Magas jövedelmű csak fele annyi van közöttük, mint a társadalom átlagában, de a legalacsonyabb jövedelműek aránya is valamivel átlagon aluli.

    A szegényesebb, öregesebb, alacsonyabb iskolázottságú élethelyzet azután magával hozza az ingatlanok és a nagyértékű vagyontárgyak ritkább előfordulását, a nagyobb helyhez kötöttséget (kevesebb autót), a közéletbe, gazdaságba. politikába való mérsékeltebb bekapcsolódást, a kulturális szokások szerényebb formáit. (1993-ban az egyháziasan katolikusok 42,5 százalékának, ugyanakkor a társadalom nem hívő csoportjában az emberek csupán 15,8 százalékának nem volt színes tévéje.)

    Az ismérvek kombinálódnak. A legkevésbé elért csoport az 50 évnél fiatalabb, közép-, vagy felsőfokú végzettségű városi népesség. amely zömében szellemi foglalkozású és amely az ország politikai, gazdasági és kulturális irányításában meghatározó szerepet játszik. Ennek a rétegnek csupán 6,2 százaléka (Budapesten pedig csak 5,3 százaléka) tartja magát az egyház tanítása szerint hívőnek (és ennél is kisebb része rendszeres vallásgyakorló), tehát ennek a rétegnek csak piciny töredéke vesz részt az egyház belső kommunikációjában.

    Éppen azok a csoportok, amelyeket az egyház belső kommunikációja kisebb arányban ér el, nem hívő környezetben élnek. A 30 évnél fiatalabbak, a budapestiek, a felsőfokú végzettségűek, a legmagasabb jövedelműek mintegy egyharmada kifejezetten és határozottan nem vallásos vagy éppen ateista. Ez a közeg nyilvánvalóan befolyásolja, korlátozza az egyház kommunikációs esélyeit.

    Az egyházias vallásosságot leginkább a nem mobil családok őrzik, ahol a gyermekek szüleik társadalmi környezetében és kategóriájában maradnak. Az értelmiségben a többgenerációs értelmiségi dinasztiák a legvallásosabbak. Falun a mezőgazdaságban maradók a leginkább tradícióőrzők. A családi nevelés és a vallási szocializáció ott a leghatékonyabb, ahol a szülők – saját tapasztalataikra támaszkodva – előre tudták látni az élet által feltett kérdéseket. Ám az ilyen család és személy egyre ritkább. Az elmúlt évtizedek hatalmas társadalomszerkezeti átrendeződése tradícióbomlással és elvallástalanodással járt. Ez talán közhely. Kevésbé elterjedt az a következtetés, hogy eszerint a társadalom legmozgékonyabb, legtörekvőbb, a helyzetéből adódóan is a leginkább újításra kényszerülő része az, amely nincs jelen az egyházban és amely az egyházi belső kommunikációnak alig részese.

    Az előbbi megállapítás úgy is fogalmazható, hogy a belső egyházi kommunikáció kultúra-konzerváló, azaz mind közönsége, mind tartalma szerint konzervatív kommunikáció. Ez a feltételezés egybecseng a keresztények s ezen belül is az egyháziasan katolikusok pártpolitikai irányultságával, ami – kissé leegyszerűsítve – a KDNP-vel, az MDF-fel, és a FKGK-vel szembeni rokonszenvet, a FIDESZ-szel és az MSZP-vel szembeni gyanakvó tartózkodást és az SZDSZ-szel szembeni ellenkezést mutat.[16]

    Az öregséggel és szűkösséggel gyakran egészségi panaszok, a mozgás nehezebbé válása és bizonyos társadalmi elszigetelődés is együtt jár. Az egyháziasan katolikusok között azok vannak többségben, akik mindent összevéve rossz közérzetről panaszkodnak (a társadalom egyéb részeiben a jó és a rossz közérzetűek aránya 1993-ban kiegyensúlyozott volt; a nem hívők között – akik fiatalabbak, jobb módúak stb. – a kifejezetten jó közérzetűek voltak többségben).

    A valóság polarizált: Azok a jellemvonások ugyanis, amelyekkel az egyház tanításához igazodó, egyházias, templombajáró, hitüket ápoló és gyakorló katolikusokat jellemezni próbáltuk, részben feltételezik vagy legalábbis valószínűsítik egymást. Ha legalább két-két ismérvet együtt kezelünk, kiderül, hogy az egyháziasan katolikusoknak 83,9 százaléka vagy falusi, vagy/és legfeljebb nyolcosztályos végzettségű. Megfordítva ez annyit jelent, hogy a gyakorló katolikusoknak csupán 16,1 százaléka közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező városi lakos, miközben a magyar felnőtt társadalom 37,6 százaléka tartozik ugyanebbe a kategóriába.[17] Még súlyosabb a következő társadalmi egyoldalúság: a templomba járó katolikusoknak 89,7 százaléka vagy falun él, vagy/és 50 éves vagy annál idősebb. Tehát az egyháziasan katolikusoknak csupán 10,3 százaléka 50 évnél fiatalabb városi ember. Ugyanakkor a 18 éves és idősebb magyar népességnek 51,4 százaléka 50 évnél fiatalabb városlakó.

    Mindezek az adatok közvetlen választ adnak arra a kérdésre, hogy kivel, kikkel zajlik az egyház belső kommunikációja. Kitér el és kit nem ér el az egyház a templomban? Az 50 évesek és az annál öregebbek 20-30 százalékát eléri, de az 50 év alattiaknak csupán 7-8 százalékát. A falusiak negyedét eléri, a városiaknak csak kevesebb, mint egytizedét. A legalacsonyabb iskolai végzettségűek egyharmadával találkozik így, a legalább általános iskolát végzetteknek már csak egytizedével. Mind a magánosok vagy másodmagukkal élők, mind a hat fős vagy annál nagyobb családosok több mint egyötöde templomba járó katolikus, az „átlagos”, 3-5 fős családokban élőknek ellenben kevesebb mint egytizede.

    A politikai kötődés kommunikációs kapcsolat is. A belső egyházi kapcsolatrendszer és véleménycsere nagy mértékben magába öleli a KDNP-t, amely pártolóinak tekintélyes részét a vallásukat rendszeresen gyakorló egyháziasan katolikusok közül nyeri. A belső egyházi kommunikációnak jó csatornái vannak az MDF és a FKGP felé, hiszen azok választóinak egyötöde egyháziasan katolikus. Sokkal kevésbé létezik ilyen hírvivői viszony a FIDESZ és az MSZP irányába és szinte tökéletesen hiányzik az SZDSZ esetében. Az utóbbi három pártban ezzel szemben jelentős nagyságú, talán meghatározó a nem hívők és az ateisták aránya. Tehát azok a pártok eleve más füllel hallják, más szemmel nézik az egyházi megnyilvánulásokat, mint az előbbi pártok hívei. Ez megkülönböztetett fogalmazást és érvelést követel. Ezt azonban nem az egyházon belül kell megoldani, hiszen a szóban forgó csoportok ott nem elérhetők. Bármi legyen is az egyház és a keresztények véleménye egyik vagy másik politikai irányzatról és a köré csoportosuló táborról, a kommunikációs kapcsolatok szűkössége aligha örvendetes.

    Az eddigi adatok és meggondolások a belső egyházi információáramra vonatkoztak. Ez az éremnek csupán egyik oldala. Kérdés, miképpen kommunikál az egyház „kifelé”? Milyen rétegekkel van és kikkel nincsen kapcsolata? Tud-e egyáltalán megkülönböztetett csoportokhoz szólni, vagy a társadalom nem hívő része tagolatlanul áll-e vele szemben? Kik által szól, ha egyáltalán párbeszédet folytat? Ugyanúgy zajlik-e ma az egyháznak a világgal folytatott dialógusa, mint ahogyan 1989-90 előtt zajlott? Az egyházon kívülről jövő, az egyházzal, a vallással, az erkölccsel, a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos megnyilvánulásokat az egyház a kommunikáció elemeinek tekinti-e vagy hadüzenetnek? A kérdések hosszan sorolhatók. Válaszokat nehezebb adni. A magyar katolikus egyház és a „világ” érintkezésének formálása még befejezetlen, alakítható feladat.

    Az egyház kommunikációja „kifelé”, „másokkal” – tegnap és ma

    Nem árt szem előtt tartani a magyar katolicizmus 1990 előtti nyilvános jelenlétének és társadalmi megnyilvánulásainak mikéntjét. Köztudott a kommunista állam törekvése. Először a vallás megsemmisítésén dolgozott. Azután belátta, hogy ez az út nem járható. Akkor szolgájává akarta tenni az egyházszervezetet. Propagandája eszközeként kívánta lobogtatni a „vallásszabadság”-ot. Ám ugyanakkor – a vallást magánügynek nyilvánítva – az egyházat kizárni igyekezett a közéletből. A kommunizmusnak az a célkitűzése, hogy az egyházat a nyilvánosságból kiszorítsa, részben sikerrel járt. Részben! Az elszigeteltség ugyanis itt-ott áttörhető volt. A magyar egyház az üldözöttség viszonyai között is kapcsolatban volt a társadalommal, sőt annak kultúrahordozó, értelmiségi részével is!

    Hosszú évtizedeken át a Vigilia a legrangosabb magyar kulturális folyóiratok közé tartozott. Világnézeti önállóságával és függetlenségével magához vonzotta az önmagukat a hivatalos sémáknak alárendelni nem akaró neves írókat, költőket, gondolkodókat. A Vigilia, amelyet mindenki katolikusnak ismert, a szabad és nívós gondolkodás, a nyitottság, a párbeszéd fóruma és szimbóluma volt. A nem hívő értelmiségiek valószínűleg sem azelőtt, sem azóta nem olvastak annyi színvonalas katolikus alkotást, mint azokban az években. És megfordítva: a katolikus „bel”-kultúrába alighanem sem azelőtt, sem azóta nem szűrődött be és nem épült be annyi egyéb – tehát: nem katolikus, akár nem hívő – talajról származó érték, mint abban az időszakban. Egyszóval: voltak intézményes szóvivők. Nem csak a Vigilia! Az egyházi iskolák, a szerzetesrendek, egy-egy könyv egyaránt a társadalommal való kapcsolatot ápolták. És becsületet szereztek a katolikus egyháznak.

    Később váltak közismertté, de nem kisebb a jelentőségük a katolikus kisközösségeknek[18]. Zömében világi keresztényekből álltak. Saját mindennapi életükben összekapcsolták hitüket és világi tevékenységeiket. A kisközösségek tagjai nyilvánosan is vállalták vallási hovatartozásukat. Így nem hivatalos módon a magyar katolicizmus hírnökei, képviselői lettek. A kisközösségek otthont adtak sok frissen megtértnek. És összekötötték azok régi és új környezetét. Számos közösség ökumenikus volt. A kereszténység megélésének gyakorlatában elvi párbeszédet intézményesített és a különböző felekezetű keresztények között szerető közösséget teremtett. Az ébredező ellenzéki mozgalom az egyházi kisközösségeket a szabadság és a társadalmi önállóság letéteményeseiként üdvözölte. S mivel az egyházüldözés a hatvanas-hetvenes évek óta főleg a közösségek üldözése volt, a vallási csoportok akaratlanul is a politikai ellenállás példáivá váltak. A nyugati sajtó a hetvenes-nyolcvanas években többet írt az önmagát a bázisközösségek mintájának mondó Bokor közösségről, mint az összes többi egyházi ügyről együttvéve.

    Az intézmények és a közösségek mellett óriási jelentősége volt egyes katolikus értelmiségiek szavának, párbeszédkészségének, kulturális rangjának, magát elfogadtatni tudó politikai ügyességének. Kodály Zoltán és Rónay György, Pilinszky János és Nemeskürty István, Erdélyi Zsuzsanna és Kamarás István – és sokan mások – szóban és példában vonzó és meggyőző módon tudták képviselni a kereszténységet. Tudták ezt tenni egy olyan időben, amikor a püspököknek a szocializmust és a „vallásszabadság”-ot kellett dicsérniük, és amikor az állam sikerrel meg tudta vonni a nyilvánosságot az egyház keményebb szavú pásztoraitól.[19]

    A kommunista kor második felében a magyar katolikus egyház társadalmi kommunikációja sajátos módon zajlott. Az egyház hivatalos képviselőinek vagy nem volt társadalmi hitelük, vagy/és nem jutottak nyilvánossághoz. A társadalom nem hívő vagy nem egyházias háromnegyed része számára emiatt szinte nem létezővé váltak. Helyettük a társadalom vagy legalábbis a felnőtt lakosság nem vallásgyakorló 91-92 százaléka olyan intézményeket, közösségeket és személyeket tekintett a kereszténység és az egyház kulturális reprezentánsainak, akik elkötelezetten és meggyőzően katolikusok voltak, bár az egyház képviseletének tisztjét a legkevésbé sem igényelték, és akiknek persze semmi ilyenféle megbízásuk sem volt. Viszont nekik köszönhető, hogy az egyház és a társadalom között olyan folyamatos cserekapcsolatra kerülhetett sor, amely nemcsak a kereszténységnek, hanem a magyar katolikus egyháznak is megbecsülést és presztízst szerzett. Ennek visszatükröződése az egyházba vetett bizalom a kommunizmus összeomlásának szakaszában és a rendszerváltás pillanataiban.[20] A dolog árnyoldala, hogy a katolicizmus ilyen nem hivatalos képviselői nem ágyazódhattak be egy átfogóbb belső egyházi kommunikációs hálózatba, hiszen az nem létezett. Sőt a „kívül” történő megszólalás „belül” gyakran gyanakvásba ütközött. (1990 után a gyanakvás gyanúsítgatássá fokozódott. Akik azelőtt elszigeteltek vagy párbeszédre képtelenek voltak, ma alkalmasint önmaguk szerepét is szépítik azzal, hogy tagadják a kereszténység korábbi nyilvános képviseletének lehetőségét – hacsak nem erkölcstelen megalkuvások árán.)

    Egyáltalán milyen viszony lehetséges az egyház és a világ között? Lehet-e kommunikálni résztvevőként, közösséget vállalva vagy elkülönült partnerként, esetleg akár szembenállva. A résztvevő kommunikáció lényegét a különféle rétegekben, foglalkozási csoportokban, társadalmi színtereken, pártokban, mozgalmakban, intézményekben való keresztény jelenlét biztosítja. Ez akkor teremt igazán gyümölcsöző kapcsolatot az egyház és a világ között, ha az ezerféle közegben és pozícióban tevékenykedő és megnyilvánuló keresztényeket az egyház közössége és intézménye saját hírnökeinek tekinti. Ehhez kell, hogy az egyház bizalommal kezelje tagjait: a pásztor a hívőt, a világi a világit, a civil keresztény a papot és a püspököt. A bizalom különösen akkor feladat, ha a vélemények különböznek. A magyar katolikus egyház híveinek is tudomásul kell venniük a Zsinatnak azon tanítását, hogy a mindegyikük számára közös keresztény meggyőződés talajáról alkalmasint egymástól eltérő gyakorlati, kulturális, politikai stb. következtetésekre juthatnak.[21] Ezt a bizalmat és a pluralizmus elfogadását még tanulni kell. 1995 nyarán előbb a Keresztény Élet, majd az Új Ember szerzői és újságírói, sőt neves katolikus közéleti személyek ítélték tudathasadásosnak, janicsárnak, kaméleonnak, érdek-katolikusnak[22] azokat, akik nem az ő ízlésüknek megfelelő politikai véleményt képviseltek, vagy akik akár csak szóba mertek állni más véleményen levőkkel. A vitát kirobbantó alkalom jellemző módon egy olyan konferencia volt, amelyen liberálisként ismert értelmiségiek (is) beszéltek. Maga ez a tény többféleképpen fogalmazható. Az első változat szerint a felháborodott cikkek oka egyszerűen az volt. hogy katolikus rendezvényre nem katolikusokat, sőt egyházkritikusként ismert személyeket is meghívtak, míg a bírálók hiányolták az általuk „hiteles”-nek tekintett személyeket.

    A második változat szerint a meghívók ezzel „gyanútlanul vagy elvtelenül egyházellenes mozgalmaknak nyújtanak segédkezet…”[23]

    A világgal való érintkezésnek talán létezik egy másik útja is: a falak biztonságos védelmében, a lőréseken át folytatott „párbeszéd”. Persze a másik nyelvét ebben az esetben is meg kellene tanulni. Ilyen esetben is meg kell teremteni az információcsere csatornáit, szabályait, rendszerét. (Például, hogy ne lőjjék le, aki a falak közelébe merészkedik.) Ám ha intézményesül is valamiféle konfrontációs kommunikáció, akkor is kérdés, hogy a bizalomra való kölcsönös hajlandóság és megértési készség híján az hová vezet? Félő, hogy süketek párbeszédévé válik, amelyben mindkét fél saját igazát hajtogatja, és a másik fél értetlenkedését bizonyítéknak tekinti arra, hogy az nem is törekszik a szótértésre.

    1990 után, amikor az egyház intézményi rekonstrukciója megindult, örvendetesen fellendültek az egyházon belüli kapcsolatok. Nagyon pozitív jelek a katolikus újságok, folyóiratok szaporodása, a lelkiségi mozgalmak erősödése és találkozói, az egyházmegyei zsinatok és sok egyéb. Ugyanekkor azonban elakadt az egyházból kifelé irányuló kommunikáció. Mi is, mások is, előbb saját identitásunk megerősítésével foglalkoztunk.[24] Sőt elhangzott, hogy az egyház pásztorainak elsődleges feladata nem a kívülállókkal való párbeszéd, hanem a saját közösség összetartása. Valóban ez a pásztori hivatal lényege! Az egyház azonban ugyanakkor feltételezi, sőt követeli, hogy a keresztények meggyőződésüket önállóan képviseljék a társadalom másként gondolkodó tagjai körében. Ehhez az egyházon belülről bizalomra, segítségre, támogatásra szorulnak. Itt még sok tennivaló akad. Hiányzik egy katolikus napilap… Szomorú, hogy a tervezett keresztény (s legalább részben katolikus) budapesti rádióadónak azon kellett megbuknia, hogy nem volt senki, aki a szinte csak jelképes katolikus hozzájárulást kifizesse… Megoldatlan a katolikus könyveknek az egyházon kívüli terjesztése… Bemutatkozó és public relations tevékenységet az egyház egyáltalán nem folytat stb.

    A társadalommal való kommunikáció elhanyagolása annál érthetetlenebb, mert a vallás és az egyház tevékenységének hírértéke van. Ez a hírérték ma különösen nagy, hiszen ezeket a témákat csak 1989-1990 óta lehet nyilvánosan tárgyalni. A tömegkommunikáció nem hagyja ki ezt a lehetőséget. A híreknek az áramlása az egyház és a világ között (vagy az egyházzal és a vallással kapcsolatban) a legkevésbé sem szűnt meg, csupán az egyház mondott le a hírfolyam irányításáról. Nem maga nyilatkozik. Nem maga szabja meg a közlés helyét, mikéntjét és idejét. Nincs olyan egyházi szóvivő, aki „belül” elsőnek kapná meg a fontos információkat, amelyeket azután „kívül” megfelelő szakértelem és kapcsolatok birtokában hitelesen és a leghatékonyabban tudna továbbadni. Végeredményben az egyház ki van téve a vallási ügyekben nem mindig tájékozott és nem mindig barátságos újságírók megkeresésének, közlésvágyának, értelmezéseinek. És az egyház gyakran igazán jelentős kérdésekben sem tudja elérni, hogy a tömegközlés a társadalom többségének felfogásához igazodjon és kiegyensúlyozottan képviselje a pro és kontra érveket[25]. A tömegkommunikációs kort kellően fel nem ismerve, az egyház olyan mint a futballjátékos, aki a pályán van, de „nincs a labdán”. Részese is meg nem is a játéknak. Ezért sokan elégedetlenek vele. Egyes adatok szerint az a tekintély, amellyel az egyház 1990-91-ig a társadalom nem hívő részében is rendelkezett, lecsökkent.[26]

    Még két kérdés kikerülhetetlen: a „miről” és a „hogyan”. Milyen témákban alakul ki az egyházhoz kapcsolódó kommunikáció? A gyakorlat azt mutatja, hogy az egyház jogairól és intézményeiről, pénzéről, szervezeti nehézségeiről, politikai helyzetéről! Ezek azok a témák, amelyek a hatalmi harc részeseit érdeklik, amelyeket a „keresztény” s a szocialista és a liberális pártok egyaránt szóba hoznak. Ebben a megvilágításban az egyház egyszerűen egy politikai, hatalmi szervezet, nem több és nem kevesebb. (És aki az egyházon belül ezzel nem ért egyet, annak tudatosítania kell, hogy mint az egyház tagja ő is felelős azért, ha az egyháznak a közvéleményben terjesztett képe – saját magunk kommunikációs tehetetlensége miatt! – ilyenné torzul.) Ráadásul a hatalom, a jogi státusz, az iskolaügy és az intézmények feletti felügyelet értelmiségi szintű problémák. Tehát ez a megközelítésmód eleve kijelöli, hogy kiket foglalkoztat.

    1996 nyaráig hiányzott[27] az egyház nyilvános és nyomatékos közösségvállalása a rászoruló és kisemmizett kisemberekkel. Azóta csak az a kérdés, hogy a hivatalos nyilatkozat visszatükröződik-e az egyház életében, és ennek megfelelően kézzelfoghatóvá válik-e az érintettek és a társadalom egésze számára. Az egyház eddig nem szólt a templomfalakon kívül is hallható módon az emberek mindennapi gondjairól, a magányról, a reménytelenségekről, az elszegényedésről, a nők növekvő hátrányairól, a kormány antiszociális döntéseiről, a társadalom legszélesebb tömegeit foglalkoztató gondokról. Pontosabban: egy-egy egyházi személy szólt, alkalomadtán, de szavuk elveszett a tömegkommunikáció zuhatagában. Az egyház mint a legnagyobb társadalmi intézmény, mint a legnagyobb létszámú társadalmi szervezet, mint elkötelezett emberek közössége ezelőtt nem szólt. Legalábbis nem szólt eleget! Emiatt az általa hordozott Örömhír is homályba borult! Annál nagyobb a jelentősége a Magyar Katolikus Püspöki Kar mostani nyilatkozatának. S annál nagyobb kérdés, sikerül-e vele széleskörű párbeszédet indítani? A nagy és szinte kivétel nélkül pozitív visszhang azt mutatja, hogy a társadalom, hívők és nem hívők nagyon várták az egyház megszólalását.

    A „hogyan” gyakran a végső biztosítéka annak, hogy a belső egyházi kommunikáció, például a rádió vagy a televízió egyházi műsorai ne válhassanak a társadalom egészéhez és ezen belül a nem hívőkhöz szóló kommunikációvá, hiszen akármilyen „tömeg”-kommunikációs eszköz hordozza is, belterjes marad az a közlés, amely bennfenteseknek szóló nyelven és fogalmakkal készül, amely csak kevesek által érthető kérdéseket taglal, amely kenetteljességével szenteltvizet és tömjénfüstöt idéz. Lehetséges, hogy erre is szükség van. Otthonhoz kötött katolikusoknak is joguk van arra, hogy saját szóhasználatuknak megfelelően halljanak hitről, vallásról, egyházról. De bizonyos, hogy a nem hívőket nem lehet így megszólítani! Hogyan kellene? Világszerte sok módját kitalálták. Nálunk előbb még el kellene ismertetni a nem hívőkhöz szólásjogosultságát[28], és csak azután kellene kitalálni a formáját, megteremteni a helyét és eszközeit!

    Kommunikáció így és úgy

    Befejezésül emlékeztetni kell még valamire. Amikor az egyház kommunikálásáról esik szó, az nem csak egy tetszőleges intézmény vagy csoport közlési és kapcsolatteremtési képességének a vizsgálata. Ezt az intézményt és közösséget Jézus azzal a küldetéssel hívta életre, hogy „menjetek és tanítsatok minden népet”, azaz kommunikáljatok mindenkivel, és ne csak a magatokhoz hasonlókkal. Ennek tudatában kell feltenni a kérdést, hogy önmaga, azaz a társadalom egyhetede számára ismétli-e az egyház az Evangéliumot, vagy tud-e jel, kovász, hegyen épült város lenni? Akar-e egyáltalán? Vállalja-e mindazt az erőfeszítést, alázatot, kezdeményezést, önkorlátozást és áldozatot, ami ehhez nélkülözhetetlen? S kik számára akar jel lenni? Vagy nem akar? Vagy – az elvallástalanodás, az egyre általánosabb önzés, a bűnös világ láttán – talán reménytelennek tartja a mindenkihez szólást? Elhalasztja a Jóhír hirdetését legalább addigra, amíg intézményei meg nem erősödnek? Ám addig is igaz, hogy „ha a só elveszíti ízét, … sem földnek, sem trágyának nem való. Kidobják. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!”[29]


    Jegyzetek

    1. A szerző szociológus, az Országos Lelkipásztori Intézet Vallásszociológiai Központjának igazgatója

    2. in: EURÓPAI SZEMMEL 1996/4.

    3. Érdemes megállni egy-egy kifejezésnél. A magyar nyelvben (és gondolkodásban?) rosszul hangzana a „püspöki ház, lakás, otthon stb.”. Püspöknek palota jár. A „palota” uralkodást, hatalmat, gazdagságot, csillogást, ugyanakkor élettelenséget, a néptől való távolságot, talán múltbeliséget sugalló fogalom…

    4. A Magyar Katolikus Püspöki Kar álta1 1996. augusztus 20-án kiadott Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körlevél a korábbival szemben új helyzetet teremtett, és megkezdte az egyház és a világ közötti kommunikációt.

    5. A vallási kommunikáció kutatása magába foglalja a vallási nyelv hermeneutikai és pszichológiai problémáit, a hit átadásának kérdéseit, a tömegkommunikáció mcgjelenéséből adódó új helyzet elemzését stb. Vö. Wolfgang Beinert ct al.: Theorie der Sprachhandlungen und heutige Ekklesiologie. Herder, Freiburg, 1987.; Dallas M. High (szerk.): Sprachanalyse und religiöses Sprechen. Patmos, Düsseldorf, 1972.; Adolf Holl: Gott im Nachtrichtennetz. Rornbach, Freiburg, 1968.; Stewart M. Hoover: Mass Media Religion. Sage, Newbury Park, 1988.; Hans Norbert Janowski (szerk.): Die kanalisierte Botschaft. Gütersloher-Sieberstern, Gütersloh, 1987.; Norbert Kutschki (szerk.): Überlieferungsschwierigkeiten des Glaubens. Echter, Würzburg, 1994.; Gavin Reid: To Reach a Nation. Hodder and Stoughton, London, 1987.; David Tracy: Theologie als Gespräch. Grünewald, Mainz, 1993.

    6. 1995-ben 42. évfolyamában járt a negycdéves Media Development. Journal of thc World Association for Christian Communication című londoni folyóirat. Lásd még: John Coleman – Tomka Miklós (szerk.): Mass Media. Concilium 1993. 6.

    7. Egy meglett korú szociológusunk egyszer nyilvánosan kifakadt: nem szabad tetszőlegesen definiálgatni, hogy mi az egyház, hiszen azt a katolikus tanítás egyértelműen megszabja. Talán teológiailag igaza volt. A szociológia ellenben földhözragadt valóságokkal foglalkozik. Például az egyház olyan megjelenésével, ahogyan látható formában hívők és nem hívők számára megmutatkozik: van népe, felfogása. szervezete. közéleti szerepe stb. Indokolt lehet tehát a kérdés miben áll és miképpen működik ez a látható társadalmi alak. Előfordulhat, hogy a „látható egyház” működése, egyik-másik funkciója ütközik a Jézus által elvárt szereppel. Az emberek végessége és bűnössége miatt szinte mindig feszültség van a látható és a láthatatlan egyház között. Ennek tudomásulvétele és a látható egyház hiányosságainak nem letagadása, hanem gyógyítása és kezelése a legkevésbé sem egyházellenesség! Mint ahogyan a látható egyház intézményi és szervezeti formáinak és konfliktusainak vizsgálata sem szükségszerűen marxizmus!

    8. Az a tény. hogy lsten népének közösségi és szervezeti léte profán tevékenysége és a világgal való kapesotai a világiak ügye, joga és felelőssége nem csak mindennapi (és szociológiai) evidencia. hanem a II. vatikáni zsinat explicit tanitása is. Vö. a világiakkal foglalkozó Apostolicam actuositatem című dokumentum (cbben főleg a 2., 7., I3., 19., 21.). továbbá Lumen gentium 33., Gaudium et spes 43., Ad gentes 21. stb.

    9. A kifelé irányuló kommunikációra és abban a világiak szerepérc vonatkozóan vö. a második vatikáni zsinatnak a társadalmi kommunikáció eszközeiről szóló dekrétumát: Inter mirifica 3.

    10. A második vatikáni zsinatnak az egyházról szóló és alighanem a legalapvetőbb dokumentuma, a Lumen gentium (37.) így ír: [A világiaknak] „tudásukhoz és illetékességükhöz mérten szabadságukban áll, sőt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az egyház javát illető dolgokban… A felszentelt pásztorok viszont ismerjék el és gyarapítsák a világi hívők megbecsülését tekintélyét és felelősségét az egyházban; szívesen használják fel okos tanácsukat bizalommal ruházzanak rájuk feladatokat az egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a cselekvésben, sőt bátorítsák őket arra, hogy saját kezdeményezésükre is cselekedjenek. Atyai szeretettel vegyék fontolóra Krisztusban a világiak javaslatait véleményeit és előterjesztett kívánságait. Azt a jogos szabadságot, amely a földi társadalomban kijár mindenkinek, ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai.” Ezt kiegészíti a Gaudium et spes dokumentum (62.): „Ahhoz, hogy ezek a személyek [ti. a világiak] feladatuknak megfelelhessenek. minden hívő, egyházi és világi számára biztosítani kell a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás szabadságát mindabban, amiben szakértő.” [A szerző saját fordítása. A zsinati dokumentumok hazai kiadása ezt a mondatot félreértette – T. M.]

    11. Sajnálatosan szemléltető példa, hogy a vallási folyóiratok állami támogatásának elosztásából az egyházak képviselői például az Egyházfórumot több éven át azzal zárták ki, hogy az „nem egyházi” lap.

    12. Az egyház közösséggé válása és belső kommunikációja megköveteli, hogy a „kommunikáció” ne csupán egymás észleléséből, és „a másik” fél szándékainak feltételezgetéséből álljon. hanem a dolgok közös megbeszélését is tartalmazza. Ennek feltétele, hogy az eddig néma egyháztagok is bátorítást kapjanak, és a pásztorok az ő megnyilvánulásaikat akkor is jogosnak tekintsék, ha azok nem diplomatikusak vagy még éretlenek. Az egyház belső kommunikációja nem nélkülözheti a felnőtt kereszténnyé nevelést és a kísérletezés lehetővé tételét. Ezért káros a kritikus világi törekvések, például cgy „egyház-népszavazás” maradéktalan elítélése, amire itthon bőven akad példa. Vö. Magyar vélemények az egyház-nép-szavazásról. Egyházfórum 1995. 4. 43-57., valamint Nagy Ferenc: „Egyház-nép-szavazás” Magyarországon? Melléklet a Távlatok 1995. karácsonyi számához.

    13. Tomka Miklós: A vallási önbesorolás és a társadalmi rétegződés. Szociológia 1977. 4. 522-536.

    14. A Gallup Intézet által végzett vizsgálat jelen adatait itt közöljük először.

    15. Bukodi Erzsébet-Harcsa István-Reisz László: Társadalmi tagozódás, mobilitás. Az 1992. évi mobilitásvizsgálat alapján. Társadalomstatisztikai Közlemények. Központi Statisztikai Hivatal, Bp.,1994.

    16. Korábbi adatösszefoglalás és bibliográfia vö. Tomka Miklós: Csak katolikusoknak. Corvinus, Bp., 1995. főleg 149-158.

    17. Országos statisztikákhoz az 1990. évi népszámlálást vettük alapul. Vö. 1990. évi népszámlálás. 3. Összefoglaló adatok. Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1992.

    18. A kisközösségek irodalma már tucatnyi kötetre és sok egyéb tanulmányra rúg. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez, az egyház szempontjaiból alapvető jelentőségű jelenség és folyamat megfelelően fel lenne tárva. Sajnos itt nincs mód a kisközösségek ekkléziológiai pasztorálteológiai és profán társadalmi szerepének vizsgálatára.

    19. Vö. Paul G. Bozsoky-Lukács László: De I'oppression á la liberté. L'Église en Hongrie 1945-1992. Beauchesne, Paris, 1993.; Lénárd Ödön: Erő az erőtlenségben. Márton Áron, Bp., 1995.; Mészáros István:… kimaradt tananyag… A diktatúra és az egyház I-III. C. kötet. Márton Áron, Bp., 1993-1995.

    20. Az egyház gyors és nagymérvű presztízsnövekedését és a közvéleménynek azt a szándékát, hogy az egyházat a társadalmi cselekvés minden szférájában jelentős befolyáshoz juttassa, számos intézet sok kutatása dokumentálta. Összefoglalóan vö.: Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Országos Lelkipásztori Intézet, Bp., 1991. főleg 44-48.

    21. Gaudium et spes 43. In: A II. vatikáni Zsinat tanítása. Szerk.: Cserháti József és Fábián Árpád. Szent István Társulat, Bp., 1975.

    22. A Krómer István által kiváltott vitában vele többé-kevésbé azonos véleményt képviselt Giczy György, Elmer István, Hanach Péter, Keresztes K. Sándor. A nem katolikusok, valamint nem „jó” katolikusok meghívásáért élesen bíráltak, illetve az előbbi kritikára válaszolók: Békés Gellért, Boór János, Endreffy Zoltán, Galambos Gyula, Horváth Árpád, Kamarás István, Katus László, Pongrácz Mária, Pomogáts Béla és Tegycy Gábor SJ voltak. Különösen sajnálatos, hogy a válaszolóknak a II. vatikáni zsinatra történő hivatkozását Krómer István azzal utasította vissza, hogy „álszent dolog vatikáni szövegekkel takarózva” érvelni. Krómernek a zsinat tanításáról több szava nincs. Vö. Keresztény Élet 1995. május 28., július 2., július 9., július 16., augusztus 6. és Új Ember július 2., július 16. Jellemző, hogy Krómer ugyancsak egyoldalú véleményét a 168 óra pár hónappal később mérvadó egyházi állásfoglalásnak értelmezi. Vö. Mucsányi Marianna és Takács Béla összeállítása: Az egyház és a párt: azonos távolságra? 168 óra 1995. december 5. Lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy Krómert ezt követően rangos konferenciákra hívták előadni, s fölröppent a hír, miszerint a Magyar Katolikus Püspöki Kar kinevezte volna az Új Ember című katolikus hetilapot felügyelő bizottság tagjává.

    23. Az előbb idézett vitát indító cikkből.

    24. Csak egyetlen példa: 1988-89-ben komoly lehetőségként fölmerült egy keresztény ifjúsági mozgalom megteremtésének a gondolata. Volt korábbi, „földalatti” együttműködés. Megvoltak a kapcsolatok. Megvolt a jószándék. Ám amikor ütött a rendszerváltás órája, mindegyik felekezet, a kisebbekkel kezdve, saját ifjúsági mozgalmat teremtett. Érthető: féltek a nagyobbak túlsúlyától. Igazi kooperáció azóta sincs közöttük.

    25. Erre jócskán akad bizonyíték az egyházi ingatlanok visszaadása, az egyház-finanszírozás vagy az egyházak intézményi jelenléte – vö. Dabas-Sári körüli viták tömegkommunikációs megjelenítésében.

    26. Vásárhelyi Mária: Az intézményrendszer presztízséről. Jel-Kép 1995. 2. 3-12. Kérdés persze, hogy mekkora a súlya az egyetlen kutatásból levont következtetéseknek.

    27. 1996 nyarán viszont megfogalmazódott az egyház társadalmi elkötelezettségét és a rászorulókkal való közösségvállalását kifejező szociális körlevél.

    28. S hogy mennyire nem reménytelen annak elfogadtatása, hogy az egyháznak joga és kötelessége közéleti és társadalmi kérdésekben megszólalnia, arra aligha van jobb példa, mint a szociális körlevél.

    29. Mk 14, 34-35.