Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Hubert Frankemölle:

    A Jakab-levél

    Útmutatás a sikerült élethez

    Ha az Első Szövetséggel szoros kapcsolatban vesszük szemügyre ezt a levelet, közelebbről a tóra[0]- és a bölcsességi irodalommal, akkor nézetem szerint a Jakab-levél új és szöveghű értelmezésére nyílik lehetőség. Ennek a tételnek vázlatos bizonyítását szeretném nyújtani ebben a tanulmányban, de azzal együtt, hogy utalok e levél hosszú, vitatott, felekezeti előítéletektől meghatározott elfogadástörténetére.

    1. A Jakab-levél a reformátorok értelmezésében

    „Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a levél nélkülözi az igazi tekintélyt. Ami személy szerint engem illet, semmilyen jogos okot nem találok a kárhoztatásra, szívesen és vita nélkül használom.”

    Ezzel a Kálvin Jánostól vett, 1550-es Jakab-kommentárjából származó idézettel arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Jakab-levél elfogadását illetően a reformátorok igen különböző álláspontokat foglaltak el.

    Egyfelől különböztetni kell itt Luther és a többi reformátor között (Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Bullinger, Illyricus, Ambrosius Reuden), másfelől a Jakab-levél Luther általi, 1519 előtti és Luther reformátori fordulata utáni magyarázata és értelmezése között.

    Luther Márton folytonosan idézett ítéletét, miszerint a levél „igazi szalmalevél” (Előszó az 1522-es Szeptemberi Bibliához), amely semmi másra nem alkalmas, mint hogy „begyújtsanak vele a kályhába” (így Luther az egyik 1542-es asztali beszélgetésében), nem utolsósorban Karlstadtnak a levéllel kapcsolatos eljárása váltotta ki, azután természetesen Luther alapvető hitbeli döntése is, amelynek értelmében minden teológia mércéjének Pál apostolnak kell lennie, ill. annak a krisztológiai[0] értelmezésnek, amelyet Pál adott Jézus Krisztus halála és feltámadása üdvközvetítői jelentőségének.

    A Jakab-levél kétségtelenül tartalmaz jellegzetes krisztológiát (1,1 és 2,1 mellett vö. különösen 5,7-15), ha kereszt-teológiát nem is. Jakab mindenekelőtt a megdicsőült Urat és az eljövendő Bírót látja Jézus Krisztusban. Ez világossá teszi, hogy amint Pált nem Jakabbal kell mérni, ugyanúgy Jakabot sem Pállal. Az Újszövetség szempontjából mindkettő nélkülözhetetlen. Luthernek a hitvitázó helyzetből fakadó ítéletét a maga konkrét élettörténete alapján kellene értelmezni. Életrajzi összefüggése, egyházpolitikai helyzete teszi érthetővé megnyilatkozásait.

    Ebben az összefüggésben aztán rá kell mutatni arra, hogy 1519 után is találhatók Luthernél olyan helyek, ahol pozitívan nyilatkozik a Jakab levélről. A hitet Luther szerint is követniük kell „külső cselekedeteknek” (WA 30 II, 664, 24 skk). A cselekedeteknek a hithez való viszonyát úgy értelmezi mint „dicsőítést, igazolást, jelet, pecsétet, következményt, gyümölcsöt és bizonyítékot” (WA 10 III, 225,18-226,8). Luther még 1522-es prédikációiban is teljesen megfelelően értelmezi Jak 2,14-26 ökumenikusan mindmáig vitatott szövegét a hit és a cselekedetek viszonyáról, amikor az üdvösséget eredményező hit és az üdvösséget tanúsító cselekedetek viszonyát így írja körül: „Erre gondol Szent Jakab a levelében, amikor azt írja: A hit cselekedetek nélkül halott. Azaz: ha nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitró1 van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek” (WA 10 III, 288,3 skk).

    Luther különbségtevése halott és eleven hit között igen hasznos. Megfelel Jakab különbségtevésének a 2,14-26-ban. Nem úgy hangzik, mint aminek a hangsúlyozását sokan – felekezetileg megterhelten – mindmáig szükségesnek vélik: a hit szemben a cselekedetekkel, hanem „a hit egyedül” (17a.b.20b.24b.26b versek) szemben azzal, hogy „a hit cselekedetekkel” (22a). Az „egyedül cselekedetek által” jelszó nem található meg Jakabnál. Számára kizárólag a tettek nélküli, ill. tetterős hit, a cselekedetek nélküli, ill. cselekedetek által hatékony hit szembeállítása a fontos. Jakab szerint a hitnek „tettlegesen”, ténylegesen konkréttá kell válnia, cselekedetekben kimutathatónak kell lennie az egyének életében és a gyülekezet életében. A cselekedetek nélküli hit, mivel hatástalan marad (2,20), nemcsak antiszolidáris, hanem hatástalan is Isten előtt, mivel az ilyen hit nem képes megmenteni (2,14).

    De éppen ez az, amiről a korai zsidóság és kereszténység minden tóra-vitájában szó volt. Ebben a vitában Jakab igen határozott tételt képvisel: „A szabadság tökéletes törvénye” (1,25) szabadságra vezető törvény és útmutatás a sikerült élethez – mind az egyén, mind a társadalmilag rétegződött gyülekezet számára. A következőkben ezt szeretném címszószerűen valamennyire megvilágítani.

    2. „A szabadság törvénye” (2,12)

    Jakab az Újszövetség minden más teológusánál világosabbá teszi jelzőivel és birtokos eseteivel, hogy kizárólag pozitívan fogja fel a tórát, az Isten által felállított és Jézus interpretációjában vett, egyéni, társadalmi és világrend értelmű „törvényt”. „A szabadság tökéletes törvényének” (1,25), „királyi törvénynek” (2,8), „az egész törvénynek” (2,10) és „a szabadság törvényének” (2,12) nevezi. Amint Jakab tökéletes és királyi (azaz Isten mint a Király által kinyilatkoztatott: 2,5) törvényről tud, ugyanúgy „a szabadság tökéletes törvényéről” is (1,25), amely azonos az Isten által „belénk ültetett igével” (1,21b) és az Isten által ajándékozott „igazság igéjével” (1,18). Jakab szerint csak ez képes elvezetni az embert a szabadságra. Ahogy an a tóra szabadságot és örömet közvetít az Első Szövetségben és a zsidóságban, ugyanúgy Jakabnál is (1,2).

    Az effajta elgondolás mindenesetre egészen komolyan veszi az embert a maga szabadságában. Jakab ezt két tekintetben is világossá teszi: a/ A törvényt egyértelműen csak Isten adja (4,12) és b/ mivel Jakab Jézushoz, Mátéhoz és más zsidó csoportokhoz hasonlóan a cselekvést az igazi hit jeleként hangsúlyozza, a végén egy éppen e cselekvés alapján bekövetkező ítélet áll. Jakab, aki elfogadja a MTörv 6,4 hitvallását az egy Istenről, a következőképpen ismétli meg és konkretizálja azt (a zsidó és keresztény teológiában egyedülálló módon) a 4,12-ben: „Egyetlen valaki/az Egyetlen a törvényhozó és bíró”. Jakab szerint a keresztényeknek nincs más dolguk, mint hogy feltétlenül a tórának megfelelően viselkedjenek, ami Jakab felfogásában azt jelenti: etikailag[0] szolidárisan[0]. Ez kizár minden emberek közötti, ill. egyházon belüli bíráskodást (4,11; 2,6). A másik keresztény „felebarát” legyen számunkra a Lev 19,16-nak megfelelően (Jakab a 2,8-ban és 4,12-ben veszi át ezt a helyet). Ez alkotja a gyülekezetben a testvériességet (ld. a kölcsönös „egymás”-t: 4,11; 5,9.16a.b). A szeretetparancs Jakab számára is (amint Jézus és Máté számára) a tóra kritikus normája. Hogy milyen átfogó, mindent eldöntő jelentőséget tulajdonít ennek a parancsnak, többek között abban mutatkozik meg, hogy szóba sem hozza a szombatra, a körülmetélésre, a levitikus tisztaságra és a rituális törvényekre vonatkozó egyedi előírásokat.

    A tóra tehát teljes mértékben a szolidaritás etikájára irányul, a maga részéről azonban teljesen teocentrikus[0] megalapozottságú és tájékozódású: A 4,12 szövegösszefüggése például világossá teszi: A nem szolidáris viselkedés a gyülekezetben Jakab szerint nemcsak antiszociális, nem is csupán az emberek közötti hibás magatartás (amely már ellentmondásban áll Isten tórájával), hanem magát Isten Isten-voltát is megkérdőjelezi. Ennél alapvetőbb teocentrikus megalapozás nem gondolható el. Mivel ezt nem mindig látták és látják így, ezért ezt a gondolatot még kissé elmélyítem, minthogy csak így derül fény a Jakab-levélre mint Isten útmutatására a sikerült élethez, mégpedig a maga teológiai megalapozottságában.

    3. Isten akciója és az emberek reakciója

    Bármennyire is útmutatás a Jakab-levél az egyén és a gyülekezet sikerült életéhez, csak teocentrikus dokumentumként az. Feliratától (1,1) előszaván keresztül (1,2-18) utószaváig (5,7-20) teocentrikus alapszerkezetet mutat. Lássunk erre néhány olyan példát a levél elejéről, amelyek az olvasó számára – ma is – félreérthetetlen segítséget nyújtanak az olvasáshoz: „Ha valaki közületek hiányt szenved a bölcsességben, kérje Istentől” (1,5). A kétkedő ne gondolja, hogy „valamit is kap majd az Úrtól” (1,7). Az az ember, „aki igaznak bizonyult, elnyeri majd az élet koronáját, amelyet Ő (Isten) azoknak ígért, akik szeretik Őt” (1,12). „Senki ne mondja, akit kísértés ér: Isten kísért engem, mert Isten, aki meg-nem-kísérthető a gonosz által, maga sem kísért senkit” (1,13). Jakab gondolkodásának e teocentrikus alapszerkezete és bázisa még világosabbá válik, ha figyelembe vesszük a „teológiai passzívumban” (passivum divinum[0]) álló helyeket (pl. 1,5: „és megadatik neki”) vagy a körülíró formákat is (pl. 1,17: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék fölülről van”). Ekkor kiderül, hogy a levél gyökeresen teocentrikus dokumentum – noha nyomatékosan hangsúlyozza a címzettek egyéni és közösségi életének gyakorlati problémáit.

    Jakab minden kijelentését Isten megelőző cselekvése (akciója) alapozza meg. Isten „akarta” a keresztényeket, és „Ő szülte őket az igazság igéje által” (1,18). A keresztényeknek el kell fogadniok a „beléjük ültetett igét” (1,21). Csak ez a reakció „hozza létre az Isten előtti megigazulást” (1,20). Csak az Isten által adott és az ember által elfogadott ige „képes megmenteni a lelkeket” (1,21). Amint a 4,11 szerint a keresztényeknek „a törvény cselekvőinek” kell lenniök, úgy az 1,22 szerint „az ige cselekvőinek”, amely ezekszerint Isten igéje.

    Ha egyszer józanul elolvassuk a Jakab-levelet abból a szempontból, hogy milyen gyakran beszél közvetlenül vagy közvetve Isten cselekvéséről, és hogy milyen nagy mértékben előfeltétele Isten e cselekvése az emberi egzisztenciának egyáltalán, valamint az emberi cselekvésnek, akkor a Jakab-levélben olyan teológiai koncepció tárul fel, amely Páléval ugyan nem hasonlítható össze, de a biblikus bölcsességi irodaloméval (mindenekelőtt Jézus, Sirák fiáéval) nagyon is. Továbbá: Noha Jakab nem képviseli azt, amit Pál, ti. hogy a bűnös egyedül Istennek a – Jézus keresztjében és feltámasztásában megmutatkozó – megigazító cselekvése révén igazul meg, de neki is van határozott szótériológiája[0], amely bölcsességi meghatározottságú. Ha a bölcsesség hiányosságát (1,5) vagy a hamis, „földi, pszichikus, démoni” bölcsességet (3,15) csak Isten szüntetheti meg – az emberi imádság alapján –, ha az embernek el kell fogadnia az Isten által „beleültetett igét” (1,21), ha Isten „féltékenyen kívánkozik a Lélek után, akinek lakást készített bennünk” (4,5), akkor ez azt jelenti: Jakab feltételezi, hogy a levelében vázolt emberi „természet” ambivalens[0] és földies ugyan, de Isten „bölcsessége”, „Igéje” és „Lelke” által átalakítható, tehát megváltható.

    Az effajta bölcsességi szótériológiára az alexandriai zsidó bölcsességi teológiában akad példa, e teológia legismertebb képviselőjének pedig Alexandriai Philo számít (vö. mondjuk a Bölcs 6-9. fejezetét és Philo teremtéstörténet-magyarázatát). Ahogyan a bölcsességi irodalom alaptétele az, hogy „a szeretet (a bölcsesség) parancsainak megtartásában áll” (Bölcs 5,18), ugyanúgy Jakabé is: „Ha valóban teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, akkor helyesen viselkedtek” (2,8). Ahogyan Jakabnál a bölcsesség egyedül és kizárólag Isten ajándékaként adatik (1,5; 3,17), ugyanúgy a Bölcs 8,21-ben is: „Fölismertem, hogy a bölcsességet csak Isten ajándékaként nyerhetem el”. A Bölcsesség könyve éppúgy katalógusszerűen fejti ki a bölcsesség lényegét (7,22 skk), mint a Jakab-levél (3,17).

    Ahogy a „bölcsesség” már a biblikus bölcsességi irodalomban sem, úgy Jakabnál sem spekulatív[0] bölcsességet jelent, amelyet tapasztalatokból vagy filozófiai keresés és tanulmányozás révén tanulhat meg az ember, hanem ez a bölcsesség a gyakorlati életmegoldás lehetővé tétele Isten által, mindenekelőtt akkor, amikor egyéni és szociális megosztottságot és konfliktusokat kell legyőzni. Ezzel van tele az egész Jakab-levél. Az egyedi ember megosztott (1,2-16; 4,8), ugyanígy a gyülekezet is. Amint az egyéneknél a tökéletes cselekvés, a tökéletes lét, a bölcsesség és a hit, valamint a helyes önértékelés hiányossága állapítható meg (1,4-11; az ellentételek az említett szempontok sorrendjében: 1,19-27; 3,1-12; 3,13-18; 2,14-26; 2,1-13 és 5,1-6), úgy állandó hiány van a szegények és a gazdagok közötti szolidaritásban is (2,1-13; 5,16). Ahogy az egyént, úgy a gyülekezetet is a megosztottság, és ebben az értelemben szkizofrénia[0] jellemzi. Levelével Jakab útmutatást akar adni a sikerült élethez, a gyakorlati életmegoldás lehetővé tételére szeretne ösztönözni egyéni és szociális vonatkozásban egyaránt.

    Ez volt a tórának, a Jahve által felállított egyéni és szociális rendnek, Izrael „törvényének” a tárgya is. Jakab nem véletlenül kapcsolja össze a bölcsesség gondolatát a törvényével (3,13-18), és az istenszeretet gondolatát Isten parancsai megtartásának követelményével. Mert az „akik Őt szeretik” (1,12; 2,5) rövid formulát minden, az Írásban jártas olvasó az állandóan ismétlődő, teljes fordulattal helyettesítette be: „akik szeretik Istent és megtartják parancsait” (Kiv 20,6; MTörv 5,10; Sir 1,10; 2,15.16; 34,16 stb.). Az is egybecseng a bölcsességi teológiával, hogy a maga „szabadság törvény”-modelljével a jézusi hagyományt követve – Jakab is csöndesen átsiklik a kultikus és templom-irányultságú utasításokon (a körülmetélés, a szombat, a templom, a rituális tisztaság, az ételek elkészítése és elfogyasztása tekintetében), de ennek köze lehet címzettei élethelyzetéhez is, és nem utolsósorban saját hitbeli meggyőződéséhez.

    Még megfelelőbben ismerhetjük meg e meggyőződését, ha a sikerült élethez adott útmutatásaiból kiemelünk egy további gondolatot, amely ebben a formában – mint a tóra szerinti élet megalapozása – sehol másutt nem található meg a Bibliában.

    4. Isten léte mint az ember létének mércéje

    Jakab nem csupán Isten akciójának és az ember reakciójának kölcsönös összefüggéséből indul ki; a sikerült élethez adott útmutatásait még mélyebben megalapozza azzal, hogy magát az istenképet teszi meg az emberkép mércéjévé. Aki figyelmesen olvassa az előszót az 1,2-18-ban, az csodálatba ejtő felfedezéseket tehet:

    Hogy az ember kérésére Isten egészen biztosan megadja a bölcsességet, ez épp annyira keresztény (vö. Mt 7,7; 21,21), mint zsidó meggyőződés (vö. Bölcs 7,7; 8,21; 9,4). Mégis egyedülálló a Bibliában az a megokolás, amelynek értelmében Isten „egyszerűen/egészen/nem összetett módon/tisztán” és „akadékoskodás/szemrehányás nélkül” adja a bölcsességet (1,5c). A Bibliában jártas olvasó számára, aki már olvasott Izsák feláldozásáról, Izrael próbatételeiről a pusztában és Jób megkísértéseiről, vagy keresztényként ismeri a Miatyánk kérését: „és ne vígy minket kísértésbe”, feltűnő továbbá Jakabnak az 1,13-beli megállapítása: „Senki ne mondja, akit kísértés ér: Isten kísért engem, mert Isten, aki meg-nem-kísérthető a gonosz által, maga sem kísért senkit”. Mindenekelőtt a „meg-nem-kísérthető”' igei melléknév feltűnő, mivelhogy sem a Bibliában, sem másutt a görög irodalomban nem található meg.

    Egy harmadik kijelentés is jellemzi még Jakab istenképét. Az 1,17 szerint Isten mint „a világosságok atyja” nem csupán „minden jó adományt és minden tökéletes ajándékot” adományoz az embernek, hanem „Nála nincs változás, vagy a váltakozásnak az árnyéka sem”. „A világosságok atyja” fordulatra szintén nincs példa Jakab előtt, s Ő valószínűleg a záró metaforára[0] való tekintettel választotta. Ellentétben minden kozmikus fényforrással, azok teremtője minden tekintetben változatlan és változhatatlan. A kozmológiai[0] kategóriák biztosítják az 1,5 vers „egyszerű”-jét, és egyúttal azt a tételt is, hogy Istentől csak jó jöhet, tehát kísértés nem. Mindezek olyan elképzelések Istenről, amelyeket Jakab Alexandriai Philótól vett át, aki viszont a görög filozófiának köszönheti őket, e filozófiát azonban (és ez Jakab számára döntő) a zsidó teremtés- és történelemteológiával kapcsolja össze.

    Milyen következményei vannak ennek az istenképnek Jakab emberképre nézve? És miképpen vezet le belőle útmutatásokat a sikerült élethez? – Jakab minden tekintetben antitetikus korrelációban[0] látja az emberképet és az istenképet. Ennek megfelelően Jakab szerint az ember Isten teremtménye és képmása ugyan (1,18; 3,9), de a külső és a belső, a létezés és a ténykedés, a hit és a cselekedetek, a bölcsesség és a gyakorlat nincsenek összhangban benne. A megszólított keresztények hiánylények (1,5-8). Jakab a zavart öntudatot is megállapítja náluk (1,9-11), amely – amint a levél során kimutatja – zavart szociális tudatot és mindenekelőtt istenellenes szociális gyakorlatot eredményez. A „megosztottak” (1,8; 4,8) egyúttal „bűnösök” (4,8); az antropológiai[0] alapadottság egyúttal vallási is.

    Ebben a helyzetben Jakab szükségét látja a szabályozásnak, szabályait és normáit pedig megpróbálja azáltal beláthatóvá tenni, hogy olykor példák mértéktelen sokaságát hozza föl a természetből, a címzettek mindennapi életéből és az Írásból, azután pedig mindenekelőtt a hitre hivatkozik és annak kapcsán ismét az istenképre. Ahogyan Isten maga oszthatatlan, változhatatlan, megkísérthetetlen, szabad minden belső meghasonlástól, egész, őszinte, tiszta, fenntartás nélkül jó és eszerint is cselekszik, ilyennek kell lenniük a keresztényeknek, és ilyennek kell lennie a keresztény cselekvésnek is. Rendkívül csodálatos és a Bibliában egyszeri jelenség az, amilyen következetességgel és tartalmi logikával Jakab az előszóban (1,2-18) néhány versben és kevés szóval Isten léte és cselekvése alapján feltárja a keresztény lét és cselekvés szerkezetét.

    Isten léte és cselekvése alkotja az alapját és lehetőségét annak a cselekvésnek, amelyet Jakab a maga bölcsességi irányultságú levelével szeretne elérni címzetteinél. Mivel Isten olyan, amilyennek Jakab hiszi Őt, a keresztények mint „Isten képmásai” (3,9) se legyenek egyénileg és szociálisan „megosztottak” szó és tett, hit és cselekedetek, individualitás[0] és szocialitás[0] tekintetében, hanem ők is legyenek egészek, épek és tökéletesek. Erre akkor lesznek képesek, ha elfogadják az Isten által „beléjük ültetett igétl” (1,21), s „az ige cselekvői” (1,22), „a mű cselekvői” (1,25) és „a törvény/a tóra cselekvői” (4,11) lesznek. Az erre való lehetőség megalapozása a teremtésteológiai (1,18) és bölcsességteológiai (1,5) üdvígéretekről szóló kijelentésekben rejlik.

    Ezért Jakab folytonosan harcol a teremtményiségre (1,18), az egy Istenre és törvényhozóra (2,19; 4,12), az emberre mint Isten képmására (3,9), a világ szemében való bölcsességre (3,13-18), a tekintélyre (2,1-7) és a gazdagságra (5,1-6), az idővel való rendelkezésre (4,13-17) történő, csupán benső hivatkozás ellen – ha mindennek nem felel meg a tettekben megmutatkozó kereszténység. Az ő követelése: Ezeknek a hitvallásoknak tettek feleljenek meg! Azaz: a keresztény létről alkotott képét a meg nem osztottság és – pozitívan fogalmazva – az egész-ség, egész-lét, modernül fogalmazva: az integritás[0] jellemzi. Jakab számára a lét és a tevékenység, a hitvallás és a gyakorlat konvergenciájáról[0] van szó, s az ő szemében a cselekedetek az igazi hit jellemző jegyei. Jakab végeredményben az ember- és istenkép zsidó-keresztény identitásáért[0] emel szót.

    Ha Jakab kijelentéseit valamiféle egyházi törvénykönyv paragrafusaiként akarnók fölfogni, ez azt jelentené, hogy félreértettük őt. Ha puszta etikára, cselekedetekre vagy a hit és a cselekedetek ellentétének konstrukciójára korlátoznánk gondolatait, akkor elmennénk mély és egyúttal magas teológiája mellett. Az utóbbi abban áll, hogy az olvasók megértik a keresztények létének és cselekvésének korrelációját[0] Isten létével és cselekvésével, engedik, hogy Isten megváltoztassa, ill. megváltsa őket, és ennek megfelelően cselekszenek. Ez Jakab életfontosságú szava a tóra szerinti és sikerült élet érdekében „a szétszóratásban” (1,l) élő összes keresztényekhez, akiknek nem-keresztény környezetben kell élniük, legyen az politeista[0] (mint Jakab korában), vagy vallásilag közömbös (mint korunkban).

    E teológiai koncepció tekintetben Jakab legközelebbi rokona az Újszövetségben Máté evangélista, aki – mindenekelőtt a „hegyi beszédben” (5-7. fej.; a címzettek tökéletességével kapcsolatban vö. 5,48) – szerkesztői pontokon (vö. 7,12; 9,13; 12,7; 22,40; 23,23) szintén a felebaráti szeretet és az irgalmasság parancsait teszi meg az egész tóra értelmezésének a mércéjévé, jelezve, hogy a tórát ebben az értelemben kell beteljesíteni (5,17-20). Az üdvösség ígérete és megvalósulása itt is megfelel egymásnak (ha másképp is, mint Jakabnál). Isten cselekvése itt is megelőzi az ember szükség-szerű cselekvését. Nem áll másképp a dolog a názáreti Jézus régebbi üzenetével sem, amelyben az ember cselekvése szintén következménye, nem pedig előfeltétele Isten vaksága érvényesülésének. Jakab éppígy arra helyez minden hangsúlyt, hogy az embernek egyedül és kizárólag Istentől kell megajándékoztatnia magát a bölcsességgel, a bölcsesség elnyerése után azonban a szegények és alacsony helyzetűek, özvegyek és árvák iránti szolidáris viselkedéssel kell közreműködnie, minthogy az igazi bölcsesség ebben mutatkozik meg (3,13-18).

    5. Mai ökumenikus párbeszéd

    Mivel fejtegetéseinket a Jakab-levél reformátori értelmezésére való utalásokkal kezdtük, ilyesfélékkel szeretnénk lekerekíteni is ezt a kis tanulmányt. Talán elgondolkodtató, hogy az egész Bibliában és a pogány irodalomban egyedülálló, „a szabadság tökéletes törvénye” (1,25) fordulatot éppen a protestáns irodalomban alkalmazzák találó jellegzetességként Jézus célkitűzésének jellemzésére (pl. H.D. Wendland, L. Goppelt, H. Schlier, O. Böcher, P. Stuhlmacher). Ebbő1 fakad az a remény a Jakab-levélre nézve, hogy végre kiszabadul a páli kényszerzubbonyból, és önálló teológiai koncepcióként, a sikerült élethez adott bölcsességi útmutatásként fogják újraolvasni. Individuál- és szociálpszichológiai szempontból Jakabnak rengeteg mondanivalója van a jelenkori kereszténységhez, de nem kevésbé azzal a reklámtevékenységgel, amelyet a testvéri, szolidáris gyakorlat érdekében folytat, és nem kevésbé a maga istenhitével. Jakab a teocentrikus, antropológiai és egyházi integritás[0] teológusa! Nem utolsósorban ez adja maradandó jelentőségét.

    A Jakab-levél éppen akkor lehet próbaköve annak, hogy mekkora ökumenikus nyitottsággal olvassák ezt az iratot protestáns és katolikus bibliaolvasók és bibliamagyarázók, ill. mennyire veszik a bátorságot ahhoz, hogy a sikerült élethez adott útmutatásként konkretizálják, ha a korazsidó bölcsességi irodalom és Alexandriai Philo teológiájának kontextusában[0] értelmezzük. Bármekkora különbségek legyenek is zsidók és keresztények között azt a hitvallást illetően, hogy „egyetlen Isten létezik” (2,19), Jakab számára az értékelés döntő mércéje e hitvallásnak az életbeli következménye marad: „Váljatok az ige cselekvőivé!” (1,22). Csak így sikerülhet valóban az életünk (vö. 1,21c.27; 2,14-17.26). Így értelmezi Jakab azt a tételt, hogy éljünk a „szabadság törvénye szerint”.

    Forrás: Bibel und Kirche 3/1993,141-146.

    In: Érted vagyok, 1996. október

    Hubert Frankemölle az újszövetségi exegézis professzora a paderborni egyetem katolikus teológiai karán.


    Néhány idegen szó magyarázata

    0. ambivalens – kettős, kétértelmű

    0. antitetikus – ellentétes

    0. antropológia – embertan

    0. etika – erkölcs, erkölcstan

    0. identitás – azonosság

    0. individualitás – egyedi sajátság, egyéni megnyilvánulás

    0. integritás – épség, csorbítatlanság, teljesség

    0. konvergencia – összetartás, egymás felé közeledés

    0. kontextus – szövegösszefüggés

    0. kozmológia – a világmindenséggel foglalkozó tudomány

    0. korreláció – kölcsönös összefüggés

    0. krisztológia – a Krisztusra vonatkozó tanítások összessége

    0. metafora – két fogalom tartalmi hasonlóságán alapuló szókép

    0. passivum divinum – Isten nevének körülírása szenvedő szerkezettel

    0. politeista – sokistenhívő

    0. spekulatív – elméleti, elvont

    0. skizofrénia – tudathasadásos elmezavar

    0. szocialitás – közös sajátosság, közösségi megnyilvánulás

    0. szolidáris – összetartó, közösséget vállaló

    0. szótériológia – megváltástan

    0. teocentrikus – istenközpontú

    0. tóra – Jahve Mózes által adott törvényei

    Fordította: -n -s