Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Kontraszttársadalom és valóság

    Mottó:

    „Végül egy igen magas helyre vitte őt az ördög és megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Mindezt neked adom – mondta – ha leborulva imádsz engem. Jézus elutasította: Takarodj előlem, Sátán! Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”



    Előszó

    A Mester győztesen került ki a pusztai kísértésből – a Golgotán keresztül is – elvitte a Szeretet tanítását és életpéldáját Húsvétdiadaláig. Hátrahagyott Örömhírének hordozói az eltelt két évezred alatt számtalanszor újra és újra szembesültek a fenti kísértéssel, és sajnos – el nem ismerve, vagy elismerve – gyakran maradtak alul a ravasz és bonyolult kísértésekkel szemben. Anatémák és máglyák, egyházi állam és keresztes háborúk, egyházszakadások bizonyítják, hogy a fenti kísértés hányszor diadalmaskodott az egyértelmű jézusi szó felett: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 11,34-35)

    Feudális nagyhatalom, világpolitikai tényező lett az az Egyház, amely birtokában volt a tanításnak: „Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak neveznek, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért.” (Mk 10,45)

    A Lélektől motivált emberi lelkiismeret számára halaszthatatlan szükségszerűségnek érzem néhány kulcsfontosságú kérdés felvetését és a válasz megfogalmazására tett kísérletet:

    1. Mi az Örömhír elvárása a jézusi utat választó emberektől ill. közösségektől?
    2. Mennyire ismerték ezt fel a közvetlen örökösök (az őskeresztények)?
    3. Mik a történelmi Egyház félrecsúszásának okai, gyökerei?
    4. Mi a teendője ma az Örömhír lényegi mondanivalóját lelkiismeretében felismerő és követni akaró embernek, közösségnek?

    A téma aktualitását minden eddiginél jobban aláhúzza a XX. század döbbenetes erejű kihívása. Megkockáztatok egy talán furcsán hangzó, de bizonyítható állítást:

    A Gea bolygót és a homo sapienst a XX. század végén a pusztulás küszöbére vitte az Evangélium tényleges valósításának a hiánya.

    Nézzük a fenti állítást tételesen:

    1. Korunk pestise az AIDS. „Csak az egy személyhez kötött, hűséges és tartós szexuális kapcsolat nyújt biztonságot az AIDS ellen” – állapítja meg egy hazánkban négymillió példányban kiadott állami egészségügyi brossúra. ENSZ adat, hogy a világban minden harmadik házasság felbomlik.

      Mit mond minderre az Evangélium? „Az ember elhagyja apját és anyját és feleségéhez csatlakozik, s a kettő testben egy lesz… amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza!” (Mk 10,7-10)

    2. Naponta 40.000 gyermek hal éhen a Földön. (UNICEF jelentés)

      Evangélium: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” (Mk 9,37)

    3. Az emberiség egy negyede nyomorog: 500 millió ember éhezik ill. nem jut egészséges ivóvízhez. (ENSZ jelentés)

      Evangélium: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre… éheztem ugyanis, de ennem nem adtatok, szomjaztam, de innom nem adtatok.” (Mt25,41-42)

    4. A szembenálló katonai tömbök nukleáris fegyverkészlete öt Gea bolygó megsemmisítésére volna elegendő. (Hírügynökségi jelentés)

      Szentírás: „Akinek füle van, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül, aki karddal öl, kardélen hull el. Ez az alapja a szentek állhatatosságának és hűségének.” (Jel 13,10)

    5. Végül: az elidegenedés, a céltalanságból fakadó tömeges öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószerezés elképzelhető lenne-e a valósuló szeretetparancs fényénél?

    Témánk alapkérdése így hangzik: Ha Jézus tanúi, követői kétezer esztendeje valóban felmutatnák a valósuló Örömhír fényét; ha ténylegesen betöltötték volna só, kovász, hegyre épült város szerepüket, volna-e nyomor, züllés, tömeghalál, fegyverkezés, környezetszennyezés a Földön?

    Erre és az ebből fakadó teendőkre keressük a választ a továbbiakban.

    II. Mi a jézusi örömhír elvárása az ő útját választó emberektől és közösségektől?

    A feltett kérdésre csak vázlatosan a végkövetkeztetéseket fogalmazzuk meg.

    1. A tanítás lényege

    1. Az adásban, mindent adásban megnyilvánuló szeretet.
    2. Az adás érdekében a társadalmi kicsiség, tisztes szegénység vállalása.
    3. Erőszakmentesség, vissza sem ütés, szelídség, az élet maximális tisztelete és védelme.
    4. Lét-, magatartás-, és sorsközösség vállalása Jézussal, az ő útját járókkal ill. azokkal, akikhez küldetésünk szól.

    2. A valósítás lényege

    1. A felismert igazság megélése erőnk szerint a jézusi mintára létrehozott szeretet-közösségben, amely valóban arról legyen felismerhető, hogy tagjai szeretik egymást.
    2. A szeretet életté váltása a szentháromsági-lenyomat mintájú családban: sok gyermek vállalásával és szeretetre nevelésével – bekapcsolódva Isten teremtő munkájába.
    3. A jézusi küldés erejében: tanítvánnyá levés és tanítvánnyá tevés. Saját közösség létrehozása. A szeretet szabad kapcsolatának ápolása a létrejövő szeretet- ill. közösségláncban, bokorban.
    4. A hirdetett és valósított jézusi tanítás következményeinek vállalása – szükség esetén a keresztig menően is.

    A fentiek csak a szó és tett közösségi egységében valósíthatók, válhatnak igazán sóvá, kovásszá: olyan kontraszt-társadalommá, amely nyugtalanít, taszít és vonz, de élő és hatékony terjesztője a földi Isten-Országnak.

    III. Mennyire ismerték fel a „közvetlen örökösök” a kontraszt-társadalom lényegét és szükségességét?

    Gerhard Lohfink a Milyennek akarta Jézus a közösséget? c. könyvében rögzíti: „Az első században valóban úgy növekedett az Egyház, hogy az apostolok tanítványi közösségeket hoztak létre. Amikor Máté leírja, hogy: „Tanítsátok őket mindannak megtételére, amit parancsoltam nektek!”, nem dogmatikai tanmondatokra gondol, hanem életvitelre, amit Jézus az övéinek parancsolt elsősorban a Hegyibeszédben.”

    Az Egyház kontraszttársadalom mivoltát a szerző így értelmezi: „Az Egyház mint ellentársadalom (Gegengesellschaft), nem jelenti a társadalom többi részének elitgondolkodásból való lenézését. Sokkal inkább jelenti a kontrasztot a másikért, hogy a másikat megnyerje. Azt a kontraszt funkciót… amelyet Jézus… a Föld sója, a világ világossága, a hegyre épült város képeiben mondott el. Éppen mert az Egyház nem magáért, hanem egészen és kizárólag a világért létezik, nem szabad világgá válnia, hanem meg kell őriznie saját arcát.”

    Az ókori Egyházban egyértelműen jelen voltak a kontraszttársadalmi tendenciák.

    Caecilius Minuciusz Félix – Octavius c. dialógusában – így ír róluk: „Különbségtétel nélkül testvérnek és nővérnek nevezik egymást”. (Octavius 9,2)

    Az első Kelemen levél másság-tudatot tükröz: „Isten egyháza, amely Rómában idegenként él, Isten egyházának, amely Korintusban él idegenként”. Ez a másság-tudat nem elkülönülő jelleg, hanem példát felmutató-megélő célú volt. Ezt a másokért másként élésből fakadó kettős testvér fogalmat Tertulliánusz az Apologeticumban így indokolja: „Testvéreitek vagyunk nektek, pogányoknak is a természet joga szerint és egyetlen anyánk szerint; de mennyivel több jogon hívjuk azokat testvéreinknek, akik… Istent egyetlen atyjuknak ismerik el, akik a szentség egyetlen lelkét szívták magukba, akik… a tudatlanságnak ugyanazon testéből az igazság egyetlen fényére eljutottak”. (Apologeticum 89,8k)

    Vizsgáljuk meg, hogy ezek az idegenség-, másság-tudatú keresztények hogyan élték a világ elé a felismert és megfogalmazott igazságait az Evangéliumnak!

    A.) Az adás területén

    Jusztinosz Apológiája így ír: „Akinek tehetsége van, tehetsége szerint ad azt, amit akar. Ami összejött, az elöljáróknál helyezik letétbe. Ez… arra szolgál, hogy segítsen az özvegyeken, az árvákon, azokon, akik betegség miatt vagy más okon ínségben vannak: a foglyokon és az idegeneken, akik megtalálhatók a közösségben.” (Apologia I 67)

    Korintusi Dionüsziosz püspök könyvének 15. fejezete tablóban mutatja meg ezt a magatartást: „A rabszolgákat és a rabszolganőket is megnyerik, mert szeretik őket, hogy keresztények legyenek és… megkülönböztetés nélkül testvérnek szólítják őket… Akinek van, irigység nélkül ad annak, akinek nincs. Ha meglátnak egy idegent, bevezetik lakásukba és örülnek neki, mint egy igazi testvérnek… Ha pedig meghallják, hogy közülük valakit Krisztus nevéért bebörtönöznek vagy meggyötörnek, akkor mindnyájan gondoskodnak szükségleteiről, és kiszabadítják, ha az lehetséges. Ha pedig akad közöttük még szegényebb és rászorulóbb és már semmi fölöslegük sincs, akkor két vagy három napig böjtölnek, hogy a rászorulóbbnak fedezzék szükségletét.”

    Álljon itt még hitelesítésül két idézet olyanoktól, akik az ellenség szemével nézték a keresztényeket:

    Szamoszatai Lukiánosz – gúnyiratában – egy Peregrinusz nevű szélhámos álkeresztényről így ír: „Amikor börtönben volt, megkísérelték a keresztények, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot elkövessenek, hogy a börtönből kimentsék… A legelőkelőbbek még a börtönőröket is megvesztegették és az egész éjszakát nála töltötték. Kövér ételeket hordtak össze neki és szenteskedő beszédeket folytattak…. Ezek az emberek ilyen esetekben, amelyek közösségeiket érintik, érthetetlenül nyüzsögnek és fontoskodnak nem ismerve se pénzt, se fáradságot.”

    Végül talán a legbizonyítóbb erejű a keresztényüldöző Juliánusz felháborodott levele a keresztények felháborító magatartása ellen: „Hát nem fogjuk föl, hogy ez az istentelenség (= kereszténység) a legtöbbet kívánja az emberségtől a keresztények és az idegenek iránti magatartásban és gondoskodásban, valamint a halottak eltemetése érdekében? Az istentelen galileaiak a saját szegényeiken kívül még a mieinket is táplálják. Nyilván azért, mert ők nélkülözik a mi gondoskodásunkat!”

    Juliánusz tehát már veszélyes vetélytársat lát a kereszténységben… A keresztény támogatás utánozhatatlan ereje éppen abban volt, hogy nem centrálisan, felülről irányították, hanem bázisai a sorsközösséget vállaló, egyes helyi közösségek voltak.

    Lohfink nagyon kemény szavakat használ az ókeresztény teljesítményt elbagatellizálókkal szemben: „Nyomorult hermeneutika lenne, hogyha az ókori keresztény szövegeket azért közömbösítenénk, mert mi, maiak szkeptikus, rezignált közösségeinkben az Evangélium komolyan vételét nem tartjuk lehetségesnek!”

    B.) A társadalmi kicsiség területén

    Az ellentársadalom-tudat egyes megnyilvánulása ma már helyenként talán számunkra is túlzónak tűnik. Ezt főleg vádakból lehet jól alátámasztani. Minuciusz Félix az Octavius-ban így ír: „Minden szórakozástól távol tartjátok magatokat, még a legilledelmesebbektől is. Nem vesztek részt az ünnepségeken, nem látogatjátok a színházakat, megvetitek a hivatalos lakomákat… Fejeteket nem díszítitek virágokkal, nem ápoljátok testeteket illatos olajokkal. Fűszerekkel csak halottaitokat kenitek meg.”

    Ha meggondoljuk, hogy a kor szórakozásait állatharcok, gladiátorjátékok jelentették, a lakomákat a féktelen evés-ivás – gyakran szexuális szabadosság – jellemezte, nem csodálkozhatunk a keresztények távolmaradásán. Akik pedig – mint láttuk – nem egyszer böjt árán teremtik elő a szegények megetetéséhez szükségeseket. Nem csoda, hogy nem illatos olajakra és virágos fejdíszekre költik kevéske pénzüket…

    A platonista Celzusz szemére hányja a keresztényeknek, hogy nem esküdtek fel a császárra és így kimaradnak az állam irányításából: „Ha ugyanis mindenki így cselekedne, akkor semmi sem állna útjába annak, hogy a császár egyedül maradjon. A földi uralom pedig a köztörvényesekre és a legvadabb barbárokra szállna át, úgyhogy a ti istentiszteleteitekből és az emberek igazi bölcsességéből hírmondó sem maradna.” (Origenes: Contra Celsum VII 68)

    Akkor ez a kifogás az ellenség ajkáról hangzott el. Ma – sajnos – saját keresztény testvéreink szegeznek nekünk hasonló kérdést… Akkor Origenész a kontraszttársadalom élő öntudatával így válaszolt: „Ha mindenki úgy cselekedne mint mi…, akkor természetesen a barbárok is Isten szavára hallgatnának, egészen megtartanák a törvényt és erkölcsösek lennének. Akkor minden más istentisztelet megszűnne és egyedül a kereszténység uralkodna.” (Conta Celsum VIII 68)

    Origenész a hatalom, az uralkodás és az állami hivatalok kérdésében is tisztán lát: „Buzdítjuk mindazokat, akik beszédtehetségük és erkölcsös életük miatt képesek lennének az uralkodásra, hogy inkább közösséget vezessenek. Az uralkodásra vágyóknak viszont nem engedjük ezt meg. Ellenben kényszerítünk olyanokat, akik szerények és az Isten országának közös gondja mellett nem a saját hasznukat keresik, hogy egyházi hivatalt vállaljanak. Ha pedig… az Isten akarata szerinti szülővárost (= az egyházat) pompásan vezetik, akkor Isten törvényei szerint uralkodnak anélkül, hogy a fennálló (állami) törvényekből valamit is megsértsenek.” (Contra Celsum VIII 75)

    A fentiekből világos, hogy Isten új társadalmában nem szabad előfordulnia emberek uralkodásának embereken… Sőt a kereszténynek kell megélnie és felmutatnia az isteni szabadság miliőjét! Ez indokolja az origenészi szöveg folytatását: „Ha tehát a keresztények az állami hivatalokat visszautasítják, akkor ezt nem azért teszik, hogy a hivatalos szolgálatok alól kivonják magukat, hanem hogy Isten Egyházában az emberek üdvösségéért az istenibb és fontosabb szolgálatra megőrződjenek.” (i.m.)

    Az eddigi vizsgálódások alapján leszögezhetjük, hogy a korabeli egyházkontraszt-öntudata szerint a társadalomnak azzal kívánták a legnagyobb szolgálatot tenni, hogy igazi egyházként élik és mutatják fel az Evangéliumot.

    C.) Ellenségszeretet és erőszakmentesség

    Az őskeresztény közösségek nem ismerték az ellenség gyűlöletét. Arisztidész jegyzi fel egyértelműen jézusi magatartásukról: „Ellenségeikkel szemben szorgosan jótékonykodnak.” (Apologia l5.5) Minuciusz Félix az Octavius-ban írja: „…ha ez nektek (= pogányoknak) kényelmetlen is, szeretjük egymást kölcsönös szeretettel, mert tőlünk a gyűlölet idegen.” (Octavius 31.8)

    Jusztinosz írja Apológiájában: „Egykor gyűlöltük és gyilkoltuk egymást… most azonban – Krisztus megjelenése után – úgy élünk együtt, mint asztaltársak.” (Apologia I.14)

    A másokkal (= ellenségekkel) való magatartásról végül antiochiai szent Ignáctól kapjuk a legrészletesebb útmutatást: „A más emberekért szüntelenül imádkozzatok! Megvan ugyanis a remény megtérésükre. Adjatok nekik alapot arra, hogy legalább műveitekből tanuljanak! (kontraszt!) Dühkitöréseikkel szemben szelídek legyetek, hőzöngéseikkel szemben alázatosak! Káromkodásaikra az imádság legyen a ti válaszotok… vadságukkal szemben legyetek gyengédek. Ne törekedjetek arra, hogy őket utánozva versengjetek!” (Ad Eph X.1)

    A fizikai erőszak, a katonai szolgálat és az eskü kérdésében – bár voltak eltérő vélekedések – az első négy században eléggé egyértelmű volt a katonai szolgálat elutasítása.

    Római Hippolitosz egyházrendje szerint megkeresztelt katona nem hajthat végre kivégzést és katonai esküt sem tehet. Azt a katekument vagy keresztényt, aki önként jelentkezett katonának: kiközösítették.

    Tertulliánusz – igen keményen – így érvel: „Nem illik össze, hogy az Isten zászlajára esküdött emberek és az emberek zászlajára esküdött emberek egyszerre a Krisztus és az ördög zászlaja alatt… a világosság és a sötétség táborában is álljanak. Egy és ugyanazon ember nem kötelezhető kétfélére: Krisztusra és az ördögre!”

    Viták akkor is akadtak. Voltak, akik már akkor is Keresztelő János katonákhoz intézett szavaira (Lk 3,14), ill. Kornéliusz százados megkeresztelkedésére (ApCsel 10) hivatkoztak a katonáskodás kérdésében.

    Tertulliánusz kategorikus határozottsággal válaszol nekik: „…hogyan katonáskodhat az, akitől az Úr elvette a kardot? Igaz, hogy Jánoshoz jöttek katonák és kaptak szabályokat magatartásukra vonatkozóan, igaz, hogy egy százados is hívő lett: de az Úr Péter lefegyverezésével minden katona oldaláról lecsatolta a kardot.”

    A katonaságon messze túlmenően is az Izaiás 2. megvalósítóinak tudták és vallották magukat az ókeresztények legjobbjai. Ennek bizonyítására álljon itt két idézet:

    Origenész fogalmaz így a Contra Celsum-ban: „Mi már többé nem ragadunk kardot egyetlen nép ellen sem, és nem tanuljuk ki a hadviselést, mert Jézus révén a béke gyermekei lettünk.”

    Szent Iréneusz pedig egyenesen Jézus Messiás-voltának bizonyítékaként hozza a keresztények erőszakmentességét: „Ha a szabadság törvényét – azaz Isten szavát – az apostolok… az egész világon hirdették és az nagy változást eredményezett, úgy, hogy ők a háború kardját és lándzsáját ekévé és sarlóvá formálták, tehát a béke eszközeivé, és már nem értenek többé a harchoz, hanem ha valaki megüti az egyik arcukat, még a másikat is odatartják, – így tehát a próféták nem valaki másról beszéltek, hanem arról, aki ezt a dolgot eredményezte. Ez pedig a mi Urunk.” (Adversus Haereses IV.34.4)

    A fentiek fényében láthatjuk tehát, hogy az Egyház kezdeti századaiban a legjobbak tisztán látták az Evangélium lényegét, tudatosan őrizve és ápolva a jézusi kontraszt-társadalom elméletét és gyakorlatát. Ez veti fel a következő nehéz és fájdalmas kérdésünket:

    IV. Mik voltak a történelmi egyház félrecsúszásának gyökerei és okai

    A.) Jézus akart vezetőket, pásztorokat az ő nyája, népe számára.

    Tanításával alapos felkészítést adott számukra. Az Evangélium vallása alapján a Jézust követő pásztoroknak – a Mester tanítása szerint – a következő a tízparancsolatuk:

    1. Nem uralkodni.
    2. Nem zsarnokoskodni.
    3. A nem-követőket nem elítélni.
    4. Hetvenszer-hétszer megbocsátani.
    5. Az egymást szeretésről megismerhetőnek lenni.
    6. A nagyságért egymást kiszolgálni (lábmosó alázattal).
    7. Az elsőségért rabszolgaként szolgálni.
    8. Jézusról – a Lélektől kapott hatalommal – tanúságot tenni.
    9. A népeket tanítvánnyá tenni.
    10. Életet adni a juhokért (kiüríteni Jézus kelyhét).

    A felsorolt elvárások hatalmas személyes teljesítményt, méghozzá szolgálat- és szeretet-teljesítményt igényelnek. Ebből egyértelműen következik, hogy itt nem a pozíció, hanem teljesítmény tekintélyről van szó! Isten népében az a jogos első (= vezető), akinek a legnagyobb és leghatékonyabb a szeretete!

    Most csak egyetlen – de perdöntő – esetet vizsgáljunk meg alaposabban! Pétert maga Jézus jelöli ki utódául. Hogyan? Közli talán hogy: Úgy tetszett nekünk és a Szentléleknek? Nem! Az Istenember – hároméves személyes tapasztalat birtokában is – kérdez. Tibériás tavánál hét tanítvány van együtt a legszűkebb tanítványi-baráti körből. Jézus ebben a mezőnyben kérdez rá Péter szeretetére: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél?” (Jn 21,15) Péter a háromszor megismételt kérdésnél Jézus meglevő tudására hivatkozik: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”

    A hármas szeretet-válasz erejében kapja Péter a megbízást, sőt döntőnek az első kérdés látszik: „Jobban szeretsz-e, mint ezek?” Jézus tehát a legnagyobb szeretetre bízza az övéit!

    Az is jellemző, hogy Péter hogyan használja a kapott hatalmat. Mátyás apostollá választásakor (püspökké nevezés?) százhúsz jelenlévő tanítványnak (nemcsak a maradék tizenegynek!) veti fel a tizenkettedik apostol választásának kérdését. Még akkor, amikor ezek két férfiút jelölnek, sem dönt személyesen, hanem – a Lelket segítségül híva – sorsolással jelölik ki Mátyást. (ApCsel 1)

    A jézusi koncepció – a szeretet-teljesítményen alapuló vezetés – addig tud többé-kevésbé érvényesülni, amíg a közösség választja vezetőit és találkozik a kheirotónia és kheirotézia.

    B.) A kezdeti századok közösségeiben a minőségen volt a hangsúly.

    Gondoljunk csak a katekumenátus gyakorlatára.

    A bukás kezdetének lépcsői:

    1. Az államvallás megszületése.

    „Nagy Theodóziusz 380-ban a De fide catholica ediktumban kötelezően előírta a niceai hitvallást minden alattvalójának és ezzel államvallássá tette a katolikus vallást.” (Altdorfer: Ókori egyháztört. 75.)

    2. Az államvallássá lett kereszténység vezetői hatalmas vagyonhoz és hatalomhoz jutottak.

    Nemeshegyi Péter „Isten népének szolgái” (TKK) c. művében így ír: „A keresztényüldözés korában a püspökök a híveikkel együtt éltek, együtt szenvedtek, együtt haltak vértanúhalált. A püspöki tisztség elfogadása sokszor azonos volt a vértanúságra való vállalkozással… Mikor azonban a kereszténység államvallássá lett, és hatalomra tett szert, a püspökök is egyre inkább a méltóságukat, hatalmukat, jogaikat kezdték hangoztatni… Nemegyszer tudás, erkölcsiség és lelkiség szempontjából alkalmatlan egyének jutottak püspöki vagy presbiteri méltóságra… Amikor az ilyen méltóság jelentős anyagi előnyökkel is járt, különösen nagy volt a veszély, hogy krisztusi szempontból alkalmatlan személyek igyekeznek azt kezükbe keríteni.” (i.m. 55.)

    3. Létrejöttek – a meggyőzésre már nem is törekvő – erőszakos térítések.

    „I. Jusztiniánusz 529-ben bezáratta az athéni filozófiai iskolát… és megparancsolta, hogy minden pogánynak meg kell keresztelkednie. Kisázsiában ekkor 70.000-en keresztelkedtek meg…” (Altdorfer i.m. 75.)

    Innen már csak egy fokozatot jelentettek a keresztes háborúk, vallásháborúk és a cuius regio, eius religio gyakorlata…

    4. A hatalom gőgös bűvöletében jött a teológiai ellenfelek (= eretnekek) fizikai megsemmisítése.

    385-ben Priscilliánuszt és hat társát eretnekség címén kivégezték. Tours-i szent Márton – eredménytelenül – tiltakozott. Szent Ambrus és Sziriciusz pápa ellen már tiltakozók sem igen akadtak…

    5. A kontraszt szerepet feladva nem az Egyház hatott a világra, hanem a világ az Egyházra.

    Ugyancsak Nemeshegyi írja már idézett művében: „A pápa, érsekek, püspökök, apátok: fejedelemmé vagy hűbérúrrá lettek. Sokszor úgy érezték a hívek, hogy püspökeik, papjaik nem krisztusi jópásztorok, hanem csak saját érdeküket hajszoló ragadozó farkasok… A középkori Egyház – az államhatalommal szövetkezve – evilági erőre, hatalomra tett szert, vagyonra támaszkodott. Az egyre szaporodó egyházi törvények megtartását az államhatalom kényszerítő eszközeivel sürgette… A hadsereg élén büszke vezér-ként lovagoló érsek alakjában bizony vajmi nehéz dolog lett volna a szelíd és alázatos Jézus, a keresztre feszített Jézus képmására ismerni…” (i.m. 61-62.)

    6. Visszaélés a Jézustól kapott hatalommal, szolgálat helyett a világi hatalom erőszakolása.

    Témánk összegzését bátran bízhatjuk Nemeshegyi többször idézett művének következő szavaira: „Kétségkívül a Krisztus által az apostolokra és utódaikra bízott szolgálat bizonyos lelki hatalommal jár, de ennek a hatalomnak egyetlen létjogosultsága: a jézusi szellemben történő igehirdetési, jópásztori és szentségkiszolgáltató szolgálat ellátása…

    Amikor a hatalom lesz a fődolog, és még hozzá evilági kincsekkel, méltóságokkal, hatalmi eszközökkel párosul, akkor Isten népének szolgáiban elhomályosul az Evangélium fényének ragyogása!”

    Mi a teendője ma az örömhúr mondanivalóját követni és megélni akaró embernek?

    1.) A leglényegesebb felismerés, hogy Isten népe csak szeretetközösségben élhet és szolgálhat.

    2.) Minden eddigi kornál égetőbb közös feladat egy kontraszttársadalom kialakítása, amely nem ellentársadalom, hanem cél- és példatársadalom a zömében célját és példáit vesztett, szkeptikus világ számára.

    3.) Ez a társadalom csak az egyén, család, közösség földi harmónia-hármasságában életképes.

    a.) Az egyén számára a szolgálat élete az élet szolgálata kell, hogy legyen. Munkáját a legnagyobb lelkiismeretességgel végezze, de a munka célja nem a gazdagodás, hanem önmaga, családja és a rászorulók ellátása. A munka sohasem cél, hanem a létfenntartás és az adás eszköze.

    Gondos időbeosztással, fontossági sorrenddel legyen ideje önmaga regenerálására, az Örömhír alapos megismerésére, tanítvánnyá levő és tanítvánnyá tevő közösségi munkára. A szelídség és a türelem nemcsak a közvetlenül ölő fegyver elutasítására, hanem a közvetlenül ölő gúny, bosszantás, éles nyelvűség, gorombaság elkerülésére is vonatkozik! Jézus képét azzal is hatékonyan viseljük, ha egymást türelemmel elviseljük!

    b.) A család valóban a Szentháromság földi lenyomata legyen! Nemcsak a gyerekek nagylelkű vállalásában, hanem nagytürelmű, gondos szeretetre nevelésében is. A házasfelek között ne egyenjogúság, hanem egyenszeretettség legyen! Ahol mindig az vigyen többet a teherből, aki ott és akkor fizikailag vagy lelkileg többre képes. Ha a másik fejlesztése elsődleges ügyünk, mindketten fejlődni fogunk! Tudni és élni kell, hogy a keresztény házasságban mindig Isten a harmadik.

    c.) A közösség az Istent és egymást szeretők közös alkotó- és szeretet-műhelye. Nem önképzőkör, nem önsegélyező egylet! Mindig lennie kell kifelé nyúló, szabad karjának.

    Tanulok, hogy taníthassak, teleszívom magamat a szeretet és szabadság levegőjével, hogy hirdethessem a szeretetet és a szabadságot. Szeretettel viselem el nehéz természetű testvéremet, mert az ellenséget még nehezebb, s mégis el kell viselnem. Testvéreim szeretet-kontrolljával ellenőrzöm és frissen tartom a cselekedeteimet irányító lelkiismeretemet.

    d.) A közösségek szeretetláncából született példa- és céltársadalommal együtt felelősséget érzek az Atyám teremtette emberiség sorsáért. Ezért emberiség szinten is gondom a fegyverek nélküli szabad béke megszületése, a nyomorgók megetetése, a vak szenvedélyek elleni harc a szeretet szavával és cselekedeteivel. Küzdök az Isten teremtette szép természet szennyezése ellen. Nem ismerek és nem ismerek el fajok, nemek vagy világnézet szerinti megkülönböztetést.

    Harcom alapja: az Evangélium;
    fegyvertársaim: Jézus és a testvéreim;
    irányítóm: a lelkiismeretemben szóló Lélek;
    fegyverem: a Szeretet szava és élete.

    Rendületlenül hiszek a Szeretet megígért végső győzelmében!