Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Teilhard de Chardin:

    Gondolatok a boldogságról



    Mint ahogy az élettelen Anyag Világában minden test az egyetemes gravitációs törvényeknek engedelmeskedik, ugyanúgy az élő Anyag Világában is minden szerves létező, még a legalacsonyabb rendű is, abban az irányban tájékozódik és mozog, amely legtöbb jólétet hoz számára.

    Tehát a boldogságról beszélni: az előadó legkönnyebb feladatának kellene lennie. Hiszen, ha élő szól élőkhöz, ugye biztosra veheti: nem kell őket meggyőznie, mert már „beavatottakhoz” beszél.

    Igazában viszont sokkal kényesebbnek és bonyolultabbnak bizonyul az a feladat, amelyre ma itt vállalkozom.

    Kétségtelen, hogy akárcsak minden más élőlény, az Ember is valóban boldog akar lenni. Csakhogy benne ez az alapvető igény már bonyolult és új formát ölt. Mert hát az Ember nemcsak a többinél érzékenyebb és fürgébb élőlény. „Emberré válása” révén ő már gondolkodó és bíráló létező. Nos hát, a reflexiónak ez az adottsága két félelmetes erejű tulajdonságot hoz a világba: annak meglátását, ami lehetséges és annak előre látását, ami eljövendő. Olyan két képesség ez, amelynek megjelenése elég volt, hogy máris zavart és sokfelé szóródást hozzon az Életnek mindaddig oly összefüggő és annyira kristálytiszta növekedésébe. A lehetségesnek és a jövőnek meglátása: ez a két képesség fonódik össze, hogy kimeríthetetlenné tegye és minden irányban megnövelje félelmünket, – de reményeinket is… Ott, ahol az állat nem ütközik nehézségbe, hogy tévedhetetlenül haladjon előre a felé, ami kielégíti, az Ember minden lépésekor és minden irányban problémát lát, amelyre – amióta csak Ember – szüntelenül – és eredménytelenül – igyekszik végleges és egyetemes megoldást találni.

    „De vita beata”: elmélkedjünk a boldog életről – amint már a Régiek is mondták. Mi is a boldogság?

    E témakörben könyvek, kutatók munkái, egyéni és közösségi élmények századok óta szenvedélyes ütemben követik egymást, de nem sikerül egyöntetű meggyőződést teremteniük. S végül is sokak számára az a gyakorlati következtetés alakul ki e sok vitából, hogy meddő vállalkozás volna tovább keresni. Vagy a problémát megoldhatatlannak látják: ezen a világon nincs igazi boldogság. Avagy pedig azt vélik, hogy rengeteg különféle megoldás van és ezért az egész kérdés bizonytalan. Hogy ki boldog – ez személyes megítélés ügye. Te a bort szereted, meg a jó ételeket. Én inkább az autót, a költészetet és szeretek jótékonykodni is. „Kinek milyen az ízlése és kinek mekkora a szerencséje” – ezt bizonyára gyakran hallottátok ti is. S lehet, hogy kissé így is gondolkodtok.

    Ma esti előadásomban éppen kortársainknak ilyen relativista és végeredményben borúlátó szkepticizmusával akarok szembeszállni, mert azt szándékozom megmutatni, hogy éppen az Ember számára a boldogság egyetemes iránya egyáltalán nem oly bizonytalan, mint ahogy könnyedén mondogatják, – feltéve, hogy vizsgálódásunkat a lényeges boldogság-formákra korlátozzuk és kutatásunk közben a Tudomány – a Biológia – tanítására támaszkodunk.

    Ha már – sajnos – nem adhatom meg nektek a boldogságot, legalább segítségetekre lehetnék megtalálásában!

    Előadásom két részre oszlik:

    – az első, jórészt elméleti részben, igyekszünk együtt meghatározni az emberi boldogsághoz vezető legjobb utat;

    – a második részben, amely következtetésként szolgál, fel fogjuk vetni magunknak ezt a kérdést: egyéni életünket hogyan alakíthatjuk a boldoggá válás általános tengelyeihez?

    I. A boldogság elméleti tengelyei

    A) Amint a probléma felmerül: három különféle magatartás, ha szembenézünk az élettel

    Hogy jobban megértsük, miként vetődik fel bennünk a boldogság problémája és miért vagyunk hajlandók habozni, ha szembenézünk vele. Mindenekelőtt jól körül kell néznünk, vagyis meg kell különböztetnünk három kezdeti, alapvető magatartást, melyeket az emberek ténylegesen elfogadnak és megvalósítanak, ha szembenéznek az Élettel.

    Hadd irányítson egy hasonlat;

    Képzeljük el, hogy kirándulók indultak el, magas hegycsúcs megmászására vállalkoztak. Vegyük szemügyre csoportjukat pár órával az indulás előtt. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy abban a percben háromfajta elemre oszlik az együttes:

    • Egyesek sajnálják, hogy elhagyták a vendégfogadót. A fáradság, a veszélyek aránytalannak látszanak a siker értékéhez viszonyítva. Elhatározzák, hogy visszafordulnak.
    • Mások nem bánják, hogy elindultak. Szépen süt a nap, nagyszerű a kilátás. De hát miért kellene még feljebb menni? Nem jobb-e élvezni a hegyet ott, ahol vagyunk, a rét és az erdő kellős közepén? – Le is fekszenek a fűbe, átcserkészik a környéket és várják az uzsonna idejét.
    • Végül ismét mások, az igazi alpinisták, csakis a csúcsra néznek, hiszen megfogadták, hogy megmásszák. S nekiindulnak, előre.

    Fáradtak, – bonvivánok, – tüzes szívűek.

    Három Embertípus… Szíve mélyén mindegyikünk ott hordja e háromnak csíráját, – s világszerte csakugyan e három között oszlott meg mindig az Emberiség.

    1. Először: a fáradtak (vagy pesszimisták)

    Ennek az első embercsoportnak szemében: a létezés = tévedés vagy balfogás. Rosszul kezdtünk neki, – s ezért csak arról van szó, hogy a lehető legügyesebben hagyjuk ott ezt a játékot. – Ha végsőkig fokozódik és tudós tanná rendszereződik ez a magatartás, hát a hindu bölcsességbe torkollik, amelynek szemében a Világmindenség csak káprázat és börtön; – vagy pedig Schopenhauerféle pesszimizmusban végződik. De enyhébb és közönséges formában ugyanez a magatartás rejlik és árulja el magát sok-sok gyakorlati megállapításban, amelyeket jól ismertek: „Mire jó a kutatómunka?… Miért ne hagynánk a vadakat vadságukban, s a tudatlanokat butaságukban? Minek a Tudomány, meg a Gép? Nem jobb-e feküdni, mint talpon állni? Már nem hason, hanem sírban feküdni?” – Mindez – legalábbis burkoltan – azt akarja mondani, hogy többet ér a kisebbiét, mint a több-lét, – és hogy legjobb volna egyáltalán nem is létezni.

    2. Aztán: a bonvivánok (vagy élvhajhászók)

    Ennek a második fajta embernek szemében biztosan többet ér lenni, mint nem lenni. De vigyázzunk csak, mert itt a „létezésnek” egészen különleges értelme van. Ennek az iskolának hívei számára: lenni és élni – nem cselekvést jelent, hanem azt, hogy betelnek a jelen perccel. Kapzsin élvezni minden pillanatot és minden dolgot, szemernyit se hagyjunk elveszni belőlük, – s főleg: fütyüljünk az életmód megváltoztatására! – ez az igazi bölcsesség. Ha jól tele a hasunk, hát majd fordulunk egyet a fűben, kinyújtjuk elzsibbadt lábunkat, vagy másfelé nézünk, ezzel továbbra is lazsálhatunk. De, ami a jövőt illeti: érte és miatta semmit sem kockáztatunk! – legfeljebb – ha már igazán végsőkig finomultunk, kábítószerként – önmagáért élvezzük a kockázatot, hogy a merészkedés izgalmába kóstoljunk, vagy hogy érezzük, amint félelem borzongatja hátunkat.

    Leegyszerűsített formában így képzeljük el Epikurosz iskolájának régi pogány hedonizmusát. Mindenesetre nemrégiben ilyen volt az irodalmi körökben egy Paul Morand vagy egy Montherlant irányzata, vagy sokkal kifinomultabban: Gide-é (a Nourritures Terrestres írójáé), akinek az eszményi élet annyit jelent, hogy iszunk – anélkül, hogy valaha is enyhítenénk szomjunkat (sőt inkább azért iszunk, hogy szomjasabbak legyünk), egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy visszanyesjük erőnket, hanem hogy csak készen álljunk: hadd hajolhassunk egyre mohóbban minden új forrás fölé.

    3. S végül: a tüzes szívűek

    Akik számára az élet: haladás és felfedezés: Akik ehhez a harmadik kategóriához tartoznak, azoknak nemcsak többet ér lenni, mint nem lenni, de mindig lehetséges és csakis az érdekes, hogy többé váljunk. E kalandszerető hódítók szemében a lét kimeríthetetlen, – nem Gide módjára mint számtalan síkú drágakő, melyet minden irányba forgathatunk és mégsem unjuk meg –, hanem mint tűzfészek és fényforrás, amelyhez egyre közelebb kerülhetünk. – Lehet, hogy kigúnyolják az ilyen embereket, naivnak nevezhetik, vagy terheseknek. Közben mégis ők szültek minket és hamarosan belőlük fog megszületni a holnap Földje is.

    Borúlátás és visszatérés a Múltba; a jelen perc élvezése; lendület a Jövő felé. Amint mondottam: három alapvető magatartás, szembenézve az Élettel. S következésképpen: feltétlenül a boldogság három ellentétes formája is itt áll előttünk. S ezzel vissza is jutunk témánk lényegéhez.

    • 1. Először: a nyugalom boldogsága. – „Csak semmi izgalom, semmi kockázat, semmi erőfeszítés. Csökkentsük kapcsolatainkat, szűkítsük igényeinket, tompítsuk lámpánk fényét, kérgesítsük meg bőrünket, bújjunk vissza csigaházunkba. – Boldog ember az, aki legkevesebbet gondolkodik, minél kevésbé érez és nemigen vágyódik semmire”.
    • 2. Aztán: az élvezés boldogsága, – a mozdulatlan, vagy – helyesebben mondva – a folyton felújított gyönyör. „Az élet célja nem az, hogy cselekedjünk és alkossunk, hanem, hogy kihasználjuk az előnyeit. Tehát: még kisebb erőfeszítés, vagy éppen csak annyi, hogy kicserélhessük a poharat, meg a likőrt. Elnyújtózni, mint a levél a napsugárban, minden percben másik oldalra feküdni, hogy még jobban élvezhessük új helyzetünket: ez a boldogság receptje. – Boldog az, aki legteljesebben képes élvezni a rendelkezésére álló pillanatot”.
    • 3. Végül: a növekedés boldogsága. – E harmadik szempont szerint a boldogság nem önmagáért létezik és nincs is olyan értéke, mint egy tárgynak, amire törekedhetünk és amit önmagában megragadhatunk. A boldogság csak jele, eredménye és szinte jutalma a helyesen irányított cselekvésnek. „A boldogság az erőfeszítés mellékterméke” – mondja valahol A. Huxley. Tehát nem elég – ahogy a modern hedonizmus sugallja – akárhogy megújhodnunk, hogy boldogok legyünk. Semmiféle változás nem boldogít, ha nem emelkedő irányban történik. – Boldog ember tehát az, aki a boldogság közvetlen keresése nélkül, feltétlenül megtalálja az örömöt, szinte ráadásul abban a tettében, amellyel kiteljesedni igyekszik, s önmaga végső határáig tör előre.

    A nyugalom boldogsága, az élvezés boldogsága, a kibontakozás boldogsága.

    Az Ember nívóján az Élet habozik e három útirány között és szemünk láttára osztja meg árját. Hogy megindokoljuk választásunkat, csakugyan az ízlés, meg a vérmérséklet egyéni tetszésére vagyunk hagyatkozva? – amint ezt ismételgetik.

    Vagy pedig valahol találhatunk valami alapot, vitathatatlan – mert tárgyilagos – érvet annak eldöntésére, hogy e három út egyike abszolút jobb, s következésképpen az egyedüli is, amely igazán boldogíthat?

    B) A tények válasza

    1. Általános megoldás: a nagyobb Tudat felé

    Abszolút meggyőződésem, hogy csakugyan létezik ilyen vitathatatlan és tárgyilagos kritérium, nem is titokzatos, nincs is elrejtve, mindenki szeme elé tárul. Azt is állítom, hogyha észre akarjuk venni, elég megfigyelnünk magunk körül a Természetet a Fizika és a Biológia legfrissebb vívmányainak fényénél, vagyis a Fejlődés nagy jelenségéről alkotott új elgondolásaink szerint.

    Tudjátok, abban ma már senki sem kételkedik komolyan, hogy a világmindenség „ontológiailag” nem megállapodott valami, hanem kezdettől fogva, egész tömegének legbensejéig, két nagy ellentétes áramlást követve mozog: az egyik áramlás a végső szétesés állapota felé ragadja magával az Anyagot; a másik sodrás pedig szerves egységeket épít és ezeknek legmagasabb fokú, elképesztően bonyolult típusai alkotják azt, amit „élő világnak” nevezünk.

    Ennek leszögezése után vegyük közelebbről szemügyre a második áramlatot, vagyis az Életét, amelyhez tartozunk. A tudósok egy jó évszázadon át elismerték ugyan a biológiai Evolúció valóságát, mégis azon vitatkoztak, vajon a minket magával sodró mozgás nem csak valamiféle zárt körvonalú örvénylés-e –, vagy pedig határozott sodrás, mely a Világ élő részét valamilyen megállapított felsőrendű állapot felé hajtja? Nos hát, ma a véleményeknek csaknem egyöntetűsége alapján mondhatjuk, hogy a két feltevés közül határozottan a második hipotézis felel meg a valóságnak. Az Élet nem törvények nélkül bonyolódik, s nem is találomra, hanem – akár a szervezett lények együttesét, akár a részleteit figyeljük – módszeresen, visszafordíthatatlanul tart egyre magasabb fokú tudatállapotok felé. S ez úgy történik, hogy az Embernek végső és egészen friss keletű megjelenése a Földön: csak szabályos és logikus eredménye egy olyan folyamatnak, amely már bolygónk őskezdete óta megindult.

    Ha történeti szempontból nézzük, az Élet (vagyis voltaképp a Világegyetemnek legaktívabb hányada) = Tudatnövekedés. – Nem vesszük-e rögtön észre, hogy belső magatartásunkra és viselkedésmódunkra hogyan hat ki ez a megállapítás, mi a közvetlen következménye:

    Imént mondtam: vég nélkül vitázunk, hogy mi legyen a legjobb magatartásunk, amikor szembenézünk az élettel, a mi életünkkel. De közben nem hasonlítunk-e olyan utashoz, aki a Párizs és Marseille között futó gyorsvonaton ülve még azt kérdezgeti magától, hogy északi vagy déli irányban célszerűbb-e mennie? – Vitázunk. De hát mire jó ez, hiszen a döntés megtörtént már tőlünk függetlenül és már rajta vagyunk a vonaton. Földünkön már 400 millió év óta (helyesebb volna ezt mondani: a Világegyetemben az idők kezdete óta) a létezők óriási tömege, amelynek egy részét alkotjuk, szívósan, fáradhatatlanul tart több szabadság, egyre nagyobb érzékenység és élesebb belső látás felé. S mi még azt kérdezgetjük magunktól, hogy merre kell menni…

    Bizony, a nagy kozmikus törvények fényénél eloszlik az álproblémák árnyéka. S ha nem akarunk fizikai ellentmondásba keveredni (vagyis, ha nem akarjuk tagadni mindazt, amik vagyunk és ami minket világra szült) csak elfogadhatjuk – mindegyikünk, mindnyájunk nevében – azt az elsőrendűen fontos döntést, ami itt van a Világba foglaltan, s aminek mi tudatos elemei vagyunk. Hátrálni, hogy kevesebbek legyünk; megállni az élvezés kedvéért: két olyan magatartás volna, amivel az egyetemes ár ellenében akarnánk evezni, – vagyis abszurd lehetetlenség.

    Így jobbról és balról lezáródik az út és csak az előrevivő út marad nyitva.

    Tudományosan és tárgyilagosan: az Élet hívására adható egyetlen válasz = a fejlődés menete. S ezért – szintén tudományosan és tárgyilagosan – az egyetlen valódi boldogság az, amelyet a növekedés és a mozgás boldogságának neveztünk.

    Akarunk-e tehát – mint a Világ és vele együtt – boldogok lenni? Hagyjuk hátunk mögött a fáradtakat és a pesszimistákat. A bonvivánok is csak hadd heverésszenek a dombokon burzsoá módra. Mi pedig habozás nélkül csatlakozzunk azok csoportjához, akik meg akarják kísérelni a felfelé kúszást, egészen az utolsó csúcsig, előre!…

    A hegy megmászása mellett döntöttünk. De ez még nem minden. Hátra van még, hogy el ne tévesszük az ösvényt. Már az is jó, hogy nekigyürkőzünk, hogy útra keljünk. De melyik a jó út, hogy könnyen elérjük a csúcsot?

    Hogy szilárd talajon maradjunk, ismét figyeljük meg a Természet útjait. Kérdezzük meg, mit mondanak az Élet tudományai.

    2. Részletes megoldás: a perszonalizáció (személlyé válás) három fázisa

    Mondtam, hogy a Világban az élet az egyre nagyobb bonyolultság érdekében növekszik, hogy folyton nagyobb legyen a tudata, – s közben a szervezetek növekvő bonyolultságával együtt jár lényük központjának elmélyülése, amely mintha effektusa volna ennek a folyamatnak.

    Mármost hogyan történik – valóságában és részleteiben – ez az egyre magasabb rendű egység felé haladás?

    A nagyobb világosság és egyszerűség kedvéért korlátozódjunk az Ember esetére, aki pszichés szempontból legmagasabbra fejlődött és akit minden élőlény között legjobban ismerünk. Perszonalizációnknak, vagyis belső egységesülésünknek folyamatát vizsgálva három, egymást követő és egymásba kapcsolódó fázis ismerhető fel. Hogy teljesen önmaga és teljesen élő lehessen, az Embernek 1) önmagára kell központosítania magát; 2) központját„a másikra” kell áthelyeznie; 3) egy nála nagyobbra kell magát összpontosítania.

    Határozzuk meg és fejtsük ki egymás után ezt a három előretartó mozgást, amelynek szükségszerűen megfelel a boldoggá válás három formája (minthogy a boldogság – így állapítottuk meg voltaképpen növekedés).

    • 1. Először is: központosítás. – Nemcsak fizikailag, de értelmileg és erkölcsileg is az ember csak akkor Ember, ha műveli magát. És nemcsak húszéves koráig… Hogy tehát teljesen önmagunkká legyünk, egész életünk folyamán dolgoznunk kell, hogy megszervezzük magunkat, vagyis egyre több rendet és egységet vigyünk gondolatainkba, érzelmeinkbe és viselkedésmódunkba. Belső életünknek egész programjáról, egész érdeklődési köréről (s egyben teljes erőfeszítéséről is!) van itt szó, beleértve elkerülhetetlen tovasodródását egyre szellemibb és folyton magasabb rendű tárgyak felé… Ennek az első fázisnak során mindegyikünknek újra kell megvalósítania, s meg kell ismételnie – a „saját számlájára” végezve – az Élet egyetemes munkálkodását. Lenni – elsősorban annyit jelent, hogy magunkat alkotjuk és önmagunkat találjuk meg.
    • 2. Aztán: a központ áthelyezése. Mindnyájunk mélyén ott van a reflexív központ. Születése óta az az elemi kísértés vagy illúzió leselkedik rá, hogy azt képzeli: a növekedése érdekében hátha jó volna önmagára szigetelődnie és önző módon egyedül folytatnia saját maga beteljesítésének megkezdett munkáját: elvágni magát a többiektől, vagy mindent önmagára vezetni vissza. Csakhogy nem egyetlenegy ember lakik a Földön. Miriádnyi van ugyanabban az időben, s nem is lehet másképpen. Ez a tény: banális evidencia. Ha pedig a Fizika általános perspektíváiba állítjuk, döntően fontos lesz, mert egészen egyszerűen azt jelenti, hogy természetüknél fogva bármennyire egyénivé válnak is a gondolkodó lények, minden egyes ember mégiscsak egy-egy atomot, vagy – ha úgy tetszik – egy-egy óriás-molekulát képvisel; a többi hasonló molekulával pedig együtt alkot egy meghatározott korpuszkuláris rendszert, amelyből nem képes kiszakadni. Fizikailag, biológiailag az Ember is, akárcsak minden létező a Természetben, lényegileg légiónyi elemből áll „tömegjelenség”. Első megközelítésre ez azt jelenti, hogy nem haladhatunk önmagunk végső határáig, hacsak ki nem lépünk magunkból és nem egyesülünk másokkal, mégpedig olyan módon, hogy az egyesülés révén – a Komplexitás nagy Törvényének megfelelően – megnövekszik a tudatunk. – Innen származik a szeretet sürgető szükségessége, mély értelme: minden formája arra késztet, hogy egyéni központunkat olyan központokkal társítsuk, amelyeket magunk választunk ki és előnyben részesítünk. Sürgetően fontos a szeretet, mert lényegbevágó szerepe és varázsos szépsége éppen az, hogy kiegészít, teljessé tesz.
    • 3. S végül: magasabb központosítás. – S ezt – bár nem kevésbé evidens – feltétlenül meg kell értenünk.

    Hogy teljesen önmagunk legyünk – mondottam – ki kell tágítanunk létünk alapjait, vagyis „a Másikhoz” kell csatlakoznunk. Ha viszont létrejön néhány ilyen kiváltságos szeretet-kapcsolat, ez a terjeszkedő lendület nem áll meg többé, hanem lépésről-lépésre, szinte észrevétlenül ragad minket egyre nagyobb sugarú körökbe. A mai Világban éppen ez a folyamat különösen szembeötlő. – Kétségtelen, hogy az Ember már ősidők óta mindig annak homályos tudatában élt, hogy egyetlenegy nagy Emberiséghez tartozik. De ez a zavaros közösségi tudat mégis csak a mi modern nemzedékeink számára kezdi megkapni valódi és teljes értelmét. Az elmúlt tíz évezred során (amikor a civilizáció hirtelen meggyorsult) az emberek szinte gondolkodás nélkül adták át magukat a minden háborúnál mélyebb és sokrétű erőknek, amelyek lassacskán közel hozták őket egymáshoz. Ma viszont már megnyílik szemünk és két tényt kezdünk észrevenni. Az első az, hogy abban a szűk és tágíthatatlan „öntőformában”, amit a Föld zárt felszíne jelent, a szüntelen növekvő népesség hatására és a gazdasági kapcsolatok nyomására most már csak egyetlen testet alkotunk. A másik tény pedig az, hogy magában ebben a testben – az ipar és a tudomány egyöntetű és egyetemes rendszerének fokozatos kiépülése folytán – gondolataink egyre inkább úgy működnek, mint egyetlen agynak sejtjei. – Ugyan mit jelent ez, ha nem éppen azt, hogy amint ez az átalakulás majd követi természetes vonalát, előre láthatjuk azt az időt, amikor az emberek tudni fogják, hogy mit jelent szinte egyetlen szívvel és mindnyájan együtt vágyni, remélni, szeretni ugyanazt a valóságot…

    A holnap Emberisége, valamiféle „magasabb rendű Emberiség”, amely sokkal tudatosabb, hatalmasabb és egyöntetűbb lesz a mienknél, immár kilép a jövő homályából és szemünk láttára ölt alakot. Ezzel együtt pedig (erre még visszatérek) lelkünk mélyén felvirrad az az érzés, ha önmagunk végső határáig akarunk jutni, nem elég tíz-tizenkét olyan személyhez kötni életünket, akiket a minket körülvevő ezrek közül választottunk ki, hanem valamennyi emberrel együttesen kell egyetlen tömböt alkotnunk.

    Mire kell következtetnünk ebből a kettős – külső és belső – jelenségből? Arra, hogy az Élet a lét érdekében – végeredményben arra hív minket, hogy csakugyan testesüljünk bele és vessük alá magunkat egy olyan szervezett Egésznek, amelynek – kozmikus méretek szerint – csak öntudatos részecskéi vagyunk. Magasabb rendű központ vár reánk, már fel is tűnik – nemcsak mellettünk, de rajtunk túl és felettünk is.

    Tehát nemcsak saját magunkat kell kifejlesztenünk, nem is csak hozzánk hasonlónak kell átadnunk magunkat, hanem alá is kell rendelnünk életünket valami nálunk nagyobbnak és hozzá kell kapcsolódnunk.

    Más szóval: először lennünk kell; aztán szeretni; s végül: imádni. Íme ezek személyiségünk kialakulásának természetes fázisai.

    Látjátok, hogy három fokozat fonódik egymásba az Élet felfelé törő mozgásában, s ennek következtében ez a boldogságnak három, egymás fölé illeszkedő fokozata is, – ha a boldogság csakugyan elválaszthatatlanul összefügg a felfelé haladással, amint ezt már felismertük.

    A növekedés boldogsága, a szeretet boldogsága és az imádás boldogsága.

    Íme végeredményben ez az a hármas boldogság, melyet az Élet törvényeiből kiindulva – elméletileg előre láthatunk.

    Csakhogy e téren hogyan dönt a tapasztalat?

    Próbáljuk kissé ellenőrizni tényekre támaszkodva, közvetlen módszerrel: vajon helyesen következtettünk-e? Boldogság, hogy önmagunk mélyén – erőben, érzelmekben és önuralomban – növekszünk.

    Testek és lelkek egymásba kapcsolódásának boldogsága is, hiszen arra születtek, hogy egészítsék ki egymást.

    Szükségtelen hangsúlyoznunk milyen tiszta és feszült az örömnek ez a két első forrása. Igazában mindenki elismeri és értékeli.

    De van olyan boldogság is, amely abból fakad, hogy elmerülünk és valamikor majd elveszítjük magunkat valami nálunk nagyobban… Itt már üres spekulációnak, vagy merő ábrándozásnak ködébe kerültünk. – Örülni annak, ami túlszárnyal, s amit még nem is láthatunk, meg sem tapinthatunk. Néhány megszállottól eltekintve, ugyan ki törődik ilyesmivel abban a pozitivista és materialista világban, amelybe nyakig merülve élünk.

    Hogy ki törődik vele?

    Figyeljetek csak egy kicsit arra, ami körülöttünk történik!

    Pár hónappal ezelőtt, egy hasonló találkozón leírtam a két Curie esetét, annak a férfinak és nőnek történetét, akiknek az volt a boldogsága, hogy nagy kalandra vállalkoztak, a Rádium felfedezésére; tudták, hogy ha elvesztik életüket, éppen ezzel nyerik el igazán. Nos hát, talán szerényebb formában, vagy más körülmények között, tegnap és ma, hány és hány embert kapott el és tart mindhalálig fogva a Kutatás Szelleme. Próbáljuk csak elsorolni:

    Az Északi- és a Déli-sarkvidéken: Nansen, André, Shackleton, Charcot – s még annyian mások. A magas hegyekben: az Everest megmászói.

    A veszélyes laboratóriumokban: hányat öltek meg sugarak vagy anyagok, amelyeket kutattak, hányat ölt meg anatómiai injekció…

    A levegő meghódítóinak egész légiója…

    Hódítók, akik azért küzdenek, hogy Ember nyerje meg az Embert: mindazok, akik egy eszméért teszik kockára, vagy már fel is áldozták életüket. („Tudjátok – mondta Rathenau –, hogy életem áldozat és örömmel, tudatosan ajánlom fel az Élet fölötti Hatalomnak, jutalom önző reménye nélkül”).

    Ismétlem: csak nagyjából soroljátok el őket. Aztán vegyétek elő – ha megtalálhatók – ezeknek az embereknek hátrahagyott jegyzeteit vagy leveleit: a leghíresebbektől kezdve (akikről beszélnek) egészen a legszerényebbekig (a névtelenekig), mint például azoknak a postarepülőknek naplói, akik huszonöt évvel ezelőtt törtek légi utat Amerikán át az emberi gondolatnak és érzelmeknek; egyik a másik után vállalta a halált. Mit olvastok bizalmas jegyzeteikben? Az örömöt találjátok benne, szárnyaló és mélységes örömöt, túláradó boldogságot: olyan élet kirobbanó boldogságát, amely végre megtalálta azt a véghetetlen teret, ahol kitárhatja lelkét.

    Igen, ezt mondom: a Véghetetlennek boldogsága.

    Rendszerint az ássa alá és mérgezi meg boldogságunkat, hogy oly közel érezzük magunkhoz a mélyét és a végét mindannak, ami vonz: szenvedést hoznak az eltávozások és a test kopása; aggódunk, mert tovafut az idő; remegünk, mert törékeny minden jó, amit kezünkben szorongatunk; lekókad fejünk, mert oly gyorsan jutunk önmagunk határára, s elmúlik minden, amit szeretünk…

    Aki egy Eszményben vagy Vállalkozásban felfedezte annak titkát, hogy lehet – közelről vagy távolról – együttműködni és azonosulni a fejlődő Világmindenséggel, – annak szemében ködbe foszlik mindez az árnyék. Imádás öröme árasztja el a létezés és a szeretet örömét, hogy kitágítsa és megszilárdítsa, nem pedig hogy összezsugorítsa vagy megsemmisítse (Curie, Termier: nagyszerű barátok, apák és férjek voltak); csodálatos békét szül és áraszt szét az imádás boldogsága. Kimeríthetetlen az a tárgy, amely ezt az örömöt táplálja, hiszen egyre jobban egybeesik magának a körülöttünk élő Világnak beteljesítésével és éppen ezért kerül ki a halál és bármi romlás karmai közül. Végül ez a boldogság – ilyen vagy olyan formában – szüntelenül itt van kezünkben, ajtónkon kopog, hiszen legjobban úgy érjük el, ha mindegyikünk a maga helyén és a lehető legjobban megteszi mindazt, amire képes.

    Annak az elemnek boldogsága ez, amely tudatosan felfedezte, hogy létezik olyan Egész, amit szolgál és amiben eléri teljességét. Öröm ez, a gondolkodó atomban fakad, mert érzi, hogy az őt hátán hordó Világegyetemben megvan a saját szerepe és hogy ezáltal teljesül be élete. Íme, elméletben és gyakorlatban is ez a boldogságnak legmagasabb és leghaladóbb formája. Én ezt ajánlhatom nektek. S kívánom, hogy elérjétek.

    II. A boldogság alapvető szabályai

    Tegyük most félre a merő elméletet és térjünk át, hogy miként alkalmazhatjuk egyéni életünkben.

    – Az igazi boldogság – amint imént leszögeztük – a növekedés boldogsága és határozott irányban vár reánk

    • 1. meg kell alkotnunk az egységet önmagunk mélyén;
    • 2. énünket egyesítenünk kell másokkal, hozzánk hasonlókkal;
    • 3. életünket a mi életünknél nagyobb életnek kell alárendelnünk.

    E meghatározásokból mi következik mindennapi életünkre vonatkozóan? A valóság gyakorlati terén hogyan kell cselekednünk, hogy boldogok legyünk?

    Itt persze csak igen általános irányelvekkel szolgálhatok kíváncsiságotok és jó szándékotok számára. Mert itt már jogosan kerülnek elő az ízlés, a szerencsés adottságok és a vérmérséklet sokféle kérdései. Természeténél és struktúrájánál fogva az Élet csak elemei óriási változatosságának köszönhetően alakul ki és halad előre. Mindegyikünk sajátos szemszögéből látja a Világot és kapcsolódik bele saját vitalitásának közölhetetlen erőkészletével és árnyalati finomságával. (Ez olyan változatosság, amely – csak mellékesen jegyezzük meg – a „személyiség” biológiai értékének alapja). Ezért mindegyikünk csak önmaga fedezheti fel saját maga számára azt a magatartásmódot és az utánozhatatlan életvitelt, amely a legnagyobb mértékben felel meg a körülötte fejlődő Világmindenségnek, vagyis boldogító békét ad neki.

    E megszorítások ellenére is a boldogság három szabályát fogalmazhatjuk meg a fent kifejtett távlatoknak megfelelően:

    • 1. Először: hogy boldogok lehessünk, ellen kell állnunk a kisebb erőfeszítés hajlamának, amely arra ösztönöz, hogy vagy egy helyben topogjunk, avagy inkább csak kifelé kapkodó tevékenységben keressük életünk megújhodását. Az kétségtelen, hogy a minket körülvevő gazdag és kézzelfogható anyagi valóságokban mélyen gyökeret kell vernünk. De a boldogság végül is a belső szellemi, művészi, erkölcsi – tökéletesedés munkájában vár reánk. „Az életben az a legfontosabb, hogy önmagunkat találjuk meg” – mondotta Nansen. A szellem fáradságos munkával épül, az anyagon át és rajta túlszárnyalva. – Központosítás.
    • 2. Másodszor: hogy boldogok lehessünk, ellent kell állnunk az önzésnek, amely arra késztetne, hogy magunkba zárkózzunk, vagy, hogy hatalmunk alá kényszerítsük a többieket. Van olyan fajtája is a szeretetnek – rossz, meddő szeretés ez –, amelyben birtokolni akarunk, ahelyett hogy átadnánk magunkat másoknak. S itt – a párok és a csoportok esetében – ismét megjelenik a nagyobb erőfeszítés törvénye, amely már szabályozta kibontakozásunk belső folyamatát. Igazán csak az a szeretet boldogít, amely közösen vállalt szellemi haladással valósul meg. – Önmagunk központját másokra helyezzük át.
    • 3. S harmadszor: hogy boldogok lehessünk – teljesen boldogok –, ahhoz az szükséges, hogy ilyen vagy olyan formában, közvetlenül vagy fokozatosan növekvő közvetítők segítségével (kutatómunkával, egy-egy feladatvállalással, eszmével, nagy céllal…) helyezzük át létünk végső értékét a köröttünk zajló Világ haladásába és sikerébe. Mint a két Curie, mint Termien Nansen, az első repülők, az összes úttörők, akikről fentebb beszéltem, mi is állítsuk életünk sarkpontját a nálunk nagyobbra és ezáltal szilárd nagy örömök zónájába juthatunk. Nyugodjunk meg: ez még nem követeli, hogy boldogságunk érdekében óriási és rendkívüli tetteket hajtsunk végre, hanem csak azt kívánja meg, hogy miután tudatára ébredtünk a nagy Valósághoz fűző élő szolidaritásunknak, nagyszerűen tegyük meg a legkisebb dolgot is, – s ez valamennyiünknek módjában áll. A boldogság nagy titka végeredményben abban rejlik, hogy egyetlen öltéssel, akármily parányi szállal járuljunk hozzá az Élet csodálatos szövéséhez; fedezzük fel a Végtelen-Nagyot, amely ott alakul és vonz minket parányi munkánk szíve mélyén és vár a bevégzésekor. Ezt a Végtelen-Nagyot fedezzük fel és öleljük át! „A legnagyobb öröm forrása: mély és ösztönös egyesülés az Élet teljes sodrával” – ismeri el Bertrand Russel is, a modern Anglia egyik legélesebb és legkevésbé spiritualista gondolkodója. – Végső központhoz kössük életünket.

    Nos hát, ha már elérkeztünk előadásom végső pontjához, s imént kiejtettem az utolsó szót, a legfontosabbat, amit csak mondhatok, hadd fűzzek hozzá még egy megjegyzést. Ha teljesen őszinte akarok lenni, tartozom vele nektek, meg magamnak is:

    Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet (Wells: Anatomy of Frustration), melyben az angol regényíró és filozófus bemutatja egy amerikai biológus és üzletember (William Burrough Steele) eredeti nézeteit éppen arról a kérdésről, melyet ma este elemeztünk, vagyis az emberi boldogságról. Steele sok érvvel és nagy erővel igyekszik megmutatni (akárcsak én is tettem), hogy mivel a boldogság nem választható el a halhatatlanság valamiféle eszméjétől, ezért az ember csak akkor lehet teljesen boldog, ha értékeit és reménységét a Világ értékébe és reménységébe – különösképpen pedig az Emberiség céljaiba és reménységébe – forrasztja. De Steele hozzáteszi, hogy ez a megoldás még így is tökéletlen. Mert, hogy maradéktalanul adhassuk magunkat, szeretni kell tudnunk. Márpedig hogyan lehetne szeretni kollektív, személytelen – vagy több szempontból monstruózus – valóságot, mint amilyen a Világ, vagy maga az Emberiség is?…

    Kegyetlenül és rettenetesen igaz ez az ellenvetés, amelyet Steele a szíve mélyén hall meg, – s amelyre nem válaszol. Tehát előadásom nem volna teljes, nem is lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy az a letagadhatatlan mozgás, amely szemünk láttára ösztönzi az emberi sokaságot a Haladás szolgálatának elfogadására, bizony nem „self-suffisant”, önmagában nem elég; de az a földi lendület, amelyre hívlak titeket, megkívánja, hogy – saját fönnmaradása érdekében hangolódjék egybe és szintetizálódjék a keresztény lendülettel.

    Körülöttünk a Kutatás misztikája, meg a szociális misztikák csodálatos hittel vetik magukat a jövő meghódítására. De hogy valamit imádhassanak, ahhoz semmiféle határozott csúcspont és ami még súlyosabb – semmilyen szeretetre méltó tárgy nem akad számunkra. S igazában ez az oka, hogy miért kemény, száraz, rideg, szomorú, vagyis nyugtalanító a bennük felcsiholt lelkesedés és odaadás – akár annak szemében, aki figyeli, akár – végeredményben – azok számára is, akik bennük élnek.

    Van keresztény misztika is, amely – az emberi misztikák mellett és mindeddig szinte útfélre téve, de kétezer év óta (anélkül, hogy sokan sejtenék) szüntelenül és egyre messzebbre terjeszti a személyes Isten távlatait, aki nemcsak teremtője, hanem lélekkel átjárója és egységesítője annak a Világegyetemnek, amelyet önmagához vezet vissza mindazoknak az erőknek működése révén, amelyeket ezzel a szóval foglalunk össze: Evolúció. A keresztény lelkiség kitartó erőfeszítésének hatására a Világ félelmetes méretű nagysága lassacskán felfelé összpontosul, míg majd szeretve vonzó energia-fókuszban átalakul!…

    Kérdezem: ki ne látná meg, hogy ez a két hatalmas áramlat, amely között manapság megoszlik az emberi vallási energiák összecsapása – vagyis az emberi Haladásnak, meg a nagy szeretetnek ereje – csak egybekapcsolódni akar és szeretné egymást kiegészíteni?

    Képzeljük el egyrészt azt, hogy az emberi remények fiatalos kitörése, amelyet csodálatosan megnövelt az Időről, a Térről, az Anyagról és az Életről alkotott új szemléletmódunk, átáramlik a keresztény életnedvbe, hogy gazdagítsa és ösztökélje. Másrészről képzeljük el, hogy ugyanakkor az egyetemes Krisztusnak annyira modern alakja, ahogyan éppen mostanában dolgozza ki a keresztény öntudat, – megjelenik, elfoglalja helyét és ott ragyog a Haladásban hivő álmaink csúcspontján és ezáltal pontosan megrajzolja, emberivé teszi és személyi erővel járja át vágyainkat. Vajon nem válasz-e ez – a teljes válasz – azokra a nehézségeinkre, amelyek között vergődik tevékenységünk.

    Új tartalmú vérátömlesztés híján a keresztény spiritualizmust az a veszély fenyegeti, hogy legyöngül és fellegekbe vész. Az egyetemes szeretet erejének vérátömlesztése nélkül pedig a Haladás emberi érzékét még biztosabban fenyegeti az a veszély, hogy megborzadva fordul el a félelmetes kozmikus gépezettől, amikor felfedezi, hogy ő is felelősként bele van szervezve.

    Kössük össze a testet a fejjel, az alapot a tetővel, s ekkor egy csapásra patakzó árként bontakozik ki a teljesség.

    Én abban látom a boldogság problémájának maradéktalan megoldását, hogy keresztény Humanizmus vezérelje, vagy – ha inkább így akarják: emberfeletti Kereszténység irányítsa, amelynek kebelén valamikor majd minden ember meg fogja érteni, hogy bármikor és bármilyen helyzetben nemcsak szolgálhatja (ez még nem elég), de minden dologban (a legkellemesebben és a legszebben ugyanúgy, akárcsak a legsivárabb és legbanálisabb hétköznapban is) szeretheti a Fejlődésében szeretettől terhes Világegyetemet.

    Előadás Pekingben, 1943. december 28-án.


    A következő idézetet csatolta Teilhard az eredeti gépelt szövegéhez (angol eredetiben: J. S. Haldane: Materialism, Londres, Hodder & Stoughton, 1932, p. 156.):

    „…A boldogság és a megelégedettség egyáltalán nem olyan dolgok, amelyek a jólétből fakadnának, akármilyen legyen is ennek a jólétnek anyagi vagy biológiai értelme. Ha az emberi társadalom megszabadulna minden betegségtől és minden bajtól, szegénységtől és gonoszságtól, még akkor is igen nyomorult és tűrhetetlenül unalmas maradna. Csakis Isten szolgálata ad megelégedettséget. Az ilyen Isten-szolgálat ugyanúgy valódi lehet a legkülönfélébb körülmények között és akármelyik életformában, mert Isten Országa bennünk van. Isten Országa = a nemes szolgálat országa, bármiféle formát ölt is a szolgálat. Az a vallási kezesség, hogy ilyen szolgálatban – eltekintve a merőben külsődleges eredményektől – valójában Istennel egyesülünk, szárnyakat bontó erőt és benső megnyugvást ad”.

    Fordította: Rezek Román OSB

    Forrás: Az előadás eredeti címe: Réflexions sur le Bonheur. Megjelent a Teilhard de Chardin Művei sorozat 11. kötetéhen: A jövő irányai (Lesdirections de l'avenir, 119-140 oldal).