Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Ábri Gyula:

    Mi magunk vagyunk-e boldogságunk kovácsa?

    A Szentírást mi rendszerint olvassuk. A régi neve is, amint általában ismert: biblia = könyv is erre utal. Pedig Mózes öt könyvét s a prófétai írásokat mind élőszóval hirdették, csak később került sor a feljegyzésükre. A Szentírás harmadik része (a görög fordításban meg a latinban később a második helyre került), az ún. bölcsességi könyvek, kezdettől fogva írott szövegek, de ezek között is vannak mondások, beszédek, amelyeket később gyűjtöttek össze. Mindenesetre a Szentírás sajátságos jellege az élőszó, a közvetlen párbeszéd. Akkor is, ha egy valaki szól benne, nem magának beszél. Tehát a Szentírás szavát inkább hallgatni kell, mint olvasni. Azért pl. az egyik legérdekesebb bölcsességi könyv címét, amelyet héberül „Kohelet”-nek mondanak, „Prédikátor”-nak fordították le.

    A „prédikátor” szava mindnyájunkhoz szól. Figyelmeztet, hogy a jövőnk, az, ami életünk értelmét, kincsét rejtegeti, nem a mi kezünkben van, mint a régi közmondás el akarja hitetni velünk: ki-ki maga boldogságának kovácsa. Az ilyen életbölcsesség nem sokra visz. Mindaz, amire az ember törekszik, vágyakozik: a gazdagság, bölcsesség, tudás, nem ad sem igazi örömöt, sem boldogságot.

    Az első benyomás – így a Prédikátor –, hogy minden a régi. Nincs semmi, ami eddig ne lett volna. A természet rendje, a nap járása, az évszakok mind jönnek-mennek, ismétlődnek. Életünk is ilyennek tűnik. Ez a benyomás azonban, akármennyire igaznak látszik is, csal. Csak annyiban igaz, hogy az ember munkája, fáradozása, terve is mulandó, mint a természet folyása. Minden fáradozásunk, aggódásunk csak keserűségre, kilátástalanságra vezet.

    Itt adja kezünkbe a kulcsot a Kohelet. Minden, ami velünk történik: jő és rossz, öröm és fájdalom, egyszóval életünk sora Isten kezéből jön, Tőle függ. Ezt jónéhányszor hangsúlyozza. Éppúgy, mint Jézus az Evangéliumban (pl. Mt 6).

    A 2. fejezet 25. versében a Kohelet legmélyebb tapasztalatát tárja elénk, és kérdi: vajon amit eszünk vagy élvezünk, ehetnénk-e, élvezhetnénk-e Nélküle? Ma sokan talán azt felelik: természetesen. Ebben az esetben az ember a saját boldogságát kovácsolja. Magára marad. Az evés, az élvezet nem ajándék, hanem bér, amit saját magának készít. Nem érti meg a Kohelet kérdését: lehet-e Nélküle enni, élvezni? Vagyis tudunk-e Nélküle élni? A japán szentírás negatív formában, annál nyomatékosabban mondja: „Tőle távol” ehetünk-e, élvezhetünk-e valamit is? A kérdést persze mindenkinek a saját életével kell megválaszolnia. Mert hogy nem tudunk Nélküle élni, ezt az ember csak a saját bőrén tapasztalja meg.

    Minden, ami életünkben történik – mondja tovább a Prédikátor – csak pillanatnyi, mulandó dolog. Mindennek megvan az ideje. Időhöz van kötve. A természet jelenségei éppúgy, mint az emberi erőlködés, fáradozás. De az, amit Ő alkot, ami az Ő kezéből jön, annak nincsen vége, s az ember nem képes felmérni. Csak amit ő csinált életünkben, az az egy nincs az időhöz, a mulandósághoz kötve. „Nem tehetünk semmit hozzá, de nem is vehetünk el belőle semmit” (Préd 3,14). Az Ő kezében megszűnik minden emberi büszkeség, kilátástalan, üres erőlködés. Sok evangéliumi példabeszéd is erről tanúskodik.

    Így mindennapi életünk érezteti velünk az Ő kezét, azt hogy Ő gondol ránk, mint a Szentírás szokta mondani: „megemlékezik rólunk” (Zsolt 8,5). Minden, ami körülvesz bennünket, életünk minden napja újra és újra boldoggá tesz, ha az Ő kezét érezzünk benne. Ez a mi időnk. Nem a természeté, hanem a mienk: még akkor is, ha fájdalmat, szomorúságot is hoz, valami kimondhatatlan értéket tartogat számunkra. A Kohelet a 3. fejezetben felsorolja mindazt, amit az idő, a mi időnk megtapasztaltat velünk. Nem szépít, nem titkol el semmit. De nem is csüggeszt, nem sötétíti el lelkünket. Éppen ellenkezőleg, bizalmat önt belénk: arra tanít, hogy nincs közömbös dolog életünkben. Azért a kis időért, amit ajándékul kapunk, felelősek vagyunk.

    De mire akar a Kohelet ezzel inteni? Mit tanul az ember az Isten kezéből? Egyetlen szóval: istenfélelmet. Mindennapi életünk erre tanít.

    Ha az ember életét figyeljük, ahogy a történelem elénk tárja, hamar elkedvetlenedünk. Mindig újra kezdődik az önzés, ellenségeskedés, irigység, pártoskodás, hiúság, s kilátástalanná teszi az ember életét. Biztos, hogy ebből a légkörből, ebből a fogságból a saját erejével nem tud megszabadulni. Amíg életsorát a maga kezében tartja, minden dolog mint valami kényszer jelenik meg előtte, s nem tud szabadulni tőle. Szent Pál is erről beszél a római levélben (7,14 kk). A szabadulásra csak egy lehetőség van: a feléje nyújtott kezet megragadni, s minden bizalmát Istenbe vetni. Ezen a téren minden nap új lehetőséget nyújt. Az, ami kezdetben olyan sötéten hangzott: „nincs semmi új a nap alatt” (1,9), most éppen ellenkezőjére válik. Felismerni az egyedüli igazi újat, amely az Ő kezéből jön: ez a legnagyabb öröm, meglepetés, ami mindennap vár ránk. A boldogság nem a jövő dolga, hanem a jelen feladata. Az Ő tervét felismerni, az Ő tervét megvalósítani: ez az igazi újdonság, ami életünket boldoggá teszi.

    A Kohelet arra utal, hogy az emberi bölcsesség, amely a dolgok ürességét, avultságát, semmiségét felismeri, nem óncél. Fel akar rázni a merengésből, a tespedésből, a kedvetlen közömbösségből, feltárja előttünk a jelen élet kimondhatatlan értékét: ha az egész teremtett világ a mulandóság bélyegét viseli is (Róm 8,20-24), s nyugtalanul, békétlenül néz a jövőbe: az istenfélelem nyugodt bizalomra vezet. Minden egyéb dolog üres és semmitmondó; minden hiúság. Ez a vezető gondolata, az első és utolsó szó (1,2; 12,8). Minden, ami az ember kezében van, csak eszköz. Sohasem cél. Mindaz, amit nagy fáradsággal elérünk, nem a vége az utunknak, hanem új elindulás, újrakezdés. De nem egyedül megyünk. Ő velünk van. Neki szolgálunk. Az Ő tervét valósítjuk. Csak neki vagyunk felelősek.

    S ha a kereszténység egyik legrégibb énekét, amelyet Szt. Pál a filippiekhez írt levelében (2. fej.) feljegyzett, figyelmesen olvassuk, érezzük, hogy a Kohelet szava Jézus útját s benne a mi életünket rajzolja. A görög szó: kenózis, eléggé ismert gondolat, de nem érezzük, hogy mindnyájunk sorsát mutatja, mint Deutero-lzaiás mutatja be az 53. fejezetben Isten szolgáját. Ez a kiüresítés jellemzi egész életutunkat. Jézus Krisztusról éneklik az első keresztények, hogy kiüresítette önmagát. Az Ő útja, az evangélium, éppen ezért örömhír nekünk, mert az emberi hiúságot, ürességet mint ellenképet mutatja.

    A Kohelet beszédét mint életünk hátterét kell néznünk, hogy istenfélelmet tanuljunk, életünk minden napját hálás lelkülettel Isten kezéből vegyük, s az ő kezét el ne eresszük (Zsolt 31,15).

    Forrás: Szolgálat 1979/2 (42) pp. 68-71