Kedves Ünneplő Közönség!
Engedjék meg, hogy először is megmondjam, milyen boldog vagyok, hogy itt lehetek Önök között. Boldoggá tesz, hogy a Tisza-parti, szép, piros téglás gimnázium ünnepélyén negyvennégy év után újra fölléphetek.
Hiszen nyolc éven keresztül, amíg az iskola növendéke voltam, nem lehetett olyan ünnepély, hogy a tornaterem dobogóján meg ne jelenjek. Az a dobogó volt az én első színpadom, vagy ha úgy tetszik, a starthelyem.
A pálya, amelyet befutottam, hosszú távú terepfutás volt, hol hegynek, hol völgynek vezetett. Megfordultam az ország és Budapest szinte valamennyi színpadán és sok-sok dobogóján is, de fölléptem Szabadkán, Újvidéken, Kolozsvárott, Párizsban és Stockholmban, Kanadában és New Yorkban.
Szép és fárasztó futás volt. Szinte 40 évig tartott. Két ével ezelőtt, átmenet nélkül, menet közben, kidőltem a sorból, és orvosi tanácsra föl kellett adnom a további versenyt.
Most, hogy itt állok újra, régi starthelyemen, valahogy úgy érzem magam, mint aki mégis célba ért. Ezért, ahogy illik, köszönetet mondok azoknak, akik fölkészülésemben valaha megsegítettek.
Szeged városának köszönőm legszebb emlékeimet, hiszen hároméves koromtól huszonkét évesig itt éltem.
A gimnáziumnak köszönöm humán műveltségemet és azt, hogy csirájában fölismerték, s kihajtani segítették színészi tehetségem. És hadd köszönjem meg erről a helyről, ahová olyan nehezen engedett fel, életem értelmét: az Igazság szeretetét, apámnak, dr. Mezei Pálnak, az igaz embernek, aki 1913-tól 1938-ig – 25 éven át – itt Szegeden védte az Ügyet, minden igaz ügyet, és itt is halt meg korán, egy kopott kabátban.
Életének-egyetlen eredménye vagyok.
A színészetet apám hazugságnak tartotta, nem hitte, hogy álruhában is lehet harcolni az igazságért. Utam végén hadd valljam be, apám, igazad volt. Oly hamar bőrömmé vált álruhám hiába tépdesem 30 éve, húsom is vele szakad már, ha néha, mint itt ma, valódi lényemmel kívánok megszólalni...
A köszönet, a hála és a szeretet virágaiként nyújtom át annak a három költőnek – aki legközelebb áll e tájhoz és e tájból nőtt emberhez: hozzám azt a három versét, amely legjobban kifejezi mondanivalómat.[1]
Az önmagát ügyvéddé felnevelő kecskeméti mezítlábas, gatyás, napszámos kisfiú házitanítómul Petőfi Sándort választotta.
Szegeden, az Ipar utca 16. sz. alatti magasföldszintes, négyablakos, háromszobás, fürdőszobás „úri” lakásának ebédlőasztalát körülülő kis családjának úgy olvasta föl esténként Petőfi verseit, ahogy másutt a biblia textusait szokták. A gázvilágítású, gyöngyrojtos lámpaernyő alatt, mostohaanyám és nővérem kézimunkázott, én Erzsi cselédünk ölében, apámmal szemben hosszú estéken át tátott szájjal hallgattam Az apostol igéit. Nem sejthette szegény apám, milyen végzetes szerepet diktál színésznek született dundi kislánya lelkének fehér lapjára...
A verset – a legkedvesebbet – amely évtizedek óta minden műsoromban, mindenütt elhangzott először tomboló sikerű újszegedi szabadtéri föllépésemkor mondtam el – boldog ráadásnak.
Hadd mondjam el itt ma, a szép szegedi színház összegező hálaadásnak s biztos búcsúzásnak.
Az én igazi szülőföldem: az épülő, szépülő Szeged régen lebontott Ipar utcája, hiszen ott nőttem fel, s mert csak emlékeimben létezik, semmit nem változott. Mióta kifulladtam, egyre többet futkározom rajta... Agyammal szemben a régi Templom tér fölnagyított kiszínezett fényképe függ. Véletlenül éppen születésem évében, 1909-ben készült, s régi játszótársam, egy Templom téri gyerek, Altmann Sanyi, a 60. születésnapomra hozta ajándékba.
Mióta oxigénpalackhoz kötözött mentőcsónak a létem, néha a Templom tér gázlámpájától oldom el az ágyam, s beevezek csendesen az Ipartestület sarkán „a világ legszebb utcájába”. Hiszen a Tiszához vezet... Az utcában mindenki régen alszik már... De a Tiszán süt a nap! Elnyúlok csónakom fenekén, s boldogan hallgatom a fényben fürdő halak halk csobbanását...
Házunkhoz közel lakott Juhász Gyula az édesanyjával, minden reggel ott futott el az ablakunk alatt szakállasan, sápadtan, égő szemekkel. Hajszolt volt és riadt. Gyermekkoromban féltem tőle. Ma tudom: költő volt, tehát igazsághordozó, egy igazság nélküli világban.
Juhász nénit mi, az Ipar utcai és Templom téri, örökké visítva rohanó, önfeledten játszó gyerekek, nagyon szerettük. Mindig kaptunk tőle valamit, hol zsíros kenyeret, hol simogatást. Tökéletes anya volt, hát tudta, hogy minden, ami él, szeretetből él. Amíg felnő, abból, amit kap, azután pedig abból a szeretetből, amelyet ő ad másoknak. De nehezen tanultam meg ezt az egyszerű, de milyen boldogító tételt.
A hivatalos tananyagban a 20-as években természetesen nem szerepelt, mint egyetlen „nyugatos” költő sem. Mi, az akkori tizenévesek, őket tűztük a zászlónkra. Verseiket megszereztük, másoltuk, terjesztettük. Tizenöt éves lehettem, mikor az első Juhász Gyula-verset a tornateremben elmondtam.
Mióta megnyomorodtam, s a Szeretet iskolájában lassan tananyaggá lettem, a Keresztre feszttett Igazgató lábánál kuporogva, a hozzám beosztott gyermekek bizony néha megszomorítanak. Bizonyosan rosszul fogalmaztam meg magam, azért vizsgáznak olyan nehezen belőlem jelesen, az időnként cserélődő legjobb tanulók is.
A Tömörkény István Gimnáziumhoz a nagy tanító, József Attila illik. Egyetlen egyszer kezet fogtam vele. Tizenhat éves, hiú, kövér, beképzelt „irodalmár” voltam már, de mert szegény pattanásos volt, és izzadt a keze, nem hittem el róla, hogy igazi költő.
Ki sem nyitottam akkor megjelent versesfüzetét. Buta-buta kislány kortársa a Csodának! Bizony, a kortársak butasága, süketsége, közönye, gyűlölete, irigysége... tehát szeretet-nélkülisége ölte meg őt. Nekem magamnak mi mindenen kellett átmennem, míg fölismerten ezt a legárvább testvért; amíg megértettem ezt a nagy tanítót, aki az igazságból táplálkozó emberszeretetével tanít, lázít, melegít, vigasztal, szeret: éltet ma bennünket, s tartja életben ezáltal önmagát, mindaddig, amíg igaz szót befogadni tudó ember lesz a földön. Ez a valódi halhatatlanság.
Édes, kék szemhéjú, enyhén rúzsos szájú, miniszoknyás kicsi lányom, ott a szegedi színház sivár öltözőjében, kérlek, olvasd be a mikrofonba, amelyet olyan fölszabadult riporteri könnyedséggel tartottál gátlásos magam elé, hogy csak dadogni tudtam, ezt az üzenetféle levelet.
Három éve, mióta bezáródtam Budakeszire, mozgási területem hónapról hónapra szűkül. Napi egyórás sétám a börtönudvaron: a Boldogságosztó Színházat körülölelő kis erdőn, amelyet börtönőröm, 15 éves Péter kutyám felügyelete alatt végzek, lassan fél órára fogy. A színházhoz vezető árnyékos, bozontos erdei út napról napra meredekebb. Kis lázaim sokszor napokig ágyban tartanak, mint mikor hozzátok készültem indulni. Nagyon féltem a terheléstől – a fizikai kudarctól. De nagy erő van a szegedi levegőben s az akaratos alföldi lélekben.
Amire nem volt példa sokat utazó életemben, a föllépést megelőző este étterembe mentem, és milyen jól tettem. A Tiszában varázshalászlevet ettem, mert – fiatal lettem. Alig aludtam, mégis friss maradtam. A színpadhoz vezető kétemelet lépcsőn könnyedén mentem, s a várakozást a túlfűtött öltözőben semmibe vettem...
Aztán a színpadon elborított szeretetetek tapsa... Nem a gyöngeségtől; az örömtől kezdtem remegni és sírni. Elzárt és kiürült akkumulátorom feltöltöttétek; azóta is a ti erőtökből élek, s köszönöm, hogy fénylek.
Este itthon már igazgatótok köszönő távirata várt. Aztán jött ő maga, s pirospozsgás táskájából ajándékaitokat elébem rakta...
Ó, ez a kis szőnyeg! Pontos méretét ugyan ki súgta meg nektek? Agyam mellett csúnyáskodó suszterszékemet keleti szépségével eltakarja, de felidézi annak a régi, tizenhat évesen és mellékesen apámnak szőtt kis szőnyegnek emlékét, amelyet szegény, csődbe jutott ügyvédsége segítőjéül, a 20-as évek végén kínkeservvel vásárolt szövőszékünkön, szorgos kezű, kicsi mostohaanyám és nővérem között közönyösen, úgy félkézzel, ajándékba csomóztam. Engedjétek, hadd lássam ezt az általatok szőttet most már, amíg élek, bölcs apám megbocsátó szeretete jókedvű jelének.
Ámulva forgatom nyomdátok gyönyörű köntösbe öltöztetett termékeit. Hát honnan tudtátok, hogy érettségi tételem: Dugonics és a magyarosok iskolája volt? Ez az aranyos mini Dugonics milyen szép minicsodája az én véletlent el nem ismerő nagy-nagy hitemnek.[2] Életem első csodáját: latin érettségim történetét rég elfogyott Névjegy című könyvecskémben olvashatnátok, ha könyvemet kinyomtathatnátok. Hiszen úgyis nektek készült, mint én magam.
De vajon, ti látjátok-e, értitek, s valaha meghálálni igyekeztek-e mai iskolánk csodával határos lehetőségeit?
Ti szobrász, zenész, festő, grafikus tehetségű lányok és fiúk, fölméritek-e a tökéletes fölkészülési alkalom jelentőségét? Az egyforintos ebédtől az iskolaújságig mennyi áldozat, pénz, figyelem, szeretet, lemondás feszül. Bizony, az egész országé! Ugye, nem hagyjátok cserben!
Találkoztam kinn a világban szanaszét futott, hálátlan magyarokkal. Ha hazalátogatnak, hazudnak. Hozzám kinn őszinték voltak: boldogtalanok. Ha nem azok, se nem emberek, se nem magyarok. A boldogság, kedveseim, a magunkfelejtő szeretettől hajtott, egy nyelvet beszélő és egy nyelvet valló közösségért végzett sikeres munka öröme.
Riasztó fogalmazású tétel ez, de micsoda fénylő bizonyíték akár ez az én nálatok tett látogatásom is és eredménye: mai boldogságom. Köszönöm nektek!
S most tedd félre a mikrofont, miniszoknyás, mosolygó szemű kislányom. Neked külön, halkan és dadogva megköszönöm, hogy életem legszörnyűbb bűnének terhét lesimította rólam puha kezed, mikor a búcsúzáskor átöleltelek.
– Ne tessék sírni azért, hogy nincs gyereke, hiszen aki egyszer szavalni hallotta, úgy is örökre a gyerekévé lett.
Világos, tiszta hangod fényes pengéje fölhasította a lelkem mélyén rejtőző iszonyú titkom mérgező gennyes kelését...
Annyi idős lehettem, mint te most, s már túl voltam a nyolcadikos osztályvizsgán, amikor apám tilalmát kijátszó, szédült szerelmem kábulatából s felelőtlen ostobaságomból föleszmélve, a rettegve fölkeresett orvostól megtudtam, hogy Chopin és Schumann kis sovány álmodója, lelkiismeretlen, 22 éves joghallgató szerelmem, Tibor könnyelműségének ajándékaként öthónapos terhes vagyok.
Nem tudhatod, hogy 1928-ban mit jelentett ez!
Halált. Nekem, vagy apámnak, vagy a gyereknek. Három hetem volt a döntésig és az érettségi vizsgáig.
Hároméves koromtól zaklattam apámat, színésznő akarok lenni! Hallani sem akart róla. Most szánta rá magát, mégiscsak felvisz Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőlem. Bő matrózblúzomban, 65 kilósan, Ady Dalok a labdatéren című versét mondtam, s a halálra gondoltam...
Hevesi villájának halljában, a félhomályban, Olümposzi íróasztala mögül fölállt s megforgatott:
– Fogyjon le tíz kilót, s ősszel jelentkezzen az akadémián.
Szép, büszke apám boldogan hajlongott, de hazafelé a vonaton értetlenül szidott, miért nem örülök, hiszen régi nagy vágyam, úgy látszik, mégis teljesült.
Két hétig bezárkózva a kisszobába, anyám árvabarna ágyán heverve vagy záros kis íróasztalának dőlve, a nyitott ablaknál a becsukott könyvekre könyökölve, a gyilkosságra készülődtem. Az ezer emlékkel benőtt, meséktől zajos nagy, udvaron, az ottfelejtett útépítő bazaltkockákból összedobált kőrakás – boldog gyermekkorom varázsos színpada – félelmesen tornyosulni kezdett, s fenyegetőn meglódult felém...
Jeles érett lettem, s jutalmul – mert kértem egy hónapra Kecskemétre mentem.
Vendéglátóm – apámék barátja, a fehér szakállas, kék szemű, pasztell színű és hangú, esténként borocskát iszogató, halkan Bachot hegedülő jogakadémiai tanár volt. De csak felesége, a modern, okos, örökké nevetős a száz cigarettától örökké köhögő Margit volt a cinkosom.
Nem talált vállalkozót Kecskeméten az életveszélyes és börtönnel fenyegető műtétre.
Özvegy édesanyján élősködő szerelmem titokban eladta nyaralójuk zongoráját, s „biztos pesti címet” szerzett.
Aljas kálváriám hat napig tartott.
Reggel jókedvűen elköszöntem Sándor bácsitól, hogy megyek a széktói strandra, és fölültem Tibor mellé a Szeged felől érkező gyorsra.
Az ismeretlen és félelmes Pesten gyalog botorkáltunk mindennap a Kőfaragó utcáig, hiszen az orvos ezer pengét kért a gyilkosságért. Riadtan és némán ültünk a lefüggönyözött, sötét, jódszagú váróban, míg a szőrös, feltűrt ingujjú kar be nem intett naponta – előkezelésre. Sötétedés előtt, mindennap, jókedvűen, ahogy illik a strandról, haza is érkeztem Sándor bácsiékhoz.
Az ötödik napon, kifeszítve a vizsgáló padon, iszonyú szúró fájdalom! Hallom, ahogy vérem kopogva-csobogva csorog...
– Így. A víz elfolyt, a magzat elhal. Holnap pontos legyen, a műtét halaszthatatlan!
Kecskeméten apám távirata várt:
Marsi azonnal jöjjön hazai
Reggel Margit Szegedre, én Tiborral az ölembe fojtott gyermekkel Pestre utaztam.
A rendelő üres volt. Leszíjazott.
– Nem érzésteleníthetem, csak a fájdalom fokozati különbségei után igazodhatom. Figyeljen és jelezzen! Nem akarok börtönbe kerülni!
Az idő megállt.
Figyeltem, jeleztem...
Mikor a két szőrös kar leemelt, megláttam a vödörben a véres húscsomót, cafattá tépett kis lábakat, s egy csöpp kis kéz utánam nyúlt...
– Fiú volt. Most itt a díványon pihenjen egy órát.
Tibor fiákert hozott.
A második emeletre alig tudtam felmenni. Margit nyitott ajtót. Lefektetett.
– Meglátott valaki Tiborral a pesti vonaton, mindent el kellett mondanom apádnak. Követeli: azonnal menj feleségül Tiborhoz, s ősszel iratkozz be a bölcsészetre. Nem akar többet látni.
Szememből a könny, mellemből a tej megeredt, s elfolyt haszontalanul, mint az életem.
Soha többet nem lehetett gyerekem.
Vigyázzatok! Mondd meg mindenkinek, kiáltsd mindenkinek: Vigyázzatok! Szép szabadságotokat–önkéntes fegyelemmel őrizzétek. Ne csúnyuljon szabadossággá!
A szerelmeskedés szennyes öröm.
A kíváncsiság, nyugtalanság, szánalom; ajándékozási vágy – nem szerelem! A **szerelem egyszeri és szent Titok. Lényege a Szeretet. Ha Ő vezet, előbb- utóbb rátalálsz arra, aki keres...
Én 22 évvel ezelőtt Alcsúton ismertem föl, és pár hét múlva Máriraremetén bíztam rá magam teljesen, s kijelölt társam szinte azonnal-megtalált. Igen, ő, aki nálatok is mindig mellettem állt, a kétméteres, őszülő, kicsit már kopaszodó, enyhén pocakosodó János – a Pásztor. Tizenhét éve apám vigyázó, szigorú szeretetével vesz körül, és olyan jó hozzám, s pontosan annyi idős, mint a fiam volna, ha élne...
Furcsa rend van világban, kedveseim.
Vezető nélkül eltévedünk, bujdosunk, bizony, el is veszhetünk.
Szeretettel ölel mindnyájotokat, ha nem is anyátok, de bizonyosan iskolatársatok, ezen a szép, ugye-ugye lassan hajnalodó fényű ``Földön.
Forrás: Tiszatáj, 1979. 10. sz. 33-37. 1.
