Egyszer azt olvastam, hogy a keresztények 95%-a az Ószövetségben él, törvények által igazgatva, melyért jutalom vagy büntetés jár. Nem szoktunk-e hozzá, hogy szabályok pórázán vezessenek, és mások elhatározásai mögé bújjunk? Félünk felelősségünket magunkra vállalni? Képzeljük el, hogy egyházunkban vagy gyülekezetünkben az istentiszteletekre vonatkozó valamennyi régi szokásunkat eltörölnék. Hogyan reagálnánk rá? És Ön? Vagy Te? Valószínűleg zavarodottság támadna, mert nem tudnánk, hogy mi a teendő.
Lássuk be, hogy 2000 évvel ezelőtt pontosan ez történt, amikor Jézus felszabadított minket a törvények alól, és ezért a szabadságért életével és vérével fizetett. Azóta az egyetlen törvény: a szabadság és a szeretet törvénye. „Ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani” – írja merészen Pál apostol – „mert ha egy pontban (a körülmetélést említi) újra a törvény alá rendelitek magatokat, kötelesek vagytok újra az egész törvényt megtartani. Akkor azonban elszakadtatok Krisztustól, s kegyelmét vesztettétek” (Gal 5,1-4)
Ha meggondoljuk, nem egészen „veszélytelen”, amit Pál apostol ír. Felnőttünk már ekkora szabadságra?
„Aki úgy képes egyedül állni a világban, hogy csak lelkiismeretére hallgat, az hős” – írta valaki. Ez igaz. Mert, ha őszinték vagyunk, be kell, hogy ismerjük, tulajdonképpen félünk a szabadságtól. Ezért hárítottuk szabadságunkat – melyet Jézus hozott – hamarosan ismét a polgári és egyházi hatóságokra, melyek ezt örömest magukhoz is ragadták. A „biztonság kedvéért” inkább maguk akartak rendet teremteni. A tériszonyban szenvedő ember inkább megkötözi és „bebiztosítja” magát. Álbiztonságokkal, melyeket már ismerünk. Ha Jézus szabadságban élő Egyháza akarunk lenni, ne kötözzük meg magunkat! Krisztus igazi szabadságát, keresve és tapogatózva magam is ki akartam próbálni. Valakinek csak el kell kezdenie.
Amikor 65 éves lettem, jogosulttá váltam az öregségi nyugdíjra, amelyet azonban máig soha nem vettem fel. Valaki azt tanácsolta, hogy utaltassam át egy bankszámlára, ahonnan azután nélkülem is felhasználhatnák karitatív célokra. Nem talált visszhangra bennem, de azért így válaszoltam: „Kész vagyok átgondolni a dolgot.” Néhány nappal később feltártam az ügyet valaki előtt, aki őszintén együtt élt az úrral. Rögvest így felelt: „Ez tönkretenné életed küldetését.” Ez kellemes visszhangra talált bennem. Nem arról van ugyanis szó, hogy hogyan tudnám pénzemet a legjobban felhasználni – bár ez is figyelemre méltó –, hanem arról, hogy pénz nélküli életem Jézus iránti szeretetből útmutató legyen egy másik világ és az Evangélium felé. Ezért szállt síkra Jézus, tanítványaival szemben is a betániai asszonyért, aki pazarlóan az egész korsó balzsam olajat a fejére öntötte. A tanítványok reakciója: „Milyen kár! A balzsamot sokkal jobban fel lehetett volna használni a szegények vagy a fejletlen országok megsegítésére.” Akár ma is megtörténhetne. Jézus azonban másként gondolkodott erről. Örült a gazdag, szeretetteljes, személynek szóló ajándéknak. A mai időkre vonatkozóan olyan Egyház lebeg a szeme előtt, amely szabadon áll a világban: nem támogatja anyagilag a társadalom, és nem függ az államtól.
Ez a példa csak a valamitől való szabaddá válásról szól. Az igazi szabadság azonban ennél sokkal több. Azt jelenti, hogy az ember felette áll saját életének, és már csak az a személy, akinek Isten eltervezte. Ilyen szabadon állt Jézus a saját élete felett, amikor a kereszten függött. Keltsük csak életre lelkünkben ezt a képet: Jézus, szögekkel kegyetlenül odaszegezve egy cölöphöz, élete küldetése meghiúsult, életének vége, bár még alig, hogy elkezdődött. Barátai és ellenségei cserbenhagyták, kiszolgáltatva Őt a legborzalmasabb kínoknak és szorongattatásoknak. És ebben az iszonyatos helyzetben csak e szavakat halljuk: „Atyám, bocsáss meg nekik...” (Lk 23,34), és „még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Ezen szavakat pedig a legtökéletesebb békében mondja ki. Az igazi benső békéről nem létezik áttetszőbb kép.
És mi? Tudunk-e már valamennyire így... belülről élni? Eljön az idő, amikor ez a belső szabadság nélkülözhetetlen lesz.
Ez csak néhány gondolat. Tehát van még mit tennünk. Csak ha valóban keressük az élő kapcsolatot Jézussal, fogja véghezvinni bennünk, amit ígért: „Ha az Emberfia szabaddá tesz titeket, lesztek valóban szabadok” (Jn 8,36). Különben nem képes rá az ember. A jövő szabadságban élő Egyháza az egyes keresztény emberben kezdődik, akik ezt elkezdik „tenni”, vagyis: élni. Ez az Egyház már itt van, már jön, mint ahogy Jézus is jön. Egyre gyakrabban találkozom ilyen emberekkel, egyedülálló személyekkel az egyházi élet legkülönbözőbb sarkaiból, lelki vándorokkal, akik bizonyos körülmények folytán – gyakran csalódottan – keresésre indultak, és Jézushoz érkeztek, mint jómagam is. Mindig többen lesznek, úgy tűnik, mintha a levegőben vibrálna, nem szervezés által, nem izgatással vagy egymással előre megbeszélve, hanem benső tűztől hajtva. Hasonlít a madárvonuláshoz. Olyan idő köszönt most ránk, amely inkább szerves, mint szervezett felépítményként nő Jézus testébe. A nem-szabad mai ember szervezett formák nélkül teljesen tehetetlennek és gyámoltalannak érzi magát. Közben azonban kezd már egy nép megmozdulni egész Európában. Nélkülözhetetlen marad eközben a Jézustól és a Szentlélek vezetésétől való állandó függőség. Ha ez elernyed, azonnal fellép a veszély, hogy mi emberek zajtalanul kivesszük a vezetést Jézus kezéből: nekünk, magabiztos embereknek ez gyenge pontunk. Uram, add, hogy alázatosak és kicsinyek legyünk!
Ezt várom a jövendő fejlődéstől. Tudunk-e már a fentiekről valamelyest teljes képet formálni, hogy hogyan is nézhetne ki ez az Egyház? Előbb meg kell jegyeznem: az Úr nem bízott meg, hogy az egész világért imádkozzam. Erre vonatkozóan nincs vízióm. Isten szereti a világot, és egyszülött Fiát adta érte. Életemben, és ebben a fejezetben azonban csak az Egyházról, éspedig egyedül Európa Egyházáról van szó, nem pedig a világegyházról. Európa Egyháza ugyanis egészen más fejlődési stádiumban van, mint a világ többi része. Ezért ne is hasonlítsuk a kettőt össze egymással, mint ahogy ezt túlságosan gyakran tesszük.
Evvel a megszorítással számoljunk tehát a következő sorok olvasásakor. Ha végül a fentiek alapján merek írni elvárásaimról, ne tekintsük ezt jóslásnak vagy hasonlónak. Félek túlságosan sokat mondani erről. Ne akarjunk Isten „háta mögé” kukucskálni.
Mégis szeretnék néhány előzetes megjegyzést tenni.
Az előzetes megjegyzések után meg akarom kísérelni, hogy főbb vonalakkal felvázoljam az élő Egyház jövőbeni arcát, természetesen anélkül, hogy a konkrét részletekre kitérnék. Már látom növekedni élő keresztények hálóját, akik lelki nagykorúságra jutottak, és akik merik Jézussal sajátos útjukat járni. Ok nem szervezés útján találtak egymásra. Inkább baráti körhöz, vagy családi együtteshez hasonlítanak, akiket szoros kötelék fűz egymáshoz, csak elszórtan élnek, távol egymástól.
Ez feltételezi, hogy már megtanulták maguk megkülönböztetni Jézus és a Szentlélek hangját és vezetését: nem annyira kurzusok vagy mások által (ami legfeljebb csak ösztönzés lehet), hanem mint Pál apostol, aki „nem a test és vér által, hanem magától az Úrtól kapta” (vö. Gal 1,16; 1Kor 11,23), vagyis Vele való személyes tapasztalata alapján. Kicsiny, de életerős Egyház eljövetelét várom, amely már nagykorúvá vált, és „akiket a megtévesztő tanítás szele már nem hány és sodor ide-oda tova” (Ef 4,13-16).
Olyan keresztények lesznek, akik Krisztusnak minden pillanatban, és minden helyzetben rendelkezésére állnak, úgy, hogy Ő mindenütt látható alakot ölthet magára. Ezzel kezdődik „Isten fiainak megnyilvánulása” (Róm 8,19), mielőtt ó maga jön el dicsőségben, és összes szentjeivel (1Tesz 3,13).
Fejtik az új bort. Ehhez először új tömlőkre lesz szükség. Ez azt jelenti: előbb új lelkiség, és csak azután az új formák. Először szállt le Máriára a Szentlélek, és csak azután növekedett benne Jézus teste. Előbb áradt ki Pünkösdkor a Szentlélek, és csak azután kezdett az Egyház látható módon növekedni. El kell szakadnunk attól a mentalitástól, hogy minden alkalommal új formákat gondoljunk ki, amelyek mégsem maradandók. Először megújult keresztényekre van szükség, akkor maguktól születnek majd új formák. Így lesz Krisztus teste élő organizmus, nem pedig organizáció. Európa jövendő Egyházának új arca alkalmazkodó, változtatható és mozgékony lesz, épp úgy, mint a Szövetség sátra a sivatagban: minden alkalommal szétszedték, másutt pedig ismét összerakták. A Templom az emberek elgondolásából, nem pedig Isten megbízásából épült. Az emberi test mozgékony, Krisztus teste is. Tehát az Egyháznak is ilyennek kell lennie. Ezáltal sokkal színesebbé fog válni a kereszténység, nem lesz olyan egyforma, amint ezt az egyházakban látjuk. Mint ahogy a szivárvány színei átmennek egymásba, vagy az alkony árnyalatai váltják egymást, úgy lesz Jézus Egyháza is sokszínű és sokarcú Akkor majd a föld sója a társadalomban minden helyzetnek új ízt ad.
Milyen lesz Krisztus élő testének felépítése? „Készíts mindent a minta szerint, melyet a hegyen mutattam neked” (Zsid 8,5). Ez érvényes ma is: Egyház, a hegyen mutatott minta szerint. A jelenések könyvének nagy látomása: a Mennyei Jeruzsálem. A középpontban, az Atya jobbján trónol Jézus, és királyként, a szeretet uralmával uralkodik. Körülötte az Atya háza, ahol sok lakás van, ahol legmeghittebb barátainak készített helyet. Az Atya házában, a mennyei templomban, az új Jeruzsálem közepén áll Jézus menyasszonya. A Mennyei Jeruzsálem az ég mérhetetlen birodalmának fővárosa, ahol minden nép megtalálja a helyét.
E mennyei előkép eligazít minket, hogy hogyan formáljuk az úton lévő Egyházat. Az Egyháznak erről a felépítéséről – amelynél tehát nem struktúrákra és szervezetre gondolok – még a következőt szeretném mondani: gondolhatunk koncentrikus köröket alkotó vízgyűrűkre, amikor követ dobunk a vízbe: csak egyenletes, harmonikus mozgást látunk Jézus, mint középpont körül, belülről kifelé.
„A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat” (1Kor 3,11).
Jézuson kívül valóban nem lehetséges Isten valódi megismerése, hiszen „senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni” (Mt 11,27). „Maga fogja juhait legeltetni” (Ez 34,11), mert egyedül „Ő a Testnek, az Egyháznak feje” (Kol 1,18).
Földi élete a Hozzá fűző kapcsolatok gazdag árnyalatait tükrözi. Először is itt van három legmeghittebb barátja: Péter, a kőszikla; János, a „szeretett” tanítvány; és Jakab. Körülötte a 12: a továbbiakban tanítványok nagyobb csoportja (Az Apostolok Cselekedetei 120-at említ, vö. ApCsel 1,15). Más, intimebb kapcsolatban áll Vele Mária – az édesanyja –, továbbá Lázár és családja. Hallunk azután még a hívők sokkal tágabb köréről, a szimpatizánsokról és a keresőkről, ugyancsak a bizonytalankodókról, mint Nikodémus, stb. Ekörül Izrael egész népe, még távolabb az egész világ.
Ilyen mozgékony lesz a jövő épülőben lévő Egyháza is, ahol a mérték nem az egyházi hovatartozás lesz, hanem az egyes ember Jézussal való személyes kapcsolata. Ő mindenekelőtt EGYESEKET (lásd: egyedül álló embereket) fog hívni és őket személyes barátságával magához kötni. Aki ezt leginkább sugározza, annak lesz a többiekre is a legnagyobb befolyása.
A közösség további felépítésében a HÁZASSÁG és CSALÁD – mint az Egyház legkisebb építőköve – ismét elsőrangú helyet fog elfoglalni. A keresztény és egyházi élet alapja ismét idetevődik át. Ez volt Isten elképzelése a kezdet kezdetétől: „Isten megteremtette az embert a maga képére, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ahol a férfi és a nő szeretetben eggyéválik, megjelenik Isten első emberi képe. Ebből kiindulva nevezi Isten az Őt népével, Izraellel összekötő szeretetkapcsolatot végül is: házasságnak. Nem ok nélkül készítette elő Jézus küldetését harminc éven át a családi élet keretei között. Ide kell nekünk is újra visszatérnünk.
Amikor még plébános voltam, kezdett egyre csökkenni a templomlátogatók száma. Akkoriban kihirdettem a következőket: „Ha egy családban valamilyen alkalom okot ad erre – például betegség, születés, egy jubileum vagy akármi más –, szívesen megünneplem az Eukarisztiát otthon, az egész családdal együtt, a templomi istentisztelet helyett”. Hetente többször is adódott erre alkalom. Jézus is családi körben ünnepelte az utolsó vacsorát. Az első keresztények szintén otthon jöttek össze, így születtek meg a házi közösségek.
Az efezusiakhoz írt levélben – amelyben Jézusról és közösségéről van szó – Pál apostol az ötödik fejezetben egyszer csak a házasságról kezd el beszélni. Azt gondolhatná az ember, hogy talán néhány gyakorlati figyelmeztetésre fog áttérni, ő azonban ehelyett egész világosan ezt mondja: „Nagy titok ez (t.i. a házasság), én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). A„titok” szón (5 alkalommal használja ebben a rövid levélben), nem valamilyen kifürkészhetetlen igazságot ért – mint ahogy ezt a keresztények gyakran vélik –, hanem olyan intim titkot, amelyet az ember rábíz egy jóbarátra: olyan valamit, ami csak a beavatottakra tartozik. Így akarja Pál apostol a beavatottakkal, vagyis az élő keresztényekkel megértetni: „Én itt nem egyszerűen a házasságról beszélek, hanem Jézusról és közösségéről”.
Házasság – itt kezdődik az Egyház. Ezzel kell elindulnia: a keresztény házasság szeretet–közösségével. Itt lesz letéve Jézus Egyházának legkisebb építőköve. Itt öleli át Jézus menyasszonyát. Nem csoda, hogy a keresztény házasság: felbonthatatlan!
Tovább fűzve a gondolatot, ez magában foglalja azt is, hogy az a pozitív változás, amely most az egyházakban végbemegy, vissza kell, hogy térjen a családba. Ahol a férfi és a nő ismét tudatára ébred papi hivatásának, ott megszülethet a szeretet igazi klímája; ahol a gyermekeket Jézushoz viszik és elvezetik az újraszületéshez; ahol előkészítik őket a Szentlélek kiáradására; ahol együtt ünneplik az Eukarisztiát vagy Úrvacsorát, ahogy ez az Egyház kezdetekor is otthon és a házi közösségekben történt; ahol egymásnak megbocsátást ajándékoznak; ahol betegekre teszik a kezüket (esetleg megkenéssel); ahol közösen figyelik Isten szavát, és ahol az ima mindennek az alapja.
Az Egyház vezetőinek nevelniük kell erre a keresztényeket. „Nevelni” ugyanis annyit jelent: „magamat fölöslegessé tenni.”
Mint a fiatal Egyházban, úgy nőhetnek ki ebből ma is élő MAGOK és házi közösségek. A római levélben ezt olvassuk erről: „Köszöntsétek ennek és ennek a házában a gyülekező közösséget... a velük lévő testvéreket... és összes szenteket” (vö. Róm 16). Úgy gondolom, hogy Jézus sok ilyen „magra” célzott, amikor egy alkalommal ezt mondta nekem: „Nem azonos csoportok nagyméretű találkozásaira gondolok. Mindent kisebb, kisebb méretben!”
Hogy Jézus ezeket mozgó egységekként látja, akkor világosodott meg előttem, amikor egyszer éjszaka felébresztett, hogy a következő üzenetet felírjam: „Utazó követeknek kell jönniük. Normális jelenség kell, hogy legyen a különböző csoportok és egyházak keresztényei között, hogy egymással gyümölcsöző kapcsolatot tartsanak fent. Ez jobban szolgálja az egységet és hitet, mint a tanítói tekintély, amely felülről mindent kínos pontossággal szemmel tart. Dinamikusabb Egyház jön, mozgékonyabb, nem hatalmi blokkokra osztva. Olyan Egyház, amely sokfajta alakot ölthet magára a helyzettől függően, mint ahogy Én magam is többféle alakban jelentem meg feltámadásom után. A szeretet rugalmas és alkalmazkodó, az értelem: kemény és éles. Így akarom, hogy legyen, hiszen nem trónusomon ülök, hanem körüljárok királyságomban.”
E körül a mag körül képződik a HÍVŐK KÖRE, a meggyőződésesek és fél meggyőződésesek, a szimpatizánsok és a többi résztvevő. Ugyanúgy, mint Jézus napjaiban is: kereső emberek, vagy az örök nézelődők, újdonság hajhászók, akik lelkesen profitálnak az előnyökből, de akik közben tovább élik saját életüket. Nem kell őket túl gyorsan keresztényeknek tartanunk, vagy csupán emberi indokok miatt felvennünk, a „minél nagyobb a rakás, annál nagyobb az öröm” elv alapján. Addig, amíg nem tudunk vagy nem akarunk felelősséget vállalni, jó példával ösztönözhetjük, de ne „húzzuk-vonjuk” őket. Ne alkudozzunk az Evangélium magas követelményeinek rovására, csak hogy több lelket nyerjünk meg.
Azt jelentené ez, hogy a többieket, mint keresztényeket tulajdonképpen már „leírtuk”? Egyáltalán nem! Ők alkotják a hívő tömeget, akik megindítják Jézus szívét, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Akkor viszont elegendő figyelmet fordítunk erre a pásztor nélküli nyájra? Nem törekszünk-e túlzottan keresztény elit nevelésre? Gondoljuk csak meg, hogy éppen most hanyagolják el a pásztor nélküli juhokat. A megújult kereszténységben, a valóban élő keresztényeknek kell gondoskodni róluk, hiszen ők a föld sója. A tömegről való gondoskodás így kiteljesedik. Csak a kiindulópont más, mint eddig, mégpedig szilárd háttérből indulnak el a tömeghez, és nem fordítva.
Jézus korában is voltak papok, írástudók és törvény-magyarázók. Ennek ellenére, Jézus már annak idején is beszélt a „pásztor nélküli juhokról”. Mit mondana vajon napjainkban a teológusoknak, és hivatalos egyházi vezetőknek?
A hívők tömegét veszi körül a VILÁG, „amelybe Isten elküldte egyszülött Fiát, nem azért, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17), de amelyről Jézus azt is mondja, hogy „nem a világért könyörgök”, mert „Ő bizonyítja, hogy cselekedetei gonoszak” (Jn 7,7). Jézus azért jött a világba, hogy megmentse, ugyanakkor azonban rajta kívül marad, nem elegyedik vele, nem hízeleg neki, mint ahogy az egyházak ezt tették. Hívja, hogy térjen meg Hozzá. A jövőben az Egyház magatartása is az lesz, ami Jézus magatartása volt: egészen ember az emberekkel, ugyanakkor azon kívül álló, Istenhez és ahhoz a másik világhoz tartozva. Az Egyháznak nem az a célja, hogy saját magát építse, hanem az, hogy az örömhírt elvigye másokhoz és ezt saját maga előélje, hogy Isten szereteturalma így minden helyzetben áthathassa a világot.
El tudom képzelni, hogy a fentiek olvasása közben sokan berzenkednek, mert a fennálló struktúrák elbizonytalanították őket, és talán attól félnek, hogy az egész keresztény hitet aláássák. Én azonban tucat embert ismerek, akik csalódottan a közösségeikben, vagy egyházaikban szerzett tapasztalatoktól maguk keltek útra Jézussal. Meg kell állapítanom, hogy ezek egyáltalán nem kerültek tévútra.
Félelmünk, hogy ez nem egyezik meg a valósággal, inkább abbéli bizalmatlanságunkból származik, hogy Jézus, a Pásztor nem tud megbirkózni feladatával, és a mi emberi vezetésünk megbízhatóbb. Dehát a gyakorlat nem pont az ellenkezőjét mutatja? Éppen azért csalódtak sokan, mert mi emberek mindent irányításunk és ellenőrzésünk alá akarunk vonni.
Most pedig kerekedjünk fel Isten népeként a zarándokútra, adjuk fel biztonságos életünket a társadalomban, megszabadulva a fölösleges tehertől, hogy a mennyei haza valódi örömhírét megmutassuk a világnak.
Szabadságban élő Egyház eljövetelét várom, melynek küldetése hírüladni a látomást: van más életszemlélet, van más választási lehetőség! Amíg a világ korlátozott céljait a földön keresi, addig a keresztények szavaikkal és tetteikkel az örök cél felé igazodnak: Isten eljövendő királysága felé. Jézus Krisztus élő megjelenése lesznek a földön. Jézus már jön.
Fordította és a kiadást gondozta: Oppitz Mikolt
Forrás: Frans Osterhuis: Királyi úton - 2002.
