Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Hans Küng:

    A Pápajubileum mérlege

      Minden éremnek két oldala van. Így Karol Wojtyla 25 évének is, amit az Egyház legfőbb szolgájaként töltött el. Az ünneplésnek vége. Amíg a pápa rajongói egyoldalú dicsőítést locsogtak, kritikus hangok nem kevésbé egyoldalú módon hangoztatták II. János Pál pontifikátusának hibáit és mulasztásait. A II. Vatikáni Zsinat világhírű teológusa, a tübingeni Hans Küng tesz kísérletet az alábbi, több világnyelven is hozzáférhető, tíz pontos elemzésben arra, hogy megvilágítsa II. János Pál 25 éves szolgálatának nagyon is ellentmondásos két oldalát, a maga megszokott, világos és precíz módján.

    1979. okt. 29-én adtam ki II. János Pál első hivatali évének mérlegét. Ez, a világsajtó számos orgánumában megjelent írás lett az oka, hogy két hónappal később megvonták tőlem katolikus egyházi oktatási engedélyemet. Pápaságának 25 éve kritikámat igazolta! Számomra ő a XX. század pápái között nem a legnagyobb, de bizonyosan a legellentmondásosabb. Sok nagy kegyelmi adomány és sok téves döntés pápája! Megpróbálom mindezt egyszerűen közös nevezőre hozni: Külpolitikájában az egész világtól megtérést, reformot és dialógust követel. Erős ellentétben áll ezzel belpolitikája, amely a zsinat előtti status quo helyreállítására törekszik, az Egyházon belüli dialógust megtagadva! Ezt az ellentmondást tíz komplex problémakörben ismerjük föl.

    Először: Ugyanaz az ember, aki az emberi jogokat kifelé képviseli, befelé megtagadja azokat püspököktől, teológusoktól és mindenekelőtt a nőktől. A Vatikán nem írhatja alá az Európatanács emberjogi nyilatkozatát, mert ehhez a római egyházjog túl sok abszolutisztikus, középkori típusú kánonját kellene megváltoztatni. A hatalom megosztása a katolikus Egyházban ismeretlen dolog! Vitás esetekben ugyanaz az (egyházi) hatóság látja el a törvényhozó, az ügyész és a bíró tisztét!

    Következmények: Szervilis püspöki kar, tarthatatlan jogviszonyok. Aki ma egyházi tekintéllyel jogvitába keveredik, annak ma alig van esélye arra, hogy igaza legyen.

    Másodszor: Nagy Mária-tisztelő, aki fennkölt nőideált prédikál, de a nőket a gyakorlatban leértékeli, fölszentelésüket megtagadja. Vonzó számos, hagyományos módon katolikus asszony számára, de eltaszítja a modern nőket, a magasabb egyházi funkciókból mindörökre, tévedhetetlen módon akarja kizárni őket, és a fogamzásgátlást „a halál kultúrájának” körébe sorolja.

    Következmények: Kettősség a külsődleges konformizmus és a belső lelkiismereti autonómia között, például a Németországban bevezetett terhességi konfliktus-tanácsadás esetében, ami az asszonyoktól a Rómához lélekben közel álló püspököket is elidegeníti, és ezzel az Egyházhoz még hű asszonyok növekvő elvándorlásához vezet.

    Harmadszor: Prédikátor, a világban tapasztalható tömeges szegénység és nyomor ellen emeli föl a szavát, de a születésszabályozáshoz és a népességrobbanáshoz való viszonyulásával maga is okozója ezeknek. Ez a pápa, aki számos utazása során és az ENSZ kairói népesedési világkonferenciáján is a fogamzásgátló tabletták és az óvószerek ellen emelte föl a szavát, minden más államférfinál inkább részes a népesség számos országban tapasztalható ellenőrizetlen növekedéséért és az AIDS afrikai terjedéséért viselt felelősségben.

    Következmények: Még olyan, hagyományosan katolikus országokban is, mint Írország, Spanyolország és Lengyelország, egyre inkább elutasítják a pápai szexuáletikát, és védekeznek a magzatelhajtással szembeni római katolikus szigorral szemben.

    Negyedszer: A cölibátusban élő férfipapság képének népszerűsítőjeként, maga is osztozik a katasztrofális paphiányért való felelősségben, a lelkigondozás több országban fenyegető összeomlásáért, és a klérus tovább már nem rejtegethető pedofiliabotrányaiért. Az a tény, hogy a papokat még mindig nem engedi házasodni, csak egyetlen példa arra, hogy milyen könnyedén túlteszi magát a bibliai tanításon és az első évezred nagy katolikus hagyományán, előnyben részesítve a 11. század egyházjogát.

    Következmények: Az Egyház káderrétege elvékonyodott, az utánpótlás elmarad, hamarosan a plébániák fele fölszentelt pap és rendszeres eucharisztia nélkül marad, és ezt már a Lengyelországból, Indiából és Afrikából importált papokkal, valamint az egyes plébániák „lelkigondozói egységekké” történő végzetes összevonásával sem lehet leplezni.

    Ötödször: Miközben inflációs jelleggel szaporítja a látványos és jövedelmező szenttéavatásokat, az általa nem kedvelt teológusokat, papokat, szerzeteseket és püspököket a maga inkvizíciójának diktatórikus hatalmával üldözteti, különösen azokat a hívőket, akik kritikus gondolkodásukkal és erőteljes reformvágyukkal tűnnek ki. Ahogy XII. Piusz korának legjelentősebb teológusait, Chenut, Congart, de Lubacot, Rahnert és Teilhard-t üldözte, úgy bánik II. János Pál (és főinkvizítora, Ratzinger) napjainkban Schillebeeck-kel, Balasuriya-val, Boff-fal, Bulányival, Currannal csakúgy, mint Gaillot, Evreux-i püspökkel és Huntigton, Seattle-i érsekkel.

    Következmények: Felügyelt egyház, amelyben terjed a denunciálás, a félelem, a szabadság hiánya. A püspökök Róma helytartóinak érzik magukat, és nem Isten népe szolgáinak, a teológusok pedig vagy megfelelő (konformista!) módon írnak, vagy pedig hallgatnak.

    Hatodszor: Beszédeiben dicsőíti az ökumené eszméjét, de a protestáns és orthodox egyházakhoz fűződő kapcsolatokat megterheli, tisztségviselőik elismerését megakadályozza, a katolikusok és evangélikusok eucharisztikus közösségét tiltja. A pápa ugyanúgy elismerhetné a nemkatolikus egyházak tisztségeit és úrvacsoráját, ahogy az egyes plébániák sokfelé ezt megteszik, és az eucharisztikus vendéglátást is kölcsönösen megengedik. Visszafoghatná a középkorban megfogalmazott túlzott hatalmi igényeket a keleti és a protestáns egyházakkal szemben egyaránt, de ő fenn akarja tartani Róma hatalmi rendszerét.

    Következmények: A II. Vatikáni Zsinat óta az ökumenikus megértés folyamata elakadt. A keresztény egyházak szabadságban és sokféleségben való egységének útjában ma ismét a pápaság a legfőbb akadály, akár a 11. majd a 16. században.

    Hetedszer: A II. Vatikáni Zsinat egykori részvevője, aki a püspökök ott megfogalmazott kollegialitását a pápával szemben semmibe veszi, és a pápaság abszolutizmusát minden adódó alkalommal triumfalisztikus módon kinyilvánítja. Aggiornamento – dialógus – kollegialitás – ökumenikus nyitás – ezek voltak a Zsinat jelszavai, és ezek helyett ma szóban és tettekben restauráció, tanítóhivatal, engedelmesség és Rómába központosítás érvényesül.

    Következmények: A pápai rendezvényeken megjelenő tömegek láttán ne tévesszük szem elől, hogy II. János Pál pápasága alatt milliók menekültek el az Egyházból, vagy pedig belső emigrációba húzódtak vissza. A széles nyilvánosság és a médiák aktivitása a hierarchikus önkénnyel szemben fenyegető mértékben növekedett.

    Nyolcadszor: Képviseli a párbeszédet a világ különböző vallásaival, de ugyanakkor leminősíti őket, mint a hit különféle deficites formáit. Szívesen gyűjti maga köré más vallások elöljáróit, de hogy kívánságaikat a teológiába befogadná, annak nyomát sem látjuk. Inkább érzékelhető, hogy még a párbeszéd folyamatában is régi stílusú misszionáriusnak tartja magát.

    Következmények: A bizalmatlanság a római egyház-imperializmussal szemben változatlan, és ez nemcsak a keresztény egyházak körében van így, hanem a zsidóság és az iszlám világában is, legfőképpen pedig Indiában és Kínában.

    Kilencedszer: Az egyéni és a közösségi erkölcs nagyhatású képviselője, a béke elkötelezett harcosa, aki azonban életidegen szigorával maga rontja le erkölcsi tekintélyét. Létjogosult moralista fáradozásait éppen a hit és erkölcs kérdéseiben képviselt szigorú állásfoglalásai fosztják meg a siker lehetőségétől.

    Következmények: II. János Pál a hagyománytisztelő katolikusok és szekularizált tömegek számára szupersztár, de tisztségét a maga tekintélyelvű magatartásával a hanyatló tekintélyek sorsára juttatta. A médiák szempontjából hatásosan megszervezett utazásain karizmatikus sikerrel kommunikál (miközben az Egyházon belül párbeszédre képtelen mániákus rendszabályozó), de hiányzik belőle XXIII. János személyes hitele.

    Tizedszer: Az a pápa, aki 2000-ben a nyilvános bűnvallásig jutott el, alig vont le ebből gyakorlati konzekvenciákat. Csak azokért a hibákért kért bocsánatot, amelyeket „az Egyház fiai és leányai” követtek el, de azokért a vétkekért már nem, amelyeket a szentatyák és maga az Egyház követett el.

    Következmények: A félszívvel tett vallomásnak nincsen folytatása: nincs megtérés, nincsenek tettek, csak szavak. Az Evangélium iránytűje helyett, amely a jelenlegi rossz tendenciákkal szemben a szabadság, az irgalmasság és az emberbarátság irányába mutatna, Róma még mindig a középkori egyházjoghoz igazodik, és az Evangélium örömhíre helyett a dekrétumok, katekizmusok és szankciók fenyegetéseit közvetíti.

    A lengyel pápának a szovjet birodalom összeomlásában betöltött szerepét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a birodalom sem a pápa személye, hanem saját rendszerének belső gazdasági és társadalmi ellentmondásai miatt ment tönkre. II. János Pál személyes tragédiáját abban látjuk, hogy a maga lengyel-katolikus (középkorias, ellenreformátor, antimodernista) egyházmodelljét nem lehetett a katolikus világ többi részébe átültetni. Sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy ezt az egyházmodellt a modern fejlődés Lengyelországban is elsöpörje. A katolikus Egyház egésze számára ez a pápaság számos pozitív vonása ellenére tulajdonképpen egy katasztrófa. Az esendő pápa, aki hatalmát nem adja át (pedig ezt megtehetné), sokak számára jelképe lehet annak az Egyháznak, amely a maga csillogó homlokzata mögött megcsontosodott, és aggkori gyöngeségben szenved. Ha a következő pápa ugyanezt a politikát akarná folytatni, akkor a szörnyűségesen összetorlódott problémákat tovább halmozná, és az Egyház strukturális válságát kilátástalanná tenné. Nem, az új pápának irányváltás mellett kell döntenie, és bátorítania kell az Egyházat új utak vállalására – XXIII. János szellemében, folytatva a II. Vatikáni Zsinat reformkezdeményezéseit.

    Kirche in, 11/2003 sz. 30-31.o. Ford. -g-a


    Az olvasó aligha érti, hogy miért tűri ezt az állapotot a hivő katolikusok tábora. Csak azért tűri, amiért eltűrte a hitlerizmust, a sztálinizmust s most eltűri a kapitalizmust. Csak e harmadik tűrést magyarázom. Ha valakinek nem tetszik valami jelenleg a munkahelyén, felemelheti a szavát meg a munkakönyvét is..., s az utcán találja magát. Ennyit pedig nem ér meg a szólás. Tehát inkább tűri azt, amit csinálnak ott vele.

    Az egyházi Bastille nem megostromolható. A világban fennálló viszonyok elleni tiltakozás egyetlen annyira-amennyire hatékony formája – az öngyilkosság. E hatékonynak gondolt forma gyakoroltatik is ott, ahol megteremtik az ehhez szükséges káder-anyagot: al Caida.

    Egyházunkban ilyen munka nem folyik. Egyházunk papipari vállalat. Van, aki nem kér szolgáltatásainkból, de azért a többség kér. Ha gyerek születik, meg kell önteni a babát! Ha házasodunk, terítsék fel a vörös szőnyeget, s szóljon az orgona! Ha meghalunk, ne úgy kaparjanak el bennünket, mint a kutyát! A gyerekeinkkel foglalkozzanak a papok, s legyen elsőáldozás és bérmálkozás! Fizetjük az egyházi adót, s virulhat a papipari vállalkozás.

    Virulhat, mert az ellenerők jelentéktelenek. Egyet tudnának csinálni: új egyházat gründolni. Jézus nem akart, őseink mégis megcsinálták. Többet érünk, mint a zsinagóga? Érdemes volt? Aki nem akar új egyházat gründolni, mondhatja, hogy a) mi vagyunk az egyház, b) mi is az egyház vagyunk, c) ti aztán igazán nem vagytok az egyház, stb. A kutya ugat, a karaván halad. Ameddig laikusok kiabálnak ilyesmit, rá se rántunk. Ha a vállalathoz tartozó (pap) kiabál ilyet, akkor üt a vállalat. Hatékonyan üt. S a megütött, ha nem csinál új egyházat, ha nem játszik Luther Mártont, akkor az utcán találja magát, s a hívők is elfordulnak tőle, hiszen már nem tartozik a szolgáltató vállalathoz. Akik meg nem kérnek szolgáltatásainkból, azoknak a tapsával mire megyünk? Csak örülnek, hogy gólt rúgtunk saját kapunkba. De a hívek elfordulnak tőlünk: Gőgösek vagyunk, fejjel megyünk a falnak, Jézus alázatos volt, csendes, s nem csinált ribilliót... – mondják a papjaiktól tanult szöveget.

    Nem tudnám másképpen leélni életemet, mint ahogy leéltem. De semmi értelmét sem látom – azon felül, hogy így nyugodt a lelkiismeretem. Az emberi lélek szépre-jóra-igazra szomjas, s ez a lélek megtalálja valahogy a táptalajt a Küng által vázolt egyházi viszonyok között is. Csak ne tévedjen bele a szó felemelésének a zsákutcájába, csak hitesse el magával és a fölötte levőkkel, hogy ami az egyházban van, az Jézus szándékai szerint van. Ha elhiteti ezt magával s másokkal is, püspök és pápa is lehet belőle. Ha viszont érezteti, hogy semmi köze az egyházi valóságnak ahhoz, amit Jézus akart, akkor az utcára kerül.

    Küng nem került az utcára. Csak kicseréltek egy táblát a katedrájánál: nem a katolikus, hanem az állami fakultáson tanít. Küngöt soha, de Bulányit eltiltották a nyilvános papi működéstől, s csak tizenöt év után rehabilitálták. Már hetedik éve rehabilitálták, de ma sincs templom, amely elvállalná szavát. Ma sincs katolikus könyvesbolt, amelyben könyvei vásárolhatók volnának. Mért e megkülönböztetés? Azért, mert elhallgattatását a pártállam, az állampárt kívánta? Hol vannak már ezek! Hát akkor meg miért? Azért, mert Bulányi s a Bokor egészen másról beszél, mint Küng.

    Miről beszél? Arról, hogy attól még nincsen Isten Országa. Mi ez az attól még? A papok nősülhetnek, a nőket pappá szentelik, s a pápát ugyanolyan demokratikusan választjuk meg, mint a köztársasági elnököt, s áldozhatunk akármelyik keresztény felekezetnél. Ettől még nincs, mert ettől még tagjai vagyunk a világ legerősebb katonai szövetségének, ettől még az emberiség leggazdagabb tizedéhez vagy ötödéhez tartozunk, ettől még urak vagyunk a javából. Jézus pedig arról beszélt, hogy a szelídek fogják örökölni a földet, hogy a teve könnyebben bújik át a tű fokán, mint a gazdag bejutna az Isten Országába, s hogy lábmosó szolgaszerepre hívott meg mindnyájunkat. Erről.

    Ha ezek a tartalmak hatnának át bennünket, katolikusokat, akkor szóba sem jöhetne az, hogy a pápa kijelöli azokat a személyeket, akik megválasztják a pápát. Akkor természetes lenne, hogy csak az lehet közösséget teremtő, azaz pap, aki közösséget tud összehozni s egybetartani. Akkor természetes lenne, hogy ha a közösség akarja a felekezetközi áldozást, akkor abba parancsoláshoz szokott urak (s nem lábmosó szolgák) nem beszélhetnének bele. Akkor tömegesen lépnénk ki ebből a Jézust utánozni akaró vállalkozásból, amelyben a NATO-védelem hiányában, a Mammon helyett az Istent választás következtében a keresztet is el kell viselni, s esetleg nem volna hova lehajtani a fejünket. S ez meg kinek jó? Talán az Istennek, mert akkor kisded nyájjá lehetnénk, amelynek meg van ígérve a növekedés: Ne félj te kisded nyáj...

    Forrás: KOINÓNIA - 2004. január